Jegyzetlapok, emlékek

Írni nehéz

Jókairól beszélik, hogy amikor egyszer, már öregen, sok-sok kötettel a háta mögött, elnökölt az Akadémián egy regénypályázati bizottságban, és a bírálók azt javasolták, hogy méltó munka hiányában ne adják ki a díjakat, ő, aki nem olvasta a pályaműveket, váratlanul beleszólt a vitába, s azt mondta: „Márpedig a díjakat ki kell adni, mert én mondom önöknek, uraim, írni nagyon nehéz!” Ez a hallomásból ismert kis történet jut eszembe Roger Martin du Gard emlékezéseit és naplóját olvasva. Írni nagyon nehéz – summázza ez a napló is –, nagyon nehéz, még nagy írónak is. Pedig hát, Istenem, Martin du Gard! Szólhat ő egy panaszos szót is a pályájáról, a tehetségéről? Milyen egyenes, látszatra milyen könnyű ez a pálya! Anyagi gondok nem zavarják, s a fiatalkori útkeresés után, az első, némileg még kísérleti műve, a Jean Barois (magyarul: Egy lélek története) máris jelentékeny siker. Majd hétévi hallgatás után – ebbe az első világháború is beleesik – megtervezi a Thibault család-ot, s írja kisebb nagyobb megszakításokkal húsz éven át. Az intervallumok gyümölcse az Afrikai vallomás és a Vén Európa. De be sem fejezi még a Thibault-t, az Epilógus még előtte van, amikor 1937-ben kitüntetik a Nobel-díjjal. Hát kell-e ennél műben, sikerben eredményesebb élet? És mégis, az önéletrajzi jegyzeteket és a közzétett naplórészeket egy gyötrődő, magával elégedetlen, szomorú ember írta. Martin du Gard még 1940-ben, a Thibault megjelenése után, belefogott egy másik műbe: Maumort ezredes naplójá-ba, melyben – mint vallja – nemzedéke minden tudását, élettapasztalatát össze akarta foglalni. Ám ez a napló vagy regény sosem jelent meg. Martin du Gard közel húsz éven át, haláláig dolgozott rajta, s nem tudni, egész vagy csak töredék-e az, ami előlünk elzárva fennmaradt. Ennek a hosszú periódusnak csupán ez az előttünk fekvő kis könyv és egy André Gide-re emlékezés a közreadott termése. Ebben a most megjelent Önéletrajzi és irodalmi emlékek-ben, melyet közismert műgondjával Benedek Marcell fordított, és Gyergyai Albert látott el méltató és tapintatosan bíráló utószóval, egy személyes szerepléstől, reklámtól, nyilatkozattól mindvégig elzárkózott, nagy író (még fényképezni se engedte magát) bocsát be szerzetesi műhelyébe. Annyi könnyű, rivaldafényben álló, divatos írói pályát ismerve, az olvasó ámulhat: mekkora alázattal, tanulékonysággal, kételkedve alakító műgonddal, hajszolt erőfeszítéssel dolgozik egy ilyen tehetség, s el is szomorodhat: még a világsiker sem váltja meg az igazi írót az önpusztító lelkiismereti aggályoktól, a kétely bénító szenvedésétől. „Valahol a magamba vetett bizalom mélyén eltört egy fontos rugó; s ezen nem segít semmi, se a Nobel-díj, sem Gide dicsérő szavai, sem a barátok biztatása, sem az olvasók naiv lelkesedése” – írta naplójába, a Maumort ezredes írása közben. Vergődését végigkísérve, érdemes elgondolkozni azon: milyen könnyű a felszíneseknek, s milyen nehéz a mélyeknek. S hogy többnyire milyen gyötrelemből születik az igazi emberi nagyság.

Ez is könyv, az is könyv

Bármennyire szeretjük is az irodalmat, mégsem kívánunk mindig irodalmi értékű könyvet olvasni. Fáradtan, fejfájástól környékezetten, kellemetlen emlékek elől menekülve vagy rossz sajgásokkal az idegeiben ritka ember az, aki jó könyvet választ magának. Inkább valami könnyűt keres, valami zsongítót, ami idegeit úgy közömbösíti, mint a nyugtatók. Babits detektívregényeket olvasott ilyenkor. Nagy Lajos útleírásokat. S a mai írók Rejtő-Howardot, sci-fit, regényes életrajzot vagy lányregényt. Nincs ezen mit szégyellni. És a választék ebben a „nyugtató” irodalomban igazán bő, talán túlságosan is az. S legyen bár túlságos, bajnak ez sem baj, ha annak fogjuk fel ezt a „nyugtató” irodalmat, ami; ha nem ragadunk meg benne, ha művészi átélésre kész óráinkban az olvasást nem ilyen kikapcsoló, időelütő szórakozásnak tekintjük, hanem azért nyúlunk a könyvért, amit a jó könyv adni tud: élményeink újraéléséért, tapasztalatkincsünk átrendezéséért, az emberi sors mélyebb megértéséért. Vagy ha nem is ezekért nyúlunk érte, hagyjuk, segítjük, hogy a jó könyv mindezt cselekedje velünk.

Nincs értelme tehát lázadoznunk az ellen, hogy így legalább kétféle olvasásmód van, egy zsongító és egy felkavaró: nincs értelme lázadoznunk az ellen, hogy legalább kétféle faja él velünk a könyveknek, és áll egybe az írásos művek összességeként tágan értelmezett irodalommá. Egyet azonban már veszélyes megtennünk: azon az alapon, hogy ez is könyv, az is könyv, összekevernünk két műfajt: az igazi irodalom tekintélyét, értékét odaajándékoznunk a szórakoztató irodalomnak.

