Két felfedezés

Első regény – és tegyük hozzá nyomban: nagy meglepetés. Szabó Magdát költőként ismertük; Bárány és Vissza az emberig című két verseskötetében egy gyermekien érzékeny és férfiasan intellektuális költő kibontakozásának lehettünk tanúi vagy tíz évvel ezelőtt. S amikor a negyvenöt után indult fiatalok java részét, Szabó Magda nemzedékét irodalmunkból kisikkasztották, ő is eltűnt velük együtt, s legföljebb, mint ahogy ez már törvényszerű volt, műfordítások alatt találkoztunk nevével. A Freskó hát az íróasztalfiókból került elő, pár évvel ezelőtt íródott. Nem keserűség, sértődöttség szülte (pedig arra is lett volna elég ok), hanem az a természetes írói szenvedély, amely ha már egyszer beleesett a lélekbe, akkor mindig és minden körülmények között munkálkodik.

Első regény, mondom, de érett, kész író könyve, sőt bizonyos szempontból virtuóz is; méghozzá éppen abban, amiben legelmaradottabb regényirodalmunk: a regényépítés technikájában. A modern prózaírás technikája ugyanis – tán nem árt újra és újra lerögzíteni – a szerkesztésben, a hangulatok sűrítésében tér el leginkább a XIX. századétól, vagy kellene eltérnie. A mai élet zaklatottsága, váltóáramszerű hangulatingadozása, idegsejteket pusztító impulzussűrűsége teszi, hogy nehéz, szinte lehetetlen az élet vibrálását, mélységét visszaadni abban a kényelmes és nagy hangulattömbökkel dolgozó kronológiai sorrendben, amellyel a régi regényírók építkeztek. Nekünk új eszközökkel kell űzőbe vennünk az összetett valóságot, többfelől is, több szempontból is, több hangulatelemet, több cselekményszálat összeszőve. A magyar regény többnyire olyan, mint az Alföld – személyvonatablakból, pedig már repülővel is lehet „járni”. Ismerem az ellenérveket. De azt kellene egyszer belátni, hogy a szerkesztés: az intellektuális spekuláció szerepe, nem kordivatból, hanem valóságszomjból növekszik meg a modern prózában.

Ez persze meghökkentő, hogy a Freskó szerkezete virtuóz. Hozzá vagyunk szokva – irodalmi közhely –, hogy a nőírók – bármily mélyen és költőien ábrázolják is a mindennapok apró dolgait, bármennyire szembeszökő is hangulatelemeik gazdagsága, de – az élet által összegubancolt élményanyag beosztásához, kivált Nagy Sándor-i szétvágásához nem értenek. Egyszerűen nemigen tudnak szerkeszteni. Ezért különös, hogy Szabó Magda, akiben pedig megvan az az anyagközelség és élménymelegség, amiben a nőírók szinte utolérhetetlenek, úgy szerkeszt, olyan mesterien adagolja a történet anyagát a maga választotta, nehéz, modern formában, mintha férfiként legalábbis a negyedik regényét írná. A Freskó tizenhárom óra történetét mondja el, az őrült papné temetésének ürügyén, drámai sűrítésben egy papcsalád feszültségeit és széthullását. Az eseményekről s mindarról, amit a jelen hoz, s ami a múltban már mozdíthatatlanul megesett, belső monológokból értesülünk. A halál mindig felmérésre és leszámolásra kényszerít, így lök egyet az életen. De itt nem erről van szó, vagy elsősorban nem erről, hiszen ki törődik a Freskó-ban a szegény, megboldogult tiszteletes asszonnyal, akit évek óta elmegyógyintézetben ápoltak? A Freskó feszültsége a temetésre összegyűlt család fojtott, vonagló indulatgubanca. Nem a gyász, hanem Annuska, a kilenc év előtt megszökött, kitagadott lány, akit megnevezni sem volt szabad, polarizálja itt az érzéseket. Ő festett valaha rég, mikor még csak álmodozott arról, hogy festő szeretne lenni, egy freskót az egész családról. Ott van rajta apa, anya, Janka, a nagyobbik lány, Kun László, a vő, az örökbe fogadott rokon, az Árva, kik mind az istenes élet palástja alatt élik hiúságuk, szenvedélyeik, megalázottságuk kínjait. Micsoda élet, és milyen család! Mintha Emily és Charlotte Brontë tolla alól keltek volna életre. Az Árva mondja a regényben, pedig ő nemcsak a család érzelmi tolvaja, de a könyvek, ezüstkanalak titkos kiárusítója is: „Verés lett belőle (ti. abból, hogy Annuska hazahozott egy képet), mint majdnem mindenből, de az igazi verés mégsem e miatt a kép miatt következett be, hanem a Biblia volt az oka, az Apa drága, bőrkötéses Bibliája, benne a feketeselyem könyvjelző, amelybe Mamácska hímezte bele gyönggyel hajdanán, hogy »Az Isten szeretet«. Milyen kár, hogy Apácska folyton a Bibliában őrizte a kegyes mondást, és nem tette fel a falra, mint egy faliújság cikket vagy dekorációt – életében nem ismert házat, ahol olyan kevés szeretetet tapasztaltak volna a bent élők, mint az övékben.”

