Két Róma
|
|
Mit számít ez! Rómában voltunk, nem sokkal, két évvel a háború után. Túléltem a katonáskodást, a fogolytábort, egymásra találtunk a feleségemmel, fiatalok voltunk, mindketten húszas éveinkben, és képtelenül szerettük egymást (igen, egy életre szólón), és kibontakozóban volt közös szellemi életünk is, amelynek volt már némi írói aurája. Ott, Rómában ért bennünket a hír, hogy Ágnes első kötetével Baumgarten-díjat kapott, Mándyval, Szentkuthyval együtt, mégpedig Schöpflin Aladártól (elmondhatatlan megtiszteltetés nem, dehogy afféle Kossuth-díj), mégha Ágnes naponta magát kínozva kínzott engem azért, mert ezen a valóban nagy pillanaton nem lehetett jelen, de kétfelé szakadni kissé nehéz. Én meg történetesen kritikus voltam, irodalmi folyóirat-szerkesztő, már-már ismert.
Rómában voltunk. Annyi bezártság és rémség után. A hidak nélküli, összerombolt Budapest után. A világot akartuk. Az egész világot, nyelni, magunkba tömni, fuldokló hevesen. Mindent részletekben ízlelni, de az egész földgömböt, ha lehetne, bekebelezve. Közös életünk csúcs-pillanata volt ez, a mindent vágyó-ígérő ifjúságé.
Dehogy akartam én Rómába még egyszer elmenni. Ismételni azt, amit úgysem lehet. Belépni újra ugyanabba a folyóba? Nemcsak a folyó vize más, mi is mások vagyunk. Az örök tenger nem tükrözheti, vetítheti elénk azt, akik egyszer voltunk. Nekünk is megvan a magunk idő-folyója.
Nem Róma, hanem úgy általában az olasz táj, az más. Olaszország számomra mindig is az úti vágy telje volt. Soha, egyetlen porcikám sem kívánkozott a németekhez, sőt még a franciákhoz sem nagyon. Évek teltek el, amíg a német beszéd, hanghordozás, életmód közömbössé nem vált számomra, egy új generációjuk kellett, míg rokonérzést galvanizáltak belém. A költőik kellettek, legfőképpen Rilke. De ha már róluk esett itt szó, a németek nosztalgiája az olasz dél felé, az olyan heves volt bennem is, hogy képtelen nagy példát mondjak, mint Goethéé volt. Az egyetlen, a Pó folyó és környéke kivételével, az egész lankás, dombos, olykor zegzugos hegyvidék, s a hegyek ormán a városok, az egész olasz változatosság számomra gyönyörűség. Olaszország: édes.
Jártam is Olaszországot Verával, második feleségemmel és fiammal többször is. Az adriai tengerpart fövenyétől a toszkán és az umbriai vidéken át, végig az Égei-tenger partjáig. De nem Rómáig. Déli irányban még Orvieto képtelenül szép városáig is elmentünk, az is magaslatra épült, isten tudja miért ilyen festőiek az olaszok? Mondom, még Orvietóig is elmentünk, s bár az enyéim szerették volna Rómát is látni, hiszen egy ugrásnyira volt, visszafordítottam az utazás irányát. Féltem Rómától. De a családom miatt, bár évtizedek után, mégis meg kellett mutatnom a Várost. Ugye így mondják? Nápolyt látni és meghalni. Rómát újra látni nekem kis halál volt. Nem az az igazi halál, a saját halál, amiről Rilke beszél, s melyben ahogy Ágnes fordította, vágy van s értelem.
Elmondom, hogyan él bennem ez a két Róma.
1947 végén és ’48-ban Róma kis nagyváros volt. Mihelyt így-úgy befészkeltük magunkat benne, minden épület vagy rom lassan ismerős lett, némi túlzással még az emberek is. Mintha még köszönnének is egymásnak ismeretlenül, ahogyan Körmenden vagy Mátészalkán. És a circolarén, vagyis a Tevere menti körvillamoson utat adnak udvariasan: perme’sso, perme’sso, szabad. Weöres Sándor szerint milyen volt Róma? Mint Kecskemét. Ült, gubbasztott Weöres a Magyar Akadémia csodás freskójú palota-termében, Károlyi Amyval együtt nekik volt az egyetlen palota-szobájuk és többnyire dideregve ágyban feküdtek naphosszat. A karácsony utáni napon megszűnt a fűtés, dermesztő hideg volt, óriás jégcsapok lógtak a Farnese-palota előtti szökőkutakon. Az isten szerelmére, Sanyika, nézzetek azért körül, induljatok ki erre vagy amarra – mondta Kerényi Károly. (Weörest kisfiús jellegével, gyerekhangjával, intim kedvességével mindenki Sanyikának hívta, pedig már idős volt, harminckét éves.) Mit nézzek? Ha mást nem, legalább az eget nézd, Sanyika! – mondta Kerényi. Legalább Róma egét!
Az gyönyörű volt. Az is gyönyörű volt. Dehogyis Kecskemét. Csakhogy Weöres szerette meghökkenteni vagy bosszantani az embereket. Mondott nekik valami elképesztőt. Emlékszem, az ötvenes éveknek legszörnyűbb elején Ágnessal együtt meg voltunk híva közösen Simonffy Margothoz. (Istenem, talán már senki sem tudja, ő volt a kor legnagyobb előadóművésze, Babits kedvence, a Jónás könyve első megszólaltatója. Gyönyörű, ezer árnyalattal gazdag alt hangját nem lehet elfeledni annak, aki még hallhatta.) Emlékszem, Margot mondott akkor valamit Babitsról. Weöresben erre megmozdult az elképesztés és a megbotránkoztatás jól ismert mechanizmusa. Ő, aki a Hála-áldozat című versében Adyról, Babitsról, Kosztolányiról azt írta (csodálatosan és bámulatos jellemzéssel): „Oltáromon vadmacska, páva, bárány: / három költő előtt borul le hálám / Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.” mondott valami lekicsinylő félét. Valamit, hogy Babits se, ő is olyan… (A szavaira nem emlékszem.) Azt tudom, hogy Margot szeme tele lett könnyel: Az életem értelme, egyetlen igaz pillanata, hogy lába elé ülhettem Babitsnak.
De azért Róma csakugyan olyan kis-nagyváros volt 1948 elején. Legalábbis a mi kolóniánk szerint a Via Giulián, a Palazzo Falconierin (amit még gróf Klebelsberg szerzett meg nekünk, magyaroknak), szemben a Farnese-palotával (Michelangelo tervezte), két lépésnyire a Virágok terétől. Egy otthonos város vagy városrész. Hiszen az otthoniasság: kisvárosiasság. A körvonalak, ízek, emberek meghitt azonossága. Különben ezt a Kecskemét hasonlatot egy másik nagy negatív, Ottlik Géza találta ki. Ő akkor már nem volt Rómában, de volt-szobája ajtaján ott állt a névjegye, a múltból előkelően, hónapokig. Nekünk, fiatalabbaknak, eszünkbe sem jutott a háború alatt és a háború utáni zűrös világban névjegyet nyomatni. Ez olyan úriember-dolog volt. Ottliknak persze volt névjegye a múltból, egy magasabb, kiváltságos életformából. Pilinszky, Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes, a korunkbeli festők és zenészek, mégha netán lett volna is névjegyük (alig hiszem), dehogyis tűzték volna ki az ajtajukra. Talán Takáts Gyula megtehette volna, hiszen, mint mondta, anyja Mucsy lány volt, dunántúli dzsentri. Meg névjegye lehetett volna még Takáts Jenőnek, a zeneszerzőnek, aki Jékely Zoltán gyönyörű, elvált feleségének volt már a férje.
Mondom, olyan kis-nagyváros volt ez a Róma, intim, belakható, hogy negyvennégy év után rá sem ismertem. Hogy egy város, városrész egyszerre megváltozzék, úgy elidegenüljön, hogy a látottat meg se lássam, észre se vegyem, ismertem ezt az érzést Párizsban is. Tizenöt év után, a hatvanas években, akkor egy pillanatig káprázott a szemem. Nem, nem lehet, gondoltam, hogy az Ile de la Cité felől a híd, a Pont St. Michel beletorkolljon a Boulevard Saint Michelbe. Ez nem az a tér. Hol a szokott vízesés? A tér nyílt panorámája? Csak autók vannak, veszteglő vagy rohanó autónyájak. Aztán megláttam: torlódásuk mögött mégiscsak volt a táj szélén egy vízesés. De más. Nem olyan, korántsem olyan központi helyet betöltő, mint emlékeimben.
Róma is nagyváros lett. De másként, nemcsak az autók, a forgalom miatt. A nagy körvonalak, a tömbök, az épület-funkciók valahogy jobban megmaradtak itt. A Farnese-palota ott van a helyén (több századosan, súlyosan), a Virágok tere, közepén Giordano Bruno szobrával, ahol naponta jártunk valamikor, ismerősen, kiformáltan, téveszthetetlenül a Virágok tere volt. Legföljebb a bárból, ahol naponta kávéztunk, pizzeria lett. De a Largo Argentina mellett ugyanott van az az eszpresszó, ahol Pilinszky üldögélt, s rendelt, ha együtt voltunk, magasra emelt, fehér mutatóujjával a pincértől: due caffč, ma espressi, így, ilyen sajátosan, mintha nem lett volna természetes, hogy olasz kávét kér.
Más történt a jelenben, negyvennégy év után. Az a képtelenség, az a hihetetlen valami, hogy megsemmisült egy világ, amely jó és rossz dolgaival egyetemben a mi világunk volt. Úgy apránként, észrevétlen elsüllyedt az, amit ismertünk, és azok, akiket ismertünk személyesen. Az emberiség egyszerre idegen lett. Hadd soroljam fel, kik voltak akkor 1948-ban néhány hónapon át Rómában. Ilyen kirajzásban, szellemi gazdagságban, amikor két esztendő alig hogy eltelt a háború után. Amikor Olaszországban még mindig kenyérjegy volt, s mi Ágnessal Budapestről több kilónyi szalonnát meg egy bödön zsírt vittünk magunkkal, mert naivul azt képzeltük, hogy ott az élelmiszeradagolás miatt csak szellemi dolgokat-jegyeket lehet igazából megszerezni.
Azt persze, igen. A római másságnak egy részletét így érzékelteti Ágnes versében, a Példázatban:
|
A hála örök fényessége (talán van ilyen?) dicsőítse Kardos Tibort, a Magyar Akadémia egykori tudós igazgatóját, hogy lehetővé tette 1948-ban az akkori szellemi kirajzást. Nem volt és nem is lesz ilyesmi soha többé, erről a politikai helyzet vagy az adminisztráció eleve gondoskodik. Ott volt közöttünk, mint mondtam már, Weöres Sándor, Károlyi Amy, azelőtt Ottlik Géza, majd utána sorban, többnyire hónapokon át Déry Tibor és felesége, Oravecz Paula, Balázs Béla, Kerényi Károly, Lukács György, Pilinszky János, Toldalagi Pál, Nemes Nagy Ágnes, Klaniczay Tibor, Veress Sándor zeneszerző, valamint Hantai Simon és Fiedler Ferenc festők, kik, úgy hallottam, idővel igen nevesek lettek.
Sajnos, úgy igaz, hogy Károlyi Amyval, Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Szőllősy Andrásékkal és Takáts Jenővel, no meg Böhm Lipót, Zubor Sándor festővel és a Párizsban híressé lett Hantai Simonnal vagyunk még életben. Kardos Tibor jóvoltából mégis adott velük valamit a magyar kultúra, mégha sajna nagyobb részükben eleven jelenlétük el is tűnt, fényes nevük, munkájuk megmaradt.
De nemcsak azért volt kisvárosszerű ez az akkori Róma, mert az akadémián belül volt valami otthonos sugárzás, hanem mert nyitottság, elevenség, mozgalmasság volt keretein kívül is. Akkoriban senki sem zárta kapuját, ajtaját, mint manapság. Sem zárak, sem rejtett kamerák. Ma minden, mindenki megfigyelt. A gyanú irtóztatóan mindennapi lett. Mint általában a nagyvárosokban. Jó, igaz, hogy ha az ember nem vigyázott, hát a villamoson vagy az autóbuszon kilophatták a pénztárcáját. Az ilyesmi megesett. De ebben a városban akkor még nem volt félnivaló bűnözés. Az olaszok valahogy ismerték egymást, ki-bejártak egymáshoz. Ki hallott olyat, hogy bárhol Rómában kapucsengők lettek volna!
Kardos Tibor az akadémián előadásokat is rendezett számunkra. Többek között, kérésére Kerényi Károly vallástörténeti szempontból végigvezetett bennünket a Forum Romanumon. Kerényi lenyűgöző volt. Nem úgy, mint egyik közös vitánk alkalmából, amikor József Attila értékeit megkérdőjelezte. De erről később. Kerényi nemcsak látomásosan igyekezett élővé varázsolni a tört romokat, a fórumok egykori birodalmi szerepét, hanem vallástörténészként felidézte a mélyen elrejtett fekete követ, melyet titkos felirat-töredékével már Cicero korában Romulus sírjának tartottak és az ősi vallás kegytárgyának tekintették. Óriási kvadrát-köveivel valahol ott volt rajta-mellette a kezdet, a ki tudja mikori. Kerényi különben 1943-ban Svájcban telepedett le s mint nemzetközileg elismert tudós vallástörténész együtt dolgozott Junggal. Levelezése Thomas Mann-nal pedig ihletője lett a József-tetralógiának: Mann és Kerényi levelezését, igaz sok-sok évvel később, még magyarul is kiadták. (Csak zárójelben, ha már a vallástörténet szóba került. Furcsák vagyunk mi európai emberek. Azt képzeljük, hogy a különböző vallások, az ókori görögöké vagy a rómaiaké, csak ősi dekórumok, nem eleven hit forrásai. Hogy a régiek csupán a képzelet színes játékát játszották istenhitükben. Ez az elképzelés gyermekes naivitás. Hogy a nietzschei apollói és dionüszoszi szimbólum filozófia csupán.) De Kerényi Károly megragadó előadása után, melyről ugyan Lukács beszélgetésünk alkalmából az egész vallástörténetet félfasiszta képződménynek minősítette, hadd beszéljek egy másik előadásról, Fülep Lajoséról. Ott ültünk mi, fiatalok, Weörestől kezdve Pilinszkyig, Ágnesig, Csorba Győzőig, Takáts Gyuláig, néhány tudós-jelölttel, művészettörténésszel, sőt zene- és képzőművésszel egyetemben. Lukács György Füleppel az első sorban. Filozofikus előadása elején, bevezetőként azt mondta Fülep: „Megmondom, megmagyarázom maguknak, hogy mi a Ding an sich, a magán való dolog”. Lukács közbeszólt: „Tudjuk mi azt!” Fülep Lukácshoz: „Te tudod, de ők dehogy tudják!”
Ez döbbenetes volt. Ez a goromba fölényesség. Füleptől már egészen fiatalon nagyszerű tanulmányokat olvastam. Bevezetőjét például Nietzsche: A tragédia eredetéről című könyvéhez, amely terjedelmesebb volt, mint a Nitzsche-könyv maga. Meg a Nemzeti öncélúság című cikkét – igazából az is nagy tanulmány volt –, amely 1934-ben a Válasz első számában jelent meg. Akkoriban minden valamirevaló szellemi ember ismerte. Hiszen alapvető volt és egyben pikáns is. Vesékig ható kritikája az ősi keleti magyarkodásnak, igen, magának a későbbi Válasz-koncepció szélsőséges formájának, annak a divatnak, gondolati kacatárunak, amely ma is, éppen napjainkban eleven. És akkor 1948-ban mégis így beszélt Fülep. Ilyen lekezelőn. Méghozzá egy nem túl szerencsés előadás keretében, Lukáccsal csaknem egy követ fújva, aki Nietzschét, enyhén szólva, csak negatív képződménynek tekintette. Így bánik el az emberrel az öregség?
Még kínosabb volt Füleppel egy másik közös beszélgetésünk. Az volt a vesszőparipája, hogy mi, mostaniak már nem tudunk magyarul. Ott van például – mondta – ez a Bibó. Stílusa csupa germanizmus. És sorolta, hogy melyik fordulata németes. Nem mondom, hogy Fülepet akkor örömmel hallgattuk. Később sem értettem, hogy Fülepet közelebbről megismerve és némileg személyét is tisztelve, miért volt olyan nagy hatással Weöres Sándorra. S ha meggondolom, később, 1957-ben abszurdumnak tartottam, hogy Sanyika A hallgatás tornya kéziratának válogatása idején kisfiús bólogatással hagyta ki Fülep szavára egyik-másik nagyszerű versét. Elvégre Weöres: Weöres volt. Elsőként is kimagasló esztéták-filozófusok fölötti. Bibó István részletes és kéjes elmarasztalása pedig számunkra bosszantó volt, hiszen tanúi voltunk a pesti Molnár utcában Révai József és Lukács ellenséges, alpári gúnyolódásainak. Elfeledhetetlen az a lekicsinylő, semmibevevős, rágalmazó hang, ahogy a szerényen érvelő, a kommunistáktól eleve sarokba szorított Bibóval akkor beszéltek. Ma is hallom gúnyos, megsemmisítő hanghordozásukat: Bibó urr, persze azt képzeli…
Az ember különben is ragaszkodik a korábbi érzelmeihez, ahhoz kötődik, akit egyszer megkedvelt, megszeretett. Nem kétlem, Bibó stílusáról beszélve Fülepnek némi igaza lehetett, bár például a Fülep által hibának tekintett nap mint nap fordulatnak, melyet azután évekig nem mertem használni, mint Lőrincze Lajostól megtudtam: köze sincs a germanizmushoz. Viszont Szabó Zoltán, aki stilisztának is elsőrendű volt, maga azt mondja Bibóról beszélve a Magyar Füzetekben, hogy Bibó a ’46-os, ’47-es tanulmányaiban, azért, hogy kritikáinak szenvedélyességét csökkentse, a németes hatásokkal is birkózó Eötvös József irányát alkalmazta. Számomra, sőt, számunkra Ágnessal azonban nem a stílus, hanem maga Bibó volt fontos. Tizenkilenc éves koromban ismertem meg. A Márciusi Front találkozójára együtt utaztunk Makóra, és a visszaúton csaknem egyvégtében beszélgettünk. Pontosabban: az a megtiszteltetés ért (amit akkor azonban nem fogtam fel), hogy a nálam hét évvel idősebb Bibó külön beszélgetést kezdeményezett velem. (Ott volt még a kupéban Donáth Ferenc is, de mi az ablak előtt külön álltunk.) Másodéves egyetemista voltam, éppenhogy másodéves, a hét év korkülönbség közöttünk óriási volt, félek, hogy akkoriban kissé túlzott volt az önérzetem. Mindenesetre már-már céhbelinek éreztem magam, és Bibó a maga kedvességével, tapintatos okosságával, eleven szellemével (lehet, hogy kíváncsiságával is) belement az órákig tartó beszélgetésbe. Persze, úton voltunk, Pestig el kellett tölteni az időt.
Számomra ez a beszélgetés, ha nem is volt meghatározó (ez a jelző eleve patetikus), mindenesetre jóleső és fontos volt. Érzelmileg befolyásoló. Makó után akkor írtam az első cikkemet. (Cikk? Egyszerű politikus jellegű ismertetés a Magyar Út című lapban, mely akkoriban ellentétes nézeteket is publikált: a lap nagybetűs első oldalán, igaz, ez állt: A Márciusi Front kiáltványa, de mellette még nagyobb betűkkel: Igazi jobboldaliságot!) Szóval afféle mozgalmi alapon kezdtem el írogatni, politikai-szellemi módon kapiskálni a dolgokat. Amikor a Márciusi Front kifulladt, mert a kormány sorra perbe fogta a falukutató írókat, kreáltunk a Front helyett egy új formát, megalakítottuk a MIKSZ-et (Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezete), melynek Erdei Ferenc, Darvas József, Markos György, másfelől Keresztes Károly (Móricz Zsigmond „Árvácskájának”, vagyis Móricz Csibének a férje) és személyem volt a túlméretezett igazgatósága. Bibó a felügyelőbizottság tagja volt. Ez a szövetkezet a Vigadóban meg a Zeneakadémián radikális németellenes esteket rendezett (1938–39-et írtunk), hol betiltották őket, hol nem, s ilyen nevek voltak a plakátjain, mint Major Tamás, Timár József, Gobbi Hilda. A Magyar Múzsa-estünkön Bartók Béla és Kodály Zoltán is fellépett. Bibó István az esteket kiegészítve a tagoknak szemináriumot tartott.
A szövetkezet tagjai többnyire művészek voltak, mint Szántó Piroska, Berda József, Fekete Nagy Béla, Dési Huber István, meg néhány egyetemi hallgató, sőt, mellettük ifjúmunkások is. (Szendrő József, a későbbi Irodalmi Színpad igazgatója volt a szövetkezet adminisztrátora, helyiséget pedig az Unitás Biztosító adott, apám révén ingyen.) Érdekesek, majdnem bizarrok voltak ezek a Bibó-féle kötetlen szemináriumok, mert Bibó vagy egy éven keresztül a nemzeti problémát fejtegette. Az akkori időben híres volt Joó Tibornak A magyar nemzeteszme című könyve (1939). Általában azt mondhatnám, hogy a nemzeti problematika több szempontból is előtérbe került, fokozottan fontos volt, mert a nemzeti szocializmus vonzásköre miatt a természetes nemzeti érzés és a németek faji „felsőbbrendűsége” között éles különbséget kellett tenni. Mint napjainkban, a nemzeti demagógia akkor is elöntötte a közéletet. A jobboldali radikalizmus félelmesen terjedt, nagy hangerővel leplezett idegen ideológia alapján. Azok a jelenleg is feltűnő kifejezések, hogy judeo-marxista, liberál-bolsevista-plutokrata, Hitleréktől eredtek. Bibónak fogalomtisztázó beszélgetései a nemzeti kérdésről azért is voltak másfelől kivételesen időszerűek, mert szemináriumain munkásfiatalok is részt vettek, szocialisták vagy titkos kommunisták, akiket akkoriban a pártos nevelés és főként az internacionalizmus közömbössé tett a nemzeti érzés iránt. Bibó viszont a maga megnyerő természetességével józan magyarságképről beszélt, hasonlóan ahhoz, mint amilyet akkoriban, érzelmibb jelleggel ugyan, Szabó Zoltán a Szellemi Honvédelem mozgalomban kifejtett. Persze Bibó egzaktabb, tudományosabb volt. Ugyanakkor volt Bibóban, jól emlékszem, előttem áll, hiszen az emlék olykor fényképszerűen rögzül, valami eleven frissesség, szenvedélyes fiatal okosság, jóleső, derűs beszédvágy, amely később, igen hamar eltűnni látszott kedélyéből. Már 1945-ben, amikor Erdei mellett a belügyben dolgozott, úgy éreztem, van benne űzött komorság is bőven. Akkoriban írta A magyar demokrácia válsága című híres tanulmányát, majd A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című írását. De már a támadások előtt is hajszoltnak, elkínzottnak látszott. Legalábbis erősen gondterheltnek. Gyakran összefutottunk a minisztériumban, ő főosztályvezető volt, én osztályvezető. A parasztpárti megbeszéléseken azt fejtegette, hogy politikai életünkben a kommunisták és ellenfeleik között a mérleg nyelve szerepre vállalkozhatnánk. Igen, de amikor a közigazgatás felfrissítésére, az úgynevezett munkás és parasztkáderek gyorstalpaló tanfolyamára unintelligens, nem megfelelő embereket is odavezényeltek (főként a kommunisták), és ezeket az embereket mi a tanfolyamból kiszűrtük, eltanácsoltuk, Erdei kommunista nyomásra tiltakozott ellenünk. Ne buktassatok, mondta. Akkor, jól emlékszem, mindketten visszaléptünk a tanfolyamtól. Ám ez csupán apróság. A lényeg? Bibó elleni támadások sora a cikkei nyomán. S ezt már akkor jól láttuk Ágnessal együtt, elképesztő, megalázó volt. Kiközösítő, vesszőfutás jellegű. (Közbevetőleg: 1945 őszén megbukott Erdei és 1946 nyarától kezdve már egyikünk sem volt a belügyben.) S ha kissé nagyobb léptékkel mérjük a dolgokat: az idő sebesen, pusztítóan dolgozott. Amikor 1957-ben a Fő utcai börtönből kikerültem, Bibó üzenetet küldött, bevitt az Egyetemi Könyvtárba, úgy emlékszem, ott dolgozott, és négyszemközt részletesen elmondatta velem, hogy milyen a börtön, kiket láttam ott, mellesleg: senkit sem, mert abszolút el voltam különítve, milyenek a körülmények, van-e fizikai bántalmazás, mi a kihallgatás rendszere, s hogyan beszélt az a Virág nevű (álnevű) belügyes főhadnagy. Minden apró részletet ismerni akart. Érthető: tudta a sorsát. Néhány nap múlva letartóztatták és elvitték.
De előre szaladtam az időben. Most Rómában még csak 1948-ban vagyunk, és számunkra Ágnessal nemcsak Bibó volt fontos, hanem Ravasz Boriska is, Bibó felesége, akivel a múlt alapján eleve rokonszenveztünk. Boriska a Baár-Madasban tanított, ha nem is volt a gimnazista Ágnesnak közvetlen tanára, de hogy mit jelentett Ágnesnak a Baár-Madas, mit Ravasz Boriska, akit majd később, sok-sok év múlva, Bibó kiszabadulása után is meglátogattunk, az nem szokványos, nem egyszerűen ismert tanár-tanítvány kapcsolat volt. Ágnesnak egy soha ki nem adott. 1947-ben írt versének egy részletét idézem:
|
Értem persze, hogy Ágnes miért hagyta ki kötetéből a verset. Szemérme ezt nem tűrte. De annyi bizonyos, hogy az iskola, a Baár-Madas, s benne Ravasz Boriska, a tanárnő, majd férje, Bibó István, külön-külön, majd közösen, érzelmileg fontos volt mindkettőnknek. Füleptől, modorától függetlenül is, idegenkedtünk, méltánytalanul csudabogárnak tartottuk. Még ha Fülep végül egy gesztussal enyhítette is a római estét, mondván: különben nem is olyan rossz a maguk stílusa.
De Kerényi Károly. Minden mély tudása mellett, hiszen előadásait hallgatva kitűnő előadó volt!, írásait, valamint a Sziget című folyóiratát olvasva az ember puszta érdeklődésből követte szellemét, mégis közelről nézve, neki is megvolt az öregsége. Ez József Attila elutasításából fakadt. Abból a nyilvánosan hangoztatott véleményéből, hogy József Attila csupán kommunista divat. De hát hol voltak a kommunisták és irodalompolitikájuk, amikor már rajongó hívei voltunk? Mikor később, egy-két ízben Ottlik hasonlóan a költő kommunistaságát pengette, Ágnes baráti nyersen letorkolta, mindig is dühösen elhallgattatta. Ágnes és Ottlik között a véleménykülönbség nemzedéki különbség is volt, meg a költő valamint a prózaíró természetes írásbeli szétválasztódása. Ez volt, ilyesféle volt Kerényi Károllyal való nézetkülönbségünk is. Pilinszky igyekezett Kerényit József Attila költészetéről jobb belátásra bírni. Ott volt az egész költő-társaság, az akadémiai kolónia. Pilinszky a meggyőzés kedvéért felolvasta Kerényinek az Ódát. Érvelés helyett, a vers minőségének döntő tényét. Emelt mutatóujjal olvasott, gótikus keze figyelmező rebbenéseivel, és azzal a meghitt, olvadt arany vershanggal, amely költészetének sajátja volt, s amelyet ma már minden versszerető ismer. Ám a varázs Kerényit nem hatotta meg. A felolvasás után kötözködni kezdett. Azt még értem, mondta, az még jó, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek, de az már teljességgel értelmetlen: mint mélyüket a hallgatag vermek. A verem mély és sötét, miért szeretné bárki is? Tudod, mondta Pilinszky metsző okossággal, azért szereti, mert a verem önmaga lényegével azonos. Mert élni szeretnek halandók megint önmaguk, amíg meg nem halnak. Tudod, azért! Olyan átfűlt volt Pilinszky hangja, hogy Kerényinek torkán akadt a szó.
De Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes. Huszonhat évesek voltak. Ágnes mindig kerek, jellegtelen parasztarcáról beszél, ha egyáltalán beszél magáról. Ez a parasztarc képzet tévedés, mély tévedés, legfeljebb azt lehet mondani, hogy neki is, mint Szabó Magdának kissé kidomborodott az arccsontja, magyar vonás. Pilinszky finom volt, törékeny, átszellemült. Ágnes hosszú, tömött hajával, lobbanó-sugárzó intellektusával, mintha örökös fényforrás volna.
Egyként, de más-más módon, mindketten sebesültek voltak. Ágnes is az volt, magas intellektuális fegyelemmel leplezve. Igen, ő is. De hogy Pilinszky az: egyértelműen tanúsítja, belemagyarázás nélkül, nagyszerű fiatal kötete, a Trapéz és korlát. Mit takar az ő fekete mennyországa? Milyen képtelen, tömény fájdalmat? Milyen gyötrő kirekesztettséget? Az eleven, a kiátkozó szenvedést nem fedi el az átalakító vallásos képzetsor. A katolikum, mely Pilinszky számára kezdetben fogódzót kereső vágy csupán, enyhület utáni sóvárgás, majd csak később lesz, az ötvenes évek végétől, a maga gyötrelmeinek felködlő keresztény jelképe. A Trapéz és korlát kötetben azonban az istenkép alig tűnik fel. Az 1959-ben kiadott Harmadnaponban is (ez a kötet Pilinszky költészetének csúcsa) többnyire csak a kötet második részében jelenik meg. Pontosan a Harmadnapon című versben, a Jelenések VIII. 7. és az Apokrifban és ekkor is valóban az apokrif, a nem hiteles evangélium szellemében.
Bár tény, hogy már a Pietában, ebben a testiséget megérzékítő versben, ebben a vágytól égő kétségbeesésben jelen van a megoldás felé irányuló jelkép: S ő harmadnap feltámadott (1947). Ahogyan tizenegy év után, a belső kíntól megtisztítottan szó szerint megismétlődik: Et resurrexit tertia die.
Rónay György írta meg a Vigiliában, igaz, ezt a tanulmányát könyvben nem közölte, hogy Pilinszky későbbi jelképvilága, sűrítő motívumkincse nem az egyetemes, harmonikus katolicizmust testesíti meg. Sőt! Hogy a szenvedés, mely idővel, lényegesen később, a krisztusi szenvedés költői kifejezőeszköze lett, Pilinszky költészetének olyan kifejezés-formája, mint József Attilának, jól lehet egészen más körülmények között, a szocializmus. A szocializmus, mint költői eszköz. Halász Gábor találó megállapítása szerint.
Ágnes sebesültsége, mely last but not least, ha más irányú is, de távolról Pilinszkyével valamelyest rokon volt. Ha az ember szerelmes, ahogyan az voltam fiatalon, és minden válságon át maradtam vele mély sorsközösségben élete végéig, akkor lassan érti meg a lelki jelenségek valódi történéseit. Ahogy lassan érti meg a magáét, a maga kényszeres hajlamait. Inkább elkendőzi, mint sarkítja az alaptulajdonságokat, melyek fokról fokra rögzülnek, sőt a körülmények még erősítik is őket. Fiatalon, nagyon tapasztalatlanul, azt gondoltam, hogy Ágnesnak csupán alkalmi, természeti okokból labilis a lelkiállapota. Hiszen máskülönben Ágnes ragyogó volt és erős. A legnehezebb próbákra képes. Lassan arra is rájöttem: nálam erősebb volt kritikus helyzetekben, sőt döntő elvi kérdésekben is. Amikor a háború alatt a hadműveleti területen idegen, ellenséges lakosok között engem kitört a frász a félelemtől, hogy melyik árokból, bokorból lőnek belém, mint magyar katonába, hiszen nem hordozhattam olyan táblát, hogy én kérem, utálom a náci németeket, várom a háború végét. Ágnes érthetetlenül nyugodt volt, gyanútlanul félelem nélküli.
Emlékszem, 1944. júliusában, az éj közepén több ízben is felrobbantották a partizánok a Csáktornyára közlekedő vonatot. (Csáktornya, az egykori Zrínyi-vár akkor magyar terület volt, bár a lakosság zöme nem volt magyar, az egész falut, ahol katonáskodtam, vendek lakták.) Ilyenkor hallani lehetett a mozdony messze dohogását, majd a robbanásokat. Nekem, mint az alakulat parancsnokhelyettesének a katonai körletbe kellett mennem. Ágnessal a falu szélén laktunk, a határfolyóval szembeni magányos házban. (Lásd versét, a Mihályfalvi kalandot.) Hogy Ágnes ne maradjon egyedül, ott tartottam a nyitott ajtóban őrködve puskával a csicskásomat. Igen, de ő úgy félt, hogy valami ürüggyel mindig befutott a körletbe, a többi katona közé.
Nem mondom tovább, hogy Ágnes milyen bátor volt, hogy nélküle sohasem tudtam volna később katonaszökevényként, hamis papírokkal élni, a budapesti ostromot kiállni. Hogy ő képes volt, két napon keresztül vonattetőn, oroszok között, akik korántsem voltak a női nemmel szívbajosak, végigutazni értem a fogolytáborba, Debrecenbe.
A sebesüléséről beszélek, mely egyfelől mérhetetlen megbántottság volt és túlérzékenység, másfelől rándulásszerűen keménység, indulat. Eleinte csak jelzéseket észleltem szerelmünk idején, 1943-ban, azokat is természetesen elhessegetve. Akkoriban a karpaszományos tiszti kiképzés után, általában öt óra körül értem haza rohanvást a Károly laktanyából. Megbeszélésünk szerint hat órakor találkoztunk a Gellért téren. Elég ritkán jött késés nélkül, s akkor is remegve az idegességtől. Holott az én időm volt kurta, szűkre szabott. 1946-ban A szörny című versében azt írta: „Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig, / virágot öntöz, fényt sodor, / s a mélyén lent egy szörny lakik.” Nem idézem tovább, csak a vers végét: „S így gyakran hallom éjszaka / ahogyan illik, nyög, hereg, / s csukladozva a szortyogó, / növő iszapban hentereg.” S ott van mellette a Dagály után, amely félelmesen erőteljes és egyértelmű. A verset később elhagyta.
|
Nem szeretném a verset kommentálni. Annyi magyarázat nélkül is világos, hogy mint Pilinszkynek, ha teljességgel más irányban is, megvoltak Ágnesnak a szélsőséges, sötét, kétségbeesetten küzdő indulatai. A lélek olykor tárgytalan túlfeszült állapota. Ami valamiért megalázza, vagy amiért megalázódik. Valami artemiszi kín? Az individuum ineffabile végletes igénye, mely a természettel is szembeszáll? Mondom, jogtalan bármilyen módon konkretizálni azt a sejtelmes alapérzést, amely hol utalásszerű volt csupán, hol egy-egy pillanatig teljességgel betöltő, mintha szétszakítva őrizné önmagát. Mégpedig huszonegynéhány éves tudatossággal.
Hogy igazából mi játszódik le belső világában, a filozófiai és pszichológiai érzékenységek milyen ellentétes kettőssége, azt jobbára csak a trivialitások nyomán vettem észre. Természetesnek vettem azt, hogy a költők ilyenek, hogy a költészet alapvetően rejtélyes és titkos felismeréssel jár, másképp nem is igazán költők. Kritikus létemre kevéssé tisztáztam magamban, hogy a vers kikristályosult kifejezése mögött nem csupán dicsérendő vagy kevésbé dicsérendő verssorok állnak (valami érzékelhető minőség), hanem állandóan működő belső világ, a vers szikrázásán túl maga az állandó vulkanikus kontempláció, amely titokzatosan teremti a költészetet, valami állandó feszített, kiismerhetetlen működést, más minőségű létezés termését. Bár naivul, túlegyszerűsítve mondom, van a vers felszikrázó csodája és vannak a természetes, józan mindennapok. S csak később jöttem rá az összefüggések fájdalmas realitására, amely közvetlenül, szüntelenül megérintetten válik érzéssé, örömmé vagy kínná: lírai élménnyé.
Persze igaz, hogy az úgynevezett lírai élményt, azt a hullámzó valamit Ágnes távolságtartással kezelte. Ő aztán nem engedte meg magának, idősödve még kevésbé, hogy a líraiság, az exhibíció jegyében kiadja magát. Csak egészen kétségbeesett, feltörő érzésindulatoknak volt kénytelen akkor is csak nagyon ritkán a versben közvetlenül szót adni.
De a régvoltra, szerelmünk idejére visszatérve csak azt láttam, hogy még a házasság közele előtt is, kissé ironikusak, hegyesek voltak a levelei. Jól gondolom? Nem tudom, hiszen olyan melegen érző is tudott lenni, bajomban vigasztaló. Hiszen ha az ember katona és mozgósítják, nem tudja hova viszik, egyáltalában visszatér-e, joggal lesz érzelmes, szorongással teli. Ágnes viszontszeretett, mindent, amit tudott, megtett értem, efelől semmi kétség. Csak szavában, hangulatában volt olykor irónia vagy váratlan indulat.
Mert végül is ő szeretett erényesebben, etikusabban. De a mindennapok engem őröltek fel. Ha reggel kávézva beszélgettünk, ragyogó elmefuttatásokat, esszéket rögtönzött. (De szomorú, hogy nem volt még magnó!) S gyakran nem tudtam eközben, hogy ő mondott-e valamit, amit én természetesen kisajátítottam, vagy beszélgetésünk közben valóban nekem jutott eszembe valami találó gondolat. Tréfásan gyakran mondta, hogy ösztönös szellemi tolvaj vagyok. Ő is magáénak tekintett viszont olykor ezt-azt, ami biztosan az enyém volt, még boldogult úrfi koromból. Mert mohó volt ő is, döbbenetes csúsztatással, naiv hittel, bár nem restellem megvallani, kettőnk között ő volt a szellemi nagytőkés, aki ugyanakkor könnyű szívvel, félkézzel adott.
Igen, de amíg a kávézáshoz eljutottunk, amíg felkelt, vagy amikor már hivatalba kerültünk s nagy kínnal elindultunk otthonról! Az indulatok vibrálását, kínzó állapotát naponta meg kellett élni.
Persze volt ebben ellensúly bőven. Idővel, indulata elmúltával még bocsánatot is tudott kérni. Iróniájával, pazar ötletein kacagva tudtunk nevetni. Bohóckodva, boldogan, frenetikusan, egymást ölelve. Bár gyakran az én szellemi rovásomra. Svejk, a maga történetei, idéztem neki egyre másra, isten tudja hogy, de mindig a tiszti becsületbe gázolnak. Mármint az ő történetei, tréfái, mulattatóan bizarr helyzetben rajzolva engem. Hogyan táncolok balettet az opera színpadán, vagy hogy énekelek, jóságos isten, zenei hallásra, hangra teljesen képtelenül. Igen, de egy pillanat, s máris sértett lett, egy hangsúlyom vagy megjegyzésem miatt. Egy idő után, igaz évek múlva, és ebben bőven benne volt az ő életelveitől eltérő, másfajta, ambivalens magatartásom, nem ok nélküli lelkiismeretfurdalásom is, valami tapintatos, sőt tartózkodó félelem gyökeredzett meg bennem. De szerettem őt, az életemet tettem rá. Igaz, ő is az enyémre.
Igen, játékosan is kemény tudott lenni, iróniájával olykor sértő. Észre sem véve, hogy kit mivel bánt meg. Pipi és Totó: Pilinszkyt és Toldalagit hívta így Ágnes Rómában. Ők ketten mindig együtt jártak, egy szobában laktak a Magyar Kollégiumban. Valószínűleg azért, mert zsúfolt volt a ház, vagy még inkább azért, mert Pilinszky hozzá szokott ahhoz, hogy ne legyen éjszaka sem egyedül. Kettőjük között amúgy is mély volt a barátság. Irodalomtörténeti tény, hogy a Pilinszkynél néhány évvel idősebb Toldalagi kezdeményezte azt a szuggesztív, átható vershangot, amely a Trapéz és korlát idején Pilinszkyt jellemezte. Hogy a vershang kitalálója Toldalagi volt.
Pipi és Totó mit szóltak ehhez a ragadványnévhez, az érdekeltek? S vajon hogyan vette Pilinszky, amikor Ágnes, bár nevetve, tréfálódzva, így kiáltott fel: Jancsi, maga önző ösztönállat! Önző ösztönállat.
És ez, ugyan nem ok nélkül, újra és újra felhangzott. Akkor úgy gondoltam, s ma sem gondolkozom másként, meglehetős igaznak tetszett Ágnes felismerése, ez a heuréka-kiáltás. Egyszer azt mondtam Juttának, Jancsi későbbi francia barátnőjének, élettársának, amikor Pilinszky egyszerűen nem ment el egy találkozóra, melyet pedig maga kért, de már nem volt fontos neki: Jancsi a részvét legnagyobb költője, de a legönzőbb ember. Az asszony rábólintva nevetett. Sajnos tudta, mennyire igaz.
Miközben Pilinszkyről gondolkozom, forgatva az emlékeket, hogy személyes jelenléte mellett érzékelni tudjam költői jelenlétét, azt, ami milliószor fontosabb a magyar irodalom számára, sőt az, ami lényéből fontos, eszembe jut legutóbbi, felködlő álmom. Az a káprázat, ami frissen élt bennem. Ottlikkal vagyunk együtt s Pilinszky telefonál neki, és két versét is elmondja. Ottlik, aki a valóságban már némileg nagyot hallott, s különben sem szeretett verset hallgatni, most tisztán hallja. S hogy az álom vizéből kilépve ébredezem, rájövök, hogy a jelenet szóról-szóra megtörtént. Pilinszky a létrehozás halálos izgalmával verset mond telefonon. Égető, heves közlésvággyal. S amit mond, csakugyan égető.
Égető, mint a napfény a nagyítólencse fókuszában. Ezt a tömény, gyúlékony forróságot képes a Pilinszky-vers létrehozni. Egy másféle költészet-módot. Egy túlhevített közlésfokot. Korántsem gondolom, hogy titkát ki tudnám tapintani. Inkább csak létezése jelenlétét próbálom érzékeltetni. Az biztos, hogy a Pilinszky-vers nem úgy ad lírai élményt, mint amelyet a színvonalas költészet egy-egy mozdulattal létrehozni szokott. Pilinszky törvényszerű kizárólagossággal egzisztenciális lírát ír, a létezés nem-létezés fokán, látszólag diszparát, ellentétes, egymástól távoli jegyek egymáshoz szorított egységében. Mégpedig irtózatos, fegyelmezett tudatossággal. Sokszor napokig dolgozott három-négy sorért. Nézzük módszerét, a Panasz című versben például, mely talán-talán első konkrétabb isten-verse 1948-ból.
|
Az éjszaka sarában némán, de egy égboltnyi madárral. Ám egy mozdulat, és a következő strófában már semmis a vágyott madár-égbolt. Az ég már idegen:
|
A félelem zátonyai ragyognak, majd a szerelmek szerelme kísért, hogy az ellentétek sora után eljussunk a végső képlethez, a hívő számára vágyott, abszurdul megmintázott ellentétig:
|
A nagy versekben, éppúgy mint a négysorosokban, egymás mellett halad a töményen egybezárt ellentételesség. Az öröm a pusztulásban, méghozzá az alliterációban egybekapcsolva. Az, ami a csodálatos Aranykori töredékben feszül:
|
Sorra lehetne idézni korszakának ezeket a csúcs-verseit. A létérzés szélsőséges, vibráló ellentéteit. Állandó katarzishelyzetét. A szerelem sivatagának villámló nyarát és ketrecbe zárt szomjúságát, a reményt, amely mint szalma közt kidöntött pléhedény, azt, amely a pusztulás párnájának és az édes vesztőhelynek lefelé ívelő párja, bizony kétségbeesett párja, egészen az Apokrifig, hol elhagyatnak mindenek. A beszédvágy, a riadt remény-képzet, az égő ketrec szótlan némasága (ugyanaz a kép). Hol „Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam.” És könny sincs a ráncok helyett, csak „üres árok.”
De ne folytassuk. Hiszen úgy tetszik, folytathatatlan a létérzetnek ez a sisteregve lobbanó fókuszba-állítása, amely a Harmadnapon után, a Szálkák és a Végkifejlet kötetekben ha teremt is fényes, szikrázó verspillanatokat, Pilinszky művének további egésze töredezettebb és absztraktabb (s egyben ideologikusabb), mint előző lírai korszaka, s mert ideologikusabb, egyértelműbb és sokak számára (esztétikailag kétségesen) népszerűbb is. Ám az ő átalakulása, besimulása a nyugat-európai költői divatba sokkal-sokkal későbbi jelenség.
Akkoriban, 1948-ban Pilinszky belső világa más volt. Tele volt ugyan a szenvedés döbbenetes együttérzésével, sőt együttélésével, de tele volt ugyanakkor érzékenysége narcisztikus elemeivel, sőt, istennek hála, – a mindennapokban – a sötét pillanatokat feloldó humorral is. A létezésről nemcsak azt tudta mondani, mint ahogy később hallom a már-már gépies hanghordozását, hogy iszonyatos, iszonyatos, hanem érződött benne valami fájdalmas nosztalgia a boldogság után: „valamikor a paradicsom állt itt.” Emlékszem, néhány nappal Rómából való elutazása előtt átéléssel, de humorral mondta nekünk az édesanyjáról és a családjáról beszélve: odahaza már remegnek. Remegnek, tudják, hogy néhány nap és megjövök.
Ágnes kritikusabb megjegyzései nemhogy lepattantak volna róla, hanem inkább mulattatták őt. A személyét illető bírálatnak, a rávonatkozó feddés örömének egyik kivételes példáját hasonlóképpen éppen a fiatal Tandori Dezsőnél érhettem tetten. Még csak éppen megjelent költő volt és szidtam valamiért, véletlenül azért, mert költőtársaival, Székely Magdával és Tóth Judittal nem volt szolidáris. S Tandori eközben boldogan mosolygott. Nem gondolom másként, Pilinszkyben is volt valami narcisztikus mosolyféle, valami öntörvényűség, amely vállatvonva nemcsak túllépett a bírálaton, hanem még mulattatta is, mégha önzése mások szemében olykor visszatetsző lehetett. De ez inkább később volt, már hogy így mondjam: világhíre idején.
1948-ban és a következő években Ágnes és Jancsi között a kapcsolat mély volt és baráti, ritka összeütközéseik mellett is szorosan sorstársi, legalábbis Ágnes részéről. Sőt, egy rövid pillanatban Pilinszky részéről még annál is több. Az 1945–46 utáni időkben még jó darabig hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy barátaim, írókollégáim túlzottan is lefoglalták Ágnes létét, és olykor úgy néztek rá, mint számba vehető fiatalasszonyra annak ellenére, hogy Ágnes a maga emberi tárgyilagosságával, mélyen puritán gondolkozásával a félreérthető intimitás legkisebb lehetőségét sem adta meg nekik. Legföljebb a férfiszándékot, naivitásában, nem vette észre.
Pilinszkyt illetően természetesen más volt a helyzet. Ő akkor állt a legmélyebb kapcsolatban velünk, amikor az ötvenes évek elején az Apokrifot írta. Két-három naponként megjelent nálunk, innen talán a vers éterikus szerelmi motívuma. Úgy mondta: bejárta a 63-as villamos vonalát a Molnár utcától a Kékgolyó utcáig és a verset Ágnesnek dedikálta. Később persze ezt a dedikációt elhagyta, mert kapcsolatuk megfordult. Vagy mert egyszerűen túljutott a vers létrehozásán. Holott Ágnes maximálisan segítette. Pilinszky alkalmanként három-négy sorral bővítette a verset, és fűzött hozzá megjegyzéseket. Végül Ágnes találta ki, hogy ezt a roppant nagy vállalkozást, melyet Pilinszky hol nagyszerűnek tartott, mintha érezte volna, hogy ez a vers művének legtelje, hol összetépnivalóan csapnivalónak, ne négysoros strófákban állítsa össze, hanem tömbszerű egységekben. Ezen Jancsi kapva kapott, annyira egyértelműnek tetszett a megoldás. Különben Ágnes és Jancsi között akkoriban szinte testvéri volt a kapcsolat, a különös konszonáns mélység és a naiv elfogultság határmezsgyéjén. Jancsi, hiszen mindig így hívtuk, képes volt meghitt vallomásként odavetni Ágnesnak, hogy protestáns ember nem lehet igazán erkölcsös. Ágnesnak erre csak nevethetnékje támadt, hiszen a ő protestáns puritanizmusa végletesebb, szigorúbb volt a bűnt és a bűnbocsánatot elfogadó katolicizmusnál. Ha nem is a Kálvin erkölcse volt az övé, melynek ma már hihetetlen, testet-lelket megerőszakoló szabályait mindketten képtelennek tartottuk. Igen, az egyéni megszabályozásnak csaknem a Harmadik birodalombeli kegyetlen keménységéig. Hogy Szervét Mihály máglyahalálát meg se említsem. De azt gondolta ő is, hogy a házasság Isten előtt, vagy az emberek előtt, mindegy, örökké érvényes, és benne nem csupán egyszerű erkölcsöt, hanem valami nagyszabású közös és nemes művet kell létrehozni. Jancsinak a protestantizmusra vonatkozó megjegyzését lelki redőiben megbújt gyermeki tojáshéjnak, valami még rátapadt sekrestyés szemlélet maradványának tekintette. Kettőjük beszélgetéséből, ha belemelegedtek, ha az nem az irodalom területét érintette, sok minden idegen volt számomra. Főleg a transzcendencia túlméretezett, gomolyos területe. A Dosztojevszkij és Simone Weil-féle gondolati törmelékek. Bár Simone Weil mélyebb átélése Jancsi számára csak később lehetett teljesértékű. Pilinszky ugyan már abban az időben egy-egy könyvvel jelent meg a hóna alatt, elsősorban Weil kötetével, kit Ágnes szerint akkoriban Jancsi még nem olvashatott végig. Egyszerűen azért nem, mert a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején Jancsi alig tudott franciául. Később is, Pierre Emmanuellel való barátsága idején is, ez már a hatvanas évek vége után volt, hiszen ’48-tól kezdve 13 évig nem mehettünk ki nyugatra, csak rengeteg hibával beszélt. Sosem felejtem el, hogy Illyés lakásán hetven második felében Emmanuel, Rónay és a mi társaságunkban többek között azt mondta: Quand j’ etais une femme. Kuncogás, majd fergeteges nevetés lett belőle, mert azt akarta magyarul mondani: amikor feleségem volt, s így mondta franciául: amikor asszony voltam. De e titkos értelmű, ha tetszik: freudi nyelvbotlástól függetlenül is én különben éppúgy mellé-melléhibáztam, mint Pilinszky. Jancsinak Weil melletti villamos-olvasmánya: valamelyik kedvenc Dosztojevszkij-könyve nekem általában hosszú volt, mint csaknem minden az orosz irodalomból. Az a bonyolult mély lelkük, mely olykor oly barbár. Még a racionálisabb Gorkij is az. A Karamazovok Nagy Inkvizítor jelenete persze mélyen megrázott. Az inkvizíciós börtönbe zárt, majd a földről kitessékelő Jézus-jelenetet alapvetően igaznak tartottam. Lehet, hogy protestáns létemre, anyai nagyapámnak magas egyházi funkciója volt, már gyermekkoromból bőven hallhattam az inkvizíció szörnyűségeiről. A gyerek rettenetesen mélyen átéli a kegyetlenségeket. S nekem ott voltak a könyvtárunkban az égetések, tortúrák, hajmeresztő kínzások történetei. Ágnes szüleinél, később láttam az ő könyvtárukat, éppúgy. A negyvenes évek elején egy Machiavelli tanulmányban ezt idéztem: Mi olaszok, elsősorban azt köszönhetjük tehát az egyháznak és a papoknak, hogy vallástalanok és gonoszok lettünk, de más, még súlyosabb dolgokat is kaptunk tőlük, és ez a második oka romlásunknak stb. (Értekezések Titus Livius római történeteinek első tíz könyve fölött.) Ha Jancsi és Ágnes belemelegedtek az irracionalitásokba, elhallgattam, ez nekem nem volt kenyerem. Minden különbözés ellenére volt közöttük valami konszenzus. Valami életidegenség. Jancsi egyik alkalommal négyszemközt elmondta Ágnesnek, hogy Molnár Márta többször is látott engem eszpresszóban egy villogó szemű, érdekes arcú, fekete asszonnyal. Ez igaz volt. A puritanizmust Ágnes kínokkal teli, olykor kínzó bonyolultsága miatt a lét súlyának éreztem. Ha mértékkel is, de az individuális szabadság korlátjának. A híresztelésből, ahogy Jancsi eltávozott, egy pillanat alatt válási szándék lett, iszonyatos jelenetek hónapokig, sőt évekig tartó sora, majd válás, melyet ugyan mi hosszú ideig semmisnek tekintettünk, noha a bíróság de facto a házasság felbontását kimondta. Mindenesetre a papírtól függetlenül együtt maradtunk kínzatásunknak minden végletességével. Ágnes haragjának, megsebzett hiúságának és megaláztatás-képzetének következtében. Olyan volt számomra, mintha robbantásra készen kanócként gyulladnának végig idegszálaim, sisteregve a mellkasom közepéig. Ágnes rohamról rohamra izzó dühvel, gyűlölve szeretett. S én is szerettem, megalázva, kétségbeesve.
Pilinszkyt is katalizálta a helyzet. Mint ahogyan Ágnes rögtön elmondta nekem, Jancsi a legkomolyabban indítványozta: ha elvenném testvéri-feleségül, akkor természetesen át kellene térnie katolikussá… Az, hogy maga elvált, talán áthidalható…
Ágnes a jelenetben nyilván sokkal-sokkal tapintatosabb volt Jancsival, elképzelhető, hogy gyengéden szeretetteljes, de amikor nekem összegezte, szeme villogott. Hogy én katolikussá?! Térjen át ő! Forognának sírjukban gályára vonszolt őseim!
Lehet, hogy karikírozom, de nem hinném, hogy indulatában, abban, hogy neki kellene alkalmazkodnia, méghozzá természetes női alávetéssel ahhoz az ősi, kétszerkettő = négy férfimentalitáshoz, mondom, aligha hinném, hogy mást mondott volna. Legföljebb gyengédebben, de nem mást.
Ágnes mindig is szembefordult szigorúan konzervatív családjával, szélsőséges rokonaival, létében el nem fogadva az önző, a harmincezeréves férfigondolkozást vagy a szemellenzős protestantizmust. Az én családom liberális volt és ez rendkívül tetszett neki. Tartózkodva mosolygott csupán, ha még fiatal lány korában presbiter apja így igyekezett őt oktatgatni: Lányom, vigyázz, ne érintkezz katolikus fiúval, mert ebből lesznek a vegyesházasságok. Anyósom az ötvenes évek elején (nagyon korán és zavarodott lélekkel halt meg szegény) két embertípusra kiáltott kígyót és békát: a kereskedőkre és éllel, így hangsúlyozva: a kathólikus papokra (jelzőjüket kíméletből elhagyom). Most másról van szó, mondtam neki, éppen akkor volt a Mindszenty-per, most hagyja őket békén: most mártírok. Ha szörnyű hatalmasok voltak is egykor.
De visszatérve a ’48-as Rómába, ebben a szabad és otthonos légkörben korántsem zárkóztunk be a kollégium világába. Ismerősök voltunk itt is, ott is. Hangversenyekre, olykor zenés misékre jártunk, feledhetetlen volt például számunkra a karácsonyi zenés mise az Aventinuson, vagy a befana ünnep a Piazza Navonán, amikor a templomban a gyerekek prédikáltak. Általában az utca minden véletlen eseménye érdekes volt számunkra, hiszen az olaszok az utcán élnek.
A Corso Vittorio Emanuelén szembe találkoztam Ralph Brewsterrel. Szinte alig hittem a szememnek. Legutoljára Budapesten láttam, az ostrom előtti napokban. Brewster származásra félig angol volt vagy amerikai, s egy olasz hercegnő fia. Míg arisztokrata pártfogói papírokat nem szereztek neki, minden irat nélkül a szüleim lakásában bujdosott több mint féléven át. Nálunk, a zongora alatt volt minden holmija, nyáron az erdőkben lakott, télen hol itt, hol ott. Megírta Wrong passport című könyvében. Még letartóztatni is a szobámban tartóztatták le a detektívek, le is ütötte közülük az egyiket, s a szomszéd szobában letépte apám füléről a fejhallgatós rádiót, apám természetesen a tiltott angol rádiót hallgatta, s vele arisztokrata támogatóinak értesítést tudott küldeni. Nagy sztori, most nem mondom el, hiszen a Visszatérés című könyvemben elmondtam. Lényeg, hogy Brewster ’48 tavaszán Rómában egyszerre csak előttünk termett. Beültünk Goethe egykori kávéházába, a kényelmetlen barokkpuffos Caffé Grecóba. Ágnes ilyesmit pontosan tudott, és hogy mi történt Brewsterrel és velünk, kapkodva adtuk és vettük át egymástól a szót. Brewster a 18. század egyik legelegánsabb, de teljesen leromlott palotájában lakott, a Barberini palazzóban, az volt családja tulajdona. De hogy ne kelljen barátunknak fasiszta katonává lennie, a Barberini család előbb Görögországba húzódott, majd a német megszállás miatt Brewster Magyarországra. A palotát a háború után elfoglalta a nép. Brewster számára egyetlen karámszerű hodály maradt az óriás épületből, és ott élt. El-eljött, Ágnes úgy mondaná: betámított hozzánk meg Szőllősy Andrásékhoz, mert zenerajongó volt és egy nemzetközi zenei lapot akart szerkeszteni.
Olykor Lénard Sándort is meglátogattuk a Piazza di Spagna közvetlen közelében, a Via Babuinón. Lénard németül verselt, Hermann Hessével és Thomas Mann-nal levelezett. Viszont Rilkét utálta. Avult, jelentette ki, kettőnk, sőt hármunk (Pilinszkyt is beleértve) szeretett költőjéről. Hogy voltaképpen miért utálta, azt a német költészet akkori állapota alapján lehetne csak tisztázni. Az ilyesmi szinte nemzeti ügy. Lénard a Magyar Akadémia orvosa volt, s bajainkban sokat segített nekünk. Otthon Bachot játszott, mindig Bachot. Egy szerencsétlen fiatal olasz nővel élt, akinek sejtelme sem volt, hogy mit beszélnek körülötte. Aztán fogta magát és elment Dél-Amerikába. Lefordította latinra a Mici Mackót, s egyszerre világhírű lett. Magyar könyveit sorban kiadta a Magvető Kiadó, jó értelemben vett bestseller valamennyi. Amikor még Rómában volt, tehát sokkal korábban Pilinszky és Toldalagi hazamentek, véletlenül benyitottam üres szobájukba, mindössze két könyvet találtam ledobva a sarokba: Alexander Lenard egy-egy dedikált német kötetét. A mi példányunk ma is megvan. A Magyar Akadémiában mindenki ismerte Lénard A. Sándort az olasz szobalányoktól kezdve a portásig. Lehet, hogy Pipinek és Totónak a tapintat nem volt kenyere?
Másnak se mindig, de legalább olykor adtak a formákra. Láttam egyszer Lukácsot, Fülepet, Balázs Bélát Kardos Tibor társaságában, kiöltözve feketében, éppen indulóban. A nagykövethez mentek Balázs Bélát ünnepelni. Lukács, akinek ismeretes Balázst dicsőítő írása: Balázs Béla és akiknek nem kell, ahogyan véletlenül melléjük értünk, félhangosan odafordult felénk: Utálom, de mit tegyek? Hát menj csak, gondoltam, megérdemled. Balázs Béla filmesztétikája és néhány szép meséje kivételével (lásd az Igazi égszínkék című kötetét) költőként, drámaíróként nehezen értékelhető. De Lukács esztétikai érzéke sem volt azért kivételes. Talán egy vagy két este is meghívott bennünket beszélgetni, elkerülve a kínos témát, hogy 1946 nyarán, az Újhold első száma után, lényegében politikailag denunciált engem: Ha Lengyel Balázs, összegezte tanulmánya végkövetkeztetését, a babitsi individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ezzel az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását teszi a negyedik nemzedék programjává. Akkoriban a demokratikus megindulás cselekvő ignorálása bizony bűncselekmény volt. Lukács kétségkívül udvarias volt a továbbiakban velünk, még később is, ’48 végén is, de eszmemenetében korántsem bánt velem kesztyűs kézzel. Pontosabban azt mondta, amit a harcos marxista esztétika nevében mondania kellett. Akkoriban egy tanulmányomban Illyés, Szabó Lőrinc, Weöres és Vas líráját igyekeztem karakterizálni. Lukács tanítványa, Szigeti József valami hasonló témájú líra-összegzést végzett akkor politikai célzattal, negatív kritikával. Lukács Szigeti álláspontját kérte tőlem számon. Nem tudhatta, hogy egy év, és ő kiesik a hatalomból (lásd a Rudas-vitát) és helyette Szigeti József lesz az ELTE esztétikai tanszék vezetője, aki Marxista esztétika című tankönyvnek használt művében azt a bölcsességet tanította a magyar ifjúságnak: az Odüsszeia, a görög líra és vele együtt az egész klasszikus irodalom azért maradhatott fenn, mert tükrözte az osztályharcot.
Sokra hát e beszélgetések során sem mentünk Lukáccsal. Tanulni igazából Ferenczy Bénitől tanultunk. Ágnes az egyetemen művészettörténet szakos is volt, és mindent akart tudni, amit látni, tapintani lehetett e téren. S mivel nekem nem volt semmiféle művészettörténeti alapom, a maga képzettségével és mohó intellektualitásával tanulva tanított engem, s ha rá bírtam venni, hogy idejében kikeljen az irtózatosan hideg, kőpadlós szobából, mint mondtam, megszűnt a fűtés a Magyar Akadémián, akkor felfedezésekre indultunk. Nem egyszer Ferenczy Béni útmutatásai, egy-egy rátapintó megjegyzése alapján. Béni igazi mester volt, a művészet nagymestere, nem tudós. Revelációt tudott adni egy félmondatával. Vagy csak azzal, ha azt mondta: Nézzétek csak! Ilyesmikkel: a Palazzo Cancellaria anyaga a Colosseum szétrombolásával készült; figyeljétek meg az óriás tömbű Farnese ablakszemöldökeinek variációit, vagy a Pantheon ókori ólomtetejét a reneszánszban leszedték és belőle készült a Szent Péter templom csavart tabernákuluma; az óriás teher miatt a templomalapozás megsüllyedt, csaknem beomlott a kupola. Nézzétek, hogy vezeti a szemet Bernini szétágazó kettős oszlopsora stb.
Ahogyan jobb idők jöttek, vagy ha kisütött a nap, az már jobb idő volt még a tél végén is, össze-vissza csavarogtunk Rómában. Jártunk olyan helyeken is, ahol nem járt közülünk senki sem. Magánpaloták múzeumaiban, meg három olyan városon túli templomban, ahol a kapucinusok, ha ugyan azok voltak, likőrt pároltak és álmosító eukaliptuszligettel volt tele a templomkörnyék. (Ez a később sosem talált pillanat, a kis templomok, az erdős liget, a fény törése, a lombok lágy ide-oda lengése egyik legmélyebb emlékem.) Ágnes mindent tudni akart. Valóban szájjal, szemmel, füllel, orral felfalni az egész világot. Időnk volt, hiszen négy hónapunk volt erre, és még újabb négy hónapot akartunk Párizsban tölteni, azt hiszem, erre kaptam a minisztériumtól ösztöndíjat. A háborúból kiszabadulva látnunk kellett a világot, hiszen jó tíz éve Magyarországot elhagyni nem lehetett. S akik kényszerűen elhagyták, Auschwitzban vagy a Don partján, halottak lettek.
Ágnes intellektuális habzsolásával szemben mindenki más volt. Weöres például mindent tudott, főleg a görög mitológiából, de úgy tett, mintha nem érdekelte volna semmi sem. Behunyt szemmel dolgozott óriási tudása alatt. Pilinszky a belső kontemplációival élt, ült a Largo Argentino eszpresszójában és cigarettázott. Lelki rezdüléseinek tengerfelszíne alatt a pillanatnyi alig rendítette meg. Bár ez nem is igaz ilyen egyszerűen. Említettem már, hogy gondolkozásmódja találó volt, distinktívan szellemes, s kitűnő volt a humora. Elmélkedéseinek konvencionális pátosza, prózájának olykor homályos széplélek-jellege sokkal-sokkal későbbi. Az áldozat és a hóhér penzumszerű azonossága például. És, jaj!, a színdarabjai. Olyanok, mint mikor egy mérnököt anyagmozgatásra alkalmaznak, írta róluk kritikájában Rónay György. Pilinszky a hatvanas években abból élt, hogy rendszeresen dolgoznia kellett az Új Embernek. Most megint egy novcsit (novellát) írtam, mondta eleinte nevetve. De később kikristályosult benne egyfajta monotónia, egy belső mechanizmus, mely tragikusan, sírnivalóan borult el. Amikor élete vége felé Weöresékkel, Vasékkal, Juhász Ferenccel, Nemes Nagy Ágnessel együtt voltak Angliában, Ágnesnek már-már anyai gondoskodással kellett pásztorolnia Jancsit, aki nemcsak segítségre szorult – korábban egyszer azzal az ironikus képzettel jellemeztem, hogy örökösen fehér bottal jár –, hanem fájdalmasan labilis lett. Most elveszek feleségül, mondta Ágnesnek, egy lányt, egy szegény kis őrültet. Mire Ágnes a maga természetes józanságával: Miért veszi el, ha őrült? Mert szerencsétlen. Ja, maga olyat akar, mondta Ágnes, aki biztosan lejjebb van; aki gyengeségében, elesettségében felmagasztalható? Sajátos! így Ágnes.