De hát hogyan lehet a nagyjából egyforma külsejű könyveket szétválasztani? Hogy lehet védeni az igazi irodalmat? Tudatosítani a minőséget? Volt időszak, amikor a könyvkiadás egyszerűen igyekezett kiiktatni a szórakoztató irodalmat. Nem adott ki – sok minden más mellett – se Agatha Christie-t, se Howardot. S miközben így elnyomott egy valóságos olvasói igényt, másfelől kitenyésztette a minőség másik ellenségét: az irodalmi igényű, de az igényt betölteni nem tudó, gyenge művek sorát. S ezzel talán nagyobb veszélyt hozott az igazi irodalomra, mint amit a szórakoztató irodalom jelent. Mert talán világos, az igazi irodalom számára nem a detektívregény a legveszélyesebb konkurrencia, hiszen más olvasói igényt elégít ki, hanem az ál- és gyenge irodalom, amely ugyanarra törekszik. Fogas kérdés, hogy – látszatra azonos igény mellett – a jót a rossztól hogy válasszuk széjjel. Közhely, hogy az olvasó ízlésében, de még a magunkéban sem bízhatunk teljesen. Ízlésünk eddigi esztétikai élményeink és tapasztalataink alapján alakul ki, azt tartjuk jónak, ami már ismert jókra emlékeztet. De a vadonatúj művészi teljesítmények, éppen azok, amelyek esetleg korszakos újságukkal fordítani akarják ízlésünket, hordoznak magukon valami idegenséget, mely az eddigi jóktól elüt. Elég példának erre, ha felidézzük azt a tartózkodást, amelyet József Attila váltott ki életében. Persze nem következik példánkból, hogy ami idegen, ami ellenállást vált ki, az remekmű.

Van azonban itt mégis valami, amit olvasóknak is, hozzáértő irodalmároknak is érdemes volna jobban megszívlelni – ha számításba is vesszük esztétikai érzékünk merevségét, bizonyos tartózkodását. A jó és a talmi közötti különbséget nemcsak életműben, kicsiben is fel lehet ismerni. Mérni lehet, igenis, prózaírót és költőt egyaránt, megfigyeléseinek gazdagságán, eredetiségén, életlátása egyéni tulajdonságain, közhelyektől, banalitásoktól, ismert receptektől való tartózkodásán, mondatformálásának művészi evidenciáján, hitelén. Nem igazi az, hogy a rutinból, üzleti vállalkozásból vagy közepes képességekből összerótt mondat, bekezdés vagy versstrófa nem válik el – már a maga kisebb egységében – a valódi tehetségek munkájától. Az időt álló fogalmazás kitetszik (más módon, más anyagból van szőve-fonva), a magasabb művészi igénynek árulkodó tényezői vannak.

Ha az olvasó régen úgy beszélt: „Szeretem Móriczot és Harsányi Zsoltot” – volt bennünk utána bosszankodás; ha ma úgy nyilatkozik: „Kedvencem Déry Tibor és Berkesi András” – van bennünk ma is meghőkölés; de amikor hivatott irodalmáraink nyilatkoznak kedvenceikről, egy magasabb minőség szempontjából nem keverik-e gyakran hasonlóképpen a neveket? Nem folyik-e a tehetségek kárára a nevek kiemelésével, párosításával valami zavart keltő, baljós játék? Mögöttünk van már jócskán az a korszak, amikor, mondjuk, Weöres Sándor versei vagy Mándy Iván novellái – hogy csak ezt a két példát emeljük ki a sok közül – a szerkesztők elfogultsága vagy vaksága következtében nem kaptak helyet folyóiratainkban, de vajon nincs-e előttünk még az a feladat, hogy a szokatlanul alacsony megjelenési küszöb mellett, sokkal pontosabb, sokkal világosabb kritikai munkával mutassunk rá a tehetségre, védjük a jót, védjük a minőséget nemcsak a szórakoztató irodalommal, hanem a konvencionális álirodalommal és a burjánzó közepessel szemben?

Végül hadd idézzek ide egy távoli, de annál elrettentőbb analógiát. Szekfű Gyula nagyszabású és sokat vitatott Magyar történet-ét forgatva (1939-es átdolgozott kiadás) az 1914-ig ismertetett magyar történelemben Ady Endre egyetlen, kétes dicséretű mondatban szerepel. A munka időrendi táblázatában kultúrtörténeti eseményként említésre érdemesülnek Gárdonyi Géza, sőt Herczeg Ferenc regényei, de nem kap említést se Móricz Zsigmond, se Babits Mihály. Nevük, művük nem szerepel. Azt hiszem, némileg irodalmi tudatunk általános minőségfelismerésén is múlik, milyen képet ad majd a jelenkori történész a jelenkori irodalomról.

Jó volna, bizony jó volna, a jövőből mintegy visszapillantva kilesni, hogy helyénvalónak vagy szégyellni valónak bizonyul-e az a kép.

Petőfi, történelem

Megszoktuk, belenyugszunk, hogy az átlagos történelmi regény olyan, mint egy opera. Csupa kosztüm, kulissza, patetikus, nagy mozdulat. A sok kellék – az ábrázolás mindmegannyi gátja. És rosszabb esetben annyi hamis hang, kivált, ha az író a történelmi személyiségek nevében beszél. Mert többnyire még azt sem lehet hitelesen a hős szájába adni, amit feljegyzetten elmondott. Hiszen a regényekben a történelmi felismeréseknek lelki, gondolati kialakulásán van a hangsúly, a folyamaton, és nemcsak az eredményen. A puszta felismerés: Siegfrieden a párducbőr – illúziót is kelthet, de nevetséget is. Minden a belső átélésen múlik. Igen ám, de az összegyűjtött tudásanyag, a retrospektív történelemszemlélet az íróból állandóan „öltöztetőmestert” csinál, s a regény „tanulságos” és „népszerű” lesz, csak éppen nem regény.

Nem mintha ez lebecsülendő eredmény volna, mégis, a műfajnak, hogy képzavarral éljünk, itt van az Achilles-sarka; regényesített ismeretterjesztés. A legtöbb történelmi regényben éppen az az elképesztő – és itt éppen a jobbakra, az irodalom mércéjét már-már megütőkre gondolok –, hogy az író maga sem döntötte el: – mit ír. Egy személyes, nagy látomást-e, melyben saját magát kifejezi, vagy csupán a tudásanyagát? Kitűnő írói jelenetek váltakoznak így feladatmegoldásokkal, hiteles részek szólamgyűjteményekkel. A kritikus a haját tépheti, hogyan legyen igazságos. Látja a nemes szándékot, a műgondot, az ábrázoló tehetség kétségtelen jegyeit, s ugyanakkor világos előtte a vállalkozás konstrukciós gyengéje.

