Áprily Lajos sírjánál

A magyar költészetre mérhetetlen szomorúságot hozott ez a nagy nyár. Nem is, mint Nervalnak, a melankólia, de a gyász fekete napja ég fölöttünk. Kassák Lajos és Füst Milán után most Áprily Lajos távozott el közülünk. A nyitott sírok azonban mégsem csak a Szabó Lőrinc-vers keserves igazságát példázzák, azt, hogy „még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, – és megbékélve mind együtt leszünk a földben”, hanem azt, amire mi, továbbélők a három nagy költő halálával újra rádöbbenhetünk: a magyar költészet felemelő gazdagságát. Azt, hogy nem, nemcsak a földben, hanem együtt lesznek, egyéniségük és művük mérhetetlen különbségei ellenére, az eleven magyar lírában irányító, biztatást adó, örökös csillagjeleikkel.

Költőkről, nagy költőkről lévén szó, az örökség számbavétele a gyász órájában sem lehet blaszfémia. Abban a már-már végletes ízlésváltozásban, ami a líra tekintetében a XX. század, mindhármuknak, kiket a gyász most látszólag véletlenszerűen együtt emleget, megvolt a maguk egymástól eltérő, és mégis egybekapcsolódó, eleven részük. Kassáké, Füsté a hagyományok robbantása, az új formák látványos és harcos megtervezése, Áprily Lajosé pedig mindannak gondos és újraragyogtató felmutatása, amit nem tűnő értékként kínált a múlt. A forradalmi újítók mellett ő volt a hagyományőrző újító. Persze nem akármilyen hagyományé. Ő Csokonai ragyogó rímpompájához, Berzsenyi tündöklő fegyelméhez s legközelebbről – és nemcsak formai szempontból – Aranyhoz, Arany Őszikéi-hez nyúlt vissza. Mintha csak Arany János Őszikéi-t folytatta volna egy nyitott szemű, a lélek finom rezdüléseire figyelő, hagyományápoló és hagyományújító költő a XX. században. Az életformájával is mintha megint csak Aranyt idézte volna, aki a városban is távol élt a városi tülekedéstől. Áprily Lajos Budapest közelében, de mégis elhúzódva a „zajos világtól”, a Dunakanyar elhagyott völgyében, forrás mellett, cserjés-bozontos hegyhátakkal szemben fedezte fel és teremtette meg a hajlamaihoz, emberi és költői habitusához legjobban illő otthont. Mintha csak egy darab Erdélyt telepített volna a nyájasabb magyar tájba. Mintha csak a nagy költőelődök életét folytatta volna itt, ízig-vérig mai érzékenységű idegzetével, az erdélyi múlt emlékeitől telítetten, kedvenc klasszikusai között, szemtől szembe a természet örök-mozgó világával. Klasszikusok és természet – nem tárgyát, csupán két kifejezőeszközét neveztük néven Áprily Lajos rejtekező lírájának. A versek során át- meg átvonuló utalás, a görögség egyre-másra felbukkanó idézése éppúgy megtévesztő, mint Berzsenyinél Horatius példája. Másfelől a sok páratlanul pontos természeti kép sem összegeződik itt csupán természetlírává. Igaz, könnyű felfedezni a görög végzetdrámák és Áprily sorsérzékelése rokonságát, könnyű felfedezni a személyes kapcsolatot a versekben megidézett cinkék, pirókok, rigók között, az összefüggést a levegőben köröző ölyvvel, mégis görögség is, természeti kép is csak tükrei valami másnak. Tükrei, példái, érzékletes jelképei annak a modern érzékenységű belső világnak, amely a maga klasszicista ízléseszménye alapján keresi önmaga kifejezésére a pontos és igaz szót. S míg a modern törekvések Rimbaud óta a verstechnika állandó forradalmasításával, az érzékelés tudatos összezavarásával, szürrealista látomással, szabad asszociációkkal vagy az expresszionizmus dinamizmusával igyekeztek hálójukba fogni a nehezen elmondhatót, addig Áprily valami nagyon hasonlót, valami éppúgy modern fájdalmat és nosztalgiát az adott verszene még mívesebb zengetésével, a forma még szigorúbb fegyelmével közelített meg. Nem bontott, hanem nehezített. S ebben a fordított törekvésben – ha kicsit romantikusabb és költőibb fekvésben is – a felcsendülő tiszta hang csakugyan hordozta a felhangoknak azt a fájdalmasabb, borzongatóbb tónusát, amit korunk célba vett.

Romantikus és költői – nem véletlenek itt ezek a jelzők. Nemcsak életmódja, lírájának teljes légköre, fájdalmait írásban feloldó költő magatartása, mely vallotta: „a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott – sötét heggé simult minden dalon”, nemcsak egyéniségének emelkedett erkölcsi nemessége, jóra és szépre való törekedésének pátosza idézteti ide velünk. Nem, költői és mindennapi személyiségének korunkban oly romantikusnak tetsző egyezésén, azonosságán túl, ráillett ez a két szó emberi megjelenésére is. Kevés költő akadt mostanában Magyarországon, aki tartózkodásával, leplezett érzékenységével, arcára írt tisztaságával, gesztusaiban és mimikájában is megnyilatkozó szellemi habitusával annyira betöltötte volna a szó legnemesebb, legeszményibb értelmében vett költőideált, mint ő.

Most, hogy testi valóságában eltávozott közülünk, hadd idézzük végezetül egyik versének néhány sorát, mely szinte ide, erre az alkalomra íródott:

 

…Majd alszom perjefű alatt. Idő nem űz és gond nem él. És nem történik semmi sem. Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél.

 

Milyen mélyen zengő, műves, végérvényesen megfogalmazott sorok. Mégis hadd mondjunk ellent nekik éppen ma, a beteljesült sejtelem pillanatában. Mert nem igaz, hogy nem történik semmi, csak a fény, csak az eső, csak a szél. Nem igaz, mert régi és új olvasók nyomán nem a nap, de a szeretet fényjelei gyúlnak ki váltakozva itt. Kezek, mindig új és új kezek lapozzák a klasszikussá érett köteteket, a versek és műfordítások sorát. Szeretet, vágy, kíváncsiság és hála árad a költő felé, az emberi történés legnemesebb anyaga; s maga is tovább él, olvasnivalóvá, vagyis a szó igazi értelmében eleven legendává válva.