Mándy Iván

Bár még nincsenek kötetben összefoglalva, beszélni kell Mándy Iván novelláiról nemcsak azért, mert írójukat a Baumgarten kuratórium éppen most tüntette ki, hanem mert ezek a novellák olyan művészi eredményei a fiatal magyar szépprózai ábrázolásnak, melyek a novellaírás nem egy lényeges problémájára megfelelnek. Mit jelent ez? Nem többet annál, mint hogy Mándy Iván kialakított egy nagyon is sajátos, messziről felismerhető, érett novellastílust, amelynek segítségével jó, sőt gyakran kitűnő elbeszéléseket ír. Ábrázoló módszerének érvényességéről azonban korai lenne talán ennél többet mondani. Mégis kétségtelen, hogy novellastílusa beleillik abba a módfelett igényes íráshagyományba, melyet irodalmunkban Gelléri Andor Endre és Pap Károly neve fémjelez.

Közhely, hogy a novella legfőbb problémája a sűrítés. Annyi meghatározás mellett, eggyel szaporítva a sort, mondhatnánk azt, hogy a novella az epika szonettje, azzal a paradox különbséggel, hogy valójában nagy lélegzetű műfaj. Olyan kürtszólam, amelyet végig a legnagyobb erőfeszítéssel kell kifújni. Nos, Mándy Iván, a formáló, sűrítő módszerek alkalmazása előtt, már a tárgyválasztásban telt alaphangú, zárt témakört szemel ki magának. Novellái majdnem kivétel nélkül a külváros vidékén, a város peremén játszódnak, és alakjai is legnagyobbrészt a társadalom peremén kallódó emberek, vagányok, suhancok, máról holnapra tengődő kiszolgálók, csaposok, a józsefvárosi terek ődöngő figurái. Erős körvonalú, sűrű világ ez, néhol szinte egzotikum jellegű, melyet tömör, rövid jelenetekben, filmszerűen pergetett képekben ábrázol. Íme, egy jellegzetes filmkocka:

 

„A kapualjban felgyulladt a lámpa, valaki megfogta Spinyóka kezét, és egyszerre ott volt a táncolók között.

– Hát a Spinyóka nem táncol?

Lehajtotta a fejét, csöndesen vihogott, úgy mozgatta a karját, mintha ringatna valakit.

– Majd kerítünk neki táncost! Dönci, hol a Dönci?

Spinyóka még mindig nem nézett fel, de érezte, hogy a fejére tesznek valamit. Odanyúlt, és felcsattant a nevetés. Kis koszorú volt a fején – koszorú falevelekből, ágakból. Hosszúszárú, kókadtfejű virágot nyomtak a kezébe. Így állt a virággal, meg a koszorúval, és nevetett ő is. Hirtelen elkomolyodott, feje lecsúszott a mellére, sovány ujjai a koszorút babrálták. – De miért, miért?…

– Itt a Dönci!

Szélesen röhögő pofa állt Spinyóka előtt, csíkos ingben, horpadt kalapban. Nézte a lányt, aztán elkapta a vállát és megcsókolta.

– Tetszik neki! Ugye szép menyasszonyod van, Dönci?

– Éljen az ifjú pár!

Nászindulót játszott a verkli.”

 

Szembeszökő, mennyire érzelmi aláfestésű ez az ábrázolásmód, és mégis mennyire tartott, ellágyulás nélküli, rezzenéstelen. Rövid, kemény mondatokkal faragja meg a figurát, és metszi ki a jeleneteket. „Trükkje” éppen az, hogy a hangsúlyozott lírai anyagot mindig alakjai tudatán keresztül idézi fel; s így anélkül, hogy meghatódnék vagy távoltartását enyhítené, hitelesen bele tudja helyezni alakjait a maguk elkoptatottan és lucskosan érzelmes világába. Sőt, éppen azzal élteti őket, hogy az ábrázolás folyamán közérzetükkel telített egész világdarabot teremt mögéjük, életet meghatározó környezetet, s az összeütközések valójában ezeknek a más-más életdaraboknak az összeütközései.

