Irodalmi arcképek

 

Kalotaszentkirályon, Ady nyomában

Egy erdélyi utazás során, 1956 augusztusában meglátogattuk Kalotaszentkirályon Viski Józseféket, akkori feleségem, Nemes Nagy Ágnes rokonait. Itt, ebben a Zentelkével egybeépült kalotaszegi faluban írta Ady A Kalota partjánt. A falu – mint a kalotaszegi falvak általában – csöppet sem hasonlít az alföldi magyar településekhez. A szentkirályiak nagy építők, egész Erdélyben híres ácsok. Kőalapon, fából épült, tornácos házaik tágasak, s ami az egész falunak keleties város-jelleget ad: óriás pagoda-szerű csűrök kandikálnak ki mögülük. Virító zöld gyep az udvarokon, fehér házoldalak, fa-zsindelyes feketéllő pajta-tetők s köröskörül szürkés, palaszín domboldalak. Ezt a tájat szeli ketté lankás völgy-mederben a Kalota folyó.

Viskiék háza a falu közepe táján süppedt, roskatag kúriaféle. Formájában hordozza a család hajdani virágzását, megjelenésében mai romlását. Hólyagosodó vakolat, hiányos tornác-oszlopok s előtte elgazosodott, lepusztult kert, ahol csak a hajdani virágágyások körvonalai látszanak még, s itt-ott néhány elcsenevészesedett bukszus-bokor s hátul a régi park kivágott tönkjei.

Odabent a besötétített s mégis légytől zsongó szobában is teljes a pusztulás: szegényes, rozzant minden. Az asztalon ragacsos plüss terítő, hátul régimódi, támlás-dívány. De a házigazda megleli, hogy legalább az emlékezés varázsával széppé tegye, ami közelről gyatra és szomorú.

– Ott fogtok aludni – mondja – ahol Ady és Bertuka. Abban a szobában s azon a díványon.

– Ady? Hogyan?

– Gyakran járt itt, apáméknál. Bertukát is itt kérte meg, mert Bertuka is rokon. Később együtt jöttek. Az a hátsó szoba volt az övék. A két vörös plüss-dívány. Délig is ellustálkodtak rajta. Csak akkor reggeliztek. Ady össze-vissza bolondozott közben. Megfogta az asztalt Bertukával: – Hó-rukk! döntsük fel.

– Levelek is vannak?

– Vannak. de nem tartom őket magamnál. A pap őrzi őket. Jöttek már hozzám Kolozsvárról, hogy adjam oda, vagy legalább fényképezni hagyjam. De nem adom. Két egyetemista jött a múltkor, de én kimentem a Kalota partjára s bujdokoltam előlük fél napig.

– Megeszi őket a pap padlásán az egér. Kár értük. Bethlen Miklós levelezése is így ment tönkre – mondom. – A magyar akadémia talán megvenné őket. Persze látni kellene.

– Majd holnap megmutatom. (Erre nem került sor, nem volt odahaza a pap.) Meg aztán Bandi a mi szemünkben nem az a városi költő-zseni, meg tudom is én micsoda volt, hanem kedves, jó rokon, vérszerinti atyafi, aki délig aludt, mókázott, mulattatott s az összes fiókokat teledugta apró pálinkás üvegekkel, hogy kéznél legyen, ha Bertuka nem látja. Én azért persze olvastam a verseit. A Halottak Élént, azt szerettem a legjobban, meg is mentettem a könyveim közül. Az megvan. De hogy ő költő, arról nálunk nem esett szó. Persze, ha másfajta emberek lettünk volna, ha zsidók, akkor bezzeg agyondicsérjük, meg dicsekedtünk volna vele.

– Pedig a dicséret mégis jólesett volna.

– Egyszer történt, egyetlen egyszer, hogy megsejthette: azért mi tudjuk, hogy ő kicsoda. Nagy családi kuglizás volt, s Bandinak mindig vándlizott a golyója. Egy sikertelen dobás után felkiáltott: – Fele nimbuszom odaadnám egy egyenes dobásért! – Mire megszólalt az édesanyám: – Bátran megteheted Bandi, marad neked akkor is elég! – Ma is előttem áll, ahogy felvillan erre a meleg dió-szeme s elmosolyodik.

– Köszönöm, Ilonka néni – mondta –, ez jólesett. – S megismételte: – Nagyon jólesett! – Hát ez volt.

Az egyik emlék a másikat eleveníti fel Viski Józsefben. A vékonycsontú, görnyedt, kora-öreg ember felizzik tőlük, s míg mi rossz lelkiismerettel nyeljük a rántott csirkét – tán az utolsó rántani valót vágták le a tiszteletünkre – egyre csak beszél-beszél. Levezeti a családfát, maga és felesége is rokona Adynak, beszél Bonczáékról („erőszakos, terhelt család volt az”) Boncza Miklós várépítéséről, a házasságáról (a nevelt lányát vette el erőszakkal, pedig a lány egy református teológust szeretett, de azt mondta: két koldus-tarisznyából nem csinálunk egy koldus általvetőt, – aztán a lány, vagy már asszony – nem emlékszem pontosan – öngyilkosságot kísérelt meg), beszél Bertukáról, („már tizennégy éves korában elhatározta, hogy csak Ady felesége lesz, senki másé, az is olyan nyakas volt, mint az apja”) s végül megint csak Bonczáról, aki egy évig nem bocsátott meg a lányának és Adynak.

Majd jönnek a szűkebb család adomái, a szilágysági származás ügye, Kiszelyék, akiknek a kertjében írta Ady A Kalota partjánt, s végül a környék dolgai: a Bánffy család, akié volt az egész vidék. Sorra kerül Bánffy Miklós, az író, aki „messze látott, de közelre nem” – ezreket költött az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosított, nem is szerették a parasztok.

Így telik az este, míg végül megvetik Ady és Bertuka kivénhedt, régimódi díványait, mintha megvetnének két díványt a múzeumban.

Másnap reggel kimegyünk Kiszelyék kertjébe. A Kalota folyó felett meredeken emelkedik a part, a kert a domboldalon terül el, fölötte a dombhátán az alapjaiban gótikus, fiatornyos református templom. A kert alsó végében, magasan a folyó s az út felett, hatalmas hársfa, alatta pad. A padról végiglátni a tájat, a kanyargó folyót, a szomszédos Zentelkét, a palaszín földeket s egy-egy sötétzöld ligetben a közeli kalotaszegi falvakat. „A tenger” – így hívja a család ezt a kilátást. Ady itt a padon írta a verset. A hídon, szemközt vele, mentek át a Kalota folyón a „pompás magyarok” „az ölelő júniusi nap”-ban, innen látta meg „Ékes párták, leesni áhítók” alatt a leány-szemeket, melyekben megpecsételtetett az ő örökbús ifjúsága. Vasárnapi istentisztelet után tán ma is így látná a nyugodt, nagyságos arcokat s a kalotaszegi viselet színpompáját. De aki félszázad, vagy annál is nagyobb idő után kiáll ide „a tengerre”: nemcsak ezt látja, hanem azt is, amit Ady láttat vele a vers víziójában.

 

Egy villanás Bródy Sándorról

A fiát, Hunyady Sándort kezdő íróként még megismerhettem. Milyen impozáns, rejtélyes és vonzó férfi, ez volt az első érzésem. Őszes haj, busa nagy szemöldök s pirospozsgás arc, mintha örökösen a szabadlevegőn járt volna. Egészében úgy hatott rám, mint egy kifinomult földbirtokos, a magyar nemesi fajta egyik gyönyörű és rokonszenves kivirágzása. Az az érzésem volt, hogy talán a legszebb férfi, akit valaha láttam. Ez az emlék azért jut ma eszembe, mert Hunyady Sándor szó szerint ugyanezt élte át, amikor már nyiladozó eszű gyerekként az apját, Bródy Sándort először megpillantotta. A Családi Albumban így írja le apa és fiú első találkozását: „A vendég ott ült a falra függesztett kávébarna honvédatilla alatt, a díványon, anyám mellett. Barna ember volt, az arcszíne hasonlított kissé az atilla barnaságához… Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Úgy találtam, hogy nagyonis szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam”. Erről a megejtő, asszony-perzselő férfiszépségről nem csak ő számol be újra és újra a továbbiakban, hanem sorba mindenki vall, aki csak írt róla. Kárpáti Aurél azt mondja: „Olyan volt, mint valami ifjú török katonatiszt civilben. Esetleg álruhás hindu herceg, vagy egyszerűen szép asszonyok megbolondítására született daliás cigányprímás.” Meg azt is mondja: „Szép hatalmas, fekete párduc. Romantikus, minden gesztusában, szavában és mozdulatában…” Krúdy szerint: „Régi királyok alatt udvari cselszövő, hercegnők kegyence lett volna… Rá lehetett volna bízni egy haragos királyné kiengesztelését, vagy egy bárány megvadítását.”

Ez a külső, személyiségének a varázsa – mint egy színészé – olvasójáig is elért, és egész pályájára, roppant sikereire és sikerei gyors elenyészésére is kihatott. Én magam is találkoztam még a hatásával, mikor Hunyady Sándorral való megismerkedés benyomásáról otthon beszámoltam. – Bródy Sándor, az volt vonzó, szép férfi – vágta el lelkendezésemet apám. – És micsoda író volt! – Amennyivel jobb a fia! – heveskedtem én. Akkoriban még csak A nap lovagját olvastam, az Imre herceget s a Fehér könyv leggyengébb példányát az újból és rosszul felmelegített 1914-et, mely szecessziós nyelvi dagályával és a háborúval rokonszenvező nézeteivel egyből elidegenített tőle. Viszont a Bakaruhában és a Riviéra írójában (Hunyadyban), az új magyar novella kimagasló mesterét tiszteltem. Az én nemzedékem már csak a hatásában ismerte meg és utasította el Bródyt. Szabó Dezsőben, és hogy a legjobbat is említsem, mert így volt igaz: Ady novelláiban. Idő kellett ahhoz, a stílromantika elleni feszülés fölöslegessé válása, s főleg a kiemelkedő Bródy-művek, A dada, A tanítónő és egypár kitűnő novella elolvasása, hogy az ellenszenv megszűnjön, az értékek irodalomtörténeti helyükre tevődjenek, s hogy a nyelvművészetét úgy tudjuk értékelni, ahogy például Babits értékelte. „Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt”, – írta róla Babits – „szavainkban és mondatainkban. Aki róla ír, a nyelvről kell írnia. Az irodalmi újságírás nyelvét ő teremtette meg nálunk. Alig nyithatom fel hírlapomat, hogy vezércikkből, tárcából, színes riportból, akármelyik napihírből is ne érezzem vissza az ő rég elolvasott mondanivalóinak ízét. Nem is említve a nagyobb írói egyéniségeket, akiknek stílusát kiformálódni segítette, Ady prózájától kezdve. Az új magyar líra stílromantikája Bródyval kezdődik.”

Egy író megtalálásához, felfedezéséhez, vagy megszeretéséhez olvasói szerencse is kell. A személyes megjelenésen és az egyéniség bohémes életmódján alakuló századfordulói reklámsiker a harmincas évek derekán korántsem szolgálta ezt a szerencsét. Az eltelt idő alatt az írók életmódja, sőt életmód eszménye gyökeresen megváltozott. A bohém kávéházi írófajtát, mely mindig kirakatban, esetleg gáláns kalandok és kártyacsaták között dolgozott, felváltotta a nyüzsgő nyilvánosságtól valamelyest visszahúzódó, szerényebb, hivatástudatát mélyebben hordozó írófajta. Az újságok és a pletykarovatok hírverése, a társasági siker inkább taszított, mint vonzott. Bródy Sándor század eleji óriás népszerűsége, dendizmusa, nőhódítói nimbusza gyanús volt. Hosszú időbe tellett, míg egyfelől a nála való szándékos hallgatás, másfelől idegen életmódja kettős függönye mögül előtűntek igazi értékei. Legjobb műveit ma már kiválogatta a különböző értékű, mintegy hetven kötetéből az irodalomtörténeti kutatás. Az újra kiadott két karrierregénye: A nap lovagja és Az ezüst kecske mellett (mindkettő olyasféle körképet ad a századvégi kapitalizálódásról, mint a Vesztett illúziók), megjelent Húsevők címen legjobb novelláinak válogatása; A dada és A tanítónő pedig színjátszásunk eleven klasszikusa lett. Élete utolsó éveinek nagy műve az önvallomásnak tekinthető Rembrandtja már-már megint sikerkönyv.

Ma már sokkal-sokkal jobban megbecsüljük valóban nagy tehetsége értékeit, azt is tudjuk, hogy életművének egyenetlensége, a sok sebtében papírra vetett, a közönség ízlését kiszolgáló írás, a nagyszerű nekifeszüléseket követő ellankadások, az egész zaklatott, siker-életmód, nemcsak dúlt egyéniségéből, hanem a kor romboló hatásából is magyarázható. Egy író kimagasló alkotásai akkor is értékek maradnak, ha gyengébbeket ír utánuk. Így Bródy Sándorban a századforduló modern irodalmának nagy terjesztőjét becsüljük, aki zolai igazságra törekvéssel és hévvel szinte elsőként mutatott rá irodalmunkban az egyszerű ember szenvedésére, s aki az eleven modern városi élet ábrázolása közben hangot adott kora ellentmondásainak. Első novelláskötetével, a Nyomorral kezd kilábolni irodalmunk a romantikus illúziókból, s későbbi nagy novelláival (Erzsébet dajka lesz, A gyémántpitykés ember) kovácsolódik ki az a modern elbeszélés-stílus, amelynek majd többek között Móricz és Kaffka lesz a mestere. De a két név helyett akár egész névsort iktathatnánk ide, mert igaza van egyik irodalomtörténészünknek, hogy a magyar novellában Bródy Sándor művészete jelzi az átalakulást. Az új nyelvet és életlátást ő igazolta és fogadtatta el fényes művészetével és varázsos egyéniségével.

 

Emlékkönyvbe

Graham Greene írja azt Az elveszett gyerekkor (The Lost Childehood) című esszéjében, hogy „a könyvek csak a gyerekkorban hagynak bennünk mély nyomot”. Csupán a gyerekkorban? Tennék ide egy kérdőjelet. És csupán a könyvek? Mindenki tanúsíthatja az emlékei alapján, a dolgok, a tájak, a helyzetek, az emberek kiszámíthatatlanul mély nyomot hagynak maguk után a gyerekkorban. Az agysejtek rögzítőkészsége titokzatosan működik. Benedek Eleket egyszer láttam gyerekkoromban. Mennyi lehettem, hány éves? Bizonyosan nem több, mint tíz. De szálas, egyenes tartású alakját, szakállas arcát ma is látom ahogyan ott ül a „szalonunkban” és anyámmal beszélget. A szalonban, mert a mai viszonyokhoz képest aránylag nagy lakásunknak – négyen voltunk testvérek – volt egy társalgásra és szellemi munkára is használt szobája, ez volt az úgynevezett szalon. Nem hiszem, hogy a vendég híressége vonzott oda, hogy beüljek közéjük kissé félrehúzódva a garnitúrán – ma is emlékszem: anyámtól nem messze, Benedek Elekkel szemközt – és hallgassak. Egy gyerek nem sokat ad az úgynevezett hírre. Kivált nem az íróéra. Színészét, sportemberét vagy napjainkban popénekesét, tévésztárét vagy bemondóét inkább becsüli. Benedek Elek, akit valami másság is körüllengett, a nemrég elcsatolt Erdély magatartásbeli vagy beszédmódbeli enyhe mássága, különben is szegről végről rokon volt, unokatestvéreim nagyapja. De azért tagadhatatlanul lehetett bennem érdeklődés az iránt az ember iránt is, akinek neve azon az aranycirádás, piroskötésű könyvön állt, amely a gyerekszoba állandó használati tárgya volt. A Magyar mese és mondavilág öt kötetes kiadására gondolok, amely valahogy mindig elöl hevert, egyik-másik darabja kissé már salátásan (ahogyan az Arany: Kisebb versek kötete), s amely a korai felolvasások nyomán már saját olvasásban is anyám hangján szólott hozzánk. Úgyis mondhatnám: az anyánktól, az ő hangsúlyával elsajátított anyanyelvén. Olyan fekvésben, hangszerelésben, amely egy életre meghatározó lett. Később persze még sokaktól tanultunk magyarul; ösztönösen is, tudatosan is Mikszáthtól, Kosztolányitól például, egy kis cirádázást Móra Ferenctől, erőt Móricztól, ápolt stílművészetet, simaságot Máraitól; sorolhatnám a különböző, olykor egymásnak feszülő példákat. De ami a nyelvi alapokat illeti, azt a Magyar mese és mondavilágtól kaptuk mi, gyerekek. Benedek Elektől kaptuk, aki emlékezetem szerint, akkor, ott először és utoljára ült a „szalonunkban”.

A naiv olvasó számára kevés az összefüggés ember és könyve között. Író és mű kapcsolódása neki nem probléma. A borzongató képtelenség, hogy az ember eltűnik, sírhelye őrzi valamikori létét csupán, de amit írt ittmarad s nemzedékről nemzedékre eleven lehet, fel sem merül benne. Milyen is volt gyerekszememben az eleven, nemcsak művében élő Benedek Elek? A tartására emlékszem, arra a csöppet szóvégi hangsúlyú, már-már éneklő erdélyies beszédmódjára – bár lehet, hogy ez már visszavetítés –, és a deres szakállú arcára. Meg valami természetes nyájasságra emlékszem még, amivel szólott. Ezek semmiségek. Annyi azonban biztos, hogy láttam őt, elfeledhetetlenül. S amikor pár év múlva, már érettebb fejjel elolvastam a haláláról azt a megrendítő beszámolót, melyet fia, Benedek Marcell írt, megsirattam, könnyekkel. Hogyne sirattam volna meg, hiszen a színigaz történet szerint a felesége már férje eszméletvesztésekor, az orvos reménykedő munkálkodása közben, vette be a mérget, hogy együtt haljanak meg. Mint a színi tragédiákban. De még mit sem tudva a mítoszba illő tragédiáról, mely egyénisége szeretetreméltóságát felfokozza, sugárzó vonzását mintegy az időtlenbe vetíti, elfacsarodhatott a szívem a halálhír pillanatában már azért is, mert nemcsak könyveinek, hanem – talán személyesebb és meg-megújuló kapcsolatként – gyereklapjának, a Cimborának szintúgy olvasója voltam.

És éppen ez egyszeri látogatás óta voltam az. Nem a bizonytalan emlékezet, hanem a Cimbora-számok gyerekkacatjaim közt (valószínűtlen időzítéssel) előkerült példányai kínálnak szilárd támpontot arra, hogy mindez mikor történt. Bizony régestelen régen. Hány nemzedék tanulta meg azóta az anyanyelvet és a magyar mondavilágot Benedek Elektől? És hány fogja még megtanulni? Számbavehetetlen.

 

Csak az az egy könyve maradt

Illyés Gyula megírta, hogy Örley a Ludovika után egykettőre megvált a rákényszerített katonatiszti pályától; de Pergel Ferenc, aki Örley könyvét, A Flocsek bukását szerkesztette, azt írta, hogy Örleynek lett volna ugyan módja otthagyni a katonai pályát, de isten tudja, miért, nagyon későn hagyta ott, sokkal később, mint Ottlik Géza. Akkor szerelt le idegbetegséget színlelve, amikor már főhadnagy volt, amikor 1938-ban, közvetlenül a második világháború előtt, már nehéz, nagyon nehéz volt szabadulni és civillé lenni. Mesélt is nekünk, barátainak egy bizarr, később mulatságosnak tekintett történetet.

