Szegények vonulása

Rákos Sándor ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely közvetlenül a háború után indult, s melynek versre csigázó alapélménye maga a háború volt. Intellektuális hajlamú költőként, neki az apokaliptikus tapasztalás az erkölcsi tudatát forgatta ki: egy ősindulatú, bibliai prófétát teremtett belőle. Ha kell hasonlat első kötete, Az eb válaszol költőjére, nagyon is természetesen tolakodik elénk az Istennel vitázó Jónásé. A sértett igazságvágy hánytorgatja szívét, melyet „egy isten poklából a rontás mérge dobott ki”. És süket jajongóként – ki csak, ha jajgat tudja, hogy él – perlekedik a képmására képzelt istennel: „a betömöttfülű és süket Jajongóval.” Biblikus látomásokon, archaikus nyelvi tömörítéseken át folyik a Teremtő számadoltatása – már-már létet tagadó haraggal. Mintha csak példaképét és mesterét, Füst Milánt hallanánk.

 

Én itt a földön telepes valék, ki saját lelkemben sem leltem honom, ezért magam s minden iránt mi illet leírhatatlan undor torkomon s mert végét vetni mégis gyáva voltam éltem s írtam, noha nem volt szabad: utód ha olvas, átkul szálljanak rá a semmisülést gátoló szavak!

 

Ez azonban már az átkozódó próféta költővé gyógyulásának – ha tagadva is, de – felismerése, a költőszerep elvállalása. Mert mi lehet gyógyítóbb a költőre nézve, mint a kiírás, az élmény és indulat humanizált felmutatása a művészet foglalatában. Ezen az úton – a művészi humanizálás útján, az érdeméhez mérten kevéssé méltatott pályakezdés után s még mostohább sorsra jutott folytatásban – eltelt tíz esztendő. Kevéssé méltatott pályakezdés, mostoha sorsú folytatás – gyenge, erőtlen a megfogalmazás. Rákos Sándor, mint szinte teljes nemzedéke: Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Rába György – saját hasonlatával élve – elevenen süppedt a föld alá Ras Shamra torzójaként, s élt évekig „a csonkaság hideg holdizzásában”, elzárva az öröm, a beteljesülés elől. Most megjelent kötete, a Szegények vonulása, valójában a „testet szoborból élőre váltó mozdulat”, átváltoztató mozdulat csakugyan, a szó legszorosabb értelmében: a kénytelen torzóból jelentékeny, nagy képességű költő lépett elénk.

Mit változott a sértett prófétához képest?

Legelőször is: a némileg elvont számadoltató láz lehiggadt benne. Ahogy az élmény okozta seb az évek során gyógyult-üszkösödött, úgy alakult át a prófécia erkölcsi felelősségvállalássá. Persze, nem felejti, ma sem feledheti a félelem és rettegés kínjait („húsomban fulánkjai égnek a nem lohadó rettegésnek”), nem felejtheti, hogy „idilljeit aknák verték szét”, s hogy ő maga „elzuhanó lét tanúja”, de a Szegények vonulásá-ban „részvétté delejezi zord filozófiáját”. Ha azt írja: „Ősörök betegség a lét. Reménytelen. Nem orvosolhatod” – akkor nyomban felteszi a kérdést: „De vajon megtettél-e mindent, hogy legalább amin lehet, javíts?” S ez nem korszerűen idomított felelősség, amely a költőt a szegények oldalára, a világ javítói közé állítja, hanem a régi prófétavádból lehiggadt, egyetemes erkölcsi magatartás. „Ha számolnom kell majd életemmel – írja –, védőm és vádolóm, azok felől kérdezz, akiknek ügyében hasztalanul kiáltok századok homokkal betömött füléhez!” Ez az önvizsgáló, szocialista felelősség érzékeny költői lelkiismerettel egyszerre kutatja önmagában és a világban az embertelenség okait. Mint József Attila, egységben vet számot termelési erőkkel és ösztönökkel.

 

Nem krisztusi ajándék a megváltás, vérben-lucsokban ki-ki maga szenvedi meg; keresztfára kerül, kinek emberi szíve dobban s békét keres sejtjeinek. (Libera nos a malo!)

 

Átalakulásának másik jegye, hogy költészete az elvontból a kézzelfogható felé közeledett. Átváltoztató mozdulata, megelevenedése ebben a legváratlanabb. Mert ez a hideg megfogalmazás mégiscsak azt takarja, hogy lírája lüktető élettel telítődött. Ihlete a mindennapi dolgok, a városi élet jellegzetes tényei vonzókörébe került, sőt, régi versíró gyakorlatán változtatva, költészetét apró, pillanatnyi élményeinek egész „rongyszőnyegével” gazdagította. Az idő rombolását fényképeken tetten érő Családi album meg a házvezetőnő pokolra szállásának profán és kakofon balladája jelzik a legpregnánsabban új vonzódásait, lírai úttörése irányát, prózai és költői keverésmódjának korszerű receptjét; a városi életre vonatkozóan pedig, többek között, kísérlet és sikeres beteljesítés Mélyvízben című eszpresszórajza – már-már modern ballada –, mely ezt a tömény, bujtogató „mély faunát” „ülteti át” a hangulathoz alkalmazkodó szabadvers erősen szerkesztett soraiba.

