Egy korszak életrajza

Irodalomtörténet? Egy korszak összefoglalása? Vagy, ahogy az író szerényen maga vallja, az ihlet és a stílus változása az irodalom egy periódusában? Nehéz Rónay György Petőfi és Ady között című könyvére megfelelő címkét találni. Mert valóban nem, semmi esetre sem szabványos irodalomtörténet: bár példaszerű tudományos gondossággal dolgozik, nem írói portrékon keresztül vázolja a folyamatot, és a történeti összefoglalásokkal szemben, nem közvetlen célja az értékelés. Viszont nem is ihlet- és formatörténet csupán, mert az esszénél gondosabban dokumentál, s valóban felöleli az egész korszakot. Egy irodalmi kor „életrajza” – kínálja maga az író a helyes meghatározást; igen, de akkor ilyen életrajzfélének kellene lennie az igazi irodalomtörténet gerincének.

Rónay György lényegében három lépcsőben halad, a külvilágból kiindulva, az irodalom belső dolgai felé. Először minden különösebb szociológiai bemosakodás nélkül lerögzíti azokat a történelmi adottságokat, amelyek meghatározzák egy-egy nemzedékre érvényesen a sors kereteit. Második fokként bőséges idézeteken át elemzi az írók magatartását az adottságok között. Végül – s ez könyvének a legmélyebb rétege – föltárja a magatartás és az ihlet, a magatartás és a kifejezési formák rejtett összefüggéseit.

Könyve több mint ötven év történetét foglalja össze. Némi leegyszerűsítéssel, lényegében két nemzedék tölti ki irodalmunkban ezt az ötven évet. Az egyiket még a reformkor nevelte, és telítette klasszikus életeszmékkel. Ez a nemzedék (Arany, Kemény, Gyulai stb.) az életet „a bölcsőtől a sírig ívelő, egységes és erkölcsi tartalmú folyamatnak” tekintette, melyben a költőre nemzeti és általános emberi feladatok hárulnak. Ebből az alapállásból következik a nemzedék egész esztétikája, végleteket, különöst, egyénieskedést kerülő, népies klasszicizmusa. A nemzedék tragédiája – hogy némileg ismertessük Rónay György koncepcióját – éppen az, hogy a nemzeti klasszicizmus esztétikája Világos után „a szenvedélyek hullámsírja” fölé épült; erkölcsi és nemzeti elhivatottságú irodalmuk egy cselekvésre teret nem adó történelmi mélypontra esett. Az őket váltó új nemzedéket viszont (Reviczky, Komjáthy stb.) már a passzív ellenállás kora és a kiegyezéses Magyarország torz közélete nevelte, s ebben „már nem volt nemzetet irányító, egységes eszme, az egész társadalmat átható magasabb törekvés, mint a reformkorban”. A nemzedéknek keserű kiábrándulás lett osztályrésze. A valóságból az irrealitásba, a közösségből a kiváltságos lelkek szellemvilágába, az életből az álomba vonult hát ki. Esztétikája – az öregekkel szemben – a különöst, az egyénit, a narcisztikusan szubjektívet glorifikálta; a konkrét és objektív ábrázolással szemben a belső élményt, melynek egyik jelképi kifejezője csak a külső valóság.

Ez a szépen felépített, világos elmélet persze nagyon kézenfekvőnek tetszik. Már-már olyan evidens, mint a geometriai alapigazságok. Csakhogy egy-egy elmélet igazát az irodalomban mégsem a ráérzés, hanem egyedül a gondosan ellenőrzött, tágas érvényesség igazolja. De éppen ez az, ami Rónay György könyvében példamutató. Mert a történeti-társadalmi adottságokat meghatározva, és a nemzedékek alapmagatartását lerögzítve, adatok seregével, pontos elemzésekkel tárja fel egyrészt az öregek vergődését (Aranyét például), kényszerű témaválasztásaikat, ihletük és kifejezési formáik lassú átalakulását az elnyomó körülmények között, másrészt a fiatalok, a kiegyezés sivárságába belenőttek teljesen új életérzésből fakadó élményvilágát, új szerelem-, halál- és létélményüket s formáik ennek megfelelő változásait. Rendkívül gazdagon dokumentálja, melyek a kor közérzetet-kifejező, kedvenc hasonlatai (például: a világ: színház vagy kártyaterem; az élet: álom stb.), hogy alakulnak a költői képek, hogy válik az álló hasonlat dinamikussá, drámai jelenetté, hogy tolódik át a szavak használata a versben a konkrétból a jelképi felé. E helyenként detektívhistória-érdekességű, s nyomozókörútnak is beillő kutatásnak bevallott célja: feltárni Ady előzményeit, lépésről lépésre követni, hogy készíti elő irodalmunk Ady tematikáját, kifejezési formáit, egész nagyszerű költészetét, melyben – kéretlenül megfogalmazva Rónay György ki nem mondott, de világosan kiolvasható koncepcióját – az Arany-nemzedék közösségi és erkölcsi magatartása egyesül a kiábrándultak modern kezdeményezéseinek páratlan kibontakoztatásával.