Örleynek tiszti egyenruhában, ünnepélyes fogadalmat téve kellett a rangról leköszönnie. Egy tábornoktól „venni búcsút”, kihallgatás keretében. Csakhogy Örley gyakorlatilag már civilként élt, némi természetes lezserséggel. Az elbocsátásra ugyan felöltötte egyenruháját, de szükséges fehér kesztyűt nem talált hozzá. Illetőleg talált egy alkalomhoz illő szarvasbőr kesztyűt, de sajnos piszkosat. Sebesen kimosta hát, és kezére húzta, vizesen. Ott állt hát vigyázzban, bal kezében tiszti kardjával, feszesen a tábornok előtt. Az pedig – a kihallgatás aktusaként a soha nem múló tiszti becsületre kötelezve őt – ünnepélyesen elbocsátotta. Elbocsátotta a fogadalmat megerősítő, kemény kéznyújtással. Igen, de a kézfogás, a csigahideg szivacskesztyűben! Meredek volt a pillanat. Ahogy a tábornok meghökken, majd veresedni kezd a feje búbjáig. Hát ez katonai búcsúvétel volt a javából, ma azt mondanák a fiatalok: nagy poén.

Már semmi poén sincs abban, hogy Örleyvel éppen katonaként barátkoztam össze. Akkor már én voltam, sajnos, katona, ő pedig, mint tudjuk, lezser civil. 1942-ben tiszti iskolás voltam, s valahogy az ő jóvoltából (meg Cs. Szabó Lászlóéból) a rádió szerepeltetett, és a szereplések idején félnapi, egynapi szabadságot kaptam mint karpaszományos. Korántsem hiszem, hogy csoda műsorokat készítettem, de Örley támogatott, sőt még a Magyar Csillag kritikai rovatába is behozott. De nem ez a lényeg. Örley sorban ott volt ezeken a rádió-előadásokon, javaslatokat tett nekem is, meg a verseket elmondó színészeknek is, mert versekkel tűzdeltem tele ezeket az „előadásokat”, ez volt a lényegük. Örleynek kitűnő judíciuma volt. Neves előadóknak, kiváló színészeknek tudott könnyed természetességgel, észrevétlen segíteni.

Ami pedig a kritikai megjegyzéseit illeti, tudott valamit, ami nekem is, kezdő kritikusként, eszményem volt: tudott olvasmányos lenni. Nemes Nagy Ágnes elmondta, hogy Örley olvasmányélményei mennyire szuggesztívek voltak. Hogy a beszéde szinte érdekesebb volt, mint az általa olvasott könyv. Vagyis sűrítve elmondta, hogy miről szól a könyv, hogyan ír az író, mit céloz meg, és mit valósít meg a céljaiból. Érdemes ebből a szempontból a példa kedvéért felidézni A Flocsek bukása című könyv egyik kritikai részletét. Örley ezekben a kritikákban világirodalmi rangú írókról írt, Maughamról, Montherlant-ról, Julien Greenről többek között. És ha az ember például Maugham írását olvassa, olyat talál benne, ami egyszerre lesz jellemző nemcsak Örley, hanem Ottlik Géza módszerére is. Örley ezt mondja: „Maugham az Örök szolgaságban tudomásul veszi a létezés minden nyomorát, s mégsem tagadja az életet.” Sőt! Ez az ellentét az alapmagatartása. Ugye különös, ez Ottlik Géza alapmagatartása is. Mindketten azt szuggerálják, hogy az élet megalázó, szörnyűséges, mégis élni a legfőbb jó. Minden ellenére boldogság.

De hadd idézzem tovább Örley ellentéteket ötvöző szemléletének egy másik jellegzetességét. Ezt az irodalomtechnikait. „A külső ábrázolás felületes – mondja Örley –, a belső pedig végső soron regényellenes.” Gondoljuk csak meg igazát. Az új huszadik századi regény Prousttól, Joyce-tól kezdve – és mondhatnám a magyar Szentkuthy Miklóstól Határ Győzőig, szinte végtelen sor ez – állandóan azzal a problémával küszködik, hogy az író ugyan állandóan részletezi a belső világot, jobbára csak arra fordít gondot, ám cselekménye ettől meglassul, és a meglassult cselekmény következtében az alapfogalom szerinti regényműfaj regénytelen lesz. A külső cselekmény híján az olvasó elfárad.

Ám a technikai-elméleti kérdéssel szemben térjünk rá – egy más szempont felvázolásával – a kritikai gyakorlatra. Örley többnyire a magas magyar irodalom íróit vette számba, ám minden megbecsülése ellenére korántsem dicshimnuszokat írt. Sőt. Hunyady Sándor például a kor igazán értékes, népszerű írója. Néhány kisregénye vagy novellája ismert, ma is kiadásra kerülő remekmű. A Bakaruhában, melyből film is készült, a nagyközönség számára is, nem múló része a magyar irodalomnak. Színdarabjai a harmincas-negyvenes évek idején kasszadarabok. Örley a legnagyobb siker idején így írt Hunyadyról: „Félő, hogy íróból lassan, apránként tendál a mesterember felé.” Szerkesztőjéről, Illyésről, azt a pontos, de kétes dicséretet mondja, hogy igaz, az illyési vers mindig fölébe megy a valóságnak, egészében el tudja érni a költői szintet, mégis olykor megjelenik egyfajta nehézkesség a sorok között, a vers gyakran epizódokból, epikai darabokból áll egybe. Lásd például a közismert Illyés-verset, az úri dőzsölést mintázó A kacsalábon forgó várat.

Márai Sándorról szóló írásait Nemes Nagy Ágnes méltatta már: Örley a tisztelő megbecsülés és az éles, kihegyezett kritika szellemében ír Márairól.

S ha már Nemes Nagy Ágnes szóba került, kettőjük beszélgetéséről, irodalmi kapcsolatáról, hadd mondjak egy epizódot. Ágnesnek diákkorától kezdve volt egy versfüzete, amelybe – természetesen kézírással – beírta a verseit úgy huszonkét éves koráig. A kézírásos füzet egyik verse az ostrom idején, 1944-ben készült a pincében: „gyertyát gyújtok, firkálok, alszom / s megijedek, ha kelni kell / már kályha sincs, (mert ostromolják / a várost éppen), s nem tudom, / gondoltatok-e új elvekre? / Banánra, füstre, vasúton?” Ez a verse később Őseimhez címmel jelent meg a Kettős világban versei élén. Ágnestől idegen volt minden exhibició. Ő aztán nem tukmálta rá fölösen írásait senkire. Későbbi kritikai gyakorlatában jól tudta, hogy négy-öt versnél többet nem szabad egy szerkesztőnek, kritikusnak vagy barátnak átnyújtani. Ágnes nem is akarta Örleynek megmutatni a verseit. De Soma erőszakos volt, s mikor látta a vaskos füzetet, mindenképpen akarta az egészet. S elvitte. Másnap, legalábbis így emlékszem, jött hozzánk a füzettel. – Egész éjszaka olvastam – mondta. – Nézze csak – s kezdte a verseket kritikailag szálazni. Volt ott minden, áprilys mutáló érzékenység, szecessziós díszítés, parnasszien szonett. De mindezeken átsütött egy költő karaktere – mégha ifjan még hangol is, idegen mozdulatokkal magát helyettesítve mintáz. Örley meghallotta a hangot – a később kitisztultat. Utólag már látom, kár hogy Ágnes ennek a ma is meglévő füzetnek néhány versét a költészetéből kidobta. Nem szeretnék hazudni – olyan könnyű belemagyarázni bármit is – de Örley órákig tartó elemzései közben tudott valami olyat mondani, ami hasznos volt a költőnek. Ha másként nem, abban, hogy felnőtt, gyakorló kritikus mondta azt, amit mondott.

Igaz, Ágnesnek akkor már volt más kritikusa, méghozzá nem kisebb, mint Szerb Antal, később pedig Halász Gábor is. Egy addig csak hangoló, soha meg nem jelent költőpalánta nem kívánhatott többet. A tény közismert, nem részletezem. Ágnes egyetemistaként elküldte néhány versét Szerb Antalnak. Aki nyomban válaszolt rá, ettől kezdve pedig rendszeresen találkoztak. Csakhogy ezt az eszpresszókkal vagy sétálásokkal egybekötött irodalmi beszélgetést megnehezítette a háború. Amikor 1944 őszén vagy nyár végén Budapesten voltam, Szerb Antal már munkaszolgálatos volt a Nürnberg utcában. Ott volt a nagyszerű és aljasul megalázott írótriász: Szerb, Halász Gábor, Sárközi György. Hogy először ketten látogattuk-e meg őket Ágnessel, vagy nyomban velünk volt Örley is, azt nem tudom. Azt tudom, hogy egy döntő pillanatban hárman voltunk „három ellen”. Arról volt szó közöttünk, hogy a munkaszolgálatból jó volna mielőbb megszökniük. Halász tiltakozott. Örley mindenesetre átvette Halász Gábornak a keresztlevelét, hogy két adatot kijavítson rajta. Halász ugyanis apai ágon keresztény családból származott, és nemes volt, de zsidó anyja nem keresztelkedett ki a házasság előtt. Semmi baja nem lett volna Halásznak, ha ez megtörténik. Örley hát fogta Halász keresztlevelét, szülei házasságlevelét, és azt a kis „izr.” szócskát az iratokról eltüntette.

Azt mondtam Örleyről, hogy némileg lezser volt. Hát, hogy mondjam? Mindenki lezser ebben-abban. Egy kesztyű miatt, vagy esetleg egy kedves nő kézfogása miatt. Örley egyben azonban nem volt lezser. Természetesen nemcsak az írásban nem: Örley vagy Ottlik tudta, hogy egy vessző is vérre mehet. Vérre mehet az a kis szócska is, hogy „izr.”. Mit csinált, hogy ez a szócska eltűnjék, és az írást ügyesen hozzáidomítva más legyen? Lemosta a tintával készült anyakönyvi iratokat.

De hogy lehet a tintát lemosni? Piroska húgom, aki vegyészmérnök volt, már a németek megszállása óta meglehetős körültekintéssel kezdett a kémiai eszközök szükséges módszerével kísérletezni. Két egymással reakciót adó anyag óvatos összekapcsolásával sikerült is eredményt elérnie. Itatóspapírral hosszasan nyomogatva letisztította az anyakönyvi papírokat, és a bélyegző és aláírás megtartása mellett az üres blankettát szépen kivasalta. Ahhoz, hogy valaki tiszta kereszténynek származzék, tizenegy anyakönyvi kivonatot kellett számára létrehozni; tizenegyet egyetlen „nem árja” részére. Munka tehát volt bőven a papírokkal. És szerencsére, amikor a Kálvin téri templomban húgom férjhez ment, az esperes, Muraközy Gyula, és a segédlelkész, Göbölyös László részben üres blankettákat, részben megmaradt, fel nem használt keresztleveleket is adott nekik, hogy legyenek papirosok a rászorulók számára. Húgom ebben a munkában számos ilyen „embermentővel” dolgozott együtt. Örley lelkesen dolgozott közöttük, nemcsak Halász papírjait készítette el. És precíz volt, pedig az az írásmosás órákba tellett.

És mégis azt mondom, Örley lezser volt; halálosan lezser. Pest ostromának talán az egyik utolsó napján, a Molnár utcai óvóhelyen – ott laktunk, egymástól vagy két-háromszáz méternyi távolságban –, kiment az óvóhelyről egy cigaretta kedvéért az udvarba. Egy repülő berregett fel, egyetlen bomba robbant. Az a bomba telibe találta az udvart. Örleyt széttépte.

Hogy hiába volt a barátok megmenekítési terve, tudja mindenki. Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközit körülbelül ugyanabban az időben Balfon ölték meg. Tragédiájuk közismert, írói művük maradandó. Hogy Örley prózaíróként és kritikusként milyen nagy ígéret volt, milyen – már eredményeket is felmutató – tehetség, kevesen tudják. Vagy csak lassan tudják meg. Pedig A Flocsek bukásában benne van. Nem a komisz sors kegyetlensége, hanem, igen, az írói eredmények miatt kell megtudnunk. „Csak ez a könyv maradt – mondta egykor Örkény István. – De az nagyon szép.”

 

Szavak szilárd szalmaszálába kapaszkodva

Amikor betelik egy költő sorsa, lezárul a pályája, kirajzolódik nyomban a bele rejtett jelkép. A halál óta eltelt rövid időszak alatt Kálnoky Lászlóból így lett a szemünk láttára egy kivételesen tiszta költő jelképe. Most megjelent posztumusz kötete – Hőstettek az ülőkádban –, melyet élete utolsó hetében fejezett be és rendezett sajtó alá, alig változtat ezen a formálódó képen: a gazdag és árnyalt jelentésen, amit most már az ő neve hordoz. Legföljebb olyan két ismert jegyet erősít fel benne, amelyet eddig is csodálkozva és ámulva vettünk tudomásul, s amely így, a posztumusz kötet révén még szembeszökőbb, még hitelesebb.

Mindkét újonnan árnyalt jegy valamiként a kivételes költői életerő bizonyítéka, a betegségen, testi nyomorúságon diadalmaskodó költői hivatástudaté. Az egyik közülük a folytonos költői keresés, megújulásvágy, mely, tudjuk, évek óta tartó kísérleteken át olyan formához is elvezette – a Homálynoky Szaniszló-történetekhez –, melyen költészetének késői olvasói népszerűsége is alapult. A másikat módjával lehet csak fogalmilag körülírni. Életszeretet? Ragaszkodás a számára napról napra foszló világhoz? Talán pontosabb, ha a saját szavaival írom körül: „Nem igaz – írja a Pinczési Judit emlékének ajánlott versben –, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív.” Vagy azt idézem, amit a kötet legmélyebb versében, a Sötét szonátában a „visszahozhatatlan árnyék”, a halott mond neki: „akárhogy jössz is, egy réges-régen elfelejtett égboltnak emlékét hozod közénk.” Igen, az emlékké váló dolgok ereje, vagy a dolgok értéke, amikor a puszta emlékük is veszélyben van, fenyegetett. A világ értéke, rövidülő lélegzettel, minden percben várva a „ha nem leszek már”-állapotot. Még a kötetzáró utolsó versből is, amely lehet, hogy Kálnokynak utolsó verse – ha negatív mintázatban is –, ez rajzolódik ki.

Az avantgárdhoz nem szokott, a költői kísérleteket immár hét évtizede tartózkodva fogadó magyar olvasóközönségnek, meglehet, hogy meglepő is lesz ez a kötet. Különösen első ciklusa. A fagylaltárus zsoltárai című, mely az Álom a magyar avantgarde-ról alcímet viseli. Aki egykor élménnyé tette magában és esetleg évtizedek óta hordozza emlékezetében a szimbolizmussal rokonszenvező fiatal Kálnoky pompás eredményeit, a Szanatóriumi elégiát például, mely líránk örök darabja, az biztosan megütődik itt az ilyen kassákos vagy vele rokonítható szürrealizmuson: „Kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon”, vagy „mint lámpát tartalak magasra éjjel hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket.” (Mellesleg, ez utóbbi pompás költői találat.) Ám, ha folytatom az idézetet, hogy micsodás fekhely az, nézzük csak meg mire akadunk: „hol iszapban heverek mint tenger fenekén / az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek.” S a vers végsorai se mások:

 

már rég le kellett volna rombolni magamat ezt a stílustalan ősrégi tornyot vagy jégszoborként állni a téli mezőn útnak indulni gólyalábon az ismeretlen hősi halottak szigete felé átúszni a tengerszorost, a gyöngyhalászok kését szorítva alsó és felsőfogsorom közé halálos sugárzásban elenyészni ama megtaláltak között boldogtalan szívvel nyújtózni el a boldog színtelenség fövenyén. (A színtelenség fövenyén)

 

Ez bizony – az avantgárd szabadasszociációkban – ugyanaz a Kálnoky, akit előző köteteiből jól ismerünk. Groteszk, ironikus és önironikus, ellenpontozottan, keserűen érzelmes. S hiába ír kicirkalmazottan képtelen társításokkal automatikus verset – ha tetszik neki: szócsavarással és nyelvtorzítással is –, a közléskényszer és a sajátos közlendő erősebb a szándékánál. S ha a fiatalok halandzsadivatja halandzsára bátorítja is, nem tud semmitse-mondani, csak éppen körüljárni egy ki nem hüvelyezett, tudattal meg nem világított lelkiállapotot. Milyen világos, azonnal érthető jelkép például az avantgárd-rész cikluscímeként is felhasznált vers indítása:

 

eladhatatlan árujával bolyong a költő vagy inkább fagylaltárus az északi hómezőkön valamennyi eszkimó mély megvetéssel utasítja el vaníliasárga vagy málnarózsaszínű tölcséreit s közben megbámulják a legújabb divat szerinti fülvédőjét vagy homlokán a rombusz-forma ragtapaszt mely nem sebet inkább szégyent takar mert nagyra tátott szájjal akart beleharapni a világba… (A fagylaltárus zsoltárai)

 

Mennyire személyes, megszenvedett mondanivaló gomolyog egyre a versben:

 

… jól kell sáfárkodnia hátralevő de egyre fogyatkozó idejével mázsás súlyzó a bölcselet sehogy se tudja erőtlen karjával magasra emelni kitolni hajdani vágyainak pirosló luftballonja cigarettája parazsához érve ráncos kis bőrdarabbá fonnyadva pukkan el…

 

Istennek hála, ha merész, olykor kimódolt asszociációs pályákon is, de ez ugyanaz a Kálnoky, aki a maga nagyköltészetét folytatja, más-más költői irányulást követve, ám magát, világát megtagadni képtelenül. Magasrendű példáján is bizonyítva azt a régóta tudott, de korunk „verszavarában” fokozottan átlátandó esztétikai igazságot, hogy nem az irányzat, nem a kifejezési módszer a lényeg, hanem az, hogy ki írja és mit ír. Rímben vagy rím nélkül, kötött vagy szabadversben (netán még kusza képversben is) – édesmindegy.

Mert az a másik Kálnoky-jegy, amit az előzőkben már tapogatózva körülírtunk, s melyet tragikus életigenlésnek nevezhetnénk – és mely kilátástalanságával, jövőtlenségével nemcsak szorongató, hanem katartikus is –, nemcsak e posztumusz kötet hagyományos másik két ciklusából, a nagy versek közé tartozó Sötét szonátából és környezetéből tűnik ám elő, hanem ott van, jelen van e kísérleti versekben is. Sőt, mintha katartikus hatását növelve, a keserűségtől, kétségbeeséstől még őszintébben ellenpontozottan volna jelen. Mintegy negatív előjelbe téve. A laza forma, a háttérbe vont racionalitás csak felerősíti. Kálnoky valami olyat tud itt elmondani az ő sajátos, „örök életveszélyben élek”-életéről, erről a „nem vagyok egyéb, hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál”-létezésről és arról a létszomjúságról, amely mégis benne van, betölti, olyat mond el, amelyhez nagy verseiben régóta közelített; vagy amelyet ünnepélyesebben már ki is mondott, de mintha itt töményebben és felzaklatóbban volna mindez jelen. Mintha egy jegyet, egy nevéhez, költészetéhez kapcsolódó jelképet itt élesített volna ki igazán. A szavak mégis szilárd szalmaszálába kapaszkodva, az utolsó szó jogának végérvényességével.

 

Két sorsforduló

 

A magyar szépprózának meghatározó munkái, a csúcsok közül kimagaslók, nem csupán egy évtizedben, hanem szinte egyetlen esztendőben jöttek létre. Kassák Lajos ugyan már 1932-ben megírta nagy remekművét, az Egy ember életének első hat kötetét, de a hetedik és nyolcadik kötetet éppen az alatt írta, amikor Illyés Gyula A puszták népét 1934 folyamán közreadta. Móricz Zsigmond 1935-ben jelentette meg az Erdélyt, de a nagyszerű trilógia első része, a Tündérkert már korábban készen volt. Márai Sándor – kinek egyik leghíresebb művéről beszélni kívánunk – 1934-ben publikálta az Egy polgár vallomásait.

