Ottlik Géza elbeszélései

A gyanútlan olvasót már-már becsapja Ottlik Géza novelláskötete, a Hajnali háztetők. Azt hiheti, könnyed, fordulatos elbeszéléseket olvas, amelyhez tárgy szerint – ha ugyan egyáltalában szabad akár novellák, akár versek tárgyát lemeztelenítve összefoglalni – nagyobbrészt a két háború közti korszakkal foglalkoznak, s szinte el is kápráztatnak az író pazar életismeretével. Mindezt – folytathatná elmélkedését – olyan előadásban, mintha az író megfogadta volna egyik hősének tréfás tanácsát a modern prózaírás módszeréről: látszatra csakugyan „összekuszálja az időrendet”, „belekever kívülálló személyeket”, „oda nem tartozó dolgokról bölcselkedik”, de aztán egy mozdulatára az egész mégis összeáll, s nagy hirtelen befejeződik, hogy az ember (mármint az a bizonyos olvasó) töprenghet: hát mi is volt ez? Miféle ravasz vibráltatása az élet felszínének? Vitorlázásoknak, pezsgőzéseknek, kávéházi beszélgetéseknek és külföldi bolyongásoknak? Miféle pazar, néha nosztalgikus, néha meg viszolyogtató felszín? De aki jobban odafigyel, vagy aki ismeri már Ottlik Géza írásművészetét, olvasta nagyszerű regényét, az Iskola a határon-t – azt nem téveszti meg a felszín csevegése, az tudja, hogy itt másról van szó. Miről is? Valami nagyon erős, nagyon tartós erkölcsi mélységről, amely a csillogó és érzékletes külszín mögött elmondja a világról a maga ítéletét.

A címadó kisregény egyik figurája idézi azt az oly sok kárt okozó, mélyen kispolgári nézetet a művészetről, hogy (festészetről lévén szó) „a szép dolgokat kell lefesteni szépnek, nem pedig a szépet csúnyának, vagy a csúnyát szépnek”. S erre nyomban azt feleli egy másik, az íróhoz nyilván közelebb álló szereplő, hogy „a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehellünk belé”.

De téved, aki azt hiszi, hogy itt tetten érheti az író esztétikáját; amit tetten ér, amit kitapinthat, az legföljebb az esztétika egyik fele, az, hogy ihlettel, látomással, a lélek teremtő erejével Ottlik Géza csakugyan létre akar hozni egy sugárzó valóságot, amelybe a szépség, igazság és jóság formái negatíve vagy pozitíve mélyen bele vannak ágyazva. De mondom, téved az, aki ebből a művészi gőggel odavetett megfogalmazásból arra a következtetésre jut, hogy Ottlik Géza számára maga az objektív valóság közömbös. Ha így volna, nem működhetne – márpedig mint valami titkos mélyhullámzás, működik – esztétikájának másik fele, amelyet jobb megközelítés híján erkölcsi felének nevezhetnénk. Ottlik ugyanis hangsúlyozottan ítélkező író, aki kivételes érzékenységgel utal a jelenségek rejtett minősítő tartalmára, s egy magas színvonalú közerkölcs hallgatólagos ítéleteivel szigorúan él. Szigorúan, de az ítélet kimondását illetően előkelő tartózkodással. (Tehát nem ő „lehelli” bele, hanem adottnak veszi az erkölcsi normákat!) Aggályos és kiszámított építkezése közben sosem szól rá az olvasóra plakátszerű figyelmeztetéssel, minden mozdulatával, meglatolt odavetésével azonban az olvasó erkölcsi érzékére apellál. S egy idő múlva, még tompább szemmel is, lehetetlen észre nem venni, hogy a felszín alatt, a novellák látszólagos könnyedsége és eleganciája alatt, fondorlatosan rejtve, a mondat formálásába és a szórendbe ivódva, nagyon is heves ítéletalkotás munkálkodik.

