Két Róma

 

Két Róma

 

Tudtam, hogy Rómába nem szabad elmenni. Többé nem. Soha.

Nagy a világ, sokfelé lehet utazni. Voltam is elég sok helyen. Bár a sokféleképpen tapasztalt jelenlét nagyon is kihagyásos. Nem úgy lepergethető, mint afféle film vagy videoszalag. Az emlékezés egyfelől hézagos, olykor tompa is lehet, máskor meg éles, kimerevített. Többnyire görgő monoton hullámokra emlékezünk, melyekre egyszerre váratlanul felszökken a hab és szikrát vet a napfény. A bennünk élő emlékfolyam igazából ilyen pillanatokból áll. Gyönyörű vagy éppen kínzó pillanatokból.

Tudtam, hogy Rómába nem szabad többé elmennem. Hiszen egykor Nemes Nagy Ágnessal voltam ott, 1948-ban, hónapokon át. S ami ott velem történt, villámerejű volt. Mintha pillanatról pillanatra, újra és újra villámlana. Olyan tetőpont-élmény volt, amelyet visszanézve boldogságnak tekinthet az ember. Igen, amikor már róla emlékezik. De hát ha meggondolom, nekem az emlékezés rózsás köde sem kellett. Az egykori római létezés már-már közvetlen tetőpont-érzés volt. Hosszan tartó áradó érzés, mégha a mindennapok folyamatában tele is volt kicsinyes feladatokkal, apró, olykor bajjal járó problémák sokaságával, olyan nevetséges keservekkel, hogy nem jó reggel kikelni az ágyból, mert kőpadlós a fűtetlen szoba (szinte égeti a meztelen lábat), hideg a felhúzott ruha, bárhogy is kapkodja magára az ember, majd villanyrezsón melegíti a kezét, míg közben kávét vagy teát csinál. Végül a fagyos folyosón át kénytelen kiszaladni a test dolgai miatt. Utálat. Dermesztő hideg, vagy éles, csalékonyan melegítő fény, az ember nemigen szeret felkelni. Még akkor sem, ha már szinte kivetné az ágy vagy kényszeríti az idő. Bamba vagy melankolikus ilyenkor, kivált, ha sirokkó van, s mivel az idegzet transzformáló hatású, ingerült lesz, ha társa sajátos idegzete folytán ilyenkor a szokottnál mindig is ingerültebb.

Ezt a fűtés nélküli januári létezést különben Ágnes egy kiadatlan vers-vázlatában megírta Róma címmel:

 

A magasnyakú, fekete pulóver, a hajad, mint spanyol fiúk haja, s előtted, piros bakelit-pohárban, egy tinta-lila csokor ibolya. Kövér ecsettel kenték ezt a képet. Be kár, hogy látszik rajta a lehellet, mely szád körül, mint cigarettafüst jár, belengve a jeges palota-termet. Kint január. Csikorog a kötélen a ruha, míg a bóra ráncigálja, és odalent, a szökőkutakon a jégcsapok szikrázó körszakálla. Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény, lóg a szögön a hazai szalonna, s mint mikor felmentünk a Pantheonra, úgy szédelgünk a szoba közepén.

 

Mit számít ez! Rómában voltunk, nem sokkal, két évvel a háború után. Túléltem a katonáskodást, a fogolytábort, egymásra találtunk a feleségemmel, fiatalok voltunk, mindketten húszas éveinkben, és képtelenül szerettük egymást (igen, egy életre szólón), és kibontakozóban volt közös szellemi életünk is, amelynek volt már némi írói aurája. Ott, Rómában ért bennünket a hír, hogy Ágnes első kötetével Baumgarten-díjat kapott, Mándyval, Szentkuthyval együtt, mégpedig Schöpflin Aladártól (elmondhatatlan megtiszteltetés nem, dehogy afféle Kossuth-díj), mégha Ágnes naponta magát kínozva kínzott engem azért, mert ezen a valóban nagy pillanaton nem lehetett jelen, de kétfelé szakadni kissé nehéz. Én meg történetesen kritikus voltam, irodalmi folyóirat-szerkesztő, már-már ismert.

Rómában voltunk. Annyi bezártság és rémség után. A hidak nélküli, összerombolt Budapest után. A világot akartuk. Az egész világot, nyelni, magunkba tömni, fuldokló hevesen. Mindent részletekben ízlelni, de az egész földgömböt, ha lehetne, bekebelezve. Közös életünk csúcs-pillanata volt ez, a mindent vágyó-ígérő ifjúságé.

Dehogy akartam én Rómába még egyszer elmenni. Ismételni azt, amit úgysem lehet. Belépni újra ugyanabba a folyóba? Nemcsak a folyó vize más, mi is mások vagyunk. Az örök tenger nem tükrözheti, vetítheti elénk azt, akik egyszer voltunk. Nekünk is megvan a magunk idő-folyója.

Nem Róma, hanem úgy általában az olasz táj, az más. Olaszország számomra mindig is az úti vágy telje volt. Soha, egyetlen porcikám sem kívánkozott a németekhez, sőt még a franciákhoz sem nagyon. Évek teltek el, amíg a német beszéd, hanghordozás, életmód közömbössé nem vált számomra, egy új generációjuk kellett, míg rokonérzést galvanizáltak belém. A költőik kellettek, legfőképpen Rilke. De ha már róluk esett itt szó, a németek nosztalgiája az olasz dél felé, az olyan heves volt bennem is, hogy képtelen nagy példát mondjak, mint Goethéé volt. Az egyetlen, a Pó folyó és környéke kivételével, az egész lankás, dombos, olykor zegzugos hegyvidék, s a hegyek ormán a városok, az egész olasz változatosság számomra gyönyörűség. Olaszország: édes.

Jártam is Olaszországot Verával, második feleségemmel és fiammal többször is. Az adriai tengerpart fövenyétől a toszkán és az umbriai vidéken át, végig az Égei-tenger partjáig. De nem Rómáig. Déli irányban még Orvieto képtelenül szép városáig is elmentünk, az is magaslatra épült, isten tudja miért ilyen festőiek az olaszok? Mondom, még Orvietóig is elmentünk, s bár az enyéim szerették volna Rómát is látni, hiszen egy ugrásnyira volt, visszafordítottam az utazás irányát. Féltem Rómától. De a családom miatt, bár évtizedek után, mégis meg kellett mutatnom a Várost. Ugye így mondják? Nápolyt látni és meghalni. Rómát újra látni nekem kis halál volt. Nem az az igazi halál, a saját halál, amiről Rilke beszél, s melyben ahogy Ágnes fordította, vágy van s értelem.

Elmondom, hogyan él bennem ez a két Róma.

 

1947 végén és ’48-ban Róma kis nagyváros volt. Mihelyt így-úgy befészkeltük magunkat benne, minden épület vagy rom lassan ismerős lett, némi túlzással még az emberek is. Mintha még köszönnének is egymásnak ismeretlenül, ahogyan Körmenden vagy Mátészalkán. És a circolarén, vagyis a Tevere menti körvillamoson utat adnak udvariasan: perme’sso, perme’sso, szabad. Weöres Sándor szerint milyen volt Róma? Mint Kecskemét. Ült, gubbasztott Weöres a Magyar Akadémia csodás freskójú palota-termében, Károlyi Amyval együtt nekik volt az egyetlen palota-szobájuk és többnyire dideregve ágyban feküdtek naphosszat. A karácsony utáni napon megszűnt a fűtés, dermesztő hideg volt, óriás jégcsapok lógtak a Farnese-palota előtti szökőkutakon. Az isten szerelmére, Sanyika, nézzetek azért körül, induljatok ki erre vagy amarra – mondta Kerényi Károly. (Weörest kisfiús jellegével, gyerekhangjával, intim kedvességével mindenki Sanyikának hívta, pedig már idős volt, harminckét éves.) Mit nézzek? Ha mást nem, legalább az eget nézd, Sanyika! – mondta Kerényi. Legalább Róma egét!

Az gyönyörű volt. Az is gyönyörű volt. Dehogyis Kecskemét. Csakhogy Weöres szerette meghökkenteni vagy bosszantani az embereket. Mondott nekik valami elképesztőt. Emlékszem, az ötvenes éveknek legszörnyűbb elején Ágnessal együtt meg voltunk híva közösen Simonffy Margothoz. (Istenem, talán már senki sem tudja, ő volt a kor legnagyobb előadóművésze, Babits kedvence, a Jónás könyve első megszólaltatója. Gyönyörű, ezer árnyalattal gazdag alt hangját nem lehet elfeledni annak, aki még hallhatta.) Emlékszem, Margot mondott akkor valamit Babitsról. Weöresben erre megmozdult az elképesztés és a megbotránkoztatás jól ismert mechanizmusa. Ő, aki a Hála-áldozat című versében Adyról, Babitsról, Kosztolányiról azt írta (csodálatosan és bámulatos jellemzéssel): „Oltáromon vadmacska, páva, bárány: / három költő előtt borul le hálám / Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.” mondott valami lekicsinylő félét. Valamit, hogy Babits se, ő is olyan… (A szavaira nem emlékszem.) Azt tudom, hogy Margot szeme tele lett könnyel: Az életem értelme, egyetlen igaz pillanata, hogy lába elé ülhettem Babitsnak.

 

De azért Róma csakugyan olyan kis-nagyváros volt 1948 elején. Legalábbis a mi kolóniánk szerint a Via Giulián, a Palazzo Falconierin (amit még gróf Klebelsberg szerzett meg nekünk, magyaroknak), szemben a Farnese-palotával (Michelangelo tervezte), két lépésnyire a Virágok terétől. Egy otthonos város vagy városrész. Hiszen az otthoniasság: kisvárosiasság. A körvonalak, ízek, emberek meghitt azonossága. Különben ezt a Kecskemét hasonlatot egy másik nagy negatív, Ottlik Géza találta ki. Ő akkor már nem volt Rómában, de volt-szobája ajtaján ott állt a névjegye, a múltból előkelően, hónapokig. Nekünk, fiatalabbaknak, eszünkbe sem jutott a háború alatt és a háború utáni zűrös világban névjegyet nyomatni. Ez olyan úriember-dolog volt. Ottliknak persze volt névjegye a múltból, egy magasabb, kiváltságos életformából. Pilinszky, Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes, a korunkbeli festők és zenészek, mégha netán lett volna is névjegyük (alig hiszem), dehogyis tűzték volna ki az ajtajukra. Talán Takáts Gyula megtehette volna, hiszen, mint mondta, anyja Mucsy lány volt, dunántúli dzsentri. Meg névjegye lehetett volna még Takáts Jenőnek, a zeneszerzőnek, aki Jékely Zoltán gyönyörű, elvált feleségének volt már a férje.

Mondom, olyan kis-nagyváros volt ez a Róma, intim, belakható, hogy negyvennégy év után rá sem ismertem. Hogy egy város, városrész egyszerre megváltozzék, úgy elidegenüljön, hogy a látottat meg se lássam, észre se vegyem, ismertem ezt az érzést Párizsban is. Tizenöt év után, a hatvanas években, akkor egy pillanatig káprázott a szemem. Nem, nem lehet, gondoltam, hogy az Ile de la Cité felől a híd, a Pont St. Michel beletorkolljon a Boulevard Saint Michelbe. Ez nem az a tér. Hol a szokott vízesés? A tér nyílt panorámája? Csak autók vannak, veszteglő vagy rohanó autónyájak. Aztán megláttam: torlódásuk mögött mégiscsak volt a táj szélén egy vízesés. De más. Nem olyan, korántsem olyan központi helyet betöltő, mint emlékeimben.

Róma is nagyváros lett. De másként, nemcsak az autók, a forgalom miatt. A nagy körvonalak, a tömbök, az épület-funkciók valahogy jobban megmaradtak itt. A Farnese-palota ott van a helyén (több századosan, súlyosan), a Virágok tere, közepén Giordano Bruno szobrával, ahol naponta jártunk valamikor, ismerősen, kiformáltan, téveszthetetlenül a Virágok tere volt. Legföljebb a bárból, ahol naponta kávéztunk, pizzeria lett. De a Largo Argentina mellett ugyanott van az az eszpresszó, ahol Pilinszky üldögélt, s rendelt, ha együtt voltunk, magasra emelt, fehér mutatóujjával a pincértől: due caffč, ma espressi, így, ilyen sajátosan, mintha nem lett volna természetes, hogy olasz kávét kér.

Más történt a jelenben, negyvennégy év után. Az a képtelenség, az a hihetetlen valami, hogy megsemmisült egy világ, amely jó és rossz dolgaival egyetemben a mi világunk volt. Úgy apránként, észrevétlen elsüllyedt az, amit ismertünk, és azok, akiket ismertünk személyesen. Az emberiség egyszerre idegen lett. Hadd soroljam fel, kik voltak akkor 1948-ban néhány hónapon át Rómában. Ilyen kirajzásban, szellemi gazdagságban, amikor két esztendő alig hogy eltelt a háború után. Amikor Olaszországban még mindig kenyérjegy volt, s mi Ágnessal Budapestről több kilónyi szalonnát meg egy bödön zsírt vittünk magunkkal, mert naivul azt képzeltük, hogy ott az élelmiszeradagolás miatt csak szellemi dolgokat-jegyeket lehet igazából megszerezni.

 

Azt persze, igen. A római másságnak egy részletét így érzékelteti Ágnes versében, a Példázatban:

 

Papirban kaptam ezt a szót, mely messze földön pálma volt. Papirba göngyölt gyenge tőt, s most lám, előttem földbe nőtt. Nedvvel telik, rügyet fogan, s érik vele minden szavam, mivel sudáran felszökik, s valódi lombot hajt a hit.

 

A hála örök fényessége (talán van ilyen?) dicsőítse Kardos Tibort, a Magyar Akadémia egykori tudós igazgatóját, hogy lehetővé tette 1948-ban az akkori szellemi kirajzást. Nem volt és nem is lesz ilyesmi soha többé, erről a politikai helyzet vagy az adminisztráció eleve gondoskodik. Ott volt közöttünk, mint mondtam már, Weöres Sándor, Károlyi Amy, azelőtt Ottlik Géza, majd utána sorban, többnyire hónapokon át Déry Tibor és felesége, Oravecz Paula, Balázs Béla, Kerényi Károly, Lukács György, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Klaniczay Tibor, Veress Sándor zeneszerző, valamint Hantai Simon és Fiedler Ferenc festők, kik, úgy hallottam, idővel igen nevesek lettek.

Sajnos, úgy igaz, hogy Károlyi Amyval, Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Szőllősy Andrásékkal és Takáts Jenővel, no meg Böhm Lipót, Zubor Sándor festővel és a Párizsban híressé lett Hantai Simonnal vagyunk még életben. Kardos Tibor jóvoltából mégis adott velük valamit a magyar kultúra, mégha sajna nagyobb részükben eleven jelenlétük el is tűnt, fényes nevük, munkájuk megmaradt.

De nemcsak azért volt kisvárosszerű ez az akkori Róma, mert az akadémián belül volt valami otthonos sugárzás, hanem mert nyitottság, elevenség, mozgalmasság volt keretein kívül is. Akkoriban senki sem zárta kapuját, ajtaját, mint manapság. Sem zárak, sem rejtett kamerák. Ma minden, mindenki megfigyelt. A gyanú irtóztatóan mindennapi lett. Mint általában a nagyvárosokban. Jó, igaz, hogy ha az ember nem vigyázott, hát a villamoson vagy az autóbuszon kilophatták a pénztárcáját. Az ilyesmi megesett. De ebben a városban akkor még nem volt félnivaló bűnözés. Az olaszok valahogy ismerték egymást, ki-bejártak egymáshoz. Ki hallott olyat, hogy bárhol Rómában kapucsengők lettek volna!