Életrajzi jellegű írás mind a négy. Azok, még akkor is, ha a vallomásosság formailag csak a háromban egyértelmű, hiszen az Erdély történelmi regény. De tekintsünk a jelen és a múlt roppant eleven párhuzamosságára vagy a Báthori–Bethlen Gábor rajzban az Ady–Móricz tükröződésre: a csaknem életrajzi jelleg szubjektivitása szembeszökő. Márai Sándor írása, az Egy polgár vallomásai pedig vallomás a javából, abban kétség nem lehet. Még akkor is, ha odaírták a kiadás élére – ahogy ez szokásos –, hogy a regényes életrajz szereplői költött alakok. Ám legyenek költöttek – ha éppen úgy akarjuk. Létrejötte idején a megírt életrajzi mű és a megélt élet különbözhet egymástól. De ahogy múlik az idő, elmúlnak a különbségek. Az esetleg ködös élettények sorából bizonyos mű lesz, egyetlen érvényű, egyetlen hitelű írás. Akarva vagy se, az alakított vallomás végérvényessé teszi önmagát.

Újraolvasva az Egy polgár vallomásait, megpróbáljuk hát Márai életét ekként elmondani, méghozzá sarkítva, tömörítve, történetesen egyetlen szálat gombolyítva fel. Házasságának sorsfordító mozzanatát, mely egyben írói kialakulásának is érlelő, meghatározó mozzanata. Lesz persze ebben a történetben később egy másik sorsalakító mozzanat is. De nézzük előbb a pálya kezdetét!

Volt Kassán a század elején két különleges család – Capulet és Montague? Ez azért túlzás. De egymásról ugyan tudó, ám egymástól szakadékosan, teljességgel távoli. Köszönő, de nem érintkező. Az egyik egy magas köztisztséget viselő cipszer család volt, a másik kifinomult, gazdag, neológ zsidó család. Az első világháború után a két család egy-egy fiatalja véletlenül összefutott egymással Berlinben. Szöktetés azért talán – mondják – így is volt, de nem, nem lett Rómeó és Júlia-történet belőle; csak elkezdődött sorsszerű históriájuk – más befejezéssel.

Márai Sándor huszonhárom évesen, mely a századnak is éppen huszonharmadik éve volt, így írja le találkozásukat az Egy polgár vallomásaiban: „Akkor éppen apám látogatott meg Berlinben. Prágából jött egy napra. Apám akkor a magyar párt szenátora volt Csehszlovákiában, s a felsőház szünetét használta fel erre a látogatásra. Soha azelőtt, sem később nem járt Berlinben. Nem tudom, mi a „véletlen”, nem tudom van-e értelme ilyen csoportosításoknak. Életemhez ennek a két embernek volt csak igazán köze. A színház előcsarnokában ütköztünk össze. Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte, és rövidlátón nézett utána. »Ki volt ez?« – kérdezte mellékesen. S mikor megmondtam, udvariasan mondotta: »Nagyon szép.« Aztán visszamentünk a nézőtérre, s nem beszéltünk róla többet.”

Ez ugye csupán egy véletlen találkozás. Hogy lett belőle szerelem? Banális „meglátni és megszeretni” villámszerűen, de nem egy percre, hanem egy életre. És egyáltalán milyen volt ez a sorsszerű szerelem?

A történetnek jellemzőek és mélyek az előzményei. Kezdjük azon, hogy a múlt mélyében a kiskamasz fiú, a jövendő Rómeó egyszerre csak beleszalad a vakvilágba. Gondos nevelés, ápolt környezet ellenére nekiindul az erdőknek, bozótoknak, mezőknek. Bogyókból él, emberektől távol. Harmad- vagy negyednapra fogják meg a csendőrök és viszik haza. Szokványos eszképizmus ez, önmagában, a korban megesik, látszólag nincs túlzott jelentősége. Csakhogy egy ilyen lelkiállapotnak mégis lehetnek stabilnak tetsző utókövetkezményei. Másképp jellegzetesek, de maradandók. Egyelőre csupán annyi, hogy a felserdült fiatalember otthagyja Kassát, a családot, és tizennyolc évesen külföldre megy. Történetesen tanulni az egyetemen, újságírás-tudományt, Leipzigbe, Frankfurtba, Weimarba – ahol élettartóan kerül Goethe szellemének vonzáskörébe. Közben az egyetemi tanulmányokból írás lesz. Mégpedig mellékesen. Hályogkovácsszerűen. Leipzigben például azzal a kikötéssel, hogy a Drache című kis folyóiratban ne legyen olyan írás, mint a Leipziger Neueste Nachrichtenben. Hát a cikkek nem olyanok voltak. A Drache című lapocska „olyan riadalmat keltett Leipzig szellemi körében, mint a pezsgőpor egy polgári család éjjeli edényében”. Aztán ez a fiatalember áttelepedett Frankfurtba, s küldött egy tárcát ismeretlenül és persze névtelenül a Frankfurter Zeitungnak, a világlapnak. Másnap közölték, s ő egy idő múlva olyan írók mellett jelent meg, mint Hermann Hesse, Thomas és Heinrich Mann és Stefan Zweig, akivel személyesen is megismerkedik.

Azt mondja magáról tizenkilencévesen, hogy Frankfurtban az ottani év megmunkált benne valamit. „Gyönge voltam még ahhoz, hogy igazán írni tudjak, kifejezzek valamit, ami csak az enyém, s úgy fejezzem ki, ahogy csak én tudom. Az apró rajzok, amelyeket a frankfurti lap közreadott, verseim, egy drámakísérletem, mindez csak dadogó, néha jó svádájú jelentkezése volt valamilyen kezdetleges kifejezéskészségnek, amely úgy hasonlított az íráshoz, mint a jó hallású gyermek pöntyögtetése a zongorán a zenész biztonságához, amellyel birtokba veszi a hangszert.”

Viszont az írás, mint ahogyan később, már Berlinben ráébredt, „nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval úgy mondhatnám: erkölcsi magatartás. Észrevettem, hogy feladat vár reám, melyet nekem kell egyedül, külső segítség nélkül elvégeznem; s mert gyöngének és készületlennek éreztem magam, ez a feladat szorongással, néha iszonyattal töltött el”.

És ez már lélektani kérdés. De volt-e vajon, és mi volt, ami az eszképizmus nyomán megmaradt? A neurózis mindenesetre, mely Márai szerint még az érettségi után is fennállt. Majd így indította az életét tovább: „a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet […] Így menekültem a számomra kijelölt mesterség elől […] így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt, idegrendszerem berendezkedett a veszélyérzetre, s valami mesterséges fegyelemben dolgozni kezdtem.” S hozzáteszi ehhez a Máraira oly jellemző, mély megállapításhoz: „A munka az egyetlen princípium, melynek szellemében az író megengedheti magának az alázat fényűzését […] de ha egész egzisztenciájával elmerül az életben, a kalandban vagy az élményben, elvesztette írói rangját”.

Íme, sok minden más mellett ezt a princípiumot, a század legjobbjaival azonos erkölcsi alapmagatartást találja meg Márai Berlinben.

Hogy milyen volt a húszas évek Berlinje? Ennek az időszaknak végletes atmoszféráját döbbenetesen ábrázolja az Egy polgár vallomásainak jó néhány fejezete. (Tudnivaló, hogy számosan megírták Erich Kästnertől kezdve Heinrich Mannig és tovább, és más magyar írók is felvázolták, nemcsak Márai.) Ő történetesen ilyen részleteket ragadott ki a maga számára: „A föld feletti, magas hidakon robogó vasút egyik állomásával szemközt vettem szállást, vörös téglából épült, Richterkocka-épületekre emlékeztető bérházban, a Blücherstrassén. Villanyvilágítást nem vezettek még be a házba. A falépcsők minden lépésre nyikorogtak, a ház reggelig visszhangzott az érkezők lépéseitől, a lakók zöme hajnal felé járt haza, proletárház volt, tele parazitákkal, s mind az éjszakai Berlin hulladékaiból tengették életüket. Laktak itt pincérek, táncosok, prostituáltak. Csodálatos ösztönnel találtam ide, rögtön az első napon. Lakhattam volna néhány utcával arrébb, az előkelő Westend házainak számlálhatatlan albérletei valamelyikében. De az első időben ösztönszerűen ide rágtam be magam, ebbe az ős-Berlinbe, ahol még petróleummal világítottak, tájszólással beszéltek, mindenki cinkosa volt kissé a másiknak, s éjjel rendőri riadóautók vijjogásától visszhangzottak az utcák. Most már tudom, hogy nem nagyvárosi, alvilági romantikát, nem érdekességet kerestem ott. Emberi meleget kerestem, közelséget, valami valószerűt […] Egy pillanatig sem volt unalmas fiatalnak lenni Berlinben – folytatja Márai, egyszerre jellemezve környezetét és lelki érlelődésének tapasztalatait. – Soha, sehol nem találkoztam később annyi jóindulatú emberrel, mint a berlini esztendőben, a németek között. Olyan elveszettek voltak, a lelkek telítve zavarral, félelemmel és bosszúvággyal. S olyan éhes volt a város, éhes életörömre, stílusra, új kifejezési formákra […] Ebben az időben lobogott még bennem az a különös hőfokú és fényességű láng, a tiszta, zavartalan Erosz öröme, amely módot adott reá, hogy a szerelemnek átadjam magam, s ne érezzek utána bűntudatot vagy macskajajt. A különös érzés, mintha szeretkezés után menekülnöm kellene a »tett színhelyéről«, nem hatalmasodott még el bennem. Két kézzel nyúltam minden után, amit Berlin elém sodort, félelem és szándék nélkül. Olyan igazán, olyan gyanúsan fiatal voltam […] A berlini idő első szakasza telítve volt meglepő szerelmi élményekkel. – S ahogy Kästner ábrázolja vagy például a magyar Enczi Endre – a nemek zavara elhatalmasodott a nyugtalan városban. Nőket ismertem meg, akik titokban porosz katonatisztek voltak, négy fal között monoklit viseltek, szivaroztak és odáig vitték az átváltozást, hogy éjjeliszekrényükön katonai szakkönyvek hevertek. És férfiakat, akik nappal gyárakat vezettek, s éjjel kígyóbűvölőnek öltöztek.” Így ír, ilyen kihegyezetten, abszurdul, csaknem parodisztikusan Márai.

Ebben a külső és belső zűrzavarban jelent meg a Júlia-szerű Lola, akit Kassáról „felejteni” küldtek el Berlinbe. Kapcsolatukat, pontosabban hatásukat egymásra így mondja el: „Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvettek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre »magyaráztam« valahogy a francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. Egy barátom Párizsban, az Avenue Wagramon, délután négykor »leszólította« az utcán azt a nőt, akivel később az életét töltötte. A nő szűz volt, és elment vele. Fölmentek egy garniszállóba, s aztán tizenöt évig együtt maradtak. Minden emberi kapcsolat így kezdődik. Soha nem »udvaroltam« senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg […] Mind a ketten rosszkedvűek voltunk. Olyan »hát kellett ez nekünk?« érzés volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem. hogy sír […] Néhány hónap múlva elvettem feleségül.”

A házasság persze nem boldog lezárás, happy end, mint a Courts-Mahler regényekben, hanem konfliktus. „Lola az első hetekben sokáig sírt, érezte, hogy valami nincs rendben, és – sokkal finomabb ösztöneivel – átérezte azt is, hogy nehéz, majdnem lehetetlen itt már rendbehozni valamit […] Mint valami öreg férj – mondja Márai – zsörtölődéssel kezdtem házassági pályafutásomat, ötletszerűen jártam haza, gyakran megsértődtem, lármáztam. Lola csillapított, mint egy gyermeket. Ő csak annyit érezhetett kétségbeesetten, hogy valami baj történt velem, nem is most közöttünk, hanem sokkal régebben – valami eltört, elszakadt bennem, nem tudom teljesen átadni magam egy érzésnek, egy kapcsolatnak, haragszom valamiért, már nagyon régen haragszom […] Valami elviselhetetlen megaláztatás emléke kínzott.”

Kamasz elmenekülés hazulról, négy évnyi, az otthontól már-már elidegenítő némerországi tartózkodás, fel-felparázsló konfliktusokkal teli házasság, extrém lelki és extrém történelmi körülmények között, már az íróság, a beérkezettség határán – hiszen a német világlapokon túl, közben Kassán, Prágában és Budapesten is megjelennek Márai Sándor írásai – elindulnak Franciaországba. Hat hétre tervezik az utazást és hat évre maradnak. Tíz esztendő ez, elég fantasztikus belső és külső tíz év. Közben van ugyan egy olasz út, Lola egy darabig Kassára is visszatér, de Márai Magyarországtól távol Párizsban marad. Igaz, közben utazik is, bejárja a mai Palesztina, Szíria, Egyiptom, Izrael területét. A Frankfurter Zeitung megbízásából riportkönyvet ír, Az istenek nyomában című nagyszerű és problémáival ma is érvényes könyvet. Az államalakulatok, a határok változtak közben, a látó-értő író felismerte gondok nagyjából azonosak. Márai ekkor huszonöt éves. Majd megír egy francia tárgyú remeklést, az már regény, az Idegen embereket, egy külföldi fiatalember és egy francia lány történetét. Azt, hogy az idegenség hogy robbantja szét a szerelmet, a harmóniát, a különbözés, a család, a múlt ozmózisos nyomása hogy tör elő gyűlöletként. Közben az élet, még mindig Párizsban, meghozza az írói sikert, még az anyagi sikert is. Háromszobás lakásban laknak, Márai autót tart Párizsban a húszas évek végén.

Németül, meglehet olykor franciául is ír, és idegenben él, de hazája a magyar nyelv, bár a nyelv, az írói kifejezés természetesen sokkal-sokkal több nála, mint nyelvi tény. Ez írásművészetének, ahogy szereti később a patinás kifejezéseket: „irályának” tradicionális, kifinomult foglalata. De ismétlem, még egyre idegenben marad. Igen, valójában tíz évbe telik, míg Budapestre költözik, nem messze attól, ahol a nagy előd és társ, a stílusremeklés egyik mestere, Kosztolányi Dezső is él a budai várnegyed oldalán. Gondoljunk csak egy pillanatra bele: magyar író, aki tíz évet tölt külföldön nem kényszerből, nem politikai okokból, nem tanulmányi célból (ha kezdetben lehettek is tanulmányi céljai), hanem magamagától él idegenben és ott nem érzi magát idegennek. (Vagy mindenütt idegennek érzi magát, ahogy ezt a pszichológiai tényt az Egy polgár vallomásai kifejti.) A magyar irodalom ilyesmit nem ismer, ilyesmit nem hallott. Nagy népekkel esetleg előfordulhat, hogy például diplomáciai okokból távol él valaki (St. John Perse, Pessoa), vagy hogy idegen nyelven kezd írni, mint a lengyel-angol Joseph Konrad. De magyar író, nagy termelékenységű, nagy intenzitású, úttörő formátumú a huszadik század közepén nincs más. Hol van, kiben van meg a kivételes európai tapasztalatnak és ugyanakkor a fellebbezhetetlen hazai kötődésnek ez az egysége? Elképesztő történet ez. Nemhiába kivételes az a lelkesült népszerűség, az az olvasói rajongás, amely az 1930-as években és a ’40-es évek elején az írót körülvette.

Bár nem ez a célunk, mondjunk valamit erről a méltán magasztalt húsz évnyi műről. Bizonyos, hogy Kosztolányitól Ottlikig és tovább Márain keresztül vezet a magyar próza egyik legkimunkáltabb útja. Talán a legfontosabb, bár Móricz másféle hagyománya vagy Krúdy kezdeménye prózastílusunkra nézve szintúgy megalapozó. Márai úgy egyezik Kosztolányival, ahogyan különbözik tőle. S az eltérés szempontjából Máraitól Ottlik. Nézzük a jellegzetes Márai–Kosztolányi eltéréseket. Kosztolányi kezdetben szecessziós áradással, fűtött stíldíszítéssel indult, megittasult túlhevítéssel, s csak idővel jut el a mélyreható, olykor drámaian szűkszavú tényekig. Lásd például a Fürdés egyszerű, robbanásszerű közlésmódját. Máraiban is jelen van ugyan a nyelvi túláradás – bár nem szecessziós –, melynek a kibontakozása későbbi időszakára, főként a harmincas évek második felére tehető. Művészetében ez stiláris túlfutással növeli beszédmódját, nyújtja mondatait, szövi egybe, egy lélegzetre bekezdéseit, sőt olykor regényfejezeteit is. Mintha operát írna, áriáról áriára halad. S ahogy Thomas Mann írja meg a maga szellemes körülményeskedésével Putifárné selypegését, úgy ír Márai szinte fejezetnyi terjedelemben, egy nyelvtanilag helytelennek tekintett mondatról, a „látnom kell téged” idézet kibontásával a Vendégjáték Bolzanóban című regényében. Így áriásodnak a Válás Budán, a Sirály, s ahogyan előre haladunk a regények során, a negyvenes évek munkái. Az Egy polgár vallomásai azonban időben korábbi, stílusában tartózkodóbb – mint említettük, 1934-ben jelent meg. Amellett minden nagyvonalúsága ellenére is nemcsak formátumában arányosabb, tartalmában is gazdagabb. A stílusnak nemcsak mondatívet képező dallama, árnyaltsága van, hanem a közlésmód mérése szempontjából sebessége is. Oly világos ez. Korántsem mindegy, hogy aprólékosan, körülményes-cirádás díszekkel nyújtva, vagy éppen nagyolva-elhadarva, ugrásokkal homályossá téve mondjuk, amit mondunk. Sőt, még az is tény, hogy a közlésmódnak koronként is változik a sebessége. Nemcsak az írói alkattól függően. Márai, különösen a fiatalabb Márai, ideális közléssebességgel dolgozik. A legszerencsésebbel, azzal, amely a harmincas évekbeli kortárs olvasói réteget a leginkább megkapja. Mozzanatról mozzanatra tartalmasan, de nemhogy fárasztóan, nyögvenyelősen, hanem éppen élvezetesen. Az intellektuális és az esztétikai öröm egybeolvasztott egységével. A Márai-írásmód legalább egy évtizedig csaknem uralkodóvá vált az irodalmi életben. Stílus volt, jellegzetes beszédmód, amelynek közelebbi vagy távolabbi hatása novellákban, publicista művekben, olykor regényekben is felismerhető. És nemcsak az úgynevezett epigonokban. Elvégre ne feledjük, a nagyok, az eredeti tehetségek is hatnak vagy hathatnak egymásra. A kezdőkre, a fiatalabbakra a tapasztaltak, az idősebbek. Bár fordítva is lehetséges, lásd például az oly sokszor emlegetett, de azért nem egészen biztos érvényű Babits–Illyés viszonylatot. De hogy Márai hatott Szabó Zoltánra, a kiváló falukutatóra és publicistára, a fiatal Örkény novelláira (Tengertánc), vagy többek között Szobotka Tibor korai írásaira, az pillanatig nem vitás. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy hatása eleven napjainkban is, Grendel Lajos például érezhetően megtanulta ugyan nem a Márai-modort, hanem a Máraira emlékeztető finom stiláris hajlékonyságot.

