A válaszút regénye

Én a változás festője szerettem volna lenni, a megragadott pillanaté…” – mondatja főhősével, Théodore Géricault-val A Nagyhét-ben Aragon. Nem kell valami éles szem ahhoz, hogy ebben a mondatban felismerjük az író legszemélyesebb vallomását. Hiszen a Nagyhét-ben magában véges-végig erről van szó: a változásról, a dolgokat élére állító pillanatról. Ehhez képest maga a történet, a realista pontossággal felépített egész korrajz, az összes, nemcsak gondosan, hanem hatalmas gazdagsággal dokumentált történelmi elem csupán szerencsés tárgyválasztás eredménye. Az olvasó figyelme persze oda van bilincselve a „tárgyhoz”, ott van 1815 márciusában a Napóleon partraszállásától megbolydult Párizsban, s elkíséri ő is – szinte együtt lovagolva a testőrökkel, fejvesztett tábornokokkal és véletlenségből királyhűnek maradt csapatokkal – a menekülő XVIII. Lajost. Látszatra minden szereplő hiteles (mennyi ismert történelmi név!), minden motívum pontos, minden leírás reális. Aragon maga vallja, hogy tizenháromszor dolgozta át a regény elejét, hogy Párizs képe korhű legyen. Mégis nem lehet elfelejteni azt a leleplező felkiáltást, Aragon közbekiáltását az alvó Géricault-ról: „De hiszen én álmodom… Mindezt én magam álmodom. Természetesen. Végtére is mindez nem Théodore élete, hanem az enyém, ugye felismerik? Az életem, az én életem… Egész életem tapasztalata.” És persze nem lehet feledni a további ihletmegnevező közbeszólásokat sem, azt például, hogy a regény egyik legfeszültebb fejezete: a republikánusok poix-i gyűlése, mely új világot, új utakat tár a titkon hallgatózó Géricault elé, az író 1919-es veelklingeni emléke. Nem lehet mellőzni, hogy egy jelenet Elsa Triolet regényéből, egy leírás egy korai, kiadatlan írástöredékből plántálódott át. Sőt – s ez talán mindennek a teteje –, a poix-i éjszaka után, amikor az áruló Firmin felemelt késsel tapogatja a bordák közt az alvó Géricault szívét, Aragon egyszerre csak rászól az olvasóra: Nem ismerik ezt a zúzott orrú figurát, nem emlékeznek erre a jelenetre a Martin Chuzzlewit-ből? „Én gyerekkorom óta ismerem, anyám minden este Dickenset olvasott nekem… s nem is egy, hanem ezer alkalommal láttam álmomban a jelenetet.”

Hogyan? Ha ilyen törékeny a regény világa, hogy egy gonddal épített jelenet egyetlen boszorkányos mondattal eltörölhető, ha olyan laza az időbeli határoltsága, hogy az író tetszése szerint lépi át, s rajzolja bele a saját ifjúságát vagy éppen hatvanéves magát, amint gyürkőzik a vállalt feladattal, vajon akkor létrejön-e az, ami nélkül nincs regény, létrejön-e objektív valóság? Nem, ne vezettessük magunkat félre, hiába mondja Aragon az első könyv végén: „Íme négyszázegynéhány oldalt álmodtam s mindebből semmi sem létezik” – nagyon is jól tudja ő, s meg is mondja: „mindez igenis létezik, a vasúttal, a rádióval, a radarral”, vagyis az egész jelenkorral, az ő és a mi személyes jelenlétünkkel együtt.