Persze, ehhez a környezetbe kivetített érzelmi ábrázolásmódhoz rengeteg élmény, megfigyelés, írói nyersanyag kell és ezeken túl szigorú írástechnikai fegyelem. Hiszen hiteles anyag hiányában a figurák csupán üresen kongó társadalomtudományos közhelyek lötyögő overalljait öltik magukra, másfelől pedig a fegyelem kihagyása nyomban kockára teszi az egész ábrázolás sikerét. Egy rossz mondat, mellyel kilép alakjából, és állást foglal vagy értékel, sokkal nagyobb zavart kelt, mint egy-egy írói mellékfogás bármely lazább vagy több síkú ábrázolási módszerben. Meg kell adni: Mándy Iván bravúrosan állja a sarat mind az írói anyagbőség, mind a fegyelem terén.

Lényegében ez a belehelyezkedő, atmoszferikus ábrázolásmód is sűrítés, mert a környezetet, a világ valóságait mint lelki tájat, mint a jellemzés eszközét használja fel. A kulissza e novellákban maga is megszólal, előreviszi a történést. De Mándy Iván még fokozza a sűrítést azzal, hogy filmként pergetett jeleneteiben – hol a modern epika eredményeit felhasználva idő és tér távolságai között könnyedén forgolódik – csak a dolgok csontvázát mutatja meg. Az epikai részletezés rendszerint elmarad, az előzmények, az indokok homályba vesznek. A rövid, tömör mondat csak a lényeges jegyeket csillantja fel. S így az elbeszélések hiába füzérei az éles reflektorfénnyel bevilágított érzelmi pillanatképeknek, mégis, éppen az elmosott háttér miatt, puhább, melegebb tónusokat kapnak részleteiknél. Mint Thomas Mann tetralógiájában Ráchel menyasszonyi fátyla, hiába díszítik kemény, csillogó betétek, az egész alapanyaga puha és elomló. S így végül is ezek az írások lényegében tónusnovellák. Vagy mondjuk így: séták az emberi sorsok hangulati tartalmai körül. De mint a novellák hősei, e hangulatok is meglehetősen körülhatároltak, s árnyalati gazdagságuk ellenére emlékeztetnek a téli tenger monoton színeire. Végeredményben mind az emberi kallódás világából valók. Az öröm vagy a szenvedély fényes, lüktető hullámai például nemigen derengenek át a felszínükön.

Mándy Iván tudatában is van tónusos ábrázolása színcsonkaságának, láthatóan tágítja is újabb írásaiban novellái világát, fokozza történetei drámaiságát, hosszabbakra oldja keményen kopogó tőmondatait. Kísérletet ki nem adó, szigorú és néha már görcsös írásmódjával fokról fokra lép előre. Művészetét a műgond szoros abroncsként fogja körül, de ez az abroncs, bármennyire érett is stílusa, nem tágíthatatlan. Ha módszere, műgondja, mellyel jeleneteit komponálja, jelzőit vagy interpunkcióit felrakja, emlékeztet is mondjuk a németalföldi zsánerfestészet munkamódjára, mégsem bizonyos, hogy művészetének is ott van a határa, ahol a zsánerfestészetnek, vagyis a figuraábrázolásban. Írói igényei megejtő erőfeszítéssel szabadítgatják ki minduntalan írástechnikájának ebből a csapdájából. Nyilvánvaló, hogy lélektani érdeklődésének fokozódása lesz végül is a legbiztosabb mentőangyala. Modora pántját ma is ez az érdeklődés óvja a megmerevedéstől.

 

Mándy Iván mégis szerencsés író. Szerencsés, mert széleskörű értetlenség, tartós félreállítás ellenére gazdag és egyenletes életművet hozott létre, melynek eredményeit a fiatalabb prózaírók egész iskolája hasznosítja. Negyvenes évei végére elérte, hogy helye, rangja legjobb prózaíróink között vitathatatlan. Munkásságának megvan még a népszerűsége is – éppen az igényesebb olvasók körében, ha olyan népszerűségre persze sohasem is számíthat, mint a sikerírók; s olyanra sem, természetesen, mint a régebbi klasszikusok, akiknek prózájában van valami kivételes kolorit, valami belülről áradó ragyogás, amely a szórakoztató irodalommal való konkurrenciát lehetővé teszi. De vajon napjaink kiemelkedő íróiban, bel- és külföldön egyaránt, sok van-e még ebből a tolsztoji vagy stendhali koloritból? Ebből a fehér izzásból, amely mögött a teljes színskála áll? Bárhogy van is, Mándy egy szín írója, egy életérzésé, egyfajta lelki reflexé. De annak az egynek csaknem maradéktalan feltérképezője; ábrázolásának úttörő, realista mestere.

