Az első modern regény

Madame de Lafayette regénye, a Clèves hercegnő, úgy kezdődik, mint egy „társasági beszámoló” II. Henrik francia király udvaráról. Mintha csak a szerző elfelejtkezett volna arról – jegyezte meg egy korabeli kritikus –, hogy regényt ír. Majd szinte észrevétlen megmozdul a beszámoló állóképe, megjelenik az udvarban egy új szépség, a regény hősnője: Chartres kisasszony, s megindul érte a vetélkedés. Gáláns történetre számíthatunk hát? Nem, mert a hősnő a gáláns udvarban igazi szenvedélyeket kelt, s hamarosan be is evez a házasság révébe: Clèves herceg felesége lesz. Igen, de feltűnik az udvar legdaliásabb lovagja, a nők kedvence, Nemours herceg, és szenvedélyesen beleszeret a fiatal hercegnébe. Szóval, a szerelmi háromszögek ősregénye a Clèves hercegnő? Nem, mert véges-végig – hiába is várná az olvasó – nincs benne titkos vallomás, találka vagy bonyodalmakat hozó beteljesülés. Sőt, a szerelmesek – mert Clèves hercegné viszontszereti Nemours-t – a nyílt vallomásig is csak akkor jutnak el, amikor a férj halála után már mind a ketten szabadok. Úgy, hát akkor arról szól a regény, hogy a fényes ruha alatt is szenvedő emberi szív dobog? Ha a romantika vagy másfél századdal Madame de Lafayette után a rongyok takarta szív nagyságát zenghette, ennek is lehet némi létjogosultsága. A Courts-Mahlerek, a Marlittok őse hát a Princesse de Clèves? Nem és nem. Az írónő figyelmeztetésül, hogy sokkal magasabb igényekkel kell művéhez közeledni, ilyen lélektani megfigyelésekkel szövi át meg át regényének szövetét: „Barátok voltak, de az a tartózkodás, melyet hasonló vágyak okoznak (mindketten szerelmesek hősnőnkbe) nem engedte meg nekik, hogy kimagyarázkodjanak egymás között; és barátságuk elhidegült, mivel nem volt erejük, hogy őszintén beszéljenek egymással.” Vagy: a király, miután jogos féltékenységében szemrehányásokkal árasztotta el szeretőjét, Valentinois hercegnőt, „mélyen lesújtva lakosztályába tért, de nem tudom, hogy Madame de Valentinois hűtlensége miatt szomorú-e, vagy talán inkább félelmében, hogy haragja nem tetszett a hercegnőnek”.

Kitetszik az idézetekből: méltatlan az írónőhöz ez a találgatás; a Clèves hercegnő, bármily kis könyv, az európai regény korai nagy remekművei közül való. Egy azóta teljesen elavult, letűnt regényáradat közepén Madame de Lafayette egyszerre felfedezte – mégpedig műfajtámasztóan –, hogy a megfigyelés a regény igazi anyaga, az önmegfigyelés és a mások megfigyelése. Ráhibázás volt, vagy az írónő természete, józan emberismerete diktálta így? Nagyon mindegy. Madame de Lafayette mindenesetre a szerelemről akart írni, a női szenvedély sorsáról, s hitelesen nem tudott róla másként. Mert a Clèves hercegnő írói szándék szerint persze hogy nem egy műfaj: a lélektani regény megalapítása, hanem az első erőteljes női hang a szerelem jogáért lázadók kórusában, mely a francia irodalomban nagyon mélyről szól. XIV. Lajos kora, a gáláns kor, ehhez a kórushoz legföljebb annyit tett hozzá, hogy Corneille-jel és főként Racine-nal elutasította a galantériát: nem mellékutakon, hanem folttalan becsülettel kell a szív jogának érvényesülnie. De Madame de Lafayette, aki Corneille hanyatlása idején és Racine fénykorában írta a Clèves hercegnő-t (1678-ban jelent meg a regény), némi szüfrazsett hajlammal rajtuk is túltett. Nem egészen áll az, amit a regény egyik magyar méltatója, Cs. Szabó László szellemesen úgy fogalmazott, hogy a racine-i szerelemre borította rá a corneille-i férfibecsületet. Madame de Lafayette inkább oda konkludál: még a legnemesebb férfiszenvedély sem érdemli meg az asszony áldozatos, nagy szerelmét. Az ő Clèves hercegnője nem vonakodva-engedő Xiména: a sértett Artemis-gőg benne már a férfiúi nem ellen lázad. Se kitartás, se erény nem győzheti le a morális akadályokat s a velük párosult női gyanakvást. A regény végjelenete, Nemours és Clèves hercegnő első és egyben utolsó bizalmas beszélgetése világossá teszi, hogy Madame de Lafayette egy ellen-Cid-et írt. A regény erkölcsi konfliktusa ugyanis tagadhatatlan Cid-konfliktus. Corneille-nél Xiména apjának halála, itt a szerető férj halála áll a boldog beteljesülés útjába. Azt, az apát, a szerelmes Rodrigo párbajban ölte meg, ezt, a férjet – lélektani regényről lévén szó –, a szenvedélyes és vigyázatlan Nemours akaratlanul a féltékenység kínjával pusztította el. Madame de Lafayette a végjelenetben, mikor Clèves hercegnővel összefoglaltatja szerelmük erkölcsi akadályait, egyenesen utal arra, hogy szemében ez a helyzet azonos a Cid-beli helyzettel: „Való igaz – mondja Nemours-nak a hercegnő –, hogy ön okozta Clèves úr halálát, meggondolatlan viselkedése keltette benne azt a gyanút, amely aztán megölte; mintha kezével ölte volna meg.” „Érti, ugye – folytatja, még világosabbá téve a gondolatot –, hogy mit kéne tennem, ha ketten összekoccantak volna, és ez a szerencsétlenség így következett volna be? Tudom, nem mindegy a világ szemében, de az én szememben a kettő: egy, mert tudom, hogy ön által halt meg és énmiattam.”