Ha valaha közel álltak egymáshoz, már szakadéknyi távolság volt közöttük. Amikor Pilinszky egy angliai estén, ahol személyenként tíz percnyi, tizenöt percnyi volt a szereplési idő, több mint fél órát olvasott fel valami zűrös, divatos prózából, hogy a közönség végül szövegébe negatív okból beletapsolt, Ágnes magánkívül volt szégyenében. Ami persze magyar szégyen volt, nem Ágnesé. Mégis megtette, hogy Pilinszky halála után Londonban, már maga is halálos betegen, az angol szöveg nyomán elmondta magyarul a rosszul válogatott, a töredékes, se jó, se rossz Pilinszky-verseket, holott ez a szereplés Ágnes számára egyenesen megalázó volt. Később, már a halála után, vetítette is ezt a szomorú estét a magyar televízió.
De Rómához újra visszatérve, Kardos Tibor nemcsak azt tette meg, hogy az akadémia tagjainak menzát szerzett, ez óriási jelentőségű volt abban a korban, és ma is az volna, hiszen a vendéglői étkezés ára ma is elképesztő, hanem eljuttatott bennünket Szicíliába, egy Cataniába szervezett magyar-olasz irodalmi est ürügyén. A társaság nagyobb része, a költők és többek között Ferenczy Béni, néhány művészettörténésszel együtt így járta be Szicíliát. (Károlyi Amy adott nekünk egy henger alakú barna szövettáskát, mert a mi négy irtóztatóan nagy bőröndünk nem volt úticélra alkalmas.) Hogy milyenek az ilyen kétnyelvű, reprezentatív protokoll-esték, az közismert. Láttam Audent egy bizánci templomban (azt hiszem, Ohridban), méghozzá nem is fordításban, hanem angolul, a presztízse hatott, ha hatott. Szimonov hosszadalmas stanzákat adott elő, persze oroszul a macedón kávéház teraszán, a kávéház véletlenül összeverődött közönségének. Megtapsolták, mert idegen volt és az emberek udvariasak. De igazi tapsot az kapott, aki két-három sort mondott csupán, bármilyen nyelven. Fél percre egy puma vagy egy hiéna is érdekes.
Dehogy is volt érdekes az olasz-magyar est, se a szicíliai hallgatóknak, se nekünk. Hanem az utazás! Az igen. Az, hogy láttuk a taorminai görög színházat, úgy ahogyan Csontváry megfestette (tényleg olyan volt, tele színes bogyókkal), a szirakuzai római színházat olyan akusztikával (Takáts Gyulával próbáltuk ki), hogy a színpad suttogása odafönt is hallatszott, a Dionüszosz füle barlangot, állítólag az is akusztikai csoda volt, a legenda szerint tirannusoknak vagy éppen ávéhásoknak való. A cataniai esten igazából Ferenczy Béni remekelt. Egyre-másra csinálta az olaszoknak a remek karikatúrákat. Ágnesről is sorozatban rajzolt képeket, örök szomorúság, hogy szemérmes hülyeségből egyet sem kértünk el. Később, az utazás előtti napon Béni megígérte, hogy igazi portrét csinál Ágnesről. Vártuk, hogy jöjjön át a szobánkba, de közben vásárolni ki kellett szaladnunk. Béni nem találta Ágnest, a lehetőség elmaradt. Budapesten később kaptunk egy Ferenczy képet Ferenczy Erzsiről (ma is ott van a szobám falán), de a lobogó hajú, huszonhat éves Ágnest a maga karakteres szépségében sosem rajzolta le Béni. Ha megvannak valahol egyáltalában, ismeretlenek kezén vannak azok a skiccelt Ferenczy–Nemes Nagy képek.
Ezerkilencszáznegyvennyolc kora tavasza volt, fogalmunk sem volt arról, hogy otthon mi történik és hogy az elkövetkező hónapokban mi várható. Csak amikor Párizsban Örkényékkel találkoztunk, István éppen nászúton volt Nagy Angélával, furcsállottuk a híreiket. Majd Köpeczi Bélával és későbbi feleségével beszélgetve kezdtünk aggodalmaskodni. Sőt, mint később rájöttem, egy agent provocateur is megjelent a szállásunkon, a pártközpont főembere volt, de íróként mutatkozott be, és azt kutatta, ami nekünk eszünkbe se jutott, hogy disszidálunk-e? Az ember a rosszat igyekszik elhárítani magától, lényegében tehát gyanútlanok voltunk. Érthetetlen volt azonban számunkra az a tény, hogy július végén, augusztus legelején a jugoszlávok nem akartak nekünk átutazó vízumot adni, s amikor erősködtünk érte, talányos arccal adták át, olyan kifejezéssel: Maguk akarták! Párizsban mindenesetre a patronnak eladtuk a fél világon átcipelt zsírosbödönünket vagy tíz kilónyi avas zsírral, de a francia hotelest a szag cseppet sem zavarta; eladtuk a melegtől csöpögő szalonnát, amelyre már rá sem tudtunk nézni, és négy nagy csomagunkkal (egyszerre téli, tavaszi, nyári ruhák tömegével, Ágnes villanyvasalót is hozott magával Budapestről) elindultunk Jugoszlávián keresztül haza. (A francia-olasz határnál egyenként kellett vinnem a bőröndöket néhány száz métert egyik országból a másik országba, Ágnes meg várakozott a bőröndöknél. A vámosok vigyorogva néztek bennünket. Augusztus eleje volt. Első meglepetésünk az volt, hogy a jugoszlávok nem fogadtak el tőlünk pénzt vasúti jegyre, se idegen pénzt, sem magunkkal hozott régi jugoszlávot. Le kellett volna szállnunk. Végül a vasúti fülke jugoszláv utasai adakoztak nagylelkűen, így továbbutazhattunk. A másik meglepetés az volt, hogy a magyar határon bevonták útlevelünket. A harmadik (és már bokrosan termő) meglepetés akkor ért bennünket, amikor kiderült, Kardos Tibor hozta a hírt kétségbeesetten, hogy Ortutay Gyula, a kultuszminiszter jelentéstételre hazarendelte, s közölte vele, hogy már nem mehet vissza Rómába, feleségét és gyermekeit majd hazaszállítják. A sokadik meglepetés az volt, hogy megjelent könyvemet, A mai magyar lírát elfektették és csak érkezésem után, határozott fellépésemre osztották szét a boltokba. A meglepetések egyik csúcsa, bár csőstül jöttek a csúcsmeglepetések, az Ortutayval való beszélgetésem volt. Ortutayval, mint Tutussal 1939-től kezdve már-már barátságban voltam, az Egyetemi kör vagy a Márciusi Front fiatal tagjaival, etnográfiai szemináriumként, feljártunk a lakására. Még üres keresztleveleket is adott 1944-ben, hogy szükség esetén a menekülteken segítsünk. Máskor is gyakran érintkeztünk. Most miniszterként azért akartam beszélni vele, mert az Új Szántás című szabadművelődési havi folyóirat Vas Istvánról írva így kezdte recenzióját: Vas István zsidó költő. Ez így elég döbbenetes volt. Nem beszélve arról a pikantériáról, hogy a szerkesztő maga, protestáns szellemisége ellenére, zsidó családból származott, s így kissé hevesnek tűnt fel népi-nemzeti magyarkodása. Mikor beléptem, Ortutay nem volt egyedül, a miniszteri szobában egy idegen is ott volt a közelünkben. Majd elmondom, hogy mit akarok, mondtam Ortutaynak, ha egyedül leszünk. Ortutay jellegzetes magas hangja idegesen felcsattant. Egyáltalában nem leszünk egyedül, mondta. Az a rend, hogy valaki mindig hallgassa, amit nekem bárki mond.
Később megtudtam: Ortutay észrevette, hogy Rákosi sosem tárgyal egyedül, s erre maga kérte, hogy neki is legyen ilyen partnere. Hol volt az a Tutus, aki minisztersége kezdetén a hercegprímás őeminenciája személyes áldását adta át édesanyjának, s jelen voltam Szegeden, a család ott lakott, amikor az asszony könnyes szemmel beszélt Mindszenty áldásáról. Egy fordulat, és Ortutay a kultuszminisztérium udvarán, a kicsődített tisztviselőknek részletesen sorolta a börtönbe vetett Mindszenty bűneit.
De a múltból a jelenbe, vagyis 1993-ra visszatérve, már útban Róma felé, Perugiában is meglepetés ért. Pedig nemhogy ’48-ban, hanem a hatvanas években egy hónapon át éltem ott Ágnessal, az ottani szabadegyetem kurzusán. Ott voltam, és mintha nem lettem volna ott. Emlékszem, ennyire emlékszem csupán, hogy egy 12. századi toronyfélében laktunk, közel a város tetején. De hogy melyik toronyban, hiába kerestem. Csak azt tudom, hogy egyszer, ahogy belépve felgyújtottam a lámpát, körözni kezdett körülötte egy denevér. Sosem láttam még szárnyas lényt ilyen puhán, zajtalanul repülni. A madarak, ha megriadnak, koppannak a falon, az ablaküvegen. De ez nem. Eloltottam a lámpát s láttam az ég halvány világosságában, ahogy kiszáll, mint egy képtelen, titkos tünemény.
Döbbenetes az emlékezet kihagyása. Nemcsak puszta kihagyás volt ez, hanem teljes emlékezethiány. Perugiából a lefelé nyúló panorámát vettem ki csupán, azt, amely délkeletre nyúlik Róma felé. És hogy magasan kiemelkedik a lapályból a Chiesa di San Domenico és mellette az archeológiai múzeum. S fel-felrémlett, hogy hányszor néztük meg kincseit Ágnessal. S hogy hányszor csodáltuk mindazt a szépet, amit Duccióból, Fra Angelicóból, s főként Peruginóból és Pinturicchióból látni lehetett. Akkor jöttem rá, hogy igazából a quattrocento klasszicizmusát szeretem, nem annyira a cinquecentót. Mit tud az ember felhozni magából, a szépség bűvöletének gyönyörűségéből harminc év után? Nemcsak mi magunk, az emlékeink is szomorúak. Ágnes még negyven éves se volt, és szinte megegyezésszerűen ő őrizte a részleteket, ő pontosította az emlékeink javát. Amit tudni akart, azt roppant híven tudta. Nemcsak a lexikonszerű tényeket, hanem közös impresszióinkat, gondolati jelzéseinknek (kialakulásuknak) pontos történetét. Memóriánknak ő volt a kulcsárnoka.
Most mi lett Perugiából, hogy annyi év után fiammal és Verával végigjártuk? Érdekesség csupán, nem ismert fantasztikum. Az, hogy a város alatt van egy másik város. Ezt nem tudtam. Vagy olyan kába voltam akkor (éppen depressziós), hogy észre sem vettem? Lehetetlen. Óriás fedett boltívek alatt hosszan elnyúlt, hol erre-arra ágazva, kanyarogva volt egy másik város, egy sétálható, golyóktól, gránátoktól óvott etruszk világ. Mai világítással, mozgólépcsőkkel. Egykor, nyilván a háború alatt és talán sokáig még: óvóhelyekkel. Hiszen amikor ott voltam a hatvanas évek közepén, éppen háború készül. Berlin miatt. A háború, ahogyan egykor Bethlen Miklós kifejezte magát: spiccen múlt. Azt hittem, sosem leszek itt többé. Se itt, se általában külföldön.
Róma azért nem volt számomra ennyire idegen. Mit számíthatott 44 év az örök városnak? A körvonalak, a panoráma azonos volt. Az Angyalvár tömbje, a Szent Péter bazilika fassade-ja, a Gianicolo égbe rajzolódó, lágy vonulata, másfelől a fel-felbukkanó templomtornyok, a Colosseum, a Panthenon súlyos, tompa kupolája, a háztetők között valami kihagyás, zökkenés. Ahogy a Palazzo Falconieri tetőteraszán körbejártunk, minden előjött, a fényben vagy alkonyban a város sziluettje. És előjöttek olykor a részletek is, a Caracalla thermák óriás ívmaradványai, hogyan, miképpen tudtak olyan monstruózus módon építeni, égetett tégla-boltozatjaikkal? a Cestius piramis, a cserép-hegy: a Testacio. Ki tudhatja, hogy a Tiberisnél kikötve miért törték össze hegymagasra összegyűjtve az ókor amforáit? Miért tették ezt vagy azt? Miért zúztak valamit össze és miért építettek az ókoriak? Ki tudhatja? Hiszen még a reneszánszot is alig értjük, napjainkat is olykor alig. Azt például, hogy a reneszánsz részében a Vatikán egésze egy-egy kimagasló, mindenkitől ismert alkotástól eltekintve, milyen pazarlóan gazdag és művészileg milyen közepes. A látogató tülekedve járja hosszadalmas útvesztőit, nagy pénzért szemlélheti irtózatos drága, temérdek dolgok látványát, többnyire az igazi szuggesztív érték sugárzásának a hiányával, olykor csak dekorációval. Hogy a Sixtinában tülekedve, fülledten, nemcsak Michelangelo csodás, nyakmerevítő, már-már nyaktörő freskóit kell megbámulni, hanem a terem oldalának látszólag szerényebb, hagyományosabb, a zsenivel szemben az arány és a mérték kivételes tudású nagymestereinek falképeit. A szépség bennük rejlő összhangját. Már 1948-ban tudtuk Ágnessal, legalábbis így gondoltuk magunkban, hogy a vatikáni múzeumot (gyakran jártunk ott, hiszen ingyenes belépőnk volt) helyenként át kell szaladni. Hogy az arany, a drágakő, a rengeteg felhalmozott érték ámulatos sokasága nem azonos az esztétikummal. Még a reneszánsz kivételes ízlésében sem. Hát még azokban a képekben és szobrokban, amelyeket később hoztak létre, nem beszélve azokról a giccsekről, amelyek a templomokban többnyire a mi korunkban készültek, s melyeket jobb volt lesütött szemmel elkerülni. Ezt tudtam 1993-ban is, amikor látnom kellett, hogy a vatikáni múzeumot pazar, többágú labirintusrendszerben építették át.
Mi az, amit nem tudtam, ami elképesztett az első pillanatban? Az olasz macskák. Igen, nem tréfából mondom. Az olasz macskák ugyanis 1948-ban nem keresztcsíkosak voltak, mint a magyar és mindenféle cirmos macska, hanem hosszanti csíkosak. De ugyanúgy cirmos-tarkák. Hogy nem hihető? Bárki ellenőrizheti Ágnes versében, melyet harmincnyolc év után a hetvenéves Weöres Sándor tiszteletére írt:
|
Ágnes pontos. De most jön az átalakulás (a törzsfejlődés?) csodája: eltűntek Rómából a hosszanti cirmos macskák, talán ha kettőt, azt is bizonytalan hosszúságú csíkkal, láttam közülük. Ugye ez trivialitás. De jelentéktelen vagy jelentős dolog valami, azért az ember megbomolhatik tőle. Megbomolhatik azért, mert bizonyosnak látott valamit, ami teljességgel bizonytalan lett. Az emberben kicsiny dologban is cigánykereket vethet a világ, olyan vetületét mutathatja, amely egyszerre megbomlás jellegű. Átalakító egy életre. Ilyen volt 1948-ban a Pantheon, amelyről a januári hideg kapcsán Ágnes verse is említést tesz.
Nos, az egyetlen, talán egyetlen ép ókori épületet, amelyet Krisztus előtt építettek és már Hadrianus renoválta, meg akartuk nézni Ágnessal közelről. Persze nemcsak belülről, nyitottan az égmagasára feltekintve, hanem kívülről, fent végigjárva a kupola tetejét. Már nem emlékszem mennyiért, ötven vagy száz líráért (20 líra volt egy fekete) felengedett bennünket az őr. Nos, a kupolának megint ólom teteje volt, olyan, mint amilyet lefejtettek róla a reneszánszban. Persze korlát nélkül, az ólomtetőn alig-alig látszó lábnyomokban indultunk. Szép nyugodtan az apránként vízszintesre hajló kupolán fölfelé. Nagy pillanat volt, látni Rómát magasan a házak fölött, az ősi épület tetején. A történetiség örök voltát érzékelni, a magunk létének, az ember úgy hiszi természetesnek hitt, öröknek képzelt jelenlétében. Nagy pillanat volt, és egy minutumban megsemmisítő. Nyomorúságosan halálközeli. Elérve a kupola vízszintesét, bár óvatosan, de belenéztünk a Pantheon nyitott mélyébe. Ott, ahol mint a hangyák jönnek mennek, bámulnak oldalt meg föl az emberek. Éreztem már halálveszélyt a háborúban bőven, de ilyen megsemmisítő tériszony-élményt még soha. S akkor elfordulva, visszaindulva, jött a másik, a sokkal rosszabb, egyre tartósabb és fokozottabb, hiszen ahogy a kupolán haladtunk visszafelé, egyre görbült a tér, egyre mélyebben húzott lefelé. Ahogy a lábnyom-helyeket guggolva tapogattam, nyüszítve éreztem, hogy most érek a mélybe, egyenesen le az utcára. Sokemeletnyi zuhanás után. Ágnes biztatott, támogatott. Számomra megfordult a világ. Nem tudtam, hogy súlyos tériszonyom van.
Ez a tériszony, ez a veszélyes helynemismeret egészen más viszonylatban, 1993-ban a Magyar Akadémián is elért. Azt hittem, megbolondulok. Valaha ott éltem, több mint négy hónapon át az épületben. Nem farkasvakság, de a tárgyakat fel nem ismerő vakság, nem tudom, hogy lehet ezt nevezni, ért engem, mint Perugiában. De éppen ott, a Palazzo Falconieriben, amit úgy ismertem egykor, mint a tenyeremet. Bennünket, a fiamat és a feleségemet a kis kastélyban, az egykor a festőknek átadott Palazzinában helyeztek el, egy kétszintre tagozott, némileg sötét és fülledt, úgynevezett futárszobában. A körülményekhez képest szép volt a követségtől, pontosabban az író nagykövettől, hogy nekünk íróknak egyáltalában helyet adott. Hiszen valószínűleg követségi tisztviselők, ilyen-olyan meghívottak, mindenesetre teljesen ismeretlenek lakták a nagyszabású, rengeteg helyiségű palotát. Gyanúm szerint még egy festő is akadt közöttük. ’48-ban hat festő is állandóan ott tartózkodott, mert a Palazzina tetőteraszán olajfesték szagát éreztem. Csakhogy magában a Palazzóban, ahol valamikor jártam, nem ismertem ki magam. Nem jöttem rá, hogy egykor hol laktunk. Azt sejtettem, hogy az a freskódíszes nagyterem, amelyben egykor Weöresék laktak, most az igazgatóság lakhelye vagy irodája. Ez rendben van. De hol vannak az egykoriak, az imént felsoroltak szobái, ahol a palota úgynevezett cselédszobáiban közös WC-vel, fürdővel éltünk mindannyian? Isten tudja, a folyosó talán elkeskenyedett, a helyiségeket átalakították, lakásokat terveztek belőlük? Igen, kényelmesebb lakások lehettek, ahol a folyosókon, hiszen az épület struktúráját mégiscsak meg kellett hagyni, a külügyér lakók magasan polcolt, becsomagolt vadonatúj árukat halmoztak fel, nyilván az ingyenes vámkezelés céljából. Napokig bolyongtam így, azt a helyet keresve, azt a szobát, amelyben Ágnessal helyet kaptunk, véletlenül éppen Lukács Györgyék után, melyben Lukács szivarfüstje még hetekig érzékelhető volt, mint a falakba szívódott, nem a legkellemesebb aroma.
Ez a változás, mintha a magam bensejét is megváltoztatta volna. Amúgy is éreztem valami labilitást, valami hiányt, valami tudatkiesést.
Nemhiába nem akartam én újra elmenni Rómába.
Igaz, ha olykor tétován is, a nappalok alatt azért elmúlt az idő, de mások voltak az esték, az éjszakák. A nappalokban még fel-felvillant valami Rómából, abból a régiből és abból az eleven újból, amely a maga kibontakozó látványával, szuggesztív színével, pillanat adta erejével mégis magára kényszerítette az embert. Egy felparázsló vagy éppen más szemszögből kapott képpel, egy új, éber, érzelemmel telített emberi viszonylattal. Annyi minden kényszeríti az embert arra, hogy legbelső passzivitása mellett, fájdalmas emlékek között, átéljen és felfedezzen. Lehet, hogy a tragikus élethelyzeteknek, a válságos nehéz időknek az utazás az enyhítő balzsama. A józan polgári szülők, egy-egy nagy lelki konfliktus esetén, mindenesetre ilyenkor szokták utazásra késztetni a fiatalokat, mintegy elküldeni feledésre. Kétséges persze, hogy idős korban ugyanúgy dolgozik-e a szokványos gyógyír. Az élményképzés, a belső lelki mechanizmus más. De mégsem teljesen más, ha az emlékezés elemeit váratlanul rajzolja át a jelen. Fenntartva, de élénken átalakítva. Ott volt például előttem a Gianicolo-domb, mely számomra régen (Ágnessal együtt) a Santa Onofrio templomot és környékét jelképezte, Torquato Tassóval, a régi költő nyugalmat, enyhet kínáló színhelyével, de most valahogy meg sem találtam a Gianicolón a templomot, hanem elémömlött a trasteverei búcsú színes forgataga, bóvlik vásári tömegével, kikiáltók ricsajával, majd a domb egy kanyarulatával feljebb egy kis templomban egy esküvővel, hol a felső tízezer földre hintett virágzuhataggal, felcsokrozott padokkal hirdette az előkelőségét. Ez nem az az Olaszország volt, amelyet mindig is láttam. Nem a hangos, ételtől-italtól duzzadó; nem, itt ezen az esküvőn a jelenlevők nemhogy az elegáns ruhájukat, hanem a gesztusaikat, sőt a testformájukat is másképp viselték. S amit sohasem tapasztaltam, a násznép közé fölényesen udvarias, jólöltözött, de félreérthetetlen fogdmegek, testőrök vegyültek.
Igen, az esküvők! Július volt, s nem tudom, milyen szokás döntötte el így, minden templom tele volt esküvővel, esküvők sorozatával. A szokott időn túl a templomok nyitva. S jöttek a párok, a menyasszonyok tüll- és csipkekölteményekkel, s olyan autókkal, melyeket Olaszországban még nem is láttam. Fehér, hat és nyolcszemélyes, nyitott autócsodákkal, különleges módi szerint. (Mint hallottam, bérelik őket az alkalomra.) De ez más, ez már a vásári Olaszország.
S megint más szög, egyik dombról a másikra fordulva, az út valahogy felkúszik a Campidoglióra, hol csak másolatban van kitéve Marcus Aurelius lovasszobra, mi még láttuk Ágnessal az eredetit, bár félretolva, üvegszekrényben, megleltem ott az igazit, s a domb oldalnézete mást hoz, lefelé lejtő sétányt, s benne macskákat minden mennyiségben. A Campidogliótól leereszkedve a Földrajzi Intézet parkjáig népgyűlésszerű macska-sokadalom, vörös-tarkától feketéig, újszülöttől öregekig, dömpingszerűen.
Ugye elképesztő, hogy miként képes az ember válogatás nélkül megragadni a látvány érdekességét. Egy esküvőt, egy macskanépgyűlést, s ugyanakkor, a vásáriság mellett, azt a nagyszerűséget, ahogyan a letűnő napban a két diadalív között a Forum Romanumon végigpásztáz a tekintet. S középen a Senatus épülete. Ott ültünk Ágnessal a lépcsején. S mögöttünk állt, csaknem teljesen épen, a Julia Curia. Az, ahol az egykori világot kormányozták, az ahol az a bizonyos ceterum censeo el-elismétlődött (mekkora embermészárlás lett belőle végül), ahol Cicero Catilina ellen szónokolt, ahol… így sorjáznak az emberben a közhelyes idézetek, hiszen Ágnes latin szakos volt, s én pedig nyolc évig tanultam latint Máthé Elek kedves tanárom és későbbi írótársam jóvoltából. Ültem Ágnessal a lépcsőn, amely, jól emlékszem, fokonként csaknem méter magas volt s most, negyvenöt év után, nincs ott Ágnes, nincs az a magas lépcsősor, ahol a szenátorok ültek, ahol szónokolhattak. Csak a körvonalak vannak és a múlt, amely csaknem mindegy, hogy háromezer éves vagy harmincöt. A léttelenség hiánya időtlen.
Igaz, hogy mint létező, kénytelen ezt az ember elfelejteni. Egy tőlünk független mechanizmus, biológiai óra dolgozik bennünk, kényszerrel működteti testünket, belső létünket is uralmában tartva. Éppen ötven éve, hogy közelről elért az első halál. Apám halt meg, egyetlen éjszaka szívrohammal. Még ott feküdt az ágyában, amikor anyámmal és testvéreimmel alvajárón, automatikusan reggelizni kezdtünk, ahogyan vele is szoktunk, családiasan. Ágnes merev, nyitott szemmel még élni látszott, mikor egy mozdulat, és az ápolónővér halottnak jelezte őt, s egy idő múlva Verával elküldött bennünket. Odalent Ágnes lakása közelében ültünk le egy eszpresszóban. Dermedten, szótlanul. S lehajtottam egy feketét, hiszen valamit rendelni kellett. Úgy, ahogy a mechanizmus, a létezés testi-lelki kényszere, megszokottsága megindult. Ahogyan órajárással működteti magát. Belevág ugyan a képtelenség, a hiány képtelensége, de közben végzi a dolgát, megtölti a belső mechanizmust, a szokás vagy a természet követelménye szerint. Üres, tompa órákat ad, vagy egy-egy lélegzetnyi pillanatra tartalmasakat, a kötelező cselekvésen túl például egy idő múlva nekem háttérként, Róma új élményét. Méghozzá oly fájdalommenteset, amely mintegy természetessé teszi az elveszett társ nem-jelenlétét, mintha csupán nélküle játszódnék le valami, ami miatt ugyan a tudatunk mélyén jelen van, ott élne elevenen, de éppen kikapcsolódott. S így a múltat és a súlyos jelent visszaszorítva, az embert betölti egy ámulat, ahogyan ívesen magasodnak a rom boltívek, egy panoráma vagy egy képtelen látvány, ahogy a Piazza del Popolo közepén, a forgalomban égni kezd egy autó, nő, nő a motor felett a láng, majd már az egész autó magas lángban ég, izzik, s úgy hervad el öreg, ráncos karosszériája percek alatt, mintha egy virág hervadna el filmként mutatva a természet pusztulását. Vagy a jelenlét egy irodalmi estet mutat, melyet váratlanul Szabó Ferenc teremt nekünk Szőnyi Zsuzsával, körülöttünk a gyönyörű Szőnyi István és Triznya képek, s mi Ágnesről és Pilinszkyről beszélve, szinte anekdotázva, mintha élnének, emlegetjük őket s isszuk Szabó Ferenc jezsuita atya válogatott finom borait (barátunk, a modern atya élvezettel ízlelgeti, kóstolgatja, kínálja őket), s úgy beszélünk irodalomról, ahogyan máskülönben, ahogyan régről megszoktuk. Majd megyünk vissza az est után a Magyar Akadémiába, otthonosan s némileg boros kedvvel, mintha nem múlott volna el harmincöt év. S meg nem történt az, ami történt.
Mintha éppen hazaértünk volna, mondjuk Sziciliából, egy pillanat volt csupán, hogy ott álltam Weöres Sándor mellett a cataniai éjszakai utcán és Sanyi karonfog, elhúz Amy és Ágnes mellől: Gyere, Balázskám, igyunk még valamit! Közben mondja, ismételgeti kapatosan: Mondd, miért nem szeretik ezek egymást? Dehogy nem szeretik! De, de tudom. S közben Amy visszaint s Ágnes is mutatja: Ne hagyd inni! És Ágnes a maga erélyességével utánunk is jön.
Mi ez a képtelenség? Az, hogy ott van a Hideg van nem egy fiatal remeklése, az Öregek például, amelyet Kodály megzenésített, s ami jó néhány versével együtt belém rögződött. (1935-ben gimnazistaként kaptuk meg ikerhugommal Sanyi dedikált kötetét s túl bombákon, ostromon, meneküléseken, könyvégető zabrálásokon át megvan ma is.) És persze, ott sorakoznak fejemben a további kötetek, felébe harmadába őket is betéve tudom, a Valse triste-től, a Téli reggeltől kezdve tovább és tovább. Micsoda versek! A magyar líra egy-egy örök pillanata. Ki az, és hogyan jön az össze, hogy valaki váratlan jókedvében felhevülten egyre csak bort kíván (Balázskám, még egy pohárral!), s mellette, előtte vagy utána olyasmire képes, amire senki soha, ami írva leszen, míg csak él a magyar nyelv. S nemcsak a nyomtatott betűkben rögzül, hanem fel-feldereng az emlékezetben, s majd idővel, öreg emberek egyszerre skandálni kezdik magukban: „Liba pék / A kenyered odaég!” S ki az az asszony, az egykori feleségem, hogyan képes rá, hogy szava idővel múlhatatlan felszólítás lesz: „Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit,” s hogy fiatalon idézet, írói magatartás lesz két sorából: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”, s majd idővel mégis létre tudja hozni, át tudja adni a legnehezebb kimondhatatlant is. „Hányszor ültem így templomok alatt, / sárga falukat sütötte a nap” – kezdte egykor a Krisztináról szóló versét (ha ugyan csak a Krisztináról szólt), s majd sok-sok év után a templomban párázik fel emlékkel teli szava, hol neki, a nagyon-protestánsnak gyászmisét tart a piarista rendfőnök. Mit tudnak ők ketten vagy hárman Pilinszkyvel (aki szintén ott van velünk Cataniában), ami megmaradni látszik a mi kis öröklétünkben? Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés (mégha egy részük az is), s idővel ismétlődik idegenek nyomán újra és újra, „s mint cseppre csepp,” felnő, megkövül, mint a sztalagmitok. Mit gondolt Arany János, amikor fiatalon, először leírta az első sort a Toldiban: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakában…”
Hogyan lesz, mi módon lesz valaki egyáltalában költő? Olyan költő, aki sok ember, egy egész nép tudatában képes megéledni? Mi az oka, miként jut hozzá, hogy valaki, mint Weöres Sanyika, hiába rángatom ki, némi rábeszéléssel, Amy kérésére erőszakkal a cataniai ivóból, nem az, akit vállon fogva viszek magammal, hanem aki, már akkor is sejtettem, zseni, egy korszak legnagyobb költője. Hogy Ady, Babits, József Attila mellett nincs hozzá fogható. Jó, hivatás szerint én is tudok írni, így-úgy tudok. De mit ahhoz képest, amit többnyire tudunk? Viszi a szél, mit a szél, a fuvallat, mint a gyermekláncfű pelyhét. S ők pedig maradnak, rögzülnek, belegyökereznek, kilombosodnak. Hogy nem jöttem rá, hogy az az asszony, aki a feleségem volt, majd szellemi társam egy életen át, s akivel viaskodva szerettük egymást, létrehozott valamit, ami létemnél, létünknél teljességgel több? Hogy az, amit ír, nem egyszerűen jó vagy kitűnő vers (ez is elég nagy dolog), de valami létező más, nem is tudom, hogy mondjam, mit mondjak mindhármukról? Mondhatom, hogy transzfiguráció? A tüzes nyelvek csodája?
És mit mondjak Mándy Ivánról vagy Ottlik Gézáról? Ők még nem is költők, hanem csak prózaírók bár, hogy Mándy nem költő-e, a fene tudja, olykor biztosan az. Viaskodva bár, de inkább szorosabb, mint tágabb értelmében harminchat-harmincnyolc éve voltunk [vagyunk?] barátok. Ottlikot 1944-ben ismertem meg Örley István és Vas István révén, nem sokkal azután, hogy Vas Istvánt és Marikát bujtatva titokban magukhoz költöztette; Mándyt 1945 vagy ’46 elején. És Weöres Sanyit? Most jut eszembe, hogy már ’38-ban vagy ’39-ben, amikor íróinasként én Radnótihoz jártam, Vas István és Marika (Vas későbbi második felesége) elvitt Weöreshez. Ott lakott egy albérleti szobában a szüleim lakása mellett a Ferenc József (ma Belgrád) rakparton, a Sörház utca sarkánál. Tudom, ittunk, hangoskodtunk az éjszaka közepén. (Hogy tűrték ezt a házigazda szomszédok? Nem is értem.) Sanyi elkezdte okoskodó gyerekhangján fejtegetni: Nincs a nőknek lelke! Tudta, hogy ez bejön. Persze hogy nincs, kontrázott sugárzó arccal Marika. Nincs nekünk! De, de… Húszéves marha voltam, tiltakoztam. Félórát röhögtek komolykodó nagyképűségemen.
Mándy novellái úgy megfogtak, hogy bár még könyve nem volt, tanulmányt írtam róluk. (Illés Endrét, akinek éppen akkor jelent meg egy briliáns kötete, ezzel egy életre meg is haragítottam.) De a Könnyező fák, Ivánnak az Újholdban megjelent írása, úgy hittem, remekmű. Igen, de úgy általában Iván! Az a természetesség, amellyel minden csinosabb lány hajába beletúrt. Ha akkor látta először, akkor is. A kedves, gáttalan közvetlensége. Együtt írtunk, lepasszolt, kiiktatott írók a személyi kultusz idején. Gyakran közösen. Az egyik diktálta, a másik gépelte. Jeleneteket, hangjátékokat, dramatizálásokat, lehetőleg klasszikusoktól, Mikszáthtól, Tömörkénytől, Móricztól. Egyszer még Bárány Tamás is dolgozott velünk, ő is átírt. S kínunkban rengeteget röhögtünk. Pisti nem morzsolódik le, ez volt az egyik jelenet címe; vagyis az, hogy Pisti nem hagyja ott az iskolát, továbbtanul. Ezt meg lehetett írni vonalaskodás nélkül. Meg ilyen hasonlókat, s közben bele lehetett iktatni egy-egy szörnyűséges előadást húsz vagy ötven forintért a Népművelésnek, Hajnal Gábor és Reményi Béla pártfogó jóvoltából. Ezek után írta Mándy egyik legjobb könyvét, az Előadók, társszerzőket. Az úgynevezett személyi kultusz legíróibb dokumentumát, ami nem dokumentum volt, hanem remek, kétségbeesett költészet. Nem is adták ki, csak húsz évvel később, 1970-ben. (Igaz, Galsai Pongrác megjelentette a sorozat pompás kezdő novelláját, az Előadó érkezik címűt történetesen a saját nevén, mert jó ízlése volt, s tudta, hogy nem vall vele szégyent. Hát jók is voltak a később mégiscsak megjelent Mándy-írások.) Mit tudott Mándy, hogy macskakaparással teli cetlikben, konyhaasztal sarkán kuporodva, szimplák felett meghúzódva, örökös tehetetlenségéről beszélve akkora művet hozott létre? S nem is hogy mekkorát, hanem hogy milyet? Mit tudott az ő örökös panaszos lírájával, tömör, félbetört mondataival, megsebesült hősei történeteivel? Nincs neki úgynevezett titka. Csak annyit tudok, hogy ha együtt gépeltünk valami bődületes vacakot, akkor minden mondata a maga módján mégis tömör volt és lényeges. Álltak a tőmondatai, élt az ócskának indult jelenete. De hogy ettől még nagy író lesz? Remekíró? Klasszikus? Erdődy Edit Mándy könyvében fokról fokra tárja fel Mándy életérzéseinek állomásait. Hogyan alakította magát, hogyan formálódik groteszk szemlélete, szellemes iróniája hogy vált tragikussá. Fiatalos kedvből öreges kedvtelenségbe. Egyre szubjektívabb lírává, sőt drámává. Mintha Nemes Nagy Ágnes drámai objektív líráját rokonítaná a maga próza-műfajában. Erdődy Edit végigelemzi, hogyan és miként. Helyette elég, ha annyit mondok: Mándy teremtése se más: transzfiguráció.
És Ottlik? Ő éppen előttünk volt Rómában. Elkerültük egymást. Weöres Sanyika igazából csak öntudatlanul ismételte, amit Ottlik mondott Rómáról. Hogy olyan, mint Kecskemét. Csakhogy Ottliknak nem olyan volt, mint Juhász Gyulának, nem magyar táj magyar ecsettel. Egészen másként volt szép. Én vittem Cipit (Ottlikot) Kecskemétre 1946 koranyarán egy minisztériumi autóval rokonához, élelmet szerezni. (Infláció volt, éhezés.) De az nem az ismert Kecskemét volt, az alföldi poros, mozgalmas város. Hanem más táj, mért park, fenyőkkel, középen kúriaféle, oldalt valami üde liget. Vidékben is előkelő. Kiváltságos, de nemcsak anyagi, társadalmi, hanem minőségi szempontból. Ahogyan későbbi rigolyái ellenére is előkelő és kiváltságos volt Ottlik. Az volt lelki-írói habitusa révén. Azt mondják ma már a kritikusai, most már mondják, harminc éven át csak mi mondtuk, hogy ritka-ritka európai író. Aki egy hullámhosszon élt a világirodalommal. Hát isten tudja, hogy így igaz-e? Hogy nem provinciális-e, úgy általában, az az úgynevezett, dicsőített világirodalom? Nem úgy igaz, hogy a nagy provinciális földgömblét mellett, itt-ott feltűnnek, apránként, lassan kiérlelődnek a minőségi kivételek. S az ő láncolatuk az, amire azt mondjuk: világirodalom. (Babits valami ilyet mond: a nagyok kezet nyújtanak egymásnak a századokon át.) És nem úgy tűnnek fel, válnak ki, ahogy azt az irodalmárok kiókumlálják, hogy vannak kulturált urbánus írók és provinciális népiek. Vagy megfordított szemlélet szerint: gyökértelen urbánusok és nemzeti népiek. Álságos kategóriák. Ugye Kosztolányi, Márai, Ottlik urbánus volna, hiszen ők aztán benne éltek a kiváltságos, értékeket ismerő világirodalom vonzáskörében, Móricz a maga tematikájában pedig népi? De tessék Móricznak nem többet, csupán egy-két bekezdését elolvasni, épp úgy benne van az a többlet, a megfigyelés, karakterképzés, az emberi értékszemlélet distinktív létrehozása, mint ahogyan benne van az (más embertípusban ugyan) teszem azt Ottlikban. És Móricz micsoda áradó, elsöprő drámai erővel, micsoda bőséggel hozza létre azt, amit létrehozott. Nem az-e az igazi kategória, hogy vannak jó, kiváló írók, másfelől közepesek, gyengék? A többi ürügy, ideológiai flastrom. Ottlik azt mondta: mindent kétszer kell megírni. Előbb spontánul, hogy természetesen belekerüljön az, amit tolla nyomán az ember írni akar, s aztán újra meg kell írni tudatosítva (esetleg kihegyezve, poentírozva) szép rendezetten. S hogy a magyar írók baja az egyszeri írás. Ez nagyjából igaz, de hangsúlyozva kell elmondani, kiemelten, hogy Móricz például majdnem mindent újraírt. És nem csak a nagy műveit. (Előbb újságban, folytatásban, majd átformálva könyvben. A Tündérkert minden jelzője ezerszer meglatolt, cserélhetetlen, mozdíthatatlan.) De Ottlik nem egyszerűen kétszer írt, hanem olykor sokszor. Van olyan írása, amelyet legalább négy, ha nem öt javított változatban olvastam. (Például a Hajónaplót, A Valencia-rejtélyt.) És valójában nem csupán az újraolvasás, a magasabb rendezés az ereje, hanem a mondat, a bekezdés minőségének rejtetten fifikus, leplezetten koncentrált létrehozása. Mint a nagyobb balatoni vitorlásoknak a kiel, a mélyjáratú tőkesúly, az ő mondatainak, elmejárásának van a felszínt rejtő, mélyet létrehozó ereje. Azt szokták mondani, hogy Örkénnyel, Mándyval, Esterházyval és az egész úgynevezett posztavantgárd prózával szemben Ottlik hagyományos. S ez igaz is a regényesítés nagy egységén belül. De ahogyan a mondatait létrehozza. Ahogyan tömörít, céloz, szétbont, a szó más értelmét hozza létre, abban már nem a hagyomány él, hanem a hagyomány utáni. Esterházy nemhiába másolta le végig kezeírásával, mondatról mondatra az Iskola a határont.
Az a módszere, jellegzetessége hadd ismételjem, hogy írás közben egyfelől természetesen beleszalad a szövegből az, ami az ösztönös célja volt, másfelől változatokkal, javításokkal, invenciót kutató keserves akarással felemeli ezt. Jól tudjuk, mindent hosszú éveken át írt meg, írt újra. Az Iskola a határont 1949-tól 57-ig, a Budát 1957-től csaknem harmincöt éven át haláláig, a Lengyel Péter által véglegesített posztumusz műig. Utolsó estéjén voltam nála, barátnője, Bim volt még velünk, aki már hónapok óta vigyázott rá, odaadással gondozta. Nem bánom, mondta Ottlik szigorúan, két hétre elmegyek kórházba, ha kell, de csak két hétre, mert nagyon sok dolgom van, iszonyatos sok dolgom. És nyomatékul még vagy háromszor elmondta. Hajnalban vesztette el az eszméletét. Pár óra, vagy meglehet, egy-két nap után halt meg. De hogy kínkeservvel írt volna? Hát ez az, amit az olvasó egy pillanatig sem vesz észre. Mert az Ottlik-szöveg, ezt még nem mondtam, nemcsak természetes, hanem könnyedén mély. Ottlik elegáns volt. Nemcsak stílusában, hanem egész habitusában, mely érett férfikora idején megejtő volt, kissé ugráló, merészebb asszociációi, töredezett beszédmódja ellenére üde frissességet sugárzó. Ha később indulatos is lett, legközelebbi barátaival, társaival tapintatlan, goromba. (Rendszeres esti telefonbeszélgetéseiken elmondhatatlan, miket vágtak Ágnessal egymás fejéhez! Így beszél két Kossuth-díjas, szóltam bele olykor a kagylóba.) A politikai-írói állandó nyomás, a tehetetlenség, a betegség, az öregség iszonyatos, hogyan torzítja az idegzetet. Még jó, ha a stabil szeretet mint bennük csak érdességet, indulatos őszinteséget vagy képtelen értetlenséget hozott létre. Hogy a könnyed tréfából nem formálódott át komisz bántás, a véletlen megjegyzésből nem lett elraktározott, egy életre őrzött sérelem. Láttam és látom magamon, eltávolodó barátaimon, hogy sivárosodnak. Úgy kell kihámozni, ha egyáltalán ki lehet még hámozni a rárakódó indulattömbből, egykori énjüket. Mándynak humora volt, mekkora humora. Szabó Magdának mesélő, kerekítő, színészkedő kedve mellett mérlegelt realitás-érzéke. Ágnesnak indulatokkal lefékezett objektivitása, még a halála előtt is érvényesített méltányosság-tudata. Ottliknak, mondom, szellemi eleganciája, előkelősége. Parkja Kecskeméten, fenyőkkel, nyírt bukszusokkal.
De elég, elég ebből. Nem Cataniában állunk Amyval és Weöres Sándorral, Pilinszkyvel, Ágnessal, nincs mellettünk Csorba Győző, hogy először életében megérintse a tengert, amilyen a magyar költő szerencséje: mocskos kikötői hulladékban, nincs mellettünk Takáts Gyula, hogy a görög-római színház romjaiból eleven képzelete az ókort idézze elénk, s láttassa Archimédeszt, amint homorú tükrökkel felgyújtatja az ellenséges hajórajt. Nincs, sajnos nincs mellettünk egyikük sem. Félig élő és félig halott létünkben, mint Hugo Alvó Boáza, nézzük a mai Rómát, a harmincöt év utánit, az 1993-ból valót. Azt az elevenséget, amelyet a város folyamatosan él, s látványával akkor is megragad, ha belső szemünk idegenkedve fogadja is el a látványt. Azt például, ahogy ünnepli július tizennegyedikét, ha nem is az egész város, de nem csupán a francia nagykövetség, hanem az egész Virágok tere környéki városnegyed. Mert ez itt nem követségi fogadás, hanem népünnepély, felvirágozott, feldíszített autókkal, petárdákkal, éjszaka is nyitott boltokkal, zászlólobogtatással, kosztümös felvonulással. Mintha a 16. és 17. század öltözködne fel stílszerűen a Cancellaria reneszánsz palotája előtt, s indulna zászlós menetben a Farnese tér szökőkútjai felé. De nem felújított kosztümökkel, hanem, láss csodát, eredeti ruhákkal. Vállravetett réges-régi köpönyegekkel, színes bársonyokkal, selymekkel, fantasztikus kalapcsodákkal a régi századokból. És csoportban vonulnak fel a nyitott, gyertyákkal világított Farnese palota előtt (az a francia követség), mintha udvartartásra gyűlnének egybe az előkelők, s hajbókolnának a francia király előtt.
Este van már, úgy tíz és tizenegy között. De mintha nem volna este, ott tolong a környék utcáin a nép. Francia lobogókat nyomnak az ember kezébe, mosolygó kedves lányok osztogatják szét, fiamnak, feleségemnek, s magamnak is jut belőle, s a lépni is alig tudó tömeg be-betódul a boltokba, meg-megfogdossa a csecsebecséket, örül a sokadalomnak, a fénynek, s ürítgeti, hol itt, hol ott a poharakat. Valahogy mindenki mosolyog, nevet, csoportok kiáltoznak egymásnak, ismeretlenek üdvözlik egymást.
S ahogy kábán álldogálok egy fényes bolt előtt, a francia papírzászlóval a kezemben a feleségem és a fiam besodródtak a pultok között körülnézni, két lány is közrefog s mosolyogva, kedvesen valamit akar. Csak a szemek villanását látom, a kéz mozdulatát, érteni a zajban alig lehet. De valamit akarnak, a zászlócskát kérik, mert nekik már valahogy nem jutott, és ők úgy szeretnék lengetni, fej fölött lobogtatni, ide-oda. Én meg csupán lefelé tartom a kezemben, mint a megadás jelképét. Hát odanyújtom nekik ezt az aprócska örömjelet. Ha vágynak rá, hát örüljenek.
És ebben a pillanatban belémnyilall: hogyan örült Ágnes minden gyermekes semmiségnek. S hogy vágyott erre-arra, szinte kínzottan kívánta begyűjteni őket, azzal a heves vággyal, mintha hiánya vérre, életre menne. Hogy szenvedett a semmi hiánya miatt, s hogy örült, tapsikolt valami semmiségért. Azt verte ki újból és újból a sors az örömből, akinek a létérzete ilyen kivételesen feszített volt, ilyen boldogítóan és naivan intenzív. Mennyi fölös, számomra csaknem képtelen, figyelemre is alig méltó szenvedése volt. Más persze az ötvenes évek nyomorúsága, a fiatalon megszerzett írói elismerés elvesztése, a megalázottságnak bő sora. Az, hogy a verseit, költő-voltát évekig titkolnia kellett. Megannyi idegzetén áthullámzó közügy. Objektív fájdalom. De volt benne más, szubjektív is éppen elég. Magánviaskodásaink ügye. Legkülönbözőbb személyes boldogtalanságaink. A boldogság és boldogtalanság állandó vibrálásai. Jogos sérelem és oktalan sértettség. Az, amit így írt meg a Bosszúban:
|
Pedig, ha nehezen is, meg tudott bocsátani és feledni tudta keserűségét. A múltban is, és a legnehezebb életmozzanatokban is. Akkor, amikor már menthetetlenül beteg volt s én az infarktus után lábadoztam. Délutánonként Vera vitt el hozzá, mert még bizonytalanul jártam, s megvárt egy eszpresszóban, míg mi beszélgettünk egymással. Igen, irodalomról beszélgettünk, mert az életünk nyomorúságáról, a betegségről Ágnes nem akart beszélni. A szenvedésében hihetetlen erővel tartotta magát, s mindenről tudván tudva, minden ízével, lelki-testi porcikájával az élethez kötődött.
Pár nappal a vég előtt ő kezdte a búcsúzkodást.
Nézd, mondta csodálatos nagylelkűségével, tudom, hogy olykor erőszakos voltam veled, rád oktrojáltam az akaratomat, szétromboltam, amit Te szerettél volna. És beszélt még ehhez hasonlókat.
Én pedig, mondtam neki, rettenetes sok fájdalmat okoztam neked. Kétségbeesnivalóan sokat. Mert más voltam, mint Te, és kínzottan folytattam a szót, ami ebben a helyzetben már úgyse könnyít semmit sem.
Mégis mondta, ez volt a mi életünk. Így volt, ez volt. Mindkettőnké.
Rómában este, a Virágok tere egyszerre átváltozik. Mintegy varázsütésre. A piac, a pék, a virágok, a legkülönbözőbb árusok helyén végig a tér szélén terített asztalok teremnek. Giordano Bruno alatt a tér közepén pedig mikrofon, mögötte három-négy széksor a hallgatóknak. Még hátrébb nagy négyzetben kiterített könyvek. Éppen most rakják ki őket gazdag bőségben. Róluk beszélnek majd. Nem utcai ponyvák, mint Budapesten. Irodalom. Látni a fordított könyvek címéből. Jack London, Asimov, Hugo, Duras, Scott Fitzgerald és persze sok-sok olasz könyv. Szegény Fitzgerald, milyen jó író volt vagy negyven évvel ezelőtt, és finom ember. Hogy tönkre tette, letaposta Hollywood. Mint egy álírónak, úgy változtatták a szövegeit: dobja fel másként azt a párbeszédet. A magyar Fitzgerald tanulmány, Osztovits Leventéé is részletezi, meg persze megírja Hemingway, James Aldrige. (Drámaian jó az az angol életrajzi regény.) Míg tűnődöm és sorban kirakják a könyveket, azt mondja a fiam: Itt van Ágnes könyve olaszul. Egy sorozat közepén, szép vajszínben, tisztán olvashatóan és persze nejlonban, hogy a könyv ne rongálódjék: Agnes Nemes Nagy Soltice. Azaz a Napforduló. Kezembe veszem. Néhány magyar versszöveg is van benne. Persze az egész kötet olasz. És teljes fordításkötet.
Hányszor jártam vele együtt a Virágok terén, Giordano Bruno szoboralakja alatt. Hogy itt a könyve, mint Fitzgeraldé, hiába, nem tudom a közös létben, a között-létben többé neki elmondani.
1993–94
Egy erdélyi utazás során, 1956 augusztusában meglátogattuk Kalotaszentkirályon Viski Józseféket, akkori feleségem, Nemes Nagy Ágnes rokonait. Itt, ebben a Zentelkével egybeépült kalotaszegi faluban írta Ady A Kalota partjánt. A falu – mint a kalotaszegi falvak általában – csöppet sem hasonlít az alföldi magyar településekhez. A szentkirályiak nagy építők, egész Erdélyben híres ácsok. Kőalapon, fából épült, tornácos házaik tágasak, s ami az egész falunak keleties város-jelleget ad: óriás pagoda-szerű csűrök kandikálnak ki mögülük. Virító zöld gyep az udvarokon, fehér házoldalak, fa-zsindelyes feketéllő pajta-tetők s köröskörül szürkés, palaszín domboldalak. Ezt a tájat szeli ketté lankás völgy-mederben a Kalota folyó.
Viskiék háza a falu közepe táján süppedt, roskatag kúriaféle. Formájában hordozza a család hajdani virágzását, megjelenésében mai romlását. Hólyagosodó vakolat, hiányos tornác-oszlopok s előtte elgazosodott, lepusztult kert, ahol csak a hajdani virágágyások körvonalai látszanak még, s itt-ott néhány elcsenevészesedett bukszus-bokor s hátul a régi park kivágott tönkjei.
Odabent a besötétített s mégis légytől zsongó szobában is teljes a pusztulás: szegényes, rozzant minden. Az asztalon ragacsos plüss terítő, hátul régimódi, támlás-dívány. De a házigazda megleli, hogy legalább az emlékezés varázsával széppé tegye, ami közelről gyatra és szomorú.
– Ott fogtok aludni – mondja – ahol Ady és Bertuka. Abban a szobában s azon a díványon.
– Ady? Hogyan?
– Gyakran járt itt, apáméknál. Bertukát is itt kérte meg, mert Bertuka is rokon. Később együtt jöttek. Az a hátsó szoba volt az övék. A két vörös plüss-dívány. Délig is ellustálkodtak rajta. Csak akkor reggeliztek. Ady össze-vissza bolondozott közben. Megfogta az asztalt Bertukával: – Hó-rukk! döntsük fel.
– Levelek is vannak?
– Vannak. de nem tartom őket magamnál. A pap őrzi őket. Jöttek már hozzám Kolozsvárról, hogy adjam oda, vagy legalább fényképezni hagyjam. De nem adom. Két egyetemista jött a múltkor, de én kimentem a Kalota partjára s bujdokoltam előlük fél napig.
– Megeszi őket a pap padlásán az egér. Kár értük. Bethlen Miklós levelezése is így ment tönkre – mondom. – A magyar akadémia talán megvenné őket. Persze látni kellene.
– Majd holnap megmutatom. (Erre nem került sor, nem volt odahaza a pap.) Meg aztán Bandi a mi szemünkben nem az a városi költő-zseni, meg tudom is én micsoda volt, hanem kedves, jó rokon, vérszerinti atyafi, aki délig aludt, mókázott, mulattatott s az összes fiókokat teledugta apró pálinkás üvegekkel, hogy kéznél legyen, ha Bertuka nem látja. Én azért persze olvastam a verseit. A Halottak Élént, azt szerettem a legjobban, meg is mentettem a könyveim közül. Az megvan. De hogy ő költő, arról nálunk nem esett szó. Persze, ha másfajta emberek lettünk volna, ha zsidók, akkor bezzeg agyondicsérjük, meg dicsekedtünk volna vele.
– Pedig a dicséret mégis jólesett volna.
– Egyszer történt, egyetlen egyszer, hogy megsejthette: azért mi tudjuk, hogy ő kicsoda. Nagy családi kuglizás volt, s Bandinak mindig vándlizott a golyója. Egy sikertelen dobás után felkiáltott: – Fele nimbuszom odaadnám egy egyenes dobásért! – Mire megszólalt az édesanyám: – Bátran megteheted Bandi, marad neked akkor is elég! – Ma is előttem áll, ahogy felvillan erre a meleg dió-szeme s elmosolyodik.
– Köszönöm, Ilonka néni – mondta –, ez jólesett. – S megismételte: – Nagyon jólesett! – Hát ez volt.
Az egyik emlék a másikat eleveníti fel Viski Józsefben. A vékonycsontú, görnyedt, kora-öreg ember felizzik tőlük, s míg mi rossz lelkiismerettel nyeljük a rántott csirkét – tán az utolsó rántani valót vágták le a tiszteletünkre – egyre csak beszél-beszél. Levezeti a családfát, maga és felesége is rokona Adynak, beszél Bonczáékról („erőszakos, terhelt család volt az”) Boncza Miklós várépítéséről, a házasságáról (a nevelt lányát vette el erőszakkal, pedig a lány egy református teológust szeretett, de azt mondta: két koldus-tarisznyából nem csinálunk egy koldus általvetőt, – aztán a lány, vagy már asszony – nem emlékszem pontosan – öngyilkosságot kísérelt meg), beszél Bertukáról, („már tizennégy éves korában elhatározta, hogy csak Ady felesége lesz, senki másé, az is olyan nyakas volt, mint az apja”) s végül megint csak Bonczáról, aki egy évig nem bocsátott meg a lányának és Adynak.
Majd jönnek a szűkebb család adomái, a szilágysági származás ügye, Kiszelyék, akiknek a kertjében írta Ady A Kalota partjánt, s végül a környék dolgai: a Bánffy család, akié volt az egész vidék. Sorra kerül Bánffy Miklós, az író, aki „messze látott, de közelre nem” – ezreket költött az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosított, nem is szerették a parasztok.
Így telik az este, míg végül megvetik Ady és Bertuka kivénhedt, régimódi díványait, mintha megvetnének két díványt a múzeumban.
Másnap reggel kimegyünk Kiszelyék kertjébe. A Kalota folyó felett meredeken emelkedik a part, a kert a domboldalon terül el, fölötte a dombhátán az alapjaiban gótikus, fiatornyos református templom. A kert alsó végében, magasan a folyó s az út felett, hatalmas hársfa, alatta pad. A padról végiglátni a tájat, a kanyargó folyót, a szomszédos Zentelkét, a palaszín földeket s egy-egy sötétzöld ligetben a közeli kalotaszegi falvakat. „A tenger” – így hívja a család ezt a kilátást. Ady itt a padon írta a verset. A hídon, szemközt vele, mentek át a Kalota folyón a „pompás magyarok” „az ölelő júniusi nap”-ban, innen látta meg „Ékes párták, leesni áhítók” alatt a leány-szemeket, melyekben megpecsételtetett az ő örökbús ifjúsága. Vasárnapi istentisztelet után tán ma is így látná a nyugodt, nagyságos arcokat s a kalotaszegi viselet színpompáját. De aki félszázad, vagy annál is nagyobb idő után kiáll ide „a tengerre”: nemcsak ezt látja, hanem azt is, amit Ady láttat vele a vers víziójában.
1957
A fiát, Hunyady Sándort kezdő íróként még megismerhettem. Milyen impozáns, rejtélyes és vonzó férfi, ez volt az első érzésem. Őszes haj, busa nagy szemöldök s pirospozsgás arc, mintha örökösen a szabadlevegőn járt volna. Egészében úgy hatott rám, mint egy kifinomult földbirtokos, a magyar nemesi fajta egyik gyönyörű és rokonszenves kivirágzása. Az az érzésem volt, hogy talán a legszebb férfi, akit valaha láttam. Ez az emlék azért jut ma eszembe, mert Hunyady Sándor szó szerint ugyanezt élte át, amikor már nyiladozó eszű gyerekként az apját, Bródy Sándort először megpillantotta. A Családi Albumban így írja le apa és fiú első találkozását: „A vendég ott ült a falra függesztett kávébarna honvédatilla alatt, a díványon, anyám mellett. Barna ember volt, az arcszíne hasonlított kissé az atilla barnaságához… Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Úgy találtam, hogy nagyonis szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam”. Erről a megejtő, asszony-perzselő férfiszépségről nem csak ő számol be újra és újra a továbbiakban, hanem sorba mindenki vall, aki csak írt róla. Kárpáti Aurél azt mondja: „Olyan volt, mint valami ifjú török katonatiszt civilben. Esetleg álruhás hindu herceg, vagy egyszerűen szép asszonyok megbolondítására született daliás cigányprímás.” Meg azt is mondja: „Szép hatalmas, fekete párduc. Romantikus, minden gesztusában, szavában és mozdulatában…” Krúdy szerint: „Régi királyok alatt udvari cselszövő, hercegnők kegyence lett volna… Rá lehetett volna bízni egy haragos királyné kiengesztelését, vagy egy bárány megvadítását.”
Ez a külső, személyiségének a varázsa – mint egy színészé – olvasójáig is elért, és egész pályájára, roppant sikereire és sikerei gyors elenyészésére is kihatott. Én magam is találkoztam még a hatásával, mikor Hunyady Sándorral való megismerkedés benyomásáról otthon beszámoltam. – Bródy Sándor, az volt vonzó, szép férfi – vágta el lelkendezésemet apám. – És micsoda író volt! – Amennyivel jobb a fia! – heveskedtem én. Akkoriban még csak A nap lovagját olvastam, az Imre herceget s a Fehér könyv leggyengébb példányát az újból és rosszul felmelegített 1914-et, mely szecessziós nyelvi dagályával és a háborúval rokonszenvező nézeteivel egyből elidegenített tőle. Viszont a Bakaruhában és a Riviéra írójában (Hunyadyban), az új magyar novella kimagasló mesterét tiszteltem. Az én nemzedékem már csak a hatásában ismerte meg és utasította el Bródyt. Szabó Dezsőben, és hogy a legjobbat is említsem, mert így volt igaz: Ady novelláiban. Idő kellett ahhoz, a stílromantika elleni feszülés fölöslegessé válása, s főleg a kiemelkedő Bródy-művek, A dada, A tanítónő és egypár kitűnő novella elolvasása, hogy az ellenszenv megszűnjön, az értékek irodalomtörténeti helyükre tevődjenek, s hogy a nyelvművészetét úgy tudjuk értékelni, ahogy például Babits értékelte. „Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt”, – írta róla Babits – „szavainkban és mondatainkban. Aki róla ír, a nyelvről kell írnia. Az irodalmi újságírás nyelvét ő teremtette meg nálunk. Alig nyithatom fel hírlapomat, hogy vezércikkből, tárcából, színes riportból, akármelyik napihírből is ne érezzem vissza az ő rég elolvasott mondanivalóinak ízét. Nem is említve a nagyobb írói egyéniségeket, akiknek stílusát kiformálódni segítette, Ady prózájától kezdve. Az új magyar líra stílromantikája Bródyval kezdődik.”
Egy író megtalálásához, felfedezéséhez, vagy megszeretéséhez olvasói szerencse is kell. A személyes megjelenésen és az egyéniség bohémes életmódján alakuló századfordulói reklámsiker a harmincas évek derekán korántsem szolgálta ezt a szerencsét. Az eltelt idő alatt az írók életmódja, sőt életmód eszménye gyökeresen megváltozott. A bohém kávéházi írófajtát, mely mindig kirakatban, esetleg gáláns kalandok és kártyacsaták között dolgozott, felváltotta a nyüzsgő nyilvánosságtól valamelyest visszahúzódó, szerényebb, hivatástudatát mélyebben hordozó írófajta. Az újságok és a pletykarovatok hírverése, a társasági siker inkább taszított, mint vonzott. Bródy Sándor század eleji óriás népszerűsége, dendizmusa, nőhódítói nimbusza gyanús volt. Hosszú időbe tellett, míg egyfelől a nála való szándékos hallgatás, másfelől idegen életmódja kettős függönye mögül előtűntek igazi értékei. Legjobb műveit ma már kiválogatta a különböző értékű, mintegy hetven kötetéből az irodalomtörténeti kutatás. Az újra kiadott két karrierregénye: A nap lovagja és Az ezüst kecske mellett (mindkettő olyasféle körképet ad a századvégi kapitalizálódásról, mint a Vesztett illúziók), megjelent Húsevők címen legjobb novelláinak válogatása; A dada és A tanítónő pedig színjátszásunk eleven klasszikusa lett. Élete utolsó éveinek nagy műve az önvallomásnak tekinthető Rembrandtja már-már megint sikerkönyv.
Ma már sokkal-sokkal jobban megbecsüljük valóban nagy tehetsége értékeit, azt is tudjuk, hogy életművének egyenetlensége, a sok sebtében papírra vetett, a közönség ízlését kiszolgáló írás, a nagyszerű nekifeszüléseket követő ellankadások, az egész zaklatott, siker-életmód, nemcsak dúlt egyéniségéből, hanem a kor romboló hatásából is magyarázható. Egy író kimagasló alkotásai akkor is értékek maradnak, ha gyengébbeket ír utánuk. Így Bródy Sándorban a századforduló modern irodalmának nagy terjesztőjét becsüljük, aki zolai igazságra törekvéssel és hévvel szinte elsőként mutatott rá irodalmunkban az egyszerű ember szenvedésére, s aki az eleven modern városi élet ábrázolása közben hangot adott kora ellentmondásainak. Első novelláskötetével, a Nyomorral kezd kilábolni irodalmunk a romantikus illúziókból, s későbbi nagy novelláival (Erzsébet dajka lesz, A gyémántpitykés ember) kovácsolódik ki az a modern elbeszélés-stílus, amelynek majd többek között Móricz és Kaffka lesz a mestere. De a két név helyett akár egész névsort iktathatnánk ide, mert igaza van egyik irodalomtörténészünknek, hogy a magyar novellában Bródy Sándor művészete jelzi az átalakulást. Az új nyelvet és életlátást ő igazolta és fogadtatta el fényes művészetével és varázsos egyéniségével.
1961
Graham Greene írja azt Az elveszett gyerekkor (The Lost Childehood) című esszéjében, hogy „a könyvek csak a gyerekkorban hagynak bennünk mély nyomot”. Csupán a gyerekkorban? Tennék ide egy kérdőjelet. És csupán a könyvek? Mindenki tanúsíthatja az emlékei alapján, a dolgok, a tájak, a helyzetek, az emberek kiszámíthatatlanul mély nyomot hagynak maguk után a gyerekkorban. Az agysejtek rögzítőkészsége titokzatosan működik. Benedek Eleket egyszer láttam gyerekkoromban. Mennyi lehettem, hány éves? Bizonyosan nem több, mint tíz. De szálas, egyenes tartású alakját, szakállas arcát ma is látom ahogyan ott ül a „szalonunkban” és anyámmal beszélget. A szalonban, mert a mai viszonyokhoz képest aránylag nagy lakásunknak – négyen voltunk testvérek – volt egy társalgásra és szellemi munkára is használt szobája, ez volt az úgynevezett szalon. Nem hiszem, hogy a vendég híressége vonzott oda, hogy beüljek közéjük kissé félrehúzódva a garnitúrán – ma is emlékszem: anyámtól nem messze, Benedek Elekkel szemközt – és hallgassak. Egy gyerek nem sokat ad az úgynevezett hírre. Kivált nem az íróéra. Színészét, sportemberét vagy napjainkban popénekesét, tévésztárét vagy bemondóét inkább becsüli. Benedek Elek, akit valami másság is körüllengett, a nemrég elcsatolt Erdély magatartásbeli vagy beszédmódbeli enyhe mássága, különben is szegről végről rokon volt, unokatestvéreim nagyapja. De azért tagadhatatlanul lehetett bennem érdeklődés az iránt az ember iránt is, akinek neve azon az aranycirádás, piroskötésű könyvön állt, amely a gyerekszoba állandó használati tárgya volt. A Magyar mese és mondavilág öt kötetes kiadására gondolok, amely valahogy mindig elöl hevert, egyik-másik darabja kissé már salátásan (ahogyan az Arany: Kisebb versek kötete), s amely a korai felolvasások nyomán már saját olvasásban is anyám hangján szólott hozzánk. Úgyis mondhatnám: az anyánktól, az ő hangsúlyával elsajátított anyanyelvén. Olyan fekvésben, hangszerelésben, amely egy életre meghatározó lett. Később persze még sokaktól tanultunk magyarul; ösztönösen is, tudatosan is Mikszáthtól, Kosztolányitól például, egy kis cirádázást Móra Ferenctől, erőt Móricztól, ápolt stílművészetet, simaságot Máraitól; sorolhatnám a különböző, olykor egymásnak feszülő példákat. De ami a nyelvi alapokat illeti, azt a Magyar mese és mondavilágtól kaptuk mi, gyerekek. Benedek Elektől kaptuk, aki emlékezetem szerint, akkor, ott először és utoljára ült a „szalonunkban”.
