Álom és önéletrajz

A régi regényírók esküsznek rá, hogy az ember a halál pillanatában végigéli újra az életét. Egy film pereg le előtte, az ő egyedi filmje. Olyan elképzelés ez, melyet aligha lehetne empirikusan igazolni, ha, mint afféle ősmegfigyelésnek, érezzük is a valós magját, mert, fájdalom, a film nézője igazán nem szokott a látott élményről utólag beszámolni. Csak következtethetünk tehát, hogy ha egyáltalán őröl valamit a kialvásra ítélt tudat, akkor, akár az álomban, a való világ cserepeit őrli, s ha van még benne rendező elv, akkor az az emberi egzisztencia mélyéről fakad. Nem utasíthatjuk hát el eleve az emlékezésnek és összegezésnek ezt az álomszerű és villanásnyi kvintesszenciáját, hiszen az összegezés valamilyen formájára, az élet delelőjétől kezdve, többnyire mindenkiben ott a vágy. Hány és hány emlékirat, önéletrajz, memoár született belőle! Sőt, szinte elháríthatatlan a feltételezés, hogy az összegezésnek ebben a végső formájában töményebb az, amit minden emlékezésben keresünk: a jelenség és a jelenség értelmezése, a lét és a lét tanulsága, a kettő reveláló egysége.

Valentyin Katajev új könyve, a Szentkút, igazából nem regény, nem is emlékirat, hanem sokkal inkább az, amiről beszéltünk: elképzelt végső filmszalag. A film pergetésének ürügye, a könyv kerettörténete szerint: egy altatás különös álma egy operáció alatt. De ez a mesterségesen felidézett álom máskülönben is csak ürügy. Úgy értem, nem több puszta szakmai fogásnál – ha persze Katajev életében azért valós lehetett is az operáció –, az írás szempontjából nem egyéb formai leleménynél egy különleges összegezés elfogadtatására: az önéletrajzírási vágy megkerülésének és egyben betöltésének a módja. Megkerülés, mert a Szentkút írója, a hagyományt elvetve, a sorsot és jellemet alakító eseményeknek részletes, időrendhez hív kibontására egy pillanatig sem vállalkozik. Katajev nem a gorkiji Életem-et, sem a móriczi Az életem regényét-t, sem az Egy ember életé-t, de még a gide-i Napló-t vagy a malraux-i Ellenemlékiratok-at sem írta meg, holott mégis mélyrehatóan összegezett, s talán nem korai előrevetni: a nagy példákhoz fogható, kiváló művet írt. Csakhogy összegezésnek komprimálóbb és egyben általánosítóbb a módszere. Arra a kérdésre, hogy mi volt, mi történt vele, nem ad a részletekkel bíbelődő feleletet, annak ellenére, hogy könyvének mégis ez az életre hívó alapkérdése. De nem a tényeket, hanem a közérzet változásait akarja feltámasztani. A közérzetét, egy, az emlékezést nagyon is befolyásoló pillanatban. Ez persze más cél – ha rokon is a hagyományos önéletrajzzal. De hát ami a tényeket illeti, vajon miként is lehetne Katajev küzdelmes életét, téves esztétikai elképzelések satujában végigkínlódott éveit aprólékosan feltárni, még eleven érzékenységekkel szemben széles tablót készíteni a múltról és a félmúltról? És másfelől, a hagyományos írásmódot illetően, vajon nem kérdőjelezte-e meg az idő, a regényírás technikai átalakulása az egyéni fejlődésrajz csaknem dokumentatív formáit? Mindez legalább mint kétely ott meredezhetett Katajev előtt a Szentkút tervezésekor. És nem utolsósorban még az is: vajon írói természetének, lírai hajlamának mi felel meg, az írás milyen változata a legjobban. Mi felel meg magatartásának, melyről így vall: „Mindenkinek megbocsátottam és mindent elfelejtettem.”