Kardos Tibor az akadémián előadásokat is rendezett számunkra. Többek között, kérésére Kerényi Károly vallástörténeti szempontból végigvezetett bennünket a Forum Romanumon. Kerényi lenyűgöző volt. Nem úgy, mint egyik közös vitánk alkalmából, amikor József Attila értékeit megkérdőjelezte. De erről később. Kerényi nemcsak látomásosan igyekezett élővé varázsolni a tört romokat, a fórumok egykori birodalmi szerepét, hanem vallástörténészként felidézte a mélyen elrejtett fekete követ, melyet titkos felirat-töredékével már Cicero korában Romulus sírjának tartottak és az ősi vallás kegytárgyának tekintették. Óriási kvadrát-köveivel valahol ott volt rajta-mellette a kezdet, a ki tudja mikori. Kerényi különben 1943-ban Svájcban telepedett le s mint nemzetközileg elismert tudós vallástörténész együtt dolgozott Junggal. Levelezése Thomas Mann-nal pedig ihletője lett a József-tetralógiának: Mann és Kerényi levelezését, igaz sok-sok évvel később, még magyarul is kiadták. (Csak zárójelben, ha már a vallástörténet szóba került. Furcsák vagyunk mi európai emberek. Azt képzeljük, hogy a különböző vallások, az ókori görögöké vagy a rómaiaké, csak ősi dekórumok, nem eleven hit forrásai. Hogy a régiek csupán a képzelet színes játékát játszották istenhitükben. Ez az elképzelés gyermekes naivitás. Hogy a nietzschei apollói és dionüszoszi szimbólum filozófia csupán.) De Kerényi Károly megragadó előadása után, melyről ugyan Lukács beszélgetésünk alkalmából az egész vallástörténetet félfasiszta képződménynek minősítette, hadd beszéljek egy másik előadásról, Fülep Lajoséról. Ott ültünk mi, fiatalok, Weörestől kezdve Pilinszkyig, Ágnesig, Csorba Győzőig, Takáts Gyuláig, néhány tudós-jelölttel, művészettörténésszel, sőt zene- és képzőművésszel egyetemben. Lukács György Füleppel az első sorban. Filozofikus előadása elején, bevezetőként azt mondta Fülep: „Megmondom, megmagyarázom maguknak, hogy mi a Ding an sich, a magán való dolog”. Lukács közbeszólt: „Tudjuk mi azt!” Fülep Lukácshoz: „Te tudod, de ők dehogy tudják!”

Ez döbbenetes volt. Ez a goromba fölényesség. Füleptől már egészen fiatalon nagyszerű tanulmányokat olvastam. Bevezetőjét például Nietzsche: A tragédia eredetéről című könyvéhez, amely terjedelmesebb volt, mint a Nitzsche-könyv maga. Meg a Nemzeti öncélúság című cikkét – igazából az is nagy tanulmány volt –, amely 1934-ben a Válasz első számában jelent meg. Akkoriban minden valamirevaló szellemi ember ismerte. Hiszen alapvető volt és egyben pikáns is. Vesékig ható kritikája az ősi keleti magyarkodásnak, igen, magának a későbbi Válasz-koncepció szélsőséges formájának, annak a divatnak, gondolati kacatárunak, amely ma is, éppen napjainkban eleven. És akkor 1948-ban mégis így beszélt Fülep. Ilyen lekezelőn. Méghozzá egy nem túl szerencsés előadás keretében, Lukáccsal csaknem egy követ fújva, aki Nietzschét, enyhén szólva, csak negatív képződménynek tekintette. Így bánik el az emberrel az öregség?

Még kínosabb volt Füleppel egy másik közös beszélgetésünk. Az volt a vesszőparipája, hogy mi, mostaniak már nem tudunk magyarul. Ott van például – mondta – ez a Bibó. Stílusa csupa germanizmus. És sorolta, hogy melyik fordulata németes. Nem mondom, hogy Fülepet akkor örömmel hallgattuk. Később sem értettem, hogy Fülepet közelebbről megismerve és némileg személyét is tisztelve, miért volt olyan nagy hatással Weöres Sándorra. S ha meggondolom, később, 1957-ben abszurdumnak tartottam, hogy Sanyika A hallgatás tornya kéziratának válogatása idején kisfiús bólogatással hagyta ki Fülep szavára egyik-másik nagyszerű versét. Elvégre Weöres: Weöres volt. Elsőként is kimagasló esztéták-filozófusok fölötti. Bibó István részletes és kéjes elmarasztalása pedig számunkra bosszantó volt, hiszen tanúi voltunk a pesti Molnár utcában Révai József és Lukács ellenséges, alpári gúnyolódásainak. Elfeledhetetlen az a lekicsinylő, semmibevevős, rágalmazó hang, ahogy a szerényen érvelő, a kommunistáktól eleve sarokba szorított Bibóval akkor beszéltek. Ma is hallom gúnyos, megsemmisítő hanghordozásukat: Bibó urr, persze azt képzeli…

 

Az ember különben is ragaszkodik a korábbi érzelmeihez, ahhoz kötődik, akit egyszer megkedvelt, megszeretett. Nem kétlem, Bibó stílusáról beszélve Fülepnek némi igaza lehetett, bár például a Fülep által hibának tekintett nap mint nap fordulatnak, melyet azután évekig nem mertem használni, mint Lőrincze Lajostól megtudtam: köze sincs a germanizmushoz. Viszont Szabó Zoltán, aki stilisztának is elsőrendű volt, maga azt mondja Bibóról beszélve a Magyar Füzetekben, hogy Bibó a ’46-os, ’47-es tanulmányaiban, azért, hogy kritikáinak szenvedélyességét csökkentse, a németes hatásokkal is birkózó Eötvös József irányát alkalmazta. Számomra, sőt, számunkra Ágnessal azonban nem a stílus, hanem maga Bibó volt fontos. Tizenkilenc éves koromban ismertem meg. A Márciusi Front találkozójára együtt utaztunk Makóra, és a visszaúton csaknem egyvégtében beszélgettünk. Pontosabban: az a megtiszteltetés ért (amit akkor azonban nem fogtam fel), hogy a nálam hét évvel idősebb Bibó külön beszélgetést kezdeményezett velem. (Ott volt még a kupéban Donáth Ferenc is, de mi az ablak előtt külön álltunk.) Másodéves egyetemista voltam, éppenhogy másodéves, a hét év korkülönbség közöttünk óriási volt, félek, hogy akkoriban kissé túlzott volt az önérzetem. Mindenesetre már-már céhbelinek éreztem magam, és Bibó a maga kedvességével, tapintatos okosságával, eleven szellemével (lehet, hogy kíváncsiságával is) belement az órákig tartó beszélgetésbe. Persze, úton voltunk, Pestig el kellett tölteni az időt.

Számomra ez a beszélgetés, ha nem is volt meghatározó (ez a jelző eleve patetikus), mindenesetre jóleső és fontos volt. Érzelmileg befolyásoló. Makó után akkor írtam az első cikkemet. (Cikk? Egyszerű politikus jellegű ismertetés a Magyar Út című lapban, mely akkoriban ellentétes nézeteket is publikált: a lap nagybetűs első oldalán, igaz, ez állt: A Márciusi Front kiáltványa, de mellette még nagyobb betűkkel: Igazi jobboldaliságot!) Szóval afféle mozgalmi alapon kezdtem el írogatni, politikai-szellemi módon kapiskálni a dolgokat. Amikor a Márciusi Front kifulladt, mert a kormány sorra perbe fogta a falukutató írókat, kreáltunk a Front helyett egy új formát, megalakítottuk a MIKSZ-et (Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete), melynek Erdei Ferenc, Darvas József, Markos György, másfelől Keresztes Károly (Móricz Zsigmond „Árvácskájának”, vagyis Móricz Csibének a férje) és személyem volt a túlméretezett igazgatósága. Bibó a felügyelőbizottság tagja volt. Ez a szövetkezet a Vigadóban meg a Zeneakadémián radikális németellenes esteket rendezett (1938–39-et írtunk), hol betiltották őket, hol nem, s ilyen nevek voltak a plakátjain, mint Major Tamás, Timár József, Gobbi Hilda. A Magyar Múzsa-estünkön Bartók Béla és Kodály Zoltán is fellépett. Bibó István az esteket kiegészítve a tagoknak szemináriumot tartott.

A szövetkezet tagjai többnyire művészek voltak, mint Szántó Piroska, Berda József, Fekete Nagy Béla, Dési Huber István, meg néhány egyetemi hallgató, sőt, mellettük ifjúmunkások is. (Szendrő József, a későbbi Irodalmi Színpad igazgatója volt a szövetkezet adminisztrátora, helyiséget pedig az Unitás Biztosító adott, apám révén ingyen.) Érdekesek, majdnem bizarrok voltak ezek a Bibó-féle kötetlen szemináriumok, mert Bibó vagy egy éven keresztül a nemzeti problémát fejtegette. Az akkori időben híres volt Joó Tibornak A magyar nemzeteszme című könyve (1939). Általában azt mondhatnám, hogy a nemzeti problematika több szempontból is előtérbe került, fokozottan fontos volt, mert a nemzeti szocializmus vonzásköre miatt a természetes nemzeti érzés és a németek faji „felsőbbrendűsége” között éles különbséget kellett tenni. Mint napjainkban, a nemzeti demagógia akkor is elöntötte a közéletet. A jobboldali radikalizmus félelmesen terjedt, nagy hangerővel leplezett idegen ideológia alapján. Azok a jelenleg is feltűnő kifejezések, hogy judeo-marxista, liberál-bolsevista-plutokrata, Hitleréktől eredtek. Bibónak fogalomtisztázó beszélgetései a nemzeti kérdésről azért is voltak másfelől kivételesen időszerűek, mert szemináriumain munkásfiatalok is részt vettek, szocialisták vagy titkos kommunisták, akiket akkoriban a pártos nevelés és főként az internacionalizmus közömbössé tett a nemzeti érzés iránt. Bibó viszont a maga megnyerő természetességével józan magyarságképről beszélt, hasonlóan ahhoz, mint amilyet akkoriban, érzelmibb jelleggel ugyan, Szabó Zoltán a Szellemi Honvédelem mozgalomban kifejtett. Persze Bibó egzaktabb, tudományosabb volt. Ugyanakkor volt Bibóban, jól emlékszem, előttem áll, hiszen az emlék olykor fényképszerűen rögzül, valami eleven frissesség, szenvedélyes fiatal okosság, jóleső, derűs beszédvágy, amely később, igen hamar eltűnni látszott kedélyéből. Már 1945-ben, amikor Erdei mellett a belügyben dolgozott, úgy éreztem, van benne űzött komorság is bőven. Akkoriban írta A magyar demokrácia válsága című híres tanulmányát, majd A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című írását. De már a támadások előtt is hajszoltnak, elkínzottnak látszott. Legalábbis erősen gondterheltnek. Gyakran összefutottunk a minisztériumban, ő főosztályvezető volt, én osztályvezető. A parasztpárti megbeszéléseken azt fejtegette, hogy politikai életünkben a kommunisták és ellenfeleik között a mérleg nyelve szerepre vállalkozhatnánk. Igen, de amikor a közigazgatás felfrissítésére, az úgynevezett munkás és parasztkáderek gyorstalpaló tanfolyamára unintelligens, nem megfelelő embereket is odavezényeltek (főként a kommunisták), és ezeket az embereket mi a tanfolyamból kiszűrtük, eltanácsoltuk, Erdei kommunista nyomásra tiltakozott ellenünk. Ne buktassatok, mondta. Akkor, jól emlékszem, mindketten visszaléptünk a tanfolyamtól. Ám ez csupán apróság. A lényeg? Bibó elleni támadások sora a cikkei nyomán. S ezt már akkor jól láttuk Ágnessal együtt, elképesztő, megalázó volt. Kiközösítő, vesszőfutás jellegű. (Közbevetőleg: 1945 őszén megbukott Erdei és 1946 nyarától kezdve már egyikünk sem volt a belügyben.) S ha kissé nagyobb léptékkel mérjük a dolgokat: az idő sebesen, pusztítóan dolgozott. Amikor 1957-ben a Fő utcai börtönből kikerültem, Bibó üzenetet küldött, bevitt az Egyetemi Könyvtárba, úgy emlékszem, ott dolgozott, és négyszemközt részletesen elmondatta velem, hogy milyen a börtön, kiket láttam ott, mellesleg: senkit sem, mert abszolút el voltam különítve, milyenek a körülmények, van-e fizikai bántalmazás, mi a kihallgatás rendszere, s hogyan beszélt az a Virág nevű (álnevű) belügyes főhadnagy. Minden apró részletet ismerni akart. Érthető: tudta a sorsát. Néhány nap múlva letartóztatták és elvitték.

De előre szaladtam az időben. Most Rómában még csak 1948-ban vagyunk, és számunkra Ágnessal nemcsak Bibó volt fontos, hanem Ravasz Boriska is, Bibó felesége, akivel a múlt alapján eleve rokonszenveztünk. Boriska a Baár-Madasban tanított, ha nem is volt a gimnazista Ágnesnak közvetlen tanára, de hogy mit jelentett Ágnesnak a Baár-Madas, mit Ravasz Boriska, akit majd később, sok-sok év múlva, Bibó kiszabadulása után is meglátogattunk, az nem szokványos, nem egyszerűen ismert tanár-tanítvány kapcsolat volt. Ágnesnak egy soha ki nem adott. 1947-ben írt versének egy részletét idézem:

 

Bevallom hát, nem tagadom: Egy iskolával álmodom. Hogy szemérmesen fátyolozza, De ringatja az alkalom. Egy iskolával alszom együtt. Egy iskola a szeretőm. Irkák, tollszárak bontakoztak és fasorok a lepedőn. Az ifjú ház magasra szökken, vadszőlő futja friss falát, s a szók megérnek, mint a fürtök: kert. Eszme. Rózsa. Ifjúság. S mint éji szél himbálja padlás- zúgban a szőlősorokat, agyamban éjjel megforognak a töppedő, fürtös szavak.

 

Értem persze, hogy Ágnes miért hagyta ki kötetéből a verset. Szemérme ezt nem tűrte. De annyi bizonyos, hogy az iskola, a Baár-Madas, s benne Ravasz Boriska, a tanárnő, majd férje, Bibó István, külön-külön, majd közösen, érzelmileg fontos volt mindkettőnknek. Füleptől, modorától függetlenül is, idegenkedtünk, méltánytalanul csudabogárnak tartottuk. Még ha Fülep végül egy gesztussal enyhítette is a római estét, mondván: különben nem is olyan rossz a maguk stílusa.