A naiv olvasó számára kevés az összefüggés ember és könyve között. Író és mű kapcsolódása neki nem probléma. A borzongató képtelenség, hogy az ember eltűnik, sírhelye őrzi valamikori létét csupán, de amit írt ittmarad s nemzedékről nemzedékre eleven lehet, fel sem merül benne. Milyen is volt gyerekszememben az eleven, nemcsak művében élő Benedek Elek? A tartására emlékszem, arra a csöppet szóvégi hangsúlyú, már-már éneklő erdélyies beszédmódjára – bár lehet, hogy ez már visszavetítés –, és a deres szakállú arcára. Meg valami természetes nyájasságra emlékszem még, amivel szólott. Ezek semmiségek. Annyi azonban biztos, hogy láttam őt, elfeledhetetlenül. S amikor pár év múlva, már érettebb fejjel elolvastam a haláláról azt a megrendítő beszámolót, melyet fia, Benedek Marcell írt, megsirattam, könnyekkel. Hogyne sirattam volna meg, hiszen a színigaz történet szerint a felesége már férje eszméletvesztésekor, az orvos reménykedő munkálkodása közben, vette be a mérget, hogy együtt haljanak meg. Mint a színi tragédiákban. De még mit sem tudva a mítoszba illő tragédiáról, mely egyénisége szeretetreméltóságát felfokozza, sugárzó vonzását mintegy az időtlenbe vetíti, elfacsarodhatott a szívem a halálhír pillanatában már azért is, mert nemcsak könyveinek, hanem – talán személyesebb és meg-megújuló kapcsolatként – gyereklapjának, a Cimborának szintúgy olvasója voltam.
És éppen ez egyszeri látogatás óta voltam az. Nem a bizonytalan emlékezet, hanem a Cimbora-számok gyerekkacatjaim közt (valószínűtlen időzítéssel) előkerült példányai kínálnak szilárd támpontot arra, hogy mindez mikor történt. Bizony régestelen régen. Hány nemzedék tanulta meg azóta az anyanyelvet és a magyar mondavilágot Benedek Elektől? És hány fogja még megtanulni? Számbavehetetlen.
1988
Illyés Gyula megírta, hogy Örley a Ludovika után egykettőre megvált a rákényszerített katonatiszti pályától; de Pergel Ferenc, aki Örley könyvét, A Flocsek bukását szerkesztette, azt írta, hogy Örleynek lett volna ugyan módja otthagyni a katonai pályát, de isten tudja, miért, nagyon későn hagyta ott, sokkal később, mint Ottlik Géza. Akkor szerelt le idegbetegséget színlelve, amikor már főhadnagy volt, amikor 1938-ban, közvetlenül a második világháború előtt, már nehéz, nagyon nehéz volt szabadulni és civillé lenni. Mesélt is nekünk, barátainak egy bizarr, később mulatságosnak tekintett történetet.
Örleynek tiszti egyenruhában, ünnepélyes fogadalmat téve kellett a rangról leköszönnie. Egy tábornoktól „venni búcsút”, kihallgatás keretében. Csakhogy Örley gyakorlatilag már civilként élt, némi természetes lezserséggel. Az elbocsátásra ugyan felöltötte egyenruháját, de szükséges fehér kesztyűt nem talált hozzá. Illetőleg talált egy alkalomhoz illő szarvasbőr kesztyűt, de sajnos piszkosat. Sebesen kimosta hát, és kezére húzta, vizesen. Ott állt hát vigyázzban, bal kezében tiszti kardjával, feszesen a tábornok előtt. Az pedig – a kihallgatás aktusaként a soha nem múló tiszti becsületre kötelezve őt – ünnepélyesen elbocsátotta. Elbocsátotta a fogadalmat megerősítő, kemény kéznyújtással. Igen, de a kézfogás, a csigahideg szivacskesztyűben! Meredek volt a pillanat. Ahogy a tábornok meghökken, majd veresedni kezd a feje búbjáig. Hát ez katonai búcsúvétel volt a javából, ma azt mondanák a fiatalok: nagy poén.
Már semmi poén sincs abban, hogy Örleyvel éppen katonaként barátkoztam össze. Akkor már én voltam, sajnos, katona, ő pedig, mint tudjuk, lezser civil. 1942-ben tiszti iskolás voltam, s valahogy az ő jóvoltából (meg Cs. Szabó Lászlóéból) a rádió szerepeltetett, és a szereplések idején félnapi, egynapi szabadságot kaptam mint karpaszományos. Korántsem hiszem, hogy csoda műsorokat készítettem, de Örley támogatott, sőt még a Magyar Csillag kritikai rovatába is behozott. De nem ez a lényeg. Örley sorban ott volt ezeken a rádió-előadásokon, javaslatokat tett nekem is, meg a verseket elmondó színészeknek is, mert versekkel tűzdeltem tele ezeket az „előadásokat”, ez volt a lényegük. Örleynek kitűnő judíciuma volt. Neves előadóknak, kiváló színészeknek tudott könnyed természetességgel, észrevétlen segíteni.
Ami pedig a kritikai megjegyzéseit illeti, tudott valamit, ami nekem is, kezdő kritikusként, eszményem volt: tudott olvasmányos lenni. Nemes Nagy Ágnes elmondta, hogy Örley olvasmányélményei mennyire szuggesztívek voltak. Hogy a beszéde szinte érdekesebb volt, mint az általa olvasott könyv. Vagyis sűrítve elmondta, hogy miről szól a könyv, hogyan ír az író, mit céloz meg, és mit valósít meg a céljaiból. Érdemes ebből a szempontból a példa kedvéért felidézni A Flocsek bukása című könyv egyik kritikai részletét. Örley ezekben a kritikákban világirodalmi rangú írókról írt, Maughamról, Montherlant-ról, Julien Greenről többek között. És ha az ember például Maugham írását olvassa, olyat talál benne, ami egyszerre lesz jellemző nemcsak Örley, hanem Ottlik Géza módszerére is. Örley ezt mondja: „Maugham az Örök szolgaságban tudomásul veszi a létezés minden nyomorát, s mégsem tagadja az életet.” Sőt! Ez az ellentét az alapmagatartása. Ugye különös, ez Ottlik Géza alapmagatartása is. Mindketten azt szuggerálják, hogy az élet megalázó, szörnyűséges, mégis élni a legfőbb jó. Minden ellenére boldogság.
De hadd idézzem tovább Örley ellentéteket ötvöző szemléletének egy másik jellegzetességét. Ezt az irodalomtechnikait. „A külső ábrázolás felületes – mondja Örley –, a belső pedig végső soron regényellenes.” Gondoljuk csak meg igazát. Az új huszadik századi regény Prousttól, Joyce-tól kezdve – és mondhatnám a magyar Szentkuthy Miklóstól Határ Győzőig, szinte végtelen sor ez – állandóan azzal a problémával küszködik, hogy az író ugyan állandóan részletezi a belső világot, jobbára csak arra fordít gondot, ám cselekménye ettől meglassul, és a meglassult cselekmény következtében az alapfogalom szerinti regényműfaj regénytelen lesz. A külső cselekmény híján az olvasó elfárad.
Ám a technikai-elméleti kérdéssel szemben térjünk rá – egy más szempont felvázolásával – a kritikai gyakorlatra. Örley többnyire a magas magyar irodalom íróit vette számba, ám minden megbecsülése ellenére korántsem dicshimnuszokat írt. Sőt. Hunyady Sándor például a kor igazán értékes, népszerű írója. Néhány kisregénye vagy novellája ismert, ma is kiadásra kerülő remekmű. A Bakaruhában, melyből film is készült, a nagyközönség számára is, nem múló része a magyar irodalomnak. Színdarabjai a harmincas-negyvenes évek idején kasszadarabok. Örley a legnagyobb siker idején így írt Hunyadyról: „Félő, hogy íróból lassan, apránként tendál a mesterember felé.” Szerkesztőjéről, Illyésről, azt a pontos, de kétes dicséretet mondja, hogy igaz, az illyési vers mindig fölébe megy a valóságnak, egészében el tudja érni a költői szintet, mégis olykor megjelenik egyfajta nehézkesség a sorok között, a vers gyakran epizódokból, epikai darabokból áll egybe. Lásd például a közismert Illyés-verset, az úri dőzsölést mintázó A kacsalábon forgó várat.
Márai Sándorról szóló írásait Nemes Nagy Ágnes méltatta már: Örley a tisztelő megbecsülés és az éles, kihegyezett kritika szellemében ír Márairól.
S ha már Nemes Nagy Ágnes szóba került, kettőjük beszélgetéséről, irodalmi kapcsolatáról, hadd mondjak egy epizódot. Ágnesnek diákkorától kezdve volt egy versfüzete, amelybe – természetesen kézírással – beírta a verseit úgy huszonkét éves koráig. A kézírásos füzet egyik verse az ostrom idején, 1944-ben készült a pincében: „gyertyát gyújtok, firkálok, alszom / s megijedek, ha kelni kell / már kályha sincs, (mert ostromolják / a várost éppen), s nem tudom, / gondoltatok-e új elvekre? / Banánra, füstre, vasúton?” Ez a verse később Őseimhez címmel jelent meg a Kettős világban versei élén. Ágnestől idegen volt minden exhibició. Ő aztán nem tukmálta rá fölösen írásait senkire. Későbbi kritikai gyakorlatában jól tudta, hogy négy-öt versnél többet nem szabad egy szerkesztőnek, kritikusnak vagy barátnak átnyújtani. Ágnes nem is akarta Örleynek megmutatni a verseit. De Soma erőszakos volt, s mikor látta a vaskos füzetet, mindenképpen akarta az egészet. S elvitte. Másnap, legalábbis így emlékszem, jött hozzánk a füzettel. – Egész éjszaka olvastam – mondta. – Nézze csak – s kezdte a verseket kritikailag szálazni. Volt ott minden, áprilys mutáló érzékenység, szecessziós díszítés, parnasszien szonett. De mindezeken átsütött egy költő karaktere – mégha ifjan még hangol is, idegen mozdulatokkal magát helyettesítve mintáz. Örley meghallotta a hangot – a később kitisztultat. Utólag már látom, kár hogy Ágnes ennek a ma is meglévő füzetnek néhány versét a költészetéből kidobta. Nem szeretnék hazudni – olyan könnyű belemagyarázni bármit is – de Örley órákig tartó elemzései közben tudott valami olyat mondani, ami hasznos volt a költőnek. Ha másként nem, abban, hogy felnőtt, gyakorló kritikus mondta azt, amit mondott.
Igaz, Ágnesnek akkor már volt más kritikusa, méghozzá nem kisebb, mint Szerb Antal, később pedig Halász Gábor is. Egy addig csak hangoló, soha meg nem jelent költőpalánta nem kívánhatott többet. A tény közismert, nem részletezem. Ágnes egyetemistaként elküldte néhány versét Szerb Antalnak. Aki nyomban válaszolt rá, ettől kezdve pedig rendszeresen találkoztak. Csakhogy ezt az eszpresszókkal vagy sétálásokkal egybekötött irodalmi beszélgetést megnehezítette a háború. Amikor 1944 őszén vagy nyár végén Budapesten voltam, Szerb Antal már munkaszolgálatos volt a Nürnberg utcában. Ott volt a nagyszerű és aljasul megalázott írótriász: Szerb, Halász Gábor, Sárközi György. Hogy először ketten látogattuk-e meg őket Ágnessel, vagy nyomban velünk volt Örley is, azt nem tudom. Azt tudom, hogy egy döntő pillanatban hárman voltunk „három ellen”. Arról volt szó közöttünk, hogy a munkaszolgálatból jó volna mielőbb megszökniük. Halász tiltakozott. Örley mindenesetre átvette Halász Gábornak a keresztlevelét, hogy két adatot kijavítson rajta. Halász ugyanis apai ágon keresztény családból származott, és nemes volt, de zsidó anyja nem keresztelkedett ki a házasság előtt. Semmi baja nem lett volna Halásznak, ha ez megtörténik. Örley hát fogta Halász keresztlevelét, szülei házasságlevelét, és azt a kis „izr.” szócskát az iratokról eltüntette.
Azt mondtam Örleyről, hogy némileg lezser volt. Hát, hogy mondjam? Mindenki lezser ebben-abban. Egy kesztyű miatt, vagy esetleg egy kedves nő kézfogása miatt. Örley egyben azonban nem volt lezser. Természetesen nemcsak az írásban nem: Örley vagy Ottlik tudta, hogy egy vessző is vérre mehet. Vérre mehet az a kis szócska is, hogy „izr.”. Mit csinált, hogy ez a szócska eltűnjék, és az írást ügyesen hozzáidomítva más legyen? Lemosta a tintával készült anyakönyvi iratokat.
De hogy lehet a tintát lemosni? Piroska húgom, aki vegyészmérnök volt, már a németek megszállása óta meglehetős körültekintéssel kezdett a kémiai eszközök szükséges módszerével kísérletezni. Két egymással reakciót adó anyag óvatos összekapcsolásával sikerült is eredményt elérnie. Itatóspapírral hosszasan nyomogatva letisztította az anyakönyvi papírokat, és a bélyegző és aláírás megtartása mellett az üres blankettát szépen kivasalta. Ahhoz, hogy valaki tiszta kereszténynek származzék, tizenegy anyakönyvi kivonatot kellett számára létrehozni; tizenegyet egyetlen „nem árja” részére. Munka tehát volt bőven a papírokkal. És szerencsére, amikor a Kálvin téri templomban húgom férjhez ment, az esperes, Muraközy Gyula, és a segédlelkész, Göbölyös László részben üres blankettákat, részben megmaradt, fel nem használt keresztleveleket is adott nekik, hogy legyenek papirosok a rászorulók számára. Húgom ebben a munkában számos ilyen „embermentővel” dolgozott együtt. Örley lelkesen dolgozott közöttük, nemcsak Halász papírjait készítette el. És precíz volt, pedig az az írásmosás órákba tellett.
És mégis azt mondom, Örley lezser volt; halálosan lezser. Pest ostromának talán az egyik utolsó napján, a Molnár utcai óvóhelyen – ott laktunk, egymástól vagy két-háromszáz méternyi távolságban –, kiment az óvóhelyről egy cigaretta kedvéért az udvarba. Egy repülő berregett fel, egyetlen bomba robbant. Az a bomba telibe találta az udvart. Örleyt széttépte.
Hogy hiába volt a barátok megmenekítési terve, tudja mindenki. Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközit körülbelül ugyanabban az időben Balfon ölték meg. Tragédiájuk közismert, írói művük maradandó. Hogy Örley prózaíróként és kritikusként milyen nagy ígéret volt, milyen – már eredményeket is felmutató – tehetség, kevesen tudják. Vagy csak lassan tudják meg. Pedig A Flocsek bukásában benne van. Nem a komisz sors kegyetlensége, hanem, igen, az írói eredmények miatt kell megtudnunk. „Csak ez a könyv maradt – mondta egykor Örkény István. – De az nagyon szép.”
1989
Amikor betelik egy költő sorsa, lezárul a pályája, kirajzolódik nyomban a bele rejtett jelkép. A halál óta eltelt rövid időszak alatt Kálnoky Lászlóból így lett a szemünk láttára egy kivételesen tiszta költő jelképe. Most megjelent posztumusz kötete – Hőstettek az ülőkádban –, melyet élete utolsó hetében fejezett be és rendezett sajtó alá, alig változtat ezen a formálódó képen: a gazdag és árnyalt jelentésen, amit most már az ő neve hordoz. Legföljebb olyan két ismert jegyet erősít fel benne, amelyet eddig is csodálkozva és ámulva vettünk tudomásul, s amely így, a posztumusz kötet révén még szembeszökőbb, még hitelesebb.
Mindkét újonnan árnyalt jegy valamiként a kivételes költői életerő bizonyítéka, a betegségen, testi nyomorúságon diadalmaskodó költői hivatástudaté. Az egyik közülük a folytonos költői keresés, megújulásvágy, mely, tudjuk, évek óta tartó kísérleteken át olyan formához is elvezette – a Homálynoky Szaniszló-történetekhez –, melyen költészetének késői olvasói népszerűsége is alapult. A másikat módjával lehet csak fogalmilag körülírni. Életszeretet? Ragaszkodás a számára napról napra foszló világhoz? Talán pontosabb, ha a saját szavaival írom körül: „Nem igaz – írja a Pinczési Judit emlékének ajánlott versben –, hogy mindig megkérgesedik az öregedő szív.” Vagy azt idézem, amit a kötet legmélyebb versében, a Sötét szonátában a „visszahozhatatlan árnyék”, a halott mond neki: „akárhogy jössz is, egy réges-régen elfelejtett égboltnak emlékét hozod közénk.” Igen, az emlékké váló dolgok ereje, vagy a dolgok értéke, amikor a puszta emlékük is veszélyben van, fenyegetett. A világ értéke, rövidülő lélegzettel, minden percben várva a „ha nem leszek már”-állapotot. Még a kötetzáró utolsó versből is, amely lehet, hogy Kálnokynak utolsó verse – ha negatív mintázatban is –, ez rajzolódik ki.
Az avantgárdhoz nem szokott, a költői kísérleteket immár hét évtizede tartózkodva fogadó magyar olvasóközönségnek, meglehet, hogy meglepő is lesz ez a kötet. Különösen első ciklusa. A fagylaltárus zsoltárai című, mely az Álom a magyar avantgarde-ról alcímet viseli. Aki egykor élménnyé tette magában és esetleg évtizedek óta hordozza emlékezetében a szimbolizmussal rokonszenvező fiatal Kálnoky pompás eredményeit, a Szanatóriumi elégiát például, mely líránk örök darabja, az biztosan megütődik itt az ilyen kassákos vagy vele rokonítható szürrealizmuson: „Kémények fekete nadrágban sétálnak át a hidakon”, vagy „mint lámpát tartalak magasra éjjel hogy tested ragyogása bevilágítsa fekhelyünket.” (Mellesleg, ez utóbbi pompás költői találat.) Ám, ha folytatom az idézetet, hogy micsodás fekhely az, nézzük csak meg mire akadunk: „hol iszapban heverek mint tenger fenekén / az elsüllyedt hajók gyomrában az emészthetetlen ékszerek.” S a vers végsorai se mások:
|
Ez bizony – az avantgárd szabadasszociációkban – ugyanaz a Kálnoky, akit előző köteteiből jól ismerünk. Groteszk, ironikus és önironikus, ellenpontozottan, keserűen érzelmes. S hiába ír kicirkalmazottan képtelen társításokkal automatikus verset – ha tetszik neki: szócsavarással és nyelvtorzítással is –, a közléskényszer és a sajátos közlendő erősebb a szándékánál. S ha a fiatalok halandzsadivatja halandzsára bátorítja is, nem tud semmitse-mondani, csak éppen körüljárni egy ki nem hüvelyezett, tudattal meg nem világított lelkiállapotot. Milyen világos, azonnal érthető jelkép például az avantgárd-rész cikluscímeként is felhasznált vers indítása:
|
Mennyire személyes, megszenvedett mondanivaló gomolyog egyre a versben:
|
Istennek hála, ha merész, olykor kimódolt asszociációs pályákon is, de ez ugyanaz a Kálnoky, aki a maga nagyköltészetét folytatja, más-más költői irányulást követve, ám magát, világát megtagadni képtelenül. Magasrendű példáján is bizonyítva azt a régóta tudott, de korunk „verszavarában” fokozottan átlátandó esztétikai igazságot, hogy nem az irányzat, nem a kifejezési módszer a lényeg, hanem az, hogy ki írja és mit ír. Rímben vagy rím nélkül, kötött vagy szabadversben (netán még kusza képversben is) – édesmindegy.
Mert az a másik Kálnoky-jegy, amit az előzőkben már tapogatózva körülírtunk, s melyet tragikus életigenlésnek nevezhetnénk – és mely kilátástalanságával, jövőtlenségével nemcsak szorongató, hanem katartikus is –, nemcsak e posztumusz kötet hagyományos másik két ciklusából, a nagy versek közé tartozó Sötét szonátából és környezetéből tűnik ám elő, hanem ott van, jelen van e kísérleti versekben is. Sőt, mintha katartikus hatását növelve, a keserűségtől, kétségbeeséstől még őszintébben ellenpontozottan volna jelen. Mintegy negatív előjelbe téve. A laza forma, a háttérbe vont racionalitás csak felerősíti. Kálnoky valami olyat tud itt elmondani az ő sajátos, „örök életveszélyben élek”-életéről, erről a „nem vagyok egyéb, hűtőszekrényben felejtett üres papírpohárnál”-létezésről és arról a létszomjúságról, amely mégis benne van, betölti, olyat mond el, amelyhez nagy verseiben régóta közelített; vagy amelyet ünnepélyesebben már ki is mondott, de mintha itt töményebben és felzaklatóbban volna mindez jelen. Mintha egy jegyet, egy nevéhez, költészetéhez kapcsolódó jelképet itt élesített volna ki igazán. A szavak mégis szilárd szalmaszálába kapaszkodva, az utolsó szó jogának végérvényességével.
1985
| És a haza? Mit válaszol? A drága |
| Hangszer, az anyanyelv, most mit felel? |
| Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára, |
| Vallja-e, hogy most „élni, halni kell”? |
Márai Sándor: Verses Könyv 1944–1945 |
A magyar szépprózának meghatározó munkái, a csúcsok közül kimagaslók, nem csupán egy évtizedben, hanem szinte egyetlen esztendőben jöttek létre. Kassák Lajos ugyan már 1932-ben megírta nagy remekművét, az Egy ember életének első hat kötetét, de a hetedik és nyolcadik kötetet éppen az alatt írta, amikor Illyés Gyula A puszták népét 1934 folyamán közreadta. Móricz Zsigmond 1935-ben jelentette meg az Erdélyt, de a nagyszerű trilógia első része, a Tündérkert már korábban készen volt. Márai Sándor – kinek egyik leghíresebb művéről beszélni kívánunk – 1934-ben publikálta az Egy polgár vallomásait.
Életrajzi jellegű írás mind a négy. Azok, még akkor is, ha a vallomásosság formailag csak a háromban egyértelmű, hiszen az Erdély történelmi regény. De tekintsünk a jelen és a múlt roppant eleven párhuzamosságára vagy a Báthori–Bethlen Gábor rajzban az Ady–Móricz tükröződésre: a csaknem életrajzi jelleg szubjektivitása szembeszökő. Márai Sándor írása, az Egy polgár vallomásai pedig vallomás a javából, abban kétség nem lehet. Még akkor is, ha odaírták a kiadás élére – ahogy ez szokásos –, hogy a regényes életrajz szereplői költött alakok. Ám legyenek költöttek – ha éppen úgy akarjuk. Létrejötte idején a megírt életrajzi mű és a megélt élet különbözhet egymástól. De ahogy múlik az idő, elmúlnak a különbségek. Az esetleg ködös élettények sorából bizonyos mű lesz, egyetlen érvényű, egyetlen hitelű írás. Akarva vagy se, az alakított vallomás végérvényessé teszi önmagát.
Újraolvasva az Egy polgár vallomásait, megpróbáljuk hát Márai életét ekként elmondani, méghozzá sarkítva, tömörítve, történetesen egyetlen szálat gombolyítva fel. Házasságának sorsfordító mozzanatát, mely egyben írói kialakulásának is érlelő, meghatározó mozzanata. Lesz persze ebben a történetben később egy másik sorsalakító mozzanat is. De nézzük előbb a pálya kezdetét!
Volt Kassán a század elején két különleges család – Capulet és Montague? Ez azért túlzás. De egymásról ugyan tudó, ám egymástól szakadékosan, teljességgel távoli. Köszönő, de nem érintkező. Az egyik egy magas köztisztséget viselő cipszer család volt, a másik kifinomult, gazdag, neológ zsidó család. Az első világháború után a két család egy-egy fiatalja véletlenül összefutott egymással Berlinben. Szöktetés azért talán – mondják – így is volt, de nem, nem lett Rómeó és Júlia-történet belőle; csak elkezdődött sorsszerű históriájuk – más befejezéssel.
Márai Sándor huszonhárom évesen, mely a századnak is éppen huszonharmadik éve volt, így írja le találkozásukat az Egy polgár vallomásaiban: „Akkor éppen apám látogatott meg Berlinben. Prágából jött egy napra. Apám akkor a magyar párt szenátora volt Csehszlovákiában, s a felsőház szünetét használta fel erre a látogatásra. Soha azelőtt, sem később nem járt Berlinben. Nem tudom, mi a „véletlen”, nem tudom van-e értelme ilyen csoportosításoknak. Életemhez ennek a két embernek volt csak igazán köze. A színház előcsarnokában ütköztünk össze. Apám, mikor figyelmeztettem, gépiesen üdvözölte, és rövidlátón nézett utána. »Ki volt ez?« – kérdezte mellékesen. S mikor megmondtam, udvariasan mondotta: »Nagyon szép.« Aztán visszamentünk a nézőtérre, s nem beszéltünk róla többet.”
Ez ugye csupán egy véletlen találkozás. Hogy lett belőle szerelem? Banális „meglátni és megszeretni” villámszerűen, de nem egy percre, hanem egy életre. És egyáltalán milyen volt ez a sorsszerű szerelem?
A történetnek jellemzőek és mélyek az előzményei. Kezdjük azon, hogy a múlt mélyében a kiskamasz fiú, a jövendő Rómeó egyszerre csak beleszalad a vakvilágba. Gondos nevelés, ápolt környezet ellenére nekiindul az erdőknek, bozótoknak, mezőknek. Bogyókból él, emberektől távol. Harmad- vagy negyednapra fogják meg a csendőrök és viszik haza. Szokványos eszképizmus ez, önmagában, a korban megesik, látszólag nincs túlzott jelentősége. Csakhogy egy ilyen lelkiállapotnak mégis lehetnek stabilnak tetsző utókövetkezményei. Másképp jellegzetesek, de maradandók. Egyelőre csupán annyi, hogy a felserdült fiatalember otthagyja Kassát, a családot, és tizennyolc évesen külföldre megy. Történetesen tanulni az egyetemen, újságírás-tudományt, Leipzigbe, Frankfurtba, Weimarba – ahol élettartóan kerül Goethe szellemének vonzáskörébe. Közben az egyetemi tanulmányokból írás lesz. Mégpedig mellékesen. Hályogkovácsszerűen. Leipzigben például azzal a kikötéssel, hogy a Drache című kis folyóiratban ne legyen olyan írás, mint a Leipziger Neueste Nachrichtenben. Hát a cikkek nem olyanok voltak. A Drache című lapocska „olyan riadalmat keltett Leipzig szellemi körében, mint a pezsgőpor egy polgári család éjjeli edényében”. Aztán ez a fiatalember áttelepedett Frankfurtba, s küldött egy tárcát ismeretlenül és persze névtelenül a Frankfurter Zeitungnak, a világlapnak. Másnap közölték, s ő egy idő múlva olyan írók mellett jelent meg, mint Hermann Hesse, Thomas és Heinrich Mann és Stefan Zweig, akivel személyesen is megismerkedik.
Azt mondja magáról tizenkilencévesen, hogy Frankfurtban az ottani év megmunkált benne valamit. „Gyönge voltam még ahhoz, hogy igazán írni tudjak, kifejezzek valamit, ami csak az enyém, s úgy fejezzem ki, ahogy csak én tudom. Az apró rajzok, amelyeket a frankfurti lap közreadott, verseim, egy drámakísérletem, mindez csak dadogó, néha jó svádájú jelentkezése volt valamilyen kezdetleges kifejezéskészségnek, amely úgy hasonlított az íráshoz, mint a jó hallású gyermek pöntyögtetése a zongorán a zenész biztonságához, amellyel birtokba veszi a hangszert.”
Viszont az írás, mint ahogyan később, már Berlinben ráébredt, „nem egyéb, mint magatartás, nagy szóval úgy mondhatnám: erkölcsi magatartás. Észrevettem, hogy feladat vár reám, melyet nekem kell egyedül, külső segítség nélkül elvégeznem; s mert gyöngének és készületlennek éreztem magam, ez a feladat szorongással, néha iszonyattal töltött el”.
És ez már lélektani kérdés. De volt-e vajon, és mi volt, ami az eszképizmus nyomán megmaradt? A neurózis mindenesetre, mely Márai szerint még az érettségi után is fennállt. Majd így indította az életét tovább: „a menekülésvágy azóta is kísért, bizonyos életszakokban kitör rajtam, felrobbantja életkereteimet […] Így menekültem a számomra kijelölt mesterség elől […] így menekültem első ifjúságomban városról városra, meghitt és ismerős éghajlatok alól idegen éghajlatokba, míg az állandó otthontalanság természetes állapotnak tűnt, idegrendszerem berendezkedett a veszélyérzetre, s valami mesterséges fegyelemben dolgozni kezdtem.” S hozzáteszi ehhez a Máraira oly jellemző, mély megállapításhoz: „A munka az egyetlen princípium, melynek szellemében az író megengedheti magának az alázat fényűzését […] de ha egész egzisztenciájával elmerül az életben, a kalandban vagy az élményben, elvesztette írói rangját”.
Íme, sok minden más mellett ezt a princípiumot, a század legjobbjaival azonos erkölcsi alapmagatartást találja meg Márai Berlinben.
Hogy milyen volt a húszas évek Berlinje? Ennek az időszaknak végletes atmoszféráját döbbenetesen ábrázolja az Egy polgár vallomásainak jó néhány fejezete. (Tudnivaló, hogy számosan megírták Erich Kästnertől kezdve Heinrich Mannig és tovább, és más magyar írók is felvázolták, nemcsak Márai.) Ő történetesen ilyen részleteket ragadott ki a maga számára: „A föld feletti, magas hidakon robogó vasút egyik állomásával szemközt vettem szállást, vörös téglából épült, Richterkocka-épületekre emlékeztető bérházban, a Blücherstrassén. Villanyvilágítást nem vezettek még be a házba. A falépcsők minden lépésre nyikorogtak, a ház reggelig visszhangzott az érkezők lépéseitől, a lakók zöme hajnal felé járt haza, proletárház volt, tele parazitákkal, s mind az éjszakai Berlin hulladékaiból tengették életüket. Laktak itt pincérek, táncosok, prostituáltak. Csodálatos ösztönnel találtam ide, rögtön az első napon. Lakhattam volna néhány utcával arrébb, az előkelő Westend házainak számlálhatatlan albérletei valamelyikében. De az első időben ösztönszerűen ide rágtam be magam, ebbe az ős-Berlinbe, ahol még petróleummal világítottak, tájszólással beszéltek, mindenki cinkosa volt kissé a másiknak, s éjjel rendőri riadóautók vijjogásától visszhangzottak az utcák. Most már tudom, hogy nem nagyvárosi, alvilági romantikát, nem érdekességet kerestem ott. Emberi meleget kerestem, közelséget, valami valószerűt […] Egy pillanatig sem volt unalmas fiatalnak lenni Berlinben – folytatja Márai, egyszerre jellemezve környezetét és lelki érlelődésének tapasztalatait. – Soha, sehol nem találkoztam később annyi jóindulatú emberrel, mint a berlini esztendőben, a németek között. Olyan elveszettek voltak, a lelkek telítve zavarral, félelemmel és bosszúvággyal. S olyan éhes volt a város, éhes életörömre, stílusra, új kifejezési formákra […] Ebben az időben lobogott még bennem az a különös hőfokú és fényességű láng, a tiszta, zavartalan Erosz öröme, amely módot adott reá, hogy a szerelemnek átadjam magam, s ne érezzek utána bűntudatot vagy macskajajt. A különös érzés, mintha szeretkezés után menekülnöm kellene a »tett színhelyéről«, nem hatalmasodott még el bennem. Két kézzel nyúltam minden után, amit Berlin elém sodort, félelem és szándék nélkül. Olyan igazán, olyan gyanúsan fiatal voltam […] A berlini idő első szakasza telítve volt meglepő szerelmi élményekkel. – S ahogy Kästner ábrázolja vagy például a magyar Enczi Endre – a nemek zavara elhatalmasodott a nyugtalan városban. Nőket ismertem meg, akik titokban porosz katonatisztek voltak, négy fal között monoklit viseltek, szivaroztak és odáig vitték az átváltozást, hogy éjjeliszekrényükön katonai szakkönyvek hevertek. És férfiakat, akik nappal gyárakat vezettek, s éjjel kígyóbűvölőnek öltöztek.” Így ír, ilyen kihegyezetten, abszurdul, csaknem parodisztikusan Márai.
Ebben a külső és belső zűrzavarban jelent meg a Júlia-szerű Lola, akit Kassáról „felejteni” küldtek el Berlinbe. Kapcsolatukat, pontosabban hatásukat egymásra így mondja el: „Nem tehettem semmit és nem tehettem semmiről. Később sokszor elvettem férfiaktól nőket, s tőlem is elvettek nőket férfiak. Ilyenkor bűntudatom volt, vagy szégyelltem magam, vagy kakaskodtam, mindenesetre »magyaráztam« valahogy a francia négyeseket. Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik. Egy barátom Párizsban, az Avenue Wagramon, délután négykor »leszólította« az utcán azt a nőt, akivel később az életét töltötte. A nő szűz volt, és elment vele. Fölmentek egy garniszállóba, s aztán tizenöt évig együtt maradtak. Minden emberi kapcsolat így kezdődik. Soha nem »udvaroltam« senkinek. Nem is tudom, hogyan kell – vagy magától beszél egy találkozás, rögtön az első pillanatban, vagy hiábavaló minden beszéd. Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat. Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg […] Mind a ketten rosszkedvűek voltunk. Olyan »hát kellett ez nekünk?« érzés volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza. Mikor a kapuban elváltunk, észrevettem. hogy sír […] Néhány hónap múlva elvettem feleségül.”
A házasság persze nem boldog lezárás, happy end, mint a Courts-Mahler regényekben, hanem konfliktus. „Lola az első hetekben sokáig sírt, érezte, hogy valami nincs rendben, és – sokkal finomabb ösztöneivel – átérezte azt is, hogy nehéz, majdnem lehetetlen itt már rendbehozni valamit […] Mint valami öreg férj – mondja Márai – zsörtölődéssel kezdtem házassági pályafutásomat, ötletszerűen jártam haza, gyakran megsértődtem, lármáztam. Lola csillapított, mint egy gyermeket. Ő csak annyit érezhetett kétségbeesetten, hogy valami baj történt velem, nem is most közöttünk, hanem sokkal régebben – valami eltört, elszakadt bennem, nem tudom teljesen átadni magam egy érzésnek, egy kapcsolatnak, haragszom valamiért, már nagyon régen haragszom […] Valami elviselhetetlen megaláztatás emléke kínzott.”
Kamasz elmenekülés hazulról, négy évnyi, az otthontól már-már elidegenítő némerországi tartózkodás, fel-felparázsló konfliktusokkal teli házasság, extrém lelki és extrém történelmi körülmények között, már az íróság, a beérkezettség határán – hiszen a német világlapokon túl, közben Kassán, Prágában és Budapesten is megjelennek Márai Sándor írásai – elindulnak Franciaországba. Hat hétre tervezik az utazást és hat évre maradnak. Tíz esztendő ez, elég fantasztikus belső és külső tíz év. Közben van ugyan egy olasz út, Lola egy darabig Kassára is visszatér, de Márai Magyarországtól távol Párizsban marad. Igaz, közben utazik is, bejárja a mai Palesztina, Szíria, Egyiptom, Izrael területét. A Frankfurter Zeitung megbízásából riportkönyvet ír, Az istenek nyomában című nagyszerű és problémáival ma is érvényes könyvet. Az államalakulatok, a határok változtak közben, a látó-értő író felismerte gondok nagyjából azonosak. Márai ekkor huszonöt éves. Majd megír egy francia tárgyú remeklést, az már regény, az Idegen embereket, egy külföldi fiatalember és egy francia lány történetét. Azt, hogy az idegenség hogy robbantja szét a szerelmet, a harmóniát, a különbözés, a család, a múlt ozmózisos nyomása hogy tör elő gyűlöletként. Közben az élet, még mindig Párizsban, meghozza az írói sikert, még az anyagi sikert is. Háromszobás lakásban laknak, Márai autót tart Párizsban a húszas évek végén.
Németül, meglehet olykor franciául is ír, és idegenben él, de hazája a magyar nyelv, bár a nyelv, az írói kifejezés természetesen sokkal-sokkal több nála, mint nyelvi tény. Ez írásművészetének, ahogy szereti később a patinás kifejezéseket: „irályának” tradicionális, kifinomult foglalata. De ismétlem, még egyre idegenben marad. Igen, valójában tíz évbe telik, míg Budapestre költözik, nem messze attól, ahol a nagy előd és társ, a stílusremeklés egyik mestere, Kosztolányi Dezső is él a budai várnegyed oldalán. Gondoljunk csak egy pillanatra bele: magyar író, aki tíz évet tölt külföldön nem kényszerből, nem politikai okokból, nem tanulmányi célból (ha kezdetben lehettek is tanulmányi céljai), hanem magamagától él idegenben és ott nem érzi magát idegennek. (Vagy mindenütt idegennek érzi magát, ahogy ezt a pszichológiai tényt az Egy polgár vallomásai kifejti.) A magyar irodalom ilyesmit nem ismer, ilyesmit nem hallott. Nagy népekkel esetleg előfordulhat, hogy például diplomáciai okokból távol él valaki (St. John Perse, Pessoa), vagy hogy idegen nyelven kezd írni, mint a lengyel-angol Joseph Konrad. De magyar író, nagy termelékenységű, nagy intenzitású, úttörő formátumú a huszadik század közepén nincs más. Hol van, kiben van meg a kivételes európai tapasztalatnak és ugyanakkor a fellebbezhetetlen hazai kötődésnek ez az egysége? Elképesztő történet ez. Nemhiába kivételes az a lelkesült népszerűség, az az olvasói rajongás, amely az 1930-as években és a ’40-es évek elején az írót körülvette.
Bár nem ez a célunk, mondjunk valamit erről a méltán magasztalt húsz évnyi műről. Bizonyos, hogy Kosztolányitól Ottlikig és tovább Márain keresztül vezet a magyar próza egyik legkimunkáltabb útja. Talán a legfontosabb, bár Móricz másféle hagyománya vagy Krúdy kezdeménye prózastílusunkra nézve szintúgy megalapozó. Márai úgy egyezik Kosztolányival, ahogyan különbözik tőle. S az eltérés szempontjából Máraitól Ottlik. Nézzük a jellegzetes Márai–Kosztolányi eltéréseket. Kosztolányi kezdetben szecessziós áradással, fűtött stíldíszítéssel indult, megittasult túlhevítéssel, s csak idővel jut el a mélyreható, olykor drámaian szűkszavú tényekig. Lásd például a Fürdés egyszerű, robbanásszerű közlésmódját. Máraiban is jelen van ugyan a nyelvi túláradás – bár nem szecessziós –, melynek a kibontakozása későbbi időszakára, főként a harmincas évek második felére tehető. Művészetében ez stiláris túlfutással növeli beszédmódját, nyújtja mondatait, szövi egybe, egy lélegzetre bekezdéseit, sőt olykor regényfejezeteit is. Mintha operát írna, áriáról áriára halad. S ahogy Thomas Mann írja meg a maga szellemes körülményeskedésével Putifárné selypegését, úgy ír Márai szinte fejezetnyi terjedelemben, egy nyelvtanilag helytelennek tekintett mondatról, a „látnom kell téged” idézet kibontásával a Vendégjáték Bolzanóban című regényében. Így áriásodnak a Válás Budán, a Sirály, s ahogyan előre haladunk a regények során, a negyvenes évek munkái. Az Egy polgár vallomásai azonban időben korábbi, stílusában tartózkodóbb – mint említettük, 1934-ben jelent meg. Amellett minden nagyvonalúsága ellenére is nemcsak formátumában arányosabb, tartalmában is gazdagabb. A stílusnak nemcsak mondatívet képező dallama, árnyaltsága van, hanem a közlésmód mérése szempontjából sebessége is. Oly világos ez. Korántsem mindegy, hogy aprólékosan, körülményes-cirádás díszekkel nyújtva, vagy éppen nagyolva-elhadarva, ugrásokkal homályossá téve mondjuk, amit mondunk. Sőt, még az is tény, hogy a közlésmódnak koronként is változik a sebessége. Nemcsak az írói alkattól függően. Márai, különösen a fiatalabb Márai, ideális közléssebességgel dolgozik. A legszerencsésebbel, azzal, amely a harmincas évekbeli kortárs olvasói réteget a leginkább megkapja. Mozzanatról mozzanatra tartalmasan, de nemhogy fárasztóan, nyögvenyelősen, hanem éppen élvezetesen. Az intellektuális és az esztétikai öröm egybeolvasztott egységével. A Márai-írásmód legalább egy évtizedig csaknem uralkodóvá vált az irodalmi életben. Stílus volt, jellegzetes beszédmód, amelynek közelebbi vagy távolabbi hatása novellákban, publicista művekben, olykor regényekben is felismerhető. És nemcsak az úgynevezett epigonokban. Elvégre ne feledjük, a nagyok, az eredeti tehetségek is hatnak vagy hathatnak egymásra. A kezdőkre, a fiatalabbakra a tapasztaltak, az idősebbek. Bár fordítva is lehetséges, lásd például az oly sokszor emlegetett, de azért nem egészen biztos érvényű Babits–Illyés viszonylatot. De hogy Márai hatott Szabó Zoltánra, a kiváló falukutatóra és publicistára, a fiatal Örkény novelláira (Tengertánc), vagy többek között Szobotka Tibor korai írásaira, az pillanatig nem vitás. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy hatása eleven napjainkban is, Grendel Lajos például érezhetően megtanulta ugyan nem a Márai-modort, hanem a Máraira emlékeztető finom stiláris hajlékonyságot.
De nem a stiláris hatás, az egykor oly eleven irodalmi szerep az, amelyről beszélni szeretnék, hanem a berlini–párizsi sorsforduló ellenpontjáról, az érett nagy író hazai kiközösítésének történetéről. A Márait kiközösítő törekvés a háború idején jelen volt természetesen a németbarát lapokban, az Egyedül vagyunktól a Magyarságig, és a nyilas lapok bármelyikében. De jelen volt az más szélsőségben is, például az akkori Magyar Út vagy a Magyar Élet folyóiratok szemléletében. Távoli visszhangja ennek a szemléletnek olykor még ma is eleven. A Kortárs című folyóirat egyik tanulmánya éppen napjainkban például így értékeli Márait: „A nyelven kívül azonban Márait kevés érzelmi szál fűzi a magyarsághoz. […] Elég különleges írói képletünk ő. […] Neki köszönhetően van irodalmunknak […] igazi sznobja és valódi világpolgára. Ami őelőtte nem volt, s őutána aligha lesz lehetséges.” Nem fűzi érzelmi szál a magyarsághoz? Igen, lehet: sznob volt, bizonyos értelemben világpolgár is, de éppen a nyelv szeretetén keresztül eltéphetetlen szálak kötötték a magyarsághoz. Ha nem olvasta volna A kassai polgárokat, ha elkerülte figyelmét a Riport a nemzetnevelés ügyében, a Föld, föld, kénytelen vagyok tiltakozásként legalább egy mondatsort idézni a Röpiratból. „A magyarság nemcsak a történelmi múlt jogcímén él itt és követel önálló, független állami létezést az európai erők összjátékán belül – írja Márai –, hanem hivatása van. A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, melynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le. […] A nyelv a legfőbb bizonyítéka a nemzetnek, sokkal tisztábban és végzetesebben az, mint a vér és a faj. Tiszta fajú nép nincsen ma Európában, ahol évezredek történelmi kalandjai kevertek vért és fajtákat, de tiszta nyelvű nemzetek vannak, s nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata. Él a közéletben, s él mindenekfölött egy nemzet kifejezési szándékában, az irodalomban.” Így, ilyen gondolatoktól vezérelve beszél tovább Márai, nemcsak a Röpiratban, hanem például a Föld, földben is, melynek a magyarság kiművelése egyik gondosan körvonalazott és vissza-visszatérő problémája.
Ezt a „nemzetietlen” Márait az 1945 utáni időben újra kiközösítő szándék fenyegeti. Elképesztőbb és tragikusabb az előbbinél. Ismerjük azt a hosszas hajtóvadászatot, mely cikkek, pamfletek, glosszák sorával próbálja bekeríteni, s amely a pártsajtó főszerkesztőjének kürtjelére indult. Márai „mondatai fényesek, mint a zöld döglegyek” – deklarálta Horváth Márton. Majd Keszi Imre, Lukács György és hívei által olyan támadáshalmaz keletkezett, mely Márai kinyomtatott könyvét már nem hagyta megjelentetni. Az egykor rajongott író hazájából száműzetésbe kényszerül. 1948 végén el kell hagynia az országot. Tudjuk mi történt: egy darabig Olaszországban él, majd az Egyesült Államokban, New Yorkban, San Diegóban. Újabb könyvei ugyan megjelennek az emigrációban – Márainak jellegzetessége az állandó, lázas írói munka –, de otthon minden művét megsemmisítették, az újabb nemzedékek tudatából nevét kitörölni igyekeztek. Mikor sok-sok év után, az irodalmi helyzet bizonyos enyhülésével régi tisztelői kéziratot kérnek tőle, bármilyen mű jogát magyarországi közlésre, megtagadja azt. Számosan vágynak arra, és kísérelik meg, hogy az irodalmi folytonosság érdekében az űr, az ő kiválasztott helye ne maradjon betöltetlen. Előttünk vannak a levelei. Annyit ír csupán, hogy amíg az orosz csapatok ki nem vonulnak, amíg ellenőrzött demokratikus választás nem lesz, ő hajthatatlan marad. Ez a másik, a végső sorsforduló. Egy nemzet nevében, melynek folytonosságában valahogy élnie kell, egy nemzet nevében adott ezzel a nemmel erkölcsi példát.
Aggastyánként, a változást talán már-már remélve, de el nem érve, 89 éves korában lett öngyilkos. Ugye, olvashattuk róla: „Kevés érzelmi szál fűzi a magyarsághoz.” Az igazság más, alighanem Janus-arcú: élete nagyobb részét külföldön töltötte el, felnőttként nem többet, mint húsz évet élt Budapesten, de ebben a komisz században mégis ő volt az értelmes magyar gondolkozás és az irodalmi nyelv egyik legnagyobb művésze. Távolléte, emigrációja alatt a nyelv volt számára a haza, s most írásaival végleg hazajött, haza, a lehetséges magyar örökkévalósásig.
1993
Pár évvel ezelőtt Vas István létrehozott egy terjedelmes, gazdag antológiát a fiatal olvasók számára A Nyugat költőiről. Az úgynevezett Diákkönyvtár sorozatában. Végigpergetve vagy némi nagyképűséggel végigszerkesztve a készülő antológiát jöttem rá arra, hogy a Nyugat költészet nagy versei többnyire benne vannak ugyan Vas István válogatásában, mégis olykor van speciális jellege gyűjteményének. Az a specialitása, hogy a kiemelt versek zöme abból az időből való, amikor Vas István számára egyik vagy másik költőtársa különösen kedves volt. Amikor személyes rokonszenve vagy barátsága életének egy szakaszában különösen megérintette. Hogy példát mondjak, más volt számára Jékely költészet-képe, vagy Weöresé, mint az én korosztályomé.
De ha egy nagy költő és csaknem mindenre figyelő irodalmár érzelmi befolyásoltsága minden „objektivitás” mellett kitűnhet, akkor talán nem visszás elmondanom, hogy a kritikus sokkal kevésbé jelentős módján voltak nekem is érzelmi befolyásoltságaim, mégpedig éppen Vas István költészetével kapcsolatban. Igen, éppen az úgynevezett „három éves irodalom”, a 45-től 48-ig terjedő időszakról datálódva. Ez volt baráti találkozásunknak főideje. Ezerkilencszáznegyvenöt és 46 szorosnak mondható, csaknem napi kapcsolata. Olyan bizarr és ugyanakkor közvetlen kapcsolat és barátság volt ez, amely a fiatal korosztályok számára a barátság helyét tekintve képtelennek tetszhetett. Helye ugyanis a későbbi szörnyűség: a magyar belügyminisztérium volt. Erdei Ferenc megbízásából, 1945 márciusától kezdve 1946 nyaráig osztályvezető voltam ott – mellesleg Erdei mellett Bibó István főosztályvezető volt. S lett Vas István, akinek akkor nem volt állása, abban az időben számvevőségi főtanácsos a minisztériumban. „Nagy karrier, Vas úr” mondták neki, személyét bemutatva a számvevőségi kollégák. S lett egy kis irodalmi kör a hivatali szobámban, mert Vas mellett ott dolgozott velem Kálnoky László, s délfelé rendszerint megjelent Ottlik Géza, meg Nemes Nagy Ágnes is, akivel a hivatal híg levesét fogyasztottuk el. Ők beszélgettek, nekem azért dolgoznom kellett közben.
De nem a tény érdekes ma már, az, hogy miként éltünk fiatalon; Vas István és Ottlik harmincas éveinek férfierejében, a vonzás és taszítás életre szóló mágnes-körében (44-ben Ottlikék bújtatták Vas Istvánt) Kálnoky pontos, csaknem körülményeskedő bátorságában vagy Nemes Nagy Ágnes zuhatag-hajú szőke szépségében és nem kevésbé ragyogó intellektusa harcos erejével – mondom, nem a tény érdekes ma már, amely függő volt és mulandó, a művek következtében afféle szépségével eltűnt múlt-jelen, hanem az az érzelmi befolyásoltság, amely a későbbiek során is alakította bennem Vas István költészetét.
Ez a költészet ma is még – annyi alakulás vagy fordulat után is – enigmatikus, titkos kettős jelleget hordozó, mégpedig tartalmában és formájában egyaránt. Tartalmában benne van a racionalizmus és irracionalizmus szélsőségeinek kivételes egybeforrása: az észhit és az örökre voltunk és örökre leszünk hit kettőssége. Nem a transzcendencia vágya, mint Adyban, nem a „hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok”, hanem a bizonyosság, mint látni fogjuk a visszatérő, a bizonyosat állító credo quia absurdum. Formájában pedig egyfelől benne van a romanticizmus áradása, gazdagon hömpölygő énlírája, ódákkal és elégiákkal telített, s csak elvétve, majd később a hetvenes évektől kezdve jelentkezik benne a szkepszis, az egykori érzelmi ívek sebes zárlata. Ezerkilencszázharmincnyolcban jelent meg Vas István harmadik s talán lírai tartásra nézve meghatározó verskötete a Menekülő Múzsa – visszatekintve ez éppen nem volt menekülő. Vagyishogy ez a Múzsa nem hátrálni akart, hanem előretörni. „Versemből tűnjön el az áradó valóság, / Te Múzsa. fogj kezen, hogy innen elvigyél. / A szép mezőkre fuss, hol nyílnak még a rózsák. / Hol senkit nem követ, nem üldöz, nem ítél / Detektív és ügyész, szegénység és hatóság.” Sőt a vágyott Múzsa a későbbi illyési „Haza a magasban” vagy az ottliki „Másik Magyarország” képzetét is előrefogalmazza: „Tündéri szép alak, te áltató, te drága / Te egyetlen hazám, te szépséggel teli! / Nem jelen arcod az, mely szívem élő vágya, / Szerelmem Magyarország, a képzeletbeli, / Arany, Balassi, Zrínyi, kurucok szebb világa.”
A garasos, olykor tragikus valóságot félrehárítva a Menekülő Múzsa után, a negyvenes években továbbfolyik, mégpedig a nagy versek sorában a vágyteli lételmélet, az Önelemzés és a Monádok tükörképzetekkel teli verseiben. Előbb az Önelemzésben az emberi személyiség titokzatos, időtlen létét vallja, majd a halál tényét kutatja, éppen mint a legteljesebb megismerést.
Az 1943-as Önelemzés című vers nagyszabású „ódájában” még csak így pendül meg a lételméleti eszmélkedés kívánsága:
|
De a Monádokban – ez is ikervers, ahogyan az a későbbi Rapszódia egy őszi kertben – már jelen van a létezés bizonyossága:
|
Ezek a lételméleti irányulások vissza-visszatérnek a későbbiekben, a negyvenöt utáni időszakban, és lírai-gondolati láncolatot mutatnak. Jelzik magukat a Nekem beszélhetsz című vers, ha tetszik racionális irracionalitásai között. („Jaj, minden kell, a jövő meg a múlt, / Mind gazdagon és egészen, / Mert semmiről, ami valaha volt, / Nem mondhatok le. Nem és nem!”) s ott van Az érti Őt című vers megint csak credo quia absurdumnak tetsző misztikájában. Nyíltan vagy titkosan rejtve van az Óda az észhez tündöklő racióvágyában vagy a későbbi Rapszódia egy őszi kertben című versében, mely már-már és tartalmi végkicsengésben nem is olyan titkon a Szeptember végénnel rokon: „És mindig te leszel, és mindig én leszek / Holdban, Marson, ki tudja hol” és felbukkan sokkal később Az ismeretlen instancia kettős szonettjében.
A harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdve Vas István versei speciális lírai érzetről tanúskodnak, hol áradó részletezéssel, eltökélt hittel, hol későbbi kétségek között is bizakodva. S talán elmondható az az olvasói szubjektivitás, hogy roppant gazdag költői eredményei között magas lírájukkal ezek érintenek leginkább. Különösen most, hogy miként a költő mondja s ahogy kénytelenek vagyunk mondani: „a szabadult lélek az űrben táncol” s ahol mégis „a sírgödrök fölött, a csillagok alatt” Vas István számára az ész „Emberi életünk legbátrabb szenvedélye.”
1992
Nemes Nagy Ágnes fiatalon, nem sokkal a háború után, két verset is írt Sidney Keyesről. Mi késztette arra, hogy a Tobruknál, harc közben elesett angol költőt megidézze? Az egykorúság párhuzama? Életnek és halálnak az a rokon lehetősége, amely a háború által mindkettőjük számára adott volt? Az a furcsállható gondolat, hogy lám Keyes angol volt és meghalt, mintegy helyette?
Mindez magyarázatra szorul. Miért éppen Keyes? És egyáltalán, hogy jut ahhoz egy fiatal magyar költőnő, messze Közép-Európában, távol az angol sorstól, hogy elképzelje és átélje, és ami még különösebb, az utólag kézhez vett adatokkal csaknem egyezően megírja kortársa halálát, átéljen vele-benne egy halált a maga számára, mint a sajátját?
Honnan tudhatott Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyesről? (És ami szinte elképesztő szinkrónia: harminc évvel a versek megírása után, Amerikában, Iowa-Cityben, amikor már nyomdában van ottani angol kötete s benne a Keyesről szóló versek is, egy szingapúri költő egyszerre csak így fordul hozzá: „Nem ismerheti persze, de volt egy sokat ígérő tehetség, elesett szegény Tobruknál.”)
Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes néhány versét 1946-ban kapta kézhez. A British Council terjesztett egy kis füzetet, benne Auden, Spender, MacNeice, Day-Lewis és végül Keyes versei. A reveláció nem is Sidney Keyes volt akkor számára, hanem Day-Lewisnak ezek a sorai: a mi feladatunk, hogy / „védjük a rosszat a rosszabbal szemben”. Ez volt az ellenállásban részt vett magyar költő háborús helyzete is.
Még ugyanebben az évben Herbert Reed tanulmánya, Az őszinteség forradalma is eljutott a költőnőhöz. Reed hosszan ír Sidney Keyesről, mint nagy reménységről, melyet kettétört a tobruki ütközet. Ennyi a tény. Az ellenőrizhető. A külső impulzus.
Szabad-e belsőbb dolgokról beszélnünk? Feltételezésekről? A rokonszenv, együttérzés vagy sorsközösség kialakulásának útjáról? Arról, hogy mi van a mondat mögött: angol volt s (mégis) meghalt – bár ez a „mégis” nincs is benne a mondatban, de én odaértem. Megértheti ezt egy nem közép-európai, egy angol, hogy mi van, milyen képzetsor egy magyar költőben, amikor ösztönösen így fogalmaz, odaérteti ezt a „mégis”-t?
Nemes Nagy Ágnes azt írja az Iowa-Press kiadásában megjelent s Bruce Berlind fordította Selected Poems című kötete előszavában: „Magyar költőnek lenni világirodalmi halál.” Következőleg: angol költőnek lenni: világirodalmi élet, világirodalmi létezés-lehetőség. Szerencse, születésadta előny, már-már felsőbbrendűség. Meglehet persze, nem objektíve az, hanem csupán abból a békaperspektívából, amelyből szemléli és olvassa egy csaknem lefordíthatatlan nyelvű kis nép írója egy világnyelv íróját. Abból, ahogy például huszonhárom évesen, a háború utáni éhezésben összeül nála többet tudó barátaival és csekély angol nyelvismeretével próbálja költőileg kisilabizálni T. S. Eliot verseit. Vagy ahogy néhány szót váltott a budapesti angol követségen Spenderrel, Párizsban egy estélyen végighallgatta a verseit szavaló MacNeice-t, figyelhette a jugoszláviai Ohridban egy nyolcszáz éves görögkeleti templom szószékén a verseket mondó Audent. Költőket maga fölött, messze fönt a világirodalom egén.
Ezért a mégis.
De a közös sors, amely a Sidney Keyes emlékének ajánlott vers indító szavai mögött van: „Kortársam, Ő halt meg, nem én”, az is roppant realitás. Az a realitás.
Húsz évesen végigcsinálni a háborút, az ostromlott városban gránátrobbanásoktól kénes levegőben, golyóverte vakolathullásban sorban állni az egyetlen kútnál, hamis papírok „védelme” alatt járni megszállók között, üldözötteket menteni, s majd mikor mindennek végeszakad, pernyében, romok között „csákánnyal temetni, mert fagyott”. Íme egy költőnemzedék meghatározó élményanyaga. Egy költőnemzedéké, amely frontok és lövészárkok felett egymással kezet fog – az élményben és az élmény következményében: a humánus dezillúzióban, egy. Tartozzon bármi nemzethez, beszéljen bármi nyelven.
Hogy miért élte át Nemes Nagy Ágnes Sidney Keyes halálát? Ezért. De a Keyes emlékének ajánlott Villamos című versnek a háborús sorsközösségen túl van egy másik rétege. Ez ismét a félelemé, a veszélyé, és a nélkülözésé, melyet ugyan a háború utáni néhány év elfújt, de a sztalinizmus uralma alatt újból visszatért. Más formában, de ismét mindennapos lett. Ez a fenyegetettség mint köznapi villamosi tapasztalat a vers alaprétege, melyre ráfényképeződik a sosem látott, sosem ismert angol költő képzelt mindennapja és halála. Összefonódva két élmény, összekapcsolva két költősors.
A beszédmód, melyben a háborús és a háborúshoz hasonló életérzés megszólal, objektív. A költői módszer objektiváló. S ez nem az említett T. S. Eliot olvasásából fakad. Ahhoz más, elsősorban magyar mester, Babits volt a mintakép. És R. M. Rilke is, a szintén csodált német költő. De az objektiváló kifejezésmód mégsem mintákon, hanem belső szükségen alapult. Egy heves, a tapasztalatok miatt drámaian túlhevített igazságkeresésen, filozófiai rendigényen. Azt kell lehűteni és transzponálni, hogy közölhető legyen. Nemes Nagy Ágnes átéli (nem megtanulja Kant alapján), hogy két csodálatos immanencia van, ugye, a csillagos ég fölöttünk és az erkölcsi törvény bennünk. De az erkölcsi törvényt – íme a háborús tapasztalat summája – a világ kiiktatta magából. Bele kell újra plántálni, fel kell növeszteni ismét benne. Mindenesetre rá kell mérni újra. A fiatalkori versek az erkölcsi szenvedély drámájának jelenetei. Küzdelmek a halál erkölcstelenségével, a szabadsághiány erkölcstelenségével, a szenvedés erkölcstelenségével. Mindennel, ami csak az emberi személyiséget megalázza. De a világ nem javul meg, hiába bízik benne a költő egyik korai versében, hiába inti rá némi öniróniával. Sőt. Egy magatartás lehetetlenülését, s mégis megőrzött fogódzóit összegezi az Eszmélet című vers az ötvenes évekből:
|
Ez a vers – innen a forrósága, nagy nyomásból való gejzír-feltörése – elnyomottságból, a megjelenés minden reménye nélkül született. Az a magyar költőnemzedék, melynek élményvilágát a háború determinálta, melyből a nem magyar olvasó talán-talán Pilinszky nevét ismeri, már föld alá került, a kezdeti általános elismertség után, mesterségesen kiiktatódott az ötvenes évek magyar irodalmából. A jobbak hallgatásának, nem publikálásának ideje ez.
A meg nem jelenés évei Nemes Nagy Ágnes számára az átformálódás évei. A belső változásnak, és a versíró módszer átalakításának ideje. Annak a mondatnak, hogy magyar költőnek lenni világirodalmi halál, folytatása ez: magyar költőnek lenni kivételes lehetőség. A két állítás csak együtt egész, együtt igazság. Miből adódik ez a megnövelt lehetőség? A magyar nyelv költészetre kiválóan alkalmas adottságaiból. Ez két tényezőből áll egybe. Egyrészt a nyelvi szintaxisnak a nyugati nyelvekhez képest sokkal elasztikusabb, alakíthatóbb mivoltából – a nyelvi formulák távolról sincsenek úgy kijegecesedve, megmerevedve –, másfelől az agglutináló nyelvnek szokatlan eszközgazdagságából a költői formák megvalósítása terén. (Innen a magyar költészetben a metrikus ókori és a nyugat-európai verselésmódnak természetes egymás mellett élése, valamint az agglutináló nyelvnek a rímlehetőségekben szinte korlátlan bősége.) Az évszázadokból ránktestálódó formai hagyományok kevésbé jelentenek tehát terhet a magyar költő számára, mint más költészetekben, s hogy Herbert Reed imént idézett kifejezésével éljünk, kevesebb szükség volt itt az őszinteség forradalmára. A formának, mint a kifejezést akadályozó, megmerevedett bőrnek az időnkénti levedlésére, amely minden újító törekvésnek, így az avantgárd versátalakításnak is az alapja. Ez az oka annak, hogy a magyar vers lassabban változott a huszadik század során, mint az angol – vagy legalábbis olyasféle vagy még óvatosabb tartózkodással, mint az angol vers a franciához képest.
Az ötvenes évek új dezilluzionizmusa míg egyfelől mélyebb szintre helyezi, az új személyes fenyegetettség révén még egzisztenciálisabbá teszi a létezés drámáját, másfelől átalakítja Nemes Nagy Ágnes versét is. Felszámolja benne a lineáris, egy célra tartott, többnyire szakaszok, rímek keretei közé szorított versképzést; a szabadabban alkalmazott forma szintetikusabb, párhuzamokra, analógiákra kitekintő látásmód megvalósítását teszi tehetővé. A különböző, de hasonló érzelmi jelentésű dolgok és történések könnyebben, természetesebben egymás mellé kerülhetnek, érzelmi jelentésük összefonhatóvá, egymást erősítővé válik. (Lásd például az emlegetett Villamos című vers befejezését, hol a mindennapi lét kínja és az angol költő halála összefényképeződik, vagy a Balaton című vers lezárását, hol a versben felvetett legkülönbözőbb, leíró, régészeti, vagy mai történés-elemek összegeződnek drámai egységbe.) A kezdetben egyszemélyes erkölcsi dráma – a vers átalakulásával párhuzamosan – ily módon többszemélyessé vagy általános alanyúvá válik, s alkalmassá lesz arra, hogy a költő az emberi létezés végső kérdéseinek érzelmi köreit általánosabb szinten járja be. S azzal az objektivált, de mindig is tűrhetetlen fényerejű láttatással, amely a sajátja, sorra vegye földi életünknek létfeltételeit. Ennek a periódusnak az isten-szomjból (igazság-szomjból?) fakadó Ekhnaton ciklus mellett a Között című vers talán a legnagyobb, leginkább összegező vállalkozása. Ez a vers, ha aláfogalmazva írom körül, tárgyszerű számba vétele azoknak a fenyegető ellentéteknek, amelyekben törékeny életünk lejátszódik. Az adott közegnek. A levegő elemnek, amelyben élünk, a földtani formáknak, a hidegnek és a hőnek, a nappalnak és az éjszakának, a közöttük való létezés tűrhetetlen feszültségeinek, melyeket csupán mellékesen, mintegy tanknyomok idézőjelébe téve színez az emberi történelem, annak fenyegető jelenléte. Minden pillanatban tragédiát ránkzúdítani képes feltételek. Általános érvényű, kiterjesztett fenyegetésű Ananké. A vers lezárásában – valami bizonytalan reménység jeleként – mégis feltűnik az egyik immanencia: a csillagok fent az égen, és lent a tóban tükröződve nád közé írva – egy megfejthetetlen írás üzeneteként.