Mert persze egy pillanatig se lehet komolyan kételkedni abban, hogy Géricault története valódi történet, a szó írói, és nem történelmi értelmében. Géricault csakugyan ott van XVIII. Lajos testőrei között, akiknek egyenruháját olyan alaposan megnézte magának Aragon, hogy nem sajnálja oldalakon át leírni (még azt is megtudjuk, hogy a hát- és a mellvért letéve olyan, mint egy imára kulcsolt kéz), s véges-végig valóban ott lovagol a menekülésben, s keresi, mint mindenki az adott pillanatban, a változás miértjét, a letűnő régi és a születő új rend erkölcsi minőségkülönbségét. Olyan szabályos regény ez, mely eszközeiben tudatosan kapcsolódik a hagyományhoz: balzaci zömökséggel indul, Victor Hugo-i lírával hömpölyög előre, s olykor tolsztoji részletezésekbe árad szét. Mintha csak a régi pastiche-a lenne. Semmi köze a divatos történeti regényekhez, sem azokhoz a modern történelemábrázolásokhoz, amelyeknek célja a leleplezés, a múlt kiemelkedő pillanatainak, egy-egy jelentékeny szereplőnek gunyoros, szkeptikus, tételszerű boncolása. Nem, Aragon – ha minden modern regényírási fogást alkalmaz is –, mestereihez híven, a történetet magát azzal az aprólékosan pontos igazságra törekvéssel építi fel, azzal az aggályos tárgyi hűséggel, amely részben erudíció, részben a végletekig megfeszített képzelet gyümölcse. Elmondhatja már-már ő is, amit Roger Martin du Gard vall a naplójában: „Képesnek érzem magamat, hogy mindennek, amit csak elbeszélek, megadjam az igazságnak ezt a fokát”, vagyis azt, hogy teljes valóságnak tetszik. Közbeszólásaival, élményforrásainak leírásával, a transzponálások megnevezésével együtt korántsem olyan szubjektív, mint általában a tudatfeltáró regényírók (a mélytudat figurára kölcsönözve is legalanyibb birtokunk!), s ha eredendő lírai tehetsége, verbalizmusra való hajlama miatt az általános szubjektivitásból nem a Hemingway törte úton vágja ki magát, mégis alanyi jelenléte egy hagyományos és mesterien objektív regényszövet alól bukkan időnként elő.

Meghökkenni ezen az alanyiságon, a modern regény távlatokat nyitó, mondanivalóra figyelmeztető fogásain ma már amúgy is képtelenség. Egy nagyszabású lírikusnak nem lehet megtiltani, hogy ki ne beszélje, amiről beszél, hogy ne leplezze le jelképeit, hogy áttételes ábrázolásai mellé oda ne rajzolja a dolog leghitelesebb értelmezését. Hiszen Aragonnak a „történelmi tárgy” keretében a legszemélyesebb, élettapasztalatot összefoglaló témájáról van szó. Figyeljük csak meg, hogyan, mekkora pátosszal és lírai hévvel vall róla: „Meglehet, azért nyúltam a történelemnek ehhez a különös, régi szövetéhez, kétségekkel és bizonyságokkal terhesen, azért követtem a szövet egymást keresztező szálait, emberek és színek bonyolult hímzését, meglehet, azért vetettem magam az elhanyatlott idő tömegébe, hogy kiszakítsam magam, most, hogy pályám a befejezés előtt áll, a világ túlságosan egyszerű és egyvonalú látomásából, s megkeressem a porban különféle magjait annak az embernek, aki vagyok, akik vagyunk, és főleg azt, ami belőlünk születik majd, ellentétben mivelünk, fölöttünk, rajtunk túl, a temetőknek azt a tavaszát, mit jövendőnek neveznek.” S csak még egy mondatot a szenvedélyes vallomásból: „Azért vállalkoztam rá, hogy minden erőmmel, minden akaratommal, oly tébolyult munkával, mely fejcsóválásra készteti környezetemet, az egész múltat a jövő medrébe zúdítsam.

