Egy háborús kalandregény

Annyi okosat mondtunk már arról, hogy miért jó egy regény. A mondanivaló értékéről, a művészi kidolgozás színvonaláról. Annyi, annyi absztrakciót. Pedig szemtől szembe egy könyv kezdő mondataival egy puszta érzés dönt: elfogadom, látom, elhiszem. A kritikusi véleményformálás mindig ilyesféle érzések lefordítása, logikába öltöztetése. A szakma visszássága, hogy ez a gyakran bizonytalan érzés elsődlegesebb, fontosabb, mint minden, amit ráépítünk. Az ízlés a törvénykönyvünk, a többi törvénymagyarázat.

Kiindulásul érzéseimet írom hát ide. Bates jó író. A tetszés, nem tetszés kezdetben a mondatok megmunkáltságán múlik: láttat-e az író, van-e megfigyelés egy-egy jelzőjében. Nem tehetek róla, számomra evidens: aki kicsiben, mondatról mondatra nem dolgozik írói erőfeszítéssel, annak világrengető mondanivalóival is baj van. Vagy talán nem regényben kell megírnia őket. Ha az apró füvek, a bokrok nincsenek a helyükön, a ragyogó csillagos eget is festettnek érzem fölöttük. Bates így kezdi a Jó széllel francia partra első fejezetét: „A holdfényben odalent ráncot vetettek a hegyek, mint a gyűrött ruha.” Ebben mindjárt van egy jó, érzékletes megfigyelés. „A jeges völgyek, hol árnyékba borultak, hol, akár a keményítő, fehérlettek a telihold tiszta világánál.” Repülőgépen vagyunk, onnan nézzük az éjszakai tájat. A hasonlat a keményítővel megint láttató. Érezhetően egy világ kezd itt kibomlani, az olvasó lát, tapint, érez.

Bates, a tájleírás után, így folytatja: „Jó néhány órája repülnek már Franciaország és az Alpok felett Olaszország felé, s most vissza. Kiszáradt a szája. Hátraszólt az embereinek a gégemikrofonon:

– Itt a francia határ megint. Nincs semmi hiba?

– Csak az, hogy otthon szeretnék már lenni – szólalt meg a hátsó géppuskás altiszt. – Beledöglök, annyira unom már. Azt sem tudom, milyen nap van, milyen év?

– Kétszáztizennyolc Krisztus előtt – mondta Sandy –, Hannibál seregeivel kelünk át az Alpokon.

– Lehet – hagyta rá Godwin. – Connie-nak az is mindegy. Csak ül és fapofával malmozik.

– Malmozik a halál – felelte O’Connor – majd megesz a fene.”

Ez megint eleven. Az író mindössze egy általános megállapító mondatot kockáztatott meg („Jó néhány órája” stb.), s nyomban belement a figurába („Kiszáradt a szája”). Számomra ez az ugrás bizonyítja, tudja, mi fontos, mi nem. Hiszen írhatta volna úgy is: A repülőgép személyzete, Franklin, Godwin, O’Connor és Sandy unatkozva repült vissza Angliába Franciaországon át –, s akkor mi ásítoznánk. Persze, nincs itt szabály (ahogy a regényírásban általában nincs feltétlen szabály), de a közvetlen ábrázolás a modern regény alapvető formája. Az író, egyik vagy másik figurába belehelyezkedve, nem is meséli a történetet, hanem a személyes élmények egymást követő sorát közvetíti. Ha bírja átélőkészséggel, a színháznál is forróbb, elevenebb lesz minden. Ott vagyunk például a kényszerleszállást végző repülőgépen, s a katasztrófát a pilóta tudatával éljük át. „A világos föld gyorsan közeledett feléje, és az érintkezés első pillanatáig biztonságban volt a gép. Egy másodperccel később érezte, hogy valami baj van. Túlságosan puha a föld és a hold néhány másodpercig vadul rázkódott az égen. A Wellington bukfencet vetett a talajon, mintegy háromnegyed körben, és Franklin nem tudta visszatartani. Érezte, hogy valami előredobja… Egy pillanatra elsötétedett minden, aztán teljes erővel feléje vágott a hold, darabokra tört a szeme előtt, és döbbenetes rémület hasított belé. Ebben a pillanatban felemelte kezét; érezte, hogy bal karja őrjítő erővel valami élesbe ütközik, aztán véres, üveges szilánkokra törik a hold, és azontúl nem emlékezett semmire.”