De nem a stiláris hatás, az egykor oly eleven irodalmi szerep az, amelyről beszélni szeretnék, hanem a berlini–párizsi sorsforduló ellenpontjáról, az érett nagy író hazai kiközösítésének történetéről. A Márait kiközösítő törekvés a háború idején jelen volt természetesen a németbarát lapokban, az Egyedül vagyunktól a Magyarságig, és a nyilas lapok bármelyikében. De jelen volt az más szélsőségben is, például az akkori Magyar Út vagy a Magyar Élet folyóiratok szemléletében. Távoli visszhangja ennek a szemléletnek olykor még ma is eleven. A Kortárs című folyóirat egyik tanulmánya éppen napjainkban például így értékeli Márait: „A nyelven kívül azonban Márait kevés érzelmi szál fűzi a magyarsághoz. […] Elég különleges írói képletünk ő. […] Neki köszönhetően van irodalmunknak […] igazi sznobja és valódi világpolgára. Ami őelőtte nem volt, s őutána aligha lesz lehetséges.” Nem fűzi érzelmi szál a magyarsághoz? Igen, lehet: sznob volt, bizonyos értelemben világpolgár is, de éppen a nyelv szeretetén keresztül eltéphetetlen szálak kötötték a magyarsághoz. Ha nem olvasta volna A kassai polgárokat, ha elkerülte figyelmét a Riport a nemzetnevelés ügyében, a Föld, föld, kénytelen vagyok tiltakozásként legalább egy mondatsort idézni a Röpiratból. „A magyarság nemcsak a történelmi múlt jogcímén él itt és követel önálló, független állami létezést az európai erők összjátékán belül – írja Márai –, hanem hivatása van. A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, melynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le. […] A nyelv a legfőbb bizonyítéka a nemzetnek, sokkal tisztábban és végzetesebben az, mint a vér és a faj. Tiszta fajú nép nincsen ma Európában, ahol évezredek történelmi kalandjai kevertek vért és fajtákat, de tiszta nyelvű nemzetek vannak, s nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata. Él a közéletben, s él mindenekfölött egy nemzet kifejezési szándékában, az irodalomban.” Így, ilyen gondolatoktól vezérelve beszél tovább Márai, nemcsak a Röpiratban, hanem például a Föld, földben is, melynek a magyarság kiművelése egyik gondosan körvonalazott és vissza-visszatérő problémája.

Ezt a „nemzetietlen” Márait az 1945 utáni időben újra kiközösítő szándék fenyegeti. Elképesztőbb és tragikusabb az előbbinél. Ismerjük azt a hosszas hajtóvadászatot, mely cikkek, pamfletek, glosszák sorával próbálja bekeríteni, s amely a pártsajtó főszerkesztőjének kürtjelére indult. Márai „mondatai fényesek, mint a zöld döglegyek” – deklarálta Horváth Márton. Majd Keszi Imre, Lukács György és hívei által olyan támadáshalmaz keletkezett, mely Márai kinyomtatott könyvét már nem hagyta megjelentetni. Az egykor rajongott író hazájából száműzetésbe kényszerül. 1948 végén el kell hagynia az országot. Tudjuk mi történt: egy darabig Olaszországban él, majd az Egyesült Államokban, New Yorkban, San Diegóban. Újabb könyvei ugyan megjelennek az emigrációban – Márainak jellegzetessége az állandó, lázas írói munka –, de otthon minden művét megsemmisítették, az újabb nemzedékek tudatából nevét kitörölni igyekeztek. Mikor sok-sok év után, az irodalmi helyzet bizonyos enyhülésével régi tisztelői kéziratot kérnek tőle, bármilyen mű jogát magyarországi közlésre, megtagadja azt. Számosan vágynak arra, és kísérelik meg, hogy az irodalmi folytonosság érdekében az űr, az ő kiválasztott helye ne maradjon betöltetlen. Előttünk vannak a levelei. Annyit ír csupán, hogy amíg az orosz csapatok ki nem vonulnak, amíg ellenőrzött demokratikus választás nem lesz, ő hajthatatlan marad. Ez a másik, a végső sorsforduló. Egy nemzet nevében, melynek folytonosságában valahogy élnie kell, egy nemzet nevében adott ezzel a nemmel erkölcsi példát.

Aggastyánként, a változást talán már-már remélve, de el nem érve, 89 éves korában lett öngyilkos. Ugye, olvashattuk róla: „Kevés érzelmi szál fűzi a magyarsághoz.” Az igazság más, alighanem Janus-arcú: élete nagyobb részét külföldön töltötte el, felnőttként nem többet, mint húsz évet élt Budapesten, de ebben a komisz században mégis ő volt az értelmes magyar gondolkozás és az irodalmi nyelv egyik legnagyobb művésze. Távolléte, emigrációja alatt a nyelv volt számára a haza, s most írásaival végleg hazajött, haza, a lehetséges magyar örökkévalósásig.

 

Credo! Miben?

Pár évvel ezelőtt Vas István létrehozott egy terjedelmes, gazdag antológiát a fiatal olvasók számára A Nyugat költőiről. Az úgynevezett Diákkönyvtár sorozatában. Végigpergetve vagy némi nagyképűséggel végigszerkesztve a készülő antológiát jöttem rá arra, hogy a Nyugat költészet nagy versei többnyire benne vannak ugyan Vas István válogatásában, mégis olykor van speciális jellege gyűjteményének. Az a specialitása, hogy a kiemelt versek zöme abból az időből való, amikor Vas István számára egyik vagy másik költőtársa különösen kedves volt. Amikor személyes rokonszenve vagy barátsága életének egy szakaszában különösen megérintette. Hogy példát mondjak, más volt számára Jékely költészet-képe, vagy Weöresé, mint az én korosztályomé.

De ha egy nagy költő és csaknem mindenre figyelő irodalmár érzelmi befolyásoltsága minden „objektivitás” mellett kitűnhet, akkor talán nem visszás elmondanom, hogy a kritikus sokkal kevésbé jelentős módján voltak nekem is érzelmi befolyásoltságaim, mégpedig éppen Vas István költészetével kapcsolatban. Igen, éppen az úgynevezett „három éves irodalom”, a 45-től 48-ig terjedő időszakról datálódva. Ez volt baráti találkozásunknak főideje. Ezerkilencszáznegyvenöt és 46 szorosnak mondható, csaknem napi kapcsolata. Olyan bizarr és ugyanakkor közvetlen kapcsolat és barátság volt ez, amely a fiatal korosztályok számára a barátság helyét tekintve képtelennek tetszhetett. Helye ugyanis a későbbi szörnyűség: a magyar belügyminisztérium volt. Erdei Ferenc megbízásából, 1945 márciusától kezdve 1946 nyaráig osztályvezető voltam ott – mellesleg Erdei mellett Bibó István főosztályvezető volt. S lett Vas István, akinek akkor nem volt állása, abban az időben számvevőségi főtanácsos a minisztériumban. „Nagy karrier, Vas úr” mondták neki, személyét bemutatva a számvevőségi kollégák. S lett egy kis irodalmi kör a hivatali szobámban, mert Vas mellett ott dolgozott velem Kálnoky László, s délfelé rendszerint megjelent Ottlik Géza, meg Nemes Nagy Ágnes is, akivel a hivatal híg levesét fogyasztottuk el. Ők beszélgettek, nekem azért dolgoznom kellett közben.

De nem a tény érdekes ma már, az, hogy miként éltünk fiatalon; Vas István és Ottlik harmincas éveinek férfierejében, a vonzás és taszítás életre szóló mágnes-körében (44-ben Ottlikék bújtatták Vas Istvánt) Kálnoky pontos, csaknem körülményeskedő bátorságában vagy Nemes Nagy Ágnes zuhatag-hajú szőke szépségében és nem kevésbé ragyogó intellektusa harcos erejével – mondom, nem a tény érdekes ma már, amely függő volt és mulandó, a művek következtében afféle szépségével eltűnt múlt-jelen, hanem az az érzelmi befolyásoltság, amely a későbbiek során is alakította bennem Vas István költészetét.

Ez a költészet ma is még – annyi alakulás vagy fordulat után is – enigmatikus, titkos kettős jelleget hordozó, mégpedig tartalmában és formájában egyaránt. Tartalmában benne van a racionalizmus és irracionalizmus szélsőségeinek kivételes egybeforrása: az észhit és az örökre voltunk és örökre leszünk hit kettőssége. Nem a transzcendencia vágya, mint Adyban, nem a „hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok”, hanem a bizonyosság, mint látni fogjuk a visszatérő, a bizonyosat állító credo quia absurdum. Formájában pedig egyfelől benne van a romanticizmus áradása, gazdagon hömpölygő énlírája, ódákkal és elégiákkal telített, s csak elvétve, majd később a hetvenes évektől kezdve jelentkezik benne a szkepszis, az egykori érzelmi ívek sebes zárlata. Ezerkilencszázharmincnyolcban jelent meg Vas István harmadik s talán lírai tartásra nézve meghatározó verskötete a Menekülő Múzsa – visszatekintve ez éppen nem volt menekülő. Vagyishogy ez a Múzsa nem hátrálni akart, hanem előretörni. „Versemből tűnjön el az áradó valóság, / Te Múzsa. fogj kezen, hogy innen elvigyél. / A szép mezőkre fuss, hol nyílnak még a rózsák. / Hol senkit nem követ, nem üldöz, nem ítél / Detektív és ügyész, szegénység és hatóság.” Sőt a vágyott Múzsa a későbbi illyési „Haza a magasban” vagy az ottliki „Másik Magyarország” képzetét is előrefogalmazza: „Tündéri szép alak, te áltató, te drága / Te egyetlen hazám, te szépséggel teli! / Nem jelen arcod az, mely szívem élő vágya, / Szerelmem Magyarország, a képzeletbeli, / Arany, Balassi, Zrínyi, kurucok szebb világa.”

A garasos, olykor tragikus valóságot félrehárítva a Menekülő Múzsa után, a negyvenes években továbbfolyik, mégpedig a nagy versek sorában a vágyteli lételmélet, az Önelemzés és a Monádok tükörképzetekkel teli verseiben. Előbb az Önelemzésben az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét vallja, majd a halál tényét kutatja, éppen mint a legteljesebb megismerést.

Az 1943-as Önelemzés című vers nagyszabású „ódájában” még csak így pendül meg a lételméleti eszmélkedés kívánsága:

 

Lehet-e, hogyha egyszer majd lehulltam, – Hozzád vagy Tőled – ne lehessek én? De nem felejtem, amit itt tanultam, Se mennyekben, sem poklok fenekén. Ha énértem is haltál a kereszten, Ne vedd el tőlem, amit itt szereztem, A változások konok kerekén, A változások konok kerekén.

 

De a Monádokban – ez is ikervers, ahogyan az a későbbi Rapszódia egy őszi kertben – már jelen van a létezés bizonyossága:

 

Semmi se múlik el szívemben és szívedben, És fáj és fölbuzog az, ami rég letűnt. A saurusok korát megéltük már mi ketten, És tudjuk már, hogy ott reszket majd életünk A föld halálakor, a végső, nagy hidegben.

 

Ezek a lételméleti irányulások vissza-visszatérnek a későbbiekben, a negyvenöt utáni időszakban, és lírai-gondolati láncolatot mutatnak. Jelzik magukat a Nekem beszélhetsz című vers, ha tetszik racionális irracionalitásai között. („Jaj, minden kell, a jövő meg a múlt, / Mind gazdagon és egészen, / Mert semmiről, ami valaha volt, / Nem mondhatok le. Nem és nem!”) s ott van Az érti Őt című vers megint csak credo quia absurdumnak tetsző misztikájában. Nyíltan vagy titkosan rejtve van az Óda az észhez tündöklő racióvágyában vagy a későbbi Rapszódia egy őszi kertben című versében, mely már-már és tartalmi végkicsengésben nem is olyan titkon a Szeptember végénnel rokon: „És mindig te leszel, és mindig én leszek / Holdban, Marson, ki tudja hol” és felbukkan sokkal később Az ismeretlen instancia kettős szonettjében.

A harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdve Vas István versei speciális lírai érzetről tanúskodnak, hol áradó részletezéssel, eltökélt hittel, hol későbbi kétségek között is bizakodva. S talán elmondható az az olvasói szubjektivitás, hogy roppant gazdag költői eredményei között magas lírájukkal ezek érintenek leginkább. Különösen most, hogy miként a költő mondja s ahogy kénytelenek vagyunk mondani: „a szabadult lélek az űrben táncol” s ahol mégis „a sírgödrök fölött, a csillagok alatt” Vas István számára az ész „Emberi életünk legbátrabb szenvedélye.”

 

Pályakép külföldieknek

Nemes Nagy Ágnes fiatalon, nem sokkal a háború után, két verset is írt Sidney Keyesről. Mi késztette arra, hogy a Tobruknál, harc közben elesett angol költőt megidézze? Az egykorúság párhuzama? Életnek és halálnak az a rokon lehetősége, amely a háború által mindkettőjük számára adott volt? Az a furcsállható gondolat, hogy lám Keyes angol volt és meghalt, mintegy helyette?

Mindez magyarázatra szorul. Miért éppen Keyes? És egyáltalán, hogy jut ahhoz egy fiatal magyar költőnő, messze Közép-Európában, távol az angol sorstól, hogy elképzelje és átélje, és ami még különösebb, az utólag kézhez vett adatokkal csaknem egyezően megírja kortársa halálát, átéljen vele-benne egy halált a maga számára, mint a sajátját?

Honnan tudhatott Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyesről? (És ami szinte elképesztő szinkrónia: harminc évvel a versek megírása után, Amerikában, Iowa-Cityben, amikor már nyomdában van ottani angol kötete s benne a Keyesről szóló versek is, egy szingapúri költő egyszerre csak így fordul hozzá: „Nem ismerheti persze, de volt egy sokat ígérő tehetség, elesett szegény Tobruknál.”)

Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes néhány versét 1946-ban kapta kézhez. A British Council terjesztett egy kis füzetet, benne Auden, Spender, MacNeice, Day-Lewis és végül Keyes versei. A reveláció nem is Sidney Keyes volt akkor számára, hanem Day-Lewisnak ezek a sorai: a mi feladatunk, hogy / „védjük a rosszat a rosszabbal szemben”. Ez volt az ellenállásban részt vett magyar költő háborús helyzete is.

Még ugyanebben az évben Herbert Reed tanulmánya, Az őszinteség forradalma is eljutott a költőnőhöz. Reed hosszan ír Sidney Keyesről, mint nagy reménységről, melyet kettétört a tobruki ütközet. Ennyi a tény. Az ellenőrizhető. A külső impulzus.

Szabad-e belsőbb dolgokról beszélnünk? Feltételezésekről? A rokonszenv, együttérzés vagy sorsközösség kialakulásának útjáról? Arról, hogy mi van a mondat mögött: angol volt s (mégis) meghalt – bár ez a „mégis” nincs is benne a mondatban, de én odaértem. Megértheti ezt egy nem közép-európai, egy angol, hogy mi van, milyen képzetsor egy magyar költőben, amikor ösztönösen így fogalmaz, odaérteti ezt a „mégis”-t?

Nemes Nagy Ágnes azt írja az Iowa-Press kiadásában megjelent s Bruce Berlind fordította Selected Poems című kötete előszavában: „Magyar költőnek lenni világirodalmi halál.” Következőleg: angol költőnek lenni: világirodalmi élet, világirodalmi létezés-lehetőség. Szerencse, születésadta előny, már-már felsőbbrendűség. Meglehet persze, nem objektíve az, hanem csupán abból a békaperspektívából, amelyből szemléli és olvassa egy csaknem lefordíthatatlan nyelvű kis nép írója egy világnyelv íróját. Abból, ahogy például huszonhárom évesen, a háború utáni éhezésben összeül nála többet tudó barátaival és csekély angol nyelvismeretével próbálja költőileg kisilabizálni T. S. Eliot verseit. Vagy ahogy néhány szót váltott a budapesti angol követségen Spenderrel, Párizsban egy estélyen végighallgatta a verseit szavaló MacNeice-t, figyelhette a jugoszláviai Ohridban egy nyolcszáz éves görögkeleti templom szószékén a verseket mondó Audent. Költőket maga fölött, messze fönt a világirodalom egén.

Ezért a mégis.

De a közös sors, amely a Sidney Keyes emlékének ajánlott vers indító szavai mögött van: „Kortársam, Ő halt meg, nem én”, az is roppant realitás. Az a realitás.

Húsz évesen végigcsinálni a háborút, az ostromlott városban gránátrobbanásoktól kénes levegőben, golyóverte vakolathullásban sorban állni az egyetlen kútnál, hamis papírok „védelme” alatt járni megszállók között, üldözötteket menteni, s majd mikor mindennek végeszakad, pernyében, romok között „csákánnyal temetni, mert fagyott”. Íme egy költőnemzedék meghatározó élményanyaga. Egy költőnemzedéké, amely frontok és lövészárkok felett egymással kezet fog – az élményben és az élmény következményében: a humánus dezillúzióban, egy. Tartozzon bármi nemzethez, beszéljen bármi nyelven.

Hogy miért élte át Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes halálát? Ezért. De a Keyes emlékének ajánlott Villamos című versnek a háborús sorsközösségen túl van egy másik rétege. Ez ismét a félelemé, a veszélyé, és a nélkülözésé, melyet ugyan a háború utáni néhány év elfújt, de a sztalinizmus uralma alatt újból visszatért. Más formában, de ismét mindennapos lett. Ez a fenyegetettség mint köznapi villamosi tapasztalat a vers alaprétege, melyre ráfényképeződik a sosem látott, sosem ismert angol költő képzelt mindennapja és halála. Összefonódva két élmény, összekapcsolva két költősors.

A beszédmód, melyben a háborús és a háborúshoz hasonló életérzés megszólal, objektív. A költői módszer objektiváló. S ez nem az említett T. S. Eliot olvasásából fakad. Ahhoz más, elsősorban magyar mester, Babits volt a mintakép. És R. M. Rilke is, a szintén csodált német költő. De az objektiváló kifejezésmód mégsem mintákon, hanem belső szükségen alapult. Egy heves, a tapasztalatok miatt drámaian túlhevített igazságkeresésen, filozófiai rendigényen. Azt kell lehűteni és transzponálni, hogy közölhető legyen. Nemes Nagy Ágnes átéli (nem megtanulja Kant alapján), hogy két csodálatos immanencia van, ugye, a csillagos ég fölöttünk és az erkölcsi törvény bennünk. De az erkölcsi törvényt – íme a háborús tapasztalat summája – a világ kiiktatta magából. Bele kell újra plántálni, fel kell növeszteni ismét benne. Mindenesetre rá kell mérni újra. A fiatalkori versek az erkölcsi szenvedély drámájának jelenetei. Küzdelmek a halál erkölcstelenségével, a szabadsághiány erkölcstelenségével, a szenvedés erkölcstelenségével. Mindennel, ami csak az emberi személyiséget megalázza. De a világ nem javul meg, hiába bízik benne a költő egyik korai versében, hiába inti rá némi öniróniával. Sőt. Egy magatartás lehetetlenülését, s mégis megőrzött fogódzóit összegezi az Eszmélet című vers az ötvenes évekből:

 

Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat, s a gondolattól visszaránt a kín, hisz romlást csíráz minden pillanat, s mint virágról, szirmonként hullanak rólam eszméim, hajam, ujjaim. Leprás virág. Nem születtem betegnek, de ízenként kikezd a rothadás. Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet, és a nevetlen, titkos gyökereknek raja erősebb, mélyebb földbe ás. Lehull a húsos, langy sziromlevél, lehullik mind, mi édes és esendő, kóró-szikáran él a vágy, de él, s tövig lenyírt eszemben újrakél út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

 

Ez a vers – innen a forrósága, nagy nyomásból való gejzír-feltörése – elnyomottságból, a megjelenés minden reménye nélkül született. Az a magyar költőnemzedék, melynek élményvilágát a háború determinálta, melyből a nem magyar olvasó talán-talán Pilinszky nevét ismeri, már föld alá került, a kezdeti általános elismertség után, mesterségesen kiiktatódott az ötvenes évek magyar irodalmából. A jobbak hallgatásának, nem publikálásának ideje ez.

