Egy lappangó regény

Lépjünk egy lépéssel közelebb. Furcsa dolog, de így van: az emlékiratokban vagy a korabeli levelekben jobbára csak a magatartás gyakorlata eleven, az plasztikus – elméletéről alig esik szó. Első látszatra az egész politikai élet olyan közgondolkozáson alapul, melyben érvek helyett gyakran elég kacsintani. Zrínyi tételeket fejt ki, megcsinálja a talpraállás elméletét. De Bethlen Gábornak nem maradt fenn elmélete, csak a gyakorlata, a kacsintásai. Ilyesmi például: amikor Nagyszombat alól, kedve ellenére, hazaindulnak török és tatár segédcsapatai – alattomban üzen a magyar végházaknak (vagyis az ellenségnek), hogy vágják, űzzék őket. Pedig a fejedelmek közül Bethlen Gábor az, akit a porta leginkább segített, akiben legjobban megbízott. Vele is megesett ugyan, hogy Bécsbe küldött titkos levelei nagyobb utat tettek meg a kelleténél, s végre, Konstantinápolyon át, a török követ kezéből kapta őket vissza. Kemény János mégsem vele mondatja el az erdélyi politika koncepcióját, már amennyit egyáltalában elismétel belőle, hanem Pázmány Péterrel. „Átkozott ember volna – mondja az Önéletírás szerint Pázmány a fiatal Keménynek –, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rúgoldozzatok, míg Isten a kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azok torkában laktok: oda annakokáért adjátok meg az mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó korrespondentiát…” Ám ez nem több annál, ami mindenkinek a kisujjában volt. Kemény nyilván csak azért jegyezte fel, mert pikantériát látott a passzus zárómondatában, abban a „gallérink alá pökik az német”-ben. De Bethlen Gábor ebből az alaptézisből nagypolitikát csinált, melyről maga Kemény írja meg, hogy az önálló magyar királyság helyreállítását célozta. Örök kár, hogy Kemény nem azt rögzíti le, amit magától Bethlen Gábortól hallhatott, márpedig egyet s mást hallania kellett, mert belső inasa volt, s a fejedelem inasaival titkos tárgyalásait is nemegyszer rejtekhelyről kihallgattatta, hogy tanuljanak belőle. Az emlékiratok olvasója így többnyire csak az eseményekből, a magatartásból, rejtvényszerű utalásokból következtet a politikai koncepciókra, de megérezheti ezekből is, hogy a fejedelemség fenntartása mélyebb, intenzívebb és átgondoltabb politikai és diplomáciai mű volt, mint amennyi belőle lerögzítődött.

Mindez itt azért fontos, mert ennek a diplomáciai mesterjátékra kényszerített közéletnek, melyet a hatalomért folyó belső küzdelem s a vallás leple alatt folyó társadalmi harc csak még nagyobb feszültségben tartott, hatása az élet minden területére kisugárzott. Akár a köz-, akár a magánviszonylatokat vesszük szemügyre, egész kis gyűjteményt – s méghozzá milyen szuggesztívat! – lehet összeállítani a bonyolult lélektani kombinációkból, az indulatokat fegyelmező ész gyakorlatából, a diplomata okosság villanásaiból. Első pillantásra kitűnik, hogy Erdélyben a birtokos nemességnek összességében eszélyesebben kellett élnie, ma úgy mondanánk, intellektuálisabban, mint Magyarországon. Ez a viszonylagos intellektualitás azonban – kivételes dolog az intellektualizmus történetében – páratlanul reális életszemléleten alapult, egy háborús szigorúságú valóságviszonyon, melyet az a tapasztalat formálhatott ki, hogy a dolgok, használati javak, vagyontárgyak léte vagy nemléte, a helyzetek, körülmények bomlása vagy erősödése többnyire élet-halál kérdését jelenti. Minden, ami elveszett, pótolhatatlan, s minden, ami megszerezhető, megszerzendő. Több ez, mint puszta anyagiasság, praktikusság, végletekig heves birtok- és haszonszerzési szenvedély, hanem a dologi valósághoz fűződő, már-már babonás viszonylat, kivételes hozzábilincseltség. Máskülönben aligha lehetne megérteni azt a pontosságot és aprólékosságot, amellyel az emlékiratírók félszázad vagy negyedszázad távolságból felidézik a körülményeket, időjárást, étel-ital dolgát, lovuk állapotát, egy tőr vagy egy páncéling árát, megszerzésük mozzanatait, emberek szokásait, arcát, hogy gyakran még a haj és a szem színét is hozzáteszik. Nemcsak a kuriózumra – erről még később lesz szó –, hanem minden külsőleg megfigyelhetőre annyira rá van nyitva itt a szem, s minden vonatkozását olyan aprólékossággal jegyzi föl az agy, ami a mai embert egyenesen elképeszti.