Itt van például a valóban nagy érdemű és kitűnő Petőfi-kutató, Dienes András regénye, a Négy nap. A maga nemében lebilincselő könyv. Annak a négy napnak a történetét mondja el, míg Bem serege, a teljes megsemmisülés szélén, Vízaknáról Déváig visszavonult. Ez a négy nap, amiről Petőfi is írt. Hogy Dienes András – hogy így mondjam – mindent tud erről a visszavonulásról, a magyar seregről és üldözőiről, az dicséretnek is nagyon kevés dicséret. Nemcsak azt tudja, hogy hol, ki esett el, sebesült meg, milyenek voltak a harcállások – ezeket különösen erőteljes plaszticitással ábrázolja –, hanem még azt is, hol, hogyan tört össze egyik vagy másik ágyúnak a kereke. Hogy mindezt érdekesen tudja elmondani – az is nagyon kevés méltatásul. Az ő Petőfiről szóló tanulmányaiban megszoktuk, hogy nemcsak stílusának, hanem, ami több, gondolatközlő szerkesztésmódjának is van eleganciája, mély, megérintő szellemessége. Ő az az irodalomtörténész, aki a favágásszerű részletkutatásból is elmét mozgató, távlatokat nyitó, összefüggéseket feltáró esszét képes írni. Négy napját az a dicséret illeti, hogy helyenként, sikerültebb részleteiben elérte a regényt. Vigyázzunk: nem a bestsellert, nem a történelmi regényt, hanem azt a valódit, ahol egy figurában, egy élethelyzetben az író valóban valami újat, valami csak általa kimondhatót fogalmaz meg. Persze, ez a „regény” – és itt ütközik ki a Négy nap konstrukciós gyengéje – nem azonos azzal, amit Dienes András írás közben maga elé képzelt. Utószavában ugyanis mentegeti magát azért, amit – istennek hála – nem cselekedett meg: „Ne tételezze fel senki rólam – írja –, hogy nem tudtam volna elvinni az olvasót – és nem is motiválatlanul! – pompásabb, érzékletesebb környezetbe, például egy bécsi mágnásasszony politikai szalonjába, vagy a karcsú termetű, duzzadt ajkú, ifjú császár dolgozószobájába, vagy a legfelsőbb haditanács fehér-arany termeibe.” Neki éppen az az érdeme, hogy a helyszínen, az erdélyi harcok területén maradt, és nem törte szét rutinnal összerakható, és érdekességet hajhászó képsorokba azt az egy látomást, amely erről a négy napról benne kialakult. Amit rontott rajta, éppen azzal rontotta, hogy a regényesítés kedvéért konvencionális történeteket fűzött bele egy magyar századosról s egy unokatestvér-szerelemről a halálos ágyon. Végül pedig elejétől végig a harcok szünetébe beleépített egy kártyapartit, ahol természetesen nem a kártyán van a hangsúly, hanem a játékosok politikai-társadalmi ellentétének állandó kirobbanásán. Hiába tudjuk, hogy az ellentétek mind valódiak lehettek, a szavak, dialógusok, amelyekben megnyilatkoznak, nem eléggé meggyőzőek. Nehéz az ilyesmit tetten érni, a hitelesség hiányait kimutatni, mégis álljon itt egy példa. Petőfi beszélget a könyv végén egy őrnaggyal. Azt mondja: „Barátom, egészen megenyhült az idő.” „Igen – szívta be a friss hajnali levegőt az őrnagy – most már csak jobb lesz. Hiába ez már télutó. Egy hónap még és kitavaszodik.” Mire Petőfi: „Egy század még, Kálmán, és kitavaszodik.” Vajon ilyen egyszerű-e egy költő történelmi előrelátása?

De ne legyünk igazságtalanok: a Négy nap egészében mégsem történelmi „opera”. Az író botlásai ellenére, az egész könyvet valami megmenti. S ez nemcsak a történelmi tudás, amely, mihelyt kikecmereg a regényesítésből, hallatlanul érdekes és szuggesztív, sőt, ha szóhoz juttatja a tanulmányírót, megrendítő is tud lenni. Mondom, nem a puszta felhalmozott tudás a Négy nap mentőangyala, hanem inkább egy döntő pillanat történelmi igazságainak kiérlelt látomása. Ez az, ami Dienes András könyvének a legfőbb értéke. Mert valahogy úgy igaz, hogy ha egy nem akármiféle igazságot ügyetlen foglalatba helyez is bele a félreértett műgond, akkor is ragyog.

Kritikusok egymás közt

Szerencsés gondolat volt Gyulai Pál halála fél évszázados évfordulóján újra kiadni Hatvany Lajos Gyulai Pál estéje című kis könyvét. A nagy kritikus alakja, tanításának summája, személyiségének érdekessége szélesebb olvasóközönségünk előtt így egyszerre elevenedett meg egy kiváló, s már csak a könyvtárakban megbújó kritikai művel, mely maga is több mint ötven évvel ezelőtt íródott.

Hatvany Lajos pályája elején tanítványa, sőt, a szó régi és megbecsülő értelmében inaskodó bennfentese volt az öreg Gyulainak. Nincs feszélyezőbb – ha ítélkezésre kerül a sor – ennél az intim tanítványi viszonynál. Nincs viszony, amely előbb a túlzott istenítés, utóbb a túlzott megtagadás végleteit jobban magába rejtené. De Hatvany Lajos könyvében nyoma sincs ilyen végleteknek. Egyéniségét őrző, tartózkodó szeretet, bíráló megbecsülés, okos tárgyilagosság jellemzi. A puritán Gyulai meg lehetett elégedve, Hatvanyban nem nézetei szajkolóját, hanem olyan igazi tanítványt kapott, aki munkásságából a legjavát vette át: kritikusi magatartását. Hiszen akár Gyulaié, Hatvany tárgyilagossága is azon a „gyönyörű naivitáson” alapult, mely – minden érdeket, érzelmi mellékszempontot félretéve – az igazságot kívánta diadalra juttatni. Milyen megvesztegethetetlen, milyen elegáns például, hogy sajátos, meghitt kapcsolatuk ellenére Gyulai érdemeinek rajzát – még mestere életében – többnyire bíráló megállapításokból, elmarasztaló ítéletekből bontakoztatja ki. Ha pedig közvetlenül dicsér, mindjárt meg is vonja dicséretének határát. Amikor Gyulai kitűnő ízléséről beszél, nyomban hozzáteszi, hogy ebbe az ízlésbe semmi sem fért bele, ami diszharmonikus: Vörösmartytól A szegény asszony könyvé-t Gyulai többre becsülte Az emberek-nél vagy A vén cigány-nál, mely szerinte helyenként „dagályba csap”. Amikor meg Gyulai szabatos, szép stílusát elemzi, egyetlen megjegyzéssel plasztikussá teszi e stíluseszmény fogyatékosságát. „Beszéde annyira könnyen érthető, gördülékeny – írja mesteréről –, hogy az ember elolvas egész mondatokat, egész fejezeteket, egész lapokat s a gondolkodása teljesen szünetel. Majd egyszerre csak a fejéhez kap: Ugyan mit is olvastam?”

