Kritikusok egymás közt

Szerencsés gondolat volt Gyulai Pál halála fél évszázados évfordulóján újra kiadni Hatvany Lajos Gyulai Pál estéje című kis könyvét. A nagy kritikus alakja, tanításának summája, személyiségének érdekessége szélesebb olvasóközönségünk előtt így egyszerre elevenedett meg egy kiváló, s már csak a könyvtárakban megbújó kritikai művel, mely maga is több mint ötven évvel ezelőtt íródott.

Hatvany Lajos pályája elején tanítványa, sőt, a szó régi és megbecsülő értelmében inaskodó bennfentese volt az öreg Gyulainak. Nincs feszélyezőbb – ha ítélkezésre kerül a sor – ennél az intim tanítványi viszonynál. Nincs viszony, amely előbb a túlzott istenítés, utóbb a túlzott megtagadás végleteit jobban magába rejtené. De Hatvany Lajos könyvében nyoma sincs ilyen végleteknek. Egyéniségét őrző, tartózkodó szeretet, bíráló megbecsülés, okos tárgyilagosság jellemzi. A puritán Gyulai meg lehetett elégedve, Hatvanyban nem nézetei szajkolóját, hanem olyan igazi tanítványt kapott, aki munkásságából a legjavát vette át: kritikusi magatartását. Hiszen akár Gyulaié, Hatvany tárgyilagossága is azon a „gyönyörű naivitáson” alapult, mely – minden érdeket, érzelmi mellékszempontot félretéve – az igazságot kívánta diadalra juttatni. Milyen megvesztegethetetlen, milyen elegáns például, hogy sajátos, meghitt kapcsolatuk ellenére Gyulai érdemeinek rajzát – még mestere életében – többnyire bíráló megállapításokból, elmarasztaló ítéletekből bontakoztatja ki. Ha pedig közvetlenül dicsér, mindjárt meg is vonja dicséretének határát. Amikor Gyulai kitűnő ízléséről beszél, nyomban hozzáteszi, hogy ebbe az ízlésbe semmi sem fért bele, ami diszharmonikus: Vörösmartytól A szegény asszony könyvé-t Gyulai többre becsülte Az emberek-nél vagy A vén cigány-nál, mely szerinte helyenként „dagályba csap”. Amikor meg Gyulai szabatos, szép stílusát elemzi, egyetlen megjegyzéssel plasztikussá teszi e stíluseszmény fogyatékosságát. „Beszéde annyira könnyen érthető, gördülékeny – írja mesteréről –, hogy az ember elolvas egész mondatokat, egész fejezeteket, egész lapokat s a gondolkodása teljesen szünetel. Majd egyszerre csak a fejéhez kap: Ugyan mit is olvastam?”

Azt hiszem, ebben a „keverésben”, az érdemek és hiányok eleven felmérésében rejlik Hatvany Lajos írásának frissesége. De az elfogulatlanságon és frisseségen túl van itt még valami, ami szintén megejti a mai olvasót, s ez mégis szubjektív: a szemlélet melegsége. Áthatja ez a kötetben egybefoglalt három tanulmányt is, de különösen kitetszik a személyes emlékekből. Ezek a jegyzetszerűen egymás mellé rakott pillanatképek, anekdoták, megjegyzéstöredékek már csak romjaiban mutatják a nagy kritikust, de Hatvany Lajos ért hozzá, hogy az öreguras pedantéria, akadémizmus és elzárkózás mögött felvillantsa a régi ragyogást, az egykori érdemek nem tűnő sugárzását. Idézi például egy beszélgetésüket. A Nyugat folyóirattal kapcsolatban kötekedve kérdezi a nagybeteg Gyulai, hogy mi az a „modern”. Ami például a tanár úr volt – felelte Hatvany –, amikor Petőfit védte Toldy Ferenccel szemben.

Sok magyarázkodás helyett, végső fokon itt lehet tetten érni azt a szemléletet, amely miatt Hatvany Lajos Gyulai Pál-könyve kiállta az idő próbáját, amely miatt bízvást elmondhatjuk, hogy maradandó könyv lett. Nem árt, ha olykor kritikusok egymás közt is fenn tudják tartani azt az élőbeszédmeleget, amelytől az irodalom nemcsak panteonná, hanem eleven, otthonos lakássá is válik.