Ám könnyű észrevenni a határokat. Ugyanakkor, amikor a francia udvarban a lelki élet eseményeitől, a szerelmi történetektől visszhangzik az irodalom és a levelezés is, ez az erdélyi realizmus – talán éppen a közélet elvadulása és túlburjánzása következtében – kívülrekeszti a lelek kérdéseit, a „gyengéd érzelmeket”. Nemcsak az önéletírásokban, hanem az élet legközvetlenebb dokumentumaiban, a korabeli levelekben, míg egyrészt imponáló az ország dolgainak meggondolt pertraktálása, másrészt riasztó a lelki csonkaság, a magánérzelmek majd teljes hiánya vagy alacsony foka. Kemény János Lónyay Annához írt leveleiben a körmondatok nyugodt palástja mintha még szemérmes szerelemfélét takarna, de már Teleki Mihály napról napra küldött „szerelmi” levelezésében – fehér holló ez a levélfajta a többiek között – csak a legtestibb értelemben van szó szerelemről. Teleki jobbára két gondolatot variál újdonsült asszonyának, azt, hogy „de szeretném már veled együtt nyomni az ágyat”, s hogy „a szénára pedig vigyázzatok, kíméljétek”. A kifejezésmód és a dolgok összekapcsolása egyformán vall – ha alacsony fokon is – magáról az életszemléletről és annak határairól.

Ami mármost magukat az önéletírásokat illeti, melyek ezen a közéleten és közszellemen alapultak: a politikai élet jelentékeny szereplői jobbára fogságban írták őket. (A Magyar Századok sorozatban Tolnai Gábor, illetőleg V. Windisch Éva előszavával és V. Windisch Éva példaszerű gondozásában, kitűnő jegyzeteivel megjelentetett mindkét memoár, Bethlen Miklósé bécsi fogságban, Kemény Jánosé Bakcsiszerájban, tatár fogságban készült. De ugyancsak fogságban írt Gálfi János vagy Wattay Ferenc: hogy a száműzött Rákóczit akár ne is említsük.) Joggal hihetné hát az ember, hogy a visszaemlékezés: puszta politikai önigazolás. Bethlen Miklós tesz is arra célzást, hogy munkáját a maradékra pajzsul és védelmül hagyja, nehogy azt higgyék majd, különösen sok szenvedését, kétszeri fogságát tekintve, hogy Erdélyben ő volt a leglatrabb ember. (S ha jól belegondol az olvasó, könyve második részében, kancellárkodása idejéből akad is egy-két pilátusi kézmosása.) Ám alapszándéka mégsem ez, hanem „Isten előtt mezítelen”, már-már rousseau-i őszinteségű vallomástétel – vagyis vitathatatlan tágabb írói szándék. (Nemhiába intézkedett írói öntudattal halála utáni „kibocsátásról”.) Kemény János szűkszavú ajánlása is ugyanilyen: „Nyomorúságos életemnek… – írja – némely nevezetes dolgoknak… szomorú, de igazságos leírása, emlékezetül hagyásra.” A politikai önigazolást mint egyetlen írói hajtóerőt – persze, nemcsak az ajánlások alapján – el kell vetni. Marad tehát a szándék és a műfaj jellemzésére a memoárírás. Igen, de – anélkül, hogy a műfaji kérdéseken érdemes volna lovagolni – van valami ezekben az önéletírásokban, Keményében és Bethlenében bizonyosan van, ami miatt túlnőnek a memoárkereten. Vessük csak egybe művüket a korabeli külföldi regényformákkal – nem a szerelmi regényekkel, azokhoz semmi közük, hanem az úgynevezett pikareszkirodalommal –, s nyomban kitetszik, hogy van itt hasonlóság, sőt, valódi regényt rejtő megfelelés. A kalandról kalandra lépő, laza történetsor, melyet csak a hős személye tart egybe, náluk is a mű alapja. S vajon hitelesebb, regényszerűbb-e, hogy a kalandot ott az író találja ki, itt pedig az élet, a történelem