De Kerényi Károly. Minden mély tudása mellett, hiszen előadásait hallgatva kitűnő előadó volt!, írásait, valamint a Sziget című folyóiratát olvasva az ember puszta érdeklődésből követte szellemét, mégis közelről nézve, neki is megvolt az öregsége. Ez József Attila elutasításából fakadt. Abból a nyilvánosan hangoztatott véleményéből, hogy József Attila csupán kommunista divat. De hát hol voltak a kommunisták és irodalompolitikájuk, amikor már rajongó hívei voltunk? Mikor később, egy-két ízben Ottlik hasonlóan a költő kommunistaságát pengette, Ágnes baráti nyersen letorkolta, mindig is dühösen elhallgattatta. Ágnes és Ottlik között a véleménykülönbség nemzedéki különbség is volt, meg a költő valamint a prózaíró természetes írásbeli szétválasztódása. Ez volt, ilyesféle volt Kerényi Károllyal való nézetkülönbségünk is. Pilinszky igyekezett Kerényit József Attila költészetéről jobb belátásra bírni. Ott volt az egész költő-társaság, az akadémiai kolónia. Pilinszky a meggyőzés kedvéért felolvasta Kerényinek az Ódát. Érvelés helyett, a vers minőségének döntő tényét. Emelt mutatóujjal olvasott, gótikus keze figyelmező rebbenéseivel, és azzal a meghitt, olvadt arany vershanggal, amely költészetének sajátja volt, s amelyet ma már minden versszerető ismer. Ám a varázs Kerényit nem hatotta meg. A felolvasás után kötözködni kezdett. Azt még értem, mondta, az még jó, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek, de az már teljességgel értelmetlen: mint mélyüket a hallgatag vermek. A verem mély és sötét, miért szeretné bárki is? Tudod, mondta Pilinszky metsző okossággal, azért szereti, mert a verem önmaga lényegével azonos. Mert élni szeretnek halandók megint önmaguk, amíg meg nem halnak. Tudod, azért! Olyan átfűlt volt Pilinszky hangja, hogy Kerényinek torkán akadt a szó.

 

De Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes. Huszonhat évesek voltak. Ágnes mindig kerek, jellegtelen parasztarcáról beszél, ha egyáltalán beszél magáról. Ez a parasztarc képzet tévedés, mély tévedés, legfeljebb azt lehet mondani, hogy neki is, mint Szabó Magdának kissé kidomborodott az arccsontja, magyar vonás. Pilinszky finom volt, törékeny, átszellemült. Ágnes hosszú, tömött hajával, lobbanó-sugárzó intellektusával, mintha örökös fényforrás volna.

Egyként, de más-más módon, mindketten sebesültek voltak. Ágnes is az volt, magas intellektuális fegyelemmel leplezve. Igen, ő is. De hogy Pilinszky az: egyértelműen tanúsítja, belemagyarázás nélkül, nagyszerű fiatal kötete, a Trapéz és korlát. Mit takar az ő fekete mennyországa? Milyen képtelen, tömény fájdalmat? Milyen gyötrő kirekesztettséget? Az eleven, a kiátkozó szenvedést nem fedi el az átalakító vallásos képzetsor. A katolikum, mely Pilinszky számára kezdetben fogódzót kereső vágy csupán, enyhület utáni sóvárgás, majd csak később lesz, az ötvenes évek végétől, a maga gyötrelmeinek felködlő keresztény jelképe. A Trapéz és korlát kötetben azonban az istenkép alig tűnik fel. Az 1959-ben kiadott Harmadnaponban is (ez a kötet Pilinszky költészetének csúcsa) többnyire csak a kötet második részében jelenik meg. Pontosan a Harmadnapon című versben, a Jelenések VIII. 7. és az Apokrifban és ekkor is valóban az apokrif, a nem hiteles evangélium szellemében.

Bár tény, hogy már a Pietában, ebben a testiséget megérzékítő versben, ebben a vágytól égő kétségbeesésben jelen van a megoldás felé irányuló jelkép: S ő harmadnap feltámadott (1947). Ahogyan tizenegy év után, a belső kíntól megtisztítottan szó szerint megismétlődik: Et resurrexit tertia die.

Rónay György írta meg a Vigiliában, igaz, ezt a tanulmányát könyvben nem közölte, hogy Pilinszky későbbi jelképvilága, sűrítő motívumkincse nem az egyetemes, harmonikus katolicizmust testesíti meg. Sőt! Hogy a szenvedés, mely idővel, lényegesen később, a krisztusi szenvedés költői kifejezőeszköze lett, Pilinszky költészetének olyan kifejezés-formája, mint József Attilának, jól lehet egészen más körülmények között, a szocializmus. A szocializmus, mint költői eszköz. Halász Gábor találó megállapítása szerint.

Ágnes sebesültsége, mely last but not least, ha más irányú is, de távolról Pilinszkyével valamelyest rokon volt. Ha az ember szerelmes, ahogyan az voltam fiatalon, és minden válságon át maradtam vele mély sorsközösségben élete végéig, akkor lassan érti meg a lelki jelenségek valódi történéseit. Ahogy lassan érti meg a magáét, a maga kényszeres hajlamait. Inkább elkendőzi, mint sarkítja az alaptulajdonságokat, melyek fokról fokra rögzülnek, sőt a körülmények még erősítik is őket. Fiatalon, nagyon tapasztalatlanul, azt gondoltam, hogy Ágnesnak csupán alkalmi, természeti okokból labilis a lelkiállapota. Hiszen máskülönben Ágnes ragyogó volt és erős. A legnehezebb próbákra képes. Lassan arra is rájöttem: nálam erősebb volt kritikus helyzetekben, sőt döntő elvi kérdésekben is. Amikor a háború alatt a hadműveleti területen idegen, ellenséges lakosok között engem kitört a frász a félelemtől, hogy melyik árokból, bokorból lőnek belém, mint magyar katonába, hiszen nem hordozhattam olyan táblát, hogy én kérem, utálom a náci németeket, várom a háború végét. Ágnes érthetetlenül nyugodt volt, gyanútlanul félelem nélküli.

Emlékszem, 1944. júliusában, az éj közepén több ízben is felrobbantották a partizánok a Csáktornyára közlekedő vonatot. (Csáktornya, az egykori Zrínyi-vár akkor magyar terület volt, bár a lakosság zöme nem volt magyar, az egész falut, ahol katonáskodtam, vendek lakták.) Ilyenkor hallani lehetett a mozdony messze dohogását, majd a robbanásokat. Nekem, mint az alakulat parancsnokhelyettesének a katonai körletbe kellett mennem. Ágnessal a falu szélén laktunk, a határfolyóval szembeni magányos házban. (Lásd versét, a Mihályfalvi kalandot.) Hogy Ágnes ne maradjon egyedül, ott tartottam a nyitott ajtóban őrködve puskával a csicskásomat. Igen, de ő úgy félt, hogy valami ürüggyel mindig befutott a körletbe, a többi katona közé.

Nem mondom tovább, hogy Ágnes milyen bátor volt, hogy nélküle sohasem tudtam volna később katonaszökevényként, hamis papírokkal élni, a budapesti ostromot kiállni. Hogy ő képes volt, két napon keresztül vonattetőn, oroszok között, akik korántsem voltak a női nemmel szívbajosak, végigutazni értem a fogolytáborba, Debrecenbe.

A sebesüléséről beszélek, mely egyfelől mérhetetlen megbántottság volt és túlérzékenység, másfelől rándulásszerűen keménység, indulat. Eleinte csak jelzéseket észleltem szerelmünk idején, 1943-ban, azokat is természetesen elhessegetve. Akkoriban a karpaszományos tiszti kiképzés után, általában öt óra körül értem haza rohanvást a Károly laktanyából. Megbeszélésünk szerint hat órakor találkoztunk a Gellért téren. Elég ritkán jött késés nélkül, s akkor is remegve az idegességtől. Holott az én időm volt kurta, szűkre szabott. 1946-ban A szörny című versében azt írta: „Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig, / virágot öntöz, fényt sodor, / s a mélyén lent egy szörny lakik.” Nem idézem tovább, csak a vers végét: „S így gyakran hallom éjszaka / ahogyan illik, nyög, hereg, / s csukladozva a szortyogó, / növő iszapban hentereg.” S ott van mellette a Dagály után, amely félelmesen erőteljes és egyértelmű. A verset később elhagyta.

 

A hab leszállt. Arcom nem éri már. Sarát lassan törli az öntudat. A szégyenkező meztelen-csigák félve tárják apró rútságukat. A keserűség elszorítja számat. Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból, de jól tudom, hogy mégis újratámad, bokám körül hiába is dorombol. […] Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel? Kettészakítni borjat önmagad? Tenger, tenger! Síkos hátad veréssel bomlott császárok óta nem szakad. Oly híg vagy bennem, mint az őrület, míg én konokul, iszonyattal edzve sistergek, hogyha csöpped rámpereg így szítod arcom egyre éberebbre? Nem torzulok! Hínárodat letépem, elfolyatom szemem, ha ott lakol, és kikelek habodból újra, épen, mint harcból a meztelen irgalom.

 

Nem szeretném a verset kommentálni. Annyi magyarázat nélkül is világos, hogy mint Pilinszkynek, ha teljességgel más irányban is, megvoltak Ágnesnak a szélsőséges, sötét, kétségbeesetten küzdő indulatai. A lélek olykor tárgytalan túlfeszült állapota. Ami valamiért megalázza, vagy amiért megalázódik. Valami artemiszi kín? Az individuum ineffabile végletes igénye, mely a természettel is szembeszáll? Mondom, jogtalan bármilyen módon konkretizálni azt a sejtelmes alapérzést, amely hol utalásszerű volt csupán, hol egy-egy pillanatig teljességgel betöltő, mintha szétszakítva őrizné önmagát. Mégpedig huszonegynéhány éves tudatossággal.

Hogy igazából mi játszódik le belső világában, a filozófiai és pszichológiai érzékenységek milyen ellentétes kettőssége, azt jobbára csak a trivialitások nyomán vettem észre. Természetesnek vettem azt, hogy a költők ilyenek, hogy a költészet alapvetően rejtélyes és titkos felismeréssel jár, másképp nem is igazán költők. Kritikus létemre kevéssé tisztáztam magamban, hogy a vers kikristályosult kifejezése mögött nem csupán dicsérendő vagy kevésbé dicsérendő verssorok állnak (valami érzékelhető minőség), hanem állandóan működő belső világ, a vers szikrázásán túl maga az állandó vulkanikus kontempláció, amely titokzatosan teremti a költészetet, valami állandó feszített, kiismerhetetlen működést, más minőségű létezés termését. Bár naivul, túlegyszerűsítve mondom, van a vers felszikrázó csodája és vannak a természetes, józan mindennapok. S csak később jöttem rá az összefüggések fájdalmas realitására, amely közvetlenül, szüntelenül megérintetten válik érzéssé, örömmé vagy kínná: lírai élménnyé.

Persze igaz, hogy az úgynevezett lírai élményt, azt a hullámzó valamit Ágnes távolságtartással kezelte. Ő aztán nem engedte meg magának, idősödve még kevésbé, hogy a líraiság, az exhibíció jegyében kiadja magát. Csak egészen kétségbeesett, feltörő érzésindulatoknak volt kénytelen akkor is csak nagyon ritkán a versben közvetlenül szót adni.

De a régvoltra, szerelmünk idejére visszatérve csak azt láttam, hogy még a házasság közele előtt is, kissé ironikusak, hegyesek voltak a levelei. Jól gondolom? Nem tudom, hiszen olyan melegen érző is tudott lenni, bajomban vigasztaló. Hiszen ha az ember katona és mozgósítják, nem tudja hova viszik, egyáltalában visszatér-e, joggal lesz érzelmes, szorongással teli. Ágnes viszontszeretett, mindent, amit tudott, megtett értem, efelől semmi kétség. Csak szavában, hangulatában volt olykor irónia vagy váratlan indulat.

Mert végül is ő szeretett erényesebben, etikusabban. De a mindennapok engem őröltek fel. Ha reggel kávézva beszélgettünk, ragyogó elmefuttatásokat, esszéket rögtönzött. (De szomorú, hogy nem volt még magnó!) S gyakran nem tudtam eközben, hogy ő mondott-e valamit, amit én természetesen kisajátítottam, vagy beszélgetésünk közben valóban nekem jutott eszembe valami találó gondolat. Tréfásan gyakran mondta, hogy ösztönös szellemi tolvaj vagyok. Ő is magáénak tekintett viszont olykor ezt-azt, ami biztosan az enyém volt, még boldogult úrfi koromból. Mert mohó volt ő is, döbbenetes csúsztatással, naiv hittel, bár nem restellem megvallani, kettőnk között ő volt a szellemi nagytőkés, aki ugyanakkor könnyű szívvel, félkézzel adott.

Igen, de amíg a kávézáshoz eljutottunk, amíg felkelt, vagy amikor már hivatalba kerültünk s nagy kínnal elindultunk otthonról! Az indulatok vibrálását, kínzó állapotát naponta meg kellett élni.

Persze volt ebben ellensúly bőven. Idővel, indulata elmúltával még bocsánatot is tudott kérni. Iróniájával, pazar ötletein kacagva tudtunk nevetni. Bohóckodva, boldogan, frenetikusan, egymást ölelve. Bár gyakran az én szellemi rovásomra. Svejk, a maga történetei, idéztem neki egyre másra, isten tudja hogy, de mindig a tiszti becsületbe gázolnak. Mármint az ő történetei, tréfái, mulattatóan bizarr helyzetben rajzolva engem. Hogyan táncolok balettet az opera színpadán, vagy hogy énekelek, jóságos isten, zenei hallásra, hangra teljesen képtelenül. Igen, de egy pillanat, s máris sértett lett, egy hangsúlyom vagy megjegyzésem miatt. Egy idő után, igaz évek múlva, és ebben bőven benne volt az ő életelveitől eltérő, másfajta, ambivalens magatartásom, nem ok nélküli lelkiismeretfurdalásom is, valami tapintatos, sőt tartózkodó félelem gyökeredzett meg bennem. De szerettem őt, az életemet tettem rá. Igaz, ő is az enyémre.

Igen, játékosan is kemény tudott lenni, iróniájával olykor sértő. Észre sem véve, hogy kit mivel bánt meg. Pipi és Totó: Pilinszkyt és Toldalagit hívta így Ágnes Rómában. Ők ketten mindig együtt jártak, egy szobában laktak a Magyar Kollégiumban. Valószínűleg azért, mert zsúfolt volt a ház, vagy még inkább azért, mert Pilinszky hozzá szokott ahhoz, hogy ne legyen éjszaka sem egyedül. Kettőjük között amúgy is mély volt a barátság. Irodalomtörténeti tény, hogy a Pilinszkynél néhány évvel idősebb Toldalagi kezdeményezte azt a szuggesztív, átható vershangot, amely a Trapéz és korlát idején Pilinszkyt jellemezte. Hogy a vershang kitalálója Toldalagi volt.

Pipi és Totó mit szóltak ehhez a ragadványnévhez, az érdekeltek? S vajon hogyan vette Pilinszky, amikor Ágnes, bár nevetve, tréfálódzva, így kiáltott fel: Jancsi, maga önző ösztönállat! Önző ösztönállat.

És ez, ugyan nem ok nélkül, újra és újra felhangzott. Akkor úgy gondoltam, s ma sem gondolkozom másként, meglehetős igaznak tetszett Ágnes felismerése, ez a heuréka-kiáltás. Egyszer azt mondtam Juttának, Jancsi későbbi francia barátnőjének, élettársának, amikor Pilinszky egyszerűen nem ment el egy találkozóra, melyet pedig maga kért, de már nem volt fontos neki: Jancsi a részvét legnagyobb költője, de a legönzőbb ember. Az asszony rábólintva nevetett. Sajnos tudta, mennyire igaz.

