Tersánszkyt ünnepelve

Pár évvel ezelőtt keringett ez a történet Tersánszky Józsi Jenőről: Az egyik rózsadombi költő, talán éppen Weöres Sándor, látja, hogy Tersánszky hegynek föl fut az ablaka előtt. Lekiált rá: – Mit csinálsz, Jenő, megőrültél? – S ebben féltés és megütődés is van, hogy mindezt hetvenen felül. Tersánszky meg sem áll, úgy kiált vissza: – Ez semmi! Ide nézz! – s cigánykereket vet.

Persze, ez Kakuk Marci – gondolja magában az olvasó. Csakhogy író és regényhős azonossága mégsem ilyen természetes. Mert ez a cigánykerekező Kakuk Marci mégsem Kakuk Marci csak, hanem mellékesen vagy hatvan-hetven Tersánszky-könyv szerzője is. Mellékesen? Jókain, Krúdyn és Móriczon kívül nincs még egy olyan termékeny írónk, mint Tersánszky. Hogy lehet – és lehet-e egyáltalában – egy olyan dzsungelszerűen gazdag életművet, mint az övé, csak úgy ni, szinte vagányos nemtörődömséggel létrehozni? S ezzel már benne is vagyunk a Tersánszky-rejtélyben. Az ember leül mellé az asztalhoz, történeteire szomjasan, és vagy hozzáízeledik a rejtjeles Tersánszky-beszédstílushoz, vagy elgyötörten, semmit sem értve kel fel. Hogy van ez? Tersánszky csak a papír előtt Tersánszky? Az anekdoták mestere, meglepően vágó gondolatsorok plasztikus ábrázolója? Az, aki velünk él, közöttünk mozog, csak a nagy író egy megelevenedett regényhőse? Művészek között hozzá vagyunk szokva, hogy mindenki kirakatban tartja, kipolcolja a saját jelentőségét. Csupa szobor között járunk. Van kitűnő írónk, akinek önösségében saját élete a bibliája. Mindenre talál ott egy analóg, megvilágító történetet, de Tersánszky az ellenszobor. Az ember önkéntelenül azt gondolja – persze, ami képtelenség –, soha erőfeszítésébe nem került az írás, úgy ír, ahogy lélegzik. S csakugyan – kicsit komolyabbra fordítva a szót –, nincs nála természetesebb írónk. Dehogy kell neki bemosakodás, bemelegítés, indításul néhány emeltebb, irodalmi mondat, amely éppen az igényes írónak elmaradhatatlan gyengéje. Nyílegyenesen vág bele abba, amibe bele akar vágni. Egy kitűnő, csupa szobor kortársának epés megjegyzése jól idevilágít: – Nem szeretem, amit ír – mondta. – Azt szeretem, ahogyan ír.

De hát mi jellemzi ezt az ahogyan-t?

Vitathatatlan, hogy Tersánszkynak a kisregény a legkedvesebb, leginkább testére szabott műfaja. Hajlama szerint ő ugyanis anekdotában gondolkozik, de a magyar anekdotázó hagyományt megfrissíti azzal, hogy csattanói túlmutatnak az anekdota szokványos lezárásán, és valami mélyebb mondanivalót, valami sorsszerűt érzékeltetnek. Ezt a megfrissítést, ezt a mélyebb hatást azzal éri el, hogy a történet vázát az anekdotázó irodalomnál sokkal plasztikusabb alak- és környezetrajzzal öltözteti fel. Éppen ezért, nála az anekdotázó kedv, ha akarom, hajlam, ha akarom, közvetlenségre törekvésének egyik stílusfogása (nyilván mind a kettő), mellyel mélyebb tartalmait „becsomagolja”. Akár így van, akár úgy, a kisregény erre az ötvözetre ideális forma, mert nem túl rövid a pontosabb, árnyaltabb jellemrajzhoz, s nem túl hosszú a csattanóra kihegyezett történethez.