teremti? Vajon például La Sage Gil Blas-a (körülbelül vele egykorú Bethlen Miklós műve, ez 1710-es, az 1715-ös) a fogalom mai értelmében szabályosabb regény-e, mint ez a két önéletírás? Le Sage előadásmódja nem epikusabb, ábrázolása nem objektívebb, szerkezete nem zártabb, jellemei nem elevenebbek. Sőt, Keményhez és Bethlenhez képest a Gil Blas valójában leszűkített memoár, vagyis egy élet összefoglalása pusztán a kaland, a különös jegyében. S ha ebben a néhány magyar malgré lui pikareszkíróban szintén megvan a hajlam a különlegességek mélyebb cél nélküli rögzítésére (Bethlen Miklós úti beszámolójában például gyakran lép előtérbe a naiv, szinte gyermekes érdekességkeresés), s ha náluk nem beszélhetünk, mint a modern regényekben, jellemfejlesztésről, mégis memoárregényeik fejlettebbek, modernebbek a kitalált regény memoároknál. Ennek három oka van: egyrészt az ítélő-bíráló, lelkiismeret-vizsgáló kiindulópont, másrészt a sajátos erdélyi realista életszemlélet, végül pedig a történelem munkája, mely a kalandsorból sorsot, tanulságot rejtő drámát teremtett.

Tekintsünk végig ezeken az okokon tüzetesebben. Legelőször is, ha – mint mondottuk – az önéletírásokban nincs is szóba foglalva az önálló Erdély politikai koncepciója, annál elevenebben él bennük felszívódva mint konstruktív moralitás, mint az egész művön végigvonuló komor és puritán írói ítélkezés alapja. Nem kevesebbet jelent ez, mint hogy egy korban, amikor az európai irodalomban még meg sem született a társadalmi regény, nálunk a történelmi helyzet, az állandó veszélyeztetettség létrehozta a műfajához szükséges író magatartást. Létrehozta az események egységes szempontú megítélését, a jellemek megfigyelésre alapozott, már-már analitikus kritikáját, a levonható sorstanulságok szándékos számbavételét. A pikareszkregényben ilyen eszmei bázisról természetesen szó sincs. Ott az írás miértje más. Mert a pikareszkregény alapformájában mégiscsak „szórakoztató” irodalom, célja a csattanós történet, jellemei sémák, s bírálata, ha van, a tekintélyek és hagyományok kigúnyolása. Kemény János a pikareszkíróhoz képest kevésbé szakmabeli, viszont igazabbul író. Nem mintha nem tudna elmondani egy-egy csattanós történetet; Bethlen Gábor esetét gombostűkkel kipreparált bársonyszékével, mely vizslája helyett vigyázatlanságból a fejedelmi ülepet szúrkálta össze, Tóth Béla is beleveszi a magyar anekdotakincsbe. De Kemény „regény”-szövete, ahogy Bethlen Miklósé is, a „kalandos” anyag ellenére, sűrűbb szövésű s egyben egységesebb feldolgozású, nem anekdotikus, nem poenjeivel hat, hanem mozzanatról mozzanatra kibomló, egész életanyagával. S így, ha a történetsor laza, pikareszkszerű is, mert nem művészi kompozíció, hanem az élet esetlegessége fűzi láncszemeit egybe, mégis ott, ahol a cselekmény egy központi esemény vagy személy körül mozog, a rejtett erkölcsi, ítélkező szemlélet és a megfigyelésről megfigyelésre haladó előadásmód következtében kialakul egy olyan önmagában tökéletes regényrész, egy olyan realista regényhang, amelyhez foghatót a világirodalomban is csak már a XIX. század hozott létre, s melynek megközelítésére nálunk a XIX. században egyedül Eötvös és Kemény Zsigmond tett kísérletet. (Lásd a Bethlen Gáborra és főként Brandenburgi Katalinra, valamint I. Rákóczi György 1644. évi hadjáratára vonatkozó részeket.)