Keresztülléphet-e a szerelem ilyen erkölcsi akadályon? Corneille válasza igenlő, erénnyel, kitartással ki lehet engesztelni a megsértett morált. Madame de Lafayette válasza: nem. Ám tagadásának érdekesebb az indoka, mint maga a tagadás ténye. Clèves hercegnő érvelése kettős. Egy darabig Nemours-ral szemben, ha nem is szigorúbban, de hajlíthatatlanabbul, Xiména kötelességérveit ismételgeti, a férfi könyörgésére azonban egyszerre csak így kiált fel: „De vajon a férfiak megőrzik-e szerelmüket a sírig tartó kötelékben? Remélhetek-e ily csodát egyedül az én kedvemért, és szembenézhetek-e annak a szenvedélynek a megszűnésével, amely egész boldogságomat jelenti?” Nem, nem, Nemours széptevésre született, voltak a múltban, és lesznek ezért a jövőben is szenvedélyei: boldogságuknak hát a féltékenység gyötrelmétől való félelem a gátja. Ennek a lélektani érvnek már semmi köze a corneille-i becsületkódexhez; egy bonyolultabb, modernebb szerelemeszmény zászlaját bontja itt ki Madame de Lafayette. S neki ez a fontosabb. Clèves hercegnő még azt is elismeri, hogy a kettő közül ez az erősebb érve. Ha a féltékenységtől való menekülés, a nyugalomvágy nem élne benne, puszta erkölccsel nem tudna ellenállni. De a tűnő szerelemért nem lehet, nem érdemes ekkora morális terhet s hozzá ekkora félelmet magára venni. Marad tehát az erény és a boldogtalanság gőgje.

A regény utolsó pár mondata ezt a gőgöt igazolja. „Közben hosszú évek múltak, s az idő és a távolság valahogy csak enyhítette a herceg fájdalmát és szenvedélyét” – írja Madame de Lafayette. – „Madame de Clèves élete viszont, mely már nem soká tartott, valóságos tárháza lett a hasonlíthatatlan erényeknek.” A Cid végszavával a rímelés világos. Csakhogy míg ott az idő és a távolság a morális konfliktus feloldódását helyezi kilátásba, itt ezzel szemben az egyik szerelmes bármily szenvedélyes, mégiscsak megvigasztalódó, alacsonyabb rendű érzéseire utal. Hasonlíthatatlan erényekben csak a másik tündököl – a beteljesülés próbájára sosem bocsátott szenvedélyével.

Ezt a kesernyés, sértett érvelést – s azt, ami mögötte áll: az egész regényen végighúzódó lélektani realizmust –, mint mondottuk, egy világ választja el Corneille-től. Madame de Lafayette ellen-Cid-je hiába születik a klasszikus francia dráma fénykorában, hiába vesz át tőle tematikát, motívumokat, más alapon áll, mint a klasszikus dráma. A királyi udvar, a szereplők magas rangja ne tévesszen meg bennünket, Madame de Lafayette hősei, a corneille-i, racine-i hősökkel ellentétben, nem formálják a történelmet: rangjuk ellenére már köznapi szereplői ők a szerelem és szenvedély drámájának. Sorsuk is máson fordul, egy medalion eltűnésén, egy félreértésen, egy meglesett, magaelengedett pillanaton. Egy új irodalmi korszak kezdődik velük: a köznapi élet, az intim köznapi valóság kora. Madame de Lafayette a letűnő korból magábaszívta még a legjavát: a klasszikus dráma csodálatosan kimunkált lélektanát, melyet egy megbántott szív gyanakvó okosságával, páratlan megfigyelőképességével pótolt meg. S egy műfaj kulcsát felfedezve, ezt tette, az elemző észt, a megfigyelőképességet, a regény alapjává. Túllépve kortársain, így lett remekművével egy olyan regényfajta megalapítójává, mely csak száz-százötven évvel az ő halála után termi meg hozzá méltó gyümölcseit.