Miközben Pilinszkyről gondolkozom, forgatva az emlékeket, hogy személyes jelenléte mellett érzékelni tudjam költői jelenlétét, azt, ami milliószor fontosabb a magyar irodalom számára, sőt az, ami lényéből fontos, eszembe jut legutóbbi, felködlő álmom. Az a káprázat, ami frissen élt bennem. Ottlikkal vagyunk együtt s Pilinszky telefonál neki, és két versét is elmondja. Ottlik, aki a valóságban már némileg nagyot hallott, s különben sem szeretett verset hallgatni, most tisztán hallja. S hogy az álom vizéből kilépve ébredezem, rájövök, hogy a jelenet szóról-szóra megtörtént. Pilinszky a létrehozás halálos izgalmával verset mond telefonon. Égető, heves közlésvággyal. S amit mond, csakugyan égető.

Égető, mint a napfény a nagyítólencse fókuszában. Ezt a tömény, gyúlékony forróságot képes a Pilinszky-vers létrehozni. Egy másféle költészet-módot. Egy túlhevített közlésfokot. Korántsem gondolom, hogy titkát ki tudnám tapintani. Inkább csak létezése jelenlétét próbálom érzékeltetni. Az biztos, hogy a Pilinszky-vers nem úgy ad lírai élményt, mint amelyet a színvonalas költészet egy-egy mozdulattal létrehozni szokott. Pilinszky törvényszerű kizárólagossággal egzisztenciális lírát ír, a létezés nem-létezés fokán, látszólag diszparát, ellentétes, egymástól távoli jegyek egymáshoz szorított egységében. Mégpedig irtózatos, fegyelmezett tudatossággal. Sokszor napokig dolgozott három-négy sorért. Nézzük módszerét, a Panasz című versben például, mely talán-talán első konkrétabb isten-verse 1948-ból.

 

Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne.

 

Az éjszaka sarában némán, de egy égboltnyi madárral. Ám egy mozdulat, és a következő strófában már semmis a vágyott madár-égbolt. Az ég már idegen:

 

Így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol?

 

A félelem zátonyai ragyognak, majd a szerelmek szerelme kísért, hogy az ellentétek sora után eljussunk a végső képlethez, a hívő számára vágyott, abszurdul megmintázott ellentétig:

 

Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.

 

A nagy versekben, éppúgy mint a négysorosokban, egymás mellett halad a töményen egybezárt ellentételesség. Az öröm a pusztulásban, méghozzá az alliterációban egybekapcsolva. Az, ami a csodálatos Aranykori töredékben feszül:

 

És ugyanaz a lüktető öröm; dobog, dobog a forró semmiben, ellök magától, eltaszít szívem és esztelen szorít, szorít magához! […] Mint vesztőhelyen, olyan vakító és olyan édes. Úgy igazi minden.

 

Sorra lehetne idézni korszakának ezeket a csúcs-verseit. A létérzés szélsőséges, vibráló ellentéteit. Állandó katarzishelyzetét. A szerelem sivatagának villámló nyarát és ketrecbe zárt szomjúságát, a reményt, amely mint szalma közt kidöntött pléhedény, azt, amely a pusztulás párnájának és az édes vesztőhelynek lefelé ívelő párja, bizony kétségbeesett párja, egészen az Apokrifig, hol elhagyatnak mindenek. A beszédvágy, a riadt remény-képzet, az égő ketrec szótlan némasága (ugyanaz a kép). Hol „Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.” És könny sincs a ráncok helyett, csak „üres árok.”

De ne folytassuk. Hiszen úgy tetszik, folytathatatlan a létérzetnek ez a sisteregve lobbanó fókuszba-állítása, amely a Harmadnapon után, a Szálkák és a Végkifejlet kötetekben ha teremt is fényes, szikrázó verspillanatokat, Pilinszky művének további egésze töredezettebb és absztraktabb (s egyben ideologikusabb), mint előző lírai korszaka, s mert ideologikusabb, egyértelműbb és sokak számára (esztétikailag kétségesen) népszerűbb is. Ám az ő átalakulása, besimulása a nyugat-európai költői divatba sokkal-sokkal későbbi jelenség.

Akkoriban, 1948-ban Pilinszky belső világa más volt. Tele volt ugyan a szenvedés döbbenetes együttérzésével, sőt együttélésével, de tele volt ugyanakkor érzékenysége narcisztikus elemeivel, sőt, istennek hála, – a mindennapokban – a sötét pillanatokat feloldó humorral is. A létezésről nemcsak azt tudta mondani, mint ahogy később hallom a már-már gépies hanghordozását, hogy iszonyatos, iszonyatos, hanem érződött benne valami fájdalmas nosztalgia a boldogság után: „valamikor a paradicsom állt itt.” Emlékszem, néhány nappal Rómából való elutazása előtt átéléssel, de humorral mondta nekünk az édesanyjáról és a családjáról beszélve: odahaza már remegnek. Remegnek, tudják, hogy néhány nap és megjövök.

Ágnes kritikusabb megjegyzései nemhogy lepattantak volna róla, hanem inkább mulattatták őt. A személyét illető bírálatnak, a rávonatkozó feddés örömének egyik kivételes példáját hasonlóképpen éppen a fiatal Tandori Dezsőnél érhettem tetten. Még csak éppen megjelent költő volt és szidtam valamiért, véletlenül azért, mert költőtársaival, Székely Magdával és Tóth Judittal nem volt szolidáris. S Tandori eközben boldogan mosolygott. Nem gondolom másként, Pilinszkyben is volt valami narcisztikus mosolyféle, valami öntörvényűség, amely vállatvonva nemcsak túllépett a bírálaton, hanem még mulattatta is, mégha önzése mások szemében olykor visszatetsző lehetett. De ez inkább később volt, már hogy így mondjam: világhíre idején.

1948-ban és a következő években Ágnes és Jancsi között a kapcsolat mély volt és baráti, ritka összeütközéseik mellett is szorosan sorstársi, legalábbis Ágnes részéről. Sőt, egy rövid pillanatban Pilinszky részéről még annál is több. Az 1945–46 utáni időkben még jó darabig hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy barátaim, írókollégáim túlzottan is lefoglalták Ágnes létét, és olykor úgy néztek rá, mint számba vehető fiatalasszonyra annak ellenére, hogy Ágnes a maga emberi tárgyilagosságával, mélyen puritán gondolkozásával a félreérthető intimitás legkisebb lehetőségét sem adta meg nekik. Legföljebb a férfiszándékot, naivitásában, nem vette észre.

Pilinszkyt illetően természetesen más volt a helyzet. Ő akkor állt a legmélyebb kapcsolatban velünk, amikor az ötvenes évek elején az Apokrifot írta. Két-három naponként megjelent nálunk, innen talán a vers éterikus szerelmi motívuma. Úgy mondta: bejárta a 63-as villamos vonalát a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig és a verset Ágnesnek dedikálta. Később persze ezt a dedikációt elhagyta, mert kapcsolatuk megfordult. Vagy mert egyszerűen túljutott a vers létrehozásán. Holott Ágnes maximálisan segítette. Pilinszky alkalmanként három-négy sorral bővítette a verset, és fűzött hozzá megjegyzéseket. Végül Ágnes találta ki, hogy ezt a roppant nagy vállalkozást, melyet Pilinszky hol nagyszerűnek tartott, mintha érezte volna, hogy ez a vers művének legtelje, hol összetépnivalóan csapnivalónak, ne négysoros strófákban állítsa össze, hanem tömbszerű egységekben. Ezen Jancsi kapva kapott, annyira egyértelműnek tetszett a megoldás. Különben Ágnes és Jancsi között akkoriban szinte testvéri volt a kapcsolat, a különös konszonáns mélység és a naiv elfogultság határmezsgyéjén. Jancsi, hiszen mindig így hívtuk, képes volt meghitt vallomásként odavetni Ágnesnak, hogy protestáns ember nem lehet igazán erkölcsös. Ágnesnak erre csak nevethetnékje támadt, hiszen a ő protestáns puritanizmusa végletesebb, szigorúbb volt a bűnt és a bűnbocsánatot elfogadó katolicizmusnál. Ha nem is a Kálvin erkölcse volt az övé, melynek ma már hihetetlen, testet-lelket megerőszakoló szabályait mindketten képtelennek tartottuk. Igen, az egyéni megszabályozásnak csaknem a Harmadik birodalombeli kegyetlen keménységéig. Hogy Szervét Mihály máglyahalálát meg se említsem. De azt gondolta ő is, hogy a házasság Isten előtt, vagy az emberek előtt, mindegy, örökké érvényes, és benne nem csupán egyszerű erkölcsöt, hanem valami nagyszabású közös és nemes művet kell létrehozni. Jancsinak a protestantizmusra vonatkozó megjegyzését lelki redőiben megbújt gyermeki tojáshéjnak, valami még rátapadt sekrestyés szemlélet maradványának tekintette. Kettőjük beszélgetéséből, ha belemelegedtek, ha az nem az irodalom területét érintette, sok minden idegen volt számomra. Főleg a transzcendencia túlméretezett, gomolyos területe. A Dosztojevszkij és Simone Weil-féle gondolati törmelékek. Bár Simone Weil mélyebb átélése Jancsi számára csak később lehetett teljesértékű. Pilinszky ugyan már abban az időben egy-egy könyvvel jelent meg a hóna alatt, elsősorban Weil kötetével, kit Ágnes szerint akkoriban Jancsi még nem olvashatott végig. Egyszerűen azért nem, mert a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején Jancsi alig tudott franciául. Később is, Pierre Emmanuellel való barátsága idején is, ez már a hatvanas évek vége után volt, hiszen ’48-tól kezdve 13 évig nem mehettünk ki nyugatra, csak rengeteg hibával beszélt. Sosem felejtem el, hogy Illyés lakásán hetven második felében Emmanuel, Rónay és a mi társaságunkban többek között azt mondta: Quand j’ etais une femme. Kuncogás, majd fergeteges nevetés lett belőle, mert azt akarta magyarul mondani: amikor feleségem volt, s így mondta franciául: amikor asszony voltam. De e titkos értelmű, ha tetszik: freudi nyelvbotlástól függetlenül is én különben éppúgy mellé-melléhibáztam, mint Pilinszky. Jancsinak Weil melletti villamos-olvasmánya: valamelyik kedvenc Dosztojevszkij-könyve nekem általában hosszú volt, mint csaknem minden az orosz irodalomból. Az a bonyolult mély lelkük, mely olykor oly barbár. Még a racionálisabb Gorkij is az. A Karamazovok Nagy Inkvizítor jelenete persze mélyen megrázott. Az inkvizíciós börtönbe zárt, majd a földről kitessékelő Jézus-jelenetet alapvetően igaznak tartottam. Lehet, hogy protestáns létemre, anyai nagyapámnak magas egyházi funkciója volt, már gyermekkoromból bőven hallhattam az inkvizíció szörnyűségeiről. A gyerek rettenetesen mélyen átéli a kegyetlenségeket. S nekem ott voltak a könyvtárunkban az égetések, tortúrák, hajmeresztő kínzások történetei. Ágnes szüleinél, később láttam az ő könyvtárukat, éppúgy. A negyvenes évek elején egy Machiavelli tanulmányban ezt idéztem: Mi olaszok, elsősorban azt köszönhetjük tehát az egyháznak és a papoknak, hogy vallástalanok és gonoszok lettünk, de más, még súlyosabb dolgokat is kaptunk tőlük, és ez a második oka romlásunknak stb. (Értekezések Titus Livius római történeteinek első tíz könyve fölött.) Ha Jancsi és Ágnes belemelegedtek az irracionalitásokba, elhallgattam, ez nekem nem volt kenyerem. Minden különbözés ellenére volt közöttük valami konszenzus. Valami életidegenség. Jancsi egyik alkalommal négyszemközt elmondta Ágnesnek, hogy Molnár Márta többször is látott engem eszpresszóban egy villogó szemű, érdekes arcú, fekete asszonnyal. Ez igaz volt. A puritanizmust Ágnes kínokkal teli, olykor kínzó bonyolultsága miatt a lét súlyának éreztem. Ha mértékkel is, de az individuális szabadság korlátjának. A híresztelésből, ahogy Jancsi eltávozott, egy pillanat alatt válási szándék lett, iszonyatos jelenetek hónapokig, sőt évekig tartó sora, majd válás, melyet ugyan mi hosszú ideig semmisnek tekintettünk, noha a bíróság de facto a házasság felbontását kimondta. Mindenesetre a papírtól függetlenül együtt maradtunk kínzatásunknak minden végletességével. Ágnes haragjának, megsebzett hiúságának és megaláztatás-képzetének következtében. Olyan volt számomra, mintha robbantásra készen kanócként gyulladnának végig idegszálaim, sisteregve a mellkasom közepéig. Ágnes rohamról rohamra izzó dühvel, gyűlölve szeretett. S én is szerettem, megalázva, kétségbeesve.

Pilinszkyt is katalizálta a helyzet. Mint ahogyan Ágnes rögtön elmondta nekem, Jancsi a legkomolyabban indítványozta: ha elvenném testvéri-feleségül, akkor természetesen át kellene térnie katolikussá… Az, hogy maga elvált, talán áthidalható…

Ágnes a jelenetben nyilván sokkal-sokkal tapintatosabb volt Jancsival, elképzelhető, hogy gyengéden szeretetteljes, de amikor nekem összegezte, szeme villogott. Hogy én katolikussá?! Térjen át ő! Forognának sírjukban gályára vonszolt őseim!

Lehet, hogy karikírozom, de nem hinném, hogy indulatában, abban, hogy neki kellene alkalmazkodnia, méghozzá természetes női alávetéssel ahhoz az ősi, kétszerkettő = négy férfimentalitáshoz, mondom, aligha hinném, hogy mást mondott volna. Legföljebb gyengédebben, de nem mást.

Ágnes mindig is szembefordult szigorúan konzervatív családjával, szélsőséges rokonaival, létében el nem fogadva az önző, a harmincezeréves férfigondolkozást vagy a szemellenzős protestantizmust. Az én családom liberális volt és ez rendkívül tetszett neki. Tartózkodva mosolygott csupán, ha még fiatal lány korában presbiter apja így igyekezett őt oktatgatni: Lányom, vigyázz, ne érintkezz katolikus fiúval, mert ebből lesznek a vegyesházasságok. Anyósom az ötvenes évek elején (nagyon korán és zavarodott lélekkel halt meg szegény) két embertípusra kiáltott kígyót és békát: a kereskedőkre és éllel, így hangsúlyozva: a kathólikus papokra (jelzőjüket kíméletből elhagyom). Most másról van szó, mondtam neki, éppen akkor volt a Mindszenty-per, most hagyja őket békén: most mártírok. Ha szörnyű hatalmasok voltak is egykor.

 

De visszatérve a ’48-as Rómába, ebben a szabad és otthonos légkörben korántsem zárkóztunk be a kollégium világába. Ismerősök voltunk itt is, ott is. Hangversenyekre, olykor zenés misékre jártunk, feledhetetlen volt például számunkra a karácsonyi zenés mise az Aventinuson, vagy a befana ünnep a Piazza Navonán, amikor a templomban a gyerekek prédikáltak. Általában az utca minden véletlen eseménye érdekes volt számunkra, hiszen az olaszok az utcán élnek.