Persze, ez a töprengés, ha elnyomhatatlanul fel is ötlik az olvasóban, valahol abszurd, az író végül azt a könyvet írta meg, amit megírt. Katajev a Szentkút-ban, mint mondottuk, élete álomszerű filmjét. Megszabadítatta magát a kronológia súlyától, a valóság hagyományos törvényeitől. Olyan világban játsszatta életösszegezését, mely ugyan az élet valós elemeiből áll egybe, de elrendezésüknek, egybeforrasztásuknak és megszakításuknak ő lett a szuverén ura. Hadd mondjuk ki végre: a húszas évek szovjet prózairodalmának nagyszerű kísérleti korszakára emlékezve, kísérleti, modern formát választott. Óvatos, klasszicizáló módon – a számon kérő, szűkös racionalizmusnak az álommagyarázattal örökösen fogódzókat adva – sorra hasznosítja a XX. századi próza eszközeit: az erős, átvitt értelmű, de meg nem fejtett jelképiséget, a teljesen kötetlen térbeli, időbeli és gondolati ugrásokat, a valóság törvényeit áttörő szürrealizmust. Maga a regény indító jelenete, a címadó Szentkút, afféle időjelkép, Katajev ki is mondja: maga az örökkévalóság, melyben egy öregember sorra elöblögeti a tarisznyájából elővett üvegeket, egyik üveg követi a másikat, de a tarisznya sohasem fogy ki. S az évek e megfejthető jelképe mellett még másik két öregember is áll, az egyik aranyhalat kínál kristályedényben, a másik vízhordó, vállán vízhordórúd, két fonott kosárral, s ahogy a látóhatár szélén megy, olyan, mint egy mérleg. Katajev még hozzáteszi: itt, e kút mellett gondolta el a könyvet, számot vetve életével. Jelképi, de világos exponálás ez, ám a következő kép már meseileg lebegő tájba visz, melyben múlt és jelen, ifjúkor és öregség már az álom szabadsága szerint keveredik egymással, s ahol semmi sem lehetetlen. Giulietta Masina jön szembe a gyalogösvényen, Katajev gyerekei hozzák az unokákat, és kamaszgyerekként térnek vissza újra: érzékletes, mélyen lírai képek úsznak be egymás után, mindegyik hordoz valami titkos jelentést, s úgy olvadnak egymásba, tér és idő képzete nélkül, fogva tartó áramlással, mint a felhők az égen.

Meseileg lebegő? – félrevezető kifejezés. Katajev nem mesét ír, képzelet szülte tájban, képzelet szülte hősök tetteivel. Katajev emlékezik, számot vet. Csakhogy a felködlő múlt minden egyes darabjáról érzékletessé teszi, hogy az önmaga csupasz valóságán túl hordoz valami mást is, valami az egészre utaló jelentést. Felködlik egy régi, játékos hangulatú este Mandelstammal, a kitűnő költővel és feleségével – és érezni az ifjúság nosztalgiáját; előtűnik egy kényszeredett hangulatú díszvacsora, középpontjában a „harkály-emberrel”, aki „besúgó, hízelgő, harácsoló haszonleső, minden új üldözője”, és végeláthatatlanul árad egy messze tűnt időnek lidércnyomása; képzelt, nagy utazások árnytájai gomolyognak, valami oldhatatlan szomorúságot árasztva, hogy aztán csakugyan valósággá váljon egy álombeli repülőtér, és kezdetét vegye a legfrissebb emlék kibontása: egy amerikai utazásé. De itt, ennél a régmúlt képeivel át- meg átszőtt amerikai útnál is, többszörös mindig az áttétel, a valós ábrázolást színezi – lényegét feltárva – a szürrealista látomás, az emlékek, tapasztalatok sorát az emlékező szomjú bolyongása a miértek, a lét végső kérdései körül. Értelmezés nélkül ugyanis nincs Katajev számára emlékezés. És viszont – hogy másik alapprincípiumát is kimondjuk – képzelet nélkül nincs megfigyelés, nincs elraktározható, és a szavak jelzőrendszerével felidézhető valóság. Nincs tehát művészet. „Maurois azt vallja – idézzük ezt már szó szerint a Szentkút-ból –, hogy nem lehet egyszerre két világban: valóságos és elképzelt világban élni. Aki a mindkettő után vágyakozik, szükségképpen kudarcot vall. Meggyőződésem, hogy Maurois téved: az vall kudarcot, aki e két világ közül csak az egyikben él; az ilyen ember szüntelenül meglopja önmagát, mivel az élet minden szépségének, bölcsességének pontosan felétől fosztja meg magát.” És folytassuk még tovább, mert érdemes az öreg, a hírnév csúcsaira ért író vallomására odafigyelni: „Én azelőtt mindig két dimenzióban éltem. Az egyik értelmetlen volt számomra a másik nélkül. Különválasztásuk egy csapásra absztrakcióvá vagy sivár protokollá változtatta volna a művészetet.” Ezzel az idézett ars poeticával már némileg jeleztük is a Szentkút egy másik – eddig csak célzásokban emlegetett – lényeges szféráját. Mert egyfelől ott sorjáznak benne a kiemelt, a jelentéstartalmukban megnövelt emlékek, megkapó, elszomorító vagy lehangoló pillanatképei a múltnak (és persze a képzeletnek), másfelől ott követik egymást, hozzájuk kapcsolódva az író gondolatbuborékjai, a bölcsességre, és ahogy ma mondani szoktuk: humánus mélységre szert tett elme reflexióvilága. Katajev nem úgy intellektuális író, hogy gondolatai eredetiségével vagy tömör, axiómaszerű megfogalmazásával akarna hatást kelteni; sem úgy nem szépíróba rejtett filozófus, hogy regényének epikus váza, emlékképeinek tervszerű felvonultatása alig leplezetten csupán gondolati tételek illusztrálását szolgálná. Kétségtelen gondolatiságát ő többnyire anyagába rejti. De számára a megjelenítés – szemben a modern francia próza néhány kimagasló alakjával – nem ürügy. Az írástechnika modern eszközei nem csupán tételek kisarkítására alkalmas eszközök. A második jelzőrendszerrel: a szavakkal létrehozható világ (ez az egyszerre valós és képzelt) éppúgy beteljesítő célja is írásának, mint a jelentés, a gondolat, amely általa lesz érzékletes. Írásmódja rendkívül egyensúlyos. Sőt, megjelenítésén, világteremtésén mindig is érződik valami fájdalmas gyönyörködés – ez az elvont elméknek sosem sajátja –, az eleven világnak valami nosztalgikus ragyogása, mely itt, ebben a könyvében, történetesen áradó szomorúsággal vegyül. Szomorúsággal nemcsak azért, mert emlékezni többnyire melankólikus dolog. És azért sem, mert – ha csak áttételesen érzékeltetve – van elég rossz emléke az emlékezőnek. (A szovjet kritika nemhiába próbálta megfejteni jelképeit, a „beszélő macskát”, a már említett „harkály-embert”, akivel úgy volt kénytelen együtt élni a Szentkút emlékezője, mint egy szüntelenül mérgező betegséggel, egy daganattal. „Hogyha ezt a daganatot előbb kimetszették volna!”) Többről, másról van itt szó, nemcsak egyszerűen elrontott évek utóízéről, szenvedések emlékéről, hanem inkább magáról az érzékletessé tett mulandóságról, az ellenpontozza itt a létezés (egy alkony, egy nyíló bokor, egy gyerekkori ünnepreggel) gyönyörűségét. „Ki adja vissza nekem az elveszett időt?” – kérdezi Katajev két leíró bekezdés között, váratlanul s hangsúlyosan. Az időt, melynek személyünket érintő pusztítása, mint egy tudatunkra, érzékeinkre korlátozódott atomrobbanás hatása, a Szentkút elejétől végéig, mindennek lassú elszenesedésében jelentkezik, míg végül olyan nem lesz a megperzselődött világ, mint egy roppant szénmező. Az arcok, a tájak, az amerikai éjszaka, a felködlő gépdarabok szenesedése, ez a soha meg nem nevezett atombomlásra utaló, de kezdettől fogva nyugtalanító jelkép fejlődik fel végül, az álom befejezésekor, a hullámzó hamuréteggel borított világ képzetében, melyben az író mint molyrágta pamutgombolyag bomlik szét, válik semmivé. „Nem éreztünk félelmet, rettegést, csak véghetetlen szomorúságot” – írja Katajev.