Lehet, hogy ez a titkos írású remény már az új, kevésbé tragikus költői periódus előjele. Olyasféle átalakulásé, amely tovább formálja a költői beszédmódot, az emelt élőbeszédhez közelíti, és lírai hatóanyagát, a kisarkítottat, az extrém hatásút vagy az absztrakciókat háttérbe szorítva a mindennapok konkrét láttatásán keresztül hozza létre. Bújtatottabb költőiséggel. Nemes Nagy Ágnes érzelmi világában – ezt versek során át bőven lehet követni – mindig is vigasztaló volt, szinte boldogító a látvány, mit a világ, főleg a természet kínál, és a látó, kit a belső élet hozzákapcsol. Tárgyiasító lírájában mindig e kettőből, a roppant érzékenységgel megfigyelt konkrétból és a hozzákapcsolt heves látomásból alakította ki „objektív korrelatívjainak” sorát. De ebben az új prózavers periódusban, mely az utóbbi tíz-tizenöt évből való, lehet, hogy a harmonikusabb külső időszak következtében is, harmonikusabbá váltak az elemek, s a türelmetlen, sóvár vágy konkrét fogódzókra, erkölcsre, igazságra, félelem nélküli életre, mintha a kollektív emberi életmenet rezignációval színezett elfogadására formálódott volna át. Mintha a látványban és a látomásban megszaporodott volna a vigaszt adó, a jó hír, nem is annyira a tragikusan törékeny egyedi létezésről, hanem az egészről, a végtelen századok során magát kirajzoló emberi létről (Teraszos tájkép). Íme egy formahű versekkel indult költőnek klasszicizmusa – prózaversekben. Egy a világot kiélezett helyzetek során átélt költőnek, kit a háború indított útjára és a Tobruknál elesett angol költőben sorstársát, költő testvérét siratja el, apránként kiküzdött lételfogadása. Nem örömteli, de titokzatosan vigaszt adó és felemelő, mint a drámák katarzisa. Ez a párhuzam jogosult. Hiszen, aki a költő belső világának feszült alakulását a versekben végigköveti, maga is egy személyes drámát követ végig, s eljuthat – empátia képességétől függően – egy jellegzetes huszadik századi sors katartikus átéléséig.
Reméljük, hogy a magyar olvasók széles tábora után, a csaknem lehetetlenre vállalkozó Hugh Maxton fordítása jóvoltából, az angol olvasó számára ez mégis lehetséges.
1987
Ott álltam Mészöly Miklóssal 1956. november 1-jén vagy 2-án a műteremlakásuk nagy nyitott ablakában, és együtt figyeltük az utcát. Alattunk, odalent a Városmajor utcában lőttek.
Felkelő nemzetőrök lőtték a szemközti alacsony ház ajtaját, hogy a zárat, a kaput szétlőjjék. Ávós-ház volt, tudtuk. (Később számos titkos felvétel került elő a házból Mészölyről és barátairól.)
Nem szeretem, ha lőnek.
Különösen nem, ha rám. Vannak erről élményeim, háborúból hozottak, és 56-osok.
A háborús előzmény – hogy a legszelídebbet válasszam, – többek között ennyi: 1944 szeptemberében eldöntöttük Nemes Nagy Ágnessel, hogy befejezem a katonáskodásomat. Még délelőtt kibicikliztem közvetlenül a határra kitelepített alakulatomhoz, melynek parancsnokhelyettese voltam, este pedig találkoztunk a faluban a vonatnál. Irány: Budapest, hamis papírok, bujkálás stb. Még a Horthy-féle kiugrási kísérlet előtt voltunk, Szálasi előtt.
Csakhogy amint ott magamban bicikliztem a határral párhuzamosan a vasúti töltés mentén, túloldalról egy géppisztolysorozat fütyült el a fejem mellett. Ledobtam magam a gépről, a vasúti töltéshez lapultam. De amikor meghajolva a biciklit óvatosan odébb toltam és ismét felszálltam rá: újabb sorozat.
Nem mondhatom, hogy rajongtam érte. A magyar katonai ruháért lövést kapni az utolsó katonai napomon, még a megszokott balsorstól is visszás.
Ennek még semmi köze Mészöly Miklóshoz.
Annak már viszont van, hogy 1956. október 30-án elindultunk együtt Miklóssal, Alaine-nel, Ágnessel és Jékely Zoltánnal, hogy begyalogoljunk az írószövetségbe. (Közlekedés nem volt.) A Moszkva téren, a felette átívelő Várfok utcában tömeg, majd az utca végén kis barrikád. Afféle utcai padokból összetákolt dolog. Nevetséges.
Amint az utcát elálló sokadalomhoz értünk, közeledik feléje egy mentőautó. Ketten-hárman is, fiatalok, elébe ugranak, és integetnek neki, hogy álljon meg. S akkor a mentőautóból egy géppisztolysorozat, rájuk és ránk, akik lentebb álltunk, szélén a tömegnek.
Mészöly is, magam is ledobtuk magunkat a füves rézsűre. Az asszonyok és Jékely állva maradtak. Alaine-t lerántotta Miklós, én Ágnest. Jékely Zoli tétován álldogált. A géppisztoly tovább kelepelt.
– Feküdj! – ordítottuk.
Erre esetlenül leguggolt. Nem volt háborús gyakorlata.
A mentőautó rákapcsolt, a szétspriccelt tömegen, a sebesülteken át, lefutott a dombról. A barrikádon azonban felborult.
Jékely felegyenesedett, s azt mondta: – No, ebből elég. Elmegyek haza.
Mészöly már nem volt köztünk. Mint egy vadászeb, még négykézláb kivágott, majd kiegyenesedve futott a vágányok között a téren, az autóból kikászálódott, menekülő ávósok után.
Nekik géppisztolyuk volt. Neki csak az indulata. Az se semmi.
A további előzményeket legszívesebben elhagynám. Úgysem hiszi el senki. Mert hogy valakinek bizonyos előérzetei legyenek a jövő veszedelmeiről? Ugyan kérem!
Azt mondja aznap estefelé Alaine – együtt voltunk akkor a mi Kékgolyó utcai lakásunkban –, hogy ma még valami baj történik velünk, nem nagy baj, de baj. S így lett. Úgy tíz óra felé tankágyúval kilőtték a lakásunkat. Az egyik ágyúlövés a dívány alatt törte át a falat, a dívány alatt, amelyen négyen kuporogtunk a házon kopogó gépfegyverzáporban. A másik az ablakkeretben robbant a fejünk felett. Ha csak két centivel arrébb jön és a szobában robban, egyikünk sem élne.
De így, csoda mód („baj lesz, de nem nagy baj”) a hajunk szála sem görbült meg a ránk repült malter és üvegcseréptől. Az ágyúzás, gépfegyverezés pedig folytatódott. (Kijavított nyomainak fehér foltjai ma is látszanak a ház kőburkolatán.)
Mondom, nem szeretem, ha rám lőnek. De Mészöly más. Másképp van ezzel.
Bár itt, a műteremlakásuk ablakában álldogálva, nem felénk irányult a puskacső, sem az ágyú, mint az előző este. Mégis szívesebben mentem volna az ablaktól, de ő nem hagyott. Odacövekelt mellé a megszégyenítő bátorsága.
Odalent dördülések, sorozatok.
Miklós előre hajol. – Ellógtak ezek az ávósok hátul, a Városmajor felé. Hiába – dörmögi.
Aztán egy kis szünet után: – Micsoda jó két halálordítás volt a Majorban. Hallottad?
Nem hallottam semmit. Sem halálordítást, sem halálhörgést.
Csak annyit fogtam fel, hogy ő más. Amit persze tudtam. Írásait olvasva nem volt kunszt tudni. Csakhogy itt és most ez az irodalmilag dokumentált másság foghatóvá vált; a lukácsisták úgy mondanák: „konkretizálódott”.
Mindig is sejtettem, a prózához, miként a lírához (talán az esszéhez is) az egyéniség teljes bevetése kell. Az egyéniségé, amely többet észlel, másként gondolkozik. Érzékelése tágasabb, indulatmenete szabadabb, gondolatfűzése merészebb. Szuverén. Ilyesféle ars poetica irányítja – mint ahogyan mondja is Mészöly: „Használjuk ki helyzetünk hátrányait”.
Hát ő alaposan kihasználta prózánkban keresztutat jelölő, duzzadva feszülő gazdag életművével. Valami olyannal, ami az olvasót folyamatosan megüti. Észleletei sajátosságaival (lásd a halálüvöltést, vagy a műben: például a Pontos történetek útközbent), a színvonalat önkínzón egyre magasabbra emelő, magát csigázó igényességével (Az atléta halála), képtelen szuggesztivitása atmoszféráival (Saulus), drasztikumig kegyetlen igazmondásával (Magasiskola, Film), jelképpé terebélyesült képzetkapcsolásaival (Jelentés öt egérről), történeteibe rejtett, szinte erőszakos, önmagát se kímélő bátorságával.
Azzal például, amivel ott tartott engem is a műteremablakban. Pedig, ismétlem, nem szeretem, ha lövöldöznek, éppen mert a háborút jártam. De Mészöly művészetében ő vesz célkeresztre bennünket. Mert olyan a világ, amilyen, meg olyanok vagyunk, amilyenek. Félek a szemétől. Legkivált a vesékbe látó, természetünket leleplező, kemény, éles írói látásmódja mélységétől. Attól, amit s ahogyan rólunk „mesél”.
1991
A Mondat című folyóirat második számában, ahogy kinyitom, Ottlik Géza teljes oldalú arcképe néz rám. Döbbenetes. Cipit – hiszen ősidők óta így hívtuk – ez a kép még férfikora idején mutatja, lenyűgözőn és épen, nem megtörten, nem haldoklása rázuhant pillanatában. Az utolsó ép óráit akkor élte, amikor azt magyarázgatta, hogy ha nagyon muszáj, hajlandó kórházba menni, de csak két hétig, egy nappal sem tovább, mert ezer dolga van, folytatnia kell a regényt. Aznap este voltam nála, amikor aláírta – bár a stílust némileg nehezményezve – a Demokratikus Chartát. Zsörtölődve írta alá a politikus megfogalmazók nyelvi ügyetlensége miatt, meg talán azért is, mert az utóbbi években hajlamos volt kicsiségeken is bosszankodni.
Azon az estén volt utolsó beszélgetésünk. Cipi másnap már elvesztette az eszméletét. Pár nap, és vége volt.
Végrendelete szerint nem kívánt, mit nem kívánt: nem tűrt szertartást, szónokot, énekkórust vagy bármi zenét. A vagy félórás temetési „szertartás” után kivitték a halottasházból, és eltemettük. Álltunk a néma „szertartás” idején lesütött, félrenéző szemmel. Akkor még ott volt Nemes Nagy Ágnes is, Vas István is, mindkettő a legfontosabb, legrégibb barát, akik azóta szintén elmentek „a minden testek útján”. Azt képzelem, szégyenkeztünk ott a halott mellett, szégyenkeztünk nemcsak azon, ami történik, hanem ami velünk történt. Azon, hogy hiába minden, írói erény, mű, siker vagy éppen elhallgattatás, hiába szerkesztői feladat, közjogi méltóság, akár a mellettünk álló író-államelnöké, semmi sem segít. Ez adatik számunkra: a halottasház, a temető. A gonosz, feltörhetetlen némaság. Ami elfogadhatatlan, tűrhetetlen.
Pedig milyen volt Cipi fiatalon, milyen pezsgően szellemes, izgő-mozgó, s közben ragyogóan természetes, könnyeden mély, elegáns. Ahogyan azt mondta 1944 novemberében Vas Istvánnak – mintha egy jelentéktelen beszélgetésüket folytatná –: legjobb lesz, ha most átköltöztök hozzánk Marikával, velünk maradtok, csak ha véletlenül egyedül lennél a lakásban, úgy nem szabad sokat járkálnod, nehogy az alattunk levők meghallják. (Ez volt a gyilkos Szálasi-kor.) Aztán esténként már együtt veszekedtek, Gyöngyi meg Örley mellett, dühöngve, órák hosszat. Miért? Sok minden lényegtelen lényeges dolog miatt. Például Vas István szerint azért – éppen ott voltam akkor –, mert nem olyan mély, olyan igazán igazi író Somerset Maugham, mint Cipi gondolja. Ez különben örök téma volt közöttük, szinte olyan állandó, mint a Copperfield Dávid egyik figurájának, Dick úrnak kényszerképzete I. Károly lefejezéséről. Igaz, van Maughamban elegáns könnyedség, ezt senki sem tagadta, de sok benne a divatos mondenitás. Csupán csak az Eső más. De Ottlik akkor, a saját novellái kárára, túlságig szerette Maughamot. Ahogy túlságig szerette Örley István is – lásd A Flocsek bukása című kötetet –, akit, vagyis Örleyt a maga ízlését belekeverve Ottlik Medve Gáborban megírt az Iskola a határonban. Lehet, Maughamnak talán lehet, de nekünk, magyaroknak mégsem természetes, mégsem olyan magától értetődő, olyan könnyű elfogadni a gazdagok életkörülményeit. Egy novellában beszélve azt mondta egykor a fiatal Ottlik: túl magas a vitorlás hajón a cockpit. Írók vagyunk, nem gazdag úrigyerekek, földbirtokosok, családi váltó-hamisítók, könnyed életélvezők. Nemes Nagy Ágnes hogy haragudott az ilyen mondenkedés miatt! Milyen vadak és szépek voltak egymással vitázva fiatalon! Egymást taszítók, egymást értők.
A Rákosi-korban Ottlikék Gödöllőn húzódtak meg a saját vidéki házukban, vagyis egy háromszobás „kulák”-villában. Cipi egyik nap, amikor kimentünk hozzájuk – elég gyakran kimentünk –, éppen Baudelaire verseit elemezte. Órákig, döbbenetesen jól. Csak sokkal később tudtam meg, hogy Ágnes szerint Cipi „süket” volt a versekhez – mi volt ebben a nem is titkolt sértettség, isten tudja. Tény, hogy a prózaírók legtöbbje csak a vers epikumát érti. Idővel mindenesetre, ezerszer ismételt, nem múló vita volt kettejük között: Ágnes szerint Cipi az ő verseit nem érti, Vas Pistáét se nagyon. Vas Pista egyszer dührohamot kapott azért, mert Ottlik ötszöri felszólításra sem olvasta el egy fontos versét. Egyszerűen elfelejtette, mert önösségében nem érdekelte – beteg volt már, de a lelki tényeket az ember nem realizálja. Ám akkor ott, fiatalon, Gödöllőn, Ottlik Baudelaire-t nemhogy értette, hanem valami különös érzékű, szinte felfoghatatlan zsenialitással elemezte. Summázva az emléket: lenyűgözően, rátapintóan, ihletetten.
Mit mondhatok még erre? Ottlik egész művének alapgondolatát megismételve mondja: „Az élet nagyszerű dolog. Az, mindenek ellenére.” Istenem, hogy is van ez? Így van ez valóban? Szabad megöregedni és meghalni? Nem tudom, ki csinálja így, de hogy gyalázat, az biztos. Ottlik – mégis úgy gondolom – bármi kínos volt mindnyájunknak, nem tűrt temetést, gyászbeszédet, csak döbbent némaságot: tudta, hogy mit és miért tesz. Ha meg is halt már. Némán is igazat beszélt.
1992
A költők ünneplése terén pótolhatatlanok a mulasztásaink. Ne azt vegyük számba, hogy mennyit ünnepeljük őket azután. Hanem amíg közöttünk voltak. Ha a nekem még kortárs József Attilára, a kortárs és barát Radnóti Miklósra gondolok, elfog a szomorúság. Ha a közelesen eltávozott drága barátaimra gondolok, Jékelyre, Hajnal Annára, Rónayra, Pilinszkyre, elnehezül a szívem. A magyar költő – életük tanulságát így általánosíthatnám – nehéz sors után, kevés megbecsülést megérve, túl korán kerül a sírba. Ritka a szerencsés kivétel.
Makay Idát ünnepelni azonban nem ez a mélabús gondolatsor, s nem is a jóvátételt szolgálni akaró lelkiismereti kötelesség hozott ide, hanem inkább valami örömteli vonzás, úgy mondhatnám: egy varázslat ereje. Ez a varázslat engem személy szerint kerített hatalmába: mintha az időgép visszaugrott volna velem, úgy éreztem, ott állok újra a pályám elején, a húszas éveimben. Mintha még egyre 46-ot, 47-et írnánk, és én a fiatal Mándyval, a fiatal Pilinszkyvel, Rábával, Nemes Nagy Ágnessel még egyre az Újholdat szerkeszteném. A közelünkben, mellettünk ott van a fiatal Szabó Magda is, a költő, és Csorba Győző, akit mindig is közülünk valónak éreztünk. Talán nem is volt ez olyan rossz csapat. És akkor, egyszerre csak belép közénk egy nálunk fiatalabb, egy költő már az utánunk jövő nemzedékből, akinek a friss, még frissebb arcvonásain világosan kiütközik a rokon fajtaság. A közös ősök rajtunk is kiütköző csontrendszere megpótolva már a mi csontra írt formáinkkal is.
Tessék csak nézni, nem csalás, nem ámítás, íme itt van a varázslatot létrehozó erő. Azt írja Makay Ida Lázadás című verse elején:
|
Már a puszta hangzás után is világosan tájolható, hogy ez az induló vers a magas formakultúrájú nyugatos költészet része, olyan, amelynek szóillesztése és szóválasztása Babits ízlést szabó szóillesztése és szóválasztása nélkül sohasem jött volna létre. A beszédmód, a hangszín eltéveszthetetlen. De közelebb hajolva a szöveghez, túl ezeken, van itt még egy másfajta jellegzetesség. Miről is van szó a versrészletben? Egy tájról, melyet egymáshoz kapcsolódó hasonlatsorral kíván érzékletessé tenni a költő. Igen, de ez a hasonlatsor – és éppen itt, ebben rejlik a részlet specialitása – a konkrét tájat csupa-csupa absztraktumhoz hasonlítja. Mint bevégzett mű, mint nyugodt ívű mondat, mint végleges, biztos megfogalmazás, olyan. Sőt, még az a kiegészítés is ott áll: a táj fái: írásjelek. Olyan költői mozdulat ez, melyre ha példát Babits vagy más is adott, természetes költői gyakorlattá az én költői nemzedékem kezén lett. Az elvont műveltség elemei, a filozófiai problémalátás, az új tudományos eredmények náluk vetülnek rá szervesen az észlelt világra, mint érzékelhető, megvilágító költői elem; mint az érzelmeiket hordozó tárgyi világ természetes részei. Bocsássák meg, hogy hatékony és szép versekből csak töredékes részeket emelek ki Makay Ida nemzedékemmel rokon költői látásmódjának bizonyítására. Íme, két versszak a Kérdés éjszaka című versből:
|
Fölösleges is rámutatni: a szerveződés irányító szavai: nyelvtan, törvény, csillagperc. S a szerveződésnek egy látásmód szab törvényt, mely semmiképpen sem elégszik meg a jelenségvilág felszínének impresszív befogadásával, hanem ismeretelméleti igénnyel kíván beléje hatolni. A rendezettség, a szerkezet, a mértan törvényeit kutatja, az axiómákat, az „okot a jelenségek alján”. Egy létérzetté növelt ontológiai szomjúság, ontológiai szenvedély formálja a verseket: mintha a költő egy ismeretelméleti hiányt kívánna velük betapasztani. Egy égető, egész emberi egzisztenciáját betöltő filozófiai kérdésre keresné bennük a választ.
Ismeretelméleti szomjúság, szenvedély, hiány – helyben vagyunk. Egy lírai magatartás forrásvidékénél. Van azonban más is, már nem ennyire tartalmi, látásmódbeli jegy, amely az említett varázslatnak épp úgy tényezője, mint a fentiek, s ez Makay Ida verseiben a forma rejtett, törékeny feszítettsége. A meglatolt képpel, szóillesztéssel létrehozott pilinszkys végérvényesség. Az egyszer s mindenkorra szóló megformáltság célbavétele.
A kínálkozó szebbnél-szebb vagy pontosabban: jobbnál-jobb példák közül lássunk kettőt. A Csak a határtalanba című vers így kezdődik:
|
Végül a Csak az ismer című vers zárósorai így szólnak:
|
Aki némileg odafigyelt ezekre a töredékes, hangulati kifutásra nem juttatott idézetekre, s elterelő mozdulataim ellenére nemcsak a technikára tudott figyelni, a láttatásra, a hasonlat-anyag elvontságára vagy a hideglelősen pontos, szavakkal spóroló szóválasztásra (így lesz a halál jelzője a fentiekben steril, az irtózaté nikkelhideg), annak ezekből a szuggesztív, sugár-hatékony részletekből máris lehet képe Makay Ida költői világáról. Annyit mindenesetre máris tud vagy legalábbis sejt, hogy Makay Ida nem pillanatnyi érzelmeit írja, alanyisága ellenére sem kínál verseiben életrajzot, hanem a létérzetét, a létérzete összesített tapasztalatait tárja fel. S azt is tudja már – elég az iménti kivégzés-képre gondolni –, hogy ez a létérzet tragikus, konfliktusos, sérült.
Éspedig megint csak – legalábbis így feltételezem – az én nemzedékem költőire jellemzően a második világháború tapasztalattömegének következményeként az. Ennek a nemzedéknek a lírájában van valami olyan különlegesség, amely meglehetős cezúrával elválasztja őket az előttük járóktól és az utánuk következőktől. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy mi a háborút és annak még jó hosszan tartó borzalmát és létbizonytalanságát az írói kiérlelődés idején éltük meg. A művészi, emberi alakulás nyíltabb állapotában. A friss illúziók, a biológiai optimizmus idején kaptuk a nyakunkba a történelmi dezillúziókat. Újhívő humanistaként a humanizmus vaslogikájú, durva megcsúfolását, melybe hogy jobban megértsük: napról napra beleverték az orrunkat. A létérzetünket – tessék csak felidézni költőink már életművé lett vallomását – ez mélyebben sértette meg, mint egyfelől az előttünk járó, már eleve kialakult, másfelől az utánunk következő nemzedékekét, akik nagyjából megúszták, kikerülték, elmulasztották ezt a tapasztalást.
Makay Ida azonban, bár jóval fiatalabb nálunk, valamiképpen mégis hozzánk tartozik. Az ő létköltészete is egy sérülést okozó tapasztalatból táplálkozik. Az ő költői vállalkozása is, mint a Pilinszkyé, egy léthiány betömése. Mivel költészete élményösszegező és nem életrajzi, nem tudom körvonalazni a pontos tapasztalatsort, amely hogy így mondjam költővé kijelölte, nem tudom, hogy az egyenes összefüggésben van-e azzal a háborús tapasztalatsorral, amelyen mi mentünk keresztül. Sőt, mivel ez a költővé tevő végső ok annyira rejtett, versek mögötti történés csupán, még azt is meg kell vallanom, hogy amikor a költő Mindörökké című kötetéről írtam, nem fedeztem fel költészetét determináló jelentőségét. De az újabb verseket, a megjelenés alatt álló A hetedik szoba című kötetet olvasva egyszerre rádöbbentem, sőt a kötet után írt Egy film széljegyzete című versben meg is találtam az eljegyző pillanat leírását. Nincs jogom azonban prózában rekonstruálni. Egy bizonyos belőle: egy úgynevezett tetőpont-pillanatban, az élet teljét ígérő illúziók között érte Makay Idát a pusztulás, a halál csupasz dezillúziója. Létérzetének itt az egy életre szóló sebesülése.
Ismerjük József Attilának Halász Gáborhoz írt levelében azt a kitételét, hogy a proletariátus élete az ő belső világának kifejezési formája. Ahogyan a fenyegetettség, a pőre kiszolgáltatottság, a csak a halál utánra transzponált remény: a KZ-láger állapot Pilinszky költészetének általános formája. Ilyen értelemben kitágítva és általánosítva beszélek most a formáról. Természetesen nem minden költővel kapcsolatban lehet róla ilyen értelemben beszélni. És egyáltalában nem minősíti a költőt, ha történetesen nem adott költészete számára egy olyan belső felépítettség, jobb szó híján mondom ilyen rondán: egy olyan homogén szituáltság, amely a maga konkrétsága és mozdíthatatlansága miatt formájává lesz. Makay Ida számára viszont ez a forma adott. És éppen az a pillanat – és annak minden szemléleti és sorsszerű következménye – rögzült benne formává, amelyre az előbb céloztam. Az alázuhanás a tetőpontról.
Ha belegondolunk ennek a formának a fogantatásába, akkor e költészetnek további tartalmi és formai jellegzetességeire is magyarázatot lelünk. Nyitját leljük annak, hogy honnan adódik e költői hang ellentéteket egybefogó, szélsőséges feszítettsége. A verssorok örökös izzása, melyben mindig is a gyönyörű vet szikrát a tragikussal. Az extatikus a kétségbeejtővel. Honnan az a fantasztikus ívelés, mellyel ez a költészet fordítottan: a halálból, a nemlétből, a semmi tapasztalatából lendül át a létezésbe. Mintha minden egyes vers egy-egy antheuszi földérintés eredménye volna. Egy összeomlás utáni új fölszökellés. És akkor is fölszökellés, ha a szó szerinti tartalom épp az ellenkezőjét mondja.
Az ember ne hagyja szó nélkül a saját tévedéseit. Amikor vagy öt évvel ezelőtt Makay Ida első kötetéről, a Mindörökkéről írtam, bár tapintatosan, de két kifogást is megpendítettem költői irányulását illetően. Megkérdőjeleztem, hogy kötete miért csupán a férfi–nő viszony körül mozog, s céloztam arra, hogy ebbe az örök nagy témába mégsem szabad teljesen belegabalyodni. Másfelől arra biztattam a költőt – bár nem szokásom a fölényeskedő tanácsadás –, hogy ne engedjen a lehúzó körülményeknek, a költő bárhol is él, a világ közepén él, legyen az Nikla, Fogaras, Kaposvár vagy Véménd. Legyen az Madagaszkár vagy a Lappföld. Mindenütt az emberi egzisztencia belső körében él. A hetedik szoba olvasása közben a kérdéseken újra el kellett gondolkoznom. Bár sokszor és alaposan olvasok, mégis lehet, hogy én olvastam rosszul, vagy pedig úgy igaz, hogy a költő a folytatással világosabbá tette dolgait. Mégsem csupán a férfi és nő viszony specifikumáról van itt szó, a nő huszadik századi szerelmi és társtalansági problémájáról, melynek van valósága, de van szűkreszabottsága is. Makay Ida e kiindulásból, mert hiszen itt érte a sérülés, a létezés, a létbevetettség általános kérdéseiről beszél. Életről és halálról, közelségről és magányról, percről és örökkévalóságról, emberi kiteljesedésünk gátjairól és reményeiről. És nem is akárhonnan szólnak hozzánk a híradásai, hanem pontosan onnan, ahonnan kell: ha mestereinél szerényebb érvénnyel is, a nem mellékes, de egzisztenciális körökből.
Végezetül még egy szubjektív vallomás. Rossz szokásom, hogy az olvasott kéziratokat, könyveket összefirkálom. Makay Ida kéziratát olvasva igyekeztem megtartóztatni magamat, s csak itt-ott írtam a verslapok alá, hogy jó s főleg, hogy szép. Átforgatva a kéziratot a halvány bejegyzés így is túl sok lett. Amiből az következik egyrészt, hogy ebben az impozáns új gyűjteményben az olvasó mai líránkban éppen nem gyakori, valódi versélvezetet adó, szép versek sorára lel, valami ritka, bensőséges hangú, de mégis lefogott intimitású sorsfeltárásra; másfelől következik az is, hogy Makay Ida költői érlelődése során elérkezett oda, hogy engedhet az önmagával szembeni formai követelményekből, forduló ízlésünk szerint – ahogyan teszi is – dísztelenebbül hagyhatja hatni anyagát. Nem kell tovább ragaszkodnia a poénes, lineáris vershez. Mint ahogyan választott társai, mesterei is fiatalkori költészetük rövid időszaka után ezt a verseszményt rég odahagyták. Nem kell tovább „szép verssel” bizonyítania. Amit letett az asztalra, az máris bizonyító: költészetünknek számon tartott értéke. Egy nehéz sors kimondott tapasztalata, mely közkinccsé lehet. Méltán illeti érte a költőt az ünneplés, a köszönet és a taps.
1983
Századunk költői törekvéseinek roppant paradoxona, hogy a verset, melynek jellegzetessége a kötöttség, kötöttségeitől meg akarja szabadítani. Nemcsak formai kötöttségeitől, rímtől, ritmustól, verstani hagyományok sorától, hanem tovább lépve; a valóság pontos képzeteitől, a logikai rendtől, a megszerkesztettség előírásaitól is. El is jutottunk a műfaji keretek teljes lebontásáig; nemcsak az úgynevezett szabadversig, majd a dadaizmusig, a szó és hangkombinációkból egybeálló „versig”, hanem szinte-szinte magában a szóban, a nyelvben rejlő közlési lehetőségek kikapcsolásáig, az üvöltésig. Megsemmisíteni próbálva mindazt, ami megsemmisíthető.
Aztán, hogy a vers mégis vers legyen, egyfajta eszköze az emberi kifejezésnek, kezdhettük újra elölről az egészet. Másként ugyan, de a műfaji jellegzetességet visszalopkodva.
A magyar költészet fejlődésének külön specialitása, hogy a századelőn egyszerre jelentkezett benne egyfelől a formai szigorúsággal egybekötött nagyfokú tartalmi és szerkezeti igényesség (lásd a Nyugat című folyóirat költőit), másfelől Kassák Lajossal és mozgalmával a mindenfajta rendezettséget „szétbontott renddel” helyettesítő avantgárd.
További specialitása költészetünk fejlődésének, hogy a húszas évek második felében és a harmincas-negyvenesekben a formabontó törekvések elakadtak benne, szemben a világirodalommal (francia, orosz, cseh, német, spanyol): a vezető verstípus formailag és a költő egész „hozzáállásában”, szerkesztésmódjában hagyományosabb lett. Lásd például Illyés Gyula és Szabó Lőrinc nagyszabású és stílust meghatározó teljesítményét, vallomásos, én-líra módszerét, sőt ezekben az évtizedekben még azok a törekvések, szerepjátszás, költői objektiválás, is elakadni látszottak (az egyetlen költő-zseni Weöres gyakorlata kivételével), amelyek pedig Babitsból és Füstből a világlíra tendenciáival együttlépésként világosan kiolvashatók.
A sztálinizmus és a posztsztálinizmus aztán a maga egyfelől kényszerítő, másfelől a jelentékeny költőket elhallgattató vagy mellőző művészetpolitikájával véglegesen betett a versbeli kísérletezésnek, mindenféle bontó vagy változtató törekvésnek. Ez az erőszakos konzervativizmus korszaka – az úgynevezett „haladás” égisze alatt. Ahogyan a keletnémet hivatalos irodalomtudomány kifejtette – de ez az álláspont az egész szocialista tábor nézeteire jellemző volt – nem adható ki semmi sem, ami a közízlést borzolja, megbotránkoztatja, kivált újságával sokkolja. A világirodalmi ízlés fejlődését tekintve, nem más ez, mint az epigonizmus trónra emelése, hatalmi erőszakkal való megkoronázása. Próbált is uralkodni líránkban, sajna, egy-két évtizedig, s leplezett uralma napjainkig is elér.
Költőink persze természetes önvédelemből lázadoztak ellene. Így keletkezett szélső visszahatásként a hetvenes-nyolcvanas években a neoavantgárd és a posztmodern divat. Az irodalom autonómiájáért való küzdelemnek, a hatalommal való szembeszegülésnek formai alakja – mindenesetre kísérlet bizonyos igazságok kimondására, eddig lezárt lelki területek meghódítására, újak birtokba vételére. Tabuk, beidegzett hagyományok szétrobbantására. Annak ellenére, hogy jót-rosszat görgető divathullámával sok olvasót eltántorított a mai verstől, üdvös, felszabadító hatását vitatni képtelenség.
De mi történt a divat mögött? Mi azokkal a költőkkel, akik versízlésük természetes következményeként közelebb álltak a hagyományhoz? Akik ugyan újjal próbálkoztak, de a régi kötöttségek több-kevesebb fenntartása mellett? Akik külszínre verset írtak, nem újmódian hadakoztak a „versben” a vers ellen?
Annyi biztos, hogy eleven költészetünknek élvonalában ma ők állnak. Hadd ne soroljam fel név szerint őket. Csak néhányuk példáját hozom fel.
*
Baka István új, gyűjteményes kötete, az Az idő célkeresztjén, húsz év termését összegezi: az 1948-ban született költő munkásságát huszonkét éves korától máig. Mindössze 160 oldalnyi vers. Egy hagyományos tétel korunkig érvényes igazságát így kötete már terjedelménél fogva is tanúsítja. Azt nevezetesen, hogy a költészet érvényessége nem mennyiségi kérdés, nem a termékenység, a versontás, versszaporítás eredménye. Mindig is voltak termékeny, nagy életművű költők. De mellettük nem kisebb érvénnyel fennmaradtak kisebb életművűek – s azért nem szükségszerűen poéta minorok.
A költészet maradandósága ugyanis – hadd ismételjük a százszor megélt alapközhelyet – nem a kifejtett eszmék mélységén, legalábbis nem elsősorban azon, hanem a kifejtés plaszticitásán, erején, evidenciáján múlik. Hogy a magyar költészetnél maradjunk: mi tartalmi újat mond a múlt században romantizálva latinizáló Berzsenyi? S mit például az egyik legnagyobb Babits-vers, a Mint különös hírmondó?
Baka István sem új filozófiai álláspontot fejteget – hogy is lehetne a filozófiai újságot a költészeten számonkérni? – hanem egy filozófiai álláspontot is tükröző élettapasztalatot, létérzetet tár elénk. Annak alakulását követi versről versre nyomon. Ezt a tapasztalatot – ha jobban belegondolunk – már a kötetcím is körvonalazza. Vagyis; égtájak, vagy az idő fegyverének célkeresztjén töltjük az életünket, míg az a fegyver le nem lő bennünket, mint a vadász valami vadat. Bár a kép megdönthetetlenül pontos, mégsem ad a léttapasztalat részleteiről és kifejezésének költői erejéről kellő képzetet. A szorongás és a fenyegetettség ugyanis Baka István költészetében olyan elemi erejű, hogy rávetül a teljes világképre. A természeti jelenségek leírásmódjától kezdve, az egyéni sorsábrázoláson, a szerelmen át a haza, a magyar sors ábrázolásáig.
Vagyishogy Baka nemcsak a forma kezelésében, a képi ábrázolás tiszta rajzában, hanem a magyar költészetre – és általában a kis, a meggyötört sorsú népek költészetére – jellemzően a nemzeti problémák felvetésében is kapcsolódik a hagyományhoz. De hogy merül fel benne ez a hagyomány? Hogy merész, eltúlzott példát mondjunk, azon az általános emberi fokon, ahogy a múlt század közepén Vörösmartynál: „Az emberfaj sárkányfog vetemény. Nincsen remény!” Vagy: „Az ember fáj a földnek…” De erről beszélünk még.
Nézzük előbb, hogyan elevenedik meg költészetében a természet. A hasonlatanyag, amelyet alkalmaz, a költőre mindig jellemző. Mikor Victor Hugo leírja: „Az ablaksor ragyog, akár a csiga nyála” – ahogyan ezt Nemes Nagy Ágnes egy jegyzetében megállapítja – semmi jót nem mond erről az ablaksorról. Baka István természetábrázoló hasonlatait a szenvedés diktálja. Íme: „Hóvirágok, ti vízbe fúló – szájából villanó fogak, – összezáródtok görcsben, a – kín elsikoltatlan marad” (Tavaszdal). Vagy vegyünk egy másik példát:
(Jövendölés egy télről) |
Kopaszra nyírt fegyencek, kínok s dühök feketesége – ez a természeti kép tartalma. Ez télen. Ám tavasszal, a fuldokló hóvirágok elvirágzása után? „Virágzó fák / egyenkokárdás / besúgók / álltak sorfalat, / és várták már Bethlehem jámbor / barmait a vágóhidak” (Voltak itt tavaszok). Folytathatnám, hiszen Baka verseiben egymást követik, egyre másra előtérbe nyomulnak a természeti képek. De vajon természeti képek, természetleírások-e valóban? Annyi bizonyos csupán, hogy e képekben egy közérzet objektiválódik; azon van a hangsúly, nem a természeti megfigyelésen. Furcsa ellentmondás van itt: a költő látszólag tematikus; természeti képei után, a régi iskolás esztétizálás hagyományait követve, beszélhetnénk szerelmi lírájáról, hazafias, végül Istennel vitázó verseiről. Megpróbálkozhatunk vele, annyira adott első látszatra ez a felosztás, de vajon így az egyedi jellegbe beletalálunk-e? Az esztétikai konstrukciót követve, nyomban el kell ismerni, hogy itt az úgynevezett „szerelmi költészet” korántsem az, amit megszoktunk. Nem vágyról, boldogságról vagy szenvedélyről beszélő. Nem igazán feloldódást kínáló a kínzott közérzetből, létszorongásból, sorstudatból. Legfeljebb a korai versekben csillan fel itt-ott valami halvány reményféle. De ahogyan az erdő az egyik fiatalkori versben nem más, mint „félelemteli”, „zöld reménytelenség”, nem sokban különbözik tőle a szerelem se. A szenvedés pillanatnyi szünete csupán. „Vigyázz! Leejtett cigarettád / elfonnyaszt egy poros virágot. / Így gyötri asszonyod szerelmét / ölében hamvadó magányod.”
Itt is, benne is tetten érhető az a rendkívüli erővel, képi plaszticitással megelevenített sorsérzet, mely szinte Pilinszkyével rokon, de különbözik is az övétől abban, hogy a magyar, a történelmi léttragédia is formája lesz. Nála a szerepjátszó kifejezésmódban sorra feltűnnek a magyar történelem és irodalom tragikus hősei. Látásmódjukat, sorsérzetüket, az alakjukat idéző vers még sötétebb tónusra váltva át.
A második világháború utáni történelmi kiábrándulást pedig ilyen félreérthetetlen konkrét képpel eleveníti meg Baka: „Azt hittük sorsunk szálait / jövendővé szövi a kor. / Megszőttek szőnyeggé, mire / a hódító tipor.”
A fő téma ebben a költészetben mégis az Istenhez való viszony. A közérzet – mint Pilinszkynél – ezt emeli központba. Kezdetben vitázó, kétségekkel gyötrődő („hiszek hitetlenül Istenben”), majd teljességgel negatív. Csakhogy a hozzá fordulás, a benne való egyedüli remény, vagy éppen a szembefordulás: ugyanakkor a metafizikus beállítottságnak a Janus-arca. Baka István kezdetben abból indul ki: azt ami van, nem látja, nem tűrheti az Isten. De a leütött hang nyomban élesedik: „…a Hold gonosz vigyorgás… – reszketve bámulom – az Isten belehülyült hát közönyébe?”
Folytathatnám, de elég. Nem azért idéztem annyit, hogy Baka István költészetének tematikáján végigfussak. Sem azért, hogy roppant karakterisztikus közérzetét leírjam. Célom más volt, a hagyományból fakadt lírai kifejezésmód erejét, a költő képalkotásának, látásának eredetiségét vagy legalábbis roppant szuggesztivitását szerettem volna érzékeltetni. Azt, hogy itt és most él közöttünk egy költő, aki olyképpen képes egyéni és nemzeti fájdalmainkat megszólaltatni, hogy szava a tudatunkba beleég, köznapi gondjaink között fel-felrémlik, a belsőnket kifejezi, lappangó gondolatainkat szavakba foglaló versidézeteink sorát szaporítja. Mint minden jelentékeny, igazi költő.
*
Bertók László is látszatra hagyományhű költő. Legalábbis a versforma szempontjából a legteljesebb mértékig. Új kötete, a Kő a tollpihén csupa-csupa szonett. Márpedig a szonettnak Petrarca és a petrarkizmus óta a világirodalomban óriási a hagyománya; a magyar irodalom huszadik századában pedig – némileg eltérően a világlíra századunkbeli gyakorlatától – speciálisan, még szembeszökőbben nagy. Meg is van az a veszedelme a magyar költészet szonett-divatjának, hogy a végső csattanó előkészítése miatt, kissé feloldja, felhígítja az előzmények előadását. (Ezt különben maga Petrarca és az egész petrarkizmus megtette.) Ám Bertók László kikerüli ezt a veszedelmet. Formailag úgy, hogy tömörít, nem öt és öt és feles jambusban, nem tíz és tizenegy szótagos sorokban ír, hanem két szótaghosszat lespórolva nyolcasokban. S abban is túlnyomóan nem időmértékes, hanem hangsúlyos verselésben, sorbeli cezúrával, úgy, hogy a sor a cezúra nyomán 4/4 vagy 5/3 szótagra osztódik. Tartalmilag, versszerkezetileg – s ez a lényeg – merészebb az újítása. Ebben válik új előadásmódot teremtő, az eddigi versépítkezést félrehárító modern költővé.
Mi itt a módszere? Az, hogy az egymást követő sorokban mindig a hangulatot, az életérzést közvetetten érzékeltető, de többnyire kifejtetlen állításokat, megfigyeléseket halmoz, melyek látszatra a vers épülése során szinte egymástól függetlenül lebegnek, mintegy lógnak a levegőben, akár mint véletlenül odasodródott szabad képzetkapcsolások, ám végül a vers egésze összerántja őket, bonyolult, de világos közléssé egyesíti. A sok, és olykor indokolatlan elemből táplálkozó megszerkesztetlenség így válik végül céltudatos és levegős, kemény szerkezetté. Bertók László félreismerhetetlen saját hangot teremt ezáltal – mondhatni a magyar költészetben saját – ha nem is elődök nélküli – versműfajt.
Nézzük mármost, hogy mi az az alapmondanivaló, pontosabban az az érzet, amelyet ez az önmagához oly szigorú költészet elénk tár. Ez egyszerre ön-, lét-, és költészetanalízis. Fő problémája – mint az imént ismertetett Baka Istvánnak is, és mint minden valamirevaló költőnek: az idő. Az időben való élés rejtélye, titka és veszélye. Hogyan élünk benne, miközben múlik felettünk, meghatározza múltunkat és beláthatóan korlátozza létezésünk határait. Sőt, múltunk felől, hiszen az állandóan mosódó emlék, jelenünk felől pedig kivált, bizonytalanságban tart. Hogy honnan jöttünk még felsejlik, de hogy kik vagyunk? Mint élünk, miben élünk, milyen célból? S végül: mire jó tevékenységünk: a vers. Korunk alapkérdései. Babits Mihály a század első harmadában még azt mondta: „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szívemben akarat, / s tán ha kezem másképp legyintem, / a világ másfelé halad.” Ez a hit holdtávolságnyira van a mai költőtől.
Bertók László egész törekvése: a teljes, okadatolt bizonytalanságban keresni a bizonyosságot. „Harminchét fok identitás zavarában” negyven fokos lázzal. Tudva, hogy ami egybetartaná, összefogná a szétomlót „se tű se cérna csak a láz” (Csúszkál benne a hasadás). És a bizonyosság helyett ilyesfélére lel: „nincsen cél csak lendület”, „mert folytatni kell valahogy”, vagy: „olyan közel a temető – mintha azt mondanám haza / s ha megszületik a jövő / éppen olyan lesz mint a ma.” S mi ennek a mának a tartalma? „Kibírni a pillanatot – álmoktól az emlékekig”.
Örökös feltételes módú jelenlét ez, melyben „valaki magammal büntet”. S az ember, „mert választani kénytelen / tudja, hogy sosem lesz szabad”. Ne az esetleg ismerős filozófiai tételekre figyeljünk itt, hanem a tételes megfogalmazások közötti közérzetre vagy létérzetre; a közép-kelet-európai történelem által kiváltott magatartásra, mintegy a tételek kisajtolójára, még akkor is – és ez is jellegzetessége a költő kifejezésének ebben a szonettciklusban, – ha a sajátos létérzet kialakulásáról, a történelmi-társadalmi tapasztalatokról nem is esik itt szó. Ez a ciklus párlat. Az emberrel folytatott társadalmi kísérlet pszichikai-szemléleti végeredménye. S párlat költőileg is. Az egyszerű, megtisztított végeredmény van benne. Az ismert költői eszközök és szokott rafinériák nélkül, körömvágta szavakkal és alig-alig alkalmazott hasonlattal vagy képpel, egymást követő, egy-egy sor terjedelmű megállapításokon át. Mégis a sebes, sorról sorra egymást követő váltások miatt, képzetszabadítón, elmélyítőn – éppen az állandó tartózkodás, költői magafékezés miatt – fokozott összhatást ér el.
Mi az, ami ebben az általános bizonytalanságot analizáló költészetben reményt nyújthatna? Némi reményt. A hit, vagy legyünk óvatosabbak; valami hitféle. Istenben vagy/és a költészetben. Nem mondható el, hogy a költő az előbbi kegyelmében, vagy az ígért hitvilági vagy evilági igazságosztásban találná fel a személyiség (a létezés) kétségeinek feloldását. Nem élteti a metafizikus remény. Így ír: „mézlik az Úristen lába – s mintha mellemen járna – s meg-megállna a szívemen” (Ősz van és megannyi hátha). Sőt még egyértelműbb, még világosabb szkepszissel ezt mondja: „ha van Úristen most lehet – fekszik a rakéták alatt – akkora mint az emberek – nyomogatja a gombokat” (Magasan száll az egyszeregy). S ezzel a sorpárral fejezi be a verset: „s örökké tart a pillanat – mert nem hiszem amit hiszek”.
De ha az ember nem hisz abban, amit hisz, kételkedik a személyiség azonosságában, az örökös jelenben realizálódó létezésben, a létezés metafizikus ellentmondásainak feloldhatóságában, hogyan hihetne akkor a költészetben? „Ha nem volna valami súly / akár a keljfeljancsiban / hogy visszabillentsem magam / ugyanoda gyanútlanul.” Ebben közvetlenül az írásra és az írás kényszerére is vonatkoztatható feleletben a szonett keletkezésének, valamint a személyiség kifejezésének egész problematikája belelátható. A költészet hiábavalóságának tudata, melyről a költő máshol is beszél, s ugyanakkor gyakorlásának kényszere: valami súly, mint a keljfeljancsiban. Egy kifejezendőt és kifejezést meghatározó kettősség, ellentétesség fogalmazódik itt meg, mely telíti ezt a remek szonett-ciklust, s meghatározza az ön- és világanalizáló magatartást. De nemcsak meghatározza, hanem léthelyzetünk pátosz és cifrázás nélküli pontosításával, tények és leszűrt gondolati eredmények sorjáztatásával kvalitását korunk magyar lírai terméséből vitathatatlanul kiemeli.
*
Takáts Gyula a század magyar irodalmi alakulását meghatározó Nyugat című folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozik. Ahhoz a nemzedékhez, amely Weöres Sándort, az univerzális kísérletezőt adta az irodalomnak (talán nemcsak a magyarnak), s olyan kiváló, jelentékeny költőket, mint például Jékely Zoltán vagy Vas István stb. Takáts Gyula, aki napjainkban töltötte be nyolcvanadik évét, indulása idején, a harmincas években eltért nemzedéke elvontságot kedvelő tónusaitól, és szervesebben kapcsolódott a magyar költészet realista hagyományaihoz. A létezés-kérdések romantizált vagy Weöresnél általános érvényű, mitológiai személyek álarcába bújt, objektivált megközelítése helyett, a konkrét világ mindennapi jelenségeit időtlenítette verseiben. Afféle realista miniatúrákat csinált az elvillanó valóságról, kedvenc tájáról, Somogy megyéről, a balatoni halász, vadász és pákász életről, a titkokkal teli láposokról, nádasokról. Ez a verseiben megfényesedő kisvilág azonban, mely elkésetten bár, de „tavi költővé” tette, idővel felszállópálya lett számára, hogy a tárgyi világnak fölébe emelkedjék, és mélyebb jelentését kutassa.
Jelképes életrajzi adat, hogy Takáts Gyula fiatalon először ceruzát és festőecsetet vett a kezébe, hogy megrögzítve a látványt, a dolgok igazi jelentését kifejezze. De hamarosan rájött, hogy a dologi világnak azt az áttételes, rejtett tartalmát vagy mondanivalóját, amelyet ő beléje látott, szavakkal (a vers speciális, szavakon túlmutató jelentésével) bővebben, igazabbul tudja kifejezni. Így lett költő. Így lett költészetének célja egyfelől a látvány megérzékítése, másfelől a benne levő, vagy számára evidensül belerejtett mondanivaló megszólaltatása. (Nem véletlen, hogy Egry Józseffel, a nagyszerű festővel közösen csinált a Balatonról egy verseket és képeket egymás mellett sorjázó reprezentatív albumot.) Ez a mondanivaló harmonikus, fénylő, és egyben kozmikus összefüggéseket feltáró. Takáts Gyula valami latinitást őrző pannon derűvel, a carpe diem quam minimam credo a postero horatiusi tartásával, s egyben a görög filozófia magas életbölcsességével veszi tudomásul a világot, a legapróbb, mindennapi jelenségeket is, egy dió lehullását, egy virág kibomlását, egy fecske rikkanását vagy akár egy közönséges lávakő-darabot. Sosem felejtkezve el azonban arról, hogy a tárgy vagy az elpattanó pillanat része csupán az egésznek: az emberi történelemmel besározott Földnek, a Naprendszernek, a csillagos égboltnak. Valami túlnani, a felszínek mögül számára kifénylő kozmikus értelmet, létet tulajdonít mindennek. Valami fogalmilag körülhatárolhatatlan, csak versben előhívható jelentést. Hogy mennyire tudatosan így van, hadd igazoljam új kötetének (Szonettek a Styxen túlra) kiragadott nyolc sorával:
(Hírt hozva) |
S ahogy a szonett a továbbiakban ki is mondja, ez a „lényegük” „egy láthatatlan pályán” érkezik el hozzá.
Ez az új kötet (85 többnyire szintén tömörített, 8–9 szótagú szonett) lényegében egységes szempontú gyűjteménye régebbi és újabb verseknek. A szempont: a költő halott feleségének idézése, a vele való és nemcsak az emlékével való együttes élés mintegy a halálon túlemelkedő spirituális vagy kozmikus egységben. Olyan együttélés ez, melyben az eltávozott asszony átlényegülten is betölti a közös házat, a tárgyak „némán is róla beszélnek” s a költő ki is mondja: „bennük, velem lakom a házat”. A gyásznak nem kétségbeesett, hanem ahogy ehhez a költészethez illik, a harmonikus és állandó formája ez. Egy átmeneti kettős lét, melyben maga a költő is készülőben van – mégpedig belenyugvással – a másik szférába, az asszonyéba átlépni. De addig az ágak, indák, utak, színek, kelyhek, szirmok szótára – hogy prózában összegezzem – és nemcsak az emlékek, a közös utazások felidéződő képei, az asszonyról beszélnek. Ahogyan csendes belenyugvással mondja a költő: „rólad” velük „beszélgetek”.
Meglepő s egyben megérintő átlábalás vagy áthajózás ez a Styxen túlra. Hiszen a Styx, mint tudnivaló, rettegett és gyűlöletes folyó, félelmetes a görög mitológia szerint még az isteneknek is. De Takáts Gyulának ez az oda-vissza út természetes; Orpheusz utódjának ez a feltámasztó orpheuszi tette magától értődő. Nincs mögötte se misztikus elrévülés, se tragikus létérzet. Nincs, teljességgel? Szó esik mégis „a kegyetlen anyagban” a világösszefüggést rejtő teljesség-törvény megvalósulásáról. Az a rejtett jelentés válik személyes tartalmúvá, perszonifikálódik itt, amelyet egykor fiatalon, induló költőként Takáts Gyula a dolgokba belelátott. A költő elfogadja ugyan itt is, hogy „az élet halállal ajándék”, s már-már ugyanaz a fény-árnyjátékú világ veszi ma is körül, mint fiatalon, de a teljesség-törvényt már magára is vonatkoztatva, az ősi sztoicizmus már melankolikus.
A rejtett jelentés keresése, amely az egész költői utat alapvetően jellemezte, ezzel az átható és megrendítő melankóliával egészül itt ki, magasra emelve ennek a lényegében zárt klasszicista költői törekvésnek pályacsúcsi eredményeit.
*
Ennyi szonett után üde formai változatosság Orbán Ottó új kötetének, A kozmikus gavallérnak verseit olvasni. Üde változatosság, de nemcsak a forma okán. Orbánt úgy sebezte meg a történelem (1944/45), hogy nemcsak koravén csodagyerek lett, erős túlzással olyasféle, mint egykor, a harmincas években Weöres, hanem később jó darabig irodalmunk enfant terrible-je is, aki a saját szavaival élve „vastagon hámozta a költészet nevű almát”, ma pedig, túl az ötvenen, egy hosszas betegség „medúza-ölelésében” egyike legkiválóbb költőinknek. Maga így vall erről új kötetében A rigóhoz című versében:
|
Ne higgyük azonban, hogy ez a kétes-ironikus dicsőség-zengés, mely a testi állapot, a biológiai közérzet függvénye, az adott világra vagy akár a teremtésre kiterjeszthető volna. Orbán a gyerekként átélt traumából felépülve, költészete révén felépítve önmagát, sokat látott ugyan a világból, de a világ struktúráját illetően sebzett, indulatokkal egyszerűsítő ítélete nem változott. (A kötet verseinek egy jó része például a harmadszor megjárt Egyesült Államokból vagy éppen Japánból keltezett.) Egyik előző verseskötetében (A visszacsavart láng) így beszélt: „A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik”, a háborúról pedig így: „Az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő, s letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér”. Ma ebben a új kötetben így:
(Oberon Travels) |
Látható, hogy a kritikai hangban, mely ötletről ötletre végzi kínos glisszandóit, igazságait és közhelyeit, nincs változás. Orbán találékony az elutasításban, abban, hogy a csillogó világban is megpillantsa a csillogás mögötti lényeget. Ebben szinte költőileg könnyelműen követi is egykori, keserű ítéletű önmagát. Szikráztatva látásmódja szellemességét, szinte kérkedve vele.
A változás, a költészetét elmélyítő, másutt van. Megpróbálom érzékeltetni. Nehéz, mert a verstéma kiválasztásában rejlik, a költészethez való „hozzáállásban”.
Az új kötet egyik versében, melynek Előadások a kortárs költészetről a címe, Orbán a szokott iróniával értesít bennünket arról, hogy az előadásokat rendező tanszéktől „rovót” kapott, „mert életrajzi verset írt és ezzel megsértette Gottfried Benn szabályzatát”. Magyarán azt a „törvényt”, hogy a vers ne legyen alanyi. De hát ez a törvény fából vaskarika, erőszakos esztétikai vakbuzgalmán dühöng is eleget Orbán. Olyan ez, mondja, mint mikor a hitvalló egyház a filozófiai, dogmatikai álláspontját összekapcsolta a máglya alá gyújtó csuklyás hóhérlegények munkájával. Orbán ugyanis, ha túlnyomóan a világ, az emberiség szörnyűségeiről beszélt is a versben, éppen, mert e szörnyűségeknek csaknem áldozata lett, módjával, de mindig is írt alanyi színezetű verset. Mi más dolga lett volna költőként?
De ötven felé vagy túl az ötvenen tapasztalnia kellett, hogy a világi szörnyűségeknél nagyobb szörnyűség a testben keletkező. A saját testünk ellenünk való lázadása. Az, amire A rigóhoz című, imént idézett versben is céloz. Ez az új tapasztalat, melynek nyoma egyre-másra felbukkan az újabb versekben, olyan sorokban, mint például „nem vagyunk fölkészülve arra, hogy fölmond a testünk” vagy: „én egy imbolyogva mozgó roncs vagyok”, alakít szemléletén, sőt témaválasztásán is. Keserűen ironikus, emberiséget bíráló tendenciáit színezi, az ifjúkorból hozott lázadásnak nemcsak sötétebb tónust ad, hanem eljuttatja olyan líraibb, árnyaltabb verstémákhoz is, amelyeket eddig kerülni látszott. Az idő fegyverének célkeresztjét magán érezve, versre késztető világérzékenysége fokozódott, kifejezésének mindig is meglepő szellemessége tragikusabb lett. A verssel, a művel szembeni szkepszise elmélyült. Azt vallja magáról: „Az én telemben Lear király bolyong… s valami érthetetlen, idegen nyelven üvölti –, fújj szél, és karjában az új világ reménye /, a jószándékú, együgyű, kenderkötéllel megfojtott királylány.” A versről ennyit: „Utálom a mesterségemet mert élveboncolásra kényszerít, ha írok”. Az üldözött, kívánt világhírről: „felhőkkel álcázott rugós vadcsapda”.
Van egy többnyire igaz tartalmú közhely: az, hogy a költőknek két jelentékeny, termékeny életperiódusuk van, az ifjúságuk, amikor végtelennek érzik a lehetőségeket és a mindent betölteni vágyásnak, birtokbavevésnek a foglyai; és a másik az öregedés, a személyes létbizonytalansággal való szembenézés. Rendszerint ez az utóbbi a nagy líra korszaka. Hogy kiemelkedő magyar példákat mondjak – persze azért lehetne egy-két ellenpéldát is felhozni, melyben az ifjúság termése volt a nagyobb szabású (lásd például Pilinszky költői útját) – ott van Ady, Babits és Kosztolányi pályája, vagy közelebbi példákat említve, Szabó Lőrincé, Jékely Zoltáné, Rónay Györgyé. És a világirodalom is tele van ilyen példákkal. Orbán Ottó A kozmikus gavallérja is ilyen példa. Világbíráló indulata, szélsőségesen erőteljes képi kifejezésmódja a régi, de versét vonzza a személyesség mélysége. Idéznem kell ennek a szemléleti s egyben kvalitásbeli alakulásnak – jóllehet távoli – érzékeltetésére, erre az időn kívülivé válásra kötetének a költőkről szóló utolsó három sorát:
|
1991
Balla Zsófia már tizenhat éves korában kezdett publikálni, és tizenkilenc éves korában adta ki első verseskötetét. Ha meggondoljuk, hogy a költők többnyire igen korán kezdenek verselni (megesik, hogy olykor az írás-olvasás ismeretének ideje előtt is), akkor e korai írói kezdésen nincs mit csodálkozni. Persze az ilyen kezdés többnyire csupán hangolás, más, érettebb költők tónusát próbálgatva. Ám még azt sem tudjuk, hogy Balla Zsófiának milyenek voltak az érettebb kötetei, nemhogy a hangolások, kezdemények. Annyit tudunk, hogy 1991-ben a Kritérion kiadásában megjelent A páncél nyomai című kötete, amely évekig tartó kénytelen hallgatás után az 1983 és 1989 közötti verseit tartalmazta, és hogy Eleven tér címen a Magvető kiadta egy nem túl terjedelmes válogatott verskötetét szintén 1991-ben, mely az 1975 utáni időszaktól kezdve átabotában ad képet költészetéről, helyesebben ez időszak lírájának eszenciájáról. Ez az eszencia egyfelől úgy „tematikus”, hogy tartalmában az idő, a létezés problémáját igyekszik legfőképpen körüljárni, ha tetszik, az egzisztencia kérdéseit, másfelől ahogy előrehalad a kötet szerkesztésében – igen fontos itt a szerkesztés haladványa! – úgy lesz bonyolultabb a verse. Balla Zsófia költészete az olvasó szempontjából kemény dió. Olykor feltörhetetlen.
Az idő, a lét, a létezés. Tehát nem az az időtartam a probléma itt, amely a klasszikusok szerint „nem vár” s melyben „gyengül, ami erős, És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt”, hanem inkább az az időjelleg, amelyben sohasem léphetünk be ugyanabba a folyóba, s így az idő és az egzisztencia komplex mivoltát tapogatja. Az Eleven tér nyitó verse, a Jelenlét szerint a körülünk és bennünk levő lét a probléma, amely „mindenütt veled mozdul, akár erőtér”. S amely a filozófikus végszó szerint: „Ha van, veled van. Ha nincs, már, – akkor is.”
A tömör és szuggesztív bevezető vers után Az idő, míg ezt olvasod című vers (jellemző cím, és igen jellemzők az elkövetkező versek is!) már esszészerűvé teszi, gondolati szinten bontja ki az exponált problémát. Igen, de a lírában nemcsak esszészerűen filozofikusnak, hanem érzékletesnek kell lenni, szemléleti evidenciát kell létrehozni, másként a puszta gondolatiság túl elvont lesz. Balla Zsófia itt és főként a további versekben természetesen eszerint is fogalmaz – hol szerencsésen, hol valami szokatlan, a lírai hagyományainktól távoli bonyolítottsággal. A Szemlélődés zugai című vers – még egyre ugyanaz a probléma és marad még egyre terjedelmesebb verseken keresztül – így kezdődik például:
|
Ugye érzékelhető, hogy az álom-csigaház és a szemhéjszínű-idő (ez a jobb!) hoz itt valami különösséget. (Beszélünk még róla.) Ám a válogatott versek haladványát tekintve, az idő elvontsága mellett belép a történelmi sors, ha tetszik az örök küzdelemmel teli erdélyiség – rendszerint ez monotizálja a helyi lírát – egyértelműen, de biblikus jelképpel, és biblikusságában sajnos elnyúltan, hosszan. Az időproblematika a Széleken című versben ugrik magasabbra, ér el a Jelenlétet is jellemző érzékletességet. Nézzük csak:
|
Ez a fagyos cement meztelen talppal érzékletes telitalálat. (Mellesleg ez a cementlét Balla Zsófia számára egyik motívum-kincs is.) Ám ez a szinte csattanószerű egyetlen evidencia, nem olyan gyakori a versekben, mint ahogyan szeretnénk. Torlódnak a versekben a bonyolítások, a spekulatív absztrakciók (Második személy, A kettős, Bukórepülés – még szerencse, hogy ellensúlyt ad a „könnyebb” Különvég című vers és a klasszikus metrumú, súlyos Akkor.) Majd következik a PaterNoster című tizenhatoldalas vers, amelyben a filozófiai motívum csaknem benne van a máshol ismert strófákban, csak dúltabb, szétziláltabb. Nem kvalitás nélküli, de sok. Nézzük csak:
|
Ebben az olykor nyomdailag beütött strófájú és olykor párhuzamos strófaszerkezetű posztmodern versben a lét kuszaságát kívánja erőltetni a költő hol nyers, inkongruens elemekkel („Betonárnyék jár mögöttem / Alagútreményre fűzöm / Vízcsepp-egér arcomat”), hol viszont megérintő és pontos: „Nézzük, ahogy egy emberöltőt / öntudatlan átagonizálnak?” vagy: „akár a rája, úgy megütjük azt, / kit simogatnánk”. Igaz, hogy az akartan szabadasszociációs, alig kihámozható vers utolsó sora így szól: „Altatás mögött ébredve.”
Nem mondom azt, hogy jobb volna ébredés után tudatosan értelmezve és rendezve. Hiszen joga van a költőnek zűrzavarán keresztül valami létjellegűt kibontani mégha elomló és képlékeny is. A Bábel tornyán például így kezdődik:
|
hó, dob, tűz, cápa, harangok – ezek bizony tarka elemek. Igen jellegzetesek a PaterNosterben valamint azokban a nagyobb jellegű versvállalkozásokban, amelyek a versek gerincét adják. (Dániel könyvéről, az Emlékezet és Óceán.)
Világos, hogy ezekben a versekben – és persze nagyjából a többiekben is – Balla Zsófia objektiválni akarja a rilkei, babitsi objektiválás nyomán mai egzisztenciáját, azt, amely övé és egyszeri. A vállalkozásai, a formátuma vitathatatlanul jelentékeny, még akkor is, ha az olvasó éppen a legigényesebb területekben homállyal küszködik. Maga a költő is tudja persze, hogy homályos. Ám a részletek olykor-olykor megragadók, és maga az egzisztenciális probléma, távlatból szemlélve, már-már tiszta képet ad. Legföljebb azt lehet mondani, hogy az objektiváló költészetnek felfokozottnak, plasztikusnak kell lennie, felforrósodottnak, hogy az elvont gondolatit, a nehezen mondhatót verssé tudja alakítani. Összefüggést kell teremteni olyan tartalmi, fogalmi tények között, melyek látszólag nincsenek összefüggésben, de a vers nagyobb ívét tekintve, mégis egy képi ugrással összefüggésben vannak. Rilke és Babits mellett, Pilinszky János Harmadnaponja, vagy Nemes Nagy Ágnes objektiválása mutat erre eklatáns példát.
Ami a részleteket illeti, Balla Zsófia is nyújt gazdag példaanyagot. A Holdudvar, dicsfény, télutó című versben például így teszi érzékletessé a toronyból a földre vágó galambokat:
|
Vagy nézzük a kötetzáró vers egy részletét:
|
Vagy az Emlékezet és Óceánnak ebben a részletében:
|
Befejezésül azonban tegyünk ide egy teljes verset, melynek meglepően mély és plasztikus szürrealizmusa már címével kezdődik:
|
Ez ugyan látszólag nem igényes vers. Látszólag nem. Más műfajban, más minőségben, más korban a Wanderers Nachtlied sem „igényes”. Elképzelésem szerint mégis remeklés.