A Corso Vittorio Emanuelén szembe találkoztam Ralph Brewsterrel. Szinte alig hittem a szememnek. Legutoljára Budapesten láttam, az ostrom előtti napokban. Brewster származásra félig angol volt vagy amerikai, s egy olasz hercegnő fia. Míg arisztokrata pártfogói papírokat nem szereztek neki, minden irat nélkül a szüleim lakásában bujdosott több mint féléven át. Nálunk, a zongora alatt volt minden holmija, nyáron az erdőkben lakott, télen hol itt, hol ott. Megírta Wrong passport című könyvében. Még letartóztatni is a szobámban tartóztatták le a detektívek, le is ütötte közülük az egyiket, s a szomszéd szobában letépte apám füléről a fejhallgatós rádiót, apám természetesen a tiltott angol rádiót hallgatta, s vele arisztokrata támogatóinak értesítést tudott küldeni. Nagy sztori, most nem mondom el, hiszen a Visszatérés című könyvemben elmondtam. Lényeg, hogy Brewster ’48 tavaszán Rómában egyszerre csak előttünk termett. Beültünk Goethe egykori kávéházába, a kényelmetlen barokkpuffos Caffé Grecóba. Ágnes ilyesmit pontosan tudott, és hogy mi történt Brewsterrel és velünk, kapkodva adtuk és vettük át egymástól a szót. Brewster a 18. század egyik legelegánsabb, de teljesen leromlott palotájában lakott, a Barberini palazzóban, az volt családja tulajdona. De hogy ne kelljen barátunknak fasiszta katonává lennie, a Barberini család előbb Görögországba húzódott, majd a német megszállás miatt Brewster Magyarországra. A palotát a háború után elfoglalta a nép. Brewster számára egyetlen karámszerű hodály maradt az óriás épületből, és ott élt. El-eljött, Ágnes úgy mondaná: betámított hozzánk meg Szőllősy Andrásékhoz, mert zenerajongó volt és egy nemzetközi zenei lapot akart szerkeszteni.

Olykor Lénard Sándort is meglátogattuk a Piazza di Spagna közvetlen közelében, a Via Babuinón. Lénard németül verselt, Hermann Hessével és Thomas Mann-nal levelezett. Viszont Rilkét utálta. Avult, jelentette ki, kettőnk, sőt hármunk (Pilinszkyt is beleértve) szeretett költőjéről. Hogy voltaképpen miért utálta, azt a német költészet akkori állapota alapján lehetne csak tisztázni. Az ilyesmi szinte nemzeti ügy. Lénard a Magyar Akadémia orvosa volt, s bajainkban sokat segített nekünk. Otthon Bachot játszott, mindig Bachot. Egy szerencsétlen fiatal olasz nővel élt, akinek sejtelme sem volt, hogy mit beszélnek körülötte. Aztán fogta magát és elment Dél-Amerikába. Lefordította latinra a Mici Mackót, s egyszerre világhírű lett. Magyar könyveit sorban kiadta a Magvető Kiadó, jó értelemben vett bestseller valamennyi. Amikor még Rómában volt, tehát sokkal korábban Pilinszky és Toldalagi hazamentek, véletlenül benyitottam üres szobájukba, mindössze két könyvet találtam ledobva a sarokba: Alexander Lenard egy-egy dedikált német kötetét. A mi példányunk ma is megvan. A Magyar Akadémiában mindenki ismerte Lénard A. Sándort az olasz szobalányoktól kezdve a portásig. Lehet, hogy Pipinek és Totónak a tapintat nem volt kenyere?

Másnak se mindig, de legalább olykor adtak a formákra. Láttam egyszer Lukácsot, Fülepet, Balázs Bélát Kardos Tibor társaságában, kiöltözve feketében, éppen indulóban. A nagykövethez mentek Balázs Bélát ünnepelni. Lukács, akinek ismeretes Balázst dicsőítő írása: Balázs Béla és akiknek nem kell, ahogyan véletlenül melléjük értünk, félhangosan odafordult felénk: Utálom, de mit tegyek? Hát menj csak, gondoltam, megérdemled. Balázs Béla filmesztétikája és néhány szép meséje kivételével (lásd az Igazi égszínkék című kötetét) költőként, drámaíróként nehezen értékelhető. De Lukács esztétikai érzéke sem volt azért kivételes. Talán egy vagy két este is meghívott bennünket beszélgetni, elkerülve a kínos témát, hogy 1946 nyarán, az Újhold első száma után, lényegében politikailag denunciált engem: Ha Lengyel Balázs, összegezte tanulmánya végkövetkeztetését, a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék programjává. Akkoriban a demokratikus megindulás cselekvő ignorálása bizony bűncselekmény volt. Lukács kétségkívül udvarias volt a továbbiakban velünk, még később is, ’48 végén is, de eszmemenetében korántsem bánt velem kesztyűs kézzel. Pontosabban azt mondta, amit a harcos marxista esztétika nevében mondania kellett. Akkoriban egy tanulmányomban Illyés, Szabó Lőrinc, Weöres és Vas líráját igyekeztem karakterizálni. Lukács tanítványa, Szigeti József valami hasonló témájú líra-összegzést végzett akkor politikai célzattal, negatív kritikával. Lukács Szigeti álláspontját kérte tőlem számon. Nem tudhatta, hogy egy év, és ő kiesik a hatalomból (lásd a Rudas-vitát) és helyette Szigeti József lesz az ELTE esztétikai tanszék vezetője, aki Marxista esztétika című tankönyvnek használt művében azt a bölcsességet tanította a magyar ifjúságnak: az Odüsszeia, a görög líra és vele együtt az egész klasszikus irodalom azért maradhatott fenn, mert tükrözte az osztályharcot.

Sokra hát e beszélgetések során sem mentünk Lukáccsal. Tanulni igazából Ferenczy Bénitől tanultunk. Ágnes az egyetemen művészettörténet szakos is volt, és mindent akart tudni, amit látni, tapintani lehetett e téren. S mivel nekem nem volt semmiféle művészettörténeti alapom, a maga képzettségével és mohó intellektualitásával tanulva tanított engem, s ha rá bírtam venni, hogy idejében kikeljen az irtózatosan hideg, kőpadlós szobából, mint mondtam, megszűnt a fűtés a Magyar Akadémián, akkor felfedezésekre indultunk. Nem egyszer Ferenczy Béni útmutatásai, egy-egy rátapintó megjegyzése alapján. Béni igazi mester volt, a művészet nagymestere, nem tudós. Revelációt tudott adni egy félmondatával. Vagy csak azzal, ha azt mondta: Nézzétek csak! Ilyesmikkel: a Palazzo Cancellaria anyaga a Colosseum szétrombolásával készült; figyeljétek meg az óriás tömbű Farnese ablakszemöldökeinek variációit, vagy a Pantheon ókori ólomtetejét a reneszánszban leszedték és belőle készült a Szent Péter templom csavart tabernákuluma; az óriás teher miatt a templomalapozás megsüllyedt, csaknem beomlott a kupola. Nézzétek, hogy vezeti a szemet Bernini szétágazó kettős oszlopsora stb.

Ahogyan jobb idők jöttek, vagy ha kisütött a nap, az már jobb idő volt még a tél végén is, össze-vissza csavarogtunk Rómában. Jártunk olyan helyeken is, ahol nem járt közülünk senki sem. Magánpaloták múzeumaiban, meg három olyan városon túli templomban, ahol a kapucinusok, ha ugyan azok voltak, likőrt pároltak és álmosító eukaliptuszligettel volt tele a templomkörnyék. (Ez a később sosem talált pillanat, a kis templomok, az erdős liget, a fény törése, a lombok lágy ide-oda lengése egyik legmélyebb emlékem.) Ágnes mindent tudni akart. Valóban szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot. Időnk volt, hiszen négy hónapunk volt erre, és még újabb négy hónapot akartunk Párizsban tölteni, azt hiszem, erre kaptam a minisztériumtól ösztöndíjat. A háborúból kiszabadulva látnunk kellett a világot, hiszen jó tíz éve Magyarországot elhagyni nem lehetett. S akik kényszerűen elhagyták, Auschwitzban vagy a Don partján, halottak lettek.

Ágnes intellektuális habzsolásával szemben mindenki más volt. Weöres például mindent tudott, főleg a görög mitológiából, de úgy tett, mintha nem érdekelte volna semmi sem. Behunyt szemmel dolgozott óriási tudása alatt. Pilinszky a belső kontemplációival élt, ült a Largo Argentino eszpresszójában és cigarettázott. Lelki rezdüléseinek tengerfelszíne alatt a pillanatnyi alig rendítette meg. Bár ez nem is igaz ilyen egyszerűen. Említettem már, hogy gondolkozásmódja találó volt, distinktívan szellemes, s kitűnő volt a humora. Elmélkedéseinek konvencionális pátosza, prózájának olykor homályos széplélek-jellege sokkal-sokkal későbbi. Az áldozat és a hóhér penzumszerű azonossága például. És, jaj!, a színdarabjai. Olyanok, mint mikor egy mérnököt anyagmozgatásra alkalmaznak, írta róluk kritikájában Rónay György. Pilinszky a hatvanas években abból élt, hogy rendszeresen dolgoznia kellett az Új Embernek. Most megint egy novcsit (novellát) írtam, mondta eleinte nevetve. De később kikristályosult benne egyfajta monotónia, egy belső mechanizmus, mely tragikusan, sírnivalóan borult el. Amikor élete vége felé Weöresékkel, Vasékkal, Juhász Ferenccel, Nemes Nagy Ágnessel együtt voltak Angliában, Ágnesnek már-már anyai gondoskodással kellett pásztorolnia Jancsit, aki nemcsak segítségre szorult – korábban egyszer azzal az ironikus képzettel jellemeztem, hogy örökösen fehér bottal jár –, hanem fájdalmasan labilis lett. Most elveszek feleségül, mondta Ágnesnek, egy lányt, egy szegény kis őrültet. Mire Ágnes a maga természetes józanságával: Miért veszi el, ha őrült? Mert szerencsétlen. Ja, maga olyat akar, mondta Ágnes, aki biztosan lejjebb van; aki gyengeségében, elesettségében felmagasztalható? Sajátos! így Ágnes.

Ha valaha közel álltak egymáshoz, már szakadéknyi távolság volt közöttük. Amikor Pilinszky egy angliai estén, ahol személyenként tíz percnyi, tizenöt percnyi volt a szereplési idő, több mint fél órát olvasott fel valami zűrös, divatos prózából, hogy a közönség végül szövegébe negatív okból beletapsolt, Ágnes magánkívül volt szégyenében. Ami persze magyar szégyen volt, nem Ágnesé. Mégis megtette, hogy Pilinszky halála után Londonban, már maga is halálos betegen, az angol szöveg nyomán elmondta magyarul a rosszul válogatott, a töredékes, se jó, se rossz Pilinszky-verseket, holott ez a szereplés Ágnes számára egyenesen megalázó volt. Később, már a halála után, vetítette is ezt a szomorú estét a magyar televízió.

 

De Rómához újra visszatérve, Kardos Tibor nemcsak azt tette meg, hogy az akadémia tagjainak menzát szerzett, ez óriási jelentőségű volt abban a korban, és ma is az volna, hiszen a vendéglői étkezés ára ma is elképesztő, hanem eljuttatott bennünket Szicíliába, egy Cataniába szervezett magyar-olasz irodalmi est ürügyén. A társaság nagyobb része, a költők és többek között Ferenczy Béni, néhány művészettörténésszel együtt így járta be Szicíliát. (Károlyi Amy adott nekünk egy henger alakú barna szövettáskát, mert a mi négy irtóztatóan nagy bőröndünk nem volt úticélra alkalmas.) Hogy milyenek az ilyen kétnyelvű, reprezentatív protokoll-esték, az közismert. Láttam Audent egy bizánci templomban (azt hiszem, Ohridban), méghozzá nem is fordításban, hanem angolul, a presztízse hatott, ha hatott. Szimonov hosszadalmas stanzákat adott elő, persze oroszul a macedón kávéház teraszán, a kávéház véletlenül összeverődött közönségének. Megtapsolták, mert idegen volt és az emberek udvariasak. De igazi tapsot az kapott, aki két-három sort mondott csupán, bármilyen nyelven. Fél percre egy puma vagy egy hiéna is érdekes.

Dehogy is volt érdekes az olasz-magyar est, se a szicíliai hallgatóknak, se nekünk. Hanem az utazás! Az igen. Az, hogy láttuk a taorminai görög színházat, úgy ahogyan Csontváry megfestette (tényleg olyan volt, tele színes bogyókkal), a szirakuzai római színházat olyan akusztikával (Takáts Gyulával próbáltuk ki), hogy a színpad suttogása odafönt is hallatszott, a Dionüszosz füle barlangot, állítólag az is akusztikai csoda volt, a legenda szerint tirannusoknak vagy éppen ávéhásoknak való. A cataniai esten igazából Ferenczy Béni remekelt. Egyre-másra csinálta az olaszoknak a remek karikatúrákat. Ágnesről is sorozatban rajzolt képeket, örök szomorúság, hogy szemérmes hülyeségből egyet sem kértünk el. Később, az utazás előtti napon Béni megígérte, hogy igazi portrét csinál Ágnesről. Vártuk, hogy jöjjön át a szobánkba, de közben vásárolni ki kellett szaladnunk. Béni nem találta Ágnest, a lehetőség elmaradt. Budapesten később kaptunk egy Ferenczy képet Ferenczy Erzsiről (ma is ott van a szobám falán), de a lobogó hajú, huszonhat éves Ágnest a maga karakteres szépségében sosem rajzolta le Béni. Ha megvannak valahol egyáltalában, ismeretlenek kezén vannak azok a skiccelt Ferenczy–Nemes Nagy képek.