S csak aki ezt a fojtott-indulatú ítélkezést rejtettebb munkájában követni tudja, az érti meg igazán Ottlik Géza mondanivalóit. Az jön csak rá arra, hogy írásaiban, játszódhatnak bár a Horthy-korszakban vagy negyvenöt után, s legyenek szereplői volt úriemberek, nem kipolcolva, hanem inkább csak morális vetületükben benne rejlenek társadalmunk eleven problémái. Ott van a becsvágyó kispolgár lelki üressége, megbillenő embersége a fasizálódás idején (Pangásos papilla), a fasisztoid úrifiú züllése (Uszodai tolvaj), az entellektüel sértődött bátorsága szemtől szembe a fegyveres csőcselékkel (Virrasztók), a szülő iránti szeretet és a politikai tisztesség konfliktusa (Kegyelem), a társadalmi, történelmi változás lelki vetülete, negyvenöt nyarának szorongó, gyöngyöző boldogsága (A rakparton). De a felsorolásból sajnos elsikkad éppen az a lélektani mélység és rátapintó biztonság, amely Ottlik Géza írásait a hasonló tárgyú művek közül kiemeli. Az előbb említett, s 1943-ban írt Pangásos papilla című novellájában például nincs többről szó, mint egy becsvágyó és érzelmileg kiégett banktisztviselőről, aki mindegyre vár valami megváltó, sorsából kilendítő változást. Felajzza felesége agytumorfélelme, hátha meghal, hátha sikkasztás árán Stockholmba jutva meg lehetne menteni. S amikor az ellenőrző diagnózis negatív, megvigasztalódik abban, hogy legalább háború lesz. Ottlik Géza semmi általánosítást nem tesz hozzá a történethez, de ha a fasizálódás lelki folyamatáról, a háborút örömmel üdvözlő kispolgárról gondolkozni kezdünk, valahol ott kell elkezdeni a gondolkodást, ahonnan ő kiindul. Vagy vegyük szemügyre a címadó kisregény, a Hajnali háztetők pompás társadalmi szatíráját. Látszatra egy horthysta államtitkár fiának gyomorforgató züllése, majd negyvenöt utáni elképesztő művészi karrierje, végül trükkös disszidálása (saját mázolmányaival átfest egy sereg értékes képet, s kiállítás ürügyén kicsempészi őket külföldre) áll az előtérben, de Ottlik Géza a villogóan megírt, hol mulattató, hol viszolyogtató történet mögött azt a problémát vizsgálja, méghozzá nagyon elgondolkoztatóan, miért tudhatott a meggyőződés nélküli alkalmazkodás, a cinikus dilettantizmus átmenetileg sikert sikerre halmozni, míg a regény másik figurája, a mélyebb erkölcsiségű művész, a maga lassúbb és meggyőződésen alapuló alakulása közben a művészeti élet perifériájára kerül. S ez már elevenünkbe vágó korkérdés – kétségtelenül.