Azt hiszem, ebben a „keverésben”, az érdemek és hiányok eleven felmérésében rejlik Hatvany Lajos írásának frissesége. De az elfogulatlanságon és frisseségen túl van itt még valami, ami szintén megejti a mai olvasót, s ez mégis szubjektív: a szemlélet melegsége. Áthatja ez a kötetben egybefoglalt három tanulmányt is, de különösen kitetszik a személyes emlékekből. Ezek a jegyzetszerűen egymás mellé rakott pillanatképek, anekdoták, megjegyzéstöredékek már csak romjaiban mutatják a nagy kritikust, de Hatvany Lajos ért hozzá, hogy az öreguras pedantéria, akadémizmus és elzárkózás mögött felvillantsa a régi ragyogást, az egykori érdemek nem tűnő sugárzását. Idézi például egy beszélgetésüket. A Nyugat folyóirattal kapcsolatban kötekedve kérdezi a nagybeteg Gyulai, hogy mi az a „modern”. Ami például a tanár úr volt – felelte Hatvany –, amikor Petőfit védte Toldy Ferenccel szemben.

Sok magyarázkodás helyett, végső fokon itt lehet tetten érni azt a szemléletet, amely miatt Hatvany Lajos Gyulai Pál-könyve kiállta az idő próbáját, amely miatt bízvást elmondhatjuk, hogy maradandó könyv lett. Nem árt, ha olykor kritikusok egymás közt is fenn tudják tartani azt az élőbeszédmeleget, amelytől az irodalom nemcsak panteonná, hanem eleven, otthonos lakássá is válik.

Tersánszkyt ünnepelve

Pár évvel ezelőtt keringett ez a történet Tersánszky Józsi Jenőről: Az egyik rózsadombi költő, talán éppen Weöres Sándor, látja, hogy Tersánszky hegynek föl fut az ablaka előtt. Lekiált rá: – Mit csinálsz, Jenő, megőrültél? – S ebben féltés és megütődés is van, hogy mindezt hetvenen felül. Tersánszky meg sem áll, úgy kiált vissza: – Ez semmi! Ide nézz! – s cigánykereket vet.

Persze, ez Kakuk Marci – gondolja magában az olvasó. Csakhogy író és regényhős azonossága mégsem ilyen természetes. Mert ez a cigánykerekező Kakuk Marci mégsem Kakuk Marci csak, hanem mellékesen vagy hatvan-hetven Tersánszky-könyv szerzője is. Mellékesen? Jókain, Krúdyn és Móriczon kívül nincs még egy olyan termékeny írónk, mint Tersánszky. Hogy lehet – és lehet-e egyáltalában – egy olyan dzsungelszerűen gazdag életművet, mint az övé, csak úgy ni, szinte vagányos nemtörődömséggel létrehozni? S ezzel már benne is vagyunk a Tersánszky-rejtélyben. Az ember leül mellé az asztalhoz, történeteire szomjasan, és vagy hozzáízeledik a rejtjeles Tersánszky-beszédstílushoz, vagy elgyötörten, semmit sem értve kel fel. Hogy van ez? Tersánszky csak a papír előtt Tersánszky? Az anekdoták mestere, meglepően vágó gondolatsorok plasztikus ábrázolója? Az, aki velünk él, közöttünk mozog, csak a nagy író egy megelevenedett regényhőse? Művészek között hozzá vagyunk szokva, hogy mindenki kirakatban tartja, kipolcolja a saját jelentőségét. Csupa szobor között járunk. Van kitűnő írónk, akinek önösségében saját élete a bibliája. Mindenre talál ott egy analóg, megvilágító történetet, de Tersánszky az ellenszobor. Az ember önkéntelenül azt gondolja – persze, ami képtelenség –, soha erőfeszítésébe nem került az írás, úgy ír, ahogy lélegzik. S csakugyan – kicsit komolyabbra fordítva a szót –, nincs nála természetesebb írónk. Dehogy kell neki bemosakodás, bemelegítés, indításul néhány emeltebb, irodalmi mondat, amely éppen az igényes írónak elmaradhatatlan gyengéje. Nyílegyenesen vág bele abba, amibe bele akar vágni. Egy kitűnő, csupa szobor kortársának epés megjegyzése jól idevilágít: – Nem szeretem, amit ír – mondta. – Azt szeretem, ahogyan ír.

De hát mi jellemzi ezt az ahogyan-t?

Vitathatatlan, hogy Tersánszkynak a kisregény a legkedvesebb, leginkább testére szabott műfaja. Hajlama szerint ő ugyanis anekdotában gondolkozik, de a magyar anekdotázó hagyományt megfrissíti azzal, hogy csattanói túlmutatnak az anekdota szokványos lezárásán, és valami mélyebb mondanivalót, valami sorsszerűt érzékeltetnek. Ezt a megfrissítést, ezt a mélyebb hatást azzal éri el, hogy a történet vázát az anekdotázó irodalomnál sokkal plasztikusabb alak- és környezetrajzzal öltözteti fel. Éppen ezért, nála az anekdotázó kedv, ha akarom, hajlam, ha akarom, közvetlenségre törekvésének egyik stílusfogása (nyilván mind a kettő), mellyel mélyebb tartalmait „becsomagolja”. Akár így van, akár úgy, a kisregény erre az ötvözetre ideális forma, mert nem túl rövid a pontosabb, árnyaltabb jellemrajzhoz, s nem túl hosszú a csattanóra kihegyezett történethez.