A „modernség” másik oka, mint említettük, a sajátos erdélyi realizmus. Azt, hogy egy írónak milyen a valósághoz való viszonya, eleven irodalomról szólva, rendszerint közvetve szoktuk mérlegelni: a történetet, a figurák cselekedeteit vetjük össze azokkal a lehetséges történetekkel és jellemekkel, amelyek bennünk valóságtapasztalatunk nyomán kialakulnak. Vagyis hogy az egész hitelét mérlegeljük, nem a részletekét. Ám ezt a módszert itt el kell vetni. Ami valóságképzetünk van a XVII. századi Erdélyről, azt végül is jobbára az emlékiratírók alakították ki. Hogyan viszonyíthatnánk hát? Mégis itt van a kérdés nyitja. Mert, ha valaki elolvassa Kemény Jánost, olyan otthonos lesz a XVII. századi Erdélyben, mint Balzac olvasása után a restaurációs francia kapitalizmusban. Méghozzá nemcsak az intrikák, hatalmi küzdelmek, diplomáciai sakkhúzások és háborúk történetében, a korszak egész struktúrájában, hanem magában a tárgyi világban, az intim köznapi valóságban is. Azt szoktuk mondani, hogy a realista regényirodalom nagy mesterei koruk valóságának totális ábrázolásáig is eljutnak – ez az esztétikában afféle képes beszéd –, mintegy a teljes anyagi gazdagságból formálva ki a lényeget. Az Önéletírás olvasója végül a saját abszolút otthonosságából következtethet: Kemény János ezeknek a kifelé figyelő, korösszegező tehetségeknek az előfutára. Gyakran egy-egy mondatán is észlelni lehet azt az anyaggazdagságot, amely az ilyesféle totalitás feltétele. Üssük fel szövegét szinte tetszés szerint. „Midőn az fejedelem enni akara éjjel, új bort kívánván, mert az forratlan csípős mustot innya igen szereti vala, parancsolá, hogy az várba bémennék, és olyan italt szerzenék számára; elmenvén, mivel az utcákon az takarodó seregek megszorultanak vala, megtorzlódván egymásban, felette igen nagy szorongással, vesződéssel kellett későre általverődnöm köztük az sütétben, sok szidás, riogatás esvén rajtam, mivel nem esmértek, ütés is néhányszor kevésben múlt, és kopja tövével való döföldözés, hogy nem esett; az mi későre lehetett ugyan hozék, de hát immár az fejedelem ételét elvégezte, le is nyugodt. De azonban serkenvén indulánk, és eképpen én éhen is maradék, nem is nyughatám sem magam, sem alattam lévő lovam, az eső is jól megáztata, mert zápor talált hertelen s nem vihettem vala köpönyeget.” A megfogalmazás időpontjában, 1658-ban, harminckét éves emlék ez az éjszaka. Nemcsak sűrű elevensége meghökkentő (micsoda remek részletekre emlékszik: újbor, dárdanyél, zápor!), hanem elgondolkoztató az objektivitása is, vagyis a legszemélyesebb részvétel melletti érzelemmentessége. (Ebben különbözik egyébként a korabeli külföldi memoárirodalomtól, mely jellegzetesen alanyi és reflexív.) Egy mondaton persze nehéz azt érzékelni, ami az egészből világosan kiolvasható: az életanyag aprólékosan mozzanatos, sűrített, de látszólag hideg közlését. Még nehezebb persze megmondani, hogy ez a ritkán megtört impassibilité, mely talán nem beleképzelés: eltakart belső izzásával fokozott hatást kelt, vajon ez meddig korabeli érzelmi csonkaság, az élet tényeinek edzett, közönyösebb elfogadása, s meddig, éppen ellenkezőleg, hatásra törő, fojtott érzelmeket takaró, írói tudatosság. Egy azonban bizonyos: Móricz Zsigmondig nem akadt senki a magyar regényirodalomban, aki akkorát markolt volna fel a megélt élet tapasztalatkincséből, s aki annyira a puszta tények kommentár nélküli leírásával ért volna el szuggesztív hatást (lásd például a Barbárok-at), mint Kemény János és Bethlen Miklós.

