Petőfi, történelem

Megszoktuk, belenyugszunk, hogy az átlagos történelmi regény olyan, mint egy opera. Csupa kosztüm, kulissza, patetikus, nagy mozdulat. A sok kellék – az ábrázolás mindmegannyi gátja. És rosszabb esetben annyi hamis hang, kivált, ha az író a történelmi személyiségek nevében beszél. Mert többnyire még azt sem lehet hitelesen a hős szájába adni, amit feljegyzetten elmondott. Hiszen a regényekben a történelmi felismeréseknek lelki, gondolati kialakulásán van a hangsúly, a folyamaton, és nemcsak az eredményen. A puszta felismerés: Siegfrieden a párducbőr – illúziót is kelthet, de nevetséget is. Minden a belső átélésen múlik. Igen ám, de az összegyűjtött tudásanyag, a retrospektív történelemszemlélet az íróból állandóan „öltöztetőmestert” csinál, s a regény „tanulságos” és „népszerű” lesz, csak éppen nem regény.

Nem mintha ez lebecsülendő eredmény volna, mégis, a műfajnak, hogy képzavarral éljünk, itt van az Achilles-sarka; regényesített ismeretterjesztés. A legtöbb történelmi regényben éppen az az elképesztő – és itt éppen a jobbakra, az irodalom mércéjét már-már megütőkre gondolok –, hogy az író maga sem döntötte el: – mit ír. Egy személyes, nagy látomást-e, melyben saját magát kifejezi, vagy csupán a tudásanyagát? Kitűnő írói jelenetek váltakoznak így feladatmegoldásokkal, hiteles részek szólamgyűjteményekkel. A kritikus a haját tépheti, hogyan legyen igazságos. Látja a nemes szándékot, a műgondot, az ábrázoló tehetség kétségtelen jegyeit, s ugyanakkor világos előtte a vállalkozás konstrukciós gyengéje.

Itt van például a valóban nagy érdemű és kitűnő Petőfi-kutató, Dienes András regénye, a Négy nap. A maga nemében lebilincselő könyv. Annak a négy napnak a történetét mondja el, míg Bem serege, a teljes megsemmisülés szélén, Vízaknáról Déváig visszavonult. Ez a négy nap, amiről Petőfi is írt. Hogy Dienes András – hogy így mondjam – mindent tud erről a visszavonulásról, a magyar seregről és üldözőiről, az dicséretnek is nagyon kevés dicséret. Nemcsak azt tudja, hogy hol, ki esett el, sebesült meg, milyenek voltak a harcállások – ezeket különösen erőteljes plaszticitással ábrázolja –, hanem még azt is, hol, hogyan tört össze egyik vagy másik ágyúnak a kereke. Hogy mindezt érdekesen tudja elmondani – az is nagyon kevés méltatásul. Az ő Petőfiről szóló tanulmányaiban megszoktuk, hogy nemcsak stílusának, hanem, ami több, gondolatközlő szerkesztésmódjának is van eleganciája, mély, megérintő szellemessége. Ő az az irodalomtörténész, aki a favágásszerű részletkutatásból is elmét mozgató, távlatokat nyitó, összefüggéseket feltáró esszét képes írni. Négy napját az a dicséret illeti, hogy helyenként, sikerültebb részleteiben elérte a regényt. Vigyázzunk: nem a bestsellert, nem a történelmi regényt, hanem azt a valódit, ahol egy figurában, egy élethelyzetben az író valóban valami újat, valami csak általa kimondhatót fogalmaz meg. Persze, ez a „regény” – és itt ütközik ki a Négy nap konstrukciós gyengéje – nem azonos azzal, amit Dienes András írás közben maga elé képzelt. Utószavában ugyanis mentegeti magát azért, amit – istennek hála – nem cselekedett meg: „Ne tételezze fel senki rólam – írja –, hogy nem tudtam volna elvinni az olvasót – és nem is motiválatlanul! – pompásabb, érzékletesebb környezetbe, például egy bécsi mágnásasszony politikai szalonjába, vagy a karcsú termetű, duzzadt ajkú, ifjú császár dolgozószobájába, vagy a legfelsőbb haditanács fehér-arany termeibe.” Neki éppen az az érdeme, hogy a helyszínen, az erdélyi harcok területén maradt, és nem törte szét rutinnal összerakható, és érdekességet hajhászó képsorokba azt az egy látomást, amely erről a négy napról benne kialakult. Amit rontott rajta, éppen azzal rontotta, hogy a regényesítés kedvéért konvencionális történeteket fűzött bele egy magyar századosról s egy unokatestvér-szerelemről a halálos ágyon. Végül pedig elejétől végig a harcok szünetébe beleépített egy kártyapartit, ahol természetesen nem a kártyán van a hangsúly, hanem a játékosok politikai-társadalmi ellentétének állandó kirobbanásán. Hiába tudjuk, hogy az ellentétek mind valódiak lehettek, a szavak, dialógusok, amelyekben megnyilatkoznak, nem eléggé meggyőzőek. Nehéz az ilyesmit tetten érni, a hitelesség hiányait kimutatni, mégis álljon itt egy példa. Petőfi beszélget a könyv végén egy őrnaggyal. Azt mondja: „Barátom, egészen megenyhült az idő.” „Igen – szívta be a friss hajnali levegőt az őrnagy – most már csak jobb lesz. Hiába ez már télutó. Egy hónap még és kitavaszodik.” Mire Petőfi: „Egy század még, Kálmán, és kitavaszodik.” Vajon ilyen egyszerű-e egy költő történelmi előrelátása?

De ne legyünk igazságtalanok: a Négy nap egészében mégsem történelmi „opera”. Az író botlásai ellenére, az egész könyvet valami megmenti. S ez nemcsak a történelmi tudás, amely, mihelyt kikecmereg a regényesítésből, hallatlanul érdekes és szuggesztív, sőt, ha szóhoz juttatja a tanulmányírót, megrendítő is tud lenni. Mondom, nem a puszta felhalmozott tudás a Négy nap mentőangyala, hanem inkább egy döntő pillanat történelmi igazságainak kiérlelt látomása. Ez az, ami Dienes András könyvének a legfőbb értéke. Mert valahogy úgy igaz, hogy ha egy nem akármiféle igazságot ügyetlen foglalatba helyez is bele a félreértett műgond, akkor is ragyog.