1993
Keresek egy idézetet, amelyet emlékezetből tudok, de helyét, körülményét nem találom. Egy idézetet, amely bizonyára felbőszítheti az írókat, irodalmárokat. Gottfried Benn írta – írónak, olvasónak korántsem rossz név. Csak ne állítaná azt, amit állít.
Ne állítaná, hogy a költőknek, a nagyoknak, úgy négy-öt verse marad fenn. Az a néhány számít csupán. A többi az irodalomtörténészek magánügye, későbbi kincsesbányája.
Ha nem csupán keserűségből, szomorú kiábrándulásból állította Benn, amit mondott, érdemes utána kutatni, hogyan gondoljuk mi a költői művek mulandóságát? Mi marad, mi él belőlük itt? Nem, nem a versszeretőkre tekintettel, hanem a széles közönségre, amely hallomások és ismétlések után fogadja be a verset. Hogyan válik a vers kulturális tudatunk részévé, általánossá, esetleg úgynevezett nemzeti értékké, mint például a népdalaink vagy a lét-, a sorskérdésekre felelő költői válaszok? Azt gondolom, hogy azért nem csupán négy-öt vers az, ami a nagy költők nyomán létrejöhet, igen, valamivel több, de azért igazolja Bennt, hogy bizony szám szerint kevés.
De az annál értékesebb!
Benn azokra a versekre gondolhatott, amelyek abszolút egyediségükben benne élnek a köztudatban, élményi alaphelyzetet teremtenek, érzelmi képletet, mozdulatsort adnak, olykor összefoglalók vagy aforisztikusak. Olyan versek vagy versrészletek idézetei, amelyeket nem kell néven nevezni, mert a széles közönség nagyjából úgyis tudja őket; egy szótól, ritmustól „bejönnek” magától értetődőn. Nincs semmi az irodalomban rögzítőbb, tudattárolóbb, érzelmileg gazdagítóbb, mint az ilyen vers. A próza vagy a dráma persze, hogy áradóan vagy katartikusan képes emlékeztetni, de a versnek ez az elemi idéző ereje, azonnali kulcsjellege nincs más műfajban. Inkább csak a zenében lehetséges.
Ha azt halljuk: „A hatalmas szerelemnek – Megemésztő tüze bánt”, ha azt: „Hazádnak rendületlenül…” „Talpra magyar”, ha azt: „Az Úr Illésként elviszi mind, kiket nagyon sújt és szeret”, ha azt: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, vagy azt: „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak – vendége voltam”, ha így beszél a költő: „ügyeskedhetsz, nem fog a macska – egyszerre kint s bent egeret”, vagy „szürke haja lebben az égen –, kékítőt old az ég vizében”, – nos, akkor ezek az idézetrészletek többnyire egész verstartalmakat hoznak létre. Mint ahogyan céloztam rá, zárványát tömörítik érzelmi világunknak. Ha tetszik, – és ez a legpontosabb képlet – bennük nyit (open) egy már kész, megszerkesztett belső komputeranyag.
És ez az a pillanat, amikor rá kell jönnünk, hogy Istennek hála érzelmi életünket alábecsülte Gottfried Benn. Hogy lehetséges ugyan a világirodalomban kinek-kinek esetleg elegendő az a négy-öt vers, mondjuk ennek Poe Hollója, annak Verlaine Őszi chansonja, de a magyar költőket idézve több és folyamatosabb az, ami még egy verstől idegen közönségben is megmarad. Akarva, ha sem, érzelmi életünk nyitottabb.
Persze kétségtelen, hogy ez a nyitottság kiválasztás és idő műve. A múlt műve és ritkán, nagyon ritkán a jelené. Nem is lehet az övé, ha tudjuk, hogy az eleven költészet a legkülönbözőbb módon formálja magát, ha „a hagyomány és a lelemény hosszú vad vitája”, amiről sok-sok évvel ezelőtt Apollinaire beszélt, ma is tart a század eleje után a század végén – bár az is lehetséges, hogy ilyen vagy olyan leleményes mód nélkül nem is lehetséges eleven, teremtő költészet. Ezt tudjuk, az idő majd választ ad. De talán nem is kell olyan nagy idő a válaszokra. Az a tizenöt évnyi költői életdarab, amelyen most, írótáborunkban gondolkozni szeretnénk, még éltette azokat, akik például elmondták azt, hogy „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, másfelől azt is, hogy „Mert elhagyatnak akkor mindenek”, és egyik ma is élő költőnk három sorában rögzíti azt a mélyen keresztény gondolatot:
|
Elmondja azt, ami már széleskörűen bizonyosság, általános érték. Bármi kétséget kínál is nekünk Gottfried Benn, nem kell félnünk attól, hogy az az ér, a költészet ere ma meddő.
1994
Napjaink műfordítás-irodalma joggal büszkélkedhetik azzal, hogy szinte új hagyományt teremtve, gyors tájékozódással tolmácsolja a jelentékenyebb kortárs költőket. De ugyanakkor büszkélkedhetik azzal is, hogy kiteljesítve a rászállt hagyományt szolgálja az ellentétes s mégis kiegészítő törekvést: kultúránk gyökereinek, a világköltészet első alkotásainak mind teljesebb megszólaltatását. S valóban a költészet ősidejét, első moccanásait és remekléseit soha olyan gondos és ugyanakkor költőileg magasrendű tolmácsolásokban, és már-már rendszeres feltárásban nem vehettük kezünkbe, mint napjainkban. A kínai Tao Te Kingtől és Si-king gyűjteményektől kezdve az akkád és az ind és természetesen a görög és latin ókori költészetig. És olyan fordítói remeklésekkel közben, mint Weöres Sándor ind és kínai kötetei, Devecseri Gábor Homérosza, Jánosy István ind és Aiszkhülosz fordításai, Kálnoky László görög kardalai, egészen Lakatos István teljes Vergiliusáig; nem beszélve a két világháború között megjelent nagyszerű fordításokról. Ám felsorolásunk korántsem teljes, hiszen voltaképpen ide kívánkozik még Rákos Sándor Gilgamese és másik akkád gyűjteménye az Agyagtáblák üzenete is. Joggal merül fel a kérdés: ez a sajátos műfordítói munka miért kiegészítés; civilizációnk mai fokán mit keresünk a kezdeteknél; miért hajolunk vissza különös figyelemmel hozzájuk?
A válasz nem is olyan magától értetődő, különösen nem, ha mind mélyebbre ásunk a pusztán kultikus költészetet bugyogtató forrásokig. Mert könnyű indokolni az ihletődésre és gyönyörködésre kész visszafordulást a görögökhöz, hol modern líra-képzetünk a lírai alapformákkal szembesül, őstörténetek és mítoszok jelképeivel át meg átszőtt kultúránk a kiindulásul szolgáló ősmítoszokkal. De mind ez a szembesülés elhomályosul vagy áttételessé válik, ha kilépünk a földközi-tengeri múltból a görög vagy a zsidó hagyományok világából, ha térben vagy időben messzebbre kalandozunk. Hogy tudjuk egyeztetni magunkat, vagy akár lényünk melyik rejtett részlete visszhangzik a kínai múlt vallási törvénykönyvére a Tao Te Kingre; és melyik megint a számunkra áttekinthetetlen ind istenvilág „ószövetségére” a Mahábháratára vagy a Rámájanára?
S még nehezebb a felelet, ha az időben legmélyebbre hatolva a közel négyezer éves kultikus költészet titkait fejtjük fel. Mit mondanak nekünk a sumér vagy akkád nyelvű agyagtáblák énekei, dicséretei, bűnbánó zsoltárai és ráolvasó szövegei? Hiszen ebben a régiségben a mítosz nem mítosz többé; Nabú, Szín, Nergal, Samas asszír-babilon istenségek neve csupán puszta név, nem Zeusz, Apollón, Hermész és nem is Jehova – s legföljebb egy-két mitikus hősnek, Gilgamesnek, Enkidunak van olyan fogható egyedi jellege, mint mondjuk Héphaisztosznak vagy Médeiának. S formailag ez a kultikus ősköltészet sem olyan alapforma, olyan örök minta, mint Homérosz, Szapphó vagy Anakreón. (Az akkád-sumér vers rímtelen, ritmusképlete megfejtetlen.)
Világos, hogy költészetünk őskeresésében itt merészkedtünk a legmesszebbre. S az olvasó, akit nem a tudományos kíváncsiság vezet, s a költő-fordító, aki szintén és magától értetődően lírailag akar azonosulni, hogy az olvasó is lírailag azonosulhasson, a költészetnek, mint emberi tevékenységnek az alapkérdéseivel kerül szembe. Egyrészt azzal, hogy a szavak egymás mellé rakása mikor válik költészetté? Mikor áll egybe a gyermekien eufóriás szóismétlés verssé a hanghatásokban kifejezését kereső érzelmi tartalom hívására? Másrészt azzal a kérdéssel, hogy miért van az ekként létrehozott versnek a prózán túlmutató megidéző és lebilincselő hatalma? Miért hiszi magáról az ókori költő – a névtelen ősköltészet tükrében ez világos – hogy valami módon Orpheusszal rokon, az isteni vagy az alvilági erőkkel cinkos, azokat legalábbis befolyásolni tudja. Sőt tovább lépve: miért hiszi általában az ókori ember, hogy a vers az istenekhez szóló nyelv?
S ha már ezek a kérdések felötlenek, akkor már valamivel könnyebb arra a felelet, hogy minden idegenségük ellenére mit mondanak nekünk ezek a régi, jórészt kultikus szövegek. Nyilván az ősszületés vagy, ha tetszik, a fogantatás pillanatában magának a líra létének a rejtélyeit bogozzák; azt, amit a szerepében, hatalmában kételkedő modern költő a költészet hatalmáról végül is kénytelen tudomásul venni, s azt is, amivel a formabontás óta folyton-folyvást küzd: mi az, ami már vers, mi a költészet formai minimuma.
Persze mindezeken a korszerű problémákon túl, melyeket itt éppen csak érinteni lehet, az olyasfajta szembesítés, amelyet Rákos Sándor végez az Agyagtáblák üzenetében, más további kérdéseket is felidéz. Ez a sumer-akkád költészet, mely a tudósok következtetése szerint időszámításunk előtt kétezer évvel virágzott s legfiatalabb hajtásai az időszámítás előtti ötödik századból valók, mintegy másfélezer év líra-történetének a megőrzője. Mármost egységesnek lehet-e tekinteni másfélezer év líráját, még akkor is, ha feltételezésünk szerint a tengernyi idő alatt a termelési és társadalmi viszonyok nagyjából egyneműek? És egyáltalában: lehet-e olyan egységesnek tekinteni a világ költészetét? Századokon és évezredeken át olyan egyértelműen azonosnak tekinteni a költészetnek, mint fogalomnak a tartalmát, mint amire mi hajlamosak vagyunk? Vajon nem más-e némileg a sumér, vagy menjünk közelebb az időben, a latin költészet-fogalom, mint a miénk? Nem mást tartottak-e ők versnek, nem mást élveztek-e benne, mint mi? Mert jóllehet mi szinte ízlésünk határain túlig tágítottuk ki líra-fogalmunkat, mégsem tagadhatjuk, hogy az ókori szövegek egy tekintélyes része csak keservesen jut át vers-küszöbünkön. És mennyivel kevésbé jutna át mondjuk egy trubadúr vagy egy petrarkizáló költő ízlésküszöbén. Amellett világos, hogy a szövegekhez való közeledésünk is más, eltér a korabeli olvasótól. Avatatlan szemünk költői találatot lát ott is, ami esetleg puszta költői konvenció volt, kötelező megoldásmód, mintegy a versben való beszéd egyik szinte függetlenült formai eleme. Homérosz például bárhol, bármikor, tengeren, vadonban, így mondja el az este érkezését: „S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák” – s mikor első olvasásra örülünk a friss, városias megfigyelésnek, eszünkbe sem jut, hogy a görög hallgató számára ez volt a ki tudja milyen mélyről származó kötelező formula. És hány és hány hasonló példát emelhetnénk ki Horatiusból!
De hát nem tudunk kibújni a bőrünkből. Ha sejtjük is, hogy a különböző korok olvasói-hallgatói mást-mást értettek költészeten és másfélét élveztek benne – erről különben érdemes volna bővebben beszélni, és a legkülönbözőbb tudományos teóriák beszélnek is napjainkban róla –, csak úgy tudunk látni, ahogy látunk, azt tudjuk élvezni, amit élvezünk. S így ebben a másfélezer évet felölelő sumér-akkád irodalomban a saját fejlődésünk analógiája, az európai líra kialakulásának előképe ragad magával: a kultikus költészetben az emberi személyiség megjelenése, az egyedi világkép lassú kibomlása. Nem mintha a kultikus kezdet nem rejtene magában laikus érdeklődésre is számot tartó értékeket, de azok, ha utánagondolunk, kivétel nélkül a későbbi fejlődés előrevetülései, a személyiség valamilyen formájú megnyilatkozásai. S mert az akkád mitológia számunkra halott, a kultikusban legföljebb ami minden kultuszban általános: a világ megértésére és megmagyarázására, a sors lebírására törekvő felajzottság az, ami hozzánk szól. És természetesen még egy – de ez már inkább formai elem – az ismétlések, gondolatritmusok ünnepélyes lassúságában, a retardációkban kialakuló archaikus szuggesztivitás, amely a személyesként is felfogható mondanivalókat felizzítja (lásd például a Tammúz-siratóénekeket a kötet kiemelkedő, legszebb darabját), s amely lehetővé teszi, hogy ez a formailag máskülönben kopár s tartalmában távoli lírai gyűjtemény bennünk is erőteljes visszhangot verjen.
Persze avatatlan szemléletünk szívesen feltételezné, hogy az agyagtáblákon fennmaradt irodalom csupán válogatás. Olyasféleképpen az, ahogy a Biblia az Istenre vonatkozó szövegek gyűjteménye. Az egyik agyagtábla „Könyvtári katalógus szerelmes versek kezdő soraival” (majd harminc darabot sorol fel) utal is erre. Hogy mi pusztult el, vagy mi rekedt kívül a „válogatáson”, megítélhetni a címek változatosságából: Uram, cédrusillatú a szerelmed, A vágy-igéző Hold már felkelőben, Szerelmesem, szeresd hát ölelésünk, Álom, hagyj el, szeretőm öle nagyobb feledést ád stb. Alig lehet elhessenteni a kényszerképzetet, hogy jóval több volt itt, mint ami fennmaradt – itt volt az eszményeink szerinti líra, vagy legalábbis annyi és az, ami mondjuk a görög költészetből korunkig közvetlenül átüt.
Ez a kényszerképzet elgondolkoztató – magunkra nézve elsősorban. Feltárul a múlt mérhetetlen mély kútja, s mit látunk meg a lenti derengő vibrálásban? Önarcunkat.
1964
Nagy szellemek elfogultságában is néha több van, mint a puszta elfogultság. Leonardo például azt mondja, hogy a festészet a tudományok királya: előbbre való a filozófiánál, a matematikánál, anatómiánál; a maga tömör, axiómás fogalmazásában meglepően hosszú fejezeteket szán arra is, hogy a festészet előbbre való a költészetnél. „Ha te a festészetet néma költészetnek nevezed – mondja híres eszmefuttatásában –, a festő is vak festészetnek hívhatja a költészetet. Mármost nézd meg: melyik átkozottabb nyomorult, a vak vagy a néma?” Szerinte, természetesen a vak, hiszen a látás nélküli élet „a halál nővére”. Mai szemmel bizony különösnek tetszik ez a vetélkedés. De ha az ember jobban odahajlik a szövegre, akkor indokolásként egy olyan gondolatsorra bukkan, amely előképe és bizonyos szempontból elérhetetlen példaképe a modern tudományos és művészi gondolkodásnak. Ez a gondolatsor körülbelül így hangzik: minden tudomány célja és értelme a természet, a való világ megismerése. A megismerés alapja a tapasztalás („a tudás a tapasztalat leánya”), s viszont minden tudás próbája az újabb tapasztalás. Mivel pedig a festészet létrehozója maga a természet, „a festészet törvényes lánya a természetnek”, előbbre való a filozófiánál, mert bár az „behatol a dolgokba és bennük szemléli tulajdon képességeit, de csupán elvontságokban: szóban, gondolatban teremti őket újjá. Művét hát nem töltheti el úgy az igazság, mint a festőt a maga igazsága, mert” – figyeljük csak itt megint Leonardo feltétlen empirizmusa bukkan elő – „mert a szem kevésbé csalódik, mint az értelem”.
Bármennyire „ül” is ez a végső érv; hogyan lehetne a tudományok atyja a festészet, mely megáll a puszta látványnál, a természet külszínénél? Igen, csakhogy Leonardo szerint a természet látható felszíne nem ábrázolható „igazi valóságában” a dolgok belső szerkezetének, mozgásuk törvényének, változásuknak, sőt létrejöttüknek megismerése nélkül. A festő, az igazi festő, egyetemes tudós. Ahhoz, hogy egy egyszerű jelenetet megfessen, ismernie kell az anatómiát, a test belső berendezését, az izmok mozgását, változásukat életkorok, nemek szerint, a lélektant, a jellemek és érzelmi állapotok rengeteg változatát, tartás és arckifejezés formáló képességeit, a fénytant, a fénytörés, szóródás, visszaverődés törvényétől kezdve a reflex-színek kialakulásáig és az árnyékok színeiig, a mechanikát, mely a dolgok elrendeződését, például a ruhák redőzését súlyuk, anyaguk szerint megszabja, a geológiát, mely a hátterül szolgáló táj kialakulásának ismeretében megadja annak jellegét. Ismernie kell – mennyi mindent kell még ismernie! Hiszen a leonardói festő-tudós számára a festészet problémáiból kiindulva, az egész természet, az egész világ minden jelenségével együtt kérdésessé válik. A festészet éppen azért a tudományok telje, mert gyakorlati problémáival felkelti az egyetemes megismerés igényét. Leonardóban legalábbis felkeltette. Ő megtalálta benne – Valéry szavaival élve – azt a központi helyzetet, melyből kiindulva a tudás vállalkozásai és a művészet útjai egyaránt lehetségessé válnak.
Ne, ne álljunk meg azonban itt. Ne csak azért ünnepeljük Leonardót, mert kimondta – bármily korszakváltó a gondolat – tudomány és művészet egymásrautaltságát, végső nagy összefüggését. Zsenije valódi méreteit, azt hiszem, fel sem foghatjuk, ha nem ismerjük tudásvágya fokát, tapasztalatszerző készsége éberségét. E téren nagyon is jogos a különbségtétel. Nem azonos dolog új jelenségek leírásával gyarapítani ismereteinket, és ezerszer látott, de igazi mivoltukban soha fel nem fogott jelenségek való arculatát észrevenni. Az egyik tudásunk mennyiségét gyarapítja, a másik átalakítja minőségét. Leonardo tapasztalása csupa-csupa ilyen helyretevő, minőséget adó tapasztalás. A legtöbb ember – furcsa dolog – sokkal gyakrabban lát értelme, mint szeme segítségével. A színes és változatos tér helyett elvont fogalmakról szerez tudomást. De Leonardo felfedezte a folyamatok részleteit, az egysíkú, absztrakt látványban a bonyolult tagozódást. Semmi sem volt idegenebb tőle, mint a naiv tudomásulvétel (az például, amellyel mi tudomásul vesszük korunk technikai csodáit), s mert mindig résen volt (ha egy felhőt látott, ha egy emelésre feszült kart), mindig fölfedte a rejtőzködő problémát. Az efféle átformáló világlátáshoz kivételes szem kell és – kivételes képzelet.
Hogyan? Képzelet a megfigyeléshez? Hiszen a képzelet – ilyesféleképpen tanultuk – éppen a való elemek meglepő összepárosításával támaszt újat, eltérőt, valóságontúlit. Jelképe a kentaur, a nemlétező félig-ló, félig-ember. De ez a dolog sántít, nagyon is romantizált. Éppen Leonardo tanít meg arra, hogy a képzelet leg-lelke csakis a valóság rejtélyére irányulhat. Nála világosan és példaszerűen arra irányul. Azt, hogy a madárszárny repülés közben hogyan mozog, ma már elmondja nekünk a filmszalag. De Leonardo látta és lerajzolta azt, amit nem látunk (tanulmány a madarak repülésének mechanikájához, repülő sirály), sőt két egymásbafonódó hullámvonallal ábrázolta a szárny- és testmozgás egymástól függő, de nem azonos haladás-görbéjét. Hogy tudta lencse, fénykép nélkül megfigyelni? Nyilván szeme és a valóságot előre megsejtő képzelete együttes erőfeszítésével.
Üssük fel bárhol a Tudomány és művészetet, még az olyan tárgyszerű megfigyelésekben is, mint például: „A kicsiny, de erős fény által létrehozott árnyék sötétebb, mint a kis fényerejű, nagyobb fény fakasztotta árnyék”, vagy „Ha egy arcot sötét helyen az egyik oldalról a szabad levegő egy sugarával, a másik oldalról egy égő gyertyával világítunk meg, az kétségtelenül két színben fog mutatkozni” – mondom, még az ilyen egyszerű megfigyelésekben is megsejthető, tettenérhető a képzeletnek a jelenséget már-már kísérletig letisztító, lecsupaszító munkája. Ám ez hagyján. Mit szóljunk akkor, amikor az árnyékok színeiről szólva eljut az impresszionista festészet alaptételéig, vagy amikor egy ilyen, csak napjainkban igazolható tételt kockáztat meg: „A föld már egy kis madárka súlyától, mely rátelepszik, elmozdul”. Nem hiába jegyezte fel róla Maxwell, a modern fénytan egyik megalapozója: „Képzelete olyan világos volt, hogy eszméit szabályos matematikai képletekbe lehet foglalni és össze lehet hasonlítani a hivatásos matematikusok képleteivel”.
Tudós-művész egyetemesség, tapasztalat-kincsünk minőségét átformáló megfigyelőkészség – még ha festészetéről szó sem esik, nem elegendő példa és tanítás ez akár évszázadokra? De Leonardo naplójának, jegyzeteinek van egy része (Tanácsok a festőknek címmel szerepel a Kardos Tibor mintaszerű gondozásában megjelentetett Tudomány és művészet kötetben), van egy része, mondom, amely a művész magatartásáról a szokott pontos axiómákban fogalmazza meg azt, amit az egész mű amúgy is sugároz. Ha Leonardo nagyságát tapintani próbáljuk, lehetetlen nem szólni róla. Nem mintha ez a rész sokkal többet mondana annál, amely a tudósi igényből, az örök belső készenlétből amúgy is ne következnék. Egy dologgal azonban mégis megtoldja: csak a művel törődő puritanizmusával. Hogy jól megértsük a szavak súlyát egy kissé bele kell magunkat élnünk a korba, a reneszánsz gazdagságába, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az, aki ezeket a tanácsokat írja, mégiscsak Leonardo. Ilyesmiket mond: „Értsd meg, festő, hogy a mi életszükségleteinkre nem nagy összeg bőven elég… Hányan éltek szűken, hogy erényekben lehessenek gazdagok… Vannak, akik pocsék fizetésért nem dolgoznak rendesen, noha tudnának ők is, csakúgy, mint más. Látod, milyen ostoba népség?… Tehát vigyázz, festő, hogy a nyereségvágy ne múlja felül benned a művészet méltóságát.” Végezetül még egyetlen mondatot: „Talán azt akarod mondani, hogy előbb tőkét gyűjtesz, hogy öregségedre eltartód legyen? Ez a törekvés soha el nem fog hagyni, az erények szállásán pedig csak álmok maradnak és hiú remények.” Azt hiszem, hogy nem kell ezekhez kommentár.
1965
Madame de Lafayette regénye, a Clèves hercegnő, úgy kezdődik, mint egy „társasági beszámoló” II. Henrik francia király udvaráról. Mintha csak a szerző elfelejtkezett volna arról – jegyezte meg egy korabeli kritikus – hogy regényt ír. Majd szinte észrevétlen megmozdul a beszámoló állóképe, megjelenik az udvarban egy új szépség, a regény hősnője: Chartres kisasszony s megindul érte a vetélkedés. Gáláns történetre számíthatunk hát? Nem, mert a hősnő a gáláns udvarban igazi szenvedélyeket kelt, s hamarosan be is evez a házasság révébe: Clèves herceg felesége lesz. Igen, de feltűnik az udvar legdaliásabb lovagja, a nők kedvence, Nemours herceg és szenvedélyesen beleszeret a fiatal hercegnébe. Szóval a szerelmi háromszögek ősregénye a Clèves hercegnő? Nem, mert véges-végig – hiába is várná az olvasó – nincs benne titkos vallomás, találka, vagy bonyodalmakat hozó beteljesülés. Sőt a szerelmesek – mert Clèves hercegné viszontszereti Nemourst-t – a nyílt vallomásig is csak akkor jutnak el, amikor a férj halála után, már mind a ketten szabadok. Úgy, hát akkor arról szól a regény, hogy a fényes ruha alatt is szenvedő emberi szív dobog? Ha a romantika vagy másfél századdal Madame de Lafayette után a rongyok takarta szív nagyságát zenghette, ennek is lehet némi létjogosultsága. A Courths-Mahlerek, a Marlittok őse hát a Princesse de Clèves? Nem és nem. Az írónő figyelmeztetésül, hogy sokkal magasabb igényekkel kell művéhez közeledni, ilyen lélektani megfigyelésekkel szövi át meg át regényének szövetét: „Barátok voltak, de az a tartózkodás, melyet hasonló vágyak okoznak” (mindketten szerelmesek hősnőnkbe) „nem engedte meg nekik, hogy kimagyarázkodjanak egymás között; és barátságuk elhidegült, mivel nem volt erejük, hogy őszintén beszéljenek egymással”. Vagy: a király, miután jogos féltékenységében szemrehányásokkal árasztotta el szeretőjét, Valentinois hercegnőt „mélyen lesújtva lakosztályába tért, de nem tudom, hogy Madame de Valentinois hűtlensége miatt szomorú-e, vagy talán inkább félelmében, hogy haragja nem tetszett a hercegnőnek”.
Kitetszik az idézetekből: méltatlan az írónőhöz ez a találgatás; a Clèves hercegnő, bármily kis könyv, az európai regény korai nagy remekművei közül való. Egy azóta teljesen elavult, letűnt regény-áradat közepén Madame de Lafayette egyszerre felfedezte – mégpedig műfajt-támasztóan –, hogy a megfigyelés a regény igazi anyaga, az önmegfigyelés és a mások megfigyelése. Ráhibázás volt, vagy az írónő természete, józan emberismerete diktálta így? Nagyon mindegy. Madame de Lafayette mindenesetre a szerelemről akart írni, a női szenvedély sorsáról, s hitelesen nem tudott róla másként. Mert a Clèves hercegnő írói szándék szerint persze hogy nemcsak egy mű: a lélektani regény megalapítása, hanem az első erőteljes női hang a szerelem jogáért lázadók kórusában, mely a francia irodalomban nagyon mélyről szól. XIV. Lajos kora, a gáláns kor, ehhez a kórushoz legföljebb annyit tett hozzá, hogy Corneille-jel és főként Racine-nal elutasította a galantériát: nem mellékutakon, hanem folttalan becsülettel kell a szív jogának érvényesülnie. De Madame de Lafayette, aki Corneille hanyatlása idején és Racine fénykorában írta a Clèves hercegnőt (1678-ban jelent meg a regény), némi szüfrazsett hajlammal rajtuk is túltett. Nem egészen áll az, amit a regény egyik magyar méltatója, Cs. Szabó László, szellemesen úgy fogalmazott, hogy a racine-i szerelemre borította rá a corneille-i férfibecsületet. Madame de Lafayette inkább oda konkludál: még a legnemesebb férfi-szenvedély sem érdemli meg az asszony áldozatos, nagy szerelmét. Az ő Clèves hercegnője nem vonakodva-engedő Xiména; a sértett Artemisz-gőg benne már a férfiúi nem ellen lázad. Se kitartás, se erény nem győzheti le a morális akadályokat s a velük párosult női gyanakvást. A regény végjelenete, Nemours és Clèves hercegnő első és egyben utolsó bizalmas beszélgetése világossá teszi, hogy Madame de Lafayette egy ellen-Cidet írt. A regény erkölcsi konfliktusa ugyanis, tagadhatatlan Cid-konfliktus. Corneille-nél Xiména apjának halála, itt a szerető férj halála áll a boldog beteljesülés útjába. Azt, az apát, a szerelmes Rodrigo párbajban ölte meg, ezt, a férjet – lélektani regényről lévén szó – a szenvedélyes és vigyázatlan Nemours akaratlanul a féltékenység kínjával pusztította el. Madame de Lafayette a végjelenetben, mikor Clèves hercegnővel összefoglaltatja szerelmük erkölcsi akadályait, egyenesen utal arra, hogy szemében ez a helyzet azonos a Cid-beli helyzettel: „Való igaz – mondja Nemours-nak a hercegnő – hogy ön okozta Clèves úr halálát, meggondolatlan viselkedése keltette benne azt a gyanút, amely aztán megölte; mintha kezével ölte volna meg”. „Érti ugye – folytatja még világosabbá téve a gondolatot –, hogy mit kéne tennem, ha ketten összekoccantak volna és ez a szerencsétlenség így következett volna be? Tudom, nem mindegy a világ szemében, de az én szememben a kettő: egy, mert tudom, hogy ön által halt meg és énmiattam”.
Keresztül léphet-e a szerelem ilyen erkölcsi akadályon? Corneille válasza igenlő, erénnyel, kitartással ki lehet engesztelni a megsértett morált. Madame de Lafayette válasza: nem. Ám tagadásának az indoka érdekesebb, mint maga a tagadás ténye. Clèves hercegnő érvelése kettős. Egy darabig Nemours-ral szemben, ha nem is szigorúbban, de hajlíthatatlanabbul Xiména kötelesség-érveit ismételgeti, a férfi könyörgésére azonban egyszerre csak így kiált fel: „De vajon a férfiak megőrzik-e szerelmüket a sírigtartó kötelékben? Remélhetek-e ily csodát egyedül az én kedvemért és szembenézhetek-e annak a szenvedélynek a megszűnésével, amely egész boldogságomat jelenti?” Nem, nem, Nemours széptevésre született, voltak a múltban és lesznek ezért a jövőben is szenvedélyei: boldogságuknak hát a féltékenység gyötrelmétől való félelem a gátja. Ennek a lélektani érvnek már semmi köze a corneille-i becsület-kódexhez; egy bonyolultabb, modernebb szerelem-eszmény zászlaját bontja itt ki Madame de Lafayette. S neki ez a fontosabb. Clèves hercegnő még azt is elismeri, hogy a kettő közül ez az erősebb érve. Ha a féltékenységtől való menekülés, a nyugalom-vágy nem élne benne, puszta erkölccsel nem tudna ellenállni. De a tűnő szerelemért nem lehet, nem érdemes ekkora morális terhet s hozzá ekkora félelmet magára venni. Marad tehát az erény és a boldogtalanság gőgje.
A regény utolsó pár mondata ezt a gőgöt igazolja. „Közben hosszú évek múltak, s az idő és a távolság valahogy csak enyhítette a herceg fájdalmát és szenvedélyét” – írja Madame de Lafayette. – „Madame de Clèves élete viszont, mely már nem soká tartott, valóságos tárhaza lett a hasonlíthatatlan erényeknek”. A Cid végszavával a rímelés világos. Csakhogy míg ott az idő és a távolság a morális konfliktus feloldódását helyezi kilátásba, itt ezzel szemben az egyik szerelmes bármily szenvedélyes, mégis csak megvigasztalódó, alacsonyabbrendű érzéseire utal. Hasonlíthatatlan erényekben csak a másik tündököl – a beteljesülés próbájára sosem bocsátott szenvedélyével.
Ezt a kesernyés, sértett érvelést – s azt, ami mögötte áll: az egész regényen végighúzódó lélektani realizmust – mint mondottuk, egy világ választja el Corneille-től. Madame de Lafayette ellen-Cidje hiába születik a klasszikus francia dráma fénykorában, hiába vesz át tőle tematikát, motívumokat, más alapon áll, mint a klasszikus dráma. A királyi udvar, a szereplők magas rangja ne tévesszen meg bennünket, Madame de Lafayette hősei, a corneille-i, racine-i hősökkel ellentétben nem formálják a történelmet: rangjuk ellenére már köznapi szereplői ők a szerelem és szenvedély drámájának. Sorsuk is máson fordul, egy medaillon eltűnésén, egy félreértésen, egy meglesett magaelengedett pillanaton. Egy új irodalmi korszak kezdődik velük: a köznapi élet, az intim köznapi valóság kora. Madame de Lafayette a letűnő korból magába szívta még a legjavát: a klasszikus dráma csodálatosan kimunkált lélektanát, melyet egy megbántott szív gyanakvó okosságával, páratlan megfigyelőképességével pótolt meg. S egy műfaj kulcsát felfedezve tette, az elemző észt, a megfigyelőképességet, a regény alapjává. Túllépve kortársain, így lett remekművével egy olyan regényfajta megalapítója, mely csak száz-százötven évvel az ő halála után termi meg hozzá méltó gyümölcseit.
1960
Aki elolvassa A Patkányfogó előszavát, bizonyára megütődik az utolsó bekezdés néhány védekező mondatán. „Nem cáfolom meg a mendemondákat… – írja Zola. – Ha tudnák, hogy a vérszopó szörnyeteg, az ádáz regényíró – tisztes polgár, tanulmányainak és művészetének élő ember, aki csöndesen meghúzódik otthonában, s egyetlen vágya, hogy minél mélyebb, minél élőbb művet hagyjon maga után!” És erre rímel a zárómondat is: „Egyszer talán majd engem is felfedeznek a rám szórt ostobaságok halmaza alatt.” A Tisztes úriházba – a Rougon-Macquart ciklus egy későbbi könyvébe – bele van szőve egy írói önarckép – s ezt megint ugyanez a védekező mozdulat hozta létre. Mert míg a történet során az úriház minden hálószobatitka és hátsó lépcsőházi mocska napvilágra kerül, magamagáról alig mond el itt Zola többet, mint hogy az általános rothadáson kívül álló, szerény, visszahúzódó ember, aki egyedül művének él.
A mai olvasó, aki klasszikusként veszi kézbe Zola egy-egy könyvét, joggal csodálkozik, miért volt szükség erre a magyarázkodásra. Miért kellett Zolának rágalmakat, személyéről szóló, „mendemondákat” elhárítania? De ha egy kevéssé belegondol abba, hogy az 1871-től 93-ig írt Rougon-Macquart ciklus milyen közállapotokat fedett fel, mit látott a korszak valóságának, s ezzel milyen társadalmi erőket hívott ki az író ellen, akkor egyszeriben világos, hogy mindez egy harcos író kénytelen-kelletlen védekezése, kinek a megjelenés idején minden könyve botrány. Akkor még az is kiviláglik, hogy nemcsak eltökéltség, meg nem hátrálás, hanem megkapó pátosz is van az Előszó első mondataiban: „A Rougon-Macquart család… átfogó tervét már 1869-ben elkészítettem, s azt teljes szigorúsággal követem. A Patkányfogót megírtam, amikor rákerült a sor, mint ahogy meg fogom írni a többit is, és egy pillanatra sem térek le megszabott utamról.”
Pedig Zola, ha a Rougon-Macquart ciklusban vetekedni is akart Balzac Emberi komédiájával, nem tűzött ki maga elé Balzackal azonos célt. Egy feljegyzésében maga szögezte le, hogy az ő keretei szűkebbek. Sőt ki is mondta: „Nem társadalmunkat akarom ábrázolni, csak egyetlen család életét.” Az ő regényelmélete – a naturalista regényelmélet – a korszak egyik legjelentékenyebb kritikusa, Taine hatása alatt alakult ki, aki azt tanította, hogy az emberek cselekedeteit három tényező határozza meg: a származás, a környezet és az időpont. Zola ebből azt a következtetést vonta le, hogy elég a származást, a környezetet egy bizonyos idősorban ábrázolni, és máris tudományos bizonyossággal előttünk áll a jellem és az emberi sors. Olyan tisztán és szükségszerűen, mint egy oldatból kicsapódó kristály. Az író tehát afféle tudományos megfigyelő vagy kísérletező, aki a társadalom lombikjaiba és görebjeibe belehelyez egy családot, s a folyamatok végén felmutatja az emberi roncsolódás, züllés, tönkremenés szükségszerű produktumát: a borzadályt keltő végeredményt. A Rougon-Macquart ciklusnak ezért is adta alcímül: „Egy család természetrajza és társadalmi története a második császárság idején.”
Persze az, hogy az emberi sors ily mértékig a körülmények rabja, az, hogy nem befolyásolják eszmék, gondolatok – nagyon is kétséges. Ahogy végül az is kétséges, hogy a Rougon-Macquart ciklus pusztán egy család „természetrajza”. Zola, amikor a megfigyelést tette regényírói módszere alapjává, önkéntelen átlépte regényelmélete korlátait. A Germinal például korántsem csupán az egyik Rougon-Macquart származék, Étienne Lantier története, hanem a montsou-i bányászok sztrájkküzdelmeié, ahogy A Patkányfogó sem Gervaise és Coupeau puszta elzüllésének regénye, hanem a kuporgató-nyomorgó párizsi kispolgárságé és a még öntudatra nem ébredt munkásságé. Ám furcsa dolog: amilyen körültekintéssel, megfigyelésről megfigyelésre haladva, ábrázolja Zola a környezetet vagyis a társadalmat, olyan esetlegesen bizonyítja azt, amit pedig elmélete szerint szükségszerűnek tart: a környezet hatását alakjaira. Nézzük meg ezt a kérdést, éppen A Patkányfogót szemügyre véve, némileg közelebbről.
Zola közvetlen célja a regényben a két családtag, az eleve némi terheltségeket hordozó Gervaise és Coupeau tönkremenésének vagy elállatiasodásának fokozatos rajza (és persze Nana „terheltségének” bemutatása, melynek hatását majd a ciklus későbbi kötetében bontakoztatja ki). A regény korabeli nagy újsága és időálló felfedezése azonban mégsem ez. Ha visszagondolunk arra a Párizsra, amelyet mondjuk Stendhal és Balzac műveiből vagy akár Flaubert Érzelmek iskolájából ismerünk, gyökeresen más Párizs az, amit A Patkányfogó felmutat. Még leginkább a romantikusokra, Victor Hugo egy-egy nyomorleírására emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy iszamos, bűzös kútmélységét nem világítja be soha a költészet napja. Egyfelől a mocskos, felhólyagzott falak, rothadást lehelő kapualjak, bűzlő kiöntők, szutykos és penészes odúk világa ez a Párizs, másfelől olyan utcáké, bisztróké, pálinkaméréseké, melyeket a munkakezdés és munkavégzés idején a szokott regényhősöktől idegen, „más nép, másfajta raj” tölt meg, áraszt el. A Patkányfogó nagy felfedezése a 70-es évek proletár-Párizsa, a munkájukból élő kizsákmányoltaké – ha Zola maga ezt a kifejezést nem is hangsúlyozza –, akiknek életét egy tudós lelkiismeretességével figyeli, és egy humanista együttérzésével ábrázolja. De – s itt van ábrázolásában az elrajzolás, a kívülről szemlélő humanista tévedése – Zola ennek az alkoholtól butított és a korabeli munkaviszonyok igájában tartott népnek a nyomorát, tönkrejutását, lezüllését elkerülhetetlennek, szükségszerűnek tartja. Legalábbis ezt diktálja neki a saját elmélete.
Csakhogy a művészi ábrázolás egy bizonyos színvonalon felül ellenáll az elméleti tévedésnek. Bármily plaszticitással, nagy intenzitással tárja is fel Zola a kocsmák elaljasító levegőjét, a mocskos udvarok, tisztátalanul élő családok lefelé húzó, elbuktató világát, mégsem tudja művészileg bizonyítani, hogy – képletesen szólva – a sártengeren keresztülhaladva bele is kell hemperegni a sártengerbe. A regény elején Coupeau tisztességes munkásember, aki bár napról napra elhalad a pálinkamérések előtt, és látja a dologkerülő iszákosok henye életét, esze ágában sincs közéjük állni. Éppen tisztességével, szolid megbízhatóságával nyeri el a züllésből és nyomorból kifelé igyekvő Gervaise szerelmét. Miért bukik el hát Coupeau, miért lesz örök időkre dologtalan iszákos, családterhe alkoholista? Zolának a környezet szükségszerű hatását az elbukás motívumaival kellene bizonyítania. Igen, de a bukást – így áll ellen öntudatlanul a művészi ábrázolás az elméletnek – egy véletlen okozza. A tetőn biztonságosan dolgozó bádogosra rákiált alulról a kislánya, s emiatt kihajol s leesik. Lábadozása alatt szokik le a munkáról, kap rá az alkoholra, s válik belőle kocsmatöltelék. A regény másik fordulópontja, Gervaise bukása, megint csak egy ilyen véletlen. A mosodai estély alatt váratlanul feltűnik Gervaise volt szeretője, Lantier. Coupeau első dühében késsel rohan rá, a két férfi már-már ölre megy, amikor egyszerre csak megbékélnek, és Coupeau erőszakkal beinvitálja a boltba Lantier-t. Zola Coupeau változását nem magyarázza meg, ahogy arra sem sok szót veszteget, miért költözteti magukhoz albérlőnek a volt szeretőt. Pedig Gervaise emberségének ez adja meg a kegyelemdöfést. Ettől kezdve hanyagolja el a munkát, lép a két férfival promiszkuitásra, s válik majd maga is iszákossá.
Nem, bármilyen szuggesztívek is máskülönben a részletek, a „környezet szükségszerű hatását” éppen a fordulópontokon nem lehet elfogadni. Itt, a realista regény törvényei szerint, a véletleneket legalábbis lélektani magyarázatokkal kellene valószínűsíteni: át kellene térni a külső ábrázolásból az úgynevezett belső ábrázolásra. Ez azonban ellentmond Zola általános módszerének. Ő – ha jobban odafigyelünk, könnyű észrevenni – sosem engedi meg magának, hogy a megszorított és válaszút elé állított ember belső vívódását részletezze. Elképzelése szerint ez a vívódás nem is nagyon érdekes, nem is nagyon fontos. Hiszen a cselekedetek rugói szerinte mélyebbek: átöröklött adottságok és a körülmények következményei. Világosan kitetszik ez a felfogás A Patkányfogó keretein belül Nana megformálásában. Az ő alakját az olvasó születésétől (terhelt szülők!) ringyóvá éréséig követheti nyomon. A hatások benne nyílegyenesek: apja alkoholizmusa perverz játékokat, anyja korán megfigyelt promiszkuitása, apja ütlegei korai prostituált hajlamokat váltanak ki. Soha nem halljuk, hogy mit gondol vagy mit érez; csak azt látjuk, hogy milyenné válik.
Persze, ez a módszer, ha a belőle vont végkövetkeztetés elvileg problematikus is, egy nagy tehetségnek kivételes sarkallója lehet. A jellem és a sors külső eszközökkel való megteremtéséhez ugyanis a szokottnál jóval nagyobb mértékre kell duzzasztani a külső eseményeket. Az írónak szélesre kell tárnia regénye kereteit, megfigyelést megfigyelésre halmozva, történetre újabb történettel rálicitálva, árasztania kell a valóságot. S ez az, amiben Zola állja a sarat, amiben messze fölébe emelkedik általában a naturalista regényíróknak. Ő valóban az a tudós író, aki hallatlan anyaggyűjtéssel dolgozik, s nincs más törekvése – ahogy idéztük is már –, mint hogy műve minél mélyebb, minél élőbb legyen. A Patkányfogó olvasója látni fogja – és Zola ismerői persze tudják –, hogy általában széles, nagyméretű tablókkal dolgozik, amelyeknek minden részletét a valóság legpontosabb ismeretében tervezi ki. Ezekből az egymás mellé illesztett tablókból áll össze a regény egésze. Vegyük mindjárt az első – és tegyük hozzá – feledhetetlen képet: a mosónők verekedését a nyilvános mosóhelyen. Hogy gomolyog ott a gőz, bugyborog a dézsákban a fehérnemű, olvad szét a forró vízben a szóda, s csattognak az egymás mellett dolgozó asszonyok sulykolói. S ebben a szappan- és nedves fehérnemű-szagú – regénybe még talán soha be nem került – helyiségben, a dézsák, öblítők és lúgos palackok között úgy összeverekszik Gervaise és Virginie, hogy végül a sulyokkal egymás meztelen testét sulykolják. Merész a helyszínválasztás, felfedezésszámba megy a leírása, de még merészebb, még inkább felfedezés jellegű az asszonyok hajcihője, rikoltozása, a néző és uszító közönség végletekig feszített idegeinek a vonaglása. Hogy Zola ismeri, amiről ír? Hogy minden párbeszéde, felkiáltása a valóságból ellesett? Hát persze! A vizes szoknyák tapadásától a mosónők komisz nyelveléséig minden a kisujjában van. S kell is, hogy a kisujjában legyen, mert csak ezzel a sűrű, ragacsos valóságanyaggal lehet sugalmazni azt, hogy aki az élet általa leírt bugyrain áthaladt, olyanná lett, amilyenné ő mutatja, hogy lennie kellett.
Megesik persze, hogy ezt a sugalmazó módszert túlzásba is viszi, és céljai érzékeltetése kedvéért olcsóbb eszközöket is fölhasznál. A regény harmadik tablójában például, az esküvő és a lakodalom leírásában, kitűnő elemek mellett elkoptatott, sőt banális elemekkel is él. Telitalálat például az, ahogy Coupeau-t és Gervaise-t ripsz-ropsz összeadják, olcsó pénzért „két nagymise között, míg az Úristen távol van a házától”, hogy végül kábultan, kifulladva állnak meg odakint a tűző napon, a nagy sietség után. De már a lakodalom leírása az unos-untalan ismételt, átlátszó és válogatatlanul egybefűzött baljós jelekkel, nem mondható ilyen szerencsésnek. (Zola kiadós zivatart támaszt, hogy a hangulat tönkremenjen, az olvasót figyelmeztesse, s ezt végül még azzal is megtetézi, hogy egy részeg temetőhuszárt is színre léptet, aki Gervais-nek a halál boldogságáról gajdol.) Bármily kitűnőek közben az egyes részletek, a Louvre megnézése, a Vendôme-oszlop megmászása, a pillanatonként visszatérő, mindenáron való sugalmazás itt a valóság kárára van. Világos ugyanis, hogy az életben, s így művészi ábrázolásában is, a tragikus folyamatoknak vannak megpihenései, vannak reménnyel teli, felfelé mutató pillanatok. A sorscsapások szinte akkor igazán sorscsapások, ha derült égből jönnek. S Zola önnön mondanivalójának árt, hogy még a lakodalmon sem hívja elő, sem hagyja felfényleni ezt a derültebb égboltot.
De még ha az olvasó vitatkozva olvas is, és magában fennakad egy-egy romantikából átcsempészett elemen (a gyászhuszár misztikus megnövelésén például) vagy naturalista túlhajtáson (Lalie megostorozásán), A Patkányfogó teljes vízióját illetően mégis az író foglya marad. S ez nem jöhet létre másként, mint hogy az itt-ott szembeszökő túlhajtások ellenére, az egész mű alapszövetének megvan a lenyűgöző művészi hitelessége, a magához bilincselő realizmusa. Még ha Zola néhol túlszínez is, a nyomor és emberi alacsonyság elemeit rikítóan és monoton ismételgetéssel kenve fel, egy pillanatig sem kétséges, hogy mindezek az író által látott, sőt jól megfigyelt elemek; undokságuk nem azért kapott hangsúlyt, mert az író – ezt vetették mindig a szemére – különös előszeretettel turkál az élet hulladékában, hanem mert a csupasz szenvedés, az élet förtelme fellázítja szívét, s művén át ezt a lázadást akarja olvasóiba beleplántálni. A Rougon-Macquart ciklus egyes köteteinek – azon a helyenként hol szorosabb, hol lazább szövésen túl, hogy egy családból valók a ciklus szereplői – mélyebb összekapcsolódását, szervesebb egymáshoz tartozását ez az embertelenségen felháborodó, nyomortól, megalázástól, hamis erkölcstől izgalomba jövő zolai magatartás teremti meg. A ciklusnak persze vannak kötetei, amelyek nem vizsgálják olyan közvetlenül a butító nyomor és züllés mélységeit, mint A Patkányfogó, hiszen Zola témáiban bekalandozta a második császárság egész korát, politikai és egyházi, tőzsdei és földbirtokosi viszonylatait. Vannak könyvei, amelyek nem ilyen végletesek, nem ennyire hevesen célratartók; gondoljunk a Mouret abbé vétkére vagy a Szerelemre, melyet éppen A Patkányfogó után írt, mintegy más, bensőséges, lírai témát választva pajzsul a brutalitás vádja ellen. Brutalitás? Mintha az író bűne volna az alkohol és a nyomor rombolása. Mintha a látó maga volna felelős a látott jelenségért. S végül mintha Zola nem ábrázolná, igen, még magában A Patkányfogóban is, azt az életmódot vagy legalábbis annak az életmódnak egy csücskét, amelyet szíve, embersége szerint hőseinek szánna. Méghozzá olyan plaszticitással, annyi tartózkodó lírával illesztve bele a romlásba a munkásidillt, az elaljasult szerelembe az igazi szerelmet, hogy valóban csak a legvégletesebb elfogultság tud szó nélkül elmenni mellette. A Patkányfogó egyik legszebb, legmélyebb jelenete ez: Goujet úr, a kovács, Gervaise soha nem valló imádója, egy mestermunkával, egy csapszeg bravúros kikovácsolásával fejezi ki az asszonynak azt, amit elmondani másképpen nem képes. A férfi munkával való udvarlása, az asszony csendes jóérzése, kettőjük szótlan, egymást értő együttléte a füstös-hangos kovácsműhelyben, nem a költészet, a képzelet, de a munkás mindennapok mélyre futó, gyöngéd idillje.
De végül is, ma már nevetséges dolog mentegetni A Patkányfogó Zoláját, hogy a szenny és alacsonyság láttatása mellett volt érzéke az élet gyöngédebb jelenségeihez is. Hiszen az a harc, amelynek során, a Rougon-Macquart ciklus írása közben, annyiszor védekezésre kényszerült, s az a hajsza, amelybe a Dreyfus-per idején a J’accuse miatt került, réges-régen és az író teljes győzelmével elült már. A mai olvasó előtt pillanatra sem kétséges, hogy a monumentális zolai életművet a haladásba vetett hit, a haladásért való tettvágy sarkallta. S szinte fölösleges is rögzíteni, hiszen annyira szembeszökő, hogy A Patkányfogó írója, a maga regényelméleti dogmatizmusában talán elméretezve, mégis azért rajzolta az életet úgy, ahogy rajzolta, mert tenni akart az emberért. Egy óriás, lenyűgöző és elrettentő látomást írt föl elénk, azért, hogy ne kerüljön bele ember többé patkányfogóba.
1964
Sartre színdarabja, Az ördög és a jóisten, filozófiai tételdráma; minden benne van amit a sartre-i egzisztencialista filozófia tanításaiból egyetlen drámába bele lehet sűríteni, sőt talán több is annál. A szereplők részben elmondják, részben Sartre általuk ábrázolja, hogy az ember magányos; semmi más, mint amivé önmagát cselekedete által teszi, szabadon, determinálatlanul választ, de választásáért felelős; felelős, persze nem az Égnek, hiszen nincs Isten, „Isten az ember magánya”, nincs abszulút erkölcs, elvont és örökkön érvényes jó és rossz, hanem felelős embertársainak; a mások szabadságában rejlik az ember saját szabadsága stb.
Ahhoz, hogy a drámában a filozófiai burjánzás táptalaja létrejöjjön, Sartre Goethe nyomán hősévé választja a német parasztháborúk egyik vezérét, Götzöt, „Németország legjobb hadvezérét”. Götz a dráma során, híven a tételhez, hogy az ember maga valósítja meg önmagát a cselekedeteiben, három lehetséges magatartás végletes reprezentánsa. Előbb a rossz, az elvont Rossz képviselője, majd egy fordulattal, hiszen a választás szabad: a jó, az elvont Jó lovagja, míg végül az abszolút Jó és Rossz fogalmát abszurdnak találva, rá nem ébred arra, hogy „a mi földünkön és a mi korunkban a Jó és a Rossz elválaszthatatlan”, s vállalja, hogy „rossz lesz, mert csak így lehet jó”: vagyis átveszi a paraszthadak vezetését, mint mondja: hóhér lesz és mészáros, mert csak így szolgálhatja a többé már nem metafizikus értelemben vett jót, a dialektikus materialista jót, az emberi haladást.
Ahhoz képest, hogy ez a váz mennyire elvont, a darabnak rengeteg a cselekménye, sőt látszatra még vérbő is az anyaga, ha vérbő az a színpadi világ, ahol unos-untalan kínzásról, szeretkezésről, városperzselésről, kollektív nemi erőszakról, tíz-húsz ezrek levágásáról vagy karóbahúzásáról esik szó, s gyilkosság, halál, ostorozás, öncsonkítás a nyílt színen játszódik. Ám ez a szokványos egzisztencialista drámai végletesség, melyet Sartre az idegek borzolására kiszámítottan, egy zsonglőr ügyességével kezel, nem az írói anyag szerves tartalma, hanem csupán a filozófiai problémák ábrázolhatóságának kelléktára. S ez azért más. Sartre viszonya a drámához (ahogy Dürrenmatté is) a megszokotthoz mérve fordított. Nem írói élményei vannak, nem megírásra kívánkozó életanyaga, amely ilyen vagy olyan végső (esetleg filozófiai) mondanivalót is kibontakoztat magából, hanem elvont, gondolati mondanivalói, amelyeket merőben kiagyalt életanyaggal drámába öltöztet. Ám még ez az öltözék is átabotában szabott, pongyola vagy markírozott; Sartre mintha nem is kívánná leplezni, hogy a természetes emberi valóság az ő számára csak arra való, hogy a filozófiai problémák ábrázolása kedvéért valószínűsítse a törik-szakad létrehozott határ-helyzetek (Grenz-szituációk) sorozatát. Sartre színpada ehhez képest nem szokványosan reális, hanem elvont színpad, hősei a gondolati tartalmak igényei szerint rángatott bábok. Bármi történjék is velük, bármit is cselekednek, semminek sincs az az igazi súlya, jelentősége, megrendítő hitele, mint az életben vagy az igazi színpadon. Egy szereplő nyílt színi lemészárlása nála nem több, mint egy sakkfigura levétele. Hősei nem is reálisabbak mint a sakkfigurák – életük, vagy ha tetszik: valódi egzisztenciájuk nincs is, csak elvont, gondolati jelentésük.
Ezen a színpadon, amely olyasféle, mintha Camus Közönyének hőse hozta volna létre a maga teljes érzelmi bénultságában, Sartre láthatóan pompásan érzi magát, és már-már zseniális könnyedséggel építkezik. Az elvontság bolygóközi súlytalanságában páratlan szuggesztivitással cikázik itt évről-évre, legfőbb erénye: a logikája. Szituáció-elemzései lenyűgözőek és mesteriek – még a francia drámairodalomban is, ahol pedig Corneille és Racine éles és pontos logikája kényeztette el a nézőt a szereplők páratlan helyzet-elemzéseivel. Ám egy színdarab értéke mégsem a logika tűzijátékán múlik, egy színdarab mégsem filozófiai mű. Súlya – még ha tandráma is – akkor sem függ csupán a kifejtett tételek filozófiai érvényességétől. Ha iskolásan vagy szokványosan mérlegeljük Az ördög és a jóistent, azt kell keresni benne, ami a drámát drámává teszi, vagyis a főhős küzdelmét külső vagy belső determináltságával. Hogyan? Determináltság? – ez az éppen, amit Sartre filozófiai alapon tagad. Főhőse, Götz szabad, választását semmi sem determinálja, nem determinálják eddigi választásai sem. Nos, nem véletlen, hogy Sartre harcos ellenfele a pszichológiának. Hiszen mi más a jellem, mint az eddigi választások megfigyelhető tendenciája, melyből a soron levő választásra is következtetni lehet. Vagyis, az emberi jellem mint fogalom, eleve feltételezi a múlt választások befolyásoló jellegét. Az ördög és a jóisten Götze azonban elvileg, tételszerűen a ma született gyermeknél vagy egy bolygónkra tévedt Mars-lakónál is kötetlenebb, hogyan is befolyásolnák múlt cselekedetei jövő cselekedeteit? Könnyedén, természetesen ölti hát magára ez a Götz – Sartre szándéka szerint – a három ellentétes magatartást. Csakhogy Götz, ez a Götz, az egész világirodalom tapasztalata szerint nincs; Götz maga a lélektani abszurdum. Sartre egy néven nevez három különböző hőst, akiknek külön-külön, egy-egy felvonásnyi életükben megvan önmagukkal a lélektani azonosságuk, sőt, akik még talán egyik énjükből a másikba – sokkal küzdelmesebben ugyan, mint ahogy Sartre ábrázolja – át is nőhetnek, át is alakulhatnak. Elvégre a világirodalom számon tartja az ephezusi utat, a Saulusból lett Paulust. Ám a történelem sajna egyetlen példát sem mutat fel arra, hogy egy áruláshoz, kínzáshoz, tömegmészárláshoz, városégetéshez, erőszakoláshoz szokott zsoldosvezér az elállatiasodásnak erről a fokáról egyszeriben olyan érzelmes embermegváltóvá és népboldogítóvá válhat, mint amilyen Götz a második felvonásban. Ki tudja milyen „irracionalizmus”, milyen ostoba és nemlétező determinizmus, vagy a dolgok, az emberi jellem milyen nehézkedése okozta, de ezek a hajdani, valóságos hadnagyok új választásaik során sohasem tudtak kilépni régi választásaik köréből. Isten ments, talán mégsem voltak teljesen szabadok, vagy, hogy a jellemből – bár a választás szabad – mégsem olyan egyszerű kilépni, mint egy irodalmi hőssel elkövettetni egy „action gratuite”-et.
Sartre persze mindezt tudja, s tudatosan is lépi át, vagy kénytelen átlépni. Egyrészt azért, mert sajátos írói alkatánál fogva az ember köznapi érzéseiről túlnyomóan csak logikai tapasztalata van, mint a vaknak a színekről (azért is hajszolja a végletes helyzeteket, hátha ott felbukkannak az érzések); másrészt azért, mert filozófiai álláspontja voluntarisztikus: tétele: ha nem is olyanok az emberek, mint ahogy leírja őket, legyenek olyanok, vagyis szabadon választók és felelősek. Node, ha túllép a jellemen, a megkötő, meghatározó érzésvilágon, az ember adott valóságán az ember lehetőségei kedvéért, akkor máris olyan szférába emelte a színdarabot, melyben szokott mércéinkkel nem mérhetünk. S ez rendben is van. Elvégre felnőttek vagyunk: nem hiszünk változtathatatlan esztétikai rendszerekben. Az esztétikai ítélet gyakran csupán érzésen alapul; ilyenkor a puszta érzésnek a diktandóját fogalmazzuk logikai rendbe, és próbálunk belőle új esztétikai törvényeket levonni.
Mit tegyünk azonban, ha érzéseink vegyesek? S mit tegyünk, ha a jellemet elvető helyzet-ábrázoló darabokból, az úgynevezett absztrakt színpadból leszűrhető ilyen vagy olyan tanulságokat se tudjuk „Az ördög és a Jóisten”-re alkalmazni? Mert az absztrakt színpad, amikor elveti a jellemet, elveti annak drámai küzdelmét is, és a hagyománnyal radikálisan szakítva nem egyes sorok, hanem az élet ilyen vagy olyan jelképi megelevenítésére tör. Sartre ezzel szemben a filozófia síkján (méghozzá a szokott hármas tagolásban) szabályos fejlődésdrámát csinál, anélkül azonban – s ebben rokon az absztrakt színpaddal –, hogy a hős jellemfejlesztésére, lélektani hitelességére gondot fordítana. Götz tehát míg egyfelől nincs, másfelől tudata lépésről lépésre fejlődik. Sartre persze esetleg Az ördög és a jóistenre is vonatkoztathatja azt, amit még 1947-ben az új színházi törekvésekkel kapcsolatban írt, s amelynek egy részletét a Nagyvilág olvasói is olvashatták: „Nincsenek többé karakterek – írta Mi az irodalom? című tanulmányában –, a hősök csapdába esett szabadságok, mint mi mindannyian. Mi hát a kiút? Egy-egy személy semmi más nem lesz, mint a kiút megválasztása, és nem ér többet, mint a választott kiút… A választott kiutat meg kell találni. És aki megtalálja, önmagára talál. Az embert napról napra fel kell találni”. Csakhogy kérdezhetnénk: az ember, aki kiutat keres, azt nem küzdelemben keresi és választja? S aki önmagát megtalálta a küzdelemben, miért nem karakter?
1965
Nagyjai megformálása után az irodalom rendszerint megtorpan és lélegzetet vesz. Az egyéniségek súlyuk, nagyságuk szerint fullasztják el, a nyomukban megkapaszkodott, felnőni vágyó életet. Ennek az egymást tipró burjánzásnak a harca akaratlan és részvétlen, mint a növényeké. Mennyi görcsös ferdülés és kerülő út jelzi szerte nyomait. Az embert nemcsak az határozza meg, hogy honnan indult, hová tart, hanem az is, kiket volt kénytelen kikerülni, kiken hogy jutott túl. Sőt éppen az az utat jelző, hogy az író a pálya elején kiket lát maga elé meredni visszariasztón, kiket ismer fel önmagának akadályként ugratóul. A választás nemcsak a belső erők, a tehetség pillanatnyi készültségének a helyes felmérésén múlik, hanem nagyobbára a művészi igényen. E kettő együtt: tehetség és igény, eredendően magukba zárják az elkövetkezendő írói pálya lehetőségeinek belsőleg megszabott határértékeit; szintjük, intenzitásuk már-már lét előtti a lélekben s mégis létet meghatározó, mint a csíra. Ami egy-egy korosztályt az irodalomban egy nemzedékké ötvöz, éppen a kibomlás, a fejlődés külső körülményei: a világ adottságai és hatása, melyek nagyjából egyformák azonos időben. Ezek befolyásolják a maguk jobbára spirituális tényezőivel egy nemzedéken belül a tehetség és az igény egymásraható viszonyát. Az irodalom korosztályok szerinti állandó hullámvetése, meg-megújulása, ennyiben mindenesetre a nyugtalanító múlt és az igézetében álló jelen vállvetett közös műve.
A nagyság tényezői: a teljesség és a tökéletesség csakúgy eltérítenek, mint a mágneses sarkpontok. A világirodalom legjavát olvasva felváltva hat hát, mint a váltóláz, a megelevenedő nagyság bénító tudata s tollat kínáló televény ösztönzése. E kettőség végigpróbáltatja kóstolóul kínálva a mának, a régvolt minden speciális ízét, azt, amivel egy-egy korszak a maga teljességét felmutatta. A teljesség és a tökéletesség ugyanis a változó létben korszakhoz, időhöz kötött, csupán amit létrehoznak, a nagyság, s amiben megnyilatkoznak, a mű időtlen.
Gátlástalansága és tudatossága a legirigylésreméltóbb pályák egyikévé avatja a Babitsét. Ilyen nagy lélegzettel ki tudott még minden formát a múltból véréhez fűszerül beszívni, egyetemességébe beolvasztani, tökéletességéhez eszközül felhasználni? Egy egész utánakövetkező nemzedék elől szívta el ezzel a levegőt. A második nemzedék legelső irodalmi helyzetérzékelése talán éppen ez volt, ez a fuldoklás. Különös, hogy Ady műve mennyire nem keltett bennük ilyen érzeteket. A vele való viszony a tiszta irodalom szempontjából már akkor alig volt jellemző. A politikai-szellemi életben annál inkább. Ady ahogyan irodalmi utódokat nem nevelt, közvetlen kortársain kívül nem fojtogatott tartósan másokat. Legfeljebb dilettánsok hallgattak el „oroszlánlíráján” elbátortalanodva. Nem ő, hanem éppen az az igény, amelyet Babits példája növelt fel, tűzött ki a második nemzedékben a tehetségnek megoldhatatlan feladatokat. Az idő meglehetősen mostohán bánt velük: a közelség nagyítóján keresztül mutatott nekik valami tényleg óriásit, valami követésre sarkalló követhetetlent. Pedig úgy érzékelni a világot, és azt érzékelni belőle, amit az első nemzedék, a világháború után, a fiatalabbak indulása idején már teljességgel lehetetlen volt. Nem a kifejezés kérdésén volt itt a hangsúly. Ez a háború utáni formabontás, az avantgardista törekvések, a különböző izmusok idején egy pillanatra amúgy is félig-meddig uniformizálódott. Ezek a perzselő évek a Babits-verset is szétzilálták, elegáns kiegyensúlyozottságát megbontották és a bennük vergődő dúlt lélek a formákban is aláfesti dúltságát. Babits is, Kosztolányi is, körülbelül ugyanazon időben adta ki szabadvers-ciklusait, mint a második nemzedék fiataljai, Illyés, Fodor József, Fenyő László vagy Szabó Lőrinc. A két korosztály nem élt olyan távol egymástól, hogy ne hasonlóan felelt volna a történelem nyers hatásaira, az európai kordivatra a forma területén. Lényeges azonban ebben is az a különbség, hogy az idősebb tudta, hogy a szabadverssel mit vet el, vérévé vált gyakorlatból ismerte a kötött vers televény pompáját, míg a másik csak hagyománytól, elvárt tudástól szabadult. A két nemzedék ellentéte végső fokon sokkal mélyebb a formainál. Az új költőket a babitsi teljesség, a korokat, világtájakat befutó egyetemesség egy kidolgozott magatartás felvételétől zárta el, melyben tehetség és igény a költői pálya minden állomására érvényesen, egymással harmonikusan viszonyult. A nagyság öntudatlan kegyetlensége az utódokat majdnem abból kergette ki, amit a magyarság számára művében összefoglalt. A második nemzedék visszaűzetett a teljességtől a részletig: Európából a valóságosabb magyar talajig, egyes tagjaiban ahhoz a hagyományig, amely óvatos távolságot tart a nyugati világtól. Szinte miatta indult lelkileg leszűkített világlátással, vagy legalábbis miatta közömbösítette tört részletekre élményfelfogó képességét. Ösztön és tudat egyaránt kivette részét ebből az öncsonkításból. Illyés Gyula széles látókörű műveltsége ellenére témáiban hozzátapadt gyerekkora népi emlékeihez, a nép bajához és jajához mindig ugyanazt érlelve verssé, prózává; s egyedül a tárgy megragadásának változataival leplezte az egyhangúságot. Kassák marxista, tehát erősen racionális jellegű tanultsága ellenére az irracionális felé irányított szabadvers kísérleti talaját választotta ki költészete leszűkített köréül, regényeiben pedig a munkásság osztályharcának problematikáját. József Attila elnyúlt tapogatózás után egy időre a proletariátus gondolatkörének egyenruháját öltötte fel, a részlet nehezen tűrt fegyelmébe szorítva be szellemét, Szabó Lőrinc pedig a prózai és önmagában zárt intellektualizmus módszerét választotta szinte egyetlen költői eszközévé. Erdélyi József belezárta magát, – mint ázsiai törzsfő, visszautasítva minden kultúrhatást –, a népi formákba és tartalmakba. Sárközi György – a leglégiesebb alkat ennyi valóságkutató között – kilépett az érzékek közvetítette dologi világból egy arkangyali, túlfeszített énlírába.