A meg nem jelenés évei Nemes Nagy Ágnes számára az átformálódás évei. A belső változásnak, és a versíró módszer átalakításának ideje. Annak a mondatnak, hogy magyar költőnek lenni világirodalmi halál, folytatása ez: magyar költőnek lenni kivételes lehetőség. A két állítás csak együtt egész, együtt igazság. Miből adódik ez a megnövelt lehetőség? A magyar nyelv költészetre kiválóan alkalmas adottságaiból. Ez két tényezőből áll egybe. Egyrészt a nyelvi szintaxisnak a nyugati nyelvekhez képest sokkal elasztikusabb, alakíthatóbb mivoltából – a nyelvi formulák távolról sincsenek úgy kijegecesedve, megmerevedve –, másfelől az agglutináló nyelvnek szokatlan eszközgazdagságából a költői formák megvalósítása terén. (Innen a magyar költészetben a metrikus ókori és a nyugat-európai verselésmódnak természetes egymás mellett élése, valamint az agglutináló nyelvnek a rímlehetőségekben szinte korlátlan bősége.) Az évszázadokból ránktestálódó formai hagyományok kevésbé jelentenek tehát terhet a magyar költő számára, mint más költészetekben, s hogy Herbert Reed imént idézett kifejezésével éljünk, kevesebb szükség volt itt az őszinteség forradalmára. A formának, mint a kifejezést akadályozó, megmerevedett bőrnek az időnkénti levedlésére, amely minden újító törekvésnek, így az avantgárd versátalakításnak is az alapja. Ez az oka annak, hogy a magyar vers lassabban változott a huszadik század során, mint az angol – vagy legalábbis olyasféle vagy még óvatosabb tartózkodással, mint az angol vers a franciához képest.

Az ötvenes évek új dezilluzionizmusa míg egyfelől mélyebb szintre helyezi, az új személyes fenyegetettség révén még egzisztenciálisabbá teszi a létezés drámáját, másfelől átalakítja Nemes Nagy Ágnes versét is. Felszámolja benne a lineáris, egy célra tartott, többnyire szakaszok, rímek keretei közé szorított versképzést; a szabadabban alkalmazott forma szintetikusabb, párhuzamokra, analógiákra kitekintő látásmód megvalósítását teszi tehetővé. A különböző, de hasonló érzelmi jelentésű dolgok és történések könnyebben, természetesebben egymás mellé kerülhetnek, érzelmi jelentésük összefonhatóvá, egymást erősítővé válik. (Lásd például az emlegetett Villamos című vers befejezését, hol a mindennapi lét kínja és az angol költő halála összefényképeződik, vagy a Balaton című vers lezárását, hol a versben felvetett legkülönbözőbb, leíró, régészeti, vagy mai történés-elemek összegeződnek drámai egységbe.) A kezdetben egyszemélyes erkölcsi dráma – a vers átalakulásával párhuzamosan – ily módon többszemélyessé vagy általános alanyúvá válik, s alkalmassá lesz arra, hogy a költő az emberi létezés végső kérdéseinek érzelmi köreit általánosabb szinten járja be. S azzal az objektivált, de mindig is tűrhetetlen fényerejű láttatással, amely a sajátja, sorra vegye földi életünknek létfeltételeit. Ennek a periódusnak az isten-szomjból (igazság-szomjból?) fakadó Ekhnaton ciklus mellett a Között című vers talán a legnagyobb, leginkább összegező vállalkozása. Ez a vers, ha aláfogalmazva írom körül, tárgyszerű számba vétele azoknak a fenyegető ellentéteknek, amelyekben törékeny életünk lejátszódik. Az adott közegnek. A levegő elemnek, amelyben élünk, a földtani formáknak, a hidegnek és a hőnek, a nappalnak és az éjszakának, a közöttük való létezés tűrhetetlen feszültségeinek, melyeket csupán mellékesen, mintegy tanknyomok idézőjelébe téve színez az emberi történelem, annak fenyegető jelenléte. Minden pillanatban tragédiát ránkzúdítani képes feltételek. Általános érvényű, kiterjesztett fenyegetésű Ananké. A vers lezárásában – valami bizonytalan reménység jeleként – mégis feltűnik az egyik immanencia: a csillagok fent az égen, és lent a tóban tükröződve nád közé írva – egy megfejthetetlen írás üzeneteként.

Lehet, hogy ez a titkos írású remény már az új, kevésbé tragikus költői periódus előjele. Olyasféle átalakulásé, amely tovább formálja a költői beszédmódot, az emelt élőbeszédhez közelíti, és lírai hatóanyagát, a kisarkítottat, az extrém hatásút vagy az absztrakciókat háttérbe szorítva a mindennapok konkrét láttatásán keresztül hozza létre. Bújtatottabb költőiséggel. Nemes Nagy Ágnes érzelmi világában – ezt versek során át bőven lehet követni – mindig is vigasztaló volt, szinte boldogító a látvány, mit a világ, főleg a természet kínál, és a látó, kit a belső élet hozzákapcsol. Tárgyiasító lírájában mindig e kettőből, a roppant érzékenységgel megfigyelt konkrétból és a hozzákapcsolt heves látomásból alakította ki „objektív korrelatívjainak” sorát. De ebben az új prózavers periódusban, mely az utóbbi tíz-tizenöt évből való, lehet, hogy a harmonikusabb külső időszak következtében is, harmonikusabbá váltak az elemek, s a türelmetlen, sóvár vágy konkrét fogódzókra, erkölcsre, igazságra, félelem nélküli életre, mintha a kollektív emberi életmenet rezignációval színezett elfogadására formálódott volna át. Mintha a látványban és a látomásban megszaporodott volna a vigaszt adó, a jó hír, nem is annyira a tragikusan törékeny egyedi létezésről, hanem az egészről, a végtelen századok során magát kirajzoló emberi létről (Teraszos tájkép). Íme egy formahű versekkel indult költőnek klasszicizmusa – prózaversekben. Egy a világot kiélezett helyzetek során átélt költőnek, kit a háború indított útjára és a Tobruknál elesett angol költőben sorstársát, költő testvérét siratja el, apránként kiküzdött lételfogadása. Nem örömteli, de titokzatosan vigaszt adó és felemelő, mint a drámák katarzisa. Ez a párhuzam jogosult. Hiszen, aki a költő belső világának feszült alakulását a versekben végigköveti, maga is egy személyes drámát követ végig, s eljuthat – empátia képességétől függően – egy jellegzetes huszadik századi sors katartikus átéléséig.

Reméljük, hogy a magyar olvasók széles tábora után, a csaknem lehetetlenre vállalkozó Hugh Maxton fordítása jóvoltából, az angol olvasó számára ez mégis lehetséges.

 

Mészöly más

Ott álltam Mészöly Miklóssal 1956. november 1-jén vagy 2-án a műteremlakásuk nagy nyitott ablakában, és együtt figyeltük az utcát. Alattunk, odalent a Városmajor utcában lőttek.

Felkelő nemzetőrök lőtték a szemközti alacsony ház ajtaját, hogy a zárat, a kaput szétlőjjék. Ávós-ház volt, tudtuk. (Később számos titkos felvétel került elő a házból Mészölyről és barátairól.)

Nem szeretem, ha lőnek.

Különösen nem, ha rám. Vannak erről élményeim, háborúból hozottak, és 56-osok.

A háborús előzmény – hogy a legszelídebbet válasszam, – többek között ennyi: 1944 szeptemberében eldöntöttük Nemes Nagy Ágnessel, hogy befejezem a katonáskodásomat. Még délelőtt kibicikliztem közvetlenül a határra kitelepített alakulatomhoz, melynek parancsnokhelyettese voltam, este pedig találkoztunk a faluban a vonatnál. Irány: Budapest, hamis papírok, bujkálás stb. Még a Horthy-féle kiugrási kísérlet előtt voltunk, Szálasi előtt.

Csakhogy amint ott magamban bicikliztem a határral párhuzamosan a vasúti töltés mentén, túloldalról egy géppisztolysorozat fütyült el a fejem mellett. Ledobtam magam a gépről, a vasúti töltéshez lapultam. De amikor meghajolva a biciklit óvatosan odébb toltam és ismét felszálltam rá: újabb sorozat.

Nem mondhatom, hogy rajongtam érte. A magyar katonai ruháért lövést kapni az utolsó katonai napomon, még a megszokott balsorstól is visszás.

Ennek még semmi köze Mészöly Miklóshoz.

Annak már viszont van, hogy 1956. október 30-án elindultunk együtt Miklóssal, Alaine-nel, Ágnessel és Jékely Zoltánnal, hogy begyalogoljunk az írószövetségbe. (Közlekedés nem volt.) A Moszkva téren, a felette átívelő Várfok utcában tömeg, majd az utca végén kis barrikád. Afféle utcai padokból összetákolt dolog. Nevetséges.

Amint az utcát elálló sokadalomhoz értünk, közeledik feléje egy mentőautó. Ketten-hárman is, fiatalok, elébe ugranak, és integetnek neki, hogy álljon meg. S akkor a mentőautóból egy géppisztolysorozat, rájuk és ránk, akik lentebb álltunk, szélén a tömegnek.

Mészöly is, magam is ledobtuk magunkat a füves rézsűre. Az asszonyok és Jékely állva maradtak. Alaine-t lerántotta Miklós, én Ágnest. Jékely Zoli tétován álldogált. A géppisztoly tovább kelepelt.

– Feküdj! – ordítottuk.

Erre esetlenül leguggolt. Nem volt háborús gyakorlata.

A mentőautó rákapcsolt, a szétspriccelt tömegen, a sebesülteken át, lefutott a dombról. A barrikádon azonban felborult.

Jékely felegyenesedett, s azt mondta: – No, ebből elég. Elmegyek haza.

Mészöly már nem volt köztünk. Mint egy vadászeb, még négykézláb kivágott, majd kiegyenesedve futott a vágányok között a téren, az autóból kikászálódott, menekülő ávósok után.

Nekik géppisztolyuk volt. Neki csak az indulata. Az se semmi.

A további előzményeket legszívesebben elhagynám. Úgysem hiszi el senki. Mert hogy valakinek bizonyos előérzetei legyenek a jövő veszedelmeiről? Ugyan kérem!

Azt mondja aznap estefelé Alaine – együtt voltunk akkor a mi Kékgolyó utcai lakásunkban –, hogy ma még valami baj történik velünk, nem nagy baj, de baj. S így lett. Úgy tíz óra felé tankágyúval kilőtték a lakásunkat. Az egyik ágyúlövés a dívány alatt törte át a falat, a dívány alatt, amelyen négyen kuporogtunk a házon kopogó gépfegyverzáporban. A másik az ablakkeretben robbant a fejünk felett. Ha csak két centivel arrébb jön és a szobában robban, egyikünk sem élne.

De így, csoda mód („baj lesz, de nem nagy baj”) a hajunk szála sem görbült meg a ránk repült malter és üvegcseréptől. Az ágyúzás, gépfegyverezés pedig folytatódott. (Kijavított nyomainak fehér foltjai ma is látszanak a ház kőburkolatán.)

Mondom, nem szeretem, ha rám lőnek. De Mészöly más. Másképp van ezzel.

Bár itt, a műteremlakásuk ablakában álldogálva, nem felénk irányult a puskacső, sem az ágyú, mint az előző este. Mégis szívesebben mentem volna az ablaktól, de ő nem hagyott. Odacövekelt mellé a megszégyenítő bátorsága.

Odalent dördülések, sorozatok.

Miklós előre hajol. – Ellógtak ezek az ávósok hátul, a Városmajor felé. Hiába – dörmögi.

Aztán egy kis szünet után: – Micsoda jó két halálordítás volt a Majorban. Hallottad?

Nem hallottam semmit. Sem halálordítást, sem halálhörgést.

Csak annyit fogtam fel, hogy ő más. Amit persze tudtam. Írásait olvasva nem volt kunszt tudni. Csakhogy itt és most ez az irodalmilag dokumentált másság foghatóvá vált; a lukácsisták úgy mondanák: „konkretizálódott”.

Mindig is sejtettem, a prózához, miként a lírához (talán az esszéhez is) az egyéniség teljes bevetése kell. Az egyéniségé, amely többet észlel, másként gondolkozik. Érzékelése tágasabb, indulatmenete szabadabb, gondolatfűzése merészebb. Szuverén. Ilyesféle ars poetica irányítja – mint ahogyan mondja is Mészöly: „Használjuk ki helyzetünk hátrányait”.

Hát ő alaposan kihasználta prózánkban keresztutat jelölő, duzzadva feszülő gazdag életművével. Valami olyannal, ami az olvasót folyamatosan megüti. Észleletei sajátosságaival (lásd a halálüvöltést, vagy a műben: például a Pontos történetek útközbent), a színvonalat önkínzón egyre magasabbra emelő, magát csigázó igényességével (Az atléta halála), képtelen szuggesztivitása atmoszféráival (Saulus), drasztikumig kegyetlen igazmondásával (Magasiskola, Film), jelképpé terebélyesült képzetkapcsolásaival (Jelentés öt egérről), történeteibe rejtett, szinte erőszakos, önmagát se kímélő bátorságával.

Azzal például, amivel ott tartott engem is a műteremablakban. Pedig, ismétlem, nem szeretem, ha lövöldöznek, éppen mert a háborút jártam. De Mészöly művészetében ő vesz célkeresztre bennünket. Mert olyan a világ, amilyen, meg olyanok vagyunk, amilyenek. Félek a szemétől. Legkivált a vesékbe látó, természetünket leleplező, kemény, éles írói látásmódja mélységétől. Attól, amit s ahogyan rólunk „mesél”.

 

Ottlik igaza

A Mondat című folyóirat második számában, ahogy kinyitom, Ottlik Géza teljes oldalú arcképe néz rám. Döbbenetes. Cipit – hiszen ősidők óta így hívtuk – ez a kép még férfikora idején mutatja, lenyűgözőn és épen, nem megtörten, nem haldoklása rázuhant pillanatában. Az utolsó ép óráit akkor élte, amikor azt magyarázgatta, hogy ha nagyon muszáj, hajlandó kórházba menni, de csak két hétig, egy nappal sem tovább, mert ezer dolga van, folytatnia kell a regényt. Aznap este voltam nála, amikor aláírta – bár a stílust némileg nehezményezve – a Demokratikus Chartát. Zsörtölődve írta alá a politikus megfogalmazók nyelvi ügyetlensége miatt, meg talán azért is, mert az utóbbi években hajlamos volt kicsiségeken is bosszankodni.

Azon az estén volt utolsó beszélgetésünk. Cipi másnap már elvesztette az eszméletét. Pár nap, és vége volt.

Végrendelete szerint nem kívánt, mit nem kívánt: nem tűrt szertartást, szónokot, énekkórust vagy bármi zenét. A vagy félórás temetési „szertartás” után kivitték a halottasházból, és eltemettük. Álltunk a néma „szertartás” idején lesütött, félrenéző szemmel. Akkor még ott volt Nemes Nagy Ágnes is, Vas István is, mindkettő a legfontosabb, legrégibb barát, akik azóta szintén elmentek „a minden testek útján”. Azt képzelem, szégyenkeztünk ott a halott mellett, szégyenkeztünk nemcsak azon, ami történik, hanem ami velünk történt. Azon, hogy hiába minden, írói erény, mű, siker vagy éppen elhallgattatás, hiába szerkesztői feladat, közjogi méltóság, akár a mellettünk álló író-államelnöké, semmi sem segít. Ez adatik számunkra: a halottasház, a temető. A gonosz, feltörhetetlen némaság. Ami elfogadhatatlan, tűrhetetlen.

Pedig milyen volt Cipi fiatalon, milyen pezsgően szellemes, izgő-mozgó, s közben ragyogóan természetes, könnyeden mély, elegáns. Ahogyan azt mondta 1944 novemberében Vas Istvánnak – mintha egy jelentéktelen beszélgetésüket folytatná –: legjobb lesz, ha most átköltöztök hozzánk Marikával, velünk maradtok, csak ha véletlenül egyedül lennél a lakásban, úgy nem szabad sokat járkálnod, nehogy az alattunk levők meghallják. (Ez volt a gyilkos Szálasi-kor.) Aztán esténként már együtt veszekedtek, Gyöngyi meg Örley mellett, dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dolog miatt. Például Vas István szerint azért – éppen ott voltam akkor –, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük, szinte olyan állandó, mint a Copperfield Dávid egyik figurájának, Dick úrnak kényszerképzete I. Károly lefejezéséről. Igaz, van Maughamban elegáns könnyedség, ezt senki sem tagadta, de sok benne a divatos mondenitás. Csupán csak az Eső más. De Ottlik akkor, a saját novellái kárára, túlságig szerette Maughamot. Ahogy túlságig szerette Örley István is – lásd A Flocsek bukása című kötetet –, akit, vagyis Örleyt a maga ízlését belekeverve Ottlik Medve Gáborban megírt az Iskola a határonban. Lehet, Maughamnak talán lehet, de nekünk, magyaroknak mégsem természetes, mégsem olyan magától értetődő, olyan könnyű elfogadni a gazdagok életkörülményeit. Egy novellában beszélve azt mondta egykor a fiatal Ottlik: túl magas a vitorlás hajón a cockpit. Írók vagyunk, nem gazdag úrigyerekek, földbirtokosok, családi váltó-hamisítók, könnyed életélvezők. Nemes Nagy Ágnes hogy haragudott az ilyen mondenkedés miatt! Milyen vadak és szépek voltak egymással vitázva fiatalon! Egymást taszítók, egymást értők.

A Rákosi-korban Ottlikék Gödöllőn húzódtak meg a saját vidéki házukban, vagyis egy háromszobás „kulák”-villában. Cipi egyik nap, amikor kimentünk hozzájuk – elég gyakran kimentünk –, éppen Baudelaire verseit elemezte. Órákig, döbbenetesen jól. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Ágnes szerint Cipi „süket” volt a versekhez – mi volt ebben a nem is titkolt sértettség, isten tudja. Tény, hogy a prózaírók legtöbbje csak a vers epikumát érti. Idővel mindenesetre, ezerszer ismételt, nem múló vita volt kettejük között: Ágnes szerint Cipi az ő verseit nem érti, Vas Pistáét se nagyon. Vas Pista egyszer dührohamot kapott azért, mert Ottlik ötszöri felszólításra sem olvasta el egy fontos versét. Egyszerűen elfelejtette, mert önösségében nem érdekelte – beteg volt már, de a lelki tényeket az ember nem realizálja. Ám akkor ott, fiatalon, Gödöllőn, Ottlik Baudelaire-t nemhogy értette, hanem valami különös érzékű, szinte felfoghatatlan zsenialitással elemezte. Summázva az emléket: lenyűgözően, rátapintóan, ihletetten.

Mit mondhatok még erre? Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán is igazat beszélt.

 

Makay Ida évfordulójára

A költők ünneplése terén pótolhatatlanok a mulasztásaink. Ne azt vegyük számba, hogy mennyit ünnepeljük őket azután. Hanem amíg közöttünk voltak. Ha a nekem még kortárs József Attilára, a kortárs és barát Radnóti Miklósra gondolok, elfog a szomorúság. Ha a közelesen eltávozott drága barátaimra gondolok, Jékelyre, Hajnal Annára, Rónayra, Pilinszkyre, elnehezül a szívem. A magyar költő – életük tanulságát így általánosíthatnám – nehéz sors után, kevés megbecsülést megérve, túl korán kerül a sírba. Ritka a szerencsés kivétel.

