Az agyagtáblák üzenete

Napjaink műfordítás-irodalma joggal büszkélkedhetik azzal, hogy szinte új hagyományt teremtve, gyors tájékozódással tolmácsolja a jelentékenyebb kortárs költőket. De ugyanakkor büszkélkedhetik azzal is, hogy kiteljesítve a rászállt hagyományt, szolgálja az ellentétes, s mégis kiegészítő törekvést: kultúránk gyökereinek, a világköltészet első alkotásainak mind teljesebb megszólaltatását. S valóban a költészet ősidejét, első moccanásait és remekléseit soha olyan gondos és ugyanakkor költőileg magasrendű tolmácsolásokban, és már-már rendszeres feltárásban nem vehettük kezünkbe, mint napjainkban. A kínai Tao Te King-től és Si King-gyűjteménytől kezdve az akkád és az ind és természetesen a görög költészetig. És olyan fordítói remeklésekkel közben, mint Weöres Sándor ind és kínai kötetei, Devecseri Gábor Homérosza, Jánosy István két Aiszkhülosz-fordítása és Kálnoky László görög kardalai. Ám felsorolásunk korántsem teljes, hiszen voltaképpen idekívánkozik még Rákos Sándor Gilgamese és most megjelent másik akkád gyűjteménye, az Agyagtáblák üzenete is. Joggal merül fel a kérdés: ez a sajátos műfordítói munka miért kiegészítés; civilizációnk mai fokán mit keresünk a kezdeteknél; miért hajolunk vissza különös figyelemmel hozzájuk?

A válasz nem is olyan magától értetődő, különösen nem, ha mind mélyebbre ásunk a pusztán kultikus költészetet bugyogtató forrásokig. Mert könnyű indokolni az ihletődésre és gyönyörködésre kész visszafordulást a görögökhöz, hol modern líraképzetünk a lírai alapformákkal szembesül, őstörténetek és mítoszok jelképeivel át- meg átszőtt kultúránk a kiindulásul szolgáló ősmítoszokkal. De mindez a szembesülés elhomályosul vagy áttételessé válik, ha kilépünk a földközi-tengeri múltból, a görög vagy a zsidó hagyományok világából, ha térben vagy időben messzebbre kalandozunk. Hogy tudjuk egyeztetni magunkat, vagy akár lényünk melyik rejtett részlete visszhangzik a kínai múlt vallási törvénykönyvére, a Tao Te King-re; és melyik megint a számunkra áttekinthetetlen ind istenvilág „ószövetségére” a Mahábháratá-ra vagy a Rámájaná-ra?

S még nehezebb a felelet, ha az időben legmélyebbre hatolva, a közel négyezer éves kultikus költészet titkait fejtjük fel. Mit mondanak nekünk a sumér vagy akkád nyelvű agyagtáblák énekei, dicséretei, bűnbánó zsoltárai és ráolvasó szövegei? Hiszen ebben a régiségben a mítosz nem mítosz többé; Nabu, Szin, Nergál, Samas asszír-babilon istenségek neve csupán puszta név, nem Zeusz, Apollón, Hermesz, és nem is Jehova – s legföljebb egy-két mitikus hősnek, Gilgamesnek vagy Enkidunak van olyan fogható egyedi jellege, mint mondjuk Héphaisztosznak vagy Medeiának. S formailag ez a kultikus ősköltészet sem olyan alapforma, olyan örök minta, mint Homérosz, Szappho vagy Anakreon. (Az akkád-sumér vers rímtelen, ritmusképlete megfejtetlen.)

Világos, hogy költészetünk őskeresésében itt merészkedtünk a legmesszebbre. S az olvasó, akit nem a tudományos kíváncsiság vezet, s a költő-fordító, aki szintén és magától értetődően lírailag akar azonosulni, hogy az olvasó is lírailag azonosulhasson, a költészetnek mint emberi tevékenységnek az alapkérdéseivel kerül szembe. Egyrészt azzal, hogy a szavak egymás mellé rakása mikor válik költészetté? Mikor áll egybe a gyermekien eufóriás szóismétlés verssé, a hanghatásokban kifejezését kereső érzelmi tartalom hívására? Másrészt azzal a kérdéssel, hogy miért van az ekként létrehozott versnek a prózán túlmutató, megidéző és lebilincselő hatalma? Miért hiszi magáról az ókori költő – a névtelen ősköltészet tükrében ez világos –, hogy valami módon Orpheusszal rokon, az isteni vagy az alvilági erőkkel cinkos, azokat legalábbis befolyásolni tudja. Sőt, továbblépve miért hiszi általában az ókori ember, hogy a vers az istenekhez szóló nyelv?

S ha már ezek a kérdések felötlenek, akkor már valamivel könnyebb arra a felelet, hogy minden idegenségük ellenére mit mondanak nekünk ezek a régi, jórészt kultikus szövegek. Nyilván az ősszületés vagy, ha tetszik, a fogantatás pillanatában magának a líra létének a rejtélyeit bogozzák; azt, amit a szerepében, hatalmában kételkedő modern költő a költészet hatalmáról végül is kénytelen tudomásul venni, s azt is, amivel a formabontás óta folyton-folyvást küzd: mi az, ami már vers, mi a költészet formai minimuma.