Lényegesebb kitérés ez, szenvedélyesebb reakció, mint gondolnánk. A költészet mégiscsak az egyéniség teljes kifejezése, mely az elérhető emberi teljességhez való távolsága szerint kapja meg végső értékét. Éppen az ifjúság az, ami a legnagyobbat szokta megvágyni ebből. Önönmagán keresztül mindent kifejezni, az egész létet, kultúrát, felkelthető érzésskálák sorát – minden fiatal Sturm und Drangot, formabontást, forradalmi stílusváltást ösztönöz ez az igény. A régibe, a voltba csak a részt, az újba, az alakulóba pedig belelátni a teljességet, azt amelytől, a zsengébb kor hite szerint feszül a torok – ez a fiatal költőmagatartás. A kifejezés-vágy és a mindent-kifejezni-vágyás még alig-alig választódik szét ilyenkor. A költői erők gazdaságos latbavetése, az igény és tehetség lehiggadt egyensúlya érettebb, későbbi állapot. A fiatalság lendületében jobbára csak az erővel lehet okkal-móddal gazdálkodni, de a szándékkal alig.
A nagy nemzedék indázó gazdagságával, világképének teljességével, bizonyos szempontból koraéretté fojtotta le a második nemzedék költőit. A nemzedék prózaíróinak kibontakozását viszont Móricz Zsigmond ereje és Kosztolányi aprólékos tökéletessége gátolta. Közülük Móricz egyénisége az, amelyik kevésbé nyomasztó. Szemlélete, népies irodalmi iránya kínált mellette még fel nem fedezett utakat. Az élet realista színekkel való monumentális ábrázolása nem végső, minden mást fölöslegessé tevő megfogalmazás. Persze, a csúcs, az életmű teteje, az Erdély trilógia már ernyesztő. A lélegzetvétel, amellyel íródott olyan tág, hogy egész Magyarországot beszívta, s vele együtt magát a történelmi regényt, mint műfajt. A szándék utolérhetetlenül nagyratörő s a mű arányaiban, kemény érces tökéletességében méltón sikerült hozzá. Mégis a népiesség nyelvén lehetett még beszélni utána is. Igaz, hogy idegen fényt tükrözve; aprólékosabb szemlélettel, kopottabb realitással. A népies regény az új epikusok kezén specializáltabb, elhatároltabb; eltökéltebben irányregény lett. A fiatalok visszahúzódtak az egész látomásától itt is a részletig. Nemcsak témában, szinte nyelvben is. Valahogy úgy, hogy a tájnyelvi különbségek felkeltik az újdonság látszatát; akár Petőfi után Lisznyay palóckodása. Tamási az erdélyiséget, Kodolányi a Dunántúlt és az árpádkori múltat építette mondanivalóvá, Németh László pedig népmentő programjait.
Kosztolányi az Aranysárkány-nyal, Édes Annával és a Pacsirtával jelezte erejét a regényben. Nálunk az irodalmi élet nem fokról-fokra épülő hagyomány, folytonos lépcsőzetes emelkedés, hanem egymást követő egyéni bravúrok sora. Már maga a nyelv használati módja, az írás eszköze sem közkincs, hanem az íróra kötelezően kimért kisművészet. Kosztolányi elsősorban ennek a kisművészetnek lett nagy művésze. Megteremtett egy olyan hajlékony s mégis latinosan kemény magyar nyelvet, amely ihletője és feszítője a gondolatnak, csupa ötlet, szikra, a dolgok lényegére tapintó realizmus. Az ő mondata nemcsak pontos és kifejező, hanem rendszerint szellemes és poentírozott. Egy-egy regénye magának a nyelvnek is kápráztató sziporkázása. S valahol mégis ebben derül ki, hogy Kosztolányi nem elsősorban epikus tehetség. A nagylélegzetű, folyamként áradó epikának – mint ezt a fiatalabb epikusok meg is fogalmazták – nem a mondat a legkisebb egysége, hanem a bekezdés, nem a poentírozás az elsődleges, legtágasabb ábrázolási formája. Kosztolányi túl elegáns. Az impresszionista regény, humánus együttérzéssel keverve a flauberti tökéletességigényt, ott tört szét, részleteiben túl finomra sikerülve, közvetlenül az ő érintése után. A követők már csak cserepeket gyűjthettek a kezükbe. Így született regény helyett a prózának az új nemzedékre oly jellemző műfaja, a mondat és a poentírozás televény talaja, a napló, az önéletrajz.
Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László prózája oldottan, önmaguk köré komponálva indul el. Műfajuk a regénynél, novellánál eleve könnyebb, rugalmasabb, dekomponáltabb. Az élmény nincs bennük epikára átformálva, hanem nyersen, az élethez tapadóan árad. A szerkesztésben való gyöngeség, türelmetlenség, a hűvös megformálásra való képtelenség leplezi magát a jegyzetszerű ábrázolások sorában. Befogadni a világot és visszalökni – ez az író magatartása. Az intellektus rendszerezése és kifejezési vágya sebesebb, mint a világ leszűrődése. Írói anyaggazdagság egyesül itt egyfajta képtelenséggel, a szellem mozgásán, áradásán való úrrálevés, persze bonyolult képtelenségével. A műfaj tipikus és érték szerint kimagasló műveiben az Egy polgár vallomásában, a Doveri Átkelésben, a Puszták népében vagy az Ember és szerepben epikai szempontból művészileg elvetélve, egy-egy oldalon rendszerint annyi élmény bujkál, amennyi később elég lesz egy teljes regényre.
Különös széppróza ez; a toll alól az anyag szellemi magasfokra felhevítve epikai átköltés és elbeszélői megszerkesztés nélkül csúszik ki; nem csoda, hogy művelői sorra az esszé felé sodródnak. Az egész nemzedék az esszében lel teljes-magára legelőször. Nem mintha itt nem vezetné tollukat Babits tanító keze, de maga a műfaj olyan, hogy benne különcködés nélkül lehet külön utat hangsúlyozni, egyéniséget mutatni. Az esszé minden műfajnál tárgyszerűbb, kiindulási pontnak egzaktabb, nem élése és ábrázolása a világnak, hanem meglátása és rendszerezése. Míg a többi műfajokba az összes érzékek és lelki tevékenységek belejátszanak, addig az esszé elsősorban az értelem és rendszerező elme és másodsorban az intuíció műve. Éppen ezért Mekkája mindazoknak, akiket a civilizáció válságának riadalma inkább értelmi őrködésre, mint ábrázolásra késztet. Egyediségének bástyáit, korán kifejlődött katasztrófaérzetének megfelelően, benne építette ki először az új nemzedék, az előttük járóval szemben. Az összetartó ereje ennek a kristályosodásnak maga a nemzedéki elv, vagy ahogyan Babits kissé türelmetlenül írja Halász Gáborral való vitájában: „a nemzedék mint komplexus”. „Ez a generáció úgy érzi, hogy a költészetben nehéz újabbat és nagyobbat alkotnia, mint amit az előttejáró alkotott.” – írta A nemzedéki kérdés vitája című cikkében – „Ez elégedetlenné teszi és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is. A próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzete valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oedipus-komplexum ez: azzal a különbséggel, hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat.”
A próza területére menekül; de miért ilyen egyöntetűen nem az epikába, hanem az esszébe? Babits nyomása alól szabadulni, kézenfekvően a regényben lehetett volna; indázó, gazdag életműve legkevésbé ebben teremtett követésre valót. Mi volt mégis, ami Móricz és Kosztolányi hatásán kívül s ennél sokkal brutálisabb erővel eltérített ettől az úttól? A nemzedék eleve pajzsul tartja maga elé: a kultúrkatasztrófa hangulata. A lelki-, társadalmi összeomlás előérzetében nem lehetett két, három vagy akár tíz éves programmal a nagy epika fejezeteibe belefogni, a kétséges jövő olvasónak aprólékosan feltárni a mát. A válságteória gyakorlati magyarázata ellen azonban felkínálkozik cáfolatul egész irodalmi hagyományunk, Zrínyitől akár magáig Babitsig. S ha már elemezzük kérdésként felvetve a lehetőségeket, gyakorlatibb gátlást jelenthetett a másik, a merőben műfaji válság, a regénynek ebben az időben forrongó tematikája. Mi az a lételem, amelyben az egyént ábrázolnia kell a regénynek? A kalandban, a csodában, a képzelet játékos világában, vagy a többi emberekkel való kapcsoltságban, a való élet kulisszái között? Spiritualizmus és realizmus vívták csatájukat a műfajért. A valóság elleni lázadás, Virginia Woolf, Gide, Joyce, Powys szenvedélyes kitörése a költőiség kötetlenebb csapongásáért, a vaskos hétköznapok trónfosztásáért, a nemzedék szeme előtt indult hódító útjára. Mi okozta, hogy e káprázatos felvonulás s Szerb Antal pompás elmélete, ragyogó előadásmódja ellenére sem termett magyar követője a csoda-regény áramlatnak? Nem lehetett volna a magyar környezetben elhitetni a csodát, a véletlen költői játékait? Vagy hogy a kört bezárva, az ellenkező regénytípust melléje állítsuk: nem lehetett volna elhitetni a realista valóságot? Bizonyos, hogy a csoda is, az ábrázolt valóság is a szereplő emberi viszonylatok hitelességen áll vagy bukik. És pontosan ez az, amit alig lehet bonyolultságában és kapcsoltságaiban magyar környezetben létrehozni. Ez az a pont, ahol az epika fejletlenségéért vagy fejlődésének irányáért már nem az író felelős, ahol a magyar epika satnyaságának ősokát keresni kell. Az írott emberi viszonylatoknak szükségük van annyi valóságalapra, hogy az életben nagyjából elképzelhetők legyenek. A környezet vagy más szóval a társadalom próbája ez az író szavain. A magyar társadalom azonban, modernebb, finomultabb emberi viszonylatokra nem üti rá a maga próbáját. Az egyéniség szellemi teljességét kibontani, más egyéniségekkel viszonylatokba hozni nálunk csak a mindenkivel való szembenállás, a lázadás sztereotip formájában lehet. Ha él is az íróban olyan teljesség, mely alakjait a nagylélekzetű epika formái szerint tudná megteremteni, nincs hiteles viszonyítási lehetőség, lételem, melyben őket éltethetné. Ez a helyzet az írót hármas válaszút elé állítja. Vagy hitelességért a múltba menekül s egy szerényebb és elképzelhetőbb világba támasztja fel némi öncsonkítással alakjait, vagy nagyvilági megvetéssel lemond a hitelességről és különcöket ábrázol, vagy pedig – igénynek és tehetségnek a legnehezebb utat választva – a jelennel próbálja megkötni alkuját. Móricz, Krúdy és Kosztolányi legjobb alkotásaik példáival megtestesítik e lehetőségek egyikének vagy másikának szinte legmagasabb határait. Móricz múltba menekülése a leggazdagabb; a történelmi táj, Bethlen Gábor Erdélye, amelyet kiválaszt magának, olyan sokféle árnyalatát, kibomlott teljességét csillogtatja az emberségnek s a történelmi távolság miatt mégis annyira polgáriatlan, hogy dús és hiteles lehetőséget ad az egyéniségek nyersebb, ösztön szerintibb s egyúttal elmélyültebb ábrázolására. Krúdy eleve elhatárolta magát a nagyobb áramú epikától, mely bizonyos fokig a típusban keresi az egyént; Mikszáth provinciális különceiből ő csinált európai különcöket, lírával, pazarló epikus ösztönnel, emlékezéssel, elemzéssel felcsillantva bennük mindazt, ami egyéniségükbe és a nyírségi tájba egy finomult emberségből elérhet. Kosztolányi halálos biztosan ismerte a hazai befogadóképességet, azt a határt, amit emberi viszonylatban a közönség még hitelesnek elismer. Regényeiben meg is hajolt előtte. Pompás műveltségét, finomult életérzetét, bonyolultabb kapcsoltságok lehetőségét úgy takargatta, mint úriember a rongyait. Ha a szembenállást fogalmazta is meg, az Aranysárkányban vagy az Édes Annában lázadói pillanatra sem lobognak. Vigyázott arra, hogy az élethelyzetek ábrázolásánál ne lépje túl a hazai képleteket. Novák Antal, Moviszter és Édes Anna száz alakban itt járkál közöttünk. Jaques Thibault a nyugateurópai lázadó alakja, regényeiben elképzelhetetlen, ahogy ábrázolt világához viszonyíthatatlan is.
Így mállasztja el a társadalom sekélyessége, árnyalatlansága a legtömörebb epikus szándékokat. Még Hunyady Sándort, ezt az ösztöne mélyétől tudata tetejéig epikus karaktert is lekényszerítene a regény-köréből a mikszáthi adomába. Ez a hatás a második nemzedék íróira azzal a súlyosbító körülménnyel érvényesült, hogy az egyéni kiút kerülői, éppen az előttük járók miatt, igen szűkösen mutatkoztak. Sem a különcség, sem a múlt, sem a lázadás mozzanatai nem jelenthettek epikus kedvüknek kielégülést, külön világuknak, emberségüknek kifejezési formát. Márai Sándor legjobb alkotásaiban, az Idegen Emberekben, A Szigetben kényszeredetten kimenekült az országból, a Zendülőkben a társadalomból, a továbbiakban pedig kénytelen volt megteremteni egy nemlétező vagy csak egészen embrionálisan megvalósult – s csak a sznobizmus által hitelesített – nagypolgári világot, melynek emberi üressége és kietlensége fokozatosan visszahatott alakjai lelki tartalmaira. Németh László szellemi szabadságlobogójához híven, a lázadás, a szembenállás formáit ostromolta; szereplőinek lelki gazdagságával merészen tágítva a viszonyítások hitelességének körét. A regény többi művelői megmaradtak a bevált megoldások csapásain. Cs. Szabó László és Illés Endre eleve bonyolult lelki tartalmaik ismeretében, érzékeny kritikai ösztönükkel nem léptek a novellán túl.
Az utánuk jelentkező, úgynevezett harmadik nemzedék, hogy kikerülje a dilemmát, azt, hogy a regény világa eleve többet követel meg, mint ami a társadalomban megvan, a misztikával kísérletezett. De a misztika, amely az egyén és a létfeletti viszonylatát boncolja, ha részben el is kerüli az emberi egymáshoz kapcsoltságok ábrázolását, éppen legsajátosabb tulajdonságai miatt, metafizika nélkül, üres. Ez a misztika a képzelet tetszés szerinti variánsa a megfoghatatlanról; és éppen végtelen változata és konkretizálhatatlan formulái miatt magát azt a viszonyt sem teszi lényegesen érzékletesebbé, amelynek érzékletessé tételéért született. Ha pedig sem az emberek egymásközti kapcsoltságaira hitelesen nem felel, sem az egyén és a léten túliéra, akkor nyilván kétségessé teszi az ilyenfajta modern misztikus regény létének jogosultságát; a remélt erősítés helyett ugyanis egyszerre két irányból, az egyén és a társadalom, és a misztika és a társadalom viszonylatából gyöngíti az ábrázolás hiteles gazdagságát.
Az epika végső sorban mégis közügy. A líra nem teljesen az. Egy ideig megterem a lélek kitágított terében is. Nincs szüksége a hitelesítésre, mint az epikának. Érvényessége független a környezettől, egyedül a lélek törvényeinek van alávetve, idővel azonban visszhangot kell kapnia. Fiatal líránkat ezért nem fojtogatta az, ami epikusainkat. Legfeljebb az elzártság, paradox módon, egyrészt légiesítette, másrészt a látható valóság felé ösztönözte. Így tágította a harmadik nemzedék, Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Rónay György korosztálya a líra témakörét, az irracionális és metafizikus gondolat legmodernebb áramaitól az eddig még versbe nem foglalt vaskosig. A líra alapformáját, a vershangot Babitstól, Kosztolányitól, a nagy nemzedéktől kapták készen, sőt a teljességigény örök nyugtalanságát is. Stílust, alkati jegyeket, korszakot, nemzedéket gyorsabban emészt meg az idő ma, mint valaha. Sebes érése félmúlttá tompítja az öreg jelent. Visszatérni ezért lehetett, örökségül venni még élő hangot, igényt. A részletről újra figyelni, vágyni az egészre. Ez az egész azonban – és ez különböztet lényegesen – a fiatalok értelmezésében nem klasszicizált, hanem inkább romantikus.
A romantika hagyományát általában ők törvényesítették és közvetítették már mint hagyományt a legifjabbak számára. A lélek elvágyása líránkban nemzedékről nemzedékre egyre kikerülhetetlenebb. Az irodalom közkinccsé válásának kétségtelen reménytelensége, egyik jelentős tényezője ennek a romantika felé való sodródásnak. Persze az irodalom közkinccsé válása csak olyan emberi cél, mint az igazság érvényesülése: határértéke lehet csupán az emberi törekvéseknek. Mégis eredményes megközelítése és ennek várható hatása: a környezet, a társadalom elmélyülése, humánus gazdagodása szüntetné az epika gátját, a hitelnélküliség érzetét, a líra bezártságát az énbe. A legönellentmondóbb próbálkozás azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek árnyalatosabbá tételét, gazdagítását, különösen nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik. A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Egy ilyen kísérlet, az irodalmi élet nemzedéki megújúlását veszélyeztetné. Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önönmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.
1946
A Magyar Írók Szövetsége
Budapest
A júliusi párthatározat leszögezte, s az Írószövetség közgyűlése általánosan helyeselte: „lehetővé kell tenni a szocialista realizmus, valamint az efelé mutató irányzatok talaján különböző iskolák, stílusirányzatok és törekvések érvényesülését, gazdagítva a művészi kifejezés formáit.” Ez a határozat bennünket, nagyrészt pártonkívül írókat, arra bátorított, hogy egy olyan folyóirat megindítását tervezzük, amely azokat az írókat fogná össze, akik az utóbbi években, a jól ismert okok következtében, méltatlanul az irodalom perifériájára kerültek s akik még a legutóbbi időkben is legföljebb szórványosan, vendégként szerepeltek az irodalmi folyóiratokban. Azt gondoljuk, hogy együttesen, egy folyóirat hasábjain élesebben kirajzolódnának közös írói jegyeink s olyan irodalmi irányzatot jelentenénk, amely joggal sarkallhatná versenyre a különböző irodalmi irányzatokat. A folyóirat gárdájának gerincét a folyóirat írói adnák, (életkorra való tekintet nélkül), de természetesen folyóiratunk szívesen látná hasábjain a más irodalmi elveket valló tehetséges írók munkáit is.
Végezetül csak annyit: ha mellőzöttek voltunk is, meg vagyunk győződve arról, hogy művünk, irányzatunk az egyetemes magyar kultúra része. Tollunkat mindig a felelősség, az igazság keresése és szeretete, a nép ügyének szolgálata vezette és vezeti.
Havi folyóiratra gondolunk, 6–8 ív terjedelemben.
Kérjük a Szövetség Elnökségét fogadja el javaslatunkat és az illetékes fórumoknál tervünk megvalósulását támogassa.
Budapest, 1956. szeptember 23-án.
A munkatársak megbízásából:
Kálnoky László,
Lakatos István,
Lengyel Balázs,
Mándy Iván,
Pilinszky János
Magyar Írók Szövetsége
Budapest
A Szövetség Elnöksége elé terjesztett folyóirat iránti kérelmünket szeretnénk az alábbiakban részletesebben kifejteni:
1. A folyóirat az értékes írói egyéniségek szabad kibontakozását akarja szolgálni, elő akarja segíteni a komoly szándékú írói kísérletezést. Tudjuk és valljuk, hogy az új irodalom legtöbbnyire a régi irodalmi ízlés-hagyomány ellen – esetleg túlzások között – születik, s gyakran meghökkentést kelt, mert a közönségben még a régi ízlés-formák élnek. (Ady fellépése idején pl. a Petőfi-epigonizmus.) De azt is tudjuk, hogy az igazi tehetségek a meghökkentés és felháborítás után, át is alakítják a közízlést s ezzel is a nemzeti kultúra gyarapodását szolgálják. Folyóiratunk körül olyan írók csoportosulnak, akik éveken keresztül mellőzötten, az irodalom perifériáján tengődtek, éppen mert kísérletező hajlamukhoz, nehezebben megközelíthető alkotásmódjukhoz vagy bizonyos erkölcsi igazságokhoz ragaszkodtak. Együtt kétségtelenül képviselnek egy irányzatot, amelyet – sok más jegyen túl – szabadabb képalkotás, merész asszociációk, elvontabb gondolkozás, a kultúr-élményeknek fokozottabb alkalmazása, az olvasók figyelmének jelentősebb igénylése jellemez.
Az 1949-ig élő folyóiratok kísérletező hajlamú íróira gondolunk itt, (életkorra való tekintet nélkül), mindenkire, aki legjava munkáival hosszabb-rövidebb időn át nem tudott megjelenni, az idősebbek közül Kassáktól, Áprilytól Szabó Lőrincig és Németh Lászlóig, de a folyóirat törzsgárdáját mégis a fiatalabbak adnák: Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György, Kálnoky László, Szentkuthy Miklós, Mándy Iván, Ottlik Géza, Szabó Magda, Szobotka Tibor, Vajda Endre, Lakatos István, Jánosy István, Károlyi Amy, Rába György, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Végh György, Vidor Miklós stb.
Természetesen folyóiratunk szívesen látná hasábjain a más irodalmi elveket valló tehetséges írók munkáit is. És épp oly magától értetődőn: a fiatalokat.
2. A saját hangunk együttes – és nem itt-ott elszórt – megszólaltatása mellett célunk a világ-irodalmi analógiák megszólaltatása is. Sorainkban nem egy kiváló műfordító akad: tolmácsolni szeretnénk azt a magyar közönségnek, ami odakint forr a világban, s ami velünk rokonként, követhető, termékenyítő újként jelentkezik. A magyar irodalom minden kiemelkedő korszaka betelepített számos idegen művészi értéket. Nekünk is megvan a magunk feladata, hiszen a csupán önmagától termékenyülő irodalmat mindig fenyegeti a beszűkülés veszélye, a technikai, mondanivaló-beli elavulás, a provincializmus.
3. Fontosnak tartjuk a kritika és az irodalmi tanulmány erőnktől tellő felélesztését. Irodalmi értéktudatunk meglehetősen hiányos és ferde. Kiváló műveket nem méltatunk, jelentéktelen dolgokat nagy dobra verünk. Főként a művészi hozzáértés, az értékek elemző tudatosítása területén van hiány. Jobban kellene méltatni az önmagát kibontakoztató tehetség küzdelmét, az anyag megmunkálását, az írók önmagukkal szembeni igényességét. Fontosnak tartjuk tehát, hogy lapunk írói arcképeket közöljön, főként élő írókról elemezze művüket, tudatosítsa alkotásmódjukat s olyan írókat is megszerettessen a közönséggel, akiket a hagyományos ízlés nehezebben fogad be. Nem polémiákra gondolunk itt s kivált nem elvi vitákra – úgy hisszük ez a legkevésbé feladatunk – hanem az értékek tudatosítására. Fullánkmentes, mert teljesen független és következmények nélküli bírálatra.
4. Végezetül, mint írtuk, de azért újból megismételjük: ha mellőzöttek voltunk is, meg vagyunk győződve arról, hogy művünk, irányzatunk az egyetemes magyar kultúra része. Tollunkat mindig a felelősség, az igazság keresése és szeretete, a nép ügyének szolgálata vezette és vezeti. Valljuk, hogy az írás erkölcsi foglalkozás.
5. A gyakorlati dolgokat illetően a lap címére, még nem véglegesen, a következőket hozzuk javaslatba: „Írás”, „Ösvény”, „Magyar Orfeusz”.
Főszerkesztő: Weöres Sándor. Felelős szerkesztő: Lengyel Balázs. Szerkesztő bizottság: Kálnoky László, Lakatos István, Mándy Iván, Pilinszky János.
A lapot havonta egyszer 6 íven szeretnénk megjelentetni, 3000 példányban a „Dunántúl” formátumában. A szerkesztési kiadásokat (szerkesztői tiszteletdíjak, adminisztráció) a legminimálisabban számítottuk, s így a lappal kapcsolatos ráfizetés összege nem látszik túllépni az évi 350.000 forintot.
Budapest, 1956. okt. 4-én.
Lengyel Balázs
Utalva arra az 1982. novemberi beszélgetésre, melynek során Köpeczi Béla kulturális miniszter egy, a hajdani Újholdhoz hasonló, irányzatos irodalmi folyóirat megindítását és szerkesztését kínálta fel számomra és a velem egyetértő írói kör számára, az alábbiakban foglalom össze a lehetőségeket és célokat nagyjából végiggondoló feleletünket.
Teljes mértékig egyetértek Köpeczi Bélával abban, hogy a jelenlegi magyar folyóirat-struktúra nem annyira bővítésre, hanem némi átalakításra szorul. Hogy jobb volna, ha a folyóiratok az eddiginél erőteljesebb profillal rendelkeznének. Ha nemcsak a politizálás bizonyos publicisztikus tendenciái szerint különböznének egymástól (vagy helyi jellegük időnkénti kidomborítása által), hanem az irodalmi alkotások stílusirányzata, a művek értékelésének különbözősége, az irodalomról alkotott eszménykép szerint is. Ha az adott történelmi keretekre figyelemmel, azokat nem sértve, szellemi és irodalmi téren megvalósulna bennük az a pluralizmus, melyet – mint ahogyan ez a beszélgetés során kiviláglott – mindketten a felnőtt, demokratikus törvények szerint élő szellemi élet alapvető jegyének tartunk.
Szabad legyen itt is megjegyeznem, hogy a folyóiratokban ilyen irányzatok szerinti széttagolását az egyik írószövetségi közgyűlés előkészítése során már csaknem húsz évvel ezelőtt javasoltam, de sikertelenül. Holott a pillanatnyilag kedvező vagy kedvezőtlen politikai atmoszférától független az, hogy az emberi értékek színes egysége csak a variációkat kibontakoztató egyetemesség irányában valósulhat meg.
A fentiekből következik, hogy kulturális kormányzatunknak ezt a mai kezdeményezését örömmel fogadjuk, ha életkorunkra tekintettel, sajnos, későn is ér bennünket. Mivel írói munkásságunk nyilvános, és a kulturális kormányzat által is ismert az a tény, hogy íróságunk humánus alapja speciális színvonal-igénnyel párosul, s a moralitás fogalma nekünk egyben az irodalom iránti felelősség is, nyilvánvaló, hogy együttes fellépésünk által ez az írói magatartás válnék hangsúlyosabbá és plántálódna tovább. Eszményeink, tapasztalataink, egész megszenvedett múltunk így determinálnak. Olyan folyóirat eszménye lebeg tehát a szemünk előtt – ezt említettem is –, mint amilyen volt valaha a Nyugat. Mit jelent ez ma? Bizonyos rangot adó igényességet az irodalmi művek válogatása terén, egy ízlés, egy értékrend dokumentálását (művekkel és kritikákkal), valamint az irodalom továbbfejlesztésének gondját hiteles kísérletek publikálásával. Jelenti továbbá az új jelenségek és eszmék befogadásának bizonyos tágasságát; a szellemi élet legkülönbözőbb kérdéseinek (így a tudományokéinak is) lehetőleg folyamatos, esszészerű megtárgyalását – kockáztatva a párhuzamot a Valósággal, Históriával stb., de lehetőséget kínálva az esetleges kiegészítésre. Ez ma, szerencsére, olvasói igény is. És egészséges ellensúlya az irodalmunkat részben ma is nyomasztó „extra Hungariam”-szemléletnek, egyfajta önmagunkba zártságnak. Jelenti még továbbá nemcsak a közvetlen tegnappal és tegnapelőttel, hanem általában a múlttal való reálisabb, kritikaibb szembenézés igényét; a romantikus irodalmi előképek, írásmodellek felülvizsgálását; az irodalom öntörvényű fejlődését szolgáló elődök kiemelését, rejtettebb, de az előrelépést lehetővé tevő eredményeik tudatosítását. Általában nagyobb nyomatékát annak a ténynek, hogy a művészetek nem csupán harcterek, melyeken a nemzeti és a társadalmi kérdések felvetődnek vagy esetleg elvileg eldőlnek. (Közösségi funkcióik ennél tágasabbak és speciálisabbak. És fejlődésük sem magyarázható különállásukat, „bizonyos függetlenségüket” semmibe vevő, más tudományokból merített sémákkal.)
A tervezett folyóirat szerkesztőbizottsága a következőkből állna: Kálnoky, Mándy, Nemes Nagy, Ottlik, Szabó Magda, Takáts Gyula és Weöres Sándor. A továbbiakban, mint jeleztem, szeretném még megnyerni Csorba Győzőt és Vas Istvánt. És a fiatalabbak közül is egyet-kettőt, esetleg Esterházyt, Lengyel Pétert, Tandorit, kikkel nem tárgyaltam még.
A belső szerkesztést kizárólag az általam választott munkatársakkal gondolom elvégeztetni, mint ahogyan erről már szó esett. Ez irányban tárgyalásokat folytattam Lator Lászlóval, Székely Magdával, Vargha Kálmánnal és Lakatos Istvánnal. Természetesen, ha a dolog konkrétizálódik, további tárgyalások szükségesek.
A lap életképes működését a szerkesztőnek biztosított felelős szuverenitás alapján tudom csak elképzelni. A közléseknél – az állami törvényeket és érdekeket figyelembe véve – az adott írás színvonala és a lapba illő tendenciája a döntő; az író eddigi működése, velünk barátságos vagy ellenséges magatartása, általános színvonala és törekedése csupán az írás hitelességének kérdéseként kerül számba. (Ez sem mellékes.) Mivel a személyes tárgyaláson már emlegettük, a világosság kedvéért felhozom itt Mészöly Miklós példáját.* Ha Mészöly értékes novellával vagy regényrészlettel jelentkeznék, természetesen közölném, hiszen színvonala, szépprózai írásmódja prózánk modernizálásának irányában hat. S ha már a prózai közlésnél tartunk, a magunk portáján túltekintve (Mándy novellák, csakugyan készülő Ottlik regény, Szabó Magda stb.) rendszeresen közölném azt a prózaíró nemzedéket, mely bizonyos mértékig Mészöly, még inkább Ottlik, távolabbról Örkény és Szentkuthy eredményeit hasznosítva vetette meg a lábát. De a náluk fiatalabbak között még komoly körültekintést tartok szükségesnek.
A költőket illetően, ott vannak a harmadik Nyugat-nemzedék és az Újhold költői, és mindazok, akik hagyományukhoz kapcsolódva vagy azzal szakítva, rangot, hírnevet szereztek. De a számlálhatatlanul jelentkező, új és újabb fiatalok közül is bőven szándékozom közölni, éspedig nem a szívós érvényesülési vágy honorálása, hanem a tehetség és csakis a tehetség kiválasztása alapján.
Végezetül még két megjegyzés:
1. Minél többet gondolkozom, barátaimmal együtt, a lap életre hívásán, annál világosabb előttem, hogy irányzatunknak külön folyóiratban való fellépése nem lehet egyedülálló, a többi folyóiratra kihatás nélküli jelenség. Nemcsak a méltányosság, hanem realitásérzékünk is azt diktálja, hogy azok a másfajta irányzatok, amelyek ugyan nem is túlzottan látensen, de egy-egy folyóiratnak birtokában vannak vagy éppen újat kívánnak kezdeményezni, a mi megindulásunkkal egyidejűleg profiljukat kiélesíthessék.
2. Egy ilyen folyóiratot, melyet egy írói csoport hoz létre, az adott írói csoport szerzői jogának tekintem. Mint ahogyan az Újholdnál is volt, a folyóiratengedélyt a felelős szerkesztő kapja, s a folyóirat addig működhet, míg azt vissza nem vonják vagy a felelős szerkesztő vissza nem adja. Mindkét eset a folyóirat végleges megszünését jelenti. Kérem a kulturális kormányzatot, hogy a szerkesztői szuverenitásba ezt a szerzői jogi igényt is értse bele.
Tisztelettel
Lengyel Balázs
1982
A Jelenkor főszerkesztője megtisztelt azzal a felkéréssel, hogy szerkesszem meg a folyóirat egy számát. Szokatlan ez a felkérés, nem tudom, hogy előfordult-e hozzá hasonló a magyar folyóiratok történetében. De ha a színházaknál van vendégrendező, miért ne lehetne a folyóiratoknál vendégszerkesztő? Mindenesetre lekötelező, sőt lefegyverző – tán meg sem érdemelt – bizalom jele. Elvállaltam hát, bár messze van, több, mint három évtizeddel mögöttem van az az idő, amikor folyóiratot szerkesztettem. S azt is tudván tudom: más egy folyóiratot folyamatosan létrehozni, szellemi, társadalmi kérdéseket tervszerűen felvetni, esztétikai tendenciákat szántszándékkal kiemelni, az olvasó érték-képzetét számról számra befolyásolni, és megint más egyetlen számot, mint antológiát összeállítani. Itt nincs folyamatosság. És ha összeállításom rögtönzésszerű, a közölt írók névsora szűkösnek és esetlegesnek tetsző, ez az egyszeriség legyen a mentségem.
Antológia? Talán mégsem egészen. Sem a réges-régen megszűnt Újhold folytatása, afféle múltakat idéző emlékszám. Nem mintha nem vállalnám az Újholdat, mely egy negyedszázados heves elmarasztalás után, majd annak visszahatásaként a mai irodalmi tudatban egy kiszorított s később nagyon is jelentékeny műveket termő irányzatnak lett a jelképe. Ma is vallom, jó dolog a folyóiratokat esztétikai irányzatok szerint széttagolni. A megnyitott szabad versenytér hasznosan szolgálhatja az irodalom sokszínű kibontakozását, a többféle szemlélet, megközelítési mód jelenlétét, mely a szellemi életnek létfeltétele. Jó dolog már azért is, mert egy-egy írócsoportnak állandóan feladatokat kínál, amellett otthont, biztonságot, védekezési lehetőséget ad, s főként erősíti az írói szuverenitás-tudatot, mely a harmonikus életműépítésnek megintcsak feltétele. Ám bármi kép alakult is ki az egykori Újholdról, nem biztos, hogy pontosan az volt, és az maradt mára is az egyetlen eszményem. Kétéves létezése, hét száma kezdet volt csupán, vázlat egy elképzelt irodalomról, melynek vonalai függve maradtak a levegőben, mint egy ház betonváza, az is jobbára csak tervrajzon. Fontossága attól nőtt, hogy már sok-sok évvel megszűnte után, volt írói megszenvedett, de kimagasló műveikkel a félbemaradottat kirajzolták, imagináriusan megépítették a házat, az otthont, amely megillette volna őket növekedésük idején, ha a történelem kevésbé mostoha. Semmi újat nem mondok tehát azzal, hogy eszményem a Nyugat, az irodalminál tágasabb szemhatárával, az értékeknek nyitott befogadásával. Ma amúgy is minden volt folyóirat köre a Nyugatra hivatkozik, meglepő módon olyanok is, amelyek virágjukban valahogy elfelejtették emlegetni a vele való kapcsolatot. Én viszont a Nyugatot azért emlegetem, mert sok más mellett belőle szűrtem le azt a tanulságot, hogy egy szerkesztőnek vagy egy írói csoportnak nem kell szántszándékkal „irányzatossá tenni” magát; ízlésük természetes működésével amúgy is kidomborodik lapjuk jellege. Viszonyuk az értékekhez így lesz reálisabb. Az irodalom értékek szerinti alakrajza ugyanis olyan, mint a gúláé. A csúcs környékén elhelyezkedők, bármelyik oldalról jutottak is a magasba, közelebb vannak egymáshoz; mint gúla-alji társaikhoz, kik közül felkerültek. Ady közelebb volt Babitshoz, Babits közelebb Móricz Zsigmondhoz – minden szerkesztői vitájuk ellenére –, Móricz közelebb Kassákhoz – lásd a Kelet Népe szerkesztői gyakorlatát –, mint követőik népes táborához. A minőség, bizonyos fokon túl, szilárdabb cinkosság, láthatóbb összetartozás, mint bármely elvi zászlólobogtatás. Az olvasó vagy az utókor szemében ez kivált vitathatatlan. A Nyugatnak ettől még volt zászlója, ahogyan volt (vele rokon) az Újholdnak is.
Irodalmunk ma is meglevő, többirányú, és a lappangó kifejeződés következtében már-már egészségtelen elfogultságú megosztottsága miatt, szerettem volna válogatásomban erre a minőségi összetartozásra, erre a pozicionális gúlai közelségre a szokásosnál nagyobb tekintettel lenni. Nem zárni az írói kört, hanem inkább nyitni – vagy a szűk keretek miatt legalábbis jelezni a nyitás szándékát. A tájékozott olvasó ezt már a szereplő írók névsorából kiolvashatja, érzékelheti például a fiatalabb prózaírók terjedelmesebb szerepeltetésében, ha ugyanakkor látnia kell azt is, hogy zömmel az úgynevezett újholdas írók vagy az Újholdban is publikáló írók szerepelnek itt (meg a hozzájuk közel állók, az írói hallgatás nehéz idejét egy táborban átvészelők), és a szerkesztés még arra is törekedett, hogy a közülünk eltávozottakról – erősödik az idő össztüze körülöttünk – néminemű szó essék. Sőt, a tanulmányi részben még azt is célba vettem, hogy a kimagasló életművek létrehozóiról külön is történjék említés. De sem az írók névsora, sem az eltávozottaké, sem az érdemeik miatt külön méltatottaké, fájdalom, korántsem teljes. Hiányoznak nagy művű régi barátok, sorstársak, és ipso facto a Jelenkor több állandó munkatársa; hiányzik számos tehetség, kiket szívesen láttam volna, nem beszélve a távolállókról vagy a tisztelt ellenfelekről.
Egyetlen számban azonban nem lehet csodát tenni – ahogyan, mi tagadás, máskülönben sem lehet. Annyit próbáltam csupán, hogy irodalmunknak sok tehetsége közül egybegyűjtöttem néhányat, kiket nemcsak az a bizonyos gúlai helyzet, nemcsak szuverén írói magatartásuk kapcsol egybe, s nemcsak az, hogy a magyar irodalom nagy hagyományaihoz rokon mód kötődnek, hanem – nem utolsó sorban – magához az írásművészethez való viszonyuk is közel áll egymáshoz. A szemléleti, kifejezésbeli különbségektől eltekintve, megítélésem szerint, főleg azért írnak, hogy írjanak, hogy valamirevaló magyar irodalmat hozzanak létre. Nem eszköz számukra az írás, más tiszteletre méltó vagy kevésbé tiszteletre méltó célok szolgálatára, hanem magától értetődőn, elsődlegesen cél, melybe minden más törekvés (erkölcsi, társadalmi, nemzeti, egyéni) bele van szőve, s az művészetük által realizálódik s nem fordítva.
Végezetül még csak annyit: ez szépirodalmi szám. Meg sem kísérelhettem a helyhiány miatt, hogy első felbuzdulásomat követve, egy az irodalom egészére tekintő, sőt a tudományokra, sőt – hogy nagyot mondjak – a világirodalommal is számot vető esszé-panorámával tágíthassam látóhatárunk körét. Ez nem egyetlen szám terve, hanem már folyóirat-program. Nekem viszont kiskanállal kellelt merítenem a lehetőségekből. Annyit töltöttem hát bele a lapszámba, amennyi – csordulásig – belefért.
1984
A következő öt levél egy hajdani elvi vita emléke. A „Hagyomány és avantgarde” című cikkem világít rá arra a konfliktusra, amely 1969–70-ben a levelek megírásához vezetett. Megjelent a „Hagyomány és kísérlet” c. kötetben.
Kedves Pista,
a karácsonyi szaladgálások közben már nem tudtunk bemenni Hozzád a kórházba, de az elmaradt beszélgetés pótlására, itt Szigligeten újra átolvastam a Megközelítéseket Így aztán folyamatosan Téged hallgattalak anélkül a kényszer nélkül, hogy elő kelljen adnom, eléd kelljen tárnom reflexióimat, melyeket nyugtalanítóan újra és újra felkeltesz, de amelyeket vagy én fogalmazok rosszul, vagy Te hallasz egy némileg átalakító közegen át. (Gyanakszom, hogy mindkettőről szó van.) Ha olvasom esszéidet és ha helyesen fogom fel azt a bámulatosan eleven és gazdag és irigyelten distinktív elmemozgást, amely teremti őket, akkor mindig megdöbbent: hogy lehet az, hogy számomra példaszerű kiindulásod, néhány lényeges kérdésben miért vezet tőlem távol álló, gyökeresen idegen vagy nem várt konklúzióhoz? Pontosabban hogy lehet az, hogy a mai magyar líra megítélése közben látszatra ellentétes nézeteket vallunk? Látszatra – írom reménykedve, egy kissé szememben, sőt emlékezetemben is kételkedve, mert nem tudok belenyugodni abba, amit látni vélek mintha esztétikai nézeteidben szétválnának egymástól a magyar és a világirodalom jelenségei (ami a jelent illeti); mintha egy kissé másfajta költészetet becsülnél nyelvünkön, mint idegen nyelven. Sajnálnám, ha szókimondásomat Hübele Balázsos nyerseségnek vennéd; vedd csak értetlenségnek. Ez ugyanis az igazság: tanulmányaidtól lenyűgözve és elbűvölten, értetlenül nézem azt a személyes indulattól sem mentes viadalt, amelyet a magyar versízlés és verseszmény modernizálóival folytatsz; ha nem tévedek, ha nem hallok rosszul, védve a népieskedést, a népies zsánerképet, az anekdotizmust, a költői én jelentőségének romantikus túlnövelését, karaktertelen költők szubjektivizmusát stb; s támadva azt a bonyolítottabb, intellektuálisabb lírai irányt – és persze talán rosszul is fogalmazó kritikusait –, amelyhez pedig költészeteddel, egész termő, gondolatgazdag és gondolatébresztő világoddal tartozol.
Mit tegyek? Megáll az eszem. És közben lelkesen, kalapot lengetve, sőt akár hiszed, akár nem, tisztelettel kalapot emelve, üdvözlöm esszéidet.
A régi szeretettel ölel
Balázs
1969 karácsony
Kedves Pistám,
először is szeretném mentegetni magam én is, amiért a kórházban nem kerestük fel – inkább hazamegyünk, igyekszünk alaposan megtudni, mi van Magával. Másodszor pedig – mivel Balázs ismét vívott némi csatát Magával levelében (de remélem, nem haragszik érte! Ez már a szokásos) – engedje meg, hogy én elragadtatásomra szorítkozzam.
Sokszor olvastam a Megközelítéseket. De mit nem olvasok én sokszor Magától? Őszintén, szívemből irigylem a hangnemét, azt a megfontolt könnyedséget, azt az indulatos kecsességet, amivel ír. Mert Maga csak úgy társalkodik, persze. S közben mégis micsoda szokatlanná (?) tevő mellékmondatok, közbevetések, micsoda kör-védelem vagy kör-támadás! Különösen örültem a Kassák-cikknek, meg a 47-es tanulmányok részleteinek. Sajnos, mondhatnám, nekem minden tetszik, amit ír – még ha olykor nem is értek egyet vele. Maga megtanít a valódi szellemességre, miközben megveti, mondhatnám lábbal rugdossa a rikító, undok „viccességet” az irodalomban. Van valami mérsékelt, valami lefogott abban, ahogy ír; magyarul: elegáns. Még akkor is ha dühös, észveszejtően dühös ember időnként – dehát Maga olyan.
A Nem számít gyönyörű című kötetében bezzeg nem mérsékelt. Hogy is volna az? Itt aztán igazán joga van a szenvedélyhez. S él is vele. Hozzám persze az első rész áll közel, a címadó vers kézlegyintései, a körülötte lévők rekedtsége és fogcsikorgatása. Azok az igazi vasistváni mondat-formulák. Itt is szeretem a hangját. S mi a legfontosabb egy költőben? Talán mégis a hangja. Az a bizonyos hang. A meghatározhatatlan. S a Magáét én oly régóta szeretem, ismerem – tudja ezt Maga jól.
Ha felkerülünk Pestre igyekezni fogunk minél hamarabb meglátogatni Magukat – persze, ha jól lesz és kívánni fogja – márcsak azért is, hogy natúrban is hallhassam a hangját.
A viszontlátásig, Piroskával együtt szeretettel üdvözli:
Ágnes
Budapest, 1970 Újév
Drága Ágnes és Balázs!
Motto: Semper idem
Maguk – megtisztelően és kedvesen – külön-külön írtak nekem, de talán nem veszik rossz néven, ha én egy levélben válaszolok kettejüknek, hiszen annyira összetartozik az, amire felelnem kell.
Hogy nem jöttek be hozzám a kórházba, azon igazán nincs mit mentegetni: én, amit nem kívánok magamnak, azt felebarátaimtól sem várom el, már pedig én nagyon nem szeretek kórházba járni, még látogatóba sem. Annál nagyobb várakozással tekintek, pesti (budai) találkozásunk és beszélgetésünk elé. Mert ennek a beszélgetésnek fel kellene oldania azt a képtelenséget, hogy mi, akik szeretjük egymást – mert tudom, hogy Ti is szerettek engem –, ilyen kutya-macska barátságban éljünk.
Ennek a levélnek ezt a beszélgetést kell előkészítenie, legalább az elvi alapjait. És azért folyamodom íráshoz, mert szóbeli csatározásaink közben a Ti huszáros harcmodorotok éppen ezeknek az elvi alapoknak a tisztázását nem igen teszi lehetővé. Ezért meg kell bocsátanotok, ha ez a levél kissé hosszúra nyúlik, meg azt is, hogy nem kézzel, hanem géppel írok.
De lehetetlen elfogulatlanul beszélnünk – akár szóban. akár írásban –, ha előbb egy félreértést ki nem végzünk. Édes Balázs! hadd hivatkozzam az „elegáns” jelzőre, amivel Ágnes megajándékozott. Valóban el tudod képzelni rólam, hogy ha filippikám közben Te eszembe jutsz, akkor leírom a Hübele Balázs nevet? Ha tőlem ilyen otrombaság kitelik, vagy Te azt hiszed rólam, hogy kitelik, akkor csakugyan kár a beszédért. Mindenekelőtt hát töröld le a Hübele Balázs nevet gyanakvásaid táblájáról!
És hozzájárulásodat előlegezve, térjünk rá a komolyabb dolgokra.
Nagyon örültem a leveleiknek. A válogatott és választékos dicséretekért is, persze, amivel elhalmoztak, de még inkább annak, hogy mégse végleg vesztek velem össze a francia követségen – ami, ugye, a legalkalmasabb hely arra, hogy az európai fölény pozdorjává törje az én provincializmusomat, nacionalizmusomat, reakciósságomat stb. Nagy nyereség, hogy barátságunk mindkét részről túlélte ezt a próbát. De tekintsük ezt a jelenetet figyelmeztetésnek, hogy óvjuk meg ezt a mi hányatott barátságunkat: még szükségünk lehet rá – és ami ennél fontosabb: mindkettőnk – vagyis mindhármunk – kudarca volna, ha veszni hagynók.
Induljunk ki abból, hogy huszonöt évvel ezelőtt, amikor megismertük egymást és összebarátkoztunk, és még néhány évig, szövetségesek lettünk és egyetértettünk a világ és az irodalom dolgaiban – legalábbis abban a hitben voltunk. Tagadhatatlan tény, hogy azóta – nem is beszélve egyelőre a vélt vagy valódi személyes sérelmekről – gondolatilag is eltávolodtunk egymástól. Ki ebben a hibás? A magam mentségére – ha ugyan ez mentség a Ti szemetekben – elsősorban azt tudom felhozni, hogy én ma is az vagyok, aki voltam: alapelveim nem változtak, a társadalomról is, a művészetről is lényegében ugyanúgy gondolkodom, ahogy akkor. Maga örül, Ágnes, a Megközelítésekben a 45–47-es cikkeimnek. De hiszen főleg azért vettem be őket a kötetbe, hogy gondolkodásom folyamatosságát dokumentálják. Emlékezniük kell még legbotránykavaróbb mondatomra, melyért annyi pofont kaptam: „Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk.” Hát nem éreznék fonáknak, ha Lukács György és Horváth Márton után most Magukat háborítaná föl ez az alapállásom?
Én annál is visszásabbnak érezném, mert Lukács Györggyel és Horváth Mártonnal sohasem értettem egyet, viszont azt hiszem, hogy a mi egyetértésünk nem puszta hiedelem és látszat volt. Mi is volt a címe, Balázs, a Te indító vezércikkednek az Újholdban – Babits útja, Babits példája? már nem emlékszem pontosan, de ez a cikked kitörölhetetlen bizonyítéka és jelképe egyetértésünknek – úgy is mondhatnám, hogy mi Babits jegyében kötöttünk szövetséget. (Ami engem nem tartott vissza attól, hogy Kassákot többre ne értékeljem, mint Ti.)
Az én vezércsillagom ma is Babits. A tietek már nem: felcseréltétek Kassákra. No hát, ebben nem tudlak követni. Hogy röviden összefoglaljam, mi volt a véleményem Kassákról, akkor, amikor Ti még nem őt írtátok a lobogótokra. Nagyon szerettem (ma is szeretem) a régi korszakát, a világ legkiválóbb dadaista költői közé tartozott, jobb volt Tzaránál és talán nem rosszabb Schwittersnél. Következő korszaka viszont elég unalmas, közepes közhely-tömkeleg. Az Egy ember élete, bár formájában régimódian naturalista, mégis nagy mű. Politikai magatartása, egy-két páratlan denunciációt leszámítva, feddhetetlen. Persze, azóta sok minden történt. Még a legújabb divatú ingfazon is az ő orosz ingeit igazolja. Weöres, Kálnoky, Rónay, hogy csak a legkülönbeket említsem, versben, prózában, úgy írtak róla, mint valami új Krisztusról. Megkérdezhetném ugyan tőlük, hogy akkor miért Babits és Illyés lapjába írtak, miért nem Kassákéba. (Azért, mert Kassákot akkor bolond, analfabéta prolinak tartották, az meg őket csengő-bongó úrifiúcskáknak.) De minek ilyet megkérdezni? Szerencsére, eszükbe sem jutott, hogy verseikben is őt kövessék. Mint ahogy Magának is, Ágnes, még ma is több köze van (mármint a költészetének) Babitshoz, sőt horribile dictu, hozzám is, mint Kassákhoz.
Az én Kassákról való véleményem is megnőtt húsz év óta. Állhatatossága, meg nem alkuvása az új korszakban (még egy-két fölöslegesen megírt, opportunista versét is beleszámítva) lenyűgöző. Az Egy ember életét, ha lehet, még többre tartom, mint akkor. A Déry önéletrajzában közölt levele erkölcsileg is, íróilag is nagyszerű. A rangos költőknél nem mindennapi verstömegtermelése után – részben közben – öregkorában írt néhány nagyon szép, nemes lírájú, hiteles verset. De hogy a halála előtt eltelt 35 évben miért volt modernebb költő bárkinél, azt sehogy sem tudom felfogni. Nagy költőnek tekinteni még kevésbé. Legkevésbé pedig olyan jelentőségű költőt látni benne, mint Ady, Babits, József Attila, vagy akár Füst Milán.
A Times irodalmi mellékletének december 18-i számában egy másfél oldalas, hatalmas cikk (a Middle) jelent meg róla Universal Hungarian címmel. Az első magyar, akinek ez a páratlanul rangos kritikai megtiszteltetés megadatott – Babits és József Attila helyett. Erre csak rezignáltan megvonom a vállam. És ha a TLS tekintélye nem tud meggyőzni, nem szabad rossz néven venniük, ha a maguké sem. Nem beszélve Bori Imréről és az egész soi-disant modern magyar ifjúságról.
Minek ennyi beszéd Kassákról? Mert érdemes róla beszélni. Mert nem tartozik azok közé a nevek közé, amiknek az emlegetése vörös posztóként hat rátok. Mert azok közé tartozik, akiket én is tisztelek. És főként, mert úgy látom: ahogy Babits volt a legméltóbb jelképe egyetértésünknek, úgy Kassák az eltávolodásunknak. Mert én azt, hogy Babits halott, hogy a versei, gondolatai nem hatnak, hogy az őt megillető hatás-lehetőség egyfelől Németh Lászlónak, ill. Szabó Dezsőnek, másfelől Lukács Györgynek, harmadfelől – és el kell ismernem, a legjobb esetben – Kassáknak jutott, szóval, Babits ős-ellen-princípiumának – nem is a magyar közgondolkodás és közízlés, de a magyar elit-gondolkodás és elit-ízlés csődjének, katasztrófájának tartom, ha ebben a folyamatban Nektek is volt és van, ha nem is nagy, de előkelő részetek. És mert ha Ti valamiféle árulásnak látjátok azt, hogy én nem változtam, én meg jóformán defetizmust, majdhogynem dezertálást látok abban, amiben Ti változtatok.
Nemrégen Pándi cikket írt rólam a Népszabadságba ezzel a címmel: Jegyzetek egy következetes költőről. Függetlenül a cikk fejtegetéseitől, büszke voltam erre a címre, pontosabban az elismert következetességemre. Következetesség – ez persze egyszerűbben annyit jelent: hűség. De nem merem leírni ezt a szót, mert félek, hogy ezzel is „a költői én jelentőségének romantikus túlnövelése” bűnét követném el. Mondjam hát egyszerűen, hogy én nemcsak azóta vagyok ugyanaz, mióta mi ismerjük egymást. Huszonkét éves koromban, vagyis kb. első kötetem megjelenése idején már lényegében, hogy úgy mondjam, struktúrámban, kész voltam. Változtam, persze – hülye lennék, ha nem változtam volna –, de irányt nem változtattam. Semmihez sem lettem hűtlen – pardon, ezt is korszerűbben: semmit sem tagadtam meg. Ez azonban negatíve is igaz. „Adj bátor szívet és elmét, Vígan kimaradni a korból” – írtam egy 1936-os versemben. És ez a víg bátorságom nem csökkent a negyvenes, az ötvenes, a hatvanas években sem, és remélem, futja még belőle a hetvenesekből is annyira, amennyire az időmből futja. (Ti viszont nem szerettek kimaradni a korból, pláne vígan nem – és ezt nem szemrehányásként mondom.) 44-ben pedig azt írtam: „Amit tíz éve kiokádtam, Azt melegíti föl e földrész?” Ez sem elavult kérdés, sajnos. És hát nem, harminc év múlva sem fogom megenni a kiokádott békát, és amiről húsz éves koromban megállapítottam, hogy zsákutca, oda akkor sem fogok betérni hatvanéves koromban, ha pillanatnyilag nagy is benne a tolongás. És Mándy Stefániát nem fogom tehetségesebbnek tartani harminc év után, pusztán azért, mert Váncza-sütőporral süt. (De most jut eszembe, Ti talán nem is ismeritek azt a régi reklám-versikét: „Haladjon Ön is a korral: Süssön Váncza-sütőporral.”)
És most, ezt a mentegetőzést előrebocsátva és az elvi alapokat tisztázva próbálok a vádjaidra felelni, Balázs.
Hogy lehet az, kérdezed, hogy a mai magyar líra megítélése közben látszatra ellentétes nézeteket vallunk. Ez bizony logikusan következik az eddigiekből és talán nem is látszatra, sajnos. De már azt, hogy mintha esztétikai nézeteimben (vannak nekem külön esztétikai nézeteim? nem is tudom) szétválnának a magyar és világirodalom jelenségei, ami a jelent illeti – nem tudom, miből látod. Én a külföldi költők közül az agg óriásokról írtam. És hát annyi igaz, hogy a mi élő költőink között nem találtam akkorát, mint Eliot, Saint-John Perse, Nelly Sachs. Vagy Te tudsz olyat? De a mi „modernjeinket” – mert hiszen itt van a kutya eltemetve – nem nézem más szemmel, mint a kintieket. Hogy nem írtam róluk tanulmányt? De képzeld el pld. hogy Weöres Sanyival szemben csak annyi gondolati és formai fenntartással éltem volna, mint Eliot és Saint-John Perse esetében. Mi lett volna itt – Úristen! De talán eltitkoltam, hogy Weörest nagy költőnek tartom? – pld. A félbeszakadt nyomozásban? (Mert hiszen a Megközelítések is csak a többi könyvemmel összefüggésben érvényes.) Vagy a Pilinszkyről, Ágnesről való véleményemet? Azt, ami Tandoriban modern, talán nem dicsértem eléggé – a Népszabadságban? Vagy Szentkuthyt más mértékkel mértem? éppenhogy Joyce-szal, Butorral összevetve – és nem is elmarasztalva. Mintha, írod, egy kissé másfajta költészetet becsülnék nyelvünkön, mint idegen nyelven. Ebben van valami. De csak annyira, amennyire a magyar költészet másfajta, mint a többi. Nem másfajtább, persze, mint ahogy az angol, a francia, az amerikai költészet különbözik egymástól. Csakhogy, mint ezt a Mogorva jegyzetekben is írtam, senkinek sem jut eszébe a francia költészetet az amerikai költészet normáival mérni és vice versa.
Hogy én viadalt folytatok „a magyar versízlés és verseszmény modernizálóival”? Kiket értesz ezen? Mert ha a magyar vers modernizálóit – akkor ugyan kikkel, vagyis kiknek a költészetével folytatok én viadalt? Talán Illyéssel, aki az utóbbi években, úgylehet, a legeredményesebben modernizálta a magyar verset? Vagy Weöressel? (Vele ugyan, ill. a gondolatvilágával volna mi viadalt folytatnom – de nincs hozzá bátorságom. Talán majd a Kossuth díja után.) Vagy Pilinszkyvel? Ágnessal? Somlyóval? Juhásszal? – vele néha igen, de ő nem haragudott meg rá. Vagy Te nem költészetre, hanem ideológiára gondolsz? Akkor igen. Gyűlölök minden dogmát, akárhonnan jön, és csakugyan „személyes indulattól sem mentes viadalt folytatok” ellenük, amíg lehet, mint ahogy a 45–47-es cikkeimben is tettem – hiszen, mint már említettem, a folyamatosság kedvéért vettem be őket a kötetbe. És ha majd az új ideológiának is meglesznek azok a lehetőségei, mint az ún. szocialista realizmusnak voltak 48 után – akkor megint ki fogom bírni az elhallgatást.
Addig azonban térjünk rá a részletekre, hogy miket védek és miket támadok én. De mielőtt belemennék a nomenklatúrádba, Balázs – hát csakugyan nem vagy tudatában, hogy milyen illojális, milyen unfair ez a nomenklatúra? Hogy ezek az eredetileg gúnynak szánt szavak nálunk terrorszavak lettek? Körülbelül úgy, mint amikor káderezés közben azt kérdezték az embertől, hogy még mindig nem hagyott-e fel a burzsoá, harmadikutas, likvidátori nézeteivel? Persze, ha az embernek van bátorsága, fölvenni ezeket a terror-gúnyneveket, azok később néha automatikusan nagy dolgokat is jelölhetnek. Csak kiragadott példák: hungarus, kuruc, gueux, kerekfejű, gavallér, sansculotte, impresszionista, kubista. Hogy ellenforradalmár vagyok? Nem szeretem a szót, de mit bánom én? „Aux Gibelins j’étois Guelf, aux Guelfes Gibelin.”
És most nézzük egyenkint.
Népieskedés. Épp oly kevéssé védtem, mint ahogy a moderneskedést se védeném. A népiesség – az más. Tudtommal ugyan azt se védtem – nem is szorult védelemre. De anti-népies sem voltam soha. Ágnes könnyelműen elismerte, hogy tetszenek neki a 45–47-es cikkeim. Hiszen van egy közöttük az urbánusokról és a népiesekről, és abban azt írom, hogy magát a kérdést is ellenforradalminak érzem – de mindkét részről! Én magam, persze, sohasem voltam népies, de – ebben is egy kissé Babitshoz hasonlóan – sohasem volt ellene kifogásom, Erdélyitől és Illyéstől kezdve Kormos Pistáig. (Mondanom sem kell, hogy csak ha jó költőkről van szó. De a rossz népies költőkről sem az a főkifogásom, hogy népiesek, hanem az, hogy rosszak.) És miért is lenne kifogásom? Bartók és a népdal legkorábbi alapvető élményeim közé tartozik, Eti volt a feleségem, és amikor a Válasz és a Szép Szó között – meg nem engedhetően – választás elé állítottak, én (Radnótival együtt!) a Választ választottam, és ezt ma sem bántam meg. Az ellen sem tudok berzenkedni, hogy Petőfi és Arany voltak a legnagyobb költőink. És tény, hogy szeretem, ha egy magyar költő van annyira magyar, mint amennyire Eliot angol vagy Apollinaire francia. De azt már nem szeretem, ha egy magyar költő olyan módon magyar, ahogy Yeats ír, vagy Benn német. Ennyit az én népiességem határairól. És ha már a modern költészet szentségeinél tartunk: nem ízlésem az a fajta vaskos népiesség, amelyiket Garcia Lorcában tisztel a világ. De ha Lorcának szabad, magyar költőnek sem tiltanám meg. Nem tudom hát, kettőnk közül melyik nézi más-más szemmel a magyar és a világirodalmat. Mert nem szeretném ugyan, ha Veres Péter volna az arbiter elegantiarum, és mindnyájunknak paraszt csizmát vagy gatyát kellene viselnünk, de a texasi farmernadrágot sem vagyok hajlandó a Váci utcában elegáns nemzetközi viseletnek tekinteni, legföljebb gyarmatinak.
Népies zsánerkép. Mi az? – hiányos az esztétikai műveltségem. És hol van ez az újabb magyar költészetben? És főleg: hol védelmeztem? Ezt kénytelenek vagyunk felfüggeszteni a személyes tisztázásig.
Anekdotizmus. Micsoda név! Ugyanilyen – vagyis semmilyen – jogon a Ti irányotokat nevezhetném formalizmusnak, absztrakciónak, obskurizmusnak, vagy obskurantizmusnak. Nem teszem, persze. És jó, legyen anekdotizmus. És ha úgy tetszik, védem. Védem, mert költészetben is gazdagodás- és nem szegényedéspárti vagyok. Mert mindig védekeztem a költészet leszűkítése ellen, bármilyen oldalról támadt a szűkítés igénye. És mert Kavafisz az anekdotáival együtt modernebb mint az egész magyar neoavantgárd. Mert a magyar költészetben is szeretem a jó anekdotákat. Pl. azt, amelyik így kezdődik: „A mellékutcákból jöttem 11 barátommal, földik voltunk és virzsinia szivart szívtunk hazai szokásból.” Mi ez, ha nem anekdota? Igaz, népies zsánerképnek is fel lehet fogni. Kassák régi költészete különben is tele van spékelve jó anekdotákkal, (még A ló meghal a madarak kirepülnek is) – talán ezt szerettem benne a legjobban. Egyébként az új verseire ugyanez áll, csak ezek már nem olyan jó anekdoták. Találomra lapozok bele legújabb kötetébe; Hobele úr portréjához, Parvenüség, vagy ez: „Tegnap este hogy hazafelé mentem barátom volt feleségével találkoztam. Betyár egy nő.”És A részeg kalmár nem jó anekdota? Kassákból és Füst Milánból is kiirtanád az anekdotát? Vagy úgy vagytok ezzel, mint Lukács György a realizmussal – Wer ein Jude ist, bestimme ich?