De elég. Az érzékletes megfigyelésekből, a közvetlen ábrázolás jellemző erejéből, a belehelyezkedés mélységéből világos, hogy Bates építőkövei kifogástalan építőkövek. Más kérdés, hogyan építkezik velük? Ez az, ami csak később, komolyabban előrehaladva derül ki. A történet aránylag egyszerű és érdekfeszítő. A kényszerleszállás után a négy repülő a sebesült pilótával együtt megpróbál kijutni a németek által megszállt Franciaországból. De Franklin, a pilóta, akibe belehelyezkedve mondja el Bates a történetet, visszamarad. Egy francia család rejtegeti, szerez számára orvost, ápolja, míg élet s halál között lebeg. Hosszú lábadozása alatt egyre-másra pusztulnak megmentői. Mire fölépül, már csak egy öregasszonyra és egy fiatal lányra számíthat. A lány, ápolója és szerelmese, csónakon szökteti ki a megszállt területről, keresztülvergődnek a vichyi Franciaországon, átcsúsznak a spanyol határon, s együtt utaznak tovább, most már közös otthonuk, Anglia felé.

A háborús történeteknek általában az a bibéjük, hogy mindnyájunknak van egy háborús története. Túlélők vagyunk, tehát happy endes a történetünk. (Bezzeg nem volna annyi szerencsés, megnyugtató befejezés, ha a halottak is mesélhetnének.) Úgy igaz, hogy minden háború végtelen pikareszk antológia. Ha valaki kiválaszt a sok közül egy kalandot, és elszánja magát arra, hogy azt regénnyé terebélyesíti, ahogy lényegében Bates ezt csinálja, jól vigyázzon, hogy a pikareszk történet súlytalanságát kikerülje. Mert a pikareszk kaland mondanivalója sohasem több, mint a szerencsés befejezés. Bates építkezésének a gyengéje – s ezt az olvasó a regény közepén túljutva lassan már érzékeli –, hogy nem tudja jelképi fokra emelni, mélyebb mondanivalóval felruházni története egészét. Pedig Bates nem az az író – láttuk például másik magyarul is megjelent regényében, a gyarmati kérdést, a keleti és nyugati lélek különbségeit feszegető Jacaranda-fá-ban –, nem az az író, aki meghátrál a nagyobb feladatok elől, aki ne akarna eljutni mélyebb rétegekig, a humánum jó művészre kötelező szolgálatáig. Mellékesen belerejt ebbe a könyvébe is két drámát, ami erkölcsileg súlyosabb, lélektanilag feszítettebb a megmenekedés drámájánál. Az egyik a francia hazafiak fegyvertelen, de cselekvő mártíriuma a német megszállás alatt, a másik pedig a sebesült pilóta lelki drámája, aki hosszú betegsége alatt elfogadja megmentői minden áldozatvállalását, holott ő csak hadifogoly lesz, ha lebuknak, míg rejtegetőit szó nélkül agyonlövik. Ha jobban meggondoljuk, egy ilyen lelkiismereti égő parázson táncolás valójában elég lélektani-erkölcsi (nem pikareszk) feszültség egy teljes regényre.