Miről van hát szó? Aragon megmondja: a jövőről, mely a jobbra való emberi erőfeszítés és önfeláldozás folyamatosságából áll elő. Géricault válaszúton áll, ahogy válaszút elé kerül egész Franciaország abban a pillanatban, hogy Napóleon partra lép. Az Aragon festette nagy történelmi freskó a választások freskója. Olyan kép ez, melynek középpontjában ott izzik még az éppen lecsapott villám. Van, akit földre vert, van, aki egérutat keres, aki a zűrzavarban lopni készül, s van, aki kétségekkel és reménységekkel a szívében kutatja jövendő útját. Valahol a háttérben ott a nép is, amely urai riadalmában a maga jobb sorsát szimatolja. Éles fényben, egynemű fényben világol minden arc, a Bourbon-hercegektől kezdve a királysághoz állt napóleoni tábornokokon és tiszteken át a nyomorgó, öntudatra nem ébredt népig. Nem, nem Théodore Géricault, a múlt századi festő festette, nincs benne semmi A Meduza tutaja magányba zuhant révületéből, s még abból az intim életanyagból is aránylag kevés, amely általában a regényirodalom legszokottabb témája. Inkább Caravaggio-kép ez – kire a regény hivatkozik is –, fénybe mártott, egy gondú emberekkel a sötét háttér előtt. Érezni, lehunyjuk a szemünk, s innen mindenki szétszalad. Igen, de merre induljon Géricault? A kötelesség, az emberi szolidaritás a király testőrei között tartja, kikhez ugyan nincs más köze, mint hogy tündöklésük idején, saját művészi válságában időnyerésül, menedékül, elfogadta piros egyenruhájukat; a lelkiismeret, a legbelső vezető, Napóleonon át azokhoz vonzza, akiknek dadogó, nehezen kihüvelyezhető beszédéből mégiscsak a készülő jövőt, a nép jövőjét érezte meg azon a poix-i éjszakán. De Géricault sorsa az, hogy nem a jó és a rossz között választ. Az ő helyzetében még csak a folyamatok lassan összerakodó jeleit, azokat a gyakran elboruló, máskor kivilágosodó tendenciákat látni, amelyek majd csak nemzedékek eltűnése után érnek be azzá az emberséges jövendővé, amelyre a kommunista Aragon a mai Franciaországban szenvedélyesen vágyik. Géricault helyzetéről, választásának nehézségéről idézzük ismét csak az írót, bár értelmező mondatai úgy megütik a szemet, hogy a regény minden francia és magyar ismertetője ugyanazokat kénytelen idézni. „Ebben a században az én részemre nincsen járható út – mondta még Géricault, és olyformán révedt el, mintha valahol az utcák mélyén olyan dolgokat nézne, melyeket innen nem látni.” De, hogy ne maradjunk meg örökösen Aragon szövegénél: A mi dolgunk az – mondja a háború alatt Cecil Day Lewis, Géricault-val rokon helyzetben –, hogy a kevésbé rosszat védjük a rosszal szemben.

Nem, Géricault nem láthatja a jót, csak mélységes emberi együttérzést érezhet mindazokkal, akik készítik a jobbat. A pusztuló világ középpontjában, jobbra vágyással a szívében, a korban átérthető igazság teljét tapogatja, de nem láthat azon túlra. Ez a felismerés, melynek érvényét aprólékos gonddal és részletezéssel dokumentálja Aragon, áthatja A Nagyhét egész szemléletét. Claude Roy, a nálunk is ismert kritikus, azt írja a Liberationban, hogy ez valahogy új, egészen új vonás Aragon művében. „Nem írt még soha – írja – ennyire szántszándékkal megbékítő és méltányos könyvet, mely jobban igazságot szolgáltatna legelszántabb ellenfeleinek is, amely inkább ki akarná mutatni az emberben a nemességet, még ha hitványsággal van is elkeverve…” S csakugyan, a regény konkrét történelmi világában, ebben a soká-soká fel nem tisztuló clair obscurben, Aragon messzemenő méltányossággal írja meg a cseppnyi jót olyanokról is, akik arisztokrata merevségből, mint Richelieu herceg, vagy egyéni sorsuk kényszeréből, mint Berthier, vagy fiatalos elvakultságból, mint a királyhű polgárifjak, a rosszat választották. Közbeszólásaiban pedig – hidat, összefüggést teremtve a múlt és a jelen között – magyaráz egy sokaktól támadott, sokaktól félreértett magatartást, mely Géricault-nál világosabban, biztosabban látja a jót, és ha gyötrődéseken, válságokon és újrakezdéseken vezet is át az út, a jövő szolgálatát tartja műve legfőbb érdemének. S ily értelemben nemcsak a válaszút regénye A Nagyhét, hanem személyesen Aragont illetőleg a választás magyarázata is: régies szóval csaknem a szerző zaklatott magamentsége – költői pátosza és találékonysága teljes fegyverzetében.