Kalotaszentkirályon, Ady nyomában

Egy erdélyi utazás során, 1956 augusztusában meglátogattuk Kalotaszentkirályon Viski Józseféket, akkori feleségem, Nemes Nagy Ágnes rokonait. Itt, ebben a Zentelkével egybeépült kalotaszegi faluban írta Ady A Kalota partjánt. A falu – mint a kalotaszegi falvak általában – csöppet sem hasonlít az alföldi magyar településekhez. A szentkirályiak nagy építők, egész Erdélyben híres ácsok. Kőalapon, fából épült, tornácos házaik tágasak, s ami az egész falunak keleties város-jelleget ad: óriás pagoda-szerű csűrök kandikálnak ki mögülük. Virító zöld gyep az udvarokon, fehér házoldalak, fa-zsindelyes feketéllő pajta-tetők s köröskörül szürkés, palaszín domboldalak. Ezt a tájat szeli ketté lankás völgy-mederben a Kalota folyó.

Viskiék háza a falu közepe táján süppedt, roskatag kúriaféle. Formájában hordozza a család hajdani virágzását, megjelenésében mai romlását. Hólyagosodó vakolat, hiányos tornác-oszlopok s előtte elgazosodott, lepusztult kert, ahol csak a hajdani virágágyások körvonalai látszanak még, s itt-ott néhány elcsenevészesedett bukszus-bokor s hátul a régi park kivágott tönkjei.

Odabent a besötétített s mégis légytől zsongó szobában is teljes a pusztulás: szegényes, rozzant minden. Az asztalon ragacsos plüss terítő, hátul régimódi, támlás-dívány. De a házigazda megleli, hogy legalább az emlékezés varázsával széppé tegye, ami közelről gyatra és szomorú.

– Ott fogtok aludni – mondja – ahol Ady és Bertuka. Abban a szobában s azon a díványon.

– Ady? Hogyan?

– Gyakran járt itt, apáméknál. Bertukát is itt kérte meg, mert Bertuka is rokon. Később együtt jöttek. Az a hátsó szoba volt az övék. A két vörös plüss-dívány. Délig is ellustálkodtak rajta. Csak akkor reggeliztek. Ady össze-vissza bolondozott közben. Megfogta az asztalt Bertukával: – Hó-rukk! döntsük fel.

– Levelek is vannak?

– Vannak. de nem tartom őket magamnál. A pap őrzi őket. Jöttek már hozzám Kolozsvárról, hogy adjam oda, vagy legalább fényképezni hagyjam. De nem adom. Két egyetemista jött a múltkor, de én kimentem a Kalota partjára s bujdokoltam előlük fél napig.

– Megeszi őket a pap padlásán az egér. Kár értük. Bethlen Miklós levelezése is így ment tönkre – mondom. – A magyar akadémia talán megvenné őket. Persze látni kellene.

– Majd holnap megmutatom. (Erre nem került sor, nem volt odahaza a pap.) Meg aztán Bandi a mi szemünkben nem az a városi költő-zseni, meg tudom is én micsoda volt, hanem kedves, jó rokon, vérszerinti atyafi, aki délig aludt, mókázott, mulattatott s az összes fiókokat teledugta apró pálinkás üvegekkel, hogy kéznél legyen, ha Bertuka nem látja. Én azért persze olvastam a verseit. A Halottak Élént, azt szerettem a legjobban, meg is mentettem a könyveim közül. Az megvan. De hogy ő költő, arról nálunk nem esett szó. Persze, ha másfajta emberek lettünk volna, ha zsidók, akkor bezzeg agyondicsérjük, meg dicsekedtünk volna vele.

– Pedig a dicséret mégis jólesett volna.

– Egyszer történt, egyetlen egyszer, hogy megsejthette: azért mi tudjuk, hogy ő kicsoda. Nagy családi kuglizás volt, s Bandinak mindig vándlizott a golyója. Egy sikertelen dobás után felkiáltott: – Fele nimbuszom odaadnám egy egyenes dobásért! – Mire megszólalt az édesanyám: – Bátran megteheted Bandi, marad neked akkor is elég! – Ma is előttem áll, ahogy felvillan erre a meleg dió-szeme s elmosolyodik.

– Köszönöm, Ilonka néni – mondta –, ez jólesett. – S megismételte: – Nagyon jólesett! – Hát ez volt.

Az egyik emlék a másikat eleveníti fel Viski Józsefben. A vékonycsontú, görnyedt, kora-öreg ember felizzik tőlük, s míg mi rossz lelkiismerettel nyeljük a rántott csirkét – tán az utolsó rántani valót vágták le a tiszteletünkre – egyre csak beszél-beszél. Levezeti a családfát, maga és felesége is rokona Adynak, beszél Bonczáékról („erőszakos, terhelt család volt az”) Boncza Miklós várépítéséről, a házasságáról (a nevelt lányát vette el erőszakkal, pedig a lány egy református teológust szeretett, de azt mondta: két koldus-tarisznyából nem csinálunk egy koldus általvetőt, – aztán a lány, vagy már asszony – nem emlékszem pontosan – öngyilkosságot kísérelt meg), beszél Bertukáról, („már tizennégy éves korában elhatározta, hogy csak Ady felesége lesz, senki másé, az is olyan nyakas volt, mint az apja”) s végül megint csak Bonczáról, aki egy évig nem bocsátott meg a lányának és Adynak.

Majd jönnek a szűkebb család adomái, a szilágysági származás ügye, Kiszelyék, akiknek a kertjében írta Ady A Kalota partjánt, s végül a környék dolgai: a Bánffy család, akié volt az egész vidék. Sorra kerül Bánffy Miklós, az író, aki „messze látott, de közelre nem” – ezreket költött az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosított, nem is szerették a parasztok.

Így telik az este, míg végül megvetik Ady és Bertuka kivénhedt, régimódi díványait, mintha megvetnének két díványt a múzeumban.

Másnap reggel kimegyünk Kiszelyék kertjébe. A Kalota folyó felett meredeken emelkedik a part, a kert a domboldalon terül el, fölötte a dombhátán az alapjaiban gótikus, fiatornyos református templom. A kert alsó végében, magasan a folyó s az út felett, hatalmas hársfa, alatta pad. A padról végiglátni a tájat, a kanyargó folyót, a szomszédos Zentelkét, a palaszín földeket s egy-egy sötétzöld ligetben a közeli kalotaszegi falvakat. „A tenger” – így hívja a család ezt a kilátást. Ady itt a padon írta a verset. A hídon, szemközt vele, mentek át a Kalota folyón a „pompás magyarok” „az ölelő júniusi nap”-ban, innen látta meg „Ékes párták, leesni áhítók” alatt a leány-szemeket, melyekben megpecsételtetett az ő örökbús ifjúsága. Vasárnapi istentisztelet után tán ma is így látná a nyugodt, nagyságos arcokat s a kalotaszegi viselet színpompáját. De aki félszázad, vagy annál is nagyobb idő után kiáll ide „a tengerre”: nemcsak ezt látja, hanem azt is, amit Ady láttat vele a vers víziójában.