A költői én romantikus túlnövelése. Szégyellem, de erről sem tudom pontosan, mi lehet. Azt is be kell vallanom, hogy a költészetet és a romantikát nem érzem összeférhetetlennek. És hogy lehet a költői ént túlnövelni vagy egyáltalán növelni? A költői én vagy van, vagy nincs, és minél nagyobb (persze, hitelesen), annál nagyobb a lírája, – szerény elmaradott véleményem szerint. De az a gyanúm, itt megint a líra személyességéről vagy személytelenségéről van szó. Erről csak annyit, hogy nézetem szerint nem kell a költői vagy nem-költői én-t, vagyis ahogy én mondom, a személyiséget a költészetben jobban érvényesíteni, mint ahogy Catullus, Horatius, Villon, Ronsard, Goethe, Apollinaire tette, és persze, Arany, Babits és József Attila. (Már például a személyiségnek azt a naturalistán részletező érvényesítését, ami Kassák verseiben található, kissé túlzásnak érzem – de azért nem kárhoztatom és nem mondom rá rögtön, hogy szolipszizmus, mint ahogy szegény József Attila tette.)
Karaktertelen költők szubjektivizmusát épp oly kevéssé szoktam védeni, mint az objektivizmusukat, vagy a szürrealizmusukat, vagy bármijüket. Erre kár szót vesztegetni.
És mit támadok én? „A bonyolítottabb, intellektuálisabb lírai irányt.” Disztingváljunk. A bonyolítást csakugyan nem szeretem. Ti szeretitek? Lehetetlen. Még ha valaki egy üzletet bonyolít (le), az hagyján. De a hétköznapi életben is nem azzal szoktuk-e leinteni a fontoskodókat, okvetetlenkedőket, hogy „ugyan ne bonyolítsd a dolgokat”? A szellemi dolgokat meg éppen kár bonyolítani. Az intellektusnak éppen az az ereje, hogy a bonyolult dolgokat egyszerűvé tudja tenni. Csak a Lukács-iskola szeret bonyolítani. De még a matematikában is – kérdezzétek csak meg Cipit –, az a nagy eredmény, ha mindig egyszerűbb képletekre tudják visszavezetni a bonyolultságokat. Az Einstein-, vagy még inkább a Heisenberg-féle képlet nagyon nehéz, de a helyzethez képest nagyon egyszerű. Ami pedig a költészetet illeti, a Nehéz szerelemben sem titkoltam, hogy mi vonz engem legerősebben a költészetben: „az a legmagasabb kegyelem és tudás, amely a reménytelenül bonyolultat boldogító egyszerűséggel mondja el, az a szeretet és végső udvariasság, amely a nehezet könnyűvé tudja tenni.” De persze – ezt is megírtam ott –, nagy költő lehet az is, aki a bonyolultat bonyolultan mondja el. A bonyolítást azonban nehéz volna dicsérni. És ki bonyolít nálunk, a jó költők közül? Weöres nem, Pilinszky nem, Ágnes nem. Juhász Feri – nem ritkán. Ezt, hol szóban, hol írásban, hol tréfásan, hol komolyan, szemére is szoktam vetni. Aminthogy Eliotról, Saint-John Perse-ről is megjegyeztem – nagy tisztelettel, de a rovásukra –, hogy olykor bizony bonyolítják azt, ami egyszerű. Nagy költőknek, persze, még ezt is el lehet nézni. De amikor harmadrangú költők igyekeznek azon, hogy a semmit, az ürességet, a laposságot bonyolultnak tüntessék fel – arra nincs pardon.
Az intellektualitást viszont sohasem támadtam, ezt határozottan visszautasítom – sőt. Bolond is volnék támadni, hiszen – amint ezt méltányosan beismered, Balázs – ezzel elsősorban magamat támadnám. Én nem sokallom az intellektualitást a magyar lírában, de nagyon is keveslem. Nincs manapság olyan költőnk, akinek az intellektualitása fölérne a Babitséval, Szabó Lőrincével, József Attiláéval. A fiatalok között pedig, sajnos, nyüzsögnek a bugrisok, mindegy is, hogy fővárosi vagy vidéki, polgári vagy népi bugrisok. A bugris pedig bugris marad akkor is, ha atomot, galaktikát, komputert és filozófiai fogalmakat hajigál a verseibe. De nem is nagy divat köztük az intellektualitás. Mágikus, misztikus, látomásos – ezek a nagy jelszavak. Ezek pedig nem intellektuális dolgok, drága Balázs és Ágnes.
Persze, intellektualitás nélkül is lehet valaki igazi költő – példa rá Berda József, de Kassák is. (Másrészt ez is hozzájárult, hogy Kassák primitív és korlátolt művészetszemléletét olyan tűrhetetlennek éreztem.)
Hát ezt tudom felhozni védelmemre.
*
És most mit tegyünk? Én nem változtam, Ti megváltoztatok. Volt hozzá jogotok. Nem kell mindenkinek olyan korán késznek lenni, mint nekem – én koraérett voltam, sőt, koravén, ha nem is képességeimben, de gondolkodásomban. Az is érthető, ha nem akartok, mint én, „vígan kimaradni e korból”, hanem inkább mentek a divat után – vagyis, legyek igazságos: a divat irányítói közé tartoztok, legalábbis ebben a provinciában. Nem mondom, hogy örülök ennek, de a barátságomat ez nem csökkenti. Elvégre, ha csak olyanokkal barátkoznék, akiknek a politikai és műveszeti nézetei azonosak az enyéimmel, akkor talán csak Zelkkel válthatnék igazán szót.
De szívből tudok örülni a sikereiknek, a belföldieknek is, a külföldieknek is, leginkább persze a belsőknek, vagyis ha valami jót csinálnak. Nem is beszélve a személyes szeretetről: ha nincsenek éppen csihi-puhi hangulatban, otthonosan érzem magamat Maguk között. Talán azt is tudja, Ágnes, hogy az én asztalomnál akkor sem lehetett Magáról kicsinylő szót ejteni, amikor még nem volt ilyen népszerű, és nem volt ilyen országos- és világtekintélye.
Másrészt, ha a korból kimaradva is, még élek, és még nem vonták meg tőlem a lehetőséget, hogy írjak – amennyiben képes vagyok rá. És mert – ahogy Maga helyesen írja rólam, Ágnes – én már ilyen vagyok, vagyis „észveszejtően dühös ember időnként” (de hát a 45–47-es cikkeimben is az voltam!), (lehetetlen, hogy ne írjak arról is, ami bosszant – már amennyiben lehet róla írni. És mostanában kevés dolog bosszant úgy, mint az új dogmatizmus, meg az ósdi közhelyek kacifántos kikészítése, a provinciális, sőt, gyarmati modernség. És mivel a mi alapvető irodalomfelfogásunk, amint ezt megmagyarázni próbáltam, a Maguk változásai következtében eltér egymástól, előfordulhat, hogy sértve érzik Magukat, nem a Maga művészetében, Ágnes, de kettejük vallott (én azt remélem, inkább vallani óhajtott) irodalomszemléletében. Hiszen a Maguk elméleti cikkei, nyilatkozatai is óhatatlanul irányulnak ellenem is. Ez nem olyan nagy baj, ez az egészséges irodalmi élet. Vívjunk úgy, ahogy Babits és Kosztolányi, Kosztolányi és Illyés vívtak egymással. Én, ha előbb kalapot lengetnek, ahogy Te olyan kedvesen teszed, Balázs, vagy tisztelegnek előtte a karddal, tapsolni tudok a döfésnek, amelyik eltalált. Nem sértődtem meg a Balázs cikkén, amelyik közvetlenül támadott, de még a Borién sem. (Ami nem érinti a róla való véleményemet.)
De az ég szerelmére, ne vegyetek Magatokra olyasmit, ami nem a Ti ingetek! Nagy kár, hogy éppen ebben az egyben vagytok olyan igazi magyarok (a Németh László-i értelemben), hogy nem ismeritek, nem szeretitek, nem értitek és nem tűritek az iróniát. Én viszont ebben nagyon magyartalan vagyok.
Az is nagy különbség a régi állapottal szemben, hogy a mi akkori barátságunk szabad emberek szövetsége volt. Ágnes meg közben pártvezér lett, én pedig független, de magányos ember. És hiába, nem tudok más dogmákat elfogadni, csak a katolikus egyházéit, azokat sem minden fejcsóválás nélkül. És ha sikerült magamat kivonni a kommunista párt fegyelme alól, aligha fogok más pártfegyelmet elviselni.
Szóval, mit kérek én? Egy kis liberalizmust. Vagyis: Szabadságot Vas Istvánnak – és mindenkinek!
Howgh – vagyis európaiul: itt állok, másként nem tehetek. Take it or leave it – és mondanom sem kell, mennyire drukkolok annak, hogy a take-et válasszátok.
És bocsássátok meg ezt a hosszú levelemet – remélem, tudjátok, hogy a legnagyobb barátság jele, ha ennyit „feccolok bele” barátságotok megtartásáért.
És boldog új évet!
Mindkettőtöket szeretettel ölel
Pista
Pistám,
hadd kezdjem a végén. Szép volt Magától ez a levél, annyira elbűvölődtünk tőle, hogy tulajdonképpen csak nagy-lassan jöttünk rá: mi is van beleírva. Mikéntha szívünket mézbe és – mit is írjak? – borsba mártogatták volna felváltva. S eme kettősséget mindvégig megtaláltam írásában.
Mert hadd kezdjem újra a végén. Mikor Maga azt írja, hogy pártvezér lettem, s Balázzsal együtt ízlés-irányító, ez rám nézve oly hízelgő, oly előnyös, hogy igazán nehezemre esnék megcáfolni. Majd bolond leszek megváltoztatni próbálni egy olyan optikát, ahonnét ilyesfélének látszhatom. Ebből is kitetszik: mennyire igaza van Magának abban, hogy mi nem akartunk (pláne vígan) kimaradni a korból – akart a fene. És ha néha-néha mégis úgy esett, hogy ki kellett maradnom, Isten tudja, nem örültem neki eléggé. Sajnos azonban a kinnmaradás és a bennmaradás többféleképpen értelmezhető. Megengedtem magamnak olykor, hogy azt képzeljem: akkor vagyok benn, ha kinn vagyok. Természetesen a Maga (gyönyörű és általam oly gyakran idézett-mormolt) verse sem jelent mást. Rólam táplált pártvezéri elképzelései is nyilvánvalóan a kint és bent játékos összetévesztéséből erednek.
Vagy tévednék? Maga megvádolt volna engem azzal, hogy -? Miközben – ellentétképpen – önmagát magányos és független embernek nevezte? – Nem, nem. Az nem lehet. Ez az „ellentét” – komolyan még a leghevesebben indulatos Vas Pistának sem juthat eszébe. Akinek én – vezéri szavamra fogadom – mindig is igyekezni fogok a legnagyobb szabadságot biztosítani. Még azon az áron is, hogy a nyilvánosság előtt ő támad minket (habár többnyire névtelenül) és mi magánúton s őszinte csodálkozással – védekezünk.
Mert itt valami félreértés van, Pistám. Valahogy nem arról van szó, amiről szó van. Komolyan kívánja, hogy védekezzem vádjai ellen, melyek szerint mi elhagytuk Babitsot (bocsánat: elárultuk!) és Kassákot pártoltuk, hogy mi „dezertáltunk”, hogy én idegen-majmolásra buzdítom a magyar ifjúságot, hogy Őfelsége ellenzéke vagyok – stb. stb.? – Vagy azt kifogásolja, hogy változtam életem során? Persze, hogy változtam – engedje meg, hogy Magát idézzem: hülye lennék, ha nem változtam volna. De csak nem tekinti elvi dezertálásnak, hogy mai ízlésembe az időközben költői világnyelvvé lett és így erősen megváltozott avantgarde is belefér? Hogy Maga annak idején megunta? Ezt meg tudom érteni. Talán akkor én is meguntam volna. De – bocsásson meg érte – Maga mást unt meg, mint amiről most beszélünk. Hiszen egész költői gyakorlata (pláne a mostani), továbbá Eliot, St. John Perse stb. átmentése a magyar irodalomba – Isten tudja miért – azt a benyomást kelti bennem, mintha ugyanaz tetszenék Magának is, mint nekem. Valamint Maga is azt állítja, hogy verseimmel (és Weöres és Pilinszky és a többi verseivel) nem vitázik – csupán azzal az „elmélettel”, amely magyarázza őket. Hát olyan Isten ellen való vétek, ha időnként megpróbáljuk megmagyarázni, hogy miért írunk úgy, ahogy írunk? Úgy veszem észre: olykor Maga is meg szokta magyarázni. Ez már olyan intellektuális rákfene. S az intellektualitást inkább keveslem én is, semmint sokallom a magyar irodalomban. Hol van hát az az ellentét, ami Magát – ilyen mértékig! – ingerli?
Nos, megmondja Maga világosan: utálja az új dogmatizmust és gyarmati modernséget. De – már megbocsásson érte – ez nem az én ingem. Megint meg kell kérdeznem: kivel téveszt össze? S nyilvánvaló az is, hogy Balázs „nomenklatúrája” (nevezzük így, no jó, azt a szógyűjteményt, amivel megpróbálja az ember magyarázni az oly nehezen magyarázhatót) – nem a Maga inge. Mindez alapjában véve nem Magára vonatkozik, s ezt Maga is tudja. Miért veszi fel akkor a kesztyűt (hogy a ruhanemű hasonlatoknál maradjunk), ahelyett, hogy homlokon csókolna bennünket, mint természetes társait a magyar költészet sokszínűségén munkálkodók között? Már mondtam Magának, én ezt vártam Magától ebben a „modernségi ügyben”. Ki értené meg, ha nem V. P., hogy mit akarunk? S lám, az ellenkezője történik.
Miért? Ez az, amit nem értek, nem tudok kitapogatni. Voltaképpen miért dühös Maga? Azt hiszem, Maga a túl-modern: olyasmit utál, ami nincs – vagy nem ott van, de Maga feltételezi, hogy lesz és ott lesz. A Maga haragja utópisztikus.
Marad tehát a Maga ingerültsége ellenünk, ha indokait nem is tudom reálisaknak tekinteni. S ez kár. Mármint az ingerültség. Dehát, annyi minden volt köztünk, annyi szemrehányást tudunk tenni egymásnak – szálazzuk ki ezt is. Csak szálazzuk. Mert – talán fölösleges is mondanom – nagyon óhajtom barátságunk felvirulását.
In hoc signo zárom levelem, de remélem, nem zárok le vele semmi jót, sőt nyitok, kitárok, ajtót, kaput a társalkodásra s ha kell, az egészséges baráti veszekedésre.
Üdv és barátság:
Ágnes
1970. jan. 12.
Édes Pista,
legelőször is hadd mondjam el meghatódásomat, hogy vetted a fáradtságot erre a levélre, hogy ekkora energiát fordítottál felhős barátságunk egének megtisztítására. (Nem lévén költő, használhatok éppen banális képeket.) Megelőztél és csaknem megszégyenítettél vele, hogy te az idősebb, a tekintélyesebb, kinek műve, irodalmi szerepe az enyémhez nem fogható, értsd: az enyém nem állja az összehasonlítást a tiéddel – szóval, hogy te tetted ezt az elegáns, baráti gesztust. Pedig nekem hosszú idő óta kényszerképzetem, hogy meg kellene próbálni kibeszélni ellentéteinket, félreértéseinket, barátságunk akadályait. Huszonöt évvel ezelőtt is a rokon világ vonzott Benned s ma is azt a régi rokon világot tapintom, ha nőttek is rajta talán számomra érdesebb felületek, a lényegen ez nem változtatott.
Temessük el legelőször is azt a Hübele Balázst – készségesen belátom eleganciád ismeretében, hogy nem rám vonatkozott. Lehet, hogy meglep, de még ha rám is lehetett volna értelmezni, akkor sem haragudtam volna érte igazán – mondtam én Neked ennél kegyetlenebbeket is.
Nos ezzel a lényeget kezdem már érinteni, mert ha én kegyetleneket mondtam is neked, jól tudod te azt, fájdalomból mondtam. Barátságunk, helyesen és pontosan elemzed, közös irodalmi eszméken alapult, bizakodással teli évek idején. Hogy eszméinken hogy gyalogoltak keresztül, hogy igyekeztek velünk megtagadtatni azokat, hogy bizalmunkkal, reményeinkkel, mit csináltak – jobb, ha nem beszélünk erről. Azt a nyomást, amely mindnyájunkat ért, csoda, hogy ép ésszel ki tudtuk bírni. Nem csodálom, ha vannak lelki torzulásaink. Másképp látjuk magunkat a tükörben, mint amit a tükör mutat – Te is mi is. Ezzel sajnos számolnunk kell.
A könnyebb kérdésbe megyek először bele, hogy aztán rátérjek a nehezebbre. Azt mondod, számodra a tükör azt mutatja: elhagytuk Babitsot, Kassákhoz csatlakoztunk. Olyan fájdalmasan érint ez a megállapításod, alig tudok rá az értelmetlen, a semmit se magyarázó nem-nél többet mondani. Hiszen jól tudod, mennyit ütöttek egykor, az Újhold idején és utána is Babits eszméinek erőmtől tellő hangoztatásáért, az ő morális értékrendjének tiszteletéért. Ha hiba volt, ha nem, csakugyan az ő neve volt az Újhold zászlójára írva. 49-ben pedig az egzisztenciám, a főiskolai tanárságom, majd az irodalmi életben való részvételem múlott azon, hogy megtagadtam az árat, amit kértek: Babits „burzsoá dekadenciá”-járól kellett volna nagy előadást tartanom az Irodalomtörténeti Intézet rendezésében. Hadd ne beszéljek tehát arról, hogy mi nekem Babits; s hogy mennyire fájt, hogy hosszú éveken át úgy beszéltek róla, ahogy beszéltek, és hogy azok, akik még védhették volna, olyan mélyen hallgattak róla. Inkább azt mondom el, hogy mi vitt el engem Kassákhoz, a kassáki költészet mélyebb megértéséhez. Igazad van, valaha rég, barátságunk hajnalán, Te jobban becsülted és inkább értetted Kassákot, mint én. Nekem bizony volt valami konzervatív vonás az ízlésemben. Valójában csak az ötvenes években mélyedtem bele költészetébe, és jöttem rá igazán értékeire. Két dolog vezetett el hozzá. Az egyik: emberi tisztessége, amely ebben az utolsó huszonöt évben – távolról szemlélve, de talán nemcsak távolról – vitathatatlan volt. (Ne felejtsd el, hogy a Te fiatalságod Kassákját mi nem ismerhettük!) A másik egy irodalompolitikai meggondolás: ha művészetpolitikánk elismeri a kísérletezés, a formabontás jogát, növekszik valamelyest irodalmi életünk szabadsága. Nő a lehetősége annak, hogy a realizmustól a hazai értelmezés szerint eltérő, más kifejezésmódok is polgárjogot kapjanak. Kassákért könnyebb volt „kiállni”, érte harcot kezdeni, mert mégis ő az első magyar munkásíró, s méghozzá a szocializmus eszméin nőtt fel. Az ő pályáján azt lehetett bizonyítani, hogy a formabontás, a kísérlet, a hazai hagyományoktól elütő vers, nem a „polgári dekadenciából” fakad, hanem konstruktív világmegváltoztató törekvésekből. 1957-ben, amikor az első hosszabb tanulmányt írtam róla, dehogyis lehetett volna más modern költőket elemezni, kísérleteik értékéről beszélni – kivált nem lehetett volna Weöres Sándort méltatni, kinek gondolati világától különben én csakúgy távol állok, mint Te. A Rákosi időkben egyoldalúan uralomra segített, hegemóniához juttatott népiesekkel szemben, Kassák művét és példáját a korlátok ledöntésére, a kötelezőnek tekintett, politikailag tematikus, Illyés iskola ellen igyekeztem „kijátszani”. Azt akartam elmondani, hogy mást is lehet, mást is szabad csinálni, másnak is van hagyománya. Nem kell a kísérletezést, a tömörítés, a nagyobb kihagyások példáját külföldről importálnunk, van annak magyar és még hozzá a szocializmus eszméjét hordozó gyökere is. Elismerem, ez gyakorlati meggondolás csupán, mellyel a modern, vagy egyszerűen és pontosan: a valódi költészet lehetőségeit akartam szolgálni. Mert abban talán egyet tudunk érteni, hogy a Rákosi kor protokolljában az egy Illyés kivételével, nem szerepelt a valódi költészet. De továbblépve, az említett gyakorlati szemponton túl, valóban beszámolhatok ízlésem bizonyos változásáról. Nemcsak Kassákkal, de a modern (vagyis huszadik századi költészettel) foglalkozva, ízlésem módosult, jobban fogom, mélyebben értem a XX. század világirodalmi nagyjait. Anélkül, hogy régi szeretteimet meg kellene tagadnom, sőt őket is mélyebben látva, élvezve, úgy érzem, sejtem, hogy az egységes világlírában valójában miről van szó. A szavak, a jelzések, képek, metaforák milyen másfajta alkalmazásáról, csak a formabontás után lehetségessé vált új ötvözéséről. A magyar költészet, ez is meggyőződésem, átlagtermésében messze nem él azzal a lehetőséggel, amely pedig számára is adva van. Hogy a Te nomenklatúráddal éljek: bugrisok bugris, ócska versekkel tömik tele a folyóiratokat, tele vagyunk elavult népies matricával. Abban persze Neked igazad van, hogy a matrica akkor is matrica, ha urbánus és modernkedő. Ott vagy igazságtalan, hogy a hatalom által felduzzasztott és fenntartott népies uralom hihetetlenül szapora matrica-televényét egyenlőnek veszed a modernkedők gyér matricagyáraival. Sőt a fő veszélyt bennük látod, holott az ő működésük viszonylagos irodalmi szabadságunk finom luxusa csupán: az ellenük való hadakozás az irodalmi szabadságot, az írói szuverenitást, és a valóban jó, általad is becsült költőket, velük együtt a Te költői lehetőségeidet is érinti. A mi korántsem distinktív közéletünkben a te epigrammáid a modernkedés ellen önpusztító jellegűek. Azt szoktam mondani tréfásan, ha cikk jelenik meg a Váczi utcai maszek kereskedők ellen, annak a legvalószínűbb gyakorlati hatása az, hogy Weöres Sándor, vagy Pilinszky készülő kötetét le kell állítani. Nem tehetek róla, ha így élünk csaknem, ilyen közegben.
Engedd el nekem a hamis és méltatlan versengést, hogy a magyar költészetet (hagyományaival együtt) melyikünk szereti mélyebben, jobban. Mindnyájan, talán nem túlzás, létünkkel gyökeredzünk benne. Sem Ágnes, sem én, sohasem mondtuk, sohasem gondoltuk, hogy költészetünket ki kellene forgatni hagyományából. Hogy idegen költészet formaruhájába, jegyeibe kellene öltöztetni – hogy importra kellene verseket írni; micsoda képtelen gondolat! Csak egy tapasztalati tényről beszéltünk, hogy a magyar vers formahűen fordítva az idegen nyelven rendszerint öregnek hat, gyakran még a legmodernebb is. S ennek egyik oka például az, hogy az avantgárd vers-változtató hatása, mely az egész világ teljes költészetén érezhető, (még a túlnépiesnek tartott Lorcádon is), nálunk nem ért be, nem szívódott fel eléggé. Ízlésünk a verset illetően konvencionális, a költészet lehetőségeit alábecsüli (lásd a Rákosi kor prakticista elképzelését, mint végletes példát.) Ezért írtam, hogy szerintem szerencsésebb volt József Attila szintézise hagyomány és avantgárd viszonylatában, mint Illyés „hátraarca”. Mindez azonban nem lett volna olyan súlyos jelentőségű, ha nem jön ránk az utolsó húsz-huszonöt év államilag parafált népies realizmusával. Ha én esztétikai kifejezéseket keresek ahhoz, hogy elmaradottságunkat tetten érjem, akkor csupán nevet próbálok adni annak a költői gyakorlatnak, mely közepes célokért, közepes célokat követve, elfelejtkezik a vers, a költészet igazi lehetőségeiről. Mi van az anekdotizmus mögött? Ne áltasd magad, semmi köze sincs ennek Kavafiszhoz. Se Kassákhoz természetesen. De igenis célba veszi azt az évek óta divatos sablon-verset, melynek semmi mása sincs, minthogy azt mondja: itt állok, itt jártam a világban és ez és ez történt velem. Persze ez is lehet remekmű, ha a költő belső világa, élményfelfogó készsége valódi. De rendszerint nem az, és a közízlés is csupán földhözragadt „realista” beszámolóra áhítozik ilyenkor. S meg is kapja. Ezt a divatozó laposságot, alacsonyságot, a vers igazi lehetőségeivel való nem-élést, szóvátenni esztétikai terrorizmus? Miért? Nem is folytatom tovább. Csak még egyet: látom örömödre szolgál, hogy bonyolult helyett bonyolítottat írtam az intellektuális líra jelzőjeként. Pistám, szellemesen vered vissza, de mégsem szavak vagy szóalakok használatán fordul ez a kérdés. Bonyolítottat írtam puszta szerénységből, mert az egyértelműen dicsérő bonyolult jelzőtől tartózkodni akartam. De hogy itt a rosszul használt bonyolított mit jelentett, Te is jól tudtad.
Még néhány szót csupán annak a bizonyos tükörnek fájdalmasabb és meglepőbb mutatványáról. Arról a „vígan kimaradni a korból”-ról és hogy mi nem tudunk kimaradni. Ne haragudj, ezekben a megállapításokban szellemed nem annyira ironikus, mint frivol. Barátságunk első nagy zökkenője akkor következett be, amikor, 50 körül, erre a kimaradni kérdésre, ha lélekben, elismerem, nem is nagyon távolian, de mégis másképp és másképp reagáltunk. Hogy ezúttal én fogalmazzak valamivel pontosabban: nem a korról van itt szó, hanem a magyar irodalomról. És bizony abból nem szerettünk volna kimaradni (Te se, ne is haragudj!), de úgy nyolc-tíz évre mégis ki kellett maradnunk. Elismerem, nagyon szomorúan. És talán azt is belátod, hogy ez a kimaradás az én pályámat illetően jóvátehetetlennek is látszik. Ne haragudj, de a Te tekintélyedből, általánosan elismert pozíciódból szólva, csaknem gúnyosan hangzik, ha bennünket (engem is megtisztelőleg beleértve) a divat irányítói közt emlegetsz. Furcsa, ha azt írod Ágnes pártvezér – s több szabadságot kérsz tőle Vas Pistának. Reális tények és irreális képzetek keverednek ebben a felállításban. Több szabadságra persze mindnyájunknak szüksége van, és több baráti megértésre is, amit leveleddel olyan jólesően szolgáltál és amelyet én is szolgálni szeretnék. Ne felejtsd el, hogy a nyilvánosság előtt, inkább Te hadakozol ellenünk, mint mi ellened. Mert az a feltételezés, hogy az én itt-ott kifejtett esztétikai nézeteim degradálják művedet, teljes képtelenség. Mindig is értő, odafigyelő, szellemedet mélyen megbecsülő olvasóid voltunk, s ha néha meg is morogtunk egyért másért, mindig is Neked drukkolva morogtunk meg – az egy táborba tartozók izgatottságával és őszinteségével. Ezt Neked is tudnod kell.
A többit szóban, ölel
Balázs
1969–1970
Sajtó alá rendezte: Monostory Klára
A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után – kinek-kinek felébredése szerint – a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947–48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit a Szovjetunióban, a spanyol polgárháború tényeit. Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék „Oxford Poets” (Auden, Spender, MacNeice) dezillúzióját.
Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír. Kosztolányi azt mondja „én önmagamat önmagammal mérem”, József Attila – hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül – így ír: „majd én feloldozom magam – ki él segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagy jelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom” – nem ugyanaz, mint az a líra, mint amit megtalálunk a Sztálin és Rákosi antológiákban – sajnos kiváló költők írásaiban is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a körülmények kényszere, amely vagy az egzisztencia biztonságára megy, azt kívánja menteni vagy a túldimenzionált karriervágyra. A tér és idő koordinátái kényes disztinkcókat igényelnek persze 1968 után is, de kivált 1945 után. Hadd mondjak egy végletes példát. Ha a tankönyvből is jól ismert és ezerszer hallott Tavasz Magyarországon című verset idézzük vagy a költőnek Rákosiról szóló versét, amely így hangzik: „az első szó róla beszéljen / csak őt dicsérje a zömök / férfit, akit tizenhat évig / tiltottak tőlünk börtönök”, akkor el tudom képzelni (nehezen ugyan), hogy az író okból írta a verset, autonóm cselekvéssel. A tengernyi vonalas szemetet, melyet a párt irodalompolitikája hívott életre, azért persze fölösleges óvatosan mérlegre tenni.
Mégis, mint célozni igyekeztem, az átbillenés az autonómiából a célirodalomba problematikusabb, mint ahogyan azt gondolni vélik azok, akik a hetvenes, nyolcvanas években kisebb nyomás alatt voltak és más szellemi közegben éltek. A határokat így tagolnám: 1949-től 58-ig csaknem teljesen megszűnik az autonómia lehetősége. (Csak zárójelben: az alkotók vagy csak asztalfióknak írnak, vagy megpróbálnak elég fájdalmas és egy rövid ideig kompromisszumra hajlamos állapotokat teremtve: írónak maradni.) De az a pillanat, amikor Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztője kinyilvánította: nem az a kérdés, hogy milyen módon írunk, realizmus vagy szocialista realizmus szerint, hanem az, hogy lelkesítjük-e a harcra kész magyar honvédeket, ez kiküszöbölte minden kompromisszum lehetőségét. Amikor később a Magyar Írók Szövetsége lepedőnyi kérdőívet nyomott az írók kezébe, és azt kitöltve egyenként kellett megjelenni a bizottság előtt, egyik esszéista barátom, a kitűnő Vajda Endre így értesített bennünket várakozókat: „Vigyázzatok, pénzt is kínálnak!” Kassák Lajos mellettem ülve, így mutatta meg kitöltetlen kérdőívét: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom”.
Az úgynevezett három T korszaka persze más volt. Azért igyekeztem a másságáról most egyelőre nem beszélni, mert, ha elfelejtődik is a múlt, a két időszak mégiscsak egynemű. 1984-ben, igen 1984-ben az egyik áprilisi Népszabadság cikk azt írja, hogy az alábbi irányelvek „sok lényeges vonatkozásban méltán máig érvényesek.” „A revizionizmus és az ellenforradalom számlájára írandó az is, – mondja a Népszabadság – hogy – főleg fiatal – művészeink egy részére nagy hatással vannak a polgári dekadencia különböző irányzatai a naturalizmustól a szürrealizmusig s alkotásaikkal művészileg is zsákutcába jutottak. Egyesek felújítanak olyan régi, formalista törekvéseket, amelyeken a legjobb művészek nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is már régen túljutottak…” S még egy idézet, igaz korábbi, a Kortársból: „Ottlik, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy megjelentetése szocialista irodalmunk fölös luxusa.”
Újra csak azt ismétlem: nem 68-tól 1992-ig terjed itt az autonómia problémája; az 1949-től kiformálódott kor lényegében egynemű. Csak egymástól elkülönülő etapjai vannak, melyek a kemény és puha diktatúra címkével ruházhatók fel. Mivel a kemény diktatúra egy-egy distinktívebb jellegzetességét a fiatalabb nemzedék kevésbé ismerheti, hadd álljon itt néhány példa. Elsőnek hadd idézzem Kassák Lajos Szénaboglya című napló-könyvének 1955 márciusára vonatkozó részletét: „Időnként, ha már nagyon terhesnek érzem a magányosságot, benézek a Hungáriába. A 19-es forradalom után hét évig éltem emigrációban, és most megállapíthatom, hét év óta ismét emigrációban kallódom. Úgynevezett belső emigrációban. Hogy melyik volt elviselhetőbb? – Úgy érzem: az előbbi. Hiszen akkor gyilkos ellenségek elől mentettem az életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat. Kicsodák? Az írók – nyilván felsőbb utasításra… Megkaptak minden (nagyon sok esetben túlzott) anyagi és erkölcsi támogatást az államtól, s ma fájdalmasan érzik, hogy közepes írókból kitüntetésekkel díszített, anyagi jóléttől kövérre dagadt kincstári hivatalnokokká alakultak át… Nyüzsögnek a Hungáriában, és nem tudják, hogy mitévők legyenek önmagukkal. Nem mernek kilépni a jól jövedelmező szolgálatból, és szeretnék visszakönyörögni magukat a magyar irodalomba… Olykor-olykor én is benézek ebbe a vásárian pompás gyűjtőmedencébe, s amíg a mai kollégák siralmait hallgatom, eszembe jut, hogy kirojtozódott nadrágban Karinthy Frigyes itt írta az Esik a hó nagyszerű novelláit, itt szomorkodott Szép Ernő, itt izgult Kosztolányi, itt születtek Tóth Árpád barnafürtös fejében a pompás rímek, és még hányan zsúfolódtak és lelkesedtek ott fönt a karzaton, ami egy óriási hajóhoz hasonlított, ami kincsekkel terhelten halad előre sziklák és zátonyok között, és Osvát Ernő a kormányosa.”
Kassákról – bármennyire folytatni lehetne a még sokkal súlyosabb idézeteket – csak annyit, amit általában nem tudnak. 1957-ben a puha diktatúra csábítása kedvéért, két igen neves és máskülönben érdeméhez méltó író lett Kossuth-díjas – csak ne lett volna az a szörnyű politikai szituáció, ami volt. Kassák akkor nem fogadta el a Kossuth-díjat, amelyet a hatalom neki felkínált. Az ő Kossuth-díja sokkal későbbi.
Ami az én korosztályomat illeti, abból is kiemelek egyet s mást. A kötelező szemináriumokat például, melyek a párttörténet megjelölt fejezeteinek didaktikus kikérdezései voltak. A leckék felmondása az írók számára egzisztenciális kényszer volt – igaz, másoknak, sajna, kiemelkedésre alkalmas lehetőség is. Olyan kiváló idős író, mint például Nagy Lajos is kénytelen volt a szemináriumokon részt venni. Akit az Írószövetségből kiközösítettek, tagságát megszüntették, mint például Jékely Zoltánét, Vidor Miklósét vagy Rónay Györgyét, annak igen kétséges volt a státusa. Rónaynak és Vidornak például jó darabig még fordítást sem adtak, Rónay Victor Hugot például Pilinszky nevén fordított, Vidor egy s más alkalommal Nemes Nagy Ágnesén. Abban a szemináriumi csoportban, amely nagyjából az egykori Újhold-körből állt, Kormos István olykor bohém könnyelműséggel elmulasztotta a részvételt, s ezért a vezetőség Vas Istvánt bízta meg, hogy a jelölt napon értesítse Kormost, hogy biztosan jelen legyen. Hogy ez képtelenség, kitalált mese? Ilyen kényszerhelyzetben hogyan is lehet tekintélyes, autonóm író? Nos csak az atmoszféra kedvéért, egy másik eset. Az éjszaka közepén harsányan csöngettek Nemes Nagy Ágnessel közös lakásunk ajtaján. De semmi baj, hála istennek, csak egy távirat: „Sztálin ódádat hétfőn délig várjuk. Írószövetség.” Nem írta meg, és nem lett semmi baj. De azért az idegek olykor meg-megfeszültek. Egyik társunk, a szövetség nyilvános ülésén felszólalásában így nyilatkozott Pilinszky jelenlétében: „Pilinszky is ellenség.”
Egykori társunk, akiről előbb is, később is sok jót tudok, nyilván rég elfelejtette már ezt az epizódot. Pilinszkynek azonban nem voltak jó idegei. A költők már ilyenek vagy ilyenek is. Nem tudta, hogy kiközösítve azon nyomban el kell-e hagynia a termet vagy csak némán lapuljon. Elvégre történt egy s más ebben a korban.
De hagyjuk a múltat, mely nyomorúságában hosszan árad, s akik nem élték át azoknak még unalmas is. Érdemes inkább az autonómia fogalmát tekintve egy disztinkciót tenni. Azt, hogy szélsőségeit tekintve polgári-jogi, vagy írói-e az autonómia? Még ha rengeteg átmenet van is a kettő között. Még ha az 1968 és 92 közötti időszak a múlttal szemben a kényszerű vagy látszólagos passzivitással szemben csaknem egyértelműen aktívvá válik, ugye emlékszünk, az Írószövetség közgyűlése szembefordul a funkcionáriusokkal, és különösen az 1980-as évek végén, az írók egy csoportja a párt egy csoportjával közösen harcot hirdet a hatalom ellen. A polgári-jogi autonómia – bármilyen nemes erkölcsi alap áll is mögötte – nem azonos azonban vagy csak nagyon ritkán azonos azzal az írástudói erkölcsi alappal, amelyről mint világítótoronyról Babits beszél. Babits azt mondja a kor kérdése erkölcsi kérdés. Méghozzá az írástudók kérdése. De emelt kérdés. Okból támadt kérdés. Ahogyan Poszler György írja Az írástudók autonómiája című cikkében nem gyakorlati jogi, nem hétköznapi politikai, hanem ünnepi-morális szintű. Más kérdés, hogy a gyakorlati-jogi is hordoz magában bőven, hordozhat magában erkölcsöt. De azt a szakralitást, amelyről Babits beszél, amely az ő írói készsége, szelleme nyomán jön létre nem teremti meg a pragmatizmus. Poszler azt mondja messzemenően kihegyezve a gondolatmenetet: „az írástudónak dolga az Evangélium, a katonáé a Szolgálati szabályzat”. A kemény és puha diktatúrát ábrázolva így beszél: „Az életet gyilkoló gyakorlati dogmatizmusban sokan pusztultak, a többek vagy sokan közülük épen maradtak. Az erkölcsöt romboló elméleti cinizmusban kevesen pusztultak, a többiek vagy sokan közülük emberileg károsodtak.”
Azt, hogy ez a károsodás mekkora volt, akkor tudjuk igazán, ha némileg visszatekintve egy történelmi véletlen roppant szerencséje következtében látjuk mi lett a vállvetve egymás mellett harcolókból. Milyen fenekedő harc keletkezett köztük most már egymás ellen. Márai Sándor Ami a naplóból kimaradt című könyvében Babits nyomán ezeket írja: „…aki a nemzeti, faji, vagy osztály-érdek szolgálatába szegődik, s a reális szolgálat érdekében megtagadja az abszolút Igaznak, Jónak, Szépnek, Erkölcsnek hirdetését – tehát csak azt hirdeti, ami a nemzet, fajta, vagy az osztály érdekében igaz, jó, szép, vagy erkölcsös, – elárulta papi voltát, alkalmazottja egy gyakorlati érdekszövetségnek, ami lehet a haza, az egyház vagy egy párt, oly mindegy…”
Bármennyire szorongatottak vagyunk mi nemzetileg, s élünk mi magunk sebeket osztva s kapva, mai íróként nem ártana arra az írástudóktól érkező Világítótorony-fényre többet s igazabbul figyelnünk.
1992
Mottó I. Gyulai Pál írta Arany Jánosnak egy idősebb költőről, s annak egyetlen verséről: „Az öreg egész elkeseredett kedélyét fölleplezi, nagyon szép, de fájdalom olyan alakban, mint írva van aligha megjelenhet, s kérdés, az öreg fog-e változtatni rajta? Szegény öreg, csak azt tudja, ami a szívén fekszik, ő sem tartozik a legújabb kor költői közé.” Gyulai levelének dátuma: 1854. A szegény öreg: Vörösmarty. A vers: A vén czigány.
Motto II. Egy hasonlóan „helytálló” közlés egy kiváló esztéta filozófustól. Körülbelül így hangzik: Hegel nem volt igazán járatos kora irodalmában, korántsem volt az értékre nézve fogékony. Lukács Györgytől sem kívánható ugyanaz. Nem dolga ez voltaképpen a filozofikus fogantatású kritikának.
(Zoltai Dénes)
Radnóti Sándor Műelemzés és műbírálat, szigor és szolgálat című tanulmánya igazán magas szintű equilibrista mutatványa a filozófiai koncepció és módszer, az irodalmi tudományosság, valamint a műelemző gyakorlati kritika hármas egyensúlyának. S mint a bűvésznek, e hármasban két golyó van egyszerre a kezében, egy pedig mindig a levegőben. Bármennyire igyekszik is, igazán imponáló körültekintéssel, mindhármat egyszerre reálisan elhelyezni, két keze van csupán. A harmadik, a zsonglőr módon lebegő, ha váltakozik is közben, mégis túlnyomóan maga a kritika.
Az első kettő, vagyis a filozófikum-ideológikum, másfelől az úgynevezett irodalomtudomány, ha természetesen alapos funkciót tölt is be, kihagyhatatlan funkciót, mégis, jól tudjuk a mögöttünk eltöltött negyven év alapján, hogy többnyire kétes értékeket, gyorsan változó határhelyzeteket teremtett. Hosszú időn át bomló emlékeket és sebesen érvénytelenedő vagy meg-meghaladó tudományt. Ha nem aprózzuk az időt, ha nem azt nézzük, hogy egy-egy irodalomba induló nemzedék mikor lépett színre, mikor kezdte regisztrálni az irodalmi jelenségeket – sajnos erre a részlet-szemléletre a nemzedékek hajlamosak –, ha a negyven évet, a korfordulót tekintjük, akkor olykor – kiváló írók gyakorlata révén – időtállóbbnak, érvényesebbnek tűnik fel a kritika, mint az ideológikum vagy a tudományosság. Időtálló? A kritika? Nem rejlik ebben eleve ellentmondás? Hiszen a többi műfajhoz, a regényhez vagy a vershez képest a kritika, a tanulmány, az esszé nem porlóbb, gyorsabban avuló műfaj-e? Nem szeretnék kétséges műveltséget fitogtatva beszélni az angol esszé már a tizennyolcadik századvégi remekeiről, vagy kritikában a tizenkilencedik századi franciáról, próbáljunk kiszemelni, „örök-érvényességet” találni a magyar irodalomban. Mi az, amit nem homályosított el az olvasói feledés, a közöny? Bajza például ismert-e? Alig hinném, bár minden művét olvastam. Mondhatnánk viszont: Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk című műve, vagy Vörösmarty életrajza, az igen, az már inkább tudott. És némi könnyelműséggel improvizálva a sort: Péterfy Jenő Jókai-kritikái (bár elég kegyetlenek); Schöpflin: A magyar irodalom a XX. században. Alig hinném, hogy mondhatnám mellettük Ambrust vagy Ignotust, de ott van Babits, Az írástudók felelőssége, a Bergson-, a Vörösmarty-írások, a Keresztül kasul az életemen, az Írók a két háború között című kritika-gyűjtemény, Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Rónay György esszéinek, kritikáinak ilyen vagy olyan része. S azok is olykor tankönyvekben vagy más művek igazságait, gondolatait ismételve, az eredeti mű személyes teljesítményét feledve jelennek meg mai irodalmunkban. Hiszen a kritika halhatatlansága többnyire a köztudattá-, közhellyé-válás.
Radnóti Sándor nem bontakoztatja ki – s ebben van némi igazsága – a marxista esztétika ránktelepedett ideológiai önkényét vagy azt a gondolkozási módszert, amely bár merőben más eszmerendszereket követve olykor mégis beszívódni látszik a fiatalabb nemzedékekbe, a múlt alapján észrevétlen hatva gondolkozásukba, holott a köldöknéző magyar gondolkozásból, valamint a marxista egyoldalúságból kiszabadultak. És a legkülönbözőbb filozófiai-esztétikai törekvéseket igyekeztek alkalmazni. Ilyen szabadítóan más volt Wellek-Warren: Theorie der Literatur című alapmunkája, majd a strukturalisták mozgalma, szemiológiává fejlesztve Saussure, Freud és Marx alkotta intellektuális „szentháromságát” (a magyar irodalomtudósok – ha jól emlékszem – egész könyvet készítettek egyetlen mű, az Ősz és tavasz között elemzése alapján); végül velük szemben ott vannak a fenomenológiai iskolák (Heidegger, Gadamer) és így tovább, hol termékeny, hol olykor kétes visszhanggal. Pillanatig sem tagadom, egy véleménnyel vagyok Radnóti Sándorral, hogy a kritika olyan átmeneti jelenség, amely egyik végén a filozófia, másik végén a művészet áll, közeledve hol az egyikhez, hol a másikhoz. E többféle, többirányú igény felélesztésének szükségletét természetesnek tartva, éppen az egysíkúság az, amely a kritika gyakorlatában olykor pragmatizmusával kétséget ébreszt. Rónay György mondta egyszer azt nekem, hogy bár becsüli, sokra tartja ezt vagy azt az iskolát, filozófiai rendszert, de ő alapjában eklektikus, vagyis annak a módszerével közelít, amelyet a kritikaírás kézben az érték kitapintására, az esztétikai érték megközelítésére a legmegfelelőbbnek gondol. Hiszen még az is tény, hogy nemcsak a művészet maga, hanem a gondolati rendszer, a filozófia is változik, a kritika pedig – s ebben azt hiszem Radnóti Sándor egyetért – nem annyira a filozófiától, hanem az ízléstől, az esztétikai érzék sok mindent számbavevő, alaposan körültekintő értékétől függ. Ha tetszik, hármas függőségben vagyunk: a filozófiától, az alakuló művektől és a művek által létrehozott kritikától. Relativizmus ez, mégha egyik ága olykor egyeduralomra tör is, akár mondjuk a német-szovjet fogantatású Lukács-iskola, vagy akár egy gyökeresen más német esztétika-elmélet, vagy francia, angol, vagy akár egykori orosz. Egyik másik – jól tudtuk és tudjuk – hathat természetesen serkentőleg, bár kétségtelen, hogy az iskolák egy része, különösen a német filozófiai esztétika – a németekre jellemző módon – saját kategorikus fogalmi rendszert, nomenklatúrát igyekszik létrehozni, ismert fogalmainkat, jó magyar szavainkat olykor madárnyelvre kényszerítve. Hiszen korunk irodalomtudományának alapfogalmai már régebbről jól ismertek, mondjuk például az alanyi líra-magatartással szemben a szerepjátszó vagy az objektiváló költészet, de csak újabban formálódott ki a tudományban olyan formalizmus, mely a „hermetikus tárgyiasság ontikus beszédformájáról”, „a poétikai modalitás megnyilvánította elvontabb létszemlélet szintjéről” vagy „az egyéniséget integráló világértelmezésről” értekezik.
Ám, ha imént ugyan kimazsoláztam is Kulcsár Szabó Ernő írásából egyet s mást, ami furcsának tetszhet, az ő magyar irodalomtörténete (1945–1991) gondolatgazdag. Rendszerezése a maga szempontjából helytálló, értéket teremtő és az ő műnyelve – ha nehezen is – de megtanulható. Isten neki! Értékeléséről persze lehet vitatkozni – minden irodalomtörténet vitatható – s mellőzöm is az olyan téves, képtelen minősítést, hogy pl. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében „a kései József Attila költészetének nyelve öröklődött uralkodóan tovább” (aligha hinném, hogy Kabdebó Lóránt nagy monográfiája ilyesmit mondana) vagy hogy Nemes Nagy Ágnes „műfordítói munkásságának középpontjában a klasszikus német modernség alkotásai állnak”. Mert legalább annyira a franciák állnak, klasszikusok és modernek. Vagy hogy Kulcsár Szabó irodalomtörténetéből Jékely Zoltán értékelése csaknem teljesen kimaradt, míg Páskándi Géza fejezetet kapott. Leginkább mégis Weöres miatt vitázom, kit Kulcsár Szabó Ernő magatartás-formája, filozófiai tendenciája miatt kevésbé értékel, holott költői-esztétikai értéke a legjobbak mellett is kimagaslik.
A bonyolító elméleti rendszerezéssel szemben, jól mondja Radnóti Sándor, a kritika (és persze az irodalomtörténet) közönséghez kötött, szolgáló és szolgáltató funkciójú; legalábbis az adott többi kritikával, az adott irodalommal kell beszélgetnie. Sőt azt is elmondja, hogy a kritika tárgya az irodalom irodalmisága, a szövegközelség, szövegszerűség, a műalkotás, mint valódi műalkotás. Az a döntő, idézi Dérczy Pétert, hogy „a mű megfelel-e az irodalmiság feltételeinek és milyen mértékben felel meg a poétikai megalkotottságnak egyfelől, másfelől történelmi kontextusba helyezve, a kontextus mértéke szerint milyen dialógust képes folytatni a befogadóval.” Így igaz. Radnóti azért amellett hangsúlyosan mondja – mert bizony ez sem feledhető el –: „a kritikai értékelést nem lehet elvégezni egy művileg megtisztított terepen, nem lehet (puszta) irodalmi mértékkel meghatározni.” Sőt, a mai műbírálat egyes jelenségei miatt Domokos Mátyás „dühromairól” beszél és a tudományos műelemzés értékét is megkérdőjelezni véli a kritika védelmében, holott néhány mondat után maga mondja, hogy ha a kritikus nem hajtja végre tudományos ismereteinek transzformációját a köznyelvre, akkor súlyos hibát követ el. Ismét így igaz. De akkor milyen alapon utasítja vissza Domokos Mátyás érveit?
Összefoglalva: a tanulmány gondolati tartalma mögött áll egy olyan ambivalencia. mely nem meri elismerni az alkotó irodalomtudomány és a kritika bizonyos természetes szubjektív voltát; azt, hogy negyven éven keresztül egy lapos álobjektivitás igényét követve az irodalomtudósi és kritikai munkák természetes jellege elsikkadt, hosszú időre elsikkadni látszott, holott a művek szenvedélyes élményi mivolta teszi a tudománynak, kritikának azt a savát-borsát, amely nemcsak köznyelvre fordítható, hanem az olvasónak élvezetes is. Ahogy ilyen, merőben élvezetes Babits Az európai irodalom története, így élvezetesek többnyire a Babits-esszék, Szerb Antal munkái – még az olykor a puszta felsoroláshoz tapadó A világirodalom története is, aztán Halász Gábor századvégi esszéi, Rónay Györgynek talán némileg túl részletező, túl „tudományos” Petőfi és Ady közöttje, ám s mellette a hatvanas években egyedülálló kritikai az Olvasás közben, a Nagy nemzedék, a Fordítás közben – hol volt akkor a hivatalos magyar kritika? Majd Komlós Aladárnak a tisztes századvégi monográfiával szemben élménykeltő újdonsága a harmincas években, az Új magyar líra. A művek sorolását, ha nem is túl méretezett a soruk, így folytathatnám. De elég. Ez a szubjektív-szuggesztivitás, az élménytudó alkotói teremtés akkor is érték lehet, ha egy s más tételezése a mi szemünkben a jelenben, sőt már a múltban is olykor téves volt, lásd például Szerb Antalnak Arany finitizmusáról készített eszmemenetét, mely az akkoriban a divatos Vándor és bujdosó nyomán íródott (Prohászka Lajos). De ott van Szerbnek a pompás Hétköznapok és csodák című könyve, mely okosan-szellemesen beleszuggerálta irodalmi tudatunkba a huszadik század első felének külföldi regényeit úgy, hogy a kiadók 10–20–30 éven keresztül fordíttatták magyarra az általa ismertetett műveket.
Visszatérve, bizonyos persze, hogy manapság nagy hézag van a nemzedékek között, magamban is érzem példáim olykori távolságát, másokban, a csak nemzedékükre figyelő kritikustársak szemléletén is észreveszem, mindkettőt szomorúan veszem tudomásul. Van persze azonban más egyszerű időkülönbség, egy-egy esztétikailag döntő pillanatnak fel nem ismerése, vagy éppen fölös átértelmezése. Ott van például Radnóti Sándor Weöres- és Pilinszky-megítélése. Azt mondja Radnóti, hogy Weöres „messzire vezethető eredményekkel kecsegtet”. (Hát persze, József Attila után ő ennek a kornak a zsenije.) Pilinszkyről viszont azt mondja, hogy kései verseiben „eszmetörténeti, bölcseleti, teológiai tudással” felgazdagítja költészetét. Rónay György is, akinek katolicizmusa nem vonható kétségbe, megírta, hogy magas esztétikai szempontból legalábbis kétes eredményű a teológiai tudással való „ösztönzés” vagy öntözés. Pilinszky költészetének legtelje, a Harmadnapon (1959!) ezt nem is igényli. Az, úgy ahogy van, káprázatos remeklése irodalmunknak.
Mert erről van szó, ez a ceterum censeóm, az irodalom, a költészet nem direkt filozófiai-teológiai tartalmú, legföljebb súrolja a filozófiát sejtelmes erejével. Sejtetni tudja a létezést – ahogy Ottlik mondja: „érzetet” teremt, életérzést sugalmaz. Az immanensben jelezni képes a többletet, a magasságot, a transzcendenst. S ez nemcsak a költői, szépprózai művekre vonatkozik, hanem olykor az irodalomtörténeti munkákra, igen, még a kimagasló kritikára is. Abban is jelen van a „megírottság” varázsa, érvényes pillanata.
1994
Az idei könyvhétre több magyar könyv jelent meg, mint bármikor az előző években. Több irodalmi folyóiratunk van, mint valaha volt. Irodalmunk területén tehát minden rendben van? Semmi sincs rendben. Az anyagi helyzet miatt az írók egy része s olvasók sokasága kiesnek. Még a kulturális információ is gyengülőben. Külön téma ez, mások biztosan elmondják.
Hogy változott-e 1990 után irodalmunk? Éppen 90 után? Bizonyosan változott. Már a gyökeresen új politikai helyzet következtében is. Jöttek-e új tehetségek? Feltűntek-e új nevek? Jöttek, feltűntek. Csak ez (részben) olyan ipiapacs-játék. Ki bújt, ki nem? Majd, igen majd később fogjuk igazán megtudni. Az irodalom értékelése lassan érő, meglepetéseket rejtő folyamat. Egy korszak befejezéséhez érve, mely a nagyszerű Nyugat-korszak végével zárul és érzékelhetően más beszédmóddal, más irodalmi struktúrákkal kezdődik, igen, egy ilyen időszakban nem lehet két-három év pillanat-adta kiemelésével mérlegelni. Illetőleg lehet is, kell is, de kétséges eredményű. El lehet mondani, hogy ígéretes prózai tehetségeket látni a fiatalok, fiatalabbak között, amilyen például Darvasi László; költőket ismerhetni meg, akikben, mint az egyik kritikus írja, úgy van az „eredeti” nyelv születőben, hogy érthetetlen gabalyodásnak látszik, de akik közül, – e kétséges értékű gabalyodáson túl –, érvényesebb tehetségek is számosan feltűnnek, csakhogy stabil létük az olvasó számára még alig kijegecesedett, s vannak – főleg ők láthatók – olyan kritikus tehetségek Takáts Józseftől, Keresztury Tibortól, Mészáros Sándortól kezdve Horkay Hörcher Ferencig, Csuhai Istvánig, Károlyi Csabáig és Baán Tiborig, akik nyilván nem kezdők a pályán, de az én kétséges felismerésem szerint a legutóbbi évek során bontakoztak ki, pontosabban: vettem őket észre. S mondhatnám, említhetném, pusztán egy-egy jó írás alapján Wirth Imréét különösen Pilinszky Apokrifjának megközelítéséért – ha a filozofikus versről más is a véleményem –, Juhász Anikóét, aki szintén filozofikusan, egyetlen Nemes Nagy Ágnes versről készített kiemelkedő tanulmányt.
Ám bárhogyan is ügyeskedem a kérdés körül, az az igazság: nem lehet irodalmunkat, mely pillanatnyilag szabad (elnyomástól nem csonkított) egyetlen tört időszakra redukálni. Már az előző tokaji irodalmi összejövetelen igyekeztem utalni arra, hogy talán nem elég szerencsés például egyetlen költői csoport számbavételének alapján karakterizálni irodalmunk alapozó létét; azt tenni talpkőnek, mellyel ők látják egykori fiatalságukban a jelenségeket. Elvileg jogos persze minden részletelemzés, mégis mi volna, ha nemzedékek szemhatára szerint formálódnék ki irodalmunk panorámája? Bárhogy is vesszük, itt negyvenöt éves elnyomásról és torzításról van szó, elnémult, megtöretett, a kor miatt kínnal kibontakozott, olykor nagyszabású életművekről. Írókról, költőkről, akik csoda folytán mégis zsenik lettek, ha évekig – ne felejtsük – mellékszereplők voltak is, náluk esetleg kevésbé kimagasló tehetségek mellett (lásd, Weöres példáját); prózaírókról, akik esetleg hirtelen felfutás után nem érték el azt, amit elérhettek volna, s akik egy tört művel a hátuk megett ma is közöttünk vannak az élet mai természetes kegyetlensége miatt csaknem elfeledve. Hadd ne mondjak – tapintatból – neveket. Három-négy próza-generáció egykor legalább biztató tehetségét sorolhatnám fel. Csak a halottak emlékét idézem – s őket is csak az anyaországból, holott az anyaországon túliak helyzete még inkább némaságra kárhoztatott. Olyan elfeledettnek tetsző prózaíróról beszélek, mint Birkás Endre, lásd az Elfelejtett embereket, olyan alig emlegetett, nagy erejű költőről, mint Hajnal Anna, olyan eszményi, független kritikusról, mint Rónay György. Olyan nevek soráról… De nem folytatom.
Egy elferdült múltat kellene helyreigazítani, ellenálló vagy éppen hatalom-pártoló divatoktól, nádszál-hajlékonyságtól függetlenül vitatkozni az értékek lehetőségéről. Azzal a sajátos mai divattal is szembeszállva, mely az értékeket „konzervatív” jelzéssel csaknem semmibe veszi (lásd például Lator Lászlót vagy Székely Magda megrázó költészetét) vagy a posztmodernség örve alatt a dilettantizmust isteniti, a posztmodernség bizonyosnak látszó értékei helyett. Mindez persze, nem a tokaji tábor feladata, hanem az egész magyar irodalomé. Jó ugyan, ha az utóbbi három év értékeit, előbbre lépését felfedezzük, jelezzük az új struktúrát, ami kialakul. Azt is, amit a fiatal jövő hoz. De talán még jobb volna negyvenöt év múltját (már a jövő számára is) tüzetesebben vizsgálat alá venni, s újra felfedezni azt, ami már nem ilyen-olyan divat, de stabilnak tetsző érték.
Rómából hazafelé, Ausztriában megszállva, a múlt héten azt álmodtam éjszaka, hogy Rónay Györggyel beszélek. Rengeteg levél volt az íróasztalán meg frissen kapott kéziratok. Nem hagyott beszélni. Azt mondta: „Vargha Kálmán tanulmánya azért jobb, mint a tiéd”. Ez fájt, éppen mert számomra feltétlen vélemény volt. Erre azt mondta még álmomban: „Nem baj, írni kell. Igazat, amennyire az ember képes.” Ő, aki egy csinált, hazug korszakban, a hatvanas években ellenállva, szinte szál magában tudta felmutatni az értékeket, nem nemzedéki, nem esetleges módon mondta ezt az „írni kell”-et. Ma sem lehetne másképp, más erkölccsel ismételni újra és újra.
1993
L. B. Mándy Ivánnal negyvenöt éve ismerjük egymást. Ennyi év szoros kapcsolata elegendő arra, hogy az ember a másik alkatát, jellemét kiismerje (szinte röntgenképet kapjon róla), és hogy az irodalmi teljesítmény megbecsülése nyomán kialakuljon a szolidaritás, a közös élmények nyomán a barátság. Ennek a barátságnak a történetét szeretném most vázolni. De mielőtt rátérnék, kiemelném azt a tényt, hogy ebben a szörnyűséges században mi hetvenkét évet éltünk le párhuzamosan. Egy évben születtünk, és ahogyan egy kritikusa írta Ivánról: „Mándy Ivánt a Jézuska hozta”. Engem meg, hogy így mondjam a Szent István hozott. Tehát én volnék az idősebb. Ez alatt a hetven év alatt sok minden megtörtént velünk, jó és rossz „csodák” sora, de a legnagyobb csoda talán éppen az, hogy életben maradtunk. Nemzedékünket megtizedelte, megötödölte a háború – egész Európában. Két-három évvel ezelőtt a Magyar Protestáns Szabadegyetem meghívott egy előadás tartására Franciaországba, útközben, Németországon keresztül haladva, egy kis faluban véletlenül a háborús emlékmű mellett álltam meg. Rengeteg név sorakozott fel az emlékművön, túlnyomóan a mi évjáratunkból. Döbbenetes, hogy világszerte hogy kipusztult ez a generáció. És a háború után mi még megkaptuk a további pusztulás bő veszélyeit. Pusztulásét és önpusztításét. Hadd ne részletezzem.
Térjünk rá arra, hogy 1945-ben, a háború után, nem voltak Budapesten ablakok, fáztunk, éheztünk, nyomorogtunk, de elkezdődött az irodalmi élet. Mi is, az ország is, az irodalom is élni akart. A pusztulás utáni fokozott erővel. Debrecenben még az év áprilisában Juhász Géza, Kardos László és Kéry László megindította a Magyarok című irodalmi folyóiratot. Aztán a Magyarok a kormánnyal együtt átköltözött Budapestre. Írói a Centrál kávéházban találkoztak hetente, ott volt törzsasztaluk. Azt hiszem, ott ismertük meg egymást. Emlékszel-e arra, hogyan történt?
M. I. Pillanatra visszatérve a háborús emlékműre: igazán nem szellemeskedésből mondom, távol áll tőlem, de néha úgy érzem, hogy én magam is, mi magunk is, már háborús emlékművek vagyunk. Na, most a találkozásunkról: valóban a Centrálban történt. Valahogy minden onnan indult ki, minden a kávéházakból, a pocsék pótkávék mellől a nyüzsgésből, a kabáthegyekből. Megismertem ezt a társaságot, Ottlikot, Rónayt, Kálnoky Lászlót, Vas Istvánt, és hát természetesen kortársaimat, így téged is. Azt hiszem, hogy hála Istennek addig nem ismerted az írásaimat, melyek 45 előtt megjelentek. Nem voltak azok nagyon rossz írások, azok sajnos közepesek voltak, és egy induló író számára a közepes írás a legveszélyesebb. Ott, a Centrálban, kértél tőlem egy novellát, és mondtad, hogy különben is meg szeretnéd ismerni az írásaimat. Akkoriban, Herczeg Ferenc volt lapjában, az átalakított Új Időkben, Kassák Lajos nyomására, mert azért az ő nyomása kellett hozzá, megjelent a Hajnali szél című novellám. Azt elvittem neked. Tetszett a stílus, tetszett a légkör. És mást is akartál olvasni. Kérted, hogy mutassak. De nem kellett mutatni, mert ami a Magyarokban megjelent vagy akár máshol…
L. B. Azt én persze elolvastam. Ezek után mindig. A kapcsolat itt kezdődött közöttünk. A Hajnali szél engem nagyon megragadott, úgy, ahogyan mondod, a stílusa, az atmoszférája, az eredeti világlátása, de hogy egyáltalán elkértem, annak története van. Amikor 46 elején szóba került, hogy jó volna nekünk, akkori fiataloknak külön folyóiratot indítani, akkor a jövendő munkatársak nyomban szóba hozták a nevedet. Azt, hogy Mándy Iván micsoda tehetség. Hogy a fiatalok miért akarnak mindig is külön lapot indítani? Fölösleges magyarázni. Ez természetes. Ha van külön világuk, külön ízlésük, külön értékrendjük, akkor azt dokumentálni akarják. Az irodalom így újul meg, illetőleg így lesz élete folyamatos. S nekünk, a későbbi újholdasoknak bőven volt „másságunk”: többek között éppen sajátos – az idősebbekétől eltérő – háborús tapasztalataink következtében.
A Magyarokba minden korosztály írt. Mind a három előttünk járó Nyugat-nemzedék. A nagyok közül élt Füst Milán, Schöpflin Aladár. A második-harmadik nemzedék szerencsésebben úszta meg a háborút – persze nem azok, akik a munkatábort megjárták vagy ott elpusztultak. Írt Kassák, Illyés, Szabó Lőrinc, Tersánszky, Szép Ernő, Németh László, Zelk, Rónay György, Kálnoky, Ottlik, Vas István, Hajnal Anna, Jékely Zoltán, Sőtér, Grandpierre; és írtak a nálunk fiatalabbak is: például Vidor Miklós, Végh György, Vargha Kálmán, nem is győzöm felsorolni őket. (Ha rettenetesen hiányoztak is az elpusztult nagy tehetségek, Radnóti, Gelléri, Pap Károly, Halász Gábor, Szerb Antal stb.)
Amikor a különválás szándékával Nemes Nagy Ágnessel közös szobánkban mi fiatalok egybegyűltünk, ott volt Pilinszky, Rába György, Szabó Magda, Vidor Miklós, Végh György, Gyarmati Erzsébet – aki később kiesett az irodalomból –, sőt még, ha jól emlékszem, Kéry László is ott volt, a Magyarok szerkesztője, aki később az Újholdban novellákat publikált. Akkor rögtön kiosztottuk a szerkesztés szerepeit. S miután Koczián Katalin nagylelkűen felajánlott tíz dollárt a kiadás költségeire – borzasztó nagy pénz volt, ki is nyomta érte a Posner Nyomda 500 példányban az első számot – akkor te elvállaltad a próza szerkesztését, Pilinszky János pedig a költészetét.
M. I. Mind a kettő könnyelmű lépés volt. Sem Pilinszky, sem én, nem szerettünk olvasni. Vagy nyilatkozzam csak a magam nevében: elég hanyag szerkesztő voltam.
L. B. Nem úgy emlékszem. A Centrálban körbejártak a kéziratok, mindenki olvasott csaknem mindent. (A kritikai rovatot, nem említettem eddig, különben Rába György szerkesztette.) Nemes Nagy Ágnes is mindent elolvasott, ha szerkesztőként nem is volt rányomtatva a folyóiratra a neve.
M. I. Ő borzasztó lelkiismeretes volt és szigorú ítéletű, ami azért nem megvetendő.
L. B. Az első számban az Ünnepi uzsonnával szerepeltél, Kéry és Hernádi József novellái mellett. Ők később mindketten elmentek „vonalas” tudósnak. Az egyetemi katedrának vagy az akadémikusságnak megvolt az ára. Nem hiába nem lett a költőzseni Weöres vagy Illyés, a függetlenségét őrző Rónay soha akadémikus.