A magatartás és az ihlet alakulásának megfelelően nagyjából három verstípus váltakozik a Szegények vonulásá-ban. Az első – a régi próféta reinkarnációja – létet, erkölcsöt vizsgáló, nagy intenzitású, rendszerint rímes szabad vers. (Libera nos a malo!, Sirató, Ras Shamra torzói, Szegények vonulása stb.) Ez Rákos Sándor magas szintje. Tele olyan eredményekkel, melyek, hisszük, előbb-utóbb nemcsak líránk ismert, tovább élő antológiadarabjai közé emelkednek, hanem példái is lesznek, különösen fiatalabb költőink számára, a szabad vers helyes alkalmazásának, a formabontás értékei felhasználásának s főként az élménnyel való gazdálkodásnak. A nyújtott, hosszú sorok ugyanis eleve csábítanak a bőbeszédűségre. Ám Rákos Sándornak éppen szabadverseiben a legtömörebb, a legsűrűbb az élményanyaga. Tudja feszíteni a szabad formát, s így rávilágít, legfőként mire jó: összetett hangulatok, nagy indulatmozgások kifejezésére.

A kötet második rétege: konkrétabb, egyszeri élmények, megfigyelések, rövidebb elmélkedések kötött vagy kötöttebb formában. Inkább a bizarr és groteszk hang jellemzi, a hangulatkeverés többnyire érdes, keresett disszonanciája, találó megnevezés, nyersebb őszinteség, mint az élménytömörítéssel járó, nagy intenzitás.

A harmadik versfajta – már céloztunk rá: újonnan jelentkezik Rákos Sándor költészetében – pillanatnyi ötletszilánkjainak, benyomásainak, ákombákom rajzainak a gyüldéje.

Ha valaki végiggondolja ezt a rögtönzött felosztást, joggal lepődik meg azon, hogy Rákos Sándor éppen szabadverseiben tölti be legteljesebben mai verseszményünket: ott dolgozik leginkább élettapasztalattá vált, az időben egymásra rakódott élménysorokkal, a bonyolult valóságot versbe zsúfoló élménykomprimálással. Formailag kötöttebb középszintjén viszont inkább egyszeri élményből ír. S ha ennek, az egyszeri élmény előtérbe tolulásának az oldódás miatt van is veszélye, Rákos Sándor pályáját tekintve, mégis helyénvaló ez a gyakorlat. Az ő útja, az indulás túlfűtött, túlabsztrahált élménykidobása, majd az azt követő lefojtás és még A tűz udvará-ban (1957) is mutatkozó lírai elbátortalanodás miatt, az élmények szorítatlanabb kiírása felé vezet. Neki most azt kell elérnie, hogy torkát ne sebezzék „a lenyelt szavak”, hogy tehetsége gátjaitól szabadulva, eljusson a teljes világbirtoklásig. Igaza van, mondom, ha az elemi költői mozdulatokat gyakorolva, az egyszeri élmény megírására is törekszik. De az egyszeri élmény vagy legyen önmagában nagyon szuggesztív, vagy erős képbe, zenébe kell beleágyazni. Amikor például azt írja Fák, viharban című kis szilánkjában, hogy:

 

Hosszúnyakú fák (sarkukban a szél): iramodó, hajszolt zsiráfcsapat. Fölkúszik a villámfény kaptatóján s az ég tüzes pampáján átszalad

 

– akkor a kép ereje elfogadtatja az egyszeri benyomást, de hogy ellenpéldát is hozzunk fel: a Vásárfia-sorozat, melyből az Ördögszekér című rajzot idézem, általában nem eléggé meggyőző.

 

Mezőn erdőben – körbekarikáz elmenőben

 

Mert a legmagasabb igény szemszögéből végül mégiscsak úgy igaz, hogy a látszólag jelentéktelenebb, rövidebb versek, versötletek közül is csak az a jó, amely feszes és sűrű. Tudja ezt ő jól, hiszen csinál e nemben kitűnőt, nem egyet.

 

Eloson bizony eloson a szerelem eloson homályos utakon loppal egy csapáson a farkasokkal szemek szúrnak a csönd mögül a fűben smaragd béka ül s vállat-fejet fordítva bámul utána míg a láthatárról le nem tűnik nagyhirtelen a farkasléptű szerelem (Eloson)

 

Itt aztán tíz soron belül igazán sűrít (a szem és a béka például összetett hangulati tartalmat hordoz, és a vers valóságában korántsem jelent szemet és békát), s feltár, méghozzá sugallatosan, egy távlatot nyitó lírai összefüggést (farkasléptű szerelem). S még az interpunkció elhagyása sem „modernkedés”, hanem a zenei, hangulati tömörítés eszköze.

De mindaz, amit itt érintettünk: erkölcsi felelősségérzet, absztrakt vagy konkrét látás, groteszk ellenpontozás, szabadvers és nagyvárosi valóság, egyszeri vagy sűrített élményhasználat, mind-mind részkérdése a korszerű versalakítás, a korszerű líra átfogó problémájának. Ám már csak a puszta tény, hogy Rákos Sándor költészetéről szólva mindig a lírai fejlődés legfontosabb kérdései körül mozogtunk, mutatja a költő törekvéseinek irányát, súlyát, jelentőségét. Mutatja – már logikailag is –, hogy a kevés választottak erejére váró lírateremtés műhelyében él. Ez pedig nagy szó, nagyobb szó, mint első hallásra gondolnánk. Napjaink nem egy kritikusa hangsúlyozza, hogy költészetünk szembeszökő jelenségei között, egyfelől az élmény komprimálása, másfelől, vele párhuzamosan, a formák további oldódása, ha az egy új szemlélet rendező elve szerint belső összhangját is megleli, új líraiság kialakulásának lehet forrásává. Rákos Sándor újabb kezdeményei s főként a Szegények vonulása legjobb eredményei – persze másokéi mellett – biztatóan azon munkálnak, hogy ez a lírai megújhodás irodalmunkban mielőbb létrejöhessen.