A Freskó, mondom, ennek a szeretetlen családnak a freskója, ahol a puritanizmus nem tűr meg képet a falon, ahol sosem volt karácsony, mert az nem a mi ünnepünk, hanem az Isten születéséé, ahol mindenki azt vette a másiknak ajándékba, aminek maga örült („Janka varrókészlettel lepte meg Annuskát, aki az Istennek sem akart foltozni soha, Apácska megvette Jankának a legújabb imádságoskönyvet a legújabb szakácskönyv helyett” stb.), s ahol Kun László, a békepap, akit veres bolondnak nevez magában a fél család, joggal gyanítja, hogy a legjobb érveket tartalmazó, újságbetűkből ragasztott fenyegető leveleket saját apósa küldözgeti neki. De ez eddig csak helyzetkép, s nem dráma, pedig Szabó Magda úgy rajzolja újra írói eszközökkel Annuska freskóját, hogy közben megcsinálja a drámát, mert az egymás mellé illesztett belső monológokban fokról fokra kirajzolja a feloldhatatlan feszültségek előtörténetét, mindazt, ami megfülledt és robbanásra kész a családi együttélés katlanában, úgyhogy a végjelenet összecsapása és Annuska végső szakítása katartikus erejű drámává szélesül. Merész módszer ez – élőkép drámává ugratása –, mert minden az események adagolásán, az összefüggések fokozatos, pontos felfejtésén múlik. Szinte matematikailag kell kiszámítani – afféle lélektani matematikával – mit, hol és hogyan sző a regénybe, s mikor és mennyire fejleszt tovább, hogy az olvasó több oldalról is megismerhesse a dolgok rugóit, s ítélhessen. Megfeszített s izgalmas szerkesztés, de Szabó Magda valahogy nagyon is otthonra talált benne, s olyan természetességgel meséli a történetet, mint a kényelmes mesemondók. Előadása feszült, s egyben erőltetés nélküli. Poénjei úgy robbannak, mint a jól időzített bombák. S ebben, a szerkesztésen túl, az anyaggazdagság és az a dolgokhoz való meleg és költői kapcsolódás segíti, amely a legjobb nőírókra, irodalmunkban Kaffka Margitra emlékeztet; az az apró dolgokra figyelő szem, ahogy egy gyerekgügyögést, egy mosogatást megcsinál, az a költői képesség, amely minden eseményt, emléket valamiként összekapcsol a keze ügyébe eső tárgyakkal: egy ezüstkanál jelképezni tudja, s elővarázsolja a gyerekkort, egy rózsás porcelán készlet egy özvegyasszony boldog asszonykorát.

S ha már Szabó Magda egyik rokonát, ősét kimondtuk, hadd nevezzük meg a másikat is: Németh Lászlót, akivel rokon érzékenységgel tudja ábrázolni szereplői egymáshoz való viszonyának apró rezzenéseit, a belső feszültségek fojtott vibrálását, s akihez ezenfelül bizonyos tematikai, sőt alkati tulajdonságok is kapcsolják.