M. I. Az Ünnepi uzsonna mérsékelten sikerült novella volt. De azért benne van minden akkori tulajdonságom.
L. B. Megjelent azért az Újholdban kimagasló novellád is, amire ma is büszke lehetsz. A Könnyező fák. De az már valamivel később volt. Mert egy darabig ment a dolog, ha már az első számot, kiváltképp az én bevezető tanulmányomat, politikailag meg is támadta Lukács György. Szétküldtük a számot a könyvkereskedésekbe, dehogy küldtük: vittük magunk. Átvettek öt példányt, tíz példányt. Napjaink költői és írói, félek, hogy hamarosan megismerik, hogyan kell terjeszteni a könyveket, folyóiratokat. Kezdő íróként, fiatalon, feljártam Radnóti Miklóshoz, pártfogolta az írásaimat, meg javította is. Emlékszem, Radnóti egy alkalommal kezembe nyomott egy előfizetési ívet. A negyedik vagy az ötödik kötetét lehetett megrendelni általa, a Meredek utat. Mellesleg az egyik legérettebb kötete. Ha 100–200 aláírás összegyűlt, akkor a nyomda létrehozta a könyvet. Igaz, az könyv volt! Nem akármi. Másik példa: Pilinszky első kötete 200 példányban jelent meg, pedig a kötet nem egy verse a magyar lírának örök értéke.
M. I. Ez már így szokott történni.
L. B. Bizonyos körülmények között. De mondd, mire emlékszel vissza, szerkesztői munkádból 1946–47-ben?
M. I. Egy valakit mégis felfedeztem. Román Györgyöt. Nagyszerű szürrealista novellákat írt. Különben festő volt. Nagyon szerencsétlen ember, de remek tehetség.
L. B. Volt más szürrealista novellista is. Például Tardos Tibor. Akkor jött vissza Párizsból és hozott valami mást. Később sajnos jó időre abbahagyta és a legprimitívebb, legnaivabb pártpropagandát végezte a Szabad Népben – ebbe a verembe Román György is beleesett.
M. I. Tardos története, majd 56 utáni börtöne, emigrációja külön regény. Szomorú regény.
L. B. Ha már ez szóba került, hadd tisztázzunk két dolgot. Egyfelől azt, hogy az Újhold kvázi nemzedéki folyóiratnak indult, de a nemzedék zárt keretét hamarosan igyekeztünk tágítani. Írt bele idővel Kálnoky is, Vas István is. Sajnos Ottlik Géza és Jékely Zoltán nem. Pedig a köreinkhez tartoztak – főleg később, az ötvenes években. Másfelől szögezzük le azt, hogy mi elsősorban a minőség szerint válogattuk ki szerzőinket. Nem a világszemléletük szerint. Somlyó György például már a második számban Lukács hívéül szegődött, míg ugyanebben a számban Major Ottó élesen vitatkozott vele. Munkatársaink voltak Szabolcsi Miklós, Aczél Tamás, Karinthy Ferenc, akik vagy marxisták voltak vagy közeledtek a marxista világnézethez, sőt Pándi Pál is. Ő akkor még nem volt marxista kultúrpolitikus.
M. I. Az számított, hogy ki milyen tehetség, vagy hogy milyen tehetséget ígér. Karinthy Ferenc például az Újholdban közölte a Siófok című regényének készülő részleteit. Ezt az írását nagyon szerettem, nagyon érdekelt. Úgy tudom, nem fejezte be soha.
L. B. Inkább megírta a Kőműveseket, amire, érthetően, a fordulat utáni idők szempontjából érthetően, Kossuth-díjat kapott. Pontosabban fogalmazva: 46 és 47-ben még csak épültek a világnézeti barikádok, de mi azt gondoltuk, hogy a minőség átível fölöttük. Nem lesz vérre menő harc. Naivan azt hittük: a szellemi élethez hozzátartozik a bírálat, még az oly éles kritika is. A Valóság című folyóiratban és a Keszi Imre szerkesztette Emberségben (Keszi volt a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek az irodalmi kritikusa) csaknem minden egyes számunkat megtámadták. Keszi például egyik beszámolóját így kezdte: „Az Újhold, ez a nem színvonaltalan, de annál kártékonyabb folyóirat…”
M. I. És azt is ő írta első könyved, A mai magyar líra megjelenése előtt, vagyis a könyv ismerete nélkül, hogy „nem előlegezzük a bizalmat Lengyel Balázs könyvének”. S emiatt a félmondat miatt a könyv nyomását a kiadó kénytelen volt leállítani.
L. B. Ez már 1948-ban volt, a párt hivatalos lapjában, a Szabad Népben. Akkor, amikor az Újhold felszámolását az irodalompolitika már elhatározta.
M. I. De a könyv mégis megjelent.
L. B. Igen, mert én írtam Keszinek, s ő elszégyellte magát és rátelefonált a kiadóra. A könyvben, ha az alapvetően el is tért a kötelező irodalomszemlélettől, voltak azért – mi tagadás – apróbb alkalmazkodások, ma már nevetségesnek ható kompromisszumkísérletek. (Nem is adtam ki soha többé.) A mai magyar lírát ugyanis külföldön írtam. 1947 telén kijutottunk Nemes Nagy Ágnessel külföldre és nyolc hónapig éltünk Rómában és Párizsban. Ez volt az első és meghatározó tanulmányutunk, hiszen fiatalon, a háború miatt mi nem utazhattunk, nem tanulhattunk külföldön, mint például Halász Gábor vagy Szerb Antal nemzedéke. Rómában együtt voltunk a Collegium Hungaricumban, együtt éltünk egy sereg nagyszerű költővel, Weöres Sándorékkal, Pilinszkyvel, és barátjával Toldalagi Pállal, valamint Csorba Győzővel, Takáts Gyulával. És ott volt még Lukács György, aki a maga bámulatos és rettenetes logikájával és szóáradatával igyekezett megnyerni bennünket. Nem valami sikerrel, az igaz. Annyira különbözött az élet- és irodalomszemléletünk. Minket az irodalomban az irodalom, mint művészet foglalkoztatott, s nem mint a politika vagy a filozófiai álláspont kifejeződése. Nem eszköz volt számunkra, hanem cél. Kivált nem, mint oly sokakban később, a karrier eszköze. Lukács gyűlölte Babitsot, mint később megtudtuk fiatalkori vitájuk okán is, és a Jónás könyvét, a babitsi mű ellen fordítva, félremagyarázta. Ezt a tudatos félremagyarázást tanították később a tankönyvek. De ne másra mutogassak: beleszövődött ez, ha megfinomítva is, egy bekezdés erejéig könyvem Babits-portréjába. (Nem győztem később több Babits-tanulmányban jóvátenni.) Fiatalon és ma is vallott nézeteimet, hitemet Babits a Sziget és tenger című kötete élén (1925) az Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás) című írásában örökre érvényes szavaival így formálja meg: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katolikussá (vagyis egyetemessé) és a kozmosz polgárává avat: l’art pour l’art ez és mégsem l’art pour l’art, mert éppen az, hogy nem helyi és nem pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’art pour l’art-t, sem a naturalizmust: de túlnő mindegyiken, mert nem rabja semminek.”
M. I. Azt mondd, mi lett a könyvvel. Hiszen 48 tavaszán mégis megjelent. S ti, ha jól emlékszem 48 augusztusában visszajöttetek. És egész más világba érkeztetek vissza, mint amiből elmentetek.
L. B. Teljességgel más világba. A könyvet a kritika agyonverte. A magyar határra érve megvettem a Csillag című folyóiratot, benne volt Szabolcsi Miklós kritikája A mai magyar líráról. Így végződött, fejből idézem, lehet, hogy nem pontosan: „Így jár az a kritikus, aki a burzsoázia mocsarában fetreng.” Bóka László államtitkár az új Magyarországban azt írta: „Remélem, hogy ez a könyv politikailag évekre kompromittálja szerzőjét.”
M. I. Ezzel kapcsolatban nem lehet semmit sem mondani. Ez olyan döbbenetes, olyan szégyenteljes.
L. B. Mindezek ellenére, még egy darabig, úgy 49 őszéig, úgy hittem, hogy valami látszólagos kompromisszum árán meg lehet még maradni írónak. Ha az Újholdat 48-ban meg is szüntették.
M. I. Erre emlékszem. Optimistábbak voltatok, mint én. Nyilván ez alkati kérdés. Én mindig gyanakvóbb és pesszimistább voltam.
L. B. Neked volt igazad. Elmondom azért, hogy mi adta a végső lökést, hogyan láttam be, hogy lehetetlen az együttműködés, nincs kompromisszum. Nem lehet írónak maradni. Az év elején elkezdtek bennünket agitálni, hogy legyünk mi is pártos írók. Rendszeresen egybehívtak az újonnan felhozott pártos írókkal, Kuczka Péterrel, Tóth Gyulával – ha jól emlékszem, ott volt Nagy László és Juhász Ferenc is –, meg az Újholdban is megjelent, de már bevonalasodott Somlyó György, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor. Még a köztársasági elnökhöz is (Szakasits Árpád volt az elnök) meghívtak egy nagy etetéssel egybekötött fogadásra. Olyan ételek és italok voltak ott, amilyeneket évek óta nem is láttunk. Mondtam is étkezés közben Nemes Nagy Ágnesnek, hogy ezek akarnak valamit, azért ez a dínomdánom. Hát akartak is. Jelen volt a párt egész kultúrpolitikai vezetése, Révai József, Lukács György, Horváth Márton. Lukács kifejtette, hogy a dicséretüket akarják, a harcos írásokat mellettük. Kassák Lajos rögtön felugrott és ellenük szólt, az író autonómiája mellett. Ha óvatosabban is, de Illyés is ellenük beszélt. Akkor Aczél Tamás harcosan kifejtette, hogy „a téma az utcán hever”, a gyönyörű jövő. Ezért kapta vagy két hónap múlva a Kossuth-díjat. Illyés távozóban a lépcsőn odasúgta nekem, hogy nem látott még soha ennyi öreg kurvát, akik mind a szépségük magasztalását várják el. De ez még semmi. Ősszel egybehívták az újholdas és a pártos társaságot Karinthy Ferencnél. Te nem jöttél el.
M. I. Oda engem meg sem hívtak. Kimaradtam volna, de meg sem hívtak, nem volt nehéz kimaradni. Rába Györgyöt se hívták meg.
L. B. Ott volt Horváth Márton is, a Szabad Nép főszerkesztője. Egy darabig hallgatta a beszélgetésünket, amely a Lukács által exponált realizmus kérdéséről zajlott (mellesleg nem realizmust vártak ők el, hanem a valóság megszépítését, politikájuk melletti hazudozást), majd megszólalt. A Rajk-per idején volt ez, és szavait szó szerint tudom idézni: „Bennünket nem a realizmus kérdése érdekel, hanem az, hogy ha a magyar katona megindul Jugoszlávia ellen, hogyan fogjátok ti lelkesíteni.” Döbbenten néztünk egymásra Ágnessel és szűrtük le a végkövetkeztetést, nincs itt kompromisszumra lehetőség, ezekkel nem lehet együttműködni, még együtt megjelenni sem. Az Újhold csoportja ezzel két részre szakadt, az egyik véglegesen elment pártos írónak, a másik része, a magja – akikkel negyven év után az Újhold-Évkönyveket megalapítottuk – íróként elhallgatott. Kuczka Péter még utólövésként a Testamentum című poémájában név szerint felsorolt bennünket, mint ellenséges burzsoá írókat, szemben az új szocialista irodalom „dicsőséges” névsorával. Elkövetkezett a hallgatás, a kézirat-titkolás korszaka. Elmondanád-e hogyan éltünk, mit csináltunk?
M. I. Komiszul éltünk. Álmunkákat végeztünk, átírtunk, lektoráltunk, meg „előadtunk”. Mások rossz hangjátékait írtam át a rádiónak, főként gyerekhangjátékokat, ezek voltak még az adott anyagban a legártatlanabbak. Persze, ami rossz volt, az átírás után is rossz maradt. Mert a rosszból, nem akarok most erős jelzőt mondani, de hát úgyis tudod, hogy mit gondolok, a rosszból csak rossz lehet, vagy csak másképpen rossz, esetleg egy kicsit jobb mondatokban, de attól furcsa módon valahogy még rosszabb lesz. És előadásokat tartottunk. Milyenek voltak ezek az előadások? Borzalmak voltak. Hidegrázást kaptam előtte és közben, s utána. Mert ráadásul figyelték is, hallgatták is ezeket az előadásokat, nemcsak az egyszerű hallgatók, hanem az egyéb hivatalos hallgatók is. Például egyszer elmentem egy iskolába, tudom, akkor a Különös házasság volt az a Mikszáth-regény, amiről beszélni lehetett, mivel antiklerikálisnak minősítették. Gondoltam, hogy ebben az iskolában a tanárok mégis megértőek, és hát én nem erről beszéltem, hanem a Gavallérokról, amit én a legjobb Mikszáth-írásnak tartok. Nagyszerű írás, nagyszerű kisregény. Nahát engem szépen följelentettek. Úgyhogy egy jó darabig nem is tarthattam előadásokat. Hát hol tartottam én? A helyszínek elég érdekesek voltak. Így például nőgyűléseken, kórházakban; emlékszem egyszer te rohantál be az eszpresszóba, a Darling eszpresszóba, ott volt a tanyánk, a törzshelyünk, ott megtűrtek, akkor is, ha soha nem ittunk kávét, még egy szimplát sem. És te berohantál, hogy Solohovról kell előadást tartani, az Új barázdát szánt az eke című könyvről. Solohov kezdetben nagyon jó író volt, szépen tönkrement. Jó néhány szovjet író meghalt, eltűnt, úgy értem, kivégezték. Solohovnak a tehetsége ment tönkre. Ebben a könyvében is sok jó volt, de hát sajnos akkor még én nem olvastam a könyvet. Te a Darlingban gyorsan elmondtad, hogy mi van benne, hogy hogyan bánnak el a parasztokkal, hogy veszik el tőlük a földet, a jószágaikat, nem tudom még, valahogy az is benne volt, hogy hasmenést kapnak a faluban a parasztok. Levágják az állatokat, tébolyodottan esznek, nem jó étvággyal esznek, hanem kötelességszerűen. Ettől csak rosszul lehet lenni, és ettől csak el lehet pusztulni. Megtörtént.
Nagyon érdekes volt az előadás színtere. Egy kórház, betegek voltak ott, még az előadó is nagyon beteg volt, elég ideges. A hallgatók egymásnak estek a végén. Valamiképpen összevesztek, előtte ugyanis pingpongoztak, és a pingpong izgalmai benne voltak a levegőben az előadás hallgatásakor is. Egyetlen ember őrizte meg nyugalmát, aki nekem háttal ült a terem végén, és egy weidling mákos tésztát evett. Óriási türelemmel, tulajdonképpen gyönyörűen, szertartásszerűen.
Hogy csináltam én ezeket az előadásokat? Volt egy trükköm. Mert az ember egy idő után ki tudott alakítani egy stílust. Nem Solohovról, hanem egy egészen rossz íróról kellett egyszer beszélnem, s akkor azt mondtam, hogy ahhoz, hogy ezt a derék, kiváló, egyébként kiváló írót megismerjük, előbb Gorkijt kell megismerni. De hogy Gorkijt megismerjük, ahhoz Csehovot kell megismerni. Beszéljünk Csehovról. Hát ez volt az egyszerű és meglehetősen átlátszó trükk.
Ami persze nem mindig vált be. Emlékszem, amikor egy szörnyűséges magyar íróról volt szó, megpróbáltam Krúdy Gyuláról beszélni. Őt is mint előképet vetítettem volna be, de ott – ez az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) történhetett – a vezetőnő rámszólt: Krúdyból pedig elég! És valóban. Krúdyból azoknak a vezetőknek és minden hivatalos személynek elege volt. Egyébként valószínűleg nem is ismerték Krúdy Gyulát.
L. B. Ez volt az én trükköm is. Ha egy selejtmű volt az előadás témája, mit tudom én, Ázsájev Távol Moszkvátólja vagy Babajevszkij Az aranycsillag lovagja, Pavlenko Boldogsága. Szörnyűséges! Ezeknek a „műveknek” mind az volt a jellemzője, azért voltak „magasabb rendű” irodalom, mint az egész nyugati vagy európai irodalom, mert volt bennük egy jelenet, mégpedig az, hogy a szocializmust így-úgy szolgáló hős egy alkalommal találkozik Sztálin elvtárssal. Vagy hallgatja a rádióban, vagy távolról látja és akkor egyszerre új emberré válik. Ez volt a „minőségi jele” ennek az irodalomnak.
Az én trükköm az volt, hogy azt mondtam, ezek a mai munkák a nagy orosz klasszikus irodalomnak a leszűrődései, de ahhoz, hogy a nagy klasszikus orosz irodalmat méltassuk, ahhoz a nagy francia regényírókat kell ismerni, hiszen az írástudás tőlük származik, ők az oroszok ihletői. Beszéljünk tehát Stendhalról vagy Flaubert-ról.
M. I. Hogy Csehovról vagy róluk, ugyanaz.
L. B. Persze. Emlékszel, együtt is írtunk munkákat.
M. I. Hű, de milyeneket! Iszonyúan kínlódva, te gépeltél vagy én gépeltem, és akkor te mondtad a szöveget, vagy én mondtam a szöveget.
L. B. Arra emlékszem, hogy én mindig komplikáltabb szöveget mondtam, mint te.
M. I. Mert te mindig komplikáltabban fogalmaztál.
L. B. Te pedig helyretetted azokat a kicsit elvont, nehézkes mondatokat. Mindig irigységgel és kis bosszankodással néztem.
M. I. Hát ez itt igazán fölösleges volt. Mert itt nem lehetett nagy baj.
L B. Á, nem. Emlékszem, egyszer az egyik műsorfüzet számára a lemorzsolódásról kellett írnunk egy darabot, arról, hogy az iskolából kimaradnak a gyerekek. De ne maradjanak ki. Laci nem morzsolódik le – ez volt a címe. Ültünk az írógép fölött és kínlódtunk…
M. I. Rettenetes, borzasztó sokáig tartott, amíg ezt a Lacit el tudtuk hitetni, bár elhitetni nem lehetett, mert nem volt élő figura.
L. B. Többnyire inkább átírtunk, dramatizáltunk. A rádió számára, meg a műsorfüzeteknek. Saját munkánk a saját színvonalunkon az 50-es évek elején meg nem jelenhetett.
M. I. Nem, erről nem is álmodhattunk.
L. B. Te valamelyik szakszervezetnél még szerkesztője is voltál az egyik füzetnek. Tudom, hogy sokat nevettünk azon, hogy miféle csasztuskákat közöltetek.
M. I. Nem, azt Lakatos István szervezte. S rengeteg költőt megmentett az éhhaláltól.
L. B. Bennünket meg két költő, a fővárosi népművelés vezetői, Reményi Béla és Hajnal Gábor mentettek meg. Ők, akik soha az Újholdban meg nem jelentek, támogatóink voltak. Nélkülük ezt a korszakot talán nem is tudtuk volna anyagilag átvészelni. Különben, minek is beszélek róla, nemcsak a Fabulya feleségeiben, hanem egyik legjobb, és hosszan-hosszan ki nem adott könyvedben, az Előadók és társszerzőkben megírtad tengődésünk tragikomédiáját.
M. I. Nehéz és ronda korszak volt. Mélypontja az 50-es évek eleje. Bár az én helyzetem picit könnyebb volt. A Vendégek a palackban című novelláskötetem furcsa módon még 49 elején megjelent. Azt az olvasók észrevették, olvasták.
L. B. 49 elején megjelent?
M. I. Igen. Még az Új Időknél a Művészeti Tanács, a gyalázatosan feloszlatott Művészeti Tanács támogatásával. Ezt Vidor Miklós, mint titkár, harcolta ki, sok egyéb kötet mellett. Meg is kapta érte a magáét.
L. B. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az Írószövetség, amelynek volt ismerősünk, csaknem barátunk volt a titkára, Devecseri Gábor, Vidor Miklóst és Jékely Zoltánt 1950 körül szó nélkül kizárta. Az igazság kedvéért azt is el kell azonban mondani, hogy Devecseri Jékelytől később bocsánatot kért.
M. I. Nagyon kevesen kértek bocsánatot. Azért Devecseri 56 tájban, és 56 után az elítéltekért, Lakatos Istvánért például, elég sokat tett.
L. B. Devecseri igen. Sőt még Kuczka Péter is a bírói tárgyaláson, úgy 58-ban. De most térjünk rá arra, hogy mind a ketten az 50-es években kezdtünk ifjúsági regényeket írni. Ez volt megélhetésünk másik forrása. Én 51-ben írtam a Szebeni fiúk című történelmi regényt, aminek később hat kiadása jelent meg, sőt megjelent németül is, Ausztriában. A török időkről megírtam az Ezüstgarast. Még a hetvenes években is azzal utasította el újrakiadását egy funkcionárius: a törökök ugye az oroszok? Hát persze. Csak nem lehetett elismerni.
Te pedig írtad a Csutak-sorozatot. Mikor?
M. I. A Nagy Imre-beszéd után. 53 után, 54 táján írtam az első önálló rádiójátékot: Csutak a színre lép.
L. B. Az rádiójáték volt?
M. I. Először rádiójáték volt. Majd így következtek sorozatban a könyvek: Csutak a színre lép, Csutak és a szürke ló. Ez egy novellából készült. Majd Csutak a mikrofon előtt.
L. B. Sokkal később, tán a hatvanas évek végén egy Csutak-könyvet én is szerkesztettem, a Csutak és a gyáva Dezsőt.
M. I. Hogyne! Az már hangulatában, atmoszférájában egészen sötét, azt hiszem a legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista.
L. B. Mint volt ifjúsági lektor mondhatom, az akkori felfogás szerint abszolút nem ifjúságnak való volt. De néhány jelenete feledhetetlen. Az állatkerti rész például remeklés.
M. I. Nem tudom. Nem tudom, hol vannak itt a határok. Később, amikor már jobb körülmények között jártam előadást tartani iskolákba, ha gyerekek hívtak meg, akkor minden rendben volt, ha tanárok, akkor bajok voltak. Volt olyan iskola, például a Tisza Kálmán téren, ahol gyerekek olyan könyveket említettek, hogy a tanárok bámulva és sajnos elég értetlenül hallgatták. Például olvasták az Egy ember álma c. könyvemet. Igenis, gyerekek! A gyerekkor egy csoda! Mindent onnan kapunk, és a gyerek hallatlanul érzékeny, néha kitűnően tud reagálni, tud észrevenni dolgokat. És ezért sírtam én mindig. Az iskolákban mindig kötelező olvasmányokról volt szó. Egy tanárnő például nagyon büszke volt arra, hogy ő milyen jól tudja ajánlani a kötelező olvasmányokat. Próbáltam, Isten bizony rosszmájúságomat visszafojtani, próbáltam rávenni arra, hogy feledtesse el a gyerekekkel azt, hogy kötelező. Csak az olvasmány legyen fontos. A kötelező szó mindent meg tud ölni. Az rettenetes! Véleményemre azt felelte: majd magával a könyvek útján találkozunk legközelebb.
L. B. Persze, ez már később volt. A három T irodalmi korszakának idején. Amikor már meg-megjelentünk a hatvanas években.
M. I. Azért nem volt ez egyszerű korszak még nagyon-nagyon sokáig. Emlékezzünk rá, hogy a Fabulya feleségei után, amelyet abszolút erkölcstelen regénynek ítéltek, csöndes szilenciumot kaptam. Nem mondták ki, hogy nem szabad megjelennem, csak éppen nem jelentem meg. Hosszú hónapokig.
L. B. Tudom. Bementem akkoriban az Élet és Irodalomhoz és azt mondtam, hogy szeretnék a Fabulya feleségei című könyvről írni, azt mondták: Mándy Iván olyan pályaszéli író, akiről nem írunk. Slussz!
M. I. Igen. Volt ilyen sunyi dolog épp elég. Az Új Tükör című lap megkért, mert tudták, hogy a futballt szeretem és ismerem, hogy írjak a két talán legnagyobb magyar csapatról, a Hungáriáról és a Ferencvárosról. Olyan novellaféléket. Világhírű csapatok voltak. Hát mit tudtam volna írni? Nem írtam volna mást akkor sem, ha főbe lőnek. Maximálisan dicsértem, furcsa módon először a Hungáriát. Lett erre egy szerkesztőségi összejövetel Szirmai Istvánnal, a Tájékoztatási Hivatal vezetőjével, aki irtózatosan letolta a szerkesztőséget, hogy ezt az írást erről a polgári csapatról közölték. Hogy a polgári kifejezésen még mit értett, azt nem tudom, de nyilvánvaló volt. Gusztusos dolog! Mire a Ferencvárosról szóló írást leközölték, hosszú hónapok teltek el.
L. B. Ez akkor volt, amikor Szirmai kirohant Örkény ellen és ellened. Az egyik külföldi lap idézte is kijelentését, hogy egyes kirívó jelenségektől eltekintve, irodalmunk szépen fejlődik. Ezzel szemben, tette hozzá a lap, Mándy azt mondja: „Döng a dob a dzsungelben: át kell írni, át kell írni!” Mert mindent át kellett írni.
Nézzük most azt, hogy hogyan enyhült lassan mindez, mert bizonyos emberek kiállása változtatott a helyzeteden. Megtörték körülötted a hallgatást.
M. I. Előbb a rádiónál. A rádió gyerekhangjátékokat közölt tőlem, majd mikor ezek írását abbahagytam, úgy tűnt, hogy kimaradtam a rádióból. Az irodalmi osztály nem szerepeltetett. Az egyszerűen ment. Nem vette észre létünket. Évtizedekig. Csak Albert Zsuzsa és Filippinyi Éva voltak kivételek. Az osztály vezetője leírta az egész társaságot.
L. B. Mondjuk ki nyíltan a nevét: Dorogi Zsigmond.
M. I. A rádiónál volt azért több kitűnő, segítőkész íróember is, például Czigány György. Ő le akart adni tőlem egy novellát, és bizony le is adott. Csakhogy nem az irodalmi osztályon, hanem a zenei osztályon dolgozott, és a zenei osztályon zene nélkül mégsem megy a dolog. A Kulikabátot mondta el Vass Éva, de úgy, hogy zenét kellett alá adni. Némileg zenésítve került a publikum elé a novella. Ez bizony sokat jelentett.
L. B. Az imént én arra is gondoltam, hogy voltak azért kritikusok, akik kiálltak melletted, nemcsak régi barátok, Rónay Györgytől kezdve, Nemeskürty Istvánon, Török Endrén át Vargha Kálmánig, vagy Szabó Edéig, hanem olyanok is, akik maguktól fölfedezték, hogy azokban a könyvekben, amelyeket kis példányszámban tőled kiadtak a hatvanas években, mégiscsak a magyar irodalomnak olyan értékei valósulnak meg, amelyekről sejteni lehet, hogy maradandóbb értékek, mint azok, amelyek vezető politikusok programjai szerint készültek el. Kik voltak ezek?
M. I. Vitányi Ivánt kell említenem elsősorban, aki a Valóságban írt tanulmányt A pálya szélén című könyvemről. Azt írta, mi volna, ha emberibb hangon beszélnének velem, jobbat tenne, nekem is, de nemcsak nekem, hanem az irodalomnak, a közéletnek is, és egyáltalán, a létezésnek.
L. B. Emlékszem rá. Érzékeny, sok mindenre felfigyelő, okos írás volt. Bátor és taktikus. Nem sokkal utána jelent meg a hangjátékaidból (nem a gyerekhangjátékaidból) egy kötet, Séta a ház körül címen. Csodálatosképpen a Kortársban írhattam róla. Idéztem is Vitányi Iván szövegét. Nagyon ügyes volt, mert azt mondta: rosszul bántunk, rosszul beszéltünk eddig veled. Eddig így beszéltünk Mándy Ivánnal: te Mándy Iván nem a mi emberünk vagy. Nem érted, ami nálunk történt. Az idő halad, s te mindörökre lapalji jegyzet leszel nálunk. Ezzel szemben, mondja Vitányi, így kellett volna beszélni: a szövetségesünk vagy, mert az fáj neked, ami nekünk: az ember és ember közötti viszonynak a rideg volta, embertelensége. Ebbe nem tudsz beletörődni.
A Valóságban jelent meg Vitányi cikke, ami pártlap volt. Ez volt tulajdonképpen az áttörés. De már ez előtt is volt az irodalomnak, az irodalmi életnek egy olyan búvópatakszerű fóruma, amely közölt bennünket: a katolikus Vigilia.
M. I. Ó, hát persze! Amit Rónay György szerkesztett. De hát neki is nehéz volt a helyzete, még a vallásos cél miatt is. Mégis Sík Sándorral együtt a vigíliások mindig megértették, hogy én az utcákról úgy írok, amilyenek az utcák, és amilyen hangulatot belőlem kiváltanak.
L. B. Igen, csakhogy Rónaynak, ami a szemléletet illeti, nem volt velünk szerencséje. Emlékszem arra, hogy a Vigiliában jelent meg Jékelynek egy világosan protestáns verse, a Középkori fametszet, melyben a csupa tornyok, csupa arany keresztek városába bátor új tanokkal érkezik a vándor – szemében szent nyakasság –, s „nem tudja még, hogy holnap fölakasztják”. Jékelyvel, Ottlikkal, Nemes Nagy Ágnessel, veled és velem csupa protestánst jelentetett meg a katolikus folyóirat. Emlékszem arra, hogy amikor Nemes Nagy Ágnesnek közölte a Lovak és angyalok című költeményét, egy idősebb kanonok szelíden, de határozottan kioktatta, hogy angyalok és lovak, ez a párosítás nem helyes, ezt egy igazi hívő ember nem teheti, sem azt, hogy almával kínálja az angyalokat, vagy olyasmit írjon egy angyalról, hogy „szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár”. Ez tiszteletlenség a szentekkel szemben.
Azért volt egy másik fórumunk is.
M. I. Volt bizony. A pécsiek lapja. Csorba Győzőé. Ők a legnehezebb időkben, a legnehezebb helyzetben is vállaltak bennünket.
L. B. Nevezzük meg a személyeket is, akik szerkesztették: Szántó Tibor, s mikor őt 57-ben becsukták, mert a Dunántúlt a forradalom után gyászkeretben jelentette meg, Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin.
M. I. Tüskést megfosztották a szerkesztői állásától, mert Mészölyt közölt, még néhány költőt, s tőlem a Borika vendégeit.
L. B. Engem is közölt. Például Áprily Lajosról náluk tudtam először írni, aki szintén tabutéma volt, méltatni nem volt szabad. Ahogy jellemző volt az is a korszakra, hogy később 57 után, amikor az Élet és Irodalomban először írhattam Weöres Sándorról, csupán a műfordításairól írhattam. Műfordításai kapcsán loptam be a költészetének az értékelését.
M. I. Olyasmit is csináltak a pécsiek, amit addig soha senki. Szederkényi Ervin meghívta az Újholdat, s vendégszerkesztőként Lengyel Balázst. Egy teljes számot átadott.
L. B. Ez már 1984-ben volt. De a hatalom rosszallása miatt utólag igazoló jelentést kellett írnia. Szederkényi Ervin nagyszerű szerkesztő volt, és az ő hagyományát követve a Jelenkor ma is az egyik legjobb irodalmi folyóirat.
M. I. Ahol mindig otthont adtak és adnak nekünk. Emlékszem, és most visszalépek az időben, az Egyérintő című novellám 55-ben jelent meg náluk, amikor bizony nem volt felhőtlen, egyáltalán nem volt felhőtlen az égbolt. Iszonyúan megtámadták a lapot ezért a novelláért.
L. B. Hogy 53-tól lényeges enyhülés volt, ez az elképzelés irodalompolitikailag téves, tudniillik enyhülés volt, de csupán azok számára, akik már a Rákosi-rendszer mellett letették a garast, akik szerepeltek a Sztálin- és a Rákosi-antológiában, a felszínen maradtak és a felszínen voltak, azok valóban többet írhattak meg 53-tól kezdve. Számunkra és mindazok számára, akik nem írták meg az állásfoglaló írásokat, elenyésző volt a különbség.
M. I. Emlékszem, Gödöllőn együtt hallgattuk végig Nagy Imre beszédét Ottlik Gézánál. Megrendítő volt, hogy „a kis magyarokról” is beszélt. De utána Ágnessel egymásra néztünk és azt mondtuk: na jó, akkor több gyerekhangjátékot lehet átírni és esetleg írni is eredetit. Ebben semmi gúny nem volt, óriási megkönnyebbülés volt, de azért tudtuk, hogy továbbra is hol a helyünk.
L. B. Hát igen, a pálya szélén volt a helyünk.
M. I. Ez egy külön történet. A kritikusokban néha príma „érzékenység” dolgozik, sőt „mélylelkűség”. A pálya szélén c. regényem. Na igen! Itt a kritikusok megértették, hogy a pálya szélén milyen muris és milyen vicces állni és mennyi mélység van benne! Egyszerű lélek vagyok. Ez a regény a futballról szólt, és tulajdonképpen egy szenvedély története, valaki mindent odaad a csapatáért. Egy kapust kell megszereznie. Ezért végignéz egy tréningmeccset. A kritikus azt írta rólam, nahát ez az író, ez a Mándy meg a hozzá hasonlók nemcsak az irodalomban állnak a pálya szélén, hanem az életben is. Mi az élet? Ő tudja! Ugyebár a pályán, ahol ez a tréningmérkőzés folyt, melyen a kapus is szerepelt, akit Csempepempének majd meg kell szereznie, a játékosok tartózkodnak, a nézők, mint az a megfigyelő is, az a Csempepempe, aki a kapus játékát figyelte, egészen furcsa módon, a pálya szélén szoktak tartózkodni. No, ebből a kritikus kibontotta azt a „mély” szemléletet, hogy én kívül állok az életen, és mellékesen lepöccint engem az írói pályáról.
L. B. Eszembe jut az, hogy egyszer az első Újholdnak, a 46, 47-es Újholdnak egy volt munkatársával, aki hátat fordított nekünk, sok-sok év múlva találkoztunk, és Nemes Nagy Ágnes a találkozás során megkérdezte tőle – „Mondd, milyen lelkiismerettel fogadtad te el azt, hogy mibennünket lesodortak a pályáról és mi nem voltunk többé írók Magyarországon?” Mire azt mondta: „Hát kérlek, ha az ellenség csapatából kiállítanak egy embert, annak csak örülni lehet.” „Ja, te ellenségnek tartottál bennünket?” – kérdezett Ágnes vissza.
M. I. Jól mondod! Az elcsúszással együtt mondod jól, mert a pályán, azon a pályán, ahol még igazán futballoztak, ott legfeljebb ellenfél volt. Nemes vagy kevésbé nemes ellenfél. De itt bizony, ahogy te mondod és abban az esetben és annál az írónál, ott már ellenségről volt szó.
L. B. Az igazság kedvéért ismerjük el, hogy az idők lassan, lépésről-lépésre, de változtak. Mód volt arra, hogy megjelenjenek könyveink. Hogy csak önzően magamról beszéljek, elmondhatom, hogy az első tanulmánykötetem után, A mai magyar líra után, ami mondtam, 1948-ban jelent meg, 24 évvel később megjelent a következő. És a 70-es évek végétől kezdve sorra több is, csoda folytán még a mai szörnyű körülmények között is van új esszékötetem, a Visszatérés. (A Jelenkor jóvoltából.) A te könyveid is, kis példányszámban ugyan, de egyre-másra megjelentek. Sőt, az életműved kiadását is elkezdte a Magvető. Kis példányszámban ugyan, de egye fene.
M. I. Isten szerelmére, a példányszám igen fontos!
L. B. Fontos, de úgy gondolom, hogy az irodalom felszívódása, az értékek felszívódása lassú. Ha egy könyv 10 év múlva is könyv, és 50 év múlva is könyv, akkor az könyv. Akkor valamiképpen a magyar kultúrába beleszívódott. A mai fiatalok nehéz jövőjét tekintve – mások ugyan az ő nehézségeik, mint a mieink – csak szemérmesen és módjával panaszkodhatunk. (És főképp a tények rögzítése kedvéért.) Hiszen az utolsó tíz évben mégis elértünk egy olyan helyzetet, még a hivatal is kénytelen volt elismerni. Díjakat kaptatok, Ágnes és Pilinszky is, Te is. Még jómagam is. Igaz, mellőzéstekkel a díjak szinte nívótlanná váltak volna. Nemes Nagy Ágnes például egy teljességgel más klasszisú íróval együtt kapott Kossuth-díjat.
M. I. Nézd, ezzel nem kell törődni! Az ilyeneket észre sem szabad venni! Kaptunk mi elég pofont, elég sebet, ezek végig is fognak kísérni bennünket. Ne reménykedjünk!
L. B. Igen. Mindig azt gondoltam, hogy a mi életünk olyan, mint egy bokszmérkőzés, amit nem egyszeri kiütésig, hanem halálig kell vívni.
M. I. Pontosan.
L. B. És hogy miként küzdöttünk, milyen eredménnyel, majd elmondják az utánunk jövők.
1991
Ha hosszabb távú folyamatokat akarunk megítélni, a diktatúrából alig kilábalt irodalmunkban ajánlatos hiteles személyhez fordulni.
Ilyennek ítélem Lengyel Balázst, aki pályafutását Babits közelségében és eszményei nyomán kezdte, hogy azután még mindig fiatalon részt vegyen a háború utáni, minőségre esküvő Újhold megalapításában, és a rövidesen elhallgattatott folyóiratot csaknem négy évtized után (ismét Nemes Nagy Ágnessel és Lakatos Istvánnal, majd Balassi Péterrel és Ferencz Győzővel) még hat esztendőre – tizenkét kötetben, almanachként – újra életre galvanizálta. Véleménye irodalmi ügyekben mindmáig nehezen fellebbezhető.
– Ha a század irodalmát tekintjük, minden generációs felosztáson innen és túl azt mégis a Nyugat léte és kisugárzása határozza meg…
– Igazad van, és erre nem kisebb tanút állítok, mint Schöpflin Aladárt, aki A magyar irodalom a 20. században című alapvető munkája elején így ír: „A szellemi élet alakulása nincs az évszázadok mechanikus beosztásához kötve… Mégis sok tekintetben úgy tűnik fel, mintha minden évszázadnyi idő a fejlődésnek és változásnak megannyi nagy hulláma volna… Úgy látszik, mintha száz év kellene ahhoz, hogy az emberi szellem egy-egy nagy áramlatot teljesen kiéljen, és lassanként viselt ruhaként levessen magáról…” Ne tévedjünk, ezt Schöpflin nem a közelmúltban, hanem jóval századunk fele előtt, 1937-ben írta. Aztán hozzáteszi: „A rétegződés nagyjából emberi életkorok szerint szemlélhető… Ez az elgondolás nem azonos a ma különösen a fiatalság körében sokat hangoztatott nemzedéki elmélettel… A mi elgondolásunk nem tíz-tizenöt éves életkorok szerinti elkülönödést, hanem átfogóbb rétegződést jelent… Egy kor többféle hullámainak ütközését.” Nos, ez a rétegződés végül is mindmáig tart.
– Tudatában voltak-e vajon az alapító atyák annak, hogy az időszámítás velük kezdődik?
– Tudniuk kellett, hiszen a hatalommal szemben álló humanizmus, háborúellenesség, a magyarságeszmény és a radikalizmus, amelyet különböző stíluseszményekkel képviseltek, nem rövid távra szóló eltökéltséget jelentett. Ne felejtsd azt sem, hogy az első generációra jellemző szimbolista és impresszionista hangvétel mellett nyomban jelen volt az avantgárd is. S itt nem a fiatal Déryre vagy Illyésre gondolok – bár gondolhatnék – hanem elsősorban Kassákra, aki a Nyugatban is publikált. Hinnéd-e, hogy a Mesteremberek 1915-ben született?! Azt persze elmondhatjuk, hogy voltak visszalépések az irodalmi ízlés terén (a magyar avantgárd a húszas évek végére, a harmincasok elejére összeomlani látszott), és voltak neves szerzők Komlós Aladártól Szabó Lőrincig (Erdélyi Józsefről nem is beszélve), akik e körben később nyomatékos konzervativizmust képviseltek. Szemben az avantgárdot tovább folytató csehekkel, lengyelekkel. Még Illyés Gyuláról is elmondható, hogy az apollinaire-es hangvétel után, amelyet a Rend a romokban című kötetben itt-ott felelevenít, programszerűen egyfajta kifejtő racionalizmus szellemében ír, mintegy a paraszti józanságra apellálva. Hogy mit értek ezen a racionalizáló tendencián? Ady például ezt mondja: „Az Úr Illésként elviszi mind, / Kiket nagyon sújt és szeret; / Tüzes, gyors szíveket ad nekik, / Ezek a tüzes szekerek.” Nála ez verskezdő, sőt cikluskezdő szakasz, felütés. Szabó Lőrincnél viszont egy ilyesfajta gondolat többnyire egy hosszabb költői eszmefuttatás vége. Az aprólékos kifejezésmód jellegzetessége a későbbi Illyésnek is, egészen az utolsó évek halállal szembenéző nagy verseiig. És Vas István (valamint nemzedéke)? Az egy Weöres kivételével ők is inkább kifejtők.
– És hogy áll ez a hangváltás, ha a későbbi generációkat tekintjük?
– A jellegzetességek vizsgálatát tovább folytatva arra lehet következtetni, hogy később, az akkori fiatalabbak ezzel a racionalizmussal szemben inkább Babitshoz tértek vissza. Töményebb, tárgyiasabb és mégis látomással teli képzeteket jelenítettek meg, mintegy a háború borzalmaira reflektálva. A század által meghatározott magatartás, vagyis a szellemi szuverenitás és a hatalommal való szembenállás változatlanul fennmaradt, sőt az átélt tragédiák nyomán magasra szökött.
– Hogy egyet ugorjunk: elmondható tehát, hogy a század nagy kataklizmái: a világháborúk, a diktatúrák különböző formái alapvetően nem szüntették meg, sőt felfokozták a kezdetekre jellemző irodalmi tendenciákat?
– Úgy van. Legfeljebb – már az ötvenes évekről beszélve – értékes alkotók művei időlegesen kiestek a nyilvánosság látóköréből, de maguk az értékek, ha csonkán is, megmaradtak. Egyes meghatározó életművek kihagyásosabbak lettek, mint például Pilinszkyé, Nemes Nagy Ágnesé, Kálnokyé, Rába Györgyé. És értékes emberek vonultak el kényszerűen évtizedekre a közönség elől. Hamvas Béla életműve például csak halála után jelent meg és hatotta át az irodalmi életet. Akik pedig megpróbáltak hajlékonyabb gerinccel alkalmazkodni, azok is rájöttek arra, hogy a karriernél fontosabb az értékteremtés. Eklatáns példa erre a Déryé és Örkényé. Már inkább egyedülálló Garai Gábor esete, aki a Nyugat-verskultúra teljes birtokában kifejezetten vonalas verseket írt – és a végén egyszerűen összeomlott. Az ilyen tragédiákon túl azonban a külső nyomás nem érintette azt a radikális tendenciát, amely a századra nézve homogén. Még a versnél konkrétabb prózában sem. Vegyük Sarkadi Imre példáját, aki utolsó, legjava alkotásaival átfordította életművét abból a téves elképzelésből, aminek oly sokáig foglya volt.
– Hogyan érkezett megítélésed szerint ez az irodalom a rendszerváltás közelébe?
– Az első ámulatban a korlátlan lehetőség képzetével telítődött, azzal a szabadsággal, amely minden külső gazdasági szűkösség ellenére egyszerre rengeteg folyóiratot és számtalan új művet hozott felszínre. Az, ami eddig tiltva volt: a kisebbségi vagy az emigrációs magyar irodalom, nem kis harcok nyomán már a nyolcvanas évek során kezdett beáramlani az országba. Óriási jelentőséget kell ennek tulajdonítani. Azok a folyamatok pedig, amelyek lappangva érlelődtek az évek során, nyilvánosságra jutottak.
– Arra gondolsz, amit közönségesen posztmodernnek neveznek, és amit egyesek hajlamosak a „rendszerváltás stílusának” föltüntetni?
– Nemcsak arra. Hanem például az egész szamizdatirodalomra. Vagy a korábban tiltottakra. Feküdt például az Újhold Évkönyv szerkesztőségében Petri-vers, amelyet nem engedtek megjelenni. Radnóti Sándor Pilinszky-tanulmányát csak nagy erőfeszítéssel sikerült Nemes Nagy Ágnesnek 1986-ban a pártközpontban „engedélyeztetni”. De ugyanebben az évkönyvben a kiadó Kardos György, a Magvető akkori igazgatója nem akarta akceptálni Jelenits Istvánnak Mészöly Miklósról szóló tanulmányát. Göncz Árpád több esszéjét közöltük ugyan, de színdarabját már csak egy év fektetés után adhattuk közre. Egészében mindennek ellenére mégis azt mondhatnám: minthogy az irodalom a nyolcvanas években afféle szabadságharcot folytatott, fokról fokra kezdett értékének megfelelő helyzetbe kerülni. Az „egy cigány, egy király” hagyománya, ami a pártállami időkre jellemző volt, akkoriban fokozatosan megszűnt, a kvalitás egyre inkább érvényesült.
– Az imént ott tartottunk, hogy a rendszerváltást az irodalom bizonyos eufóriával élte meg…
– Részben a fiatalok, részben a szabadabban mozgó idősebbek jelenléte következtében a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján szemünk előtt tárult ki az új irodalom, versben és prózában egyaránt. Nemcsak az avantgárd lett posztmodernné – nem egyszerűen stiláris elképzelések érvényesültek –; bizonyos tekintetben ennél is lényegesebb a beszédmód átalakulása. Hogy egy példát mondjak, Ottlik Géza előképe ugyan Kosztolányi, de ő mégis megváltoztatja művészi módszerét: mondatait többértelművé mélyíti, a létrehozottat „álhagyományossá teszi”. Mészöly Miklós prózája pedig hasonló hagyományból indulva asszociatívabbá, olykor paradoxonszerűvé válik. Megint csak többdimenzióssá. És ott van Mándy tömény, félszavas lírája. Esterházy a maga „álnyájas”, fifikus mondatai segítségével lényegében kihagyásos szerkesztésmódot követ. Márton László utalásokkal él, éppúgy mint Tandori. Az egész beszédmód alakul át olyképpen (lásd Parti Nagy, Kukorelly, Kornis Mihály, Krasznahorkai, Spiró stb. írásait), hogy az a zárt és racionális felépítés, ami a század elejétől folyamatosan jelen volt, mostanra széttöredezetté és allúziókkal telítetté vált, mintha új stílus keletkeznék. Az észlelés más panorámája.
– Ez igaz. Ugyanakkor az irodalmi életben érzékelhetővé válik egy másik tendencia is. Mintha visszatérnénk a századelő gyakorlatához: egy magát konzervatív-liberális szellemiségűnek mondó, valójában azonban jobboldali elemeket is hordozó rendszert élünk. S benne az irodalom szinte ugyanolyan oppozícióban van, mint annak idején a Nyugat Tiszáékkal szemben…
– Alapkérdést érintettél. A hatalomtól való írói függetlenség mintha az irodalom belső formáját is átalakítaná, mivel azt a pragmatikus egyértelműséget, amit a politika ilyen vagy olyan okokból kíván, tovább folytatni nem lehet. Elvileg szabadok vagyunk, de az érdekek és az azokhoz való alkalmazkodás úgy befolyásolja az írókat, mintha a fensőbbség végérvényes Tisza István-i hatalmat képviselne. Nem tesz jót az irodalomnak a politikai beleszólásnak olyan nacionalista kicsengése, amely esetleg éppen a kisebbségi magyarok kárán szerez magának népszerűséget. Nem tesz jót az irodalomnak, ha szekértáborokra bontva különböző előjelű kirekesztésekkel él. Az embernek az az érzése, hogy szellemi életünkben csaknem szükségszerű a hatalommal való szembenállás; ma nincs szükség ugyan Székely János-i parabolákra, szimbolikus rejtjelekre, de nagyon is szükség van olyan áttételes, szaggatott, többfelé irányuló irodalmi beszédmódra, amely a huszadik század eleji törekvéseken átlépve most tágasabb horizontú, a mai európai tendenciákhoz jobban közelítő művészi kifejezést keres.
– Mindez azonban, gondolom, megint nem érinti azoknak az alaptendenciáknak érvényességét, amelyekről az eddigiekben beszéltünk.
– Az alaptendenciák, igaz, maradnak. De művészi szempontból mégis valami új következik, ahogy az annak idején, a kilencszázas évek elején történt, és ami most látszik éppen befejeződni. Reménykedjünk abban, hogy ez az új nem föltétlenül csak politikai oppozícióban keletkezik.
1993
Van néhány ember, akihez úgy indulok interjúra: nem fogok semmi mást kérdezni, csak azt, mit gondol erről, ami van, erről az egészről. A mindennapokról, és benne a szellemről. Lengyel Balázs is az a fajta személyiség, aki illetékes, hogy átfogóan beszéljen.
– Több írásában olvastam a szót: „látomás”. Látomás arról, hogy milyen legyen a szellemi élet – s hogy éppen ezért támadt fel az Újhold is, majd’ negyven évvel az elhallgattatás után. A „második folyam” hat esztendeje, tizenkét testes kötete bizonyítja, hogy lehet erre terv, lehet erre program, s lehet keresni hozzá közreműködő társakat, minden korosztályból. Visszatekintve, évtizedeket jelentő egy-egy esztendő után, így látja-e most is? Maradt-e még program, vannak-e, akik közreműködnek benne?
– A ma, a jelen más, mint 1986, számunkra az újraindítás éve. Idősek vagyunk, s mintha egy új világ alakult volna ki körülöttünk. 1986-ban, az Újhold első megindítása után éppen negyven évvel még együtt voltunk szinte hiánytalanul: velünk volt Kálnoky László (még az utolsó pillanatban), Weöres Sándor, Vargha Kálmán, a kitűnő irodalomtörténész, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes; és Vas István, Szentkuthy Miklós is még írtak, dolgoztak. Elképesztő ez a hiánylista, ilyen súlyos íróegyéniségek eltűnése. Mint Hugo mondja az Alvó Boázban: ők félig élők, s mi vagyunk félhalottak. Igaz, nemzedékünk kimagasló művelői még jelen vannak – Istennek hála, termékenyen, gazdagon. Ott van közöttük Mándy Iván, Szabó Magda, Mészöly Miklós, Csorba Győző, Lakatos István, Lator László, Rákos Sándor, Rába György, Somlyó György, Jánosy István és persze Károlyi Amy – de mintha az elmúlt egy év, másfél év után másként volnának jelen, mint eddig. Nem ők változtak, a közegük lett más. S ha már a nem élő nagy generációról beszélek, Weöresről, Pilinszkyről, Nemes Nagyról, talán irodalomtörténetileg is leszögezhető, kitapintható, hogy olyan jellegzetes versstruktúrát hoztak létre, olyan célratartottságot, amely a közvetlen elődökben és aztán az utánuk következőkben is változást mutat. Nem szeretnék elnagyolt jellemzésekkel mérlegelni: de az illyési, Szabó Lőrinc-i vers részletező racionalitásával szemben ők mintha inkább Babits töményebb versszerkesztése alapján teremtettek volna valami mást. Valami asszociációban és metaforizmusban is kihagyásosat vagy merészebbet. Ugyanakkor a lírai tónusban változatlanul egységeset. Ez az, ami a mai lírai gyakorlatban megváltozott. Az újabb, a mai költők verseiben többnyire nincs meg az a kifejthető mag, az a célratartottság, mint ami az elődöket jellemezte. A lírai élmény széttöredezik, el-elhomályosul. Mintha az olvasó a vers lényegét keresve nem egy kulcsot forgatna, hogy kinyithassa a műalkotás ajtaját. Sőt, mintha egy sokzárú ajtót nyitna többféle kulccsal.
És ha a próza kérdését vizsgálnám, akkor sem tudnám úgy szétválasztani, hogy van hagyományos és avantgárd prózastílus. E kategóriákkal szemben másféle és sokágú a szétválasztás. Pár évvel ezelőtt lehetett volna azt mondani, hogy volt egyfelől Ottlik vagy Mándy hagyományosabb módszere (kérdés, nagy kérdés, hogy ez valóban hagyományos-e), másfelől volt avantgárd próza, Szentkuthy vagy Mészöly. De ma?
– A változások, a sokféleség az „új” Újholdban is nyomon követhető, ott is egymásra torlódnak évek és nemzedékek.
– Igaza van: mint a népmesében, ma három nap egy esztendő. Amit elmondtam, az csupán egyetlen mesei nap volt. A másik napot betölthette a nálunk fiatalabb írók közös fellépése az Újholdban. Esterházy, Nádas (feledhetetlen volt A bőven termő barackfa című kisregény-remeklése), Lengyel Péter, Márton László, Ács Margit, Tar Sándor, Krasznahorkai jelenléte s velük a költőké Tandorin, Székely Magdán, Tóth Juditon, Gergely Ágnesen, Takács Zsuzsán, Rapai Ágnesen át az akkori fiatalok; Ferencz Győző, Kukorelly, Györe Balázs vagy Darvasi László munkái. Nem is beszélve Petriről és Rakovszkyról. Persze, bőven mondhatnám tovább névsorukat, hiszen nyelvünkben a költők mindig is magas szintet jelentettek.
A harmadik napot az esszének szánnám. Műfajilag (nemcsak ideológiai okokból) visszaszorítva kellett újra magas fokon létrehozni. Poszler György remek, alapvető tanulmányaitól kezdve, aki a húszas-harmincas évek félrevetett nyomán haladt tovább a ma filozófiájáig, majd Vikár György pszichológiai problémáin át Török Endre, Balassi Péter filozofikus esztétizmusáig. Nem beszélve, nem említve Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Hanák Tibor munkáit. És itt van Géher István, a tudós költő és esztéta. S akkor ebbe a napba még be sem vettem a dokumentumokat, a Bibó-írásokat – köztük egy pompás szépirodalmi „dokumentumot”–, Lengyel József-, Szerb Antal-, Csécsy-, Jászi-leveleket vagy Polcz Alaine döbbenetes emlékezéseit. Szerkesztőként: sűrű, nagyon sűrű volt ez a három nap, még ha a legkényesebb, -igényesebb dolgainkat Nemes Nagy Ágnes teremtette is meg, és Lakatos István, később pedig Balassi Péter és Ferencz Győző segített. Sőt, amikor Nemes Nagy Ágnes súlyos betegsége miatt a munkából kiesett, s magam is beteg lettem, Török Endre zárta le az Évkönyv-sorozat befejezését.
Mindehhez csupán zárójelben vagyok kénytelen hozzáfűzni, hogy ehhez a „mesei három naphoz” kettő vagy kettő és fél esztendő a pártállam nyomása alatt telt. A határokon túli magyarság ozmózisos szivárgással próbált akkoriban az országba behatolni, természetes, megillető helyét elfoglalni. Határ Győzőtől Grendel Lajosig, Kányádi Sándorig, Gion Nándorig, hogy csupán egy-egy nevet említsek szimbolikusan. Domokos Mátyás Leltárhiány című híres tanulmányát követően a Népszabadság cikke után azt hittük, mindjárt újra betiltanak bennünket. Nemes Nagy Ágnes tekintélye és erélye próbált a funkcionáriusokkal szembeszegülve enyhíteni a tiltásokon, a szigoron, de azért nem mindig sikerrel. Göncz Árpád Pesszimista komédia című színműve szerkesztőségünkben két évig is talonban maradt, mire megjelentethettük. Petri György verseit, Kornis Mihály prózáját sem tudtuk nyomban hozni. S az is kegyetlen dolog volt, hogy az 1988/2. szám elején Székely János A két torony című kisregényét név nélkül voltunk kénytelenek kiadni, s nevét csak másfél év után nyilvánosságra hozni. Székely János a kisregény megjelenése utolsó pillanatában – már a szám nyomdában volt – két lapot is írt a határ közeléből ily módon; „Az Isten szerelmére, nevemet hagyjátok el. Ha a szövet nektek túl meleg, bele ne szabjatok, tegyétek félre.” És annyit írt csupán aláírásként: „J”.
– Ezek szerint nem lát már új programot; egy irányulás, egy korszak lezárult? Valami folytathatatlan?
– Így igaz. Új tendenciák, új folyóiratok születtek. Olyan gazdag az ilyen-olyan folyóirattermés, annyi arculatot mutat, és olyan hirtelen teremtődik és hal el, hogy alig lehet számbavenni.
– Pedig, ahogy most mondják, a magyar irodalom folyóirat-irodalom. Olvassák őket? Mik a tapasztalatai?
– Az a kérdés, hogy a folyóirattermésből mekkora a folyóirat-olvasás. Magyarán, elkelnek-e a folyóiratok és elolvassák-e őket. Régi tapasztalatom, hogy folyóiratot mindenki akar szervezni, vagy majdnem mindenki. Főleg a kritikus-tehetségek az alapítók. De ahogyan, talán mondtam is, a kritikusnak szüksége van egy „népre”, egy írói táborra, melynek pásztora, jó esetben szolgája az egyízlésű íróknak, úgy szükséges egy folyóirat-irányulásra az olvasók köre. Mégpedig szélesebb köre, mint az íróké. Szabad azt mondanom, hogy ma folyóirat-infláció van, több az író, mint az olvasó. Legalábbis ettől félek. Valamikor, nem a pártállam idején – mert irányulásukkal szemben az egységesítette vagy egységesíteni akarta az írókat, ezerszer elmondták, ideológiailag veszélyes az irányzatosság, fő az úgynevezett irodalmi egység (ami lenyomottságot, erőszakos kordában tartást jelenlett) –, mondom, valamikor élesen elkülönültek a folyóiratok. Más volt a Válasz, más a Szép Szó, korábban Kassák Lajos lapjai. Csaknem félszázadon át a Nyugat, ha különböző tendenciák is voltak benne. Majd a Magyar Csillag a maga igényes irodalmi egységesítésével, már a háború idején, amely önmagában is szellemi ellenállás volt. De ma, bár vannak jó folyóiratok, mégis zavarban vagyok. Most, hogy abbahagytam a szerkesztést, isten mentsen, hogy olyasmibe avatkozzam bele szerkesztői minőségben, amit csak a következő nemzedék lesz illetékes eldönteni. Megválaszolni, felmérni, mi érték s mi nem az.
– Ezt úgy is lehet érteni, hogy kritikusként is lemond ennek az újabb vonulatnak a szemmeltartásáról?
– Vannak olyan művek, amelyeket már nem fogok érinteni, amelyeket az irodalmi jelentkezésben már-már dilettantizmusnak tartok. Vannak olyan irodalmi törekvések, amelyekkel úgy vagyok, mint a mai képzőművészet nézői: van, ami a nonfiguratívban megfogja a szemet, van, ami nem. Az én koromban nehéz megmondani, hogy egy húsz és harminc közötti átlagos alkotó milyen. Ami kimagasló, az persze kitetszik. Ami homályos: az az átlag.
– E válaszával máris átlendültünk egy kényes területre: a kritikáéra. Ön az egyik bírálata bevezetőjében összefoglalta, mi kell a sikeres kritikus működéséhez: esztétikai felkészültség, széles tájékozottság, kritikai judícium és olyan írótábor, amely megközelíti vagy be is váltja a kívánatosnak tételezett normákat. Használhatók-e még ezek a kritériumok?
– Ez engem is foglalkoztat, szeretném tudni, hogy maga, mint gyakorló kritikus, mit gondol erről. Szerintem ugyanis a kritikusi társaság szétesett. Egy kivételes, értékes zöm van csupán, húzgálják is őket – mindig ugyanazokat – húszfelé. Ez talán nem is baj. Régebben is lehetett tudni, hogy az azonos vagy hasonló ízlésű kritikusok, mondjuk Rónay Györgytől Vas Istvánig, kit tartanak tehetségesnek. Az egészben érzem a változást. Furcsát fogok mondani: ma az irodalmi életben a jelen – e zöm kivételével – múlt nélküli, csakúgy, mint a jelen a politikában. Csakhogy a politika más, a pillanat szülötte. Mostanság hír-értékű. Neveket dob fel, gyakran olyanokét, akiknek nincs hátterük. Ezt az irodalmi élet nem viseli el. Vagy baj, ha hozzá hasonlít. Ha olyan, mint a szappanbuborék. Feltűnik, és némi szivárványos fény után elpattan. Nem tudom, helyesen gondolom-e, de félek, hogy a politikai, társadalmi helyzet, az a mindenre kiterjedő átpolitizáltság, amely a szellemi életet indulatosan áthatja – meg egyéb más, nehezen kihüvelyezhető tényező – nem befolyásol-e bennünket rossz irányba? Azzal például, hogy a pillanatnyi új kedvéért esetleg mellőzi a stabil értékeket. Egyet kiemel, kettőt viszont elhallgat. Nem bizonyos, hogy a felkapott, divatos író egyben jó író is. Példát mondok, úgy világosabb. A kritikusok hajlamosak arra, hogy egy társaság, nemzedék vagy érdekkör szerint válogassák ki a műveket. Lelkük rajta, ha ezt csinálják – az ember alkata szerint amúgy is azt teszi. Mégis, szerencsésebb, ha igyekszik minél szélesebb kört-területet befogni, nem csupán „mazsolázni”. Schöpflin Aladár az egészet tekintette át: a jelesek-nagyok mellett a közepeseket, sőt a gyengéket is. Volt ideje, energiája s – Isten bocsássa meg – judíciuma a fiatalokra. Mándyt, Pilinszkyt hamar felfedezte, becsülte őket, Nemes Nagy Ágnest felhívatta magához. Öregen, félig bénán felállt a karosszékéből és azt mondta: „Maga jó költő lesz.” 1946-ban, a költőnő húszas éveinek elején, annyi volt ez, mint a becsületrend.
De nem csupán az egykori jelen az, amelynek nem érzem eléggé az ittlétét. Az elvágottság, amely mellőz, semmibe vesz múlt és jelenbeli értékeket, vagy visszhang nélkül hagyja őket. Ott van például Székely Magda esete. Igaz, mostanában alig ír, de az az összegyűjtött verskötet, amelyet jópár éve kiadott, benne van a magyar irodalomban, annyi biztos. És hány „elfeledett” van még? Hol van Hajnal Anna? Sziráky Judit? Birkás Endre? Hol van a visszhangjuk olyan költőknek, akik éppen az élő jelenben mutatnak kiemelkedő értékeket? Akik kimagaslanak? Hogy a legkülönbözőbbeket emeljem ki: megkapja-e értékelésben azt Bertók László vagy Baka István, amit megérdemel?
– Ön már-már amnéziáról beszél. Mit gondol, mi okozza ezt?
– Hogy mi okozza, nem tudom. Talán a divat. Egy példa: az irodalmi tudat csaknem mellőzi Székely János műveit Sütő Andráséval szemben. Mintha Székely János nem volna Sütő Andrásnál is mélyebb író; vagy mintha kvalitása nem közelítené egymáshoz a kettőt. De az amnéziának, amelyet említ, a múlt iránti érdeklődés hiánya is az oka. A szervesség elakadása, amelyet a múlt és a jelen állandó szikráztatásával az irodalomban létre kell, létre kellene hozni. E szikráztatás nélkül nincs folytonos irodalom. (Erre még az avantgárd is rájött idővel.) Az újraolvasásnál, felfedezésnél alig van nagyobb és fontosabb öröm. Nemcsak a múlt, hanem a jövő injekciója ez. Igen, kvalitásai mellett ezért örültem különösen Szabó Magda esszégyűjteményének vagy például Mohás Lívia olvasónaplójának, mely felfedezéseiben mer kötetlen lenni, arról beszélni, ami érdekli – ami önmagában érdekes. De ha már Mohás Líviát említettem, hadd beszéljek a visszhangtalanságról, amely számos író ügyében jellemző, és amely tovább bonyolítja a kritika kérdését, az irodalmi tudat kihagyásait. Mohás Líviának például egy évtized alatt öt regénye született, külön hangú, külön világú könyvek. Egyik sem olyan, hogy ne beszélhetnénk hangsúlyosan róla – és hány mellőzött, félig mellőzött íróról beszélhetnék még. Hogy mást mondjak, teljességgel mást, Sándor Ivánnak három könyve is van, amely az utóbbi esztendőbeli változásokat mutatja be hónapról hónapra, s mely történelmi, eszmetörténeti dokumentumnak is jelentős. Hol van ennek az igényes „aktualitásnak” a visszhangja?
De túlbeszéltem Magát, bocsásson meg. Végül csak annyit, félő a múltat, a félmúltat és a jelent elszakítani. Az idősebb generációkat a fiataloktól vagy olyan csoportoktól, akik már nem is fiatalok, hanem beértek, de elkülönülnek. A napokban, hadd mondjam el, kezembe került véletlenül egy dosszié az 1946–48 körüli időből. Benne van Kálnoky kézirata, Jékely verse ceruzával, aláírás nélkül, de ismerem az írását, Rónay György kéziratos verscsokra (nem tudom, hogy megjelent-e), Nemes Nagy Ágnes régi versei, jegyzetei s egy Pilinszky-vers. Ezek a barátaim kint vannak mind a temetőben. De amit létrehoztak, amit megteremtettek, nemcsak múlt, nemcsak jelen, de, bízom benne, jövő is. Ma esetleg eltakart, holnap szilárd lépcsőfoka az elkövetkezőknek.
1993