Megfrissített anekdota, közvetlenség – az olvasó és a kritikus is hálátlan, amikor egyszerűen tudomásul veszi, és legföljebb ilyesféle fogalmakkal akarja hálójába fogni azokat a maguk idejében felfedezés jellegű újításokat, amelyekkel Tersánszky Józsi Jenő prózastílusát kialakította. Mert ha a keletkezési dátumokra egy kicsit odafigyelünk, akkor bizony ámulni való, hogy milyen műviség és nyelvi szecesszió idején jött rá Tersánszky arra, hogy ha nem is úgy, de olyasféleképpen kell írni, ahogyan beszélünk. Hiszen a tízes és a húszas években, a Bródy Sándor-os, Szabó Dezső-s és Szomory Dezső-s emelt, irodalmias dikció vagy körmönfontság divatozása idején lett ő a közvetlenség, a természetesség szószólója. Akkor öltötte magára minden Tersánszky-mondat az eleven beszélő hanghordozását (csaknem a gesztusait is), méghozzá milyen ízes, érzékletes és mesterien pongyola nyelven, zseniálisan érzékeltetve a bekezdések tagolásával, a mondatok megszakításával, elharapásával a mesélő lélegzetvételét vagy akár hányavetiségét. Ez az ő ahogyan-jának a leglelke, ez a természetesre való stilizálás, amit jó néhány további apró formai trükkel, szándékos közvetlenkedéssel tetéz meg. Azzal például, hogy vagy maga beszél egyes szám első személyben, vagy valami levélre, naplóra hivatkozva, már a történet elején átadja a szót a főszereplőnek, mint például A céda és a szűz-ben vagy A margarétás dal-ban. Ez a gesztus különben, hogy ő, Tersánszky, csak afféle jegyző, vissza-visszatérő kedvenc fogása. És milyen sikeres fogása! Mennyi hiteles, apró élettényt képes általa fülön fogni, szövegébe könnyedén beemelni.

Persze, szíve joga az egészen más fából faragott pályatársnak, hogy ne szeresse Tersánszky világát, azt, amit ír. De a szeretet, és mondhatjuk bátran, a rajongás is szíve joga a magyar olvasónak. Bár – s ezt nem árt hangsúlyozni – a Tersánszky-világ nem csupán az a vagányos, Kakuk Marci-s vándorvilág, mint ahogy a köztudatba berögződött. Hiszen a Kakuk Marci abban az előbb említett Tersánszky-dzsungelban, amelynek a bozótja is egzotikus virágokkal pompás, egyetlen óriás fa csupán, és ha jobban utat vágunk magunknak benne, hány sudár, rejtélyesen szép fára akadunk még. Mindjárt az út elején, Tersánszky pályakezdő éveiben ott van A margarétás dal, a háborús próza kis remeklése, a könnyű, és mégis igaz szerelem keser-édes története; ott van A viszontlátásra drága, a másik feledhetetlen háborús elbeszélés, s ha már a háborúnál tartunk, ott az Egy ceruza története, kifordított szemlélete ellenére (egy ceruza naplója az egész) milyen kemény, igazmondó írás. S hogy más területre térjünk át, ott a nagybányai festők regénye, A félbolond, amely egyben okos, nagyon megszívlelendő ars poetica is, a náci időkről szóló III. Bandika a vészben, s hogy egy újabb remeklésnél kössünk ki – ez megint kimagasló, bizarr pompájú termés –, ott van a Legenda a nyúlpaprikásról.

Hogy a játékos-mókás kedv, az elképesztésvágy, az a hetven felett is eleven cigánykereketvetni-ficánkolás mindegyikben benne van? Hát aztán. Milyen jó, hogy benne van. De azért csalatkozik, aki azt hiszi, hogy a Tersánszky-mű csupán a felelőtlenség derűjéből, az egyszerű lelkek biológiai életöröméből, a nyárspolgáriságon röhögő jókedvből, szoknyapecér fiúk és könnyű nőcskék borsos históriáiból, vadorzók, csicskások sikeres fondorlataiból táplálkozik. Talajának a felszíne jóllehet itt van, ebben van, de gyökerei mélyebb rétegekbe nyúlnak, részvét, emberség, bölcs életszemlélet olyan területeire, melyek a maguk sóival áthatják, átkristályosítják a nedvek teljes keringését. S ezzel végül oda lyukadtunk ki, ahonnan kiindultunk: Tersánszky anekdotái több tartalmat, mélyebb jelentést hordoznak, mint amit általában az anekdota hordoz. Az egyszerű történeteknek, a pontos mindennapi tényeknek van bennük valami önmagukon túlmutató többletjelentése az egész emberi létről. A romantika, sőt nagyrészt a realista regény is, látványos, nagy fordulókon magyarázta az emberi sorsot, a XX. századi próza megpróbálja fülön fogni a köznapi tényeken. A Kakuk Marci-s Tersánszky becsapja a világot, tollal a kezében dehogyis Kakuk Marci ő. Hogy mi valójában? A modern magyar prózaírás egyik fejezete. Rejtélyes, alig feltárt, nagy fejezet. Egyszer majd rájövünk erre is. Hogy mikor? Erre a köztünk járó, álruhás író rá se ránt, elég neki annyi, hogy olvassuk. Pontosabban: hogy aki magyarul olvas, az máris Tersánszky-olvasó.

Áprily Lajos sírjánál

A magyar költészetre mérhetetlen szomorúságot hozott ez a nagy nyár. Nem is, mint Nervalnak, a melankólia, de a gyász fekete napja ég fölöttünk. Kassák Lajos és Füst Milán után most Áprily Lajos távozott el közülünk. A nyitott sírok azonban mégsem csak a Szabó Lőrinc-vers keserves igazságát példázzák, azt, hogy „még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, – és megbékélve mind együtt leszünk a földben”, hanem azt, amire mi, továbbélők a három nagy költő halálával újra rádöbbenhetünk: a magyar költészet felemelő gazdagságát. Azt, hogy nem, nemcsak a földben, hanem együtt lesznek, egyéniségük és művük mérhetetlen különbségei ellenére, az eleven magyar lírában irányító, biztatást adó, örökös csillagjeleikkel.