Megfrissített anekdota, közvetlenség – az olvasó és a kritikus is hálátlan, amikor egyszerűen tudomásul veszi, és legföljebb ilyesféle fogalmakkal akarja hálójába fogni azokat a maguk idejében felfedezés jellegű újításokat, amelyekkel Tersánszky Józsi Jenő prózastílusát kialakította. Mert ha a keletkezési dátumokra egy kicsit odafigyelünk, akkor bizony ámulni való, hogy milyen műviség és nyelvi szecesszió idején jött rá Tersánszky arra, hogy ha nem is úgy, de olyasféleképpen kell írni, ahogyan beszélünk. Hiszen a tízes és a húszas években, a Bródy Sándor-os, Szabó Dezső-s és Szomory Dezső-s emelt, irodalmias dikció vagy körmönfontság divatozása idején lett ő a közvetlenség, a természetesség szószólója. Akkor öltötte magára minden Tersánszky-mondat az eleven beszélő hanghordozását (csaknem a gesztusait is), méghozzá milyen ízes, érzékletes és mesterien pongyola nyelven, zseniálisan érzékeltetve a bekezdések tagolásával, a mondatok megszakításával, elharapásával a mesélő lélegzetvételét vagy akár hányavetiségét. Ez az ő ahogyan-jának a leglelke, ez a természetesre való stilizálás, amit jó néhány további apró formai trükkel, szándékos közvetlenkedéssel tetéz meg. Azzal például, hogy vagy maga beszél egyes szám első személyben, vagy valami levélre, naplóra hivatkozva, már a történet elején átadja a szót a főszereplőnek, mint például A céda és a szűz-ben vagy A margarétás dal-ban. Ez a gesztus különben, hogy ő, Tersánszky, csak afféle jegyző, vissza-visszatérő kedvenc fogása. És milyen sikeres fogása! Mennyi hiteles, apró élettényt képes általa fülön fogni, szövegébe könnyedén beemelni.

Persze, szíve joga az egészen más fából faragott pályatársnak, hogy ne szeresse Tersánszky világát, azt, amit ír. De a szeretet, és mondhatjuk bátran, a rajongás is szíve joga a magyar olvasónak. Bár – s ezt nem árt hangsúlyozni – a Tersánszky-világ nem csupán az a vagányos, Kakuk Marci-s vándorvilág, mint ahogy a köztudatba berögződött. Hiszen a Kakuk Marci abban az előbb említett Tersánszky-dzsungelban, amelynek a bozótja is egzotikus virágokkal pompás, egyetlen óriás fa csupán, és ha jobban utat vágunk magunknak benne, hány sudár, rejtélyesen szép fára akadunk még. Mindjárt az út elején, Tersánszky pályakezdő éveiben ott van A margarétás dal, a háborús próza kis remeklése, a könnyű, és mégis igaz szerelem keser-édes története; ott van A viszontlátásra drága, a másik feledhetetlen háborús elbeszélés, s ha már a háborúnál tartunk, ott az Egy ceruza története, kifordított szemlélete ellenére (egy ceruza naplója az egész) milyen kemény, igazmondó írás. S hogy más területre térjünk át, ott a nagybányai festők regénye, A félbolond, amely egyben okos, nagyon megszívlelendő ars poetica is, a náci időkről szóló III. Bandika a vészben, s hogy egy újabb remeklésnél kössünk ki – ez megint kimagasló, bizarr pompájú termés –, ott van a Legenda a nyúlpaprikásról.

Hogy a játékos-mókás kedv, az elképesztésvágy, az a hetven felett is eleven cigánykereketvetni-ficánkolás mindegyikben benne van? Hát aztán. Milyen jó, hogy benne van. De azért csalatkozik, aki azt hiszi, hogy a Tersánszky-mű csupán a felelőtlenség derűjéből, az egyszerű lelkek biológiai életöröméből, a nyárspolgáriságon röhögő jókedvből, szoknyapecér fiúk és könnyű nőcskék borsos históriáiból, vadorzók, csicskások sikeres fondorlataiból táplálkozik. Talajának a felszíne jóllehet itt van, ebben van, de gyökerei mélyebb rétegekbe nyúlnak, részvét, emberség, bölcs életszemlélet olyan területeire, melyek a maguk sóival áthatják, átkristályosítják a nedvek teljes keringését. S ezzel végül oda lyukadtunk ki, ahonnan kiindultunk: Tersánszky anekdotái több tartalmat, mélyebb jelentést hordoznak, mint amit általában az anekdota hordoz. Az egyszerű történeteknek, a pontos mindennapi tényeknek van bennük valami önmagukon túlmutató többletjelentése az egész emberi létről. A romantika, sőt nagyrészt a realista regény is, látványos, nagy fordulókon magyarázta az emberi sorsot, a XX. századi próza megpróbálja fülön fogni a köznapi tényeken. A Kakuk Marci-s Tersánszky becsapja a világot, tollal a kezében dehogyis Kakuk Marci ő. Hogy mi valójában? A modern magyar prózaírás egyik fejezete. Rejtélyes, alig feltárt, nagy fejezet. Egyszer majd rájövünk erre is. Hogy mikor? Erre a köztünk járó, álruhás író rá se ránt, elég neki annyi, hogy olvassuk. Pontosabban: hogy aki magyarul olvas, az máris Tersánszky-olvasó.