Másfelől szerencsés író azért is, mert művének szinte észrevétlen megtörtént a jóvátevő perújrafelvétele. Olyan irodalomtörténészek kezdeményezték, mint Vargha Kálmán és Nemeskürty István, olyan esszéisták és kritikusok vitték előre, mint Rónay György, Török Endre és Szabó György, s végül olyan részletes elemzések mondták ki ügyében a döntő szót, mint Vitányi Iván és a jugoszláviai Bori Imre tanulmánya. Vitányi Iván (Valóság, 1963. 6.) éppúgy, mint Bori, az elidegenedés elleni tiltakozásban ismeri fel Mándy írói mondanivalójának magját, ebben a tiltakozásban találja meg az írásra ajzó szenvedélyt, s rendkívül körültekintő és tudatosan új ítélethozatalnak szánt tanulmányában ilyen mondatokkal foglalja össze végkövetkeztetéseit: „Művészetpolitikánk eddig ilyenféleképpen beszélt Mándyhoz: Te, Mándy Iván, nem vagy a mi emberünk. Nem érted, ami nálunk történt, nem veszed észre a szocializmus építésének eredményeit, az új erők feltörését… Ezt nem nézhetjük jó szemmel… Hogy megélhess, írj olyan műveket, amelyek nekünk megfelelnek… Évtizedek múltak el, s te keveset közeledtél hozzánk. Az idő halad, s úgy látszik, te mindörökre lapalji jegyzet leszel nálunk.” „Úgy gondolom – összegezi elemzése eredményét Vitányi –, az elmondottak bebizonyították, hogy a marxista művészetpolitikának így kell beszélnie Mándyval: Te, Mándy Iván, a mi szövetségesünk vagy még akkor is, ha nem vagy ennek tudatában. Szövetségesünk vagy, mert ugyanaz fáj neked, mint nekünk, az ember önmagától, munkájától és embertársaitól való elidegenedése. Szövetségesünk vagy, mert többet leéltél már, mint az emberélet felét, de nem tudtál ebbe beletörődni. És szövetségesünk vagy, mert ugyanaz a vágy él benned, mint bennünk, a teljes emberi élet, s a megtalált harmónia után.”

Mándy Iván új könyvéről szólva, miért érdemes ezt az „új ítéletet”, bár elismerem, leegyszerűsítve, és összefüggéseiből kiszakítva, mégis idézni? Miért kell visszatérni rá, holott a kérdés, mint mondottam, eldöntött kérdés? Azért, mert a Séta a ház körül, amely anyaga nagyobb részében dokumentumjátékok gyűjteménye, a maga mindenkihez szóló, népszerű műfajában valóban mindenki számára teszi világossá az író alapállását, legbelső szándékait. Az az „ars poetica”, amelyet a novelláskötetekből és kisregényekből a kritikusok, az értők mint egy röntgenképből kielemeztek, az itt egy fénykép közérthető tárgyiasságával rajzolódik ki. A dokumentumjáték ugyanis, a novellával szemben, áttételek nélkül vagy sokkal kevesebb áttétellel dolgoz fel egy ilyen vagy olyan társadalmi problémát, s közvetlen ábrázolásában egyszerre közvetlen értelmet kap Mándy íróságának gyakran félremagyarázott és egymással összeszövődött két alaptulajdonsága. Melyek ezek a tulajdonságok? Unalomig szemére hányta már Mándynak a kritika, hogy hősei túlnyomóan az élet fő áramából kiszorult, a társadalom margóján élő figurák, terek ődöngő alakjai, munkájukba belefáradt kispolgárok, ügynökök, fűtők, kiöregedett drukkerek, magányos öregasszonyok. Unalomig elmarasztalta már azért, mert írói részvétét olyan esett hősökre pazarolja, akik sorsuk összegubancolt szálait már kibogozni képtelenek, s ha a jobb vágyát hordozzák is magukban, lelki reflexeik többnyire a megvert ember elgyötört reflexei. Eddig a sietős kritika. Hogy általánosítása igaz-e, érvényes-e például az utolsó novelláskötet, Az ördög konyhája legfrissebb írásaira, számba veszi-e az író világának szembeszökő tágulását – ne bolygassuk. Elég most annyi, hogy a Séta a ház körül dokumentumjátékai igazán egyértelmű feleletet adnak a témaválasztás társadalmi miértjére. Akár a káli cigányember mesterien megszerkesztett monológját hallgatjuk meg, akár a magányos vidéki tanítónőét (Rajzold fel Kávés Katicát!) vagy a családból kiebrudalt, szociális otthonba tett öregemberét, kisiskolás szinten is tudni lehet, milyen morális állásfoglalás, milyen emberi hűség vezeti az írót. Másfelől viszont, azok az elbátortalanodott, csaknem sérült lelki beidegzések, amelyek a Mándy-figurákon műről műre csakugyan eluralkodtak, nem kapnak-e kivételes hitelességet itt, ahol mégiscsak szemmel látható egy-egy életpálya tényeinek feltárása közben a berögződésük? A kishitűség, a tétova önbizalomhiány, mely a jobbra való vágyból és a remény újabb és újabb elillanásából fakad, a novellák rejtettebb indokoltságával szemben nyílt társadalmi indokoltságát itt igazán elnyeri.