Költőkről, nagy költőkről lévén szó, az örökség számbavétele a gyász órájában sem lehet blaszfémia. Abban a már-már végletes ízlésváltozásban, ami a líra tekintetében a XX. század, mindhármuknak, kiket a gyász most látszólag véletlenszerűen együtt emleget, megvolt a maguk egymástól eltérő, és mégis egybekapcsolódó, eleven részük. Kassáké, Füsté a hagyományok robbantása, az új formák látványos és harcos megtervezése, Áprily Lajosé pedig mindannak gondos és újraragyogtató felmutatása, amit nem tűnő értékként kínált a múlt. A forradalmi újítók mellett ő volt a hagyományőrző újító. Persze nem akármilyen hagyományé. Ő Csokonai ragyogó rímpompájához, Berzsenyi tündöklő fegyelméhez s legközelebbről – és nemcsak formai szempontból – Aranyhoz, Arany Őszikéi-hez nyúlt vissza. Mintha csak Arany János Őszikéi-t folytatta volna egy nyitott szemű, a lélek finom rezdüléseire figyelő, hagyományápoló és hagyományújító költő a XX. században. Az életformájával is mintha megint csak Aranyt idézte volna, aki a városban is távol élt a városi tülekedéstől. Áprily Lajos Budapest közelében, de mégis elhúzódva a „zajos világtól”, a Dunakanyar elhagyott völgyében, forrás mellett, cserjés-bozontos hegyhátakkal szemben fedezte fel és teremtette meg a hajlamaihoz, emberi és költői habitusához legjobban illő otthont. Mintha csak egy darab Erdélyt telepített volna a nyájasabb magyar tájba. Mintha csak a nagy költőelődök életét folytatta volna itt, ízig-vérig mai érzékenységű idegzetével, az erdélyi múlt emlékeitől telítetten, kedvenc klasszikusai között, szemtől szembe a természet örök-mozgó világával. Klasszikusok és természet – nem tárgyát, csupán két kifejezőeszközét neveztük néven Áprily Lajos rejtekező lírájának. A versek során át- meg átvonuló utalás, a görögség egyre-másra felbukkanó idézése éppúgy megtévesztő, mint Berzsenyinél Horatius példája. Másfelől a sok páratlanul pontos természeti kép sem összegeződik itt csupán természetlírává. Igaz, könnyű felfedezni a görög végzetdrámák és Áprily sorsérzékelése rokonságát, könnyű felfedezni a személyes kapcsolatot a versekben megidézett cinkék, pirókok, rigók között, az összefüggést a levegőben köröző ölyvvel, mégis görögség is, természeti kép is csak tükrei valami másnak. Tükrei, példái, érzékletes jelképei annak a modern érzékenységű belső világnak, amely a maga klasszicista ízléseszménye alapján keresi önmaga kifejezésére a pontos és igaz szót. S míg a modern törekvések Rimbaud óta a verstechnika állandó forradalmasításával, az érzékelés tudatos összezavarásával, szürrealista látomással, szabad asszociációkkal vagy az expresszionizmus dinamizmusával igyekeztek hálójukba fogni a nehezen elmondhatót, addig Áprily valami nagyon hasonlót, valami éppúgy modern fájdalmat és nosztalgiát az adott verszene még mívesebb zengetésével, a forma még szigorúbb fegyelmével közelített meg. Nem bontott, hanem nehezített. S ebben a fordított törekvésben – ha kicsit romantikusabb és költőibb fekvésben is – a felcsendülő tiszta hang csakugyan hordozta a felhangoknak azt a fájdalmasabb, borzongatóbb tónusát, amit korunk célba vett.

Romantikus és költői – nem véletlenek itt ezek a jelzők. Nemcsak életmódja, lírájának teljes légköre, fájdalmait írásban feloldó költő magatartása, mely vallotta: „a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott – sötét heggé simult minden dalon”, nemcsak egyéniségének emelkedett erkölcsi nemessége, jóra és szépre való törekedésének pátosza idézteti ide velünk. Nem, költői és mindennapi személyiségének korunkban oly romantikusnak tetsző egyezésén, azonosságán túl, ráillett ez a két szó emberi megjelenésére is. Kevés költő akadt mostanában Magyarországon, aki tartózkodásával, leplezett érzékenységével, arcára írt tisztaságával, gesztusaiban és mimikájában is megnyilatkozó szellemi habitusával annyira betöltötte volna a szó legnemesebb, legeszményibb értelmében vett költőideált, mint ő.

Most, hogy testi valóságában eltávozott közülünk, hadd idézzük végezetül egyik versének néhány sorát, mely szinte ide, erre az alkalomra íródott:

Milyen mélyen zengő, műves, végérvényesen megfogalmazott sorok. Mégis hadd mondjunk ellent nekik éppen ma, a beteljesült sejtelem pillanatában. Mert nem igaz, hogy nem történik semmi, csak a fény, csak az eső, csak a szél. Nem igaz, mert régi és új olvasók nyomán nem a nap, de a szeretet fényjelei gyúlnak ki váltakozva itt. Kezek, mindig új és új kezek lapozzák a klasszikussá érett köteteket, a versek és műfordítások sorát. Szeretet, vágy, kíváncsiság és hála árad a költő felé, az emberi történés legnemesebb anyaga; s maga is tovább él, olvasnivalóvá, vagyis a szó igazi értelmében eleven legendává válva.

Kassák sírkőavatásán

Az ember útja a mulandóságból a maradandóságba egyszerre felemelő és képtelen. Képtelen, csaknem visszás, elsősorban annak, aki művészként végigjárja ezt az utat, és már-már a csúcs, a befejezés előtt, visszatekinthet rá. Művek maga mögött hagyott sorát látja az úton, melyeket esetleg még fiatalon, vagy később, az alkotókészség kibontakozott teljében hozott létre, s melyeket aztán a maga számára túlhaladott, csaknem elfeledett. A visszapillantó tekintet alkotójuktól független, tárgyiasult műveket lát: egy hideg, emlékező tükörlapot, mely nem a jelent mutatja, és nem is egészen a beletekintőt. És mégis azt veszi szemügyre ebben a tükörben, ahogy őt látja a világ, emberi egyénisége megvalósult képét. Azt, aki – bármily különös is elevenen ez az azonosság – végül vele, személyiségével azonos. Nem szobra, hanem a szervek kopásának, a pusztító időnek ki nem tett önmaga.

Képtelen átváltozás ez, életből alkotásba, testből lélekbe, mulandó személyiségből múlhatatlan, eleven személyiségbe.