Szabó Magda ugyanis – s talán ez az, ami kifogásolható regényében – érezhetően közeli élményből dolgozik, s aránylag kevés áttétellel teremti meg a Freskó világát. S tán ez nem is lenne baj – hozzá is vagyunk edzve –, ha minden beleélése ellenére nem mintázná kissé tömbszerűen leegyszerűsítve hőseit, s ha nem azonosulna, egy költő lírai erejét latba vetve, főhősnőjével. Éppen az elégtételadásnál, a regény végén, ez az azonosulás némi elrajzolásra, puhaságra vezet. Bár ki tudja, egyelőre méltánytalan a narcizmust Szabó Magda szemére vetni, hiszen szinte nem elég, de sok is, hogy első regénye oly üdítő olvasmány, a szerkesztés, a gazdag életanyag és nem utolsósorban annak következtében, amit már előbb említenünk kellett volna, hogy bámulatos épelméjűséggel és pontossággal képes elénk tárni az ötvenes évek társadalmi változásának lelki vetületét abban az értelmiségi rétegben, amelyben hősei mozognak; olyan épelméjűséggel, amely se nem tekinget ki az olvasóra, se az irodalmi díjakra, csak az igazat írja az író „keble Istenének” diktálása szerint. Persze mégis szeretnénk, ha az önkontroll szintén férfias tulajdonsága a szerkesztés férfiképességéhez méltó lenne. Az ábrázolás hiteléért se legyen Annuska olyan csodálatos – meg egyszerűen eleganciából se. Ne vegye senki malíciának: irodalmunk narcisztikus regényszükségletét ötven évre előre kielégítették már az előttünk járók.

De igaztalan ezzel befejezni. Szabó Magda írt egy érdekfeszítő, kitűnő magyar regényt. Dicséret és elismerés illeti érte.

 

Örkény Istvánt nem először fedezzük fel. Amikor 1946 végén a háborúból és a hadifogságból hazatért, már akkor egyszer felfedeztük. A hadifogolyéletről szóló beszámolója, a Lágerek népe, a folyóiratokban közölt novellái, számtalan karcolata, apróbb írása egy csapásra az új magyar próza élvonalába emelte. Nevét a felszabadulás után nyilvánossághoz jutott legjobb tehetségek mellett emlegették. Hamarosan megjelent novelláskötete, a Budai böjt, olyan kitűnő elbeszélőt mutatott, aki fő mondanivalóját, a háborús élményeket a mellbevágó szörnyűség és a nevetésre ingerlő groteszkség kettős feszültségében ábrázolta. Már akkor megmutatkozott, mennyire végletes alkat: túlzottan is megjárta a szenvedés bugyrait, s végsőkig csigázott megrendülését valami vad, keserű nevethetnékkel ellensúlyozta. Csakhogy az ötvenes évek elején a sematizmus korszaka sehogyan sem kedvezett ennek az átcsapásokkal dolgozó kettősségnek, mely helyenként úgy érte az olvasót, mint az áramütés. De nem kedvezett e kettősség egyik vagy másik tényezőjének sem, a nehezen oldódó humánus kétségbeesésnek vagy a groteszk röhögési kedvnek. Örkény hát szelídebb, szalonképesebb feladatokra kezdte alkalmazni a tehetségét, s ha talán azokban az időkben színvonalasabban is írt, mint az átlag, vállalkozásai nem voltak művészileg sikeresek. Ha el is ért eredményeket, azok látszateredmények voltak. Furcsa csak az, hogy ezt maga is tudta. Akkor felejtkeztünk el róla először.

Évek teltek el, míg végre megjelent egy tehetségéhez méltó kötete, az Ezüstpisztráng. Örkény a maga megzabolázhatatlan, s öngólra játszó humorával azt az alcímet adta a könyvnek: Kis remekművek. Igaz, akadtak benne valóban kis remekművek is, a mai Egyperces novellák előképei, meg akadt pár kitűnően lekottázott kis jelenet, pompás valóságérzékkel odavetett tollrajz, lírai elmélkedés Márai Sándor modorában és néhány telibe találó szatíra. Tehetséges kötet volt, ha nem is a nagyközönség, az irodalmárok szűkebb rétege felfedezhette újra Örkényt – ahogy, persze, fel is fedezte, bár az Ezüstpisztráng a maga csillogó, de könnyedebb műfajában nem vetekedhetett az akkori idők legjobb termésével, Ottlik regényével például, meg egy-két összefoglaló novelláskötettel.

Közel tíz év telt el az Ezüstpisztráng óta, mire a Tóték című kisregény és annak darabváltozata, valamint a Jeruzsálem hercegnője című új elbeszéléskötet megjelent. S már túl is lépünk a tíz éven, mire a legújabb könyv, a Nászutasok a légypapíron kezünkbe kerül. A felfedezés és a feledés nagy időközeit ugrottuk át, kiindulásunktól számítva több mint húsz esztendőt. Nem csekély idő ez egy író életében. S nem csekély érdekességű az a hallgatások és kísérletek árán érlelt mű, amelyet évek gyümölcseként Örkény most egyszerre elénk tett. A nagyon is kiérdemelt új felfedezés jóleső pillanatában vessünk hát számot vele közelebbről.