Makay Idát ünnepelni azonban nem ez a mélabús gondolatsor, s nem is a jóvátételt szolgálni akaró lelkiismereti kötelesség hozott ide, hanem inkább valami örömteli vonzás, úgy mondhatnám: egy varázslat ereje. Ez a varázslat engem személy szerint kerített hatalmába: mintha az időgép visszaugrott volna velem, úgy éreztem, ott állok újra a pályám elején, a húszas éveimben. Mintha még egyre 46-ot, 47-et írnánk, és én a fiatal Mándyval, a fiatal Pilinszkyvel, Rábával, Nemes Nagy Ágnessel még egyre az Újholdat szerkeszteném. A közelünkben, mellettünk ott van a fiatal Szabó Magda is, a költő, és Csorba Győző, akit mindig is közülünk valónak éreztünk. Talán nem is volt ez olyan rossz csapat. És akkor, egyszerre csak belép közénk egy nálunk fiatalabb, egy költő már az utánunk jövő nemzedékből, akinek a friss, még frissebb arcvonásain világosan kiütközik a rokon fajtaság. A közös ősök rajtunk is kiütköző csontrendszere megpótolva már a mi csontra írt formáinkkal is.

Tessék csak nézni, nem csalás, nem ámítás, íme itt van a varázslatot létrehozó erő. Azt írja Makay Ida Lázadás című verse elején:

 

Mint a bevégzett mű és mint a holtak, olyan lezárt és teljes most a táj. A dombsor lánca nyugodt-ívű mondat. amit a fáknak karcsú jele zár. A színek lázas jelzői lobognak: végleges, biztos megfogalmazás.

 

Már a puszta hangzás után is világosan tájolható, hogy ez az induló vers a magas formakultúrájú nyugatos költészet része, olyan, amelynek szóillesztése és szóválasztása Babits ízlést szabó szóillesztése és szóválasztása nélkül sohasem jött volna létre. A beszédmód, a hangszín eltéveszthetetlen. De közelebb hajolva a szöveghez, túl ezeken, van itt még egy másfajta jellegzetesség. Miről is van szó a versrészletben? Egy tájról, melyet egymáshoz kapcsolódó hasonlatsorral kíván érzékletessé tenni a költő. Igen, de ez a hasonlatsor – és éppen itt, ebben rejlik a részlet specialitása – a konkrét tájat csupa-csupa absztraktumhoz hasonlítja. Mint bevégzett mű, mint nyugodt ívű mondat, mint végleges, biztos megfogalmazás, olyan. Sőt, még az a kiegészítés is ott áll: a táj fái: írásjelek. Olyan költői mozdulat ez, melyre ha példát Babits vagy más is adott, természetes költői gyakorlattá az én költői nemzedékem kezén lett. Az elvont műveltség elemei, a filozófiai problémalátás, az új tudományos eredmények náluk vetülnek rá szervesen az észlelt világra, mint érzékelhető, megvilágító költői elem; mint az érzelmeiket hordozó tárgyi világ természetes részei. Bocsássák meg, hogy hatékony és szép versekből csak töredékes részeket emelek ki Makay Ida nemzedékemmel rokon költői látásmódjának bizonyítására. Íme, két versszak a Kérdés éjszaka című versből:

 

Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, vagy így maradsz már örökre bezárva a tiltó- meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába? Fejem fölül, ha elforog az ég teremthetek-e arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csillagpercre járó évszakok?

 

Fölösleges is rámutatni: a szerveződés irányító szavai: nyelvtan, törvény, csillagperc. S a szerveződésnek egy látásmód szab törvényt, mely semmiképpen sem elégszik meg a jelenségvilág felszínének impresszív befogadásával, hanem ismeretelméleti igénnyel kíván beléje hatolni. A rendezettség, a szerkezet, a mértan törvényeit kutatja, az axiómákat, az „okot a jelenségek alján”. Egy létérzetté növelt ontológiai szomjúság, ontológiai szenvedély formálja a verseket: mintha a költő egy ismeretelméleti hiányt kívánna velük betapasztani. Egy égető, egész emberi egzisztenciáját betöltő filozófiai kérdésre keresné bennük a választ.

Ismeretelméleti szomjúság, szenvedély, hiány – helyben vagyunk. Egy lírai magatartás forrásvidékénél. Van azonban más is, már nem ennyire tartalmi, látásmódbeli jegy, amely az említett varázslatnak épp úgy tényezője, mint a fentiek, s ez Makay Ida verseiben a forma rejtett, törékeny feszítettsége. A meglatolt képpel, szóillesztéssel létrehozott pilinszkys végérvényesség. Az egyszer s mindenkorra szóló megformáltság célbavétele.

A kínálkozó szebbnél-szebb vagy pontosabban: jobbnál-jobb példák közül lássunk kettőt. A Csak a határtalanba című vers így kezdődik:

 

Szépnek láss: eleven lángban naponta magam megmosom; olyan véglegessé égjek, mint tűzben edzett bronzszobor.

 

Végül a Csak az ismer című vers zárósorai így szólnak:

 

Csak akit már csuklóin, homlokán fölékszereztek a steril halállal, ki nikkelhideg irtózatban vár, hogy irgalmazzon végre már az áram – csak az értheti, mit viselek én, csak az érzi miféle iszonyat rándul percenként tagjaimban, az ismer bőröm, izmaim alatt.

 

Aki némileg odafigyelt ezekre a töredékes, hangulati kifutásra nem juttatott idézetekre, s elterelő mozdulataim ellenére nemcsak a technikára tudott figyelni, a láttatásra, a hasonlat-anyag elvontságára vagy a hideglelősen pontos, szavakkal spóroló szóválasztásra (így lesz a halál jelzője a fentiekben steril, az irtózaté nikkelhideg), annak ezekből a szuggesztív, sugár-hatékony részletekből máris lehet képe Makay Ida költői világáról. Annyit mindenesetre máris tud vagy legalábbis sejt, hogy Makay Ida nem pillanatnyi érzelmeit írja, alanyisága ellenére sem kínál verseiben életrajzot, hanem a létérzetét, a létérzete összesített tapasztalatait tárja fel. S azt is tudja már – elég az iménti kivégzés-képre gondolni –, hogy ez a létérzet tragikus, konfliktusos, sérült.

Éspedig megint csak – legalábbis így feltételezem – az én nemzedékem költőire jellemzően a második világháború tapasztalattömegének következményeként az. Ennek a nemzedéknek a lírájában van valami olyan különlegesség, amely meglehetős cezúrával elválasztja őket az előttük járóktól és az utánuk következőktől. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy mi a háborút és annak még jó hosszan tartó borzalmát és létbizonytalanságát az írói kiérlelődés idején éltük meg. A művészi, emberi alakulás nyíltabb állapotában. A friss illúziók, a biológiai optimizmus idején kaptuk a nyakunkba a történelmi dezillúziókat. Újhívő humanistaként a humanizmus vaslogikájú, durva megcsúfolását, melybe hogy jobban megértsük: napról napra beleverték az orrunkat. A létérzetünket – tessék csak felidézni költőink már életművé lett vallomását – ez mélyebben sértette meg, mint egyfelől az előttünk járó, már eleve kialakult, másfelől az utánunk következő nemzedékekét, akik nagyjából megúszták, kikerülték, elmulasztották ezt a tapasztalást.

Makay Ida azonban, bár jóval fiatalabb nálunk, valamiképpen mégis hozzánk tartozik. Az ő létköltészete is egy sérülést okozó tapasztalatból táplálkozik. Az ő költői vállalkozása is, mint a Pilinszkyé, egy léthiány betömése. Mivel költészete élményösszegező és nem életrajzi, nem tudom körvonalazni a pontos tapasztalatsort, amely hogy így mondjam költővé kijelölte, nem tudom, hogy az egyenes összefüggésben van-e azzal a háborús tapasztalatsorral, amelyen mi mentünk keresztül. Sőt, mivel ez a költővé tevő végső ok annyira rejtett, versek mögötti történés csupán, még azt is meg kell vallanom, hogy amikor a költő Mindörökké című kötetéről írtam, nem fedeztem fel költészetét determináló jelentőségét. De az újabb verseket, a megjelenés alatt álló A hetedik szoba című kötetet olvasva egyszerre rádöbbentem, sőt a kötet után írt Egy film széljegyzete című versben meg is találtam az eljegyző pillanat leírását. Nincs jogom azonban prózában rekonstruálni. Egy bizonyos belőle: egy úgynevezett tetőpont-pillanatban, az élet teljét ígérő illúziók között érte Makay Idát a pusztulás, a halál csupasz dezillúziója. Létérzetének itt az egy életre szóló sebesülése.

Ismerjük József Attilának Halász Gáborhoz írt levelében azt a kitételét, hogy a proletariátus élete az ő belső világának kifejezési formája. Ahogyan a fenyegetettség, a pőre kiszolgáltatottság, a csak a halál utánra transzponált remény: a KZ-láger állapot Pilinszky költészetének általános formája. Ilyen értelemben kitágítva és általánosítva beszélek most a formáról. Természetesen nem minden költővel kapcsolatban lehet róla ilyen értelemben beszélni. És egyáltalában nem minősíti a költőt, ha történetesen nem adott költészete számára egy olyan belső felépítettség, jobb szó híján mondom ilyen rondán: egy olyan homogén szituáltság, amely a maga konkrétsága és mozdíthatatlansága miatt formájává lesz. Makay Ida számára viszont ez a forma adott. És éppen az a pillanat – és annak minden szemléleti és sorsszerű következménye – rögzült benne formává, amelyre az előbb céloztam. Az alázuhanás a tetőpontról.

Ha belegondolunk ennek a formának a fogantatásába, akkor e költészetnek további tartalmi és formai jellegzetességeire is magyarázatot lelünk. Nyitját leljük annak, hogy honnan adódik e költői hang ellentéteket egybefogó, szélsőséges feszítettsége. A verssorok örökös izzása, melyben mindig is a gyönyörű vet szikrát a tragikussal. Az extatikus a kétségbeejtővel. Honnan az a fantasztikus ívelés, mellyel ez a költészet fordítottan: a halálból, a nemlétből, a semmi tapasztalatából lendül át a létezésbe. Mintha minden egyes vers egy-egy antheuszi földérintés eredménye volna. Egy összeomlás utáni új fölszökellés. És akkor is fölszökellés, ha a szó szerinti tartalom épp az ellenkezőjét mondja.

Az ember ne hagyja szó nélkül a saját tévedéseit. Amikor vagy öt évvel ezelőtt Makay Ida első kötetéről, a Mindörökkéről írtam, bár tapintatosan, de két kifogást is megpendítettem költői irányulását illetően. Megkérdőjeleztem, hogy kötete miért csupán a férfi–nő viszony körül mozog, s céloztam arra, hogy ebbe az örök nagy témába mégsem szabad teljesen belegabalyodni. Másfelől arra biztattam a költőt – bár nem szokásom a fölényeskedő tanácsadás –, hogy ne engedjen a lehúzó körülményeknek, a költő bárhol is él, a világ közepén él, legyen az Nikla, Fogaras, Kaposvár vagy Véménd. Legyen az Madagaszkár vagy a Lappföld. Mindenütt az emberi egzisztencia belső körében él. A hetedik szoba olvasása közben a kérdéseken újra el kellett gondolkoznom. Bár sokszor és alaposan olvasok, mégis lehet, hogy én olvastam rosszul, vagy pedig úgy igaz, hogy a költő a folytatással világosabbá tette dolgait. Mégsem csupán a férfi és nő viszony specifikumáról van itt szó, a nő huszadik századi szerelmi és társtalansági problémájáról, melynek van valósága, de van szűkreszabottsága is. Makay Ida e kiindulásból, mert hiszen itt érte a sérülés, a létezés, a létbevetettség általános kérdéseiről beszél. Életről és halálról, közelségről és magányról, percről és örökkévalóságról, emberi kiteljesedésünk gátjairól és reményeiről. És nem is akárhonnan szólnak hozzánk a híradásai, hanem pontosan onnan, ahonnan kell: ha mestereinél szerényebb érvénnyel is, a nem mellékes, de egzisztenciális körökből.

Végezetül még egy szubjektív vallomás. Rossz szokásom, hogy az olvasott kéziratokat, könyveket összefirkálom. Makay Ida kéziratát olvasva igyekeztem megtartóztatni magamat, s csak itt-ott írtam a verslapok alá, hogy jó s főleg, hogy szép. Átforgatva a kéziratot a halvány bejegyzés így is túl sok lett. Amiből az következik egyrészt, hogy ebben az impozáns új gyűjteményben az olvasó mai líránkban éppen nem gyakori, valódi versélvezetet adó, szép versek sorára lel, valami ritka, bensőséges hangú, de mégis lefogott intimitású sorsfeltárásra; másfelől következik az is, hogy Makay Ida költői érlelődése során elérkezett oda, hogy engedhet az önmagával szembeni formai követelményekből, forduló ízlésünk szerint – ahogyan teszi is – dísztelenebbül hagyhatja hatni anyagát. Nem kell tovább ragaszkodnia a poénes, lineáris vershez. Mint ahogyan választott társai, mesterei is fiatalkori költészetük rövid időszaka után ezt a verseszményt rég odahagyták. Nem kell tovább „szép verssel” bizonyítania. Amit letett az asztalra, az máris bizonyító: költészetünknek számon tartott értéke. Egy nehéz sors kimondott tapasztalata, mely közkinccsé lehet. Méltán illeti érte a költőt az ünneplés, a köszönet és a taps.

 

A vers mai klasszikusai

Századunk költői törekvéseinek roppant paradoxona, hogy a verset, melynek jellegzetessége a kötöttség, kötöttségeitől meg akarja szabadítani. Nemcsak formai kötöttségeitől, rímtől, ritmustól, verstani hagyományok sorától, hanem tovább lépve; a valóság pontos képzeteitől, a logikai rendtől, a megszerkesztettség előírásaitól is. El is jutottunk a műfaji keretek teljes lebontásáig; nemcsak az úgynevezett szabadversig, majd a dadaizmusig, a szó és hangkombinációkból egybeálló „versig”, hanem szinte-szinte magában a szóban, a nyelvben rejlő közlési lehetőségek kikapcsolásáig, az üvöltésig. Megsemmisíteni próbálva mindazt, ami megsemmisíthető.

Aztán, hogy a vers mégis vers legyen, egyfajta eszköze az emberi kifejezésnek, kezdhettük újra elölről az egészet. Másként ugyan, de a műfaji jellegzetességet visszalopkodva.

A magyar költészet fejlődésének külön specialitása, hogy a századelőn egyszerre jelentkezett benne egyfelől a formai szigorúsággal egybekötött nagyfokú tartalmi és szerkezeti igényesség (lásd a Nyugat című folyóirat költőit), másfelől Kassák Lajossal és mozgalmával a mindenfajta rendezettséget „szétbontott renddel” helyettesítő avantgárd.

További specialitása költészetünk fejlődésének, hogy a húszas évek második felében és a harmincas-negyvenesekben a formabontó törekvések elakadtak benne, szemben a világirodalommal (francia, orosz, cseh, német, spanyol): a vezető verstípus formailag és a költő egész „hozzáállásában”, szerkesztésmódjában hagyományosabb lett. Lásd például Illyés Gyula és Szabó Lőrinc nagyszabású és stílust meghatározó teljesítményét, vallomásos, én-líra módszerét, sőt ezekben az évtizedekben még azok a törekvések, szerepjátszás, költői objektiválás, is elakadni látszottak (az egyetlen költő-zseni Weöres gyakorlata kivételével), amelyek pedig Babitsból és Füstből a világlíra tendenciáival együttlépésként világosan kiolvashatók.

A sztálinizmus és a posztsztálinizmus aztán a maga egyfelől kényszerítő, másfelől a jelentékeny költőket elhallgattató vagy mellőző művészetpolitikájával véglegesen betett a versbeli kísérletezésnek, mindenféle bontó vagy változtató törekvésnek. Ez az erőszakos konzervativizmus korszaka – az úgynevezett „haladás” égisze alatt. Ahogyan a keletnémet hivatalos irodalomtudomány kifejtette – de ez az álláspont az egész szocialista tábor nézeteire jellemző volt – nem adható ki semmi sem, ami a közízlést borzolja, megbotránkoztatja, kivált újságával sokkolja. A világirodalmi ízlés fejlődését tekintve, nem más ez, mint az epigonizmus trónra emelése, hatalmi erőszakkal való megkoronázása. Próbált is uralkodni líránkban, sajna, egy-két évtizedig, s leplezett uralma napjainkig is elér.

Költőink persze természetes önvédelemből lázadoztak ellene. Így keletkezett szélső visszahatásként a hetvenes-nyolcvanas években a neoavantgárd és a posztmodern divat. Az irodalom autonómiájáért való küzdelemnek, a hatalommal való szembeszegülésnek formai alakja – mindenesetre kísérlet bizonyos igazságok kimondására, eddig lezárt lelki területek meghódítására, újak birtokba vételére. Tabuk, beidegzett hagyományok szétrobbantására. Annak ellenére, hogy jót-rosszat görgető divathullámával sok olvasót eltántorított a mai verstől, üdvös, felszabadító hatását vitatni képtelenség.

De mi történt a divat mögött? Mi azokkal a költőkkel, akik versízlésük természetes következményeként közelebb álltak a hagyományhoz? Akik ugyan újjal próbálkoztak, de a régi kötöttségek több-kevesebb fenntartása mellett? Akik külszínre verset írtak, nem újmódian hadakoztak a „versben” a vers ellen?

Annyi biztos, hogy eleven költészetünknek élvonalában ma ők állnak. Hadd ne soroljam fel név szerint őket. Csak néhányuk példáját hozom fel.

 

*

 

Baka István új, gyűjteményes kötete, az Az idő célkeresztjén, húsz év termését összegezi: az 1948-ban született költő munkásságát huszonkét éves korától máig. Mindössze 160 oldalnyi vers. Egy hagyományos tétel korunkig érvényes igazságát így kötete már terjedelménél fogva is tanúsítja. Azt nevezetesen, hogy a költészet érvényessége nem mennyiségi kérdés, nem a termékenység, a versontás, versszaporítás eredménye. Mindig is voltak termékeny, nagy életművű költők. De mellettük nem kisebb érvénnyel fennmaradtak kisebb életművűek – s azért nem szükségszerűen poéta minorok.

A költészet maradandósága ugyanis – hadd ismételjük a százszor megélt alapközhelyet – nem a kifejtett eszmék mélységén, legalábbis nem elsősorban azon, hanem a kifejtés plaszticitásán, erején, evidenciáján múlik. Hogy a magyar költészetnél maradjunk: mi tartalmi újat mond a múlt században romantizálva latinizáló Berzsenyi? S mit például az egyik legnagyobb Babits-vers, a Mint különös hírmondó?

Baka István sem új filozófiai álláspontot fejteget – hogy is lehetne a filozófiai újságot a költészeten számonkérni? – hanem egy filozófiai álláspontot is tükröző élettapasztalatot, létérzetet tár elénk. Annak alakulását követi versről versre nyomon. Ezt a tapasztalatot – ha jobban belegondolunk – már a kötetcím is körvonalazza. Vagyis; égtájak, vagy az idő fegyverének célkeresztjén töltjük az életünket, míg az a fegyver le nem lő bennünket, mint a vadász valami vadat. Bár a kép megdönthetetlenül pontos, mégsem ad a léttapasztalat részleteiről és kifejezésének költői erejéről kellő képzetet. A szorongás és a fenyegetettség ugyanis Baka István költészetében olyan elemi erejű, hogy rávetül a teljes világképre. A természeti jelenségek leírásmódjától kezdve, az egyéni sorsábrázoláson, a szerelmen át a haza, a magyar sors ábrázolásáig.