Kassák Lajosról utolsó napjai idejéből őrzök magamban egy emléket. Éles és pontos fénykép ez a kórház kertjéből. S ahogyan a fényképészek szeretik, jelképi jelentésű. Ott ül ő azon a nyári délutánon a betegek szokásos öltözetében, pizsamásan, fürdőköpenyben valamelyik kórházi pavilon előtt. De ugyan min helyezkedik el otthonosan és természetesen? Egy négy keréken álló, okkersárgára festett, keskenyen égbe nyúló gépóriás alapzatán, egy éppen pihenő falazógépen. Századunk egy vadonatúj konstrukcióján, melyet ő kis időre magától értetődően birtokba vett. Könnyű továbbfejleszteni a jelképet: a konstruktivizmus magyar apostola a munkát és a munkásember életét könnyítő új konstrukción, mely felfelé nyúló állványzatával, az okkerszínű tartók geometriai rendjével már-már megvalósult művészi forma.

A halála utáni döbbenet s a fájdalom legalábbis így rögzítette az emléket, s őrizte Kassák tartását, hangját, kesernyés-értő mosolygását a beszélgetés végezetével. De az eltelt két év félretolta mégis ezt az utolsó képet – s éppen ő maga, a másik, a művein át eleven Kassák tolta félre. Hiába állunk a sírjánál, nem lehet emlékeket idézni róla, nem tudunk úgy élni vele, mint egy halottal. Személyiségének ez a másik, műveiben komprimálódott része olyan alakító erővel talál meg mindnyájunkat, mintha most kerültünk volna a világrendező indulatokkal telített Kassák szellemi sugárzásának igazi fókuszába. Alig van ma magyar alkotó művész, aki hozzá foghatóan eleven volna. Képei, esztétikai normái, művészi szuverenitásának erkölcsi szilárdsága, prózájának, csodálatos önéletrajzának emberi és művészi tanulságai, lírájának költészetet és költői ízlést fordító ereje eggyé állva, egységes látomásba érve formálják életünket és művészetünket.

A mesei kép: a szellem kiszabadulása a palackból, egyszerre döbbenetes és keserű látomás. A mese szerint a késve kiszabaduló szellem maga is keserű. Ne beszéljünk most a keserűségről. Ne essen szó arról, hogy akadt író, aki még a gyász órájában sietett megkérdőjelezni Kassák magyarságát, korszakos programú életművének művészi hitelét – igaz ugyan, hogy Kassák törekvéseinek nem is távoli társa, Bartók Béla sem kapott jobbat halálában hasonlóképpen kérdőjeleknél. Inkább arról beszéljünk, hogy merültek feledésbe sorba, hogy múltak ki ez alatt az oly rövid két év alatt, egy letűnt időszak utasításra fogant tudósi koncepciói, koncipiált vádjai Kassák megtorpanásáról, kispolgári humanizmusáról, hogy tűntek el műve valódi felmérésének mesterséges akadályai. A jövendő merész kutatójában és meghirdetőjében apjára ismert az elérkezett, a jelenné vált jövő. S ma már az óvatoskodó irodalomtörténetírásnak is az a kérdése: mennyiben és hogyan vízválasztója Kassák lírája a XX. századi magyar költészet történetének. A ma korszerű költészete hogy sarjad Kassákból, esetleg József Attilán át, hogy hasznosítja az eredményeit a világlíra avantgarde eredményeivel együtt – anélkül, hogy maga is avantgarde volna.

És végül említsük meg a maradandó, az eleven Kassák határainkon túli sikereit, kiállításait, idegen nyelven megjelent könyveit, melyeknek léte és sikere – akarva-akaratlan – nemzeti jelenlétünket erősíti a népek szellemi közösségében. Többről van szó – jól látszik –, mint esetleges, egyszeri alkalmakról. A kultúra, a szellemi élet az egyetemes emberi világban mindig is jelképekkel dolgozik. Megkeresi a magának megfelelő tartalmak hordozóit, s nevükből jelképet teremt. A magyar szellemi életnek, sajnos, teljesítményünkhöz mérten kevés nemzetközi viszonylatban konvertibilis jelképe van. Egy kezünkön szinte felsorolhatnánk őket. De most születőben van egy új. Kassák, az a szocialista munkásból lett univerzális alkotó, aki Picassóval és Apollinaire-rel egyidőben, merészen, örökös kísérletezőként megálmodta a jövőt, a XX. századot.

Eötvös József múlt századian nemes és hivő sírversében ezt írta: „Márványszobor helyébe – Ha fennmarad nevem – Eszméim győzedelme – Legyen emlékjelem.” Talán nem blaszfémia megkockáztatni: Kassák mást ért el, többet. Nagy költő volt, s ezért élete a ránk hagyott objektív művekből szubjektumával együtt, egyénisége teljességében vált újra elevenné. Nem sírjánál állunk – invitálására mellételepedve „üljük körül az asztalt”. S helye ott lesz az asztalfőn akkor is, ha közülünk egyre többen kerülnek abba a másik szférába, amelyben ő van jelen, s ebbe a mai részbe, amelyben most állunk, idetelepedik a jövendő.

Radnóti két dedikációja

Már nem tudom, hol és hogyan barátkoztunk össze, vagy hogy pontosabb legyek: miért vett a pártfogásába. Csak azt tudom, hogy 1938 telén felhívott magához, s megajándékozott egy kötetével, a Meredek út-tal. Húszéves voltam, az első cikkeimnél tartottam. Ő harminc, és ismert költő: időben, térben kifejezhetetlen távolság. A verseit már gimnazista koromban ismertem. Egyik kötetét, a Medvetánc-cal együtt, már 1934-ben kezembe nyomta egy szegedi barátom. „Ne Babitsot és Kosztolányit olvasd, hanem Radnótit és József Attilát – mondta –, ők az igazi költők.” Ügyetlenebbül nem is ajánlhatta volna őket egy Nyugat-rajongó diáknak. Persze hogy Radnótit csak később szerettem meg. De akkor, 38-ban már régen túl voltam az első idegenkedésen, sőt, egyre fokozódó vonzódásomba csöpp túlzás is vegyült. Az a túlzás, amelyet az olvasók világából hoz az ember, akik a tehetségben a rendkívülit, már-már a héroszt szimatolják.