Az altatás alatti álom, mely az örökkévalóság kútjánál indul, és hosszan kanyarog az ifjúság, a férfikor, az első szerelem és a végső kérdéseket bolygató amerikai útirajz állomásai között, ide torkollik hát, ide, a halálélményhez, a személyes megsemmisülés víziójához. Ide torkollik, meg nem is torkollik ide. Mert a könyv legeslegutolsó képében ez a szétfoszló gomolygás az operáció utáni ébredés egyszerű tárgyaiban ölt apránként testet: ott vagyunk az orvosok, a tálkák, a dréncső mellett, s nem messze az ébredezőtől ott van a Szentkút, s ott az öregember, aki szorgalmasan öblögeti ki nem fogyó palackjait.

Ez az út a Szentkúttól álom emlékképeken és álom megsemmisülésen át vissza a Szentkútig – bárhogy forgassuk is –, teljes emberi életút. Csakhogy egy másfajta művészi teremtés közegével kirajzolt. Katajev, a modern próza lehetőségeit latba vetve, megkísérelte elérni a költészet határterületét. Ezt tette, ha költészeten képzeletünknek azt a teremtőképességét értjük, mely tudatunk valóságcserepeit úgy tudja szavakkal létrehozni, összerakni, újraforrasztani, hogy közben kitetszik mélyebb összefüggésük, rejtett, érvényes, de a puszta logikával közölhetetlen jelentésük. Azt a képességét, mely adott területén, más műfajokhoz képest, mérhetetlenül több és bonyolultabb információt tud közölni. A Szentkút tehát – így összegezhetjük – az öregedő írónak olyan prózában írt, de költői műve, melynek, mint egy nagy, búcsúzó versnek, egy fájdalmasan telített létérzés a tartalma. Kivonatolni, prózára fogni ez a „vers” nem hagyja magát, de lehetetlen át nem élni emberi mélységét, nem gyönyörködni katartikus szépségében.