Lehetséges, mondom, hogy ebben a hatásosságban az időnek is szerepe van, az időnek, mely Kemény érzelmileg tartózkodó kora és a mi tartott ízléseszményű korunk között eltelt. De végül is nem bújhatunk ki a bőrünkből, nem értékelhetjük Kemény Jánost mondjuk a korabeli francia regényírók szemszögéből, akik nyilván a szenvedélyt s a galantériát kérnék rajta számon. Ügyetlen restaurátor volna, aki az idő patináját ily mértékig le akarná maratni az emlékiratírókról, ügyetlen és értetlen, mert van itt még más ilyen idő munkálta patinaféle, amely megint csak a realista társadalmi regény jegyeit emeli ki memoárjaikból. Arról van szó, hogy náluk nemcsak a mellékszereplők elevenednek meg rendszerint sorsukkal egyetemben, hanem – s itt nyilatkozik meg az idő, a történelem munkája – hogy az általuk átélt egész „kalandsor” akarva-akaratlan sorssá áll egybe, méghozzá a kor legfőbb problémáival viaskodó, Shakespeare-színpadra kívánkozó hősök sorsává. Bethlen Miklós drámája ugyan jobbára kibomlik magából az önéletírásból, bár jó néhány tanulságot még nála is hozzátesz a történelem, de Kemény János írása akkor szakad meg, amikor a felnövelt, nagyszabású hősnek hurkot vetett a sors. Egy utolsó fejezet hiányzik itt, az író szemléletének, realizmusának drámai nyomatékot adó végkifejlés, melyet bármennyire hozzátartozik az Önéletírás-hoz csupán a történelem írt meg helyette. Ebben a végfejezetben maga Kemény János próbált dacolni az Önéletírás „ítélkező szemléletének” alapelveivel, az adottságokkal számoló, morális tartalmú realizmussal. Tragikus bukása, bármely frivolan hangzik is, művének ezért betetőzése.

Az események, fejedelemségének történeti tényei közismertek, a lelki dráma mozzanatai pedig nyomon követhetők a leveleiben. Kemény Jánost a tatár fogságban, hova II. Rákóczi György hadainak fővezéreként került, érte az első kísértés és egyben az az ütés, mely irreális politikai útra taszította. A kísértésnek még ellenállt, a tatárok hiába unszolták, hiába fenyegették, segítségükkel nem volt hajlandó beülni a lemondott Rákóczi fejedelmi székébe. Az ütés azonban éppen ezt a józan önmérsékletet rombolta benne szét. Megtudta ugyanis, hogy Barcsai, a nagyvezér kijelölésére választott új fejedelem, nemcsak hogy nem szorgalmazza kiváltását, hanem különös gondja, hogy ő soha meg ne szabaduljon. Az az ószövetségi indulatú, s mégis csupa fegyelemmel írt levél – átok, prófécia, józan érv, személyes érzelmi appelláció –, melyben Krímből szó szerint megláncolt kézzel viaskodik Barcsaival – azért verték vasba, mert a fejedelemséget újból visszautasította –, ritka erővel motiválja az elkövetkezendőket. Mert amikor kétévi rabság után végre kiválthatta magát, s visszatért, s legtekintélyesebb tanácsúrként Barcsai és a trónra újra igényt tartó Rákóczi között közvetíteni és választania kellett, hirtelen új politikai koncepciót rögtönzött, és a romlás okozóját, Rákóczit választotta. De az új koncepció: német segítség keresése és a román vajdával való összefogás a török ellen olyan légvár volt, melyről Bakcsiszerájban az Önéletírás megszakadt utolsó mondatában – különös hangsúlya a véletlennek – maga mondott ítéletet. Az a Kemény János, aki Bethlen Gábor