Ezerkilencszáznegyvennyolc kora tavasza volt, fogalmunk sem volt arról, hogy otthon mi történik és hogy az elkövetkező hónapokban mi várható. Csak amikor Párizsban Örkényékkel találkoztunk, István éppen nászúton volt Nagy Angélával, furcsállottuk a híreiket. Majd Köpeczi Bélával és későbbi feleségével beszélgetve kezdtünk aggodalmaskodni. Sőt, mint később rájöttem, egy agent provocateur is megjelent a szállásunkon, a pártközpont főembere volt, de íróként mutatkozott be, és azt kutatta, ami nekünk eszünkbe se jutott, hogy disszidálunk-e? Az ember a rosszat igyekszik elhárítani magától, lényegében tehát gyanútlanok voltunk. Érthetetlen volt azonban számunkra az a tény, hogy július végén, augusztus legelején a jugoszlávok nem akartak nekünk átutazó vízumot adni, s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták! Párizsban mindenesetre a patronnak eladtuk a fél világon átcipelt zsírosbödönünket vagy tíz kilónyi avas zsírral, de a francia hotelest a szag cseppet sem zavarta; eladtuk a melegtől csöpögő szalonnát, amelyre már rá sem tudtunk nézni, és négy nagy csomagunkkal (egyszerre téli, tavaszi, nyári ruhák tömegével, Ágnes villanyvasalót is hozott magával Budapestről) elindultunk Jugoszlávián keresztül haza. (A francia-olasz határnál egyenként kellett vinnem a bőröndöket néhány száz métert egyik országból a másik országba, Ágnes meg várakozott a bőröndöknél. A vámosok vigyorogva néztek bennünket. Augusztus eleje volt. Első meglepetésünk az volt, hogy a jugoszlávok nem fogadtak el tőlünk pénzt vasúti jegyre, se idegen pénzt, sem magunkkal hozott régi jugoszlávot. Le kellett volna szállnunk. Végül a vasúti fülke jugoszláv utasai adakoztak nagylelkűen, így továbbutazhattunk. A másik meglepetés az volt, hogy a magyar határon bevonták útlevelünket. A harmadik (és már bokrosan termő) meglepetés akkor ért bennünket, amikor kiderült, Kardos Tibor hozta a hírt kétségbeesetten, hogy Ortutay Gyula, a kultuszminiszter jelentéstételre hazarendelte, s közölte vele, hogy már nem mehet vissza Rómába, feleségét és gyermekeit majd hazaszállítják. A sokadik meglepetés az volt, hogy megjelent könyvemet, A mai magyar lírát elfektették és csak érkezésem után, határozott fellépésemre osztották szét a boltokba. A meglepetések egyik csúcsa, bár csőstül jöttek a csúcsmeglepetések, az Ortutayval való beszélgetésem volt. Ortutayval, mint Tutussal 1939-től kezdve már-már barátságban voltam, az Egyetemi kör vagy a Márciusi Front fiatal tagjaival, etnográfiai szemináriumként, feljártunk a lakására. Még üres keresztleveleket is adott 1944-ben, hogy szükség esetén a menekülteken segítsünk. Máskor is gyakran érintkeztünk. Most miniszterként azért akartam beszélni vele, mert az Új Szántás című szabadművelődési havi folyóirat Vas Istvánról írva így kezdte recenzióját: Vas István zsidó költő. Ez így elég döbbenetes volt. Nem beszélve arról a pikantériáról, hogy a szerkesztő maga, protestáns szellemisége ellenére, zsidó családból származott, s így kissé hevesnek tűnt fel népi-nemzeti magyarkodása. Mikor beléptem, Ortutay nem volt egyedül, a miniszteri szobában egy idegen is ott volt a közelünkben. Majd elmondom, hogy mit akarok, mondtam Ortutaynak, ha egyedül leszünk. Ortutay jellegzetes magas hangja idegesen felcsattant. Egyáltalában nem leszünk egyedül, mondta. Az a rend, hogy valaki mindig hallgassa, amit nekem bárki mond.

Később megtudtam: Ortutay észrevette, hogy Rákosi sosem tárgyal egyedül, s erre maga kérte, hogy neki is legyen ilyen partnere. Hol volt az a Tutus, aki minisztersége kezdetén a hercegprímás őeminenciája személyes áldását adta át édesanyjának, s jelen voltam Szegeden, a család ott lakott, amikor az asszony könnyes szemmel beszélt Mindszenty áldásáról. Egy fordulat, és Ortutay a kultuszminisztérium udvarán, a kicsődített tisztviselőknek részletesen sorolta a börtönbe vetett Mindszenty bűneit.

 

De a múltból a jelenbe, vagyis 1993-ra visszatérve, már útban Róma felé, Perugiában is meglepetés ért. Pedig nemhogy ’48-ban, hanem a hatvanas években egy hónapon át éltem ott Ágnessal, az ottani szabadegyetem kurzusán. Ott voltam, és mintha nem lettem volna ott. Emlékszem, ennyire emlékszem csupán, hogy egy 12. századi toronyfélében laktunk, közel a város tetején. De hogy melyik toronyban, hiába kerestem. Csak azt tudom, hogy egyszer, ahogy belépve felgyújtottam a lámpát, körözni kezdett körülötte egy denevér. Sosem láttam még szárnyas lényt ilyen puhán, zajtalanul repülni. A madarak, ha megriadnak, koppannak a falon, az ablaküvegen. De ez nem. Eloltottam a lámpát s láttam az ég halvány világosságában, ahogy kiszáll, mint egy képtelen, titkos tünemény.

Döbbenetes az emlékezet kihagyása. Nemcsak puszta kihagyás volt ez, hanem teljes emlékezethiány. Perugiából a lefelé nyúló panorámát vettem ki csupán, azt, amely délkeletre nyúlik Róma felé. És hogy magasan kiemelkedik a lapályból a Chiesa di San Domenico és mellette az archeológiai múzeum. S fel-felrémlett, hogy hányszor néztük meg kincseit Ágnessal. S hogy hányszor csodáltuk mindazt a szépet, amit Duccióból, Fra Angelicóból, s főként Peruginóból és Pinturicchióból látni lehetett. Akkor jöttem rá, hogy igazából a quattrocento klasszicizmusát szeretem, nem annyira a cinquecentót. Mit tud az ember felhozni magából, a szépség bűvöletének gyönyörűségéből harminc év után? Nemcsak mi magunk, az emlékeink is szomorúak. Ágnes még negyven éves se volt, és szinte megegyezésszerűen ő őrizte a részleteket, ő pontosította az emlékeink javát. Amit tudni akart, azt roppant híven tudta. Nemcsak a lexikonszerű tényeket, hanem közös impresszióinkat, gondolati jelzéseinknek (kialakulásuknak) pontos történetét. Memóriánknak ő volt a kulcsárnoka.

Most mi lett Perugiából, hogy annyi év után fiammal és Verával végigjártuk? Érdekesség csupán, nem ismert fantasztikum. Az, hogy a város alatt van egy másik város. Ezt nem tudtam. Vagy olyan kába voltam akkor (éppen depressziós), hogy észre sem vettem? Lehetetlen. Óriás fedett boltívek alatt hosszan elnyúlt, hol erre-arra ágazva, kanyarogva volt egy másik város, egy sétálható, golyóktól, gránátoktól óvott etruszk világ. Mai világítással, mozgólépcsőkkel. Egykor, nyilván a háború alatt és talán sokáig még: óvóhelyekkel. Hiszen amikor ott voltam a hatvanas évek közepén, éppen háború készül. Berlin miatt. A háború, ahogyan egykor Bethlen Miklós kifejezte magát: spiccen múlt. Azt hittem, sosem leszek itt többé. Se itt, se általában külföldön.

Róma azért nem volt számomra ennyire idegen. Mit számíthatott 44 év az örök városnak? A körvonalak, a panoráma azonos volt. Az Angyalvár tömbje, a Szent Péter bazilika fassade-ja, a Gianicolo égbe rajzolódó, lágy vonulata, másfelől a fel-felbukkanó templomtornyok, a Colosseum, a Panthenon súlyos, tompa kupolája, a háztetők között valami kihagyás, zökkenés. Ahogy a Palazzo Falconieri tetőteraszán körbejártunk, minden előjött, a fényben vagy alkonyban a város sziluettje. És előjöttek olykor a részletek is, a Caracalla thermák óriás ívmaradványai, hogyan, miképpen tudtak olyan monstruózus módon építeni, égetett tégla-boltozatjaikkal? a Cestius piramis, a cserép-hegy: a Testacio. Ki tudhatja, hogy a Tiberisnél kikötve miért törték össze hegymagasra összegyűjtve az ókor amforáit? Miért tették ezt vagy azt? Miért zúztak valamit össze és miért építettek az ókoriak? Ki tudhatja? Hiszen még a reneszánszot is alig értjük, napjainkat is olykor alig. Azt például, hogy a reneszánsz részében a Vatikán egésze egy-egy kimagasló, mindenkitől ismert alkotástól eltekintve, milyen pazarlóan gazdag és művészileg milyen közepes. A látogató tülekedve járja hosszadalmas útvesztőit, nagy pénzért szemlélheti irtózatos drága, temérdek dolgok látványát, többnyire az igazi szuggesztív érték sugárzásának a hiányával, olykor csak dekorációval. Hogy a Sixtinában tülekedve, fülledten, nemcsak Michelangelo csodás, nyakmerevítő, már-már nyaktörő freskóit kell megbámulni, hanem a terem oldalának látszólag szerényebb, hagyományosabb, a zsenivel szemben az arány és a mérték kivételes tudású nagymestereinek falképeit. A szépség bennük rejlő összhangját. Már 1948-ban tudtuk Ágnessal, legalábbis így gondoltuk magunkban, hogy a vatikáni múzeumot (gyakran jártunk ott, hiszen ingyenes belépőnk volt) helyenként át kell szaladni. Hogy az arany, a drágakő, a rengeteg felhalmozott érték ámulatos sokasága nem azonos az esztétikummal. Még a reneszánsz kivételes ízlésében sem. Hát még azokban a képekben és szobrokban, amelyeket később hoztak létre, nem beszélve azokról a giccsekről, amelyek a templomokban többnyire a mi korunkban készültek, s melyeket jobb volt lesütött szemmel elkerülni. Ezt tudtam 1993-ban is, amikor látnom kellett, hogy a vatikáni múzeumot pazar, többágú labirintusrendszerben építették át.

Mi az, amit nem tudtam, ami elképesztett az első pillanatban? Az olasz macskák. Igen, nem tréfából mondom. Az olasz macskák ugyanis 1948-ban nem keresztcsíkosak voltak, mint a magyar és mindenféle cirmos macska, hanem hosszanti csíkosak. De ugyanúgy cirmos-tarkák. Hogy nem hihető? Bárki ellenőrizheti Ágnes versében, melyet harmincnyolc év után a hetvenéves Weöres Sándor tiszteletére írt:

 

Emlékszik a római télre? (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) Mely úgy úszik a múltjainkban, mint egy jegelt narancsgerezd. Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal. (Milyen gerezd-forma sávok!) Kérem, csináljon, úgy, mint eddig is, gerezdekből teljes, kerek világot.

 

Ágnes pontos. De most jön az átalakulás (a törzsfejlődés?) csodája: eltűntek Rómából a hosszanti cirmos macskák, talán ha kettőt, azt is bizonytalan hosszúságú csíkkal, láttam közülük. Ugye ez trivialitás. De jelentéktelen vagy jelentős dolog valami, azért az ember megbomolhatik tőle. Megbomolhatik azért, mert bizonyosnak látott valamit, ami teljességgel bizonytalan lett. Az emberben kicsiny dologban is cigánykereket vethet a világ, olyan vetületét mutathatja, amely egyszerre megbomlás jellegű. Átalakító egy életre. Ilyen volt 1948-ban a Pantheon, amelyről a januári hideg kapcsán Ágnes verse is említést tesz.

Nos, az egyetlen, talán egyetlen ép ókori épületet, amelyet Krisztus előtt építettek és már Hadrianus renoválta, meg akartuk nézni Ágnessal közelről. Persze nemcsak belülről, nyitottan az égmagasára feltekintve, hanem kívülről, fent végigjárva a kupola tetejét. Már nem emlékszem mennyiért, ötven vagy száz líráért (20 líra volt egy fekete) felengedett bennünket az őr. Nos, a kupolának megint ólom teteje volt, olyan, mint amilyet lefejtettek róla a reneszánszban. Persze korlát nélkül, az ólomtetőn alig-alig látszó lábnyomokban indultunk. Szép nyugodtan az apránként vízszintesre hajló kupolán fölfelé. Nagy pillanat volt, látni Rómát magasan a házak fölött, az ősi épület tetején. A történetiség örök voltát érzékelni, a magunk létének, az ember úgy hiszi természetesnek hitt, öröknek képzelt jelenlétében. Nagy pillanat volt, és egy minutumban megsemmisítő. Nyomorúságosan halálközeli. Elérve a kupola vízszintesét, bár óvatosan, de belenéztünk a Pantheon nyitott mélyébe. Ott, ahol mint a hangyák jönnek mennek, bámulnak oldalt meg föl az emberek. Éreztem már halálveszélyt a háborúban bőven, de ilyen megsemmisítő tériszony-élményt még soha. S akkor elfordulva, visszaindulva, jött a másik, a sokkal rosszabb, egyre tartósabb és fokozottabb, hiszen ahogy a kupolán haladtunk visszafelé, egyre görbült a tér, egyre mélyebben húzott lefelé. Ahogy a lábnyom-helyeket guggolva tapogattam, nyüszítve éreztem, hogy most érek a mélybe, egyenesen le az utcára. Sokemeletnyi zuhanás után. Ágnes biztatott, támogatott. Számomra megfordult a világ. Nem tudtam, hogy súlyos tériszonyom van.

Ez a tériszony, ez a veszélyes helynemismeret egészen más viszonylatban, 1993-ban a Magyar Akadémián is elért. Azt hittem, megbolondulok. Valaha ott éltem, több mint négy hónapon át az épületben. Nem farkasvakság, de a tárgyakat fel nem ismerő vakság, nem tudom, hogy lehet ezt nevezni, ért engem, mint Perugiában. De éppen ott, a Palazzo Falconieriben, amit úgy ismertem egykor, mint a tenyeremet. Bennünket, a fiamat és a feleségemet a kis kastélyban, az egykor a festőknek átadott Palazzinában helyeztek el, egy kétszintre tagozott, némileg sötét és fülledt, úgynevezett futárszobában. A körülményekhez képest szép volt a követségtől, pontosabban az író nagykövettől, hogy nekünk íróknak egyáltalában helyet adott. Hiszen valószínűleg követségi tisztviselők, ilyen-olyan meghívottak, mindenesetre teljesen ismeretlenek lakták a nagyszabású, rengeteg helyiségű palotát. Gyanúm szerint még egy festő is akadt közöttük. ’48-ban hat festő is állandóan ott tartózkodott, mert a Palazzina tetőteraszán olajfesték szagát éreztem. Csakhogy magában a Palazzóban, ahol valamikor jártam, nem ismertem ki magam. Nem jöttem rá, hogy egykor hol laktunk. Azt sejtettem, hogy az a freskódíszes nagyterem, amelyben egykor Weöresék laktak, most az igazgatóság lakhelye vagy irodája. Ez rendben van. De hol vannak az egykoriak, az imént felsoroltak szobái, ahol a palota úgynevezett cselédszobáiban közös WC-vel, fürdővel éltünk mindannyian? Isten tudja, a folyosó talán elkeskenyedett, a helyiségeket átalakították, lakásokat terveztek belőlük? Igen, kényelmesebb lakások lehettek, ahol a folyosókon, hiszen az épület struktúráját mégiscsak meg kellett hagyni, a külügyér lakók magasan polcolt, becsomagolt vadonatúj árukat halmoztak fel, nyilván az ingyenes vámkezelés céljából. Napokig bolyongtam így, azt a helyet keresve, azt a szobát, amelyben Ágnessal helyet kaptunk, véletlenül éppen Lukács Györgyék után, melyben Lukács szivarfüstje még hetekig érzékelhető volt, mint a falakba szívódott, nem a legkellemesebb aroma.

 

Ez a változás, mintha a magam bensejét is megváltoztatta volna. Amúgy is éreztem valami labilitást, valami hiányt, valami tudatkiesést.

Nemhiába nem akartam én újra elmenni Rómába.

