Írni nehéz

Jókairól beszélik, hogy amikor egyszer, már öregen, sok-sok kötettel a háta mögött, elnökölt az Akadémián egy regénypályázati bizottságban, és a bírálók azt javasolták, hogy méltó munka hiányában ne adják ki a díjakat, ő, aki nem olvasta a pályaműveket, váratlanul beleszólt a vitába, s azt mondta: „Márpedig a díjakat ki kell adni, mert én mondom önöknek, uraim, írni nagyon nehéz!” Ez a hallomásból ismert kis történet jut eszembe Roger Martin du Gard emlékezéseit és naplóját olvasva. Írni nagyon nehéz – summázza ez a napló is –, nagyon nehéz, még nagy írónak is. Pedig hát, Istenem, Martin du Gard! Szólhat ő egy panaszos szót is a pályájáról, a tehetségéről? Milyen egyenes, látszatra milyen könnyű ez a pálya! Anyagi gondok nem zavarják, s a fiatalkori útkeresés után, az első, némileg még kísérleti műve, a Jean Barois (magyarul: Egy lélek története) máris jelentékeny siker. Majd hétévi hallgatás után – ebbe az első világháború is beleesik – megtervezi a Thibault család-ot, s írja kisebb nagyobb megszakításokkal húsz éven át. Az intervallumok gyümölcse az Afrikai vallomás és a Vén Európa. De be sem fejezi még a Thibault-t, az Epilógus még előtte van, amikor 1937-ben kitüntetik a Nobel-díjjal. Hát kell-e ennél műben, sikerben eredményesebb élet? És mégis, az önéletrajzi jegyzeteket és a közzétett naplórészeket egy gyötrődő, magával elégedetlen, szomorú ember írta. Martin du Gard még 1940-ben, a Thibault megjelenése után, belefogott egy másik műbe: Maumort ezredes naplójá-ba, melyben – mint vallja – nemzedéke minden tudását, élettapasztalatát össze akarta foglalni. Ám ez a napló vagy regény sosem jelent meg. Martin du Gard közel húsz éven át, haláláig dolgozott rajta, s nem tudni, egész vagy csak töredék-e az, ami előlünk elzárva fennmaradt. Ennek a hosszú periódusnak csupán ez az előttünk fekvő kis könyv és egy André Gide-re emlékezés a közreadott termése. Ebben a most megjelent Önéletrajzi és irodalmi emlékek-ben, melyet közismert műgondjával Benedek Marcell fordított, és Gyergyai Albert látott el méltató és tapintatosan bíráló utószóval, egy személyes szerepléstől, reklámtól, nyilatkozattól mindvégig elzárkózott, nagy író (még fényképezni se engedte magát) bocsát be szerzetesi műhelyébe. Annyi könnyű, rivaldafényben álló, divatos írói pályát ismerve, az olvasó ámulhat: mekkora alázattal, tanulékonysággal, kételkedve alakító műgonddal, hajszolt erőfeszítéssel dolgozik egy ilyen tehetség, s el is szomorodhat: még a világsiker sem váltja meg az igazi írót az önpusztító lelkiismereti aggályoktól, a kétely bénító szenvedésétől. „Valahol a magamba vetett bizalom mélyén eltört egy fontos rugó; s ezen nem segít semmi, se a Nobel-díj, sem Gide dicsérő szavai, sem a barátok biztatása, sem az olvasók naiv lelkesedése” – írta naplójába, a Maumort ezredes írása közben. Vergődését végigkísérve, érdemes elgondolkozni azon: milyen könnyű a felszíneseknek, s milyen nehéz a mélyeknek. S hogy többnyire milyen gyötrelemből születik az igazi emberi nagyság.