oldalán fejedelmi jelvényvivőként vett részt a Habsburg császár elleni háborúban, s aki I. Rákóczi György alatt fővezérként vezette a hadat a császár ellen, méghozzá olyan példás hadi taktikával, hogy az erdélyi szélektől a morva határig vonulva, s onnan megint Erdélyig visszakozva, állandó harcok közepette, mindössze félszáz embert vesztett – ez a Kemény János kapaszkodott most, előbb Rákóczi híveként, majd már fejedelemként a császári segítség szalmaszálába, s kísértette a szerencsét olyan korban, melyben maga jól megtanulta, s művében mindenkinek tanítja: nem lehet kísérteni. A végjelenet eseményei közismertek: a késve, alkudozások árán küldött segítség cserbenhagyta Keményt, aki miután felidézte Erdély újabb kirablását, hogy a felégetett falvakban – török mondás szerint – mindenütt nagyobb lett a kemence, mint a ház, s ahogy maga írta: „bővebben öntöztetett meg a haza földje keresztény vérrel, mint égi harmattal”, 1662 januárjában a Nagyszőllős melletti csatában lezuhant lováról, s úgy tudjuk, összetiporták az üldöző törökök elől menekülő hívei.

Ha bajos is összefoglalni azt, ami a valóságban még bonyolultabb, még erősebben motivált – íme, a végfejezet vázlata, a már-már realista társadalmi regénynek beillő nagy mű monumentális, s csaknem modern író kezére valló, történelmi záróköve. Mert míg az Önéletírás-ban véges-végig a főhős tárja fel az élet adott törvényeit, mutatja az ellene vétők büntetését, s példázza, elsősorban a saját tetteivel, a helyes magatartást, itt szinte írói rafinériával magán a tanító hős bukásán igazolódik a mű alapszemléletének az igazsága. A kor és az adottságok által való determináltság, ez a legmélyebb, legmegragadóbb, de ki nem mondott, s nyilván öntudatlan „eszméje” Kemény János életregényének, itt kapja meg, ebben a történelem által megcsinált „írói trükkben” végső, szuggesztív plaszticitását. Itt érik be – még ha csak levelek vázlatában is – Kemény János műve egy egész korszakot átvilágító, drámai erejű, nagy regénnyé.

Rossz hagyományunk, hogy a magyar regény kezdeteit valahol a XIX. század első felében keressük. Meggyökeresedett előítéletünk, hogy Kemény Jánost és Bethlen Miklóst egyrészt csak történeti kútfőnek, másrészt olyan nyelvi televénynek tekintjük, melyből csupán stílusunk gazdagodhatik. Holott – s ez gondolataink summája – művükben a magánélet érzelmi csonkasága ellenére, regényirodalmunk kezdete és olyan kivirágzása rejtőzik, mely a mi távoli korunkban is példaképet adhat egy-egy nagyszabású, korösszefoglaló vállalkozáshoz. Példaképet adhat különösképpen egyfelől tárgyi gazdagságra, az életanyag bőséges, s mégis mozzanatos előadására, másfelől epikai tömörségre, szűkszavú drámaiságra, valamint a szereplők sorsának olyasféle kiérlelésére, melyből egy korszak törvényszerűségei világosan, s mégis leegyszerűsítés nélkül bontakoznak ki. Lehet, nem valami nagy újság ez, hiszen sejtette-érezte igazságát Móricz Zsigmond. De ha ő már rátapintott, és élt is a mélyről jövő ösztönzéssel, mi sem feledhetjük, hogy aránylag szűk epikai hagyományunkban kevesen vannak, akik olyan egészségesen, olyan hasznosan termékenyíthetnék az új magyar társadalmi regényt, mint Kemény János és Bethlen Miklós.