Igaz, ha olykor tétován is, a nappalok alatt azért elmúlt az idő, de mások voltak az esték, az éjszakák. A nappalokban még fel-felvillant valami Rómából, abból a régiből és abból az eleven újból, amely a maga kibontakozó látványával, szuggesztív színével, pillanat adta erejével mégis magára kényszerítette az embert. Egy felparázsló vagy éppen más szemszögből kapott képpel, egy új, éber, érzelemmel telített emberi viszonylattal. Annyi minden kényszeríti az embert arra, hogy legbelső passzivitása mellett, fájdalmas emlékek között, átéljen és felfedezzen. Lehet, hogy a tragikus élethelyzeteknek, a válságos nehéz időknek az utazás az enyhítő balzsama. A józan polgári szülők, egy-egy nagy lelki konfliktus esetén, mindenesetre ilyenkor szokták utazásra késztetni a fiatalokat, mintegy elküldeni feledésre. Kétséges persze, hogy idős korban ugyanúgy dolgozik-e a szokványos gyógyír. Az élményképzés, a belső lelki mechanizmus más. De mégsem teljesen más, ha az emlékezés elemeit váratlanul rajzolja át a jelen. Fenntartva, de élénken átalakítva. Ott volt például előttem a Gianicolo-domb, mely számomra régen (Ágnessal együtt) a Santa Onofrio templomot és környékét jelképezte, Torquato Tassóval, a régi költő nyugalmat, enyhet kínáló színhelyével, de most valahogy meg sem találtam a Gianicolón a templomot, hanem elémömlött a trasteverei búcsú színes forgataga, bóvlik vásári tömegével, kikiáltók ricsajával, majd a domb egy kanyarulatával feljebb egy kis templomban egy esküvővel, hol a felső tízezer földre hintett virágzuhataggal, felcsokrozott padokkal hirdette az előkelőségét. Ez nem az az Olaszország volt, amelyet mindig is láttam. Nem a hangos, ételtől-italtól duzzadó; nem, itt ezen az esküvőn a jelenlevők nemhogy az elegáns ruhájukat, hanem a gesztusaikat, sőt a testformájukat is másképp viselték. S amit sohasem tapasztaltam, a násznép közé fölényesen udvarias, jólöltözött, de félreérthetetlen fogdmegek, testőrök vegyültek.

Igen, az esküvők! Július volt, s nem tudom, milyen szokás döntötte el így, minden templom tele volt esküvővel, esküvők sorozatával. A szokott időn túl a templomok nyitva. S jöttek a párok, a menyasszonyok tüll- és csipkekölteményekkel, s olyan autókkal, melyeket Olaszországban még nem is láttam. Fehér, hat és nyolcszemélyes, nyitott autócsodákkal, különleges módi szerint. (Mint hallottam, bérelik őket az alkalomra.) De ez más, ez már a vásári Olaszország.

S megint más szög, egyik dombról a másikra fordulva, az út valahogy felkúszik a Campidoglióra, hol csak másolatban van kitéve Marcus Aurelius lovasszobra, mi még láttuk Ágnessal az eredetit, bár félretolva, üvegszekrényben, megleltem ott az igazit, s a domb oldalnézete mást hoz, lefelé lejtő sétányt, s benne macskákat minden mennyiségben. A Campidogliótól leereszkedve a Földrajzi Intézet parkjáig népgyűlésszerű macska-sokadalom, vörös-tarkától feketéig, újszülöttől öregekig, dömpingszerűen.

 

Ugye elképesztő, hogy miként képes az ember válogatás nélkül megragadni a látvány érdekességét. Egy esküvőt, egy macskanépgyűlést, s ugyanakkor, a vásáriság mellett, azt a nagyszerűséget, ahogyan a letűnő napban a két diadalív között a Forum Romanumon végigpásztáz a tekintet. S középen a Senatus épülete. Ott ültünk Ágnessal a lépcsején. S mögöttünk állt, csaknem teljesen épen, a Julia Curia. Az, ahol az egykori világot kormányozták, az ahol az a bizonyos ceterum censeo el-elismétlődött (mekkora embermészárlás lett belőle végül), ahol Cicero Catilina ellen szónokolt, ahol… így sorjáznak az emberben a közhelyes idézetek, hiszen Ágnes latin szakos volt, s én pedig nyolc évig tanultam latint Máthé Elek kedves tanárom és későbbi írótársam jóvoltából. Ültem Ágnessal a lépcsőn, amely, jól emlékszem, fokonként csaknem méter magas volt s most, negyvenöt év után, nincs ott Ágnes, nincs az a magas lépcsősor, ahol a szenátorok ültek, ahol szónokolhattak. Csak a körvonalak vannak és a múlt, amely csaknem mindegy, hogy háromezer éves vagy harmincöt. A léttelenség hiánya időtlen.

Igaz, hogy mint létező, kénytelen ezt az ember elfelejteni. Egy tőlünk független mechanizmus, biológiai óra dolgozik bennünk, kényszerrel működteti testünket, belső létünket is uralmában tartva. Éppen ötven éve, hogy közelről elért az első halál. Apám halt meg, egyetlen éjszaka szívrohammal. Még ott feküdt az ágyában, amikor anyámmal és testvéreimmel alvajárón, automatikusan reggelizni kezdtünk, ahogyan vele is szoktunk, családiasan. Ágnes merev, nyitott szemmel még élni látszott, mikor egy mozdulat, és az ápolónővér halottnak jelezte őt, s egy idő múlva Verával elküldött bennünket. Odalent Ágnes lakása közelében ültünk le egy eszpresszóban. Dermedten, szótlanul. S lehajtottam egy feketét, hiszen valamit rendelni kellett. Úgy, ahogy a mechanizmus, a létezés testi-lelki kényszere, megszokottsága megindult. Ahogyan órajárással működteti magát. Belevág ugyan a képtelenség, a hiány képtelensége, de közben végzi a dolgát, megtölti a belső mechanizmust, a szokás vagy a természet követelménye szerint. Üres, tompa órákat ad, vagy egy-egy lélegzetnyi pillanatra tartalmasakat, a kötelező cselekvésen túl például egy idő múlva nekem háttérként, Róma új élményét. Méghozzá oly fájdalommenteset, amely mintegy természetessé teszi az elveszett társ nem-jelenlétét, mintha csupán nélküle játszódnék le valami, ami miatt ugyan a tudatunk mélyén jelen van, ott élne elevenen, de éppen kikapcsolódott. S így a múltat és a súlyos jelent visszaszorítva, az embert betölti egy ámulat, ahogyan ívesen magasodnak a rom boltívek, egy panoráma vagy egy képtelen látvány, ahogy a Piazza del Popolo közepén, a forgalomban égni kezd egy autó, nő, nő a motor felett a láng, majd már az egész autó magas lángban ég, izzik, s úgy hervad el öreg, ráncos karosszériája percek alatt, mintha egy virág hervadna el filmként mutatva a természet pusztulását. Vagy a jelenlét egy irodalmi estet mutat, melyet váratlanul Szabó Ferenc teremt nekünk Szőnyi Zsuzsával, körülöttünk a gyönyörű Szőnyi István és Triznya képek, s mi Ágnesről és Pilinszkyről beszélve, szinte anekdotázva, mintha élnének, emlegetjük őket s isszuk Szabó Ferenc jezsuita atya válogatott finom borait (barátunk, a modern atya élvezettel ízlelgeti, kóstolgatja, kínálja őket), s úgy beszélünk irodalomról, ahogyan máskülönben, ahogyan régről megszoktuk. Majd megyünk vissza az est után a Magyar Akadémiába, otthonosan s némileg boros kedvvel, mintha nem múlott volna el harmincöt év. S meg nem történt az, ami történt.

Mintha éppen hazaértünk volna, mondjuk Sziciliából, egy pillanat volt csupán, hogy ott álltam Weöres Sándor mellett a cataniai éjszakai utcán és Sanyi karonfog, elhúz Amy és Ágnes mellől: Gyere, Balázskám, igyunk még valamit! Közben mondja, ismételgeti kapatosan: Mondd, miért nem szeretik ezek egymást? Dehogy nem szeretik! De, de tudom. S közben Amy visszaint s Ágnes is mutatja: Ne hagyd inni! És Ágnes a maga erélyességével utánunk is jön.

Mi ez a képtelenség? Az, hogy ott van a Hideg van nem egy fiatal remeklése, az Öregek például, amelyet Kodály megzenésített, s ami jó néhány versével együtt belém rögződött. (1935-ben gimnazistaként kaptuk meg ikerhugommal Sanyi dedikált kötetét s túl bombákon, ostromon, meneküléseken, könyvégető zabrálásokon át megvan ma is.) És persze, ott sorakoznak fejemben a további kötetek, felébe harmadába őket is betéve tudom, a Valse triste-től, a Téli reggeltől kezdve tovább és tovább. Micsoda versek! A magyar líra egy-egy örök pillanata. Ki az, és hogyan jön az össze, hogy valaki váratlan jókedvében felhevülten egyre csak bort kíván (Balázskám, még egy pohárral!), s mellette, előtte vagy utána olyasmire képes, amire senki soha, ami írva leszen, míg csak él a magyar nyelv. S nemcsak a nyomtatott betűkben rögzül, hanem fel-feldereng az emlékezetben, s majd idővel, öreg emberek egyszerre skandálni kezdik magukban: „Liba pék / A kenyered odaég!” S ki az az asszony, az egykori feleségem, hogyan képes rá, hogy szava idővel múlhatatlan felszólítás lesz: „Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit,” s hogy fiatalon idézet, írói magatartás lesz két sorából: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”, s majd idővel mégis létre tudja hozni, át tudja adni a legnehezebb kimondhatatlant is. „Hányszor ültem így templomok alatt, / sárga falukat sütötte a nap” – kezdte egykor a Krisztináról szóló versét (ha ugyan csak a Krisztináról szólt), s majd sok-sok év után a templomban párázik fel emlékkel teli szava, hol neki, a nagyon-protestánsnak gyászmisét tart a piarista rendfőnök. Mit tudnak ők ketten vagy hárman Pilinszkyvel (aki szintén ott van velünk Cataniában), ami megmaradni látszik a mi kis öröklétünkben? Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés (mégha egy részük az is), s idővel ismétlődik idegenek nyomán újra és újra, „s mint cseppre csepp,” felnő, megkövül, mint a sztalagmitok. Mit gondolt Arany János, amikor fiatalon, először leírta az első sort a Toldiban: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakában…”

Hogyan lesz, mi módon lesz valaki egyáltalában költő? Olyan költő, aki sok ember, egy egész nép tudatában képes megéledni? Mi az oka, miként jut hozzá, hogy valaki, mint Weöres Sanyika, hiába rángatom ki, némi rábeszéléssel, Amy kérésére erőszakkal a cataniai ivóból, nem az, akit vállon fogva viszek magammal, hanem aki, már akkor is sejtettem, zseni, egy korszak legnagyobb költője. Hogy Ady, Babits, József Attila mellett nincs hozzá fogható. Jó, hivatás szerint én is tudok írni, így-úgy tudok. De mit ahhoz képest, amit többnyire tudunk? Viszi a szél, mit a szél, a fuvallat, mint a gyermekláncfű pelyhét. S ők pedig maradnak, rögzülnek, belegyökereznek, kilombosodnak. Hogy nem jöttem rá, hogy az az asszony, aki a feleségem volt, majd szellemi társam egy életen át, s akivel viaskodva szerettük egymást, létrehozott valamit, ami létemnél, létünknél teljességgel több? Hogy az, amit ír, nem egyszerűen jó vagy kitűnő vers (ez is elég nagy dolog), de valami létező más, nem is tudom, hogy mondjam, mit mondjak mindhármukról? Mondhatom, hogy transzfiguráció? A tüzes nyelvek csodája?

És mit mondjak Mándy Ivánról vagy Ottlik Gézáról? Ők még nem is költők, hanem csak prózaírók bár, hogy Mándy nem költő-e, a fene tudja, olykor biztosan az. Viaskodva bár, de inkább szorosabb, mint tágabb értelmében harminchat-harmincnyolc éve voltunk [vagyunk?] barátok. Ottlikot 1944-ben ismertem meg Örley István és Vas István révén, nem sokkal azután, hogy Vas Istvánt és Marikát bujtatva titokban magukhoz költöztette; Mándyt 1945 vagy ’46 elején. És Weöres Sanyit? Most jut eszembe, hogy már ’38-ban vagy ’39-ben, amikor íróinasként én Radnótihoz jártam, Vas István és Marika (Vas későbbi második felesége) elvitt Weöreshez. Ott lakott egy albérleti szobában a szüleim lakása mellett a Ferenc József (ma Belgrád) rakparton, a Sörház utca sarkánál. Tudom, ittunk, hangoskodtunk az éjszaka közepén. (Hogy tűrték ezt a házigazda szomszédok? Nem is értem.) Sanyi elkezdte okoskodó gyerekhangján fejtegetni: Nincs a nőknek lelke! Tudta, hogy ez bejön. Persze hogy nincs, kontrázott sugárzó arccal Marika. Nincs nekünk! De, de… Húszéves marha voltam, tiltakoztam. Félórát röhögtek komolykodó nagyképűségemen.

Mándy novellái úgy megfogtak, hogy bár még könyve nem volt, tanulmányt írtam róluk. (Illés Endrét, akinek éppen akkor jelent meg egy briliáns kötete, ezzel egy életre meg is haragítottam.) De a Könnyező fák, Ivánnak az Újholdban megjelent írása, úgy hittem, remekmű. Igen, de úgy általában Iván! Az a természetesség, amellyel minden csinosabb lány hajába beletúrt. Ha akkor látta először, akkor is. A kedves, gáttalan közvetlensége. Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején. Gyakran közösen. Az egyik diktálta, a másik gépelte. Jeleneteket, hangjátékokat, dramatizálásokat, lehetőleg klasszikusoktól, Mikszáthtól, Tömörkénytől, Móricztól. Egyszer még Bárány Tamás is dolgozott velünk, ő is átírt. S kínunkban rengeteget röhögtünk. Pisti nem morzsolódik le, ez volt az egyik jelenet címe; vagyis az, hogy Pisti nem hagyja ott az iskolát, továbbtanul. Ezt meg lehetett írni vonalaskodás nélkül. Meg ilyen hasonlókat, s közben bele lehetett iktatni egy-egy szörnyűséges előadást húsz vagy ötven forintért a Népművelésnek, Hajnal Gábor és Reményi Béla pártfogó jóvoltából. Ezek után írta Mándy egyik legjobb könyvét, az Előadók, társszerzőket. Az úgynevezett személyi kultusz legíróibb dokumentumát, ami nem dokumentum volt, hanem remek, kétségbeesett költészet. Nem is adták ki, csak húsz évvel később, 1970-ben. (Igaz, Galsai Pongrác megjelentette a sorozat pompás kezdő novelláját, az Előadó érkezik címűt történetesen a saját nevén, mert jó ízlése volt, s tudta, hogy nem vall vele szégyent. Hát jók is voltak a később mégiscsak megjelent Mándy-írások.) Mit tudott Mándy, hogy macskakaparással teli cetlikben, konyhaasztal sarkán kuporodva, szimplák felett meghúzódva, örökös tehetetlenségéről beszélve akkora művet hozott létre? S nem is hogy mekkorát, hanem hogy milyet? Mit tudott az ő örökös panaszos lírájával, tömör, félbetört mondataival, megsebesült hősei történeteivel? Nincs neki úgynevezett titka. Csak annyit tudok, hogy ha együtt gépeltünk valami bődületes vacakot, akkor minden mondata a maga módján mégis tömör volt és lényeges. Álltak a tőmondatai, élt az ócskának indult jelenete. De hogy ettől még nagy író lesz? Remekíró? Klasszikus? Erdődy Edit Mándy könyvében fokról fokra tárja fel Mándy életérzéseinek állomásait. Hogyan alakította magát, hogyan formálódik groteszk szemlélete, szellemes iróniája hogy vált tragikussá. Fiatalos kedvből öreges kedvtelenségbe. Egyre szubjektívabb lírává, sőt drámává. Mintha Nemes Nagy Ágnes drámai objektív líráját rokonítaná a maga próza-műfajában. Erdődy Edit végigelemzi, hogyan és miként. Helyette elég, ha annyit mondok: Mándy teremtése se más: transzfiguráció.

