Kassák sírkőavatásán

Az ember útja a mulandóságból a maradandóságba egyszerre felemelő és képtelen. Képtelen, csaknem visszás, elsősorban annak, aki művészként végigjárja ezt az utat, és már-már a csúcs, a befejezés előtt, visszatekinthet rá. Művek maga mögött hagyott sorát látja az úton, melyeket esetleg még fiatalon, vagy később, az alkotókészség kibontakozott teljében hozott létre, s melyeket aztán a maga számára túlhaladott, csaknem elfeledett. A visszapillantó tekintet alkotójuktól független, tárgyiasult műveket lát: egy hideg, emlékező tükörlapot, mely nem a jelent mutatja, és nem is egészen a beletekintőt. És mégis azt veszi szemügyre ebben a tükörben, ahogy őt látja a világ, emberi egyénisége megvalósult képét. Azt, aki – bármily különös is elevenen ez az azonosság – végül vele, személyiségével azonos. Nem szobra, hanem a szervek kopásának, a pusztító időnek ki nem tett önmaga.

Képtelen átváltozás ez, életből alkotásba, testből lélekbe, mulandó személyiségből múlhatatlan, eleven személyiségbe.

Kassák Lajosról utolsó napjai idejéből őrzök magamban egy emléket. Éles és pontos fénykép ez a kórház kertjéből. S ahogyan a fényképészek szeretik, jelképi jelentésű. Ott ül ő azon a nyári délutánon a betegek szokásos öltözetében, pizsamásan, fürdőköpenyben valamelyik kórházi pavilon előtt. De ugyan min helyezkedik el otthonosan és természetesen? Egy négy keréken álló, okkersárgára festett, keskenyen égbe nyúló gépóriás alapzatán, egy éppen pihenő falazógépen. Századunk egy vadonatúj konstrukcióján, melyet ő kis időre magától értetődően birtokba vett. Könnyű továbbfejleszteni a jelképet: a konstruktivizmus magyar apostola a munkát és a munkásember életét könnyítő új konstrukción, mely felfelé nyúló állványzatával, az okkerszínű tartók geometriai rendjével már-már megvalósult művészi forma.

A halála utáni döbbenet s a fájdalom legalábbis így rögzítette az emléket, s őrizte Kassák tartását, hangját, kesernyés-értő mosolygását a beszélgetés végezetével. De az eltelt két év félretolta mégis ezt az utolsó képet – s éppen ő maga, a másik, a művein át eleven Kassák tolta félre. Hiába állunk a sírjánál, nem lehet emlékeket idézni róla, nem tudunk úgy élni vele, mint egy halottal. Személyiségének ez a másik, műveiben komprimálódott része olyan alakító erővel talál meg mindnyájunkat, mintha most kerültünk volna a világrendező indulatokkal telített Kassák szellemi sugárzásának igazi fókuszába. Alig van ma magyar alkotó művész, aki hozzá foghatóan eleven volna. Képei, esztétikai normái, művészi szuverenitásának erkölcsi szilárdsága, prózájának, csodálatos önéletrajzának emberi és művészi tanulságai, lírájának költészetet és költői ízlést fordító ereje eggyé állva, egységes látomásba érve formálják életünket és művészetünket.

A mesei kép: a szellem kiszabadulása a palackból, egyszerre döbbenetes és keserű látomás. A mese szerint a késve kiszabaduló szellem maga is keserű. Ne beszéljünk most a keserűségről. Ne essen szó arról, hogy akadt író, aki még a gyász órájában sietett megkérdőjelezni Kassák magyarságát, korszakos programú életművének művészi hitelét – igaz ugyan, hogy Kassák törekvéseinek nem is távoli társa, Bartók Béla sem kapott jobbat halálában hasonlóképpen kérdőjeleknél. Inkább arról beszéljünk, hogy merültek feledésbe sorba, hogy múltak ki ez alatt az oly rövid két év alatt, egy letűnt időszak utasításra fogant tudósi koncepciói, koncipiált vádjai Kassák megtorpanásáról, kispolgári humanizmusáról, hogy tűntek el műve valódi felmérésének mesterséges akadályai. A jövendő merész kutatójában és meghirdetőjében apjára ismert az elérkezett, a jelenné vált jövő. S ma már az óvatoskodó irodalomtörténetírásnak is az a kérdése: mennyiben és hogyan vízválasztója Kassák lírája a XX. századi magyar költészet történetének. A ma korszerű költészete hogy sarjad Kassákból, esetleg József Attilán át, hogy hasznosítja az eredményeit a világlíra avantgarde eredményeivel együtt – anélkül, hogy maga is avantgarde volna.

És végül említsük meg a maradandó, az eleven Kassák határainkon túli sikereit, kiállításait, idegen nyelven megjelent könyveit, melyeknek léte és sikere – akarva-akaratlan – nemzeti jelenlétünket erősíti a népek szellemi közösségében. Többről van szó – jól látszik –, mint esetleges, egyszeri alkalmakról. A kultúra, a szellemi élet az egyetemes emberi világban mindig is jelképekkel dolgozik. Megkeresi a magának megfelelő tartalmak hordozóit, s nevükből jelképet teremt. A magyar szellemi életnek, sajnos, teljesítményünkhöz mérten kevés nemzetközi viszonylatban konvertibilis jelképe van. Egy kezünkön szinte felsorolhatnánk őket. De most születőben van egy új. Kassák, az a szocialista munkásból lett univerzális alkotó, aki Picassóval és Apollinaire-rel egyidőben, merészen, örökös kísérletezőként megálmodta a jövőt, a XX. századot.

Eötvös József múlt századian nemes és hivő sírversében ezt írta: „Márványszobor helyébe – Ha fennmarad nevem – Eszméim győzedelme – Legyen emlékjelem.” Talán nem blaszfémia megkockáztatni: Kassák mást ért el, többet. Nagy költő volt, s ezért élete a ránk hagyott objektív művekből szubjektumával együtt, egyénisége teljességében vált újra elevenné. Nem sírjánál állunk – invitálására mellételepedve „üljük körül az asztalt”. S helye ott lesz az asztalfőn akkor is, ha közülünk egyre többen kerülnek abba a másik szférába, amelyben ő van jelen, s ebbe a mai részbe, amelyben most állunk, idetelepedik a jövendő.