De hogy az elméletből visszakanyarodjunk a kritikusi érzéshez: Bates regénye valahol mégis mélyen megérinti az olvasót. Mi a varázsa? A lélekrajz ereje, intenzitása? Azzal csakugyan feledtetni lehet a történet súlytalanságát. S valóban, ami a lélekrajzot illeti, Bates erőteljes és pontos, s amellett mértéktartó is. Finoman, s mégis szűkszavúan árnyal; egy éppen csak felszínig ért bizalmatlansági hullám vagy egy félreértés lelki utórezdüléseit úgy csinálja meg, hogy az apró érzésvibrálások eleven ábrázolása közben sem él túlrészletező belső monológokkal. Hősei múltját se bolygatja – ez ugyan már nemcsak erény – , Franklinról mindössze annyit tudunk meg, hogy a háború előtt járt egyszer Olaszországban, s hogy volt Angliában egy szeretője. A francia lány is csak a jelenben él, s ott is csak annyira, hogy valami felelős és kételytelen biztonság, valami egyszerű és felemelő emberség sugárzik belőle. Bates láthatóan egynemű lelki tulajdonságokból mintáz, s közben annyira tartózkodó, mintha konzervatív regénytechnikája ellenére azokkal a modern prózaírókkal értene egyet, akik, mint Hemingway, a lelki valóságot csak külső megjelenésében tekintik valóságnak. Meg kell adni, lélekrajza a maga választotta egy dimenzióban így is szép és plasztikus, de tán dolgozhatna több dimenzióban is.

Nem, nem ez, ami az olvasót megérinti. A kárpótlás, a „varázs” a regény atmoszférájában, hangulatgazdagságában rejlik, az egymást váltó pillanatok bensőségességében. Nemcsak arra gondolok, hogy Bates a cselekmény legizgalmasabb fordulóiban is erős hangulatú, plasztikus világot teremt, ha hősei lappangásuk közben átúsznak például egy folyón, az éjszakai víz olyan, mint a cukor, s orrukat megcsapja a vízi menta erős és fojtó illata – jó író nem feledkezhet meg az ilyesmiről –, hanem arra, hogy az egyszerű, a mindennapi dolgokat sugárzó tartalommal telíti, érzelmi holdudvarral veszi körül. Amit nem ér el az egész történettel (az önmagán való túlmutatást), kitűnő és jobbára ösztönös írói készséggel eléri az apró, jelentéktelennek tűnő mozzanatokban. Egy példát a világosság kedvéért. Franklin és a lány menekülés közben fölfelé eveznek a folyón, a lánynál egy bőrönd, a fiúnál egy papírcsomag. A bőröndbe belül tintaceruzával bele van írva – Franklin véletlenül bukkan rá – egyenetlen írással, nyilvánvalóan süldőkorából, a lány neve, címe s utána csupa nagy betűvel: Franciaország, Földkerekség, Világmindenség, Világűr. Franklin így tudja meg szerelmese nevét, a gyerekkor meghitt foglalatában. Bates kitűnően, példamutatóan ért az ilyesfajta felgazdagításhoz. Az ő szitáló őszi esője Angliát hordozza magában, s honvággyal telíti pilótáit; egy teázás Marseille-ban, egy öreg, skót hölgy asztalánál, az örök angol teázások nosztalgikus légkörét idézi fel; s ami talán az egész regényben a legmélyebb jelenet: Franklin kézamputációját, ez egyszer az operáció teljes idejére, a horgászó lányba belehelyezkedve érzékelteti, s nem is láttat a műtőből többet, mint hogy végül a horogtól sebzett halak vére összekeveredik a kiöntőben – megint a puszta jelenségen túlmutató jelképi tartalommal – a mosakodó orvoskézről alácsepergő, híg embervérrel. Ezt a jelképi elemekkel felgazdagított atmoszférát szolgálja persze a stílus is, a termékeny és gyakorlott író (tán a tizenötödik könyve ez) magabiztosan választékos és költőileg némileg megemelt prózája, amelyet olyan műgonddal, olyan árnyalatos alkalmazkodással tolmácsolt Róna Ilona, hogy a regény rejtett, búvópatakszerű lírai sodra magyarul is eleven.

Mit mondjunk hát összefoglalásul? Bates regénye háborús kalandregény. De a történelem transzkontinentális útjait járó átlagos háborús könyveknek messze fölébe emeli az ábrázolás intim szuggesztivitása, rejtett lírájú, érzékeny embersége.