És Ottlik? Ő éppen előttünk volt Rómában. Elkerültük egymást. Weöres Sanyika igazából csak öntudatlanul ismételte, amit Ottlik mondott Rómáról. Hogy olyan, mint Kecskemét. Csakhogy Ottliknak nem olyan volt, mint Juhász Gyulának, nem magyar táj magyar ecsettel. Egészen másként volt szép. Én vittem Cipit (Ottlikot) Kecskemétre 1946 koranyarán egy minisztériumi autóval rokonához, élelmet szerezni. (Infláció volt, éhezés.) De az nem az ismert Kecskemét volt, az alföldi poros, mozgalmas város. Hanem más táj, mért park, fenyőkkel, középen kúriaféle, oldalt valami üde liget. Vidékben is előkelő. Kiváltságos, de nemcsak anyagi, társadalmi, hanem minőségi szempontból. Ahogyan későbbi rigolyái ellenére is előkelő és kiváltságos volt Ottlik. Az volt lelki-írói habitusa révén. Azt mondják ma már a kritikusai, most már mondják, harminc éven át csak mi mondtuk, hogy ritka-ritka európai író. Aki egy hullámhosszon élt a világirodalommal. Hát isten tudja, hogy így igaz-e? Hogy nem provinciális-e, úgy általában, az az úgynevezett, dicsőített világirodalom? Nem úgy igaz, hogy a nagy provinciális földgömblét mellett, itt-ott feltűnnek, apránként, lassan kiérlelődnek a minőségi kivételek. S az ő láncolatuk az, amire azt mondjuk: világirodalom. (Babits valami ilyet mond: a nagyok kezet nyújtanak egymásnak a századokon át.) És nem úgy tűnnek fel, válnak ki, ahogy azt az irodalmárok kiókumlálják, hogy vannak kulturált urbánus írók és provinciális népiek. Vagy megfordított szemlélet szerint: gyökértelen urbánusok és nemzeti népiek. Álságos kategóriák. Ugye Kosztolányi, Márai, Ottlik urbánus volna, hiszen ők aztán benne éltek a kiváltságos, értékeket ismerő világirodalom vonzáskörében, Móricz a maga tematikájában pedig népi? De tessék Móricznak nem többet, csupán egy-két bekezdését elolvasni, épp úgy benne van az a többlet, a megfigyelés, karakterképzés, az emberi értékszemlélet distinktív létrehozása, mint ahogyan benne van az (más embertípusban ugyan) teszem azt Ottlikban. És Móricz micsoda áradó, elsöprő drámai erővel, micsoda bőséggel hozza létre azt, amit létrehozott. Nem az-e az igazi kategória, hogy vannak jó, kiváló írók, másfelől közepesek, gyengék? A többi ürügy, ideológiai flastrom. Ottlik azt mondta: mindent kétszer kell megírni. Előbb spontánul, hogy természetesen belekerüljön az, amit tolla nyomán az ember írni akar, s aztán újra meg kell írni tudatosítva (esetleg kihegyezve, poentírozva) szép rendezetten. S hogy a magyar írók baja az egyszeri írás. Ez nagyjából igaz, de hangsúlyozva kell elmondani, kiemelten, hogy Móricz például majdnem mindent újraírt. És nem csak a nagy műveit. (Előbb újságban, folytatásban, majd átformálva könyvben. A Tündérkert minden jelzője ezerszer meglatolt, cserélhetetlen, mozdíthatatlan.) De Ottlik nem egyszerűen kétszer írt, hanem olykor sokszor. Van olyan írása, amelyet legalább négy, ha nem öt javított változatban olvastam. (Például a Hajónaplót, A Valencia-rejtélyt.) És valójában nem csupán az újraolvasás, a magasabb rendezés az ereje, hanem a mondat, a bekezdés minőségének rejtetten fifikus, leplezetten koncentrált létrehozása. Mint a nagyobb balatoni vitorlásoknak a kiel, a mélyjáratú tőkesúly, az ő mondatainak, elmejárásának van a felszínt rejtő, mélyet létrehozó ereje. Azt szokták mondani, hogy Örkénnyel, Mándyval, Esterházyval és az egész úgynevezett posztavantgárd prózával szemben Ottlik hagyományos. S ez igaz is a regényesítés nagy egységén belül. De ahogyan a mondatait létrehozza. Ahogyan tömörít, céloz, szétbont, a szó más értelmét hozza létre, abban már nem a hagyomány él, hanem a hagyomány utáni. Esterházy nemhiába másolta le végig kezeírásával, mondatról mondatra az Iskola a határont.

Az a módszere, jellegzetessége hadd ismételjem, hogy írás közben egyfelől természetesen beleszalad a szövegből az, ami az ösztönös célja volt, másfelől változatokkal, javításokkal, invenciót kutató keserves akarással felemeli ezt. Jól tudjuk, mindent hosszú éveken át írt meg, írt újra. Az Iskola a határont 1949-tól 57-ig, a Budát 1957-től csaknem harmincöt éven át haláláig, a Lengyel Péter által véglegesített posztumusz műig. Utolsó estéjén voltam nála, barátnője, Bim volt még velünk, aki már hónapok óta vigyázott rá, odaadással gondozta. Nem bánom, mondta Ottlik szigorúan, két hétre elmegyek kórházba, ha kell, de csak két hétre, mert nagyon sok dolgom van, iszonyatos sok dolgom. És nyomatékul még vagy háromszor elmondta. Hajnalban vesztette el az eszméletét. Pár óra, vagy meglehet, egy-két nap után halt meg. De hogy kínkeservvel írt volna? Hát ez az, amit az olvasó egy pillanatig sem vesz észre. Mert az Ottlik-szöveg, ezt még nem mondtam, nemcsak természetes, hanem könnyedén mély. Ottlik elegáns volt. Nemcsak stílusában, hanem egész habitusában, mely érett férfikora idején megejtő volt, kissé ugráló, merészebb asszociációi, töredezett beszédmódja ellenére üde frissességet sugárzó. Ha később indulatos is lett, legközelebbi barátaival, társaival tapintatlan, goromba. (Rendszeres esti telefonbeszélgetéseiken elmondhatatlan, miket vágtak Ágnessal egymás fejéhez! Így beszél két Kossuth-díjas, szóltam bele olykor a kagylóba.) A politikai-írói állandó nyomás, a tehetetlenség, a betegség, az öregség iszonyatos, hogyan torzítja az idegzetet. Még jó, ha a stabil szeretet mint bennük csak érdességet, indulatos őszinteséget vagy képtelen értetlenséget hozott létre. Hogy a könnyed tréfából nem formálódott át komisz bántás, a véletlen megjegyzésből nem lett elraktározott, egy életre őrzött sérelem. Láttam és látom magamon, eltávolodó barátaimon, hogy sivárosodnak. Úgy kell kihámozni, ha egyáltalán ki lehet még hámozni a rárakódó indulattömbből, egykori énjüket. Mándynak humora volt, mekkora humora. Szabó Magdának mesélő, kerekítő, színészkedő kedve mellett mérlegelt realitás-érzéke. Ágnesnak indulatokkal lefékezett objektivitása, még a halála előtt is érvényesített méltányosság-tudata. Ottliknak, mondom, szellemi eleganciája, előkelősége. Parkja Kecskeméten, fenyőkkel, nyírt bukszusokkal.

 

De elég, elég ebből. Nem Cataniában állunk Amyval és Weöres Sándorral, Pilinszkyvel, Ágnessal, nincs mellettünk Csorba Győző, hogy először életében megérintse a tengert, amilyen a magyar költő szerencséje: mocskos kikötői hulladékban, nincs mellettünk Takáts Gyula, hogy a görög-római színház romjaiból eleven képzelete az ókort idézze elénk, s láttassa Archimédeszt, amint homorú tükrökkel felgyújtatja az ellenséges hajórajt. Nincs, sajnos nincs mellettünk egyikük sem. Félig élő és félig halott létünkben, mint Hugo Alvó Boáza, nézzük a mai Rómát, a harmincöt év utánit, az 1993-ból valót. Azt az elevenséget, amelyet a város folyamatosan él, s látványával akkor is megragad, ha belső szemünk idegenkedve fogadja is el a látványt. Azt például, ahogy ünnepli július tizennegyedikét, ha nem is az egész város, de nem csupán a francia nagykövetség, hanem az egész Virágok tere környéki városnegyed. Mert ez itt nem követségi fogadás, hanem népünnepély, felvirágozott, feldíszített autókkal, petárdákkal, éjszaka is nyitott boltokkal, zászlólobogtatással, kosztümös felvonulással. Mintha a 16. és 17. század öltözködne fel stílszerűen a Cancellaria reneszánsz palotája előtt, s indulna zászlós menetben a Farnese tér szökőkútjai felé. De nem felújított kosztümökkel, hanem, láss csodát, eredeti ruhákkal. Vállravetett réges-régi köpönyegekkel, színes bársonyokkal, selymekkel, fantasztikus kalapcsodákkal a régi századokból. És csoportban vonulnak fel a nyitott, gyertyákkal világított Farnese palota előtt (az a francia követség), mintha udvartartásra gyűlnének egybe az előkelők, s hajbókolnának a francia király előtt.

Este van már, úgy tíz és tizenegy között. De mintha nem volna este, ott tolong a környék utcáin a nép. Francia lobogókat nyomnak az ember kezébe, mosolygó kedves lányok osztogatják szét, fiamnak, feleségemnek, s magamnak is jut belőle, s a lépni is alig tudó tömeg be-betódul a boltokba, meg-megfogdossa a csecsebecséket, örül a sokadalomnak, a fénynek, s ürítgeti, hol itt, hol ott a poharakat. Valahogy mindenki mosolyog, nevet, csoportok kiáltoznak egymásnak, ismeretlenek üdvözlik egymást.

S ahogy kábán álldogálok egy fényes bolt előtt, a francia papírzászlóval a kezemben a feleségem és a fiam besodródtak a pultok között körülnézni, két lány is közrefog s mosolyogva, kedvesen valamit akar. Csak a szemek villanását látom, a kéz mozdulatát, érteni a zajban alig lehet. De valamit akarnak, a zászlócskát kérik, mert nekik már valahogy nem jutott, és ők úgy szeretnék lengetni, fej fölött lobogtatni, ide-oda. Én meg csupán lefelé tartom a kezemben, mint a megadás jelképét. Hát odanyújtom nekik ezt az aprócska örömjelet. Ha vágynak rá, hát örüljenek.

És ebben a pillanatban belémnyilall: hogyan örült Ágnes minden gyermekes semmiségnek. S hogy vágyott erre-arra, szinte kínzottan kívánta begyűjteni őket, azzal a heves vággyal, mintha hiánya vérre, életre menne. Hogy szenvedett a semmi hiánya miatt, s hogy örült, tapsikolt valami semmiségért. Azt verte ki újból és újból a sors az örömből, akinek a létérzete ilyen kivételesen feszített volt, ilyen boldogítóan és naivan intenzív. Mennyi fölös, számomra csaknem képtelen, figyelemre is alig méltó szenvedése volt. Más persze az ötvenes évek nyomorúsága, a fiatalon megszerzett írói elismerés elvesztése, a megalázottságnak bő sora. Az, hogy a verseit, költő-voltát évekig titkolnia kellett. Megannyi idegzetén áthullámzó közügy. Objektív fájdalom. De volt benne más, szubjektív is éppen elég. Magánviaskodásaink ügye. Legkülönbözőbb személyes boldogtalanságaink. A boldogság és boldogtalanság állandó vibrálásai. Jogos sérelem és oktalan sértettség. Az, amit így írt meg a Bosszúban:

 

Ki nem tud bosszútállani, de megbocsátani se, végképp – az örökmécsként égeti olthatatlan keserüségét.

 

Pedig, ha nehezen is, meg tudott bocsátani és feledni tudta keserűségét. A múltban is, és a legnehezebb életmozzanatokban is. Akkor, amikor már menthetetlenül beteg volt s én az infarktus után lábadoztam. Délutánonként Vera vitt el hozzá, mert még bizonytalanul jártam, s megvárt egy eszpresszóban, míg mi beszélgettünk egymással. Igen, irodalomról beszélgettünk, mert az életünk nyomorúságáról, a betegségről Ágnes nem akart beszélni. A szenvedésében hihetetlen erővel tartotta magát, s mindenről tudván tudva, minden ízével, lelki-testi porcikájával az élethez kötődött.

Pár nappal a vég előtt ő kezdte a búcsúzkodást.

Nézd, mondta csodálatos nagylelkűségével, tudom, hogy olykor erőszakos voltam veled, rád oktrojáltam az akaratomat, szétromboltam, amit Te szerettél volna. És beszélt még ehhez hasonlókat.

Én pedig, mondtam neki, rettenetes sok fájdalmat okoztam neked. Kétségbeesnivalóan sokat. Mert más voltam, mint Te, és kínzottan folytattam a szót, ami ebben a helyzetben már úgyse könnyít semmit sem.

Mégis mondta, ez volt a mi életünk. Így volt, ez volt. Mindkettőnké.

 

Rómában este, a Virágok tere egyszerre átváltozik. Mintegy varázsütésre. A piac, a pék, a virágok, a legkülönbözőbb árusok helyén végig a tér szélén terített asztalok teremnek. Giordano Bruno alatt a tér közepén pedig mikrofon, mögötte három-négy széksor a hallgatóknak. Még hátrébb nagy négyzetben kiterített könyvek. Éppen most rakják ki őket gazdag bőségben. Róluk beszélnek majd. Nem utcai ponyvák, mint Budapesten. Irodalom. Látni a fordított könyvek címéből. Jack London, Asimov, Hugo, Duras, Scott Fitzgerald és persze sok-sok olasz könyv. Szegény Fitzgerald, milyen jó író volt vagy negyven évvel ezelőtt, és finom ember. Hogy tönkre tette, letaposta Hollywood. Mint egy álírónak, úgy változtatták a szövegeit: dobja fel másként azt a párbeszédet. A magyar Fitzgerald tanulmány, Osztovits Leventéé is részletezi, meg persze megírja Hemingway, James Aldrige. (Drámaian jó az az angol életrajzi regény.) Míg tűnődöm és sorban kirakják a könyveket, azt mondja a fiam: Itt van Ágnes könyve olaszul. Egy sorozat közepén, szép vajszínben, tisztán olvashatóan és persze nejlonban, hogy a könyv ne rongálódjék: Agnes Nemes Nagy Soltice. Azaz a Napforduló. Kezembe veszem. Néhány magyar versszöveg is van benne. Persze az egész kötet olasz. És teljes fordításkötet.

Hányszor jártam vele együtt a Virágok terén, Giordano Bruno szoboralakja alatt. Hogy itt a könyve, mint Fitzgeraldé, hiába, nem tudom a közös létben, a között-létben többé neki elmondani.