Nyílttenger

Egy-egy jelentősebb verskötetben rendszerint tudni lehet, hogy a költő számára melyek a fontos versek. Melyek azok, ahol egybegyűjti itt-ott már bevetett motívumait, mintegy összefoglalja legbelső mondanivalóit. Rába György kötetében ilyennek hiszem az értékben is kimagasló Egy katona történeté-t. Miről van itt szó? Nyilván nem egy katona háborús élményeiről, hanem egy általános életérzésről. A merész képkezelésű indításban a háborús menet és a múló idő menete máris egybemosódik:

A háború persze mégsem kellék itt csupán, nem ürügy az állandósult idegállapot kivetítésére. A vers zömét tevő rohamleírás, az ilyen képek: „torkolatfény: ennyi volt a remény” vagy „a becsapódás gombái alatt felnőttnek lenni s magunkra hagyottnak” a meglevő érzésállapot származástörténetét mondják el. Az Egy katona története 1958-ból való. Hogy ez a háborús alapérzés folyamatosan és hasonló módon alakította Rába György költészetének motívumvilágát, arról tíz-tizenegy évvel korábbi versek tanúskodnak. „Mint bombázót látom lecsapni – a nappalt s az éjszakát, – s a szerelembe úgy bukom, mint – futóárokba katonák.” Vagy (megint az időmúlás és a háború gondolattársítására): „A hajnal már kitűzte dúlt – táján réz szuronyát, – egy lovassereg, mint a múlt, – áradt a hídon át.” A motívumok szuggesztiója világos: Rába György számára – mint ahogy a vele egyidőben íróvá ért nemzedék java része számára – a háború látványa kitörölhetetlen alapélmény, a fasizmus ütötte seb a léttel szembeni magatartás meghatározója.

Mi következik ebből náluk? Magány és önelemzés. Ám ez semmiképpen sem romantikus önelemzés vagy egzisztencialista magány. Az olvasó minduntalan konkrét élményeket kap: mint egy röntgenlelet, úgy fedi fel az analízis a magatartás rejtett okait: a háborúban megcsúfolt emberségigényt, a katona magányt, amely dideregve vágyik a valódi közösség melegére, a kifosztottság, összezúzottság lelki mélypontjait, ahonnan mindig fölfelé és kifelé vezet a költő útja. Kifelé, a világ felé, nemcsak a morális ítélet és a részvét útján, hanem már az analízis módszerében is. Rába György legalanyibb élményeit is lehetőleg objektiválja, vagyis – a túlnyomóan gyakorolt költő módszertől eltérőleg – a világot ábrázolja úgy, hogy abból a lírai élményre vissza lehessen következtetni. Ez a módszer az én háttérbe szorítását, sőt valamelyes tartózkodást von maga után, s ugyanakkor megnöveli a költészet megfigyelésen alapuló valóságtartalmát. Innen a vágott vagy filmszerűen egymásba úszó képek, az a tartalmas sűrűség, az életjelenségek zsúfoltsága, amely sorait feszíti. Szigorú és egyben megrendítő birkózás ez sorssal és alkattal: Rába György nem azért magányos, mert állandóan önmagával van elfoglalva; magányának morális fogantatása van, s vele szembeni küzdelmének aktív társadalmi szerepe: ez az egész sötét tónusú költői világ, egyértelmű motívumkincsével, egy letűnt korszak feltárója és megbélyegzője; olyan lelki mélyfúrás, mely kivételes hitellel dokumentálja a háború és a fasizmus belső rombolásait.

A lélektan ma még csak éppen körültapogatja, mit tehet az idő s a változott viszonyok munkája, hogyan és mennyire tüntetheti el a fiatalon elszenvedett sérülések és rögződések nyomát? Rába György költészete azt példázza, hogy bizonyos sebesülések éppen a mélyebb alkatoknál nagyon lassan hegednek: kiírásukhoz hosszú-hosszú idő kell. De már maga a kiírás: tiltakozás és szembeszegülés. Ő a rákovácsolódott magányosságból két irányban is megpróbál kitörni; egyik útja a részvét (rímel azzal az erkölcsi felelősségigénnyel, melyet egyik korai versében megfogalmazott: „Világ strázsája, állok minden éjjel!”), másik útja a társkeresés: a szerelem. A részvét még a „pusztulás árnya alatt”, a háborút, fogságot idéző versekben is, bár fanyarul, kétségbeesetten, de fenntartja a közösségigényt:

