Egy villanás Bródy Sándorról

A fiát, Hunyady Sándort kezdő íróként még megismerhettem. Milyen impozáns, rejtélyes és vonzó férfi, ez volt az első érzésem. Őszes haj, busa nagy szemöldök s pirospozsgás arc, mintha örökösen a szabadlevegőn járt volna. Egészében úgy hatott rám, mint egy kifinomult földbirtokos, a magyar nemesi fajta egyik gyönyörű és rokonszenves kivirágzása. Az az érzésem volt, hogy talán a legszebb férfi, akit valaha láttam. Ez az emlék azért jut ma eszembe, mert Hunyady Sándor szó szerint ugyanezt élte át, amikor már nyiladozó eszű gyerekként az apját, Bródy Sándort először megpillantotta. A Családi Albumban így írja le apa és fiú első találkozását: „A vendég ott ült a falra függesztett kávébarna honvédatilla alatt, a díványon, anyám mellett. Barna ember volt, az arcszíne hasonlított kissé az atilla barnaságához… Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Úgy találtam, hogy nagyonis szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam”. Erről a megejtő, asszony-perzselő férfiszépségről nem csak ő számol be újra és újra a továbbiakban, hanem sorba mindenki vall, aki csak írt róla. Kárpáti Aurél azt mondja: „Olyan volt, mint valami ifjú török katonatiszt civilben. Esetleg álruhás hindu herceg, vagy egyszerűen szép asszonyok megbolondítására született daliás cigányprímás.” Meg azt is mondja: „Szép hatalmas, fekete párduc. Romantikus, minden gesztusában, szavában és mozdulatában…” Krúdy szerint: „Régi királyok alatt udvari cselszövő, hercegnők kegyence lett volna… Rá lehetett volna bízni egy haragos királyné kiengesztelését, vagy egy bárány megvadítását.”

Ez a külső, személyiségének a varázsa – mint egy színészé – olvasójáig is elért, és egész pályájára, roppant sikereire és sikerei gyors elenyészésére is kihatott. Én magam is találkoztam még a hatásával, mikor Hunyady Sándorral való megismerkedés benyomásáról otthon beszámoltam. – Bródy Sándor, az volt vonzó, szép férfi – vágta el lelkendezésemet apám. – És micsoda író volt! – Amennyivel jobb a fia! – heveskedtem én. Akkoriban még csak A nap lovagját olvastam, az Imre herceget s a Fehér könyv leggyengébb példányát az újból és rosszul felmelegített 1914-et, mely szecessziós nyelvi dagályával és a háborúval rokonszenvező nézeteivel egyből elidegenített tőle. Viszont a Bakaruhában és a Riviéra írójában (Hunyadyban), az új magyar novella kimagasló mesterét tiszteltem. Az én nemzedékem már csak a hatásában ismerte meg és utasította el Bródyt. Szabó Dezsőben, és hogy a legjobbat is említsem, mert így volt igaz: Ady novelláiban. Idő kellett ahhoz, a stílromantika elleni feszülés fölöslegessé válása, s főleg a kiemelkedő Bródy-művek, A dada, A tanítónő és egypár kitűnő novella elolvasása, hogy az ellenszenv megszűnjön, az értékek irodalomtörténeti helyükre tevődjenek, s hogy a nyelvművészetét úgy tudjuk értékelni, ahogy például Babits értékelte. „Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt”, – írta róla Babits – „szavainkban és mondatainkban. Aki róla ír, a nyelvről kell írnia. Az irodalmi újságírás nyelvét ő teremtette meg nálunk. Alig nyithatom fel hírlapomat, hogy vezércikkből, tárcából, színes riportból, akármelyik napihírből is ne érezzem vissza az ő rég elolvasott mondanivalóinak ízét. Nem is említve a nagyobb írói egyéniségeket, akiknek stílusát kiformálódni segítette, Ady prózájától kezdve. Az új magyar líra stílromantikája Bródyval kezdődik.”

Egy író megtalálásához, felfedezéséhez, vagy megszeretéséhez olvasói szerencse is kell. A személyes megjelenésen és az egyéniség bohémes életmódján alakuló századfordulói reklámsiker a harmincas évek derekán korántsem szolgálta ezt a szerencsét. Az eltelt idő alatt az írók életmódja, sőt életmód eszménye gyökeresen megváltozott. A bohém kávéházi írófajtát, mely mindig kirakatban, esetleg gáláns kalandok és kártyacsaták között dolgozott, felváltotta a nyüzsgő nyilvánosságtól valamelyest visszahúzódó, szerényebb, hivatástudatát mélyebben hordozó írófajta. Az újságok és a pletykarovatok hírverése, a társasági siker inkább taszított, mint vonzott. Bródy Sándor század eleji óriás népszerűsége, dendizmusa, nőhódítói nimbusza gyanús volt. Hosszú időbe tellett, míg egyfelől a nála való szándékos hallgatás, másfelől idegen életmódja kettős függönye mögül előtűntek igazi értékei. Legjobb műveit ma már kiválogatta a különböző értékű, mintegy hetven kötetéből az irodalomtörténeti kutatás. Az újra kiadott két karrierregénye: A nap lovagja és Az ezüst kecske mellett (mindkettő olyasféle körképet ad a századvégi kapitalizálódásról, mint a Vesztett illúziók), megjelent Húsevők címen legjobb novelláinak válogatása; A dada és A tanítónő pedig színjátszásunk eleven klasszikusa lett. Élete utolsó éveinek nagy műve az önvallomásnak tekinthető Rembrandtja már-már megint sikerkönyv.

Ma már sokkal-sokkal jobban megbecsüljük valóban nagy tehetsége értékeit, azt is tudjuk, hogy életművének egyenetlensége, a sok sebtében papírra vetett, a közönség ízlését kiszolgáló írás, a nagyszerű nekifeszüléseket követő ellankadások, az egész zaklatott, siker-életmód, nemcsak dúlt egyéniségéből, hanem a kor romboló hatásából is magyarázható. Egy író kimagasló alkotásai akkor is értékek maradnak, ha gyengébbeket ír utánuk. Így Bródy Sándorban a századforduló modern irodalmának nagy terjesztőjét becsüljük, aki zolai igazságra törekvéssel és hévvel szinte elsőként mutatott rá irodalmunkban az egyszerű ember szenvedésére, s aki az eleven modern városi élet ábrázolása közben hangot adott kora ellentmondásainak. Első novelláskötetével, a Nyomorral kezd kilábolni irodalmunk a romantikus illúziókból, s későbbi nagy novelláival (Erzsébet dajka lesz, A gyémántpitykés ember) kovácsolódik ki az a modern elbeszélés-stílus, amelynek majd többek között Móricz és Kaffka lesz a mestere. De a két név helyett akár egész névsort iktathatnánk ide, mert igaza van egyik irodalomtörténészünknek, hogy a magyar novellában Bródy Sándor művészete jelzi az átalakulást. Az új nyelvet és életlátást ő igazolta és fogadtatta el fényes művészetével és varázsos egyéniségével.