A Tóték magas irodalmi rangú, sikeres darab, a Jeruzsálem hercegnője feltűnést keltett, kiemelkedő elbeszéléskötet. Örkénynek legjobb pillanataiban sikerült itt századunk egyik alaptémáját: a kiszolgáltatottságot groteszk, ironikus látása ellenére, katartikusan ábrázolnia. Sikerült kesernyés vagy keserű humanizmusával mindnyájunkat megrendítenie. Mindezt merészen eredeti formában, jelképekkel élve, helyzeteket, jellemeket ad abszurdumig futtatva, s az anekdotizmus provinciális hagyományát többnyire elkerülve. Érezni, hogy jelentékeny tehetsége végre magára talált. De hogy a magára találás útja kanyargós és rögös volt, az bizony még meg-megmutatkozik. Egyik nyilatkozatában Örkény maga is panaszolja. Pedig, ha a tehetség mértéke és a vele gazdálkodó művészi igényesség együtt szabják meg egy író pályájának ívét, akkor Örkénynek aligha lehet panasza. Tehetsége odavetett írásaiból is kiszikrázik; művészi igényességének biztató felső foka kísérletein vagy bukásain is mérhető. Csak, ha valamivel kevesebb világi ügyességet kap, akkor lehetne még szerencsésebb. Kitűnő intellektusa mindenesetre fel tudja ismerni azt a keskeny utat, amelyen tehetségét végig kellene vezetnie – fel tudja ismerni, csakhogy a kísértő túl gyakran incselkedik vele. A Jeruzsálem hercegnőjé-ben van négy-öt olyan novella, amely a magyar elbeszélő irodalom állandó antológiadarabja lehet. A címadó írás például olyasfajta kimagasló remeklés, mint, mondjuk, Hunyady Sándor művében a Rivièra. Nem véletlenül kerül ide Hunyady neve: neki is gyakran megjelent az ördög. Örkénynek a sikerhajhászás az ördöge; szellemeskedéssel akarja megnyergelni. És mivel sziporkázóan szellemes, úgyhogy ötletei szinte sorban állva könyörögnek maguknak helyet a papíron, észre sem veszi, hogy az ábrázolást szolgáló szellemesség mikor vált át, mikor adja el írása hitelét egy viccért. A Tóték című kisregényben például a háborús kiszolgáltatottság már-már zseniálisan felépített példázatát csaknem kényszeresen röhögtetésbe fojtja. A Macska-játék című másik kisregény végjelenetében (a Jeruzsálem hercegnője egyik legnagyobb vállalkozása) gondosan előkészített írói mondanivalóját áldozza fel az olvasó rekeszizmai kedvéért. Végül, szinte csak szemlesütve lehet megemlíteni, hogy ő, aki tudja, hogy az anekdota prózánkban milyen pusztító hagyomány, nem egy formás anekdotát ír meg új kötetében, puszta mulattatásul.

És közben – jellemző kettősség ez is – ott van, benne van az igényesség felső foka is. Annyit átélt, annyit végiggondolt; nemcsak pedzi korunk alaptémáit, nemcsak tapogatja azt, ami vérre megy neki is, nekünk is. Alig akad prózaírónk, aki olyan lényegre törően ismerné fel a morális vagy intellektuális alapkérdéseket. Aki olyan világosan tudná, hogy a ma mondanivalói kedvéért a tegnapi regénytechnikát is át kell formálni. Mindehhez nemcsak a tehetsége jelentős, kitűnő a szakmai tudása is. Csaknem mindent tud, ami a próza magas fokán tudható. Valóságérzéke, tömörítő és jelképteremtő ereje, intellektuális témaátalakító készsége példaszerű. Gazdag és kimunkált eszközű író, akinek ösztöneibe szívódott fel a tudatossága, s aki – ha akarja – még lefelé húzó ösztöneit is féken tudja tartani.

Nehezen találta meg magát – bizonyos. Kínnal, vargabetűkkel, kísérletek árán ma mégis eljutott oda, hogy újra helye van legjobb prózaíróink között. S ezt nem az alkuival, hanem az igényességével érte el. Általa vált népszerűvé. Nem kell majd még egyszer felfedeznünk.