Ott ültünk hát a Pozsonyi úti lakásban, az egyetlen szoba hátsó szegletében. Fifi, a felesége, nem volt otthon. – Írtál valamit? – kérdezte. Restelkedve bólintottam rá. Miközben húztam elő a kéziratot, odakint csöngettek. Radnóti megrezzent. – Ki lehet az? – Vártunk. A csöngő újra megszólalt. Feszengve nézett rám, s aztán kényszeredetten kiment ajtót nyitni. Odakint az előszobában hosszan beszéltek. Közben én a szobát néztem s a könyveit. Jól tudom, hogy az emlékezet csal. Utólag visszagondolva, mai szemmel, egyszerű és talán szegényes lehetett az a szoba, de nekem a telje volt mindannak, amire vágytam. Egy életmód, egy életforma légkörét hozta, melynek küszöbén tibláboltam.

A hosszanti fal mellett egy könyvespolc húzódott végig. Egy nagy, nyitott polc, világos fából. A többi, az a két-három félmodern ülőbútor egy kisasztalkával, a világos huzatú ágy, néhány kép meg terítő, amely egy asszony diszkrét, otthonteremtő jelenlétére utalt, szinte alig számított. Mert a rengeteg könyv volt a jelkép. Odakint még mindig beszéltek. Majdnem találomra kihúztam egy kötetet, Dsida verseit. Csak a nevét ismertem. A Kálváriá-ra nyitottam rá. Éppen a végére értem, mire Radnóti belépett. „Valaki föl, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszítse meg.” Az arca feszült volt, erős szálú, hullámos haját hátrasimította. Ránézett a könyvre. – Jó költő – mondta. – Nagyon jó, ismered? – S csak aztán tért rá arra, ami feszélyezte. – Tudod, én ilyen csöngetésre nem szoktam ajtót nyitni. Mert mindig jönnek. Csak, ha valaki tudja a jelt. Három rövid csöngetés, akkor nyitok. De még jobb, ha előzőleg telefonálsz Fifinek. Azért persze jegyezd meg, három rövid.

Nyúlt a kéziratomért. Tollal a kezében olvasta, rögtön ajánlgatva javítási javaslatait, pedig elég hosszú írás volt. Amiben megegyeztünk, maga írta bele. Világosan olvasható, minuciózus, tiszta írása volt. Esztétikus, szerény, és mégis egyéni. Ma már tudom: ez a mondatról mondatra való javítgatás egyike a legnagyobb segítségnek, amit induló író az idősebbtől kaphat. A könnyed, közérthető fogalmazásnak megvannak a maga fogásai. Egy rejtett érzék dolgozik bennünk, arányokat szab meg, kapcsolatot teremt az előzményekkel, kigázoltat a gondolati homályból, megállít a túlbonyolítás veszélyei előtt. Ez az érzék fejleszthető. Fejlődik a puszta gyakorlattal, meg el is lehet lesni mások fogásait. Mégis a leghatásosabban akkor alakul, ha az ember a saját példáján, a saját baklövésén tanulja meg, mások útmutatása nyomán, a szakma úgynevezett míves titkait.

Radnóti szerette a mívességet. A versein és a műfordításain ott a kikalapáltság, a nagyon is minuciózus megmunkálás jegye, amely a szép hangzásért nemegyszer még a gondolaton is alakít, egy árnyalattal eltolja ízléseszménye irányába. Meredek út-ban engem akkor költői világának, szelíd emberségének éppen ez a míves megfogalmazása ragadott magával. Reménytelenül irodalmár voltam, csak sokkal később jöttem rá, hogy az irodalmiasság – még magas fokon is – az irodalom halála. S csak akkor vált valódivá Radnóti-szeretetem, amikor a Tajtékos ég második részében újból megszerettem azt a Radnótit, aki már stilizáció nélkül tudta írni élményei közepét.

De ez később volt, már a halála után.

Utoljára egy nappal a német megszállás után, 1944. március 20-án jártam nála. Vannak dátumok, amelyeket az a nemzedék, amelyik átélte, nem feledhet el soha. Napok, amelyekről, bármennyi is jön utánuk, még azt is tudjuk, borult volt-e az ég. Olyasféleképpen, ahogy történelmi tény, hogy 1848. március 15-e délutánján esett az eső. Két éve katonáskodtam akkor. Odalent a Muraközben, ahol szolgáltam, egy főhadnagy fölállíttatta a gépfegyvereket a határon, a németekkel szembe. Aztán jött egy telefon, s a németek ott is bevonultak. Másnap hajnalban értem Pestre, kora délután csöngettem be (három rövid) Radnótihoz. Hogy mi volt akkor az idegekben, fölösleges elmondani, aki átélte, tudja. Aki nem élte át, abban legfeljebb távoli képet lehet felkelteni. Nehezen beszéltünk, a beszédhez is kell a jövő, és Radnóti tudta a sorsát. Nem, nem hamisítok, nem a verseiből „emlékszem”, vagyis emlékezni vélek a szavaira, hiszen évek óta tele voltak sorai a halál előérzetével. Úgy mondta, amint bekövetkezett, a munkatábort, a deportálást. Nem voltak illúziói. Nekem sem voltak, azért mentem hozzá, hogy iratokat kínáljak neki, ha már, amire igazán szüksége lett volna, búvóhelyet nem tudtam kínálni. Elutasította. Emlékszem a szavaira, a pátoszt ellensúlyozó vállmozdulatára is. – Nézd – mondta –, ha különös is, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Egy puskalövés nélkül! Mi lesz ebből az országból?

Próbáltam érvelni: a saját sorsára gondoljon. Hajthatatlan volt. Úgy rémlik, azt fejtegette, hogy úgy sincs kiút ilyen körülmények között. S hogy elterelje a beszélgetést, az én dolgaimról kérdezgetett. Mondtam, hogy megnősülök.

Meglepődött, úgy érte a szó… de hagyjuk a hasonlatokat. Neki a bakancs meg a pokróc volt a gondja, s ezért zavarba jöttem – ha kicsit fölöslegesen is. De akkor ő már a könyvei között kutatott. – A Válogatott versei-m megvan? – Nincs. – Előszedte. – Várj csak, hát az Ikrek hava? – Hosszan keresgélt a könyvespolc alján, az Ikrek hava valahogy nehezen került elő. – Ezeket már kettőtöknek dedikálom. – A hangja meleg volt, a mosolya szerénykedő: – Hadd adjak én is valamit.

Búcsúzáskor még felírattam vele a katonai címemet. Hátha meggondolja magát.

De nem írt.

Ősszel, amikor újra Pestre kerültem, ő már Szerbiában volt. S ami történt, tudjuk.