S ennél erőteljesebben és életigenlőbben szólal meg – mintegy a feloldódás útjával biztatva – például az Angyalföld 1930 külvárosleírásában vagy az Afrika című vers világgal azonosuló, bartóki kantátájában. Vagy – hogy még tovább szaporítsuk a példát – Az öregség házá-ban, ahol már kollektív formára lelve, kollektív hagyományban folyik a küzdelem a sorsütötte sebekkel. Ki is mondja: „Kenyeret hoznak nekem kókusz-harapást mézes szavakat” – de az alapélmény még mindig visszahúzza, mintegy jelképezve az egész költészet roppant erőfeszítését: „most egyedül most egyedül most egyedül viaskodom – az éjben nincs mérték s betölthetem a terek árvaságát.”

Rába Györgynek a kimenekedés és megbékélés útja ott is szenvedtető, ahol a költőknek általában könnyebb: a szerelem sem juttatja el a feloldódásig. Valószínűleg ennek is története van, egy lány pusztulása, megint a fasizmus bűne. (Lásd A tábornok bánata című kimagasló fiatalkori verset meg A magány maszkjai-t.) Mert az utánuk következő „szerelmes versek” szinte a Szabó Lőrinc-i önelemzés hőfokán vallanak az érzékiség kényszeréről és vigasztalan hiábavalóságáról, a vágyódás-csalódás, társkeresés és magány állandó körforgásáról, a szenvedély „tragikus kelepcéjéről”. Néha intellektuális reflexiókban fogalmazza meg, mint A vak szobrai-ban: „A szerelem iskola a magányra”, vagy „csalódásomhoz járok, mint patakra, lehűteni átforrósult agyam”, máskor meg olyan képbe rejti, melyen a maga tartózkodó módján átüt a feloldhatatlanság mély szenvedése:

Ez a kép különben – hogy Rába György költői eszközeiről is szóljunk – jellegzetesen továbbfejlesztett, modern kép; egy cseppnyit disszonáns is, hiszen nem egynemű elemeket fog egybe (a „gyöngyház lobogás”-ról ugrik át az „édesvízi hal”-ra). Költői gyakorlata általában hajlik az ennél még nagyobb ugrásokra. Néha azt is megteszi, hogy csak jelzi a képet, s mintegy feladványul, kiteljesítését rábízza az olvasóra. Mindez a tömörítést, sűrítést, a világ tágabb beáramlását és a verskompozíció feszítettségét szolgálja. Helyenként kitűnően és példaszerűen („csüdömben marsok szenvedélye dróton”), helyenként azonban olyan asszociatív ugrásokkal, hogy az olvasónak az az érzése: a vers egy képben elakad, és egy másikkal lép megint tovább. Igaz ugyan, hogy a kép többnyire önmagában olyan éles és plasztikus, mintha látcső hozná – mert amit Rába megmutat, azt ilyen látcsőintenzitásban mutatja. Az egész költészet és motívumkincs ismeretében rendszerint össze is kötődnek ezek a távolságok, sőt szerepet kapnak, hiszen ilyen magas lírában a kihagyások, vágások, le nem írt sorok szorosan hozzátartoznak a vershez. Rába György pedig, újító módon, olyan eszközök alkalmazásával kísérletezik, amelyek nélkül képekbe objektivált élményvilága nem is volna megszólaltatható. Minden mozdulatán, még a nehezebben megvilágosodókon is, érezni a költő legteljesebb hitelességigényét, a mesterség iránti szigorú moralitást.

Nem könnyen magához engedő, nem fülbemászó költészet az, amit megteremt. Nem fülbemászó, legalábbis a szó közkeletű értelmében. Korai versein ugyan ott az apollinaire-es dallamvezetés, amely hangulati egységbe fogja a távoli elemeket, később szikárabb lesz a verse, disszonánsabb, de akkor is telíti egy erős, egyéni verszene. Ez a zene – voltaképpen Rába György hűvösen szenvedélyes hangja – költészetünkben eltéveszthetetlen; intenzitásával, élménytartalmaival az olvasó lelkiismeretének legmélyét visszhangoztatja.

A Nyílttenger-t egy csokor jól válogatott, szépen megmunkált műfordítás egészíti ki, az idegen versek tolmácsolása közben is érzékeltetve azt a magas mesterségbeli igényességet, amelyet Rába György költészetében megvalósít.