Persze mindezeken a korszerű problémákon túl, melyeket itt éppen csak érinteni lehet, az olyasfajta szembesítés, amelyet Rákos Sándor végez az Agyagtáblák üzeneté-ben, más további kérdéseket is felidéz. Ez a sumér-akkád költészet, mely a tudósok következtetése szerint időszámításunk előtt kétezer évvel virágzott, s legfiatalabb hajtásai az időszámítás előtti ötödik századból valók, mintegy másfél ezer év líratörténetének a megőrzője. Mármost egységesnek lehet-e tekinteni másfél ezer év líráját még akkor is, ha feltételezésünk szerint a tengernyi idő alatt a termelési és társadalmi viszonyok nagyjából egyneműek? És egyáltalában: lehet-e olyan egységesnek tekinteni a világ költészetét? Századokon és évezredeken át olyan egyértelműen azonosnak tekinteni a költészetnek mint fogalomnak a tartalmát, mint amire mi hajlamosak vagyunk? Vajon nem más-e némileg a sumér, vagy menjünk közelebb az időben, a latin költészetfogalom, mint a miénk? Nem mást tartottak-e ők versnek, nem mást élveztek-e benne, mint mi? Mert jóllehet mi szinte ízlésünk határain túlig tágítottuk ki lírafogalmunkat, mégsem tagadhatjuk, hogy az ókori szövegek egy tekintélyes része csak keservesen jut át versküszöbünkön. És mennyivel kevésbé jutna át mondjuk egy trubadúr vagy egy petrarkizáló költő ízlésküszöbén. Amellett világos, hogy a szövegekhez való közeledésünk is más, eltér a korabeli olvasótól. Avatatlan szemünk költői találatot lát ott is, ami esetleg puszta költői konvenció volt, kötelező megoldásmód, mintegy a versben való beszéd egyik, szinte függetlenült formai eleme. Homérosz például bárhol, bármikor, tengeren, vadonban, így mondja el az este érkezését: „S már a nap is lebukott, árnyékba borultak az utcák” – s mikor első olvasásra örülünk a friss, városias megfigyelésnek, eszünkbe sem jut, hogy a görög hallgató számára ez volt a ki tudja milyen mélyről származó, kötelező formula. És hány és hány hasonló példát emelhetnénk ki Horatiusból!

De hát nem tudunk kibújni a bőrünkből. Ha sejtjük is, hogy a különböző korok olvasói-hallgatói mást-mást értettek költészeten, és másfélét élveztek benne – erről különben érdemes volna bővebben beszélni –, csak úgy tudunk látni, ahogy látunk, azt tudjuk élvezni, amit élvezünk. S így ebben a másfél ezer évet felölelő sumér-akkád irodalomban a saját fejlődésünk analógiája, az európai líra kialakulásának előképe ragad magával: a kultikus költészetben az emberi személyiség megjelenése, az egyedi világkép lassú kibomlása. Nem mintha a kultikus kezdet nem rejtene magában laikus érdeklődésre is számot tartó értékeket, de azok, ha utánagondolunk, kivétel nélkül a későbbi fejlődés előrevetülései, a személyiség valamilyen formájú megnyilatkozásai. S mert az akkád mitológia számunkra halott, a kultikusban legföljebb ami minden kultuszban általános: a világ megértésére és megmagyarázására, a sors lebírására törekvő felajzottság az, ami hozzánk szól. És természetesen még egy – de ez már inkább formai elem –, az ismétlések, gondolatritmusok ünnepélyes lassúságában, a retardációkban kialakuló archaikus szuggesztivitás, amely a személyesként is felfogható mondanivalókat felizzítja (lásd például a Tammúz-sirató énekek-et, a kötet kiemelkedő, legszebb darabját), s amely lehetővé teszi, hogy ez a formailag máskülönben kopár s tartalmában távoli lírai gyűjtemény bennünk is erőteljes visszhangot verjen.

Persze avatatlan szemléletünk szívesen feltételezné, hogy az agyagtáblákon fennmaradt irodalom csupán válogatás. Olyasféleképpen az, ahogy a Biblia az Istenre vonatkozó szövegek gyűjteménye. Az egyik agyagtábla – Könyvtári katalógus szerelmes versek kezdősoraival (majd harminc darabot sorol fel) – utal is erre. Hogy mi pusztult el, vagy mi rekedt kívül a kultikus „válogatáson”, megítélhetni a címek változatosságából: Uram, cédrusillatú a szerelmed, A vágy-igéző Hold már fölkelőben, Szerelmesem, szeresd hát ölelésünk, Álom, hagyj el, szeretőm öle nagyobb feledést ád stb. Alig lehet elhessenteni a kényszerképzetet, hogy jóval több volt itt, mint ami fennmaradt – itt volt az eszményeink szerinti líra, vagy legalábbis annyi és az, ami mondjuk a görög költészetből korunkig közvetlenül átüt.

Ez a kényszerképzet elgondolkoztató – magunkra nézve elsősorban. Feltárul a múlt mérhetetlen mély kútja, s mit látunk meg a lenti derengő vibrálásban? Természetesen önarcunkat.