Illetéktelen jegyzetJánosy István két Aiszkhülosz-fordítását olvasom, a Perzsák-at és a Heten Théba ellen-t. Kitűnő fordítóink elkényeztetnek bennünket nemcsak jobbnál jobb átlagfordításokkal, hanem kivételes teljesítményekkel is. Gondolok például, az Iliász-ra, az Odüsszeiá-ra Devecseri Gábor, a Faust második részére, Kálnoky László fordítói mesterművére vagy Rónay György francia reneszánsz gyűjteményére – hogy csak az utóbbi évek eredményei között tallózzak. Jánosy István Aiszkhülosz-fordításai mindenesetre ezek közül a kivételes teljesítmények közül valók. Nem tudok görögül – s így filológus szempontból illetlen dolog, hogy írok róluk, de nem szólnom, úgy érzem, mulasztás. A régi fordításokból különben is sejtem vagy sejteni vélem, hogy milyen Aiszkhülosz. Hiszen az erő, a titáni izommozdulat átsejlik még a rossz nyelvi ruhán is. De itt, Jánosy fordításában az erő találkozott az erővel, az ős darabosság és tömbszerűség a túlhevített indulat modern darabosságával, a drámateremtő ős a drámai látomások lázas megszállottjával. Az alkati megfelelés evidenssé teszi az amúgy is sejtett Aiszkhülosz-képzeteket. De van itt másféle találkozás is. A fordító örök problémája: milyen nyelvi rétegben dolgozzon, honnan merítsen nyelvet az ősköltő archaikus tömörségéhez, honnan vegyen kőomlásként morajló magyar szavakat? Jánosy István évekig dolgozott egy elbeszélőkölteményen Rákóczi ifjúságáról. Amit Zrínyitől, Bethlen Miklóstól, Pázmánytól, Apor Pétertől, Kemény Jánostól s általában a XVII. század nyelvi televényéből felszívhatott, azt akkor felszívta magába. Aiszkhüloszában ezt a még se nem „ízesített”, se nem finomított, ezt a primeren szemléletes, szenvedélytől, drámai erőtől duzzadó nyelvi mélyréteget dolgoztatja. Az élő nyelv akár beszélt, akár irodalmi, roppant konvenciógyűjtemény. Minél kimunkáltabb, minél nagyobb irodalom sarjadt ki belőle, annál inkább az. A nyelvi kultúra, éppen mert bonyolult dolgokra is kész formulákat teremt, a kifejezés élmény adta szemléletességét koptatja el, az első néven nevezés drámai nekifeszülését teszi fölöslegessé. Baj van a mai íróval, ha úgy érezzük, hogy az egyszerű dolgokat is görcsbe ránduló izommal, inaszakadva tudja csak elmondani. De baj van a fordítóval, ha nem tudja Aiszkhüloszban érzékeltetni az ős-névennevező titáni teljesítményét. A XVII. századi magyar nyelv óvatos beleszövése a görög klasszikusba ezért kitűnő találat. Nyelvünk leginkább akkor volt izomfeszítő állapotban. Másért, más miatt, mint a görög Aiszkhülosz korában, de ős-szemléletességéből akkor forrt ki, micsoda lázas zubogással, fogalmi hajlékonysága. Jánosy István lehet, hogy végiggondolta, lehet hogy a kifejezésért küszködve megérezte vagy – Arany János útmutatása nyomán – megsejtette a nyelvi megoldást. Az eredmény szempontjából ez persze édes mindegy. Nagyobb dolog, hogy volt nyelvi regisztere és fegyelme a megvalósításhoz. Mert fordítása nem archaizált szöveg, hanem archaikus erejű. Vagyis, hogy a mai olvasó számára minden erőltetettség vagy megakasztó régiesség nélkül felkelti a legbonyolultabb metrikai formákban is az ősköltészet erejét, drámai feszültségét, megnevező szemléletességét. Méghozzá olyan áthatóan, hogy ízlelni lehet gyakran egy-egy során is. „Taraja-csapkodó katonatengerár / hömpölyög a vár köré” – mondja a kar a Heten Théba ellen-ben. „A sok lópofán halált zörömböl érczablájuk.” „A síkot, mint a köd, fúvó lovak fehér tajtéka önti el.” Vagy: „Őrjöngvén, dühöng a dzsidaverte ég.” Persze tudni kell, hogy Aiszkhülosz egész hasonlatkincse a háború, a hajózás és a földmívelés körén belül marad. Nem a képzelet szárnyalásában, hanem a megfelelés pontosságában, szemléletből fakadó evidenciájában rejlik lebilincselő hatalma. Az a közhellyé koptatott metaforája például, amely Horatiuson át eljutott a rassz vezércikkekig, hogy az állam hajó, a vezér pedig bölcs kormányosa, milyen azonnali érvényességgel, természetes hitellel szól eredeti helyén az ő szövegében. „Polgárok, az időkhöz illőn szóljon az – ki ügyünk őre, városunk fedélzetén – kormányoz…” Vagy: „Hullámot űz a vészek tengere, – ha egy lezúdult, emel újat, – hármastarajút, mi a vá- / ros fedélzetén zúg.” Különben a darab befejezése is tengerhasonlat: „Kadmosz várát ez védte, nehogy… idegen katonák hullámtorlata zuhogón elmossa örökre.” De nem szeretnék most magáról Aiszkhüloszról, költői erejéről, tömör szemléletességéről beszélni, hanem inkább a fordítás nyelvi mélységünkből feltörő nagyzenekari erejére iktatok még ide egy utolsó idézetet:
Mit lehet, s mit kell ehhez még hozzáfűzni? Legföljebb annyit: ilyen telt, kövér, robbanásig feszített az egész szöveg. S mert a görög dráma nem cselekményben, hanem nyelvben él: Jánosy István több éves nagy erőfeszítése árán van két klasszikussá érlelt Aiszkhülosz-drámánk. Bárcsak lefordítaná még harmadiknak a tehetségéhez legméltóbbat, a leginkább neki valót: a Leláncolt Prométheusz-t is. |