De a Séta a ház körül-kötet mégsem csak dokumentumjáték-gyűjtemény. Benne van néhány novella is, többek közt a Vak varjú meg a Ketten haltak meg című film alapnovellája, a Ciklon. (Mellesleg, hiába kívánkozik filmre az anyaga, nincs szerencséje Mándynak a filmrendezőkkel.) Továbbá benne van szerényen, a kötet végére iktatva, egy „ars poetica” is, a Mit akarhat egy író? Őszinteségével, kedves, mulatságos öniróniájával igazán szép és bátor írás. Hadd vitatkozzunk mégis egy kicsit vele. Azt mondja itt Mándy, hogy nem tartozik írói adottságai közé se a cselekményformálás, se a fantázia, se a megfigyelés. Nem, ezekhez mit sem konyít. „Marad a belső világ – nevezi meg írósága alapját – meg ami az élményekből ebbe belefut.” S hogy élmény és belső világ hogyan keveredik, erre nyomban elénk tár egy példát: „Próba közben láttam egy színésznő arcát – írja. Nem volt játékban, magára maradt, és az arca is magára maradt. Fáradt, magányos arc. Beteg, öreg szülők botorkáltak át ezen az arcon. Akiket már nem lehetett kituszkolni, hiába is halnak meg, örökké ott vándorolnak azon az arcon.” A belső világ, hát persze – minden valamirevaló író azt írja. De mégis jó volna tudni, hogy kerülhettek erre az arcra az öreg szülők, ha nem a megfigyelés és a fantázia együttes mozdulásával? Jó volna tudni – az esztétika szakmai nyelvén szólva –, hogy lett akkor ez az arc a puszta külső látványnál tartalmasabb, már-már sorsjelkép? Hadd vessünk itt be egy kulcsfogalmat Mándyval kapcsolatban: a részvétet, az együttérzést. Ez már csakugyan színtisztán a belső világ sajátsága. S akkor mit tanúsít ez a színésznői arc? Azt, hogy Mándyban nem elvontan, esetleg csak a téma végső tanulságában él a részvét, mint a melegszívű, rossz írókban, hanem jelen van a megfigyelés primer mozzanatában, a képzeletet is hasznosító írói élményképzésben. S most vegyünk egy másik példát a Séta a ház körül egyik novellájából. A Ciklon-ban az öngyilkos lány szülei vendégüknek meghitt családi fényképeket mutatnak. Múltjuk, ifjúságuk csupa-csupa biedermeier idézetét. De se egy fénykép, se egy célzás az öngyilkosságba kergetett lányról. Az nincs, mintha nem is lett volna. S Ciklon, a vendég, ettől az apránként kirajzolódó embertelenségtől egyszerre megiszonyodik; fizikailag is úgy megüli a gyomorforgató utálat, mint az álszeretettel kínált, túl édes süteményektől. Mi mozgatja itt a megfigyelést és a képzeletet? A belső világ másik alaptulajdonsága: az emberi torzulástól való elborzadás. Az embertelenségre való különös érzékenység. Mert Mándy nemcsak együttérez, hanem elborzad, ítélkezik is. Persze, nem dagályos felháborodással, hanem a torzulások plasztikus rajzán keresztül. Mit higgyünk hát vallomásáról? Azt, hogy mint minden erős realista íróét, az ő élményképzését is determinálja kulcstulajdonságaival a belső világ. Nincs benne megfigyelés – a puszta leírás fokán; és nincs fantázia – mint céltalan elrugaszkodás.