Vagyishogy Baka nemcsak a forma kezelésében, a képi ábrázolás tiszta rajzában, hanem a magyar költészetre – és általában a kis, a meggyötört sorsú népek költészetére – jellemzően a nemzeti problémák felvetésében is kapcsolódik a hagyományhoz. De hogy merül fel benne ez a hagyomány? Hogy merész, eltúlzott példát mondjunk, azon az általános emberi fokon, ahogy a múlt század közepén Vörösmartynál: „Az emberfaj sárkányfog vetemény. Nincsen remény!” Vagy: „Az ember fáj a földnek…” De erről beszélünk még.

Nézzük előbb, hogyan elevenedik meg költészetében a természet. A hasonlatanyag, amelyet alkalmaz, a költőre mindig jellemző. Mikor Victor Hugo leírja: „Az ablaksor ragyog, akár a csiga nyála” – ahogyan ezt Nemes Nagy Ágnes egy jegyzetében megállapítja – semmi jót nem mond erről az ablaksorról. Baka István természetábrázoló hasonlatait a szenvedés diktálja. Íme: „Hóvirágok, ti vízbe fúló – szájából villanó fogak, – összezáródtok görcsben, a – kín elsikoltatlan marad” (Tavaszdal). Vagy vegyünk egy másik példát:

 

Fekete ágakra telepszik a hó – csíkos fegyencruhát kapnak majd a kopaszra nyírt, felemelt karú fák. Ez lesz az erdő. De a réten örökké fagy a rög, s az égbe varjakat hajigál a kínok s dühök vad feketesége. (Jövendölés egy télről)

 

Kopaszra nyírt fegyencek, kínok s dühök feketesége – ez a természeti kép tartalma. Ez télen. Ám tavasszal, a fuldokló hóvirágok elvirágzása után? „Virágzó fák / egyenkokárdás / besúgók / álltak sorfalat, / és várták már Bethlehem jámbor / barmait a vágóhidak” (Voltak itt tavaszok). Folytathatnám, hiszen Baka verseiben egymást követik, egyre másra előtérbe nyomulnak a természeti képek. De vajon természeti képek, természetleírások-e valóban? Annyi bizonyos csupán, hogy e képekben egy közérzet objektiválódik; azon van a hangsúly, nem a természeti megfigyelésen. Furcsa ellentmondás van itt: a költő látszólag tematikus; természeti képei után, a régi iskolás esztétizálás hagyományait követve, beszélhetnénk szerelmi lírájáról, hazafias, végül Istennel vitázó verseiről. Megpróbálkozhatunk vele, annyira adott első látszatra ez a felosztás, de vajon így az egyedi jellegbe beletalálunk-e? Az esztétikai konstrukciót követve, nyomban el kell ismerni, hogy itt az úgynevezett „szerelmi költészet” korántsem az, amit megszoktunk. Nem vágyról, boldogságról vagy szenvedélyről beszélő. Nem igazán feloldódást kínáló a kínzott közérzetből, létszorongásból, sorstudatból. Legfeljebb a korai versekben csillan fel itt-ott valami halvány reményféle. De ahogyan az erdő az egyik fiatalkori versben nem más, mint „félelemteli”, „zöld reménytelenség”, nem sokban különbözik tőle a szerelem se. A szenvedés pillanatnyi szünete csupán. „Vigyázz! Leejtett cigarettád / elfonnyaszt egy poros virágot. / Így gyötri asszonyod szerelmét / ölében hamvadó magányod.”

Itt is, benne is tetten érhető az a rendkívüli erővel, képi plaszticitással megelevenített sorsérzet, mely szinte Pilinszkyével rokon, de különbözik is az övétől abban, hogy a magyar, a történelmi léttragédia is formája lesz. Nála a szerepjátszó kifejezésmódban sorra feltűnnek a magyar történelem és irodalom tragikus hősei. Látásmódjukat, sorsérzetüket, az alakjukat idéző vers még sötétebb tónusra váltva át.

A második világháború utáni történelmi kiábrándulást pedig ilyen félreérthetetlen konkrét képpel eleveníti meg Baka: „Azt hittük sorsunk szálait / jövendővé szövi a kor. / Megszőttek szőnyeggé, mire / a hódító tipor.”

A fő téma ebben a költészetben mégis az Istenhez való viszony. A közérzet – mint Pilinszkynél – ezt emeli központba. Kezdetben vitázó, kétségekkel gyötrődő („hiszek hitetlenül Istenben”), majd teljességgel negatív. Csakhogy a hozzá fordulás, a benne való egyedüli remény, vagy éppen a szembefordulás: ugyanakkor a metafizikus beállítottságnak a Janus-arca. Baka István kezdetben abból indul ki: azt ami van, nem látja, nem tűrheti az Isten. De a leütött hang nyomban élesedik: „…a Hold gonosz vigyorgás… – reszketve bámulom – az Isten belehülyült hát közönyébe?”

Folytathatnám, de elég. Nem azért idéztem annyit, hogy Baka István költészetének tematikáján végigfussak. Sem azért, hogy roppant karakterisztikus közérzetét leírjam. Célom más volt, a hagyományból fakadt lírai kifejezésmód erejét, a költő képalkotásának, látásának eredetiségét vagy legalábbis roppant szuggesztivitását szerettem volna érzékeltetni. Azt, hogy itt és most él közöttünk egy költő, aki olyképpen képes egyéni és nemzeti fájdalmainkat megszólaltatni, hogy szava a tudatunkba beleég, köznapi gondjaink között fel-felrémlik, a belsőnket kifejezi, lappangó gondolatainkat szavakba foglaló versidézeteink sorát szaporítja. Mint minden jelentékeny, igazi költő.

 

*

 

Bertók László is látszatra hagyományhű költő. Legalábbis a versforma szempontjából a legteljesebb mértékig. Új kötete, a Kő a tollpihén csupa-csupa szonett. Márpedig a szonettnak Petrarca és a petrarkizmus óta a világirodalomban óriási a hagyománya; a magyar irodalom huszadik századában pedig – némileg eltérően a világlíra századunkbeli gyakorlatától – speciálisan, még szembeszökőbben nagy. Meg is van az a veszedelme a magyar költészet szonett-divatjának, hogy a végső csattanó előkészítése miatt, kissé feloldja, felhígítja az előzmények előadását. (Ezt különben maga Petrarca és az egész petrarkizmus megtette.) Ám Bertók László kikerüli ezt a veszedelmet. Formailag úgy, hogy tömörít, nem öt és öt és feles jambusban, nem tíz és tizenegy szótagos sorokban ír, hanem két szótaghosszat lespórolva nyolcasokban. S abban is túlnyomóan nem időmértékes, hanem hangsúlyos verselésben, sorbeli cezúrával, úgy, hogy a sor a cezúra nyomán 4/4 vagy 5/3 szótagra osztódik. Tartalmilag, versszerkezetileg – s ez a lényeg – merészebb az újítása. Ebben válik új előadásmódot teremtő, az eddigi versépítkezést félrehárító modern költővé.

Mi itt a módszere? Az, hogy az egymást követő sorokban mindig a hangulatot, az életérzést közvetetten érzékeltető, de többnyire kifejtetlen állításokat, megfigyeléseket halmoz, melyek látszatra a vers épülése során szinte egymástól függetlenül lebegnek, mintegy lógnak a levegőben, akár mint véletlenül odasodródott szabad képzetkapcsolások, ám végül a vers egésze összerántja őket, bonyolult, de világos közléssé egyesíti. A sok, és olykor indokolatlan elemből táplálkozó megszerkesztetlenség így válik végül céltudatos és levegős, kemény szerkezetté. Bertók László félreismerhetetlen saját hangot teremt ezáltal – mondhatni a magyar költészetben saját – ha nem is elődök nélküli – versműfajt.

Nézzük mármost, hogy mi az az alapmondanivaló, pontosabban az az érzet, amelyet ez az önmagához oly szigorú költészet elénk tár. Ez egyszerre ön-, lét-, és költészetanalízis. Fő problémája – mint az imént ismertetett Baka Istvánnak is, és mint minden valamirevaló költőnek: az idő. Az időben való élés rejtélye, titka és veszélye. Hogyan élünk benne, miközben múlik felettünk, meghatározza múltunkat és beláthatóan korlátozza létezésünk határait. Sőt, múltunk felől, hiszen az állandóan mosódó emlék, jelenünk felől pedig kivált, bizonytalanságban tart. Hogy honnan jöttünk még felsejlik, de hogy kik vagyunk? Mint élünk, miben élünk, milyen célból? S végül: mire jó tevékenységünk: a vers. Korunk alapkérdései. Babits Mihály a század első harmadában még azt mondta: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szívemben akarat, / s tán ha kezem másképp legyintem, / a világ másfelé halad.” Ez a hit holdtávolságnyira van a mai költőtől.

Bertók László egész törekvése: a teljes, okadatolt bizonytalanságban keresni a bizonyosságot. „Harminchét fok identitás zavarában” negyven fokos lázzal. Tudva, hogy ami egybetartaná, összefogná a szétomlót „se tű se cérna csak a láz” (Csúszkál benne a hasadás). És a bizonyosság helyett ilyesfélére lel: „nincsen cél csak lendület”, „mert folytatni kell valahogy”, vagy: „olyan közel a temető – mintha azt mondanám haza / s ha megszületik a jövő / éppen olyan lesz mint a ma.” S mi ennek a mának a tartalma? „Kibírni a pillanatot – álmoktól az emlékekig”.

Örökös feltételes módú jelenlét ez, melyben „valaki magammal büntet”. S az ember, „mert választani kénytelen / tudja, hogy sosem lesz szabad”. Ne az esetleg ismerős filozófiai tételekre figyeljünk itt, hanem a tételes megfogalmazások közötti közérzetre vagy létérzetre; a közép-kelet-európai történelem által kiváltott magatartásra, mintegy a tételek kisajtolójára, még akkor is – és ez is jellegzetessége a költő kifejezésének ebben a szonettciklusban, – ha a sajátos létérzet kialakulásáról, a történelmi-társadalmi tapasztalatokról nem is esik itt szó. Ez a ciklus párlat. Az emberrel folytatott társadalmi kísérlet pszichikai-szemléleti végeredménye. S párlat költőileg is. Az egyszerű, megtisztított végeredmény van benne. Az ismert költői eszközök és szokott rafinériák nélkül, körömvágta szavakkal és alig-alig alkalmazott hasonlattal vagy képpel, egymást követő, egy-egy sor terjedelmű megállapításokon át. Mégis a sebes, sorról sorra egymást követő váltások miatt, képzetszabadítón, elmélyítőn – éppen az állandó tartózkodás, költői magafékezés miatt – fokozott összhatást ér el.

Mi az, ami ebben az általános bizonytalanságot analizáló költészetben reményt nyújthatna? Némi reményt. A hit, vagy legyünk óvatosabbak; valami hitféle. Istenben vagy/és a költészetben. Nem mondható el, hogy a költő az előbbi kegyelmében, vagy az ígért hitvilági vagy evilági igazságosztásban találná fel a személyiség (a létezés) kétségeinek feloldását. Nem élteti a metafizikus remény. Így ír: „mézlik az Úristen lába – s mintha mellemen járna – s meg-megállna a szívemen” (Ősz van és megannyi hátha). Sőt még egyértelműbb, még világosabb szkepszissel ezt mondja: „ha van Úristen most lehet – fekszik a rakéták alatt – akkora mint az emberek – nyomogatja a gombokat” (Magasan száll az egyszeregy). S ezzel a sorpárral fejezi be a verset: „s örökké tart a pillanat – mert nem hiszem amit hiszek”.

De ha az ember nem hisz abban, amit hisz, kételkedik a személyiség azonosságában, az örökös jelenben realizálódó létezésben, a létezés metafizikus ellentmondásainak feloldhatóságában, hogyan hihetne akkor a költészetben? „Ha nem volna valami súly / akár a keljfeljancsiban / hogy visszabillentsem magam / ugyanoda gyanútlanul.” Ebben közvetlenül az írásra és az írás kényszerére is vonatkoztatható feleletben a szonett keletkezésének, valamint a személyiség kifejezésének egész problematikája belelátható. A költészet hiábavalóságának tudata, melyről a költő máshol is beszél, s ugyanakkor gyakorlásának kényszere: valami súly, mint a keljfeljancsiban. Egy kifejezendőt és kifejezést meghatározó kettősség, ellentétesség fogalmazódik itt meg, mely telíti ezt a remek szonett-ciklust, s meghatározza az ön- és világanalizáló magatartást. De nemcsak meghatározza, hanem léthelyzetünk pátosz és cifrázás nélküli pontosításával, tények és leszűrt gondolati eredmények sorjáztatásával kvalitását korunk magyar lírai terméséből vitathatatlanul kiemeli.

 

*

 

Takáts Gyula a század magyar irodalmi alakulását meghatározó Nyugat című folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozik. Ahhoz a nemzedékhez, amely Weöres Sándort, az univerzális kísérletezőt adta az irodalomnak (talán nemcsak a magyarnak), s olyan kiváló, jelentékeny költőket, mint például Jékely Zoltán vagy Vas István stb. Takáts Gyula, aki napjainkban töltötte be nyolcvanadik évét, indulása idején, a harmincas években eltért nemzedéke elvontságot kedvelő tónusaitól, és szervesebben kapcsolódott a magyar költészet realista hagyományaihoz. A létezés-kérdések romantizált vagy Weöresnél általános érvényű, mitológiai személyek álarcába bújt, objektivált megközelítése helyett, a konkrét világ mindennapi jelenségeit időtlenítette verseiben. Afféle realista miniatúrákat csinált az elvillanó valóságról, kedvenc tájáról, Somogy megyéről, a balatoni halász, vadász és pákász életről, a titkokkal teli láposokról, nádasokról. Ez a verseiben megfényesedő kisvilág azonban, mely elkésetten bár, de „tavi költővé” tette, idővel felszállópálya lett számára, hogy a tárgyi világnak fölébe emelkedjék, és mélyebb jelentését kutassa.

Jelképes életrajzi adat, hogy Takáts Gyula fiatalon először ceruzát és festőecsetet vett a kezébe, hogy megrögzítve a látványt, a dolgok igazi jelentését kifejezze. De hamarosan rájött, hogy a dologi világnak azt az áttételes, rejtett tartalmát vagy mondanivalóját, amelyet ő beléje látott, szavakkal (a vers speciális, szavakon túlmutató jelentésével) bővebben, igazabbul tudja kifejezni. Így lett költő. Így lett költészetének célja egyfelől a látvány megérzékítése, másfelől a benne levő, vagy számára evidensül belerejtett mondanivaló megszólaltatása. (Nem véletlen, hogy Egry Józseffel, a nagyszerű festővel közösen csinált a Balatonról egy verseket és képeket egymás mellett sorjázó reprezentatív albumot.) Ez a mondanivaló harmonikus, fénylő, és egyben kozmikus összefüggéseket feltáró. Takáts Gyula valami latinitást őrző pannon derűvel, a carpe diem quam minimam credo a postero horatiusi tartásával, s egyben a görög filozófia magas életbölcsességével veszi tudomásul a világot, a legapróbb, mindennapi jelenségeket is, egy dió lehullását, egy virág kibomlását, egy fecske rikkanását vagy akár egy közönséges lávakő-darabot. Sosem felejtkezve el azonban arról, hogy a tárgy vagy az elpattanó pillanat része csupán az egésznek: az emberi történelemmel besározott Földnek, a Naprendszernek, a csillagos égboltnak. Valami túlnani, a felszínek mögül számára kifénylő kozmikus értelmet, létet tulajdonít mindennek. Valami fogalmilag körülhatárolhatatlan, csak versben előhívható jelentést. Hogy mennyire tudatosan így van, hadd igazoljam új kötetének (Szonettek a Styxen túlra) kiragadott nyolc sorával:

 

Hallom, mikor szólítanak és visszaválaszolva, látom, a tárgyak közt nem is a szárnyak, valami fény suhog a kis és nagy világban. Már mindig köztük és hozzájuk szokva, ha másolom, a rajzon át nem azt, de ami lényegük… Így nézem tollam vonalát… (Hírt hozva)

 

S ahogy a szonett a továbbiakban ki is mondja, ez a „lényegük” „egy láthatatlan pályán” érkezik el hozzá.

Ez az új kötet (85 többnyire szintén tömörített, 8–9 szótagú szonett) lényegében egységes szempontú gyűjteménye régebbi és újabb verseknek. A szempont: a költő halott feleségének idézése, a vele való és nemcsak az emlékével való együttes élés mintegy a halálon túlemelkedő spirituális vagy kozmikus egységben. Olyan együttélés ez, melyben az eltávozott asszony átlényegülten is betölti a közös házat, a tárgyak „némán is róla beszélnek” s a költő ki is mondja: „bennük, velem lakom a házat”. A gyásznak nem kétségbeesett, hanem ahogy ehhez a költészethez illik, a harmonikus és állandó formája ez. Egy átmeneti kettős lét, melyben maga a költő is készülőben van – mégpedig belenyugvással – a másik szférába, az asszonyéba átlépni. De addig az ágak, indák, utak, színek, kelyhek, szirmok szótára – hogy prózában összegezzem – és nemcsak az emlékek, a közös utazások felidéződő képei, az asszonyról beszélnek. Ahogyan csendes belenyugvással mondja a költő: „rólad” velük „beszélgetek”.

Meglepő s egyben megérintő átlábalás vagy áthajózás ez a Styxen túlra. Hiszen a Styx, mint tudnivaló, rettegett és gyűlöletes folyó, félelmetes a görög mitológia szerint még az isteneknek is. De Takáts Gyulának ez az oda-vissza út természetes; Orpheusz utódjának ez a feltámasztó orpheuszi tette magától értődő. Nincs mögötte se misztikus elrévülés, se tragikus létérzet. Nincs, teljességgel? Szó esik mégis „a kegyetlen anyagban” a világösszefüggést rejtő teljesség-törvény megvalósulásáról. Az a rejtett jelentés válik személyes tartalmúvá, perszonifikálódik itt, amelyet egykor fiatalon, induló költőként Takáts Gyula a dolgokba belelátott. A költő elfogadja ugyan itt is, hogy „az élet halállal ajándék”, s már-már ugyanaz a fény-árnyjátékú világ veszi ma is körül, mint fiatalon, de a teljesség-törvényt már magára is vonatkoztatva, az ősi sztoicizmus már melankolikus.

A rejtett jelentés keresése, amely az egész költői utat alapvetően jellemezte, ezzel az átható és megrendítő melankóliával egészül itt ki, magasra emelve ennek a lényegében zárt klasszicista költői törekvésnek pályacsúcsi eredményeit.