Felszínnek és mélynek, látszatkönnyedségnek és rejtett súlyosságnak ebben a különleges egységében olykor megesik azért, hogy egy-egy hajszálnyit elbillen az egyensúly, az olvasó olykor csodálkozhat azon, hogy Ottlik Géza a maga szilárd ítéleteit, legfontosabb írói mondanivalóit miért bízza túlzottan is a feltételezett erkölcsi érzékenységre, miért nem hívja őket jobban elő – különösen a korábbi írásaiban? Novellái keletkezési dátuma azonban sok mindent megmagyaráz. A Hajnali háztetők nagyobb része ugyanis a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején keletkezett, és magán viseli – bizonyos fokig – a harmincas évek Nyugat-novellistáinak stíleszményeit. Ez a novellastílus, a kifejezés választékosságával, a jelzésekre vagy pusztán találó hasonlatra redukált jellemzéssel, tömörítette, tette ápolttá a prózát. A formát feszítette, s mint egy friss udvari etikett, tűzön-vízen át hajszolta a fegyelmet. Volt is benne valami megfélemlítően előkelő. Ottlik Gézában ugyan a választékosság és a fölény alighanem más eredetű, mint a Nyugat-novellákban, hiszen stiláris feszessége legfőképpen az önmagával elégedetlen ízlés túlságos sarkallásából táplálkozik, bár igaz, hogy másfelől szintén sarkallja a laposságtól, közhelytől, provincializmustól, magyarkodástól, ízeskedéstől való teremtő eliszonyodás. Sőt, közelebbről szemügyre véve a dolgot, úgy tetszik, ízléseszménye és tehetsége természete között van valami olyan feszültség, amely őt a forma csigázására készteti. A huszadik századi európai novellatermésből neki, nemzedéktársaival ellentétben, nem a Thomas Mann-i elbeszélésekből többirányúan is kibontakozó prózastílus a mintaképe, melyben a lélektani, eszmei valóság fontosabb, mint a külvilág, hogy az események könnyedén át is lépik a realitás törvényeit, hanem az a világibb, és lelki, intellektuális dolgokról mindig csak közvetetten valló írásmód, amelyet mondjuk a maughami vagy másfelől a hemingway-i novella testesít meg. S alighanem ebből az eszményből ered novelláiban a közvetlen ábrázolás primátusa, a könnyed fordulatosság keresése – annak ellenére, hogy maga, legsajátosabb anyagát illetően, elmélkedő, moralizáló író, s elbeszélései nem látványos eseményekről akarnak vallani, hanem a lelki fordulópontokról. Ízlés és hajlam effajta feszültséget hordozó ötvözete, hiába, stílusteremtő, úttörő problémákat hordoz magában, kivált a mi prózairodalmunk területén, hiszen holdtávolságnyira esik akár a hagyományos Mikszáth-, Móricz-, Móra-féle, anekdota vázú elbeszéléstől, akár Krúdy vagy Gelléri Andor Endre lirizmusától. Valahol itt lehet a magyarázata annak, hogy Ottlik Géza indulása idején átmenetileg rokon hangot ütött meg a harmincas évek egyfajta novella hangjával – ami szintén szembefordulás volt a hagyománnyal –, s egy-egy szóválasztásában, vagy kurtán, szűkszavúan elkapott jelenetében tetten érhető az azonos stíltörekvés. Azt mondja például egy helyen: kénsavas szellemesség. Nyilván csak maró; az az analógiája, hogy a pezsgő szellem: szénsavas. S ez jó is meg nem is. Nem jó, ha a konvenció megfrissítése kikiabál a mondatból, mint egy plakát. Nagyobb baj azonban, ha a lélektani kifejtés helyett – a túlhajtott elegancia kedvéért – megelégszik a puszta jelzéssel. Korai novellái közül néhány kitűnő és mély írás a fordulópontok szűkszavú kidolgozása miatt homályosabb a kelleténél (nagy kár például a Virrasztók-ért), s válik már-már feladvánnyá, amelyet ugyan érdemes megfejteni, de a megfejtést még az is nehezíti, hogy Ottlik Géza szemléletében érzelem és etika mindig párhuzamosan működik, holott az olvasók többségében ez korántsem evidens.

De igaztalan egy múltbeli túl-választékos írásmód nyomait ilyen részletesen kutatni, azzal jellemezni Ottlik Géza kiérlelődött művészetét, amit útközben levetett, s ami legföljebb esztétikai módszerébe lehúzódva, s ott is valami általános igényességgé átformálódva hagyott maga után némi nyomot, s tulajdonképpen ezen a fokon művészi sajátságai közé szívódott fel. Hiszen a kötet java részében, a negyvenöt utáni írásokban, a címadó Hajnali háztetők-ben, a Rakparton, a Szerelem című elbeszélésekben például nyoma sincs ilyesfajta mozzanatoknak. Itt a formai feszesség, a formával való mesteri bánni tudás természetes köntöse a szokatlanul mély, kontemplatív mondanivalóknak. Persze, Ottlik Géza itt is sokat kíván az olvasótól, de ez az igény a mondanivaló minőségéből fakad. Írásművészetének valószínűleg mindig is lesz bizonyos fokú ellenállása, de ez az ellenállás egyben olyan művészi, erkölcsi nemesség is, amely a legjobbak között is kivételes rangot biztosít prózairodalmunkban a Hajnali háztetők írójának.