És most nézzük a cselekményformálást – az itt a leglényegesebb kérdés. E téren uralkodik egy mesterségbeli babona, mely szerint a cselekményt, mint az írás vázát, logikai úton, előre létre kell hozni, s aztán a jelenetezés során rendben megvalósítani. Mint egy vasbeton vázra a ház, úgy épül rá a regény. Minden jó mesterember e szerint jár el – a legtöbb jó író pedig nem e szerint. Miért? Mert ez a módszer fordított: a logikai konstrukcióhoz alkalmazza az írói anyagot, és nem az anyagból bontja ki a benne rejlő konstrukciót. Mándynak ehhez a logikai cselekményformáláshoz valóban semmi érzéke. Ő az anyagát követi, azt a folyamatot, ahogy a megfigyelésben igenis gazdag és fantáziadús élményeit belső világa egyberakja. Sokszor megírták már, hogy eközben filmszerű vágásokkal pergeti az egyes jeleneteket, s mindent kihagy, ami fölösleges. Ehhez azonban még hozzákívánkozik, hogy a külső látványt mindig olyan erős belső valósággal egybekapcsolva tárja az olvasó elé (az arcot az öreg szülőkkel), hogy a külszín (gyakran a szükséges tudnivaló is) elcsökevényesedik. Mintha röstellné leírni az írói ténymegállapítás köznapi mondatait: pofon ütötte, felszállt a villamosra, megfogta a kezét, azt mondta stb. Csaknem betegesen irtózik az egyszerű közléstől. Így aztán az olvasónak könnyen az a benyomása támad, ami ugyan nem teljesen igaz, hogy örökösen belső síkokon mozgunk, az egyik szereplő belső síkja reflektál a másik szereplő belső síkjára (mint például Ciklon a torzult szülőkre), de hiányzik az objektív vagy objektívabb harmadik sík – az íróé. Márpedig világos, hogy a cselekmény a legegyszerűbben (és persze legtartalmatlanabbul) ezen a síkon játszatható. Elhiggyük hát Mándynak, hogy nem tud cselekményt formálni? Dehogynem tud, csak azt is jobbára a szereplők belső síkjain futtatja, magát csigázva, az olvasót meg kisebb-nagyobb rejtvények elé állítva. A tónus, igaz, ettől egységes lesz, érzelmileg-lírailag egységes, de egyben gyakran monoton is. Egy képtárban szerepe van a képek közötti üres faldarabnak is – a szemet nyugtató köznapinak, a lélegzetvételre jó ürességnek. Mándy egyelőre szorosan összetolja a képeket. Méghozzá egy markáns, nagy tehetség szuggesztív, rokon hangulatú képeit. Semmi térköz. Semmi pihenő. Sőt, jó néhányszor a felirat is hiányzik: vagyis az író objektív közlése, történetegyszerűsítő átköltése vagy netán intellektuális tárlatvezetése.

Ez az oka, hogy a novellákból az írói szándék – mint mondottuk – néha nem bontakozik ki elég pregnánsan. Pedig benne van az már az egyes elemekben, a fantázia mozdulásában, a jelenetezés érzelmi tervében. Csak az arányokon múlik elevenebb kirajzolódása, ha tetszik, az úgynevezett írói sík megerősítésén, a lelki reflexek változatosabbá, „objektívabbá” tételén, mely nélkül novellán túlmutató nagyobb epikai vállalkozás alig képzelhető el. Mándy a maga ösztönös, nagy tehetségével, úgy tetszik, régóta érezheti bizonyos módszerátalakítás szükségességét, s Az ördög konyhája ifjúságról szóló novellasorozatában – a kötet csúcsában – óvatosan, látványos kísérletek nélkül mintha éppen ebbe az irányba indult volna. A Séta a ház körül dokumentumjátékaiban pedig, az anyag szorítására, már nyilvánvalóan errefelé lép.

A kötet eredménye így kettős. Vitathatatlan irodalmi rangú, a műfajban csúcsteljesítményt jelentő dokumentumjátékokban népszerűsíti Mándy értékeit. Élesebbre vonja, vastagabb vonásokkal rajzolja át a nagyközönség számára portréját. Másfelől pedig a dokumentumanyag természete visszahat művészetére, úgy tetszik, tovább lazítja Mándy zárt artisztikumát, mely a maga kivételesen magas szintjén napjainkban egyre tágasabb életanyag megformálására válik alkalmassá.