 

*

 

Ennyi szonett után üde formai változatosság Orbán Ottó új kötetének, A kozmikus gavallérnak verseit olvasni. Üde változatosság, de nemcsak a forma okán. Orbánt úgy sebezte meg a történelem (1944/45), hogy nemcsak koravén csodagyerek lett, erős túlzással olyasféle, mint egykor, a harmincas években Weöres, hanem később jó darabig irodalmunk enfant terrible-je is, aki a saját szavaival élve „vastagon hámozta a költészet nevű almát”, ma pedig, túl az ötvenen, egy hosszas betegség „medúza-ölelésében” egyike legkiválóbb költőinknek. Maga így vall erről új kötetében A rigóhoz című versében:

 

Begségem minden perce hozzád visz közelebb, a paradoxonhoz, hogy együgyűséged mély bölcsesség – Kezdő költőként nem adtam alább a végtelennél; mit tudtam, mennyit ér rosszullét nélkül egy nap is? Ma napról napra élve, fordítom szavakra füttyöd dallam-ívét, hogy Dicsőség! Dicsőség! – mindegy, hogy kinek…

 

Ne higgyük azonban, hogy ez a kétes-ironikus dicsőség-zengés, mely a testi állapot, a biológiai közérzet függvénye, az adott világra vagy akár a teremtésre kiterjeszthető volna. Orbán a gyerekként átélt traumából felépülve, költészete révén felépítve önmagát, sokat látott ugyan a világból, de a világ struktúráját illetően sebzett, indulatokkal egyszerűsítő ítélete nem változott. (A kötet verseinek egy jó része például a harmadszor megjárt Egyesült Államokból vagy éppen Japánból keltezett.) Egyik előző verseskötetében (A visszacsavart láng) így beszélt: „A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik”, a háborúról pedig így: „Az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő, s letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér”. Ma ebben a új kötetben így:

 

végül is egyre megy, ha jól vigyázunk és megmaradunk a felületen, a szappanbuborék fedélzetéről nem látni a Föld halálos baját, hogy az érdek működtet s működik, az eszme viszont csődről csődre buckáz, mert gondolatban fényes módszere a gyakorlatba átültetve öl… A híres század vicsorogva hátrál az istenhithez és a bankkamathoz s a költészetre hagyva a jövőt… (Oberon Travels)

 

Látható, hogy a kritikai hangban, mely ötletről ötletre végzi kínos glisszandóit, igazságait és közhelyeit, nincs változás. Orbán találékony az elutasításban, abban, hogy a csillogó világban is megpillantsa a csillogás mögötti lényeget. Ebben szinte költőileg könnyelműen követi is egykori, keserű ítéletű önmagát. Szikráztatva látásmódja szellemességét, szinte kérkedve vele.

A változás, a költészetét elmélyítő, másutt van. Megpróbálom érzékeltetni. Nehéz, mert a verstéma kiválasztásában rejlik, a költészethez való „hozzáállásban”.

Az új kötet egyik versében, melynek Előadások a kortárs költészetről a címe, Orbán a szokott iróniával értesít bennünket arról, hogy az előadásokat rendező tanszéktől „rovót” kapott, „mert életrajzi verset írt és ezzel megsértette Gottfried Benn szabályzatát”. Magyarán azt a „törvényt”, hogy a vers ne legyen alanyi. De hát ez a törvény fából vaskarika, erőszakos esztétikai vakbuzgalmán dühöng is eleget Orbán. Olyan ez, mondja, mint mikor a hitvalló egyház a filozófiai, dogmatikai álláspontját összekapcsolta a máglya alá gyújtó csuklyás hóhérlegények munkájával. Orbán ugyanis, ha túlnyomóan a világ, az emberiség szörnyűségeiről beszélt is a versben, éppen, mert e szörnyűségeknek csaknem áldozata lett, módjával, de mindig is írt alanyi színezetű verset. Mi más dolga lett volna költőként?

De ötven felé vagy túl az ötvenen tapasztalnia kellett, hogy a világi szörnyűségeknél nagyobb szörnyűség a testben keletkező. A saját testünk ellenünk való lázadása. Az, amire A rigóhoz című, imént idézett versben is céloz. Ez az új tapasztalat, melynek nyoma egyre-másra felbukkan az újabb versekben, olyan sorokban, mint például „nem vagyunk fölkészülve arra, hogy fölmond a testünk” vagy: „én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok”, alakít szemléletén, sőt témaválasztásán is. Keserűen ironikus, emberiséget bíráló tendenciáit színezi, az ifjúkorból hozott lázadásnak nemcsak sötétebb tónust ad, hanem eljuttatja olyan líraibb, árnyaltabb verstémákhoz is, amelyeket eddig kerülni látszott. Az idő fegyverének célkeresztjét magán érezve, versre késztető világérzékenysége fokozódott, kifejezésének mindig is meglepő szellemessége tragikusabb lett. A verssel, a művel szembeni szkepszise elmélyült. Azt vallja magáról: „Az én telemben Lear király bolyong… s valami érthetetlen, idegen nyelven üvölti –, fújj szél, és karjában az új világ reménye /, a jószándékú, együgyű, kenderkötéllel megfojtott királylány.” A versről ennyit: „Utálom a mesterségemet mert élveboncolásra kényszerít, ha írok”. Az üldözött, kívánt világhírről: „felhőkkel álcázott rugós vadcsapda”.

Van egy többnyire igaz tartalmú közhely: az, hogy a költőknek két jelentékeny, termékeny életperiódusuk van, az ifjúságuk, amikor végtelennek érzik a lehetőségeket és a mindent betölteni vágyásnak, birtokbavevésnek a foglyai; és a másik az öregedés, a személyes létbizonytalansággal való szembenézés. Rendszerint ez az utóbbi a nagy líra korszaka. Hogy kiemelkedő magyar példákat mondjak – persze azért lehetne egy-két ellenpéldát is felhozni, melyben az ifjúság termése volt a nagyobb szabású (lásd például Pilinszky költői útját) – ott van Ady, Babits és Kosztolányi pályája, vagy közelebbi példákat említve, Szabó Lőrincé, Jékely Zoltáné, Rónay Györgyé. És a világirodalom is tele van ilyen példákkal. Orbán Ottó A kozmikus gavallérja is ilyen példa. Világbíráló indulata, szélsőségesen erőteljes képi kifejezésmódja a régi, de versét vonzza a személyesség mélysége. Idéznem kell ennek a szemléleti s egyben kvalitásbeli alakulásnak – jóllehet távoli – érzékeltetésére, erre az időn kívülivé válásra kötetének a költőkről szóló utolsó három sorát:

 

Kincskeresők, egy elsüllyedt csillag fémtörzse körül lebegünk, míg buborékgyöngysorként sisteregnek el a birodalmak, s fejünk fölött fényt hullámzik az óceán idő.

 

Kemény dió

Balla Zsófia már tizenhat éves korában kezdett publikálni, és tizenkilenc éves korában adta ki első verseskötetét. Ha meggondoljuk, hogy a költők többnyire igen korán kezdenek verselni (megesik, hogy olykor az írás-olvasás ismeretének ideje előtt is), akkor e korai írói kezdésen nincs mit csodálkozni. Persze az ilyen kezdés többnyire csupán hangolás, más, érettebb költők tónusát próbálgatva. Ám még azt sem tudjuk, hogy Balla Zsófiának milyenek voltak az érettebb kötetei, nemhogy a hangolások, kezdemények. Annyit tudunk, hogy 1991-ben a Kritérion kiadásában megjelent A páncél nyomai című kötete, amely évekig tartó kénytelen hallgatás után az 1983 és 1989 közötti verseit tartalmazta, és hogy Eleven tér címen a Magvető kiadta egy nem túl terjedelmes válogatott verskötetét szintén 1991-ben, mely az 1975 utáni időszaktól kezdve átabotában ad képet költészetéről, helyesebben ez időszak lírájának eszenciájáról. Ez az eszencia egyfelől úgy „tematikus”, hogy tartalmában az idő, a létezés problémáját igyekszik legfőképpen körüljárni, ha tetszik, az egzisztencia kérdéseit, másfelől ahogy előrehalad a kötet szerkesztésében – igen fontos itt a szerkesztés haladványa! – úgy lesz bonyolultabb a verse. Balla Zsófia költészete az olvasó szempontjából kemény dió. Olykor feltörhetetlen.

Az idő, a lét, a létezés. Tehát nem az az időtartam a probléma itt, amely a klasszikusok szerint „nem vár” s melyben „gyengül, ami erős, És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt”, hanem inkább az az időjelleg, amelyben sohasem léphetünk be ugyanabba a folyóba, s így az idő és az egzisztencia komplex mivoltát tapogatja. Az Eleven tér nyitó verse, a Jelenlét szerint a körülünk és bennünk levő lét a probléma, amely „mindenütt veled mozdul, akár erőtér”. S amely a filozófikus végszó szerint: „Ha van, veled van. Ha nincs, már, – akkor is.”

A tömör és szuggesztív bevezető vers után Az idő, míg ezt olvasod című vers (jellemző cím, és igen jellemzők az elkövetkező versek is!) már esszészerűvé teszi, gondolati szinten bontja ki az exponált problémát. Igen, de a lírában nemcsak esszészerűen filozofikusnak, hanem érzékletesnek kell lenni, szemléleti evidenciát kell létrehozni, másként a puszta gondolatiság túl elvont lesz. Balla Zsófia itt és főként a további versekben természetesen eszerint is fogalmaz – hol szerencsésen, hol valami szokatlan, a lírai hagyományainktól távoli bonyolítottsággal. A Szemlélődés zugai című vers – még egyre ugyanaz a probléma és marad még egyre terjedelmesebb verseken keresztül – így kezdődik például:

 

Az álom-csigaház fölcsavarva. Néhány pillanatra kilépsz Kint félhomály, szemhéjszínű idő. És visszafordulsz. Bent tekintsz magadra.

 

Ugye érzékelhető, hogy az álom-csigaház és a szemhéjszínű-idő (ez a jobb!) hoz itt valami különösséget. (Beszélünk még róla.) Ám a válogatott versek haladványát tekintve, az idő elvontsága mellett belép a történelmi sors, ha tetszik az örök küzdelemmel teli erdélyiség – rendszerint ez monotizálja a helyi lírát – egyértelműen, de biblikus jelképpel, és biblikusságában sajnos elnyúltan, hosszan. Az időproblematika a Széleken című versben ugrik magasabbra, ér el a Jelenlétet is jellemző érzékletességet. Nézzük csak:

 

A szőnyeg szélén állok, elémjárulnak Derekamat átfogni magas, karcsú királyok, Szerelmes, halott apák. Virágba borul A zene villámlik vékonyan, halkan Mögöttem – a lassú sustorgásban Megadón állok. Örökre elveszíthet, ki nem jön Értem idáig; ez már a Sziget vége, innen Fagyos cementre kell lépnem, meztelen talppal.

 

Ez a fagyos cement meztelen talppal érzékletes telitalálat. (Mellesleg ez a cementlét Balla Zsófia számára egyik motívum-kincs is.) Ám ez a szinte csattanószerű egyetlen evidencia, nem olyan gyakori a versekben, mint ahogyan szeretnénk. Torlódnak a versekben a bonyolítások, a spekulatív absztrakciók (Második személy, A kettős, Bukórepülés – még szerencse, hogy ellensúlyt ad a „könnyebb” Különvég című vers és a klasszikus metrumú, súlyos Akkor.) Majd következik a PaterNoster című tizenhatoldalas vers, amelyben a filozófiai motívum csaknem benne van a máshol ismert strófákban, csak dúltabb, szétziláltabb. Nem kvalitás nélküli, de sok. Nézzük csak:

 

Ereszkedni lassan vissza álomhéjakon, anyabelsőkön, koponya-kápolnákon, lebegő alakzatok közt a szemcsés emlékrögökig, tényhordalékig. Bejárni a szokásos, egyirányú időben névtelenül maradt, megélt tartományokat.

 

Ebben az olykor nyomdailag beütött strófájú és olykor párhuzamos strófaszerkezetű posztmodern versben a lét kuszaságát kívánja erőltetni a költő hol nyers, inkongruens elemekkel („Betonárnyék jár mögöttem / Alagútreményre fűzöm / Vízcsepp-egér arcomat”), hol viszont megérintő és pontos: „Nézzük, ahogy egy emberöltőt / öntudatlan átagonizálnak?” vagy: „akár a rája, úgy megütjük azt, / kit simogatnánk”. Igaz, hogy az akartan szabadasszociációs, alig kihámozható vers utolsó sora így szól: „Altatás mögött ébredve.”

Nem mondom azt, hogy jobb volna ébredés után tudatosan értelmezve és rendezve. Hiszen joga van a költőnek zűrzavarán keresztül valami létjellegűt kibontani mégha elomló és képlékeny is. A Bábel tornyán például így kezdődik:

 

Szakad a hó, a dob, Itt is, pokoli tűzben. Tátogó kórust, cápát álmodó Harangok verődnek,

 

hó, dob, tűz, cápa, harangok – ezek bizony tarka elemek. Igen jellegzetesek a PaterNosterben valamint azokban a nagyobb jellegű versvállalkozásokban, amelyek a versek gerincét adják. (Dániel könyvéről, az Emlékezet és Óceán.)

Világos, hogy ezekben a versekben – és persze nagyjából a többiekben is – Balla Zsófia objektiválni akarja a rilkei, babitsi objektiválás nyomán mai egzisztenciáját, azt, amely övé és egyszeri. A vállalkozásai, a formátuma vitathatatlanul jelentékeny, még akkor is, ha az olvasó éppen a legigényesebb területekben homállyal küszködik. Maga a költő is tudja persze, hogy homályos. Ám a részletek olykor-olykor megragadók, és maga az egzisztenciális probléma, távlatból szemlélve, már-már tiszta képet ad. Legföljebb azt lehet mondani, hogy az objektiváló költészetnek felfokozottnak, plasztikusnak kell lennie, felforrósodottnak, hogy az elvont gondolatit, a nehezen mondhatót verssé tudja alakítani. Összefüggést kell teremteni olyan tartalmi, fogalmi tények között, melyek látszólag nincsenek összefüggésben, de a vers nagyobb ívét tekintve, mégis egy képi ugrással összefüggésben vannak. Rilke és Babits mellett, Pilinszky János Harmadnaponja, vagy Nemes Nagy Ágnes objektiválása mutat erre eklatáns példát.

Ami a részleteket illeti, Balla Zsófia is nyújt gazdag példaanyagot. A Holdudvar, dicsfény, télutó című versben például így teszi érzékletessé a toronyból a földre vágó galambokat:

 

A galambok erre huss, ezerfelé! Tollas vulkándarabok csapódtak, sisteregtek a kövezeten.

 

Vagy nézzük a kötetzáró vers egy részletét:

 

Házadból majd a zaj kiver hideg tél fogja lábadat fagy rángatja kabátodat csókák röpítnek négy kerék összeráz földdé légy derék bogáncssűrű vezényszavak csapdossák szíved hófalak Csak addig élsz míg bőrödet fagy égeti az őrödet a szégyen mint a hallgatás húsodba kap a földbe ás

 

Vagy az Emlékezet és Óceánnak ebben a részletében:

 

Nincs végtelen éj, csak pusztulás. Ha sárba néz, a szem rögösre szárad. Elszárít alázó tapasztalás, s arra késztet, hagyd szétesni várad.

 

Befejezésül azonban tegyünk ide egy teljes verset, melynek meglepően mély és plasztikus szürrealizmusa már címével kezdődik:

 

Az ősz kilenc csikót patát és horkanást a rohanást takarja dombél esőpalást kilenc csikót a barna a barna ősz az égre az égre lök bezár mennydörgeti a télben a fojtott rohanást

 

Ez ugyan látszólag nem igényes vers. Látszólag nem. Más műfajban, más minőségben, más korban a Wanderers Nachtlied sem „igényes”. Elképzelésem szerint mégis remeklés.

 

Halandó csillagok

Keresek egy idézetet, amelyet emlékezetből tudok, de helyét, körülményét nem találom. Egy idézetet, amely bizonyára felbőszítheti az írókat, irodalmárokat. Gottfried Benn írta – írónak, olvasónak korántsem rossz név. Csak ne állítaná azt, amit állít.

Ne állítaná, hogy a költőknek, a nagyoknak, úgy négy-öt verse marad fenn. Az a néhány számít csupán. A többi az irodalomtörténészek magánügye, későbbi kincsesbányája.

Ha nem csupán keserűségből, szomorú kiábrándulásból állította Benn, amit mondott, érdemes utána kutatni, hogyan gondoljuk mi a költői művek mulandóságát? Mi marad, mi él belőlük itt? Nem, nem a versszeretőkre tekintettel, hanem a széles közönségre, amely hallomások és ismétlések után fogadja be a verset. Hogyan válik a vers kulturális tudatunk részévé, általánossá, esetleg úgynevezett nemzeti értékké, mint például a népdalaink vagy a lét-, a sorskérdésekre felelő költői válaszok? Azt gondolom, hogy azért nem csupán négy-öt vers az, ami a nagy költők nyomán létrejöhet, igen, valamivel több, de azért igazolja Bennt, hogy bizony szám szerint kevés.

De az annál értékesebb!

Benn azokra a versekre gondolhatott, amelyek abszolút egyediségükben benne élnek a köztudatban, élményi alaphelyzetet teremtenek, érzelmi képletet, mozdulatsort adnak, olykor összefoglalók vagy aforisztikusak. Olyan versek vagy versrészletek idézetei, amelyeket nem kell néven nevezni, mert a széles közönség nagyjából úgyis tudja őket; egy szótól, ritmustól „bejönnek” magától értetődőn. Nincs semmi az irodalomban rögzítőbb, tudattárolóbb, érzelmileg gazdagítóbb, mint az ilyen vers. A próza vagy a dráma persze, hogy áradóan vagy katartikusan képes emlékeztetni, de a versnek ez az elemi idéző ereje, azonnali kulcsjellege nincs más műfajban. Inkább csak a zenében lehetséges.

Ha azt halljuk: „A hatalmas szerelemnek – Megemésztő tüze bánt”, ha azt: „Hazádnak rendületlenül…” „Talpra magyar”, ha azt: „Az Úr Illésként elviszi mind, kiket nagyon sújt és szeret”, ha azt: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, vagy azt: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak – vendége voltam”, ha így beszél a költő: „ügyeskedhetsz, nem fog a macska – egyszerre kint s bent egeret”, vagy „szürke haja lebben az égen –, kékítőt old az ég vizében”, – nos, akkor ezek az idézetrészletek többnyire egész verstartalmakat hoznak létre. Mint ahogyan céloztam rá, zárványát tömörítik érzelmi világunknak. Ha tetszik, – és ez a legpontosabb képlet – bennük nyit (open) egy már kész, megszerkesztett belső komputeranyag.

És ez az a pillanat, amikor rá kell jönnünk, hogy Istennek hála érzelmi életünket alábecsülte Gottfried Benn. Hogy lehetséges ugyan a világirodalomban kinek-kinek esetleg elegendő az a négy-öt vers, mondjuk ennek Poe Hollója, annak Verlaine Őszi chansonja, de a magyar költőket idézve több és folyamatosabb az, ami még egy verstől idegen közönségben is megmarad. Akarva, ha sem, érzelmi életünk nyitottabb.

Persze kétségtelen, hogy ez a nyitottság kiválasztás és idő műve. A múlt műve és ritkán, nagyon ritkán a jelené. Nem is lehet az övé, ha tudjuk, hogy az eleven költészet a legkülönbözőbb módon formálja magát, ha „a hagyomány és a lelemény hosszú vad vitája”, amiről sok-sok évvel ezelőtt Apollinaire beszélt, ma is tart a század eleje után a század végén – bár az is lehetséges, hogy ilyen vagy olyan leleményes mód nélkül nem is lehetséges eleven, teremtő költészet. Ezt tudjuk, az idő majd választ ad. De talán nem is kell olyan nagy idő a válaszokra. Az a tizenöt évnyi költői életdarab, amelyen most, írótáborunkban gondolkozni szeretnénk, még éltette azokat, akik például elmondták azt, hogy „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, másfelől azt is, hogy „Mert elhagyatnak akkor mindenek”, és egyik ma is élő költőnk három sorában rögzíti azt a mélyen keresztény gondolatot:

 

Leomolván az idők, mint a várak; napján a végső elszámoltatásnak, mindkét oldalon ugyanazok állnak.

 

Elmondja azt, ami már széleskörűen bizonyosság, általános érték. Bármi kétséget kínál is nekünk Gottfried Benn, nem kell félnünk attól, hogy az az ér, a költészet ere ma meddő.