Az irodalmi értékű irodalomtörténeti összefoglalásoknak rendszerint az a fő hiányosságuk, hogy több bennük a konstrukció, mint az anyag számbavétele, tudós elemzése. S ez nagyjából természetes is, hiszen az írót a fő jelenségek érdeklik, az új téma és kifejezés jelentkezése, azok az alkotók, akik mintegy egymás kezéből veszik és adják tovább a fáklyát. Az ilyesféle tárgyalásokból rendszerint kimarad a közepesek hasznos vagy kevésbé hasznos tenyészete. A tudomány persze semmit se hanyagolhat el, ha bölcsen tudnia kell is, hogy bizonyos távlatból szemlélve, maga az irodalomtörténet végül mégis a teremtő tehetségek „históriás deákja”, és nem a közembereké. Rónay György módszerének az az újdonsága, hogy – az írói irodalomlátás és koncepció mellett – ismeri, és nem sajnálja dokumentumként elénk tárni a részletjelenségeket. Esszét ír – tehát érdekes és élvezetes olvasmányt –, de az esszéíró általánosításait kerülve, nem hallgatja el a folyamatok részletjelenségeit, s így a fejlődés vázlatos rajza helyett a tenyészet lassú átalakulását ábrázolja. Ha könyvének dinamikája ezzel le is lassul, hitelessége megnő. S így ha kénytelen is, éppen a komplexitás érdekében, egy-egy mellékjelenség tárgyalásával időzni, vagy általános jegyeket az egyéniek fölött hangsúlyozni, s ha az időrend tiszteletben tartása kedvéért – akár Babits Európai irodalomtörténet-ében – többször foglalkozik egy-egy íróval, élete különböző korszakaiban rögzítve meg vonásait, mégis egészében módszere az eddigieknél mélyrehatóbb és egyben gondosabb is. Úgy összegezhetnénk: az irodalmi értékű irodalomtörténetet tudományos hitellel ruházza fel; vagy fordítva egyet a szemponton: a tudományt teszi – egy-két kiváló tudós, elsősorban Horváth János nyomdokain haladva e téren – irodalmi értékűvé.

Ami mármost a könyv tartalmi újdonságát illeti, jottányival sem marad az el a módszerbeli újdonságtól. Sőt, mivel nemcsak a tudomány szűk körét, hanem az egész élő irodalmi tudatot érinti, tán jelentősebb is annál. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az egész modern magyar irodalom születése pillanatától kezdve a gyökértelenség, a nemzeti léttől való idegenség vádjával küszködött. A konzervatív kritika nem is Arannyal és Petőfivel, hanem a városba szakadt vidéki ember falunosztalgiáit kiszolgáló népies epigonizmussal dorongolta le a „nemzetietlen”, a „dekadens” nyugatosokat (Adynak Szabolcska Mihály volt például az ellenlábasa), s ezt annál is könnyebben tehette, mert egyrészt a nemesi irodalmat hordozó nemesi értelmiség egy fél évszázad alatt retrográd lett, a polgári fejlődést többnyire elutasította, s így az új élményeket hozó, modern irodalomnak szűk volt, és túlnyomóan az asszimilálódott polgárságból adódott az olvasóbázisa, másrészt megtehette azért is, mert a mostoha körülmények miatt irodalmunkban az irodalmi tenyészet nem oly folyamatos, nem épül úgy a hagyományra, mint a nagy irodalmakban, több nálunk az egyéni bravúr, mint a szerves kiérlelődés. Az irodalmi köztudat így könnyebben tekinthette ellenséges részében kelevénynek, híveiben olyan csodának a modern irodalmat, amely szinte a semmiből fakadt, mint mondjuk Csokonai költői kivirágzása. Igaz ugyan, hogy már maguk a nyugatosok felmutatták nem egy előfutárukat, Ady Vajdát, Babits Komjáthyt (és éppen az utolsó évtizedben nem egy kiváló irodalomtörténeti részletkutatás haladt ezen a nyomon), de a múlt századi írók közepes képessége miatt nem volt világos az egyenes fejlődés, s nem tömődött be magától az a mesterséges szakadék, amelyet az ellenséges irodalompolitika nem az üldöző kun sereg, hanem a modern irodalom Szent Lászlója bebuktatására nyitott meg. Rónay György könyvének újsága ennek a szakadéknak a teljes eltüntetése. Világos után kiindulva, lépésről lépésre nyomon követi az irodalmi élet folyamatát, és feltárja ebből az átlagolvasó számára gyakran tengermélyi mélységből az egész átfordulás menetét. Nem olyan mértékben a költészetre korlátozva a kérdést, mint ahogy ismertetésünkben tesszük, rengeteg adattal támogatott, tiszta, szép vonalvezetéssel rajzolja meg nemesi irodalmunk urbanizálódását. Vagy hogy konkretizáljuk az irodalompolitikai harcok miatt félreérthető kifejezést: költészetünk objektív lírából szubjektívbe való átfordulását, egész irodalmunk élmény- és kifejezésvilágának korszerűsödését. Gondos, anyaggazdag és finom megfigyelésekkel teli elemzéssel tárja fel a legapróbb mozzanatokat; a küldetést betöltő, a vátesz-költő kiformálódásától kezdve, az újfajta szerelem-, halál- és pénzélmény, szóval a nagy Ady-ciklusok előzményein át egészen az eszközi átalakulásig. Számba veszi a képek felszabadulását a szemléleti valóság alól, a jelképi hasonlat térhódítását, mely a külső logikát a kép belső mozgásával helyettesíti. Még egy-egy híres Ady-motívum előzményeit is elénk tárja. Hagyományt hoz a felszínre, múltat teremt a modern költészetnek. S ha az öreg Arany szerepét nem is domborítja ki eléggé ebben az urbanizálódásban – pedig helyénvaló lenne –, nincs szakadék Petőfitől Adyig – bizonyítja. A múlt talajában gyökeredzik a tegnap és a ma, s ami tán kísérteties: még a gyökér férgei is – hogy képletesen szóljunk – ott vannak az őstalajban. (Aranyt például a petőfieskedő epigonok akarják a Parnasszusról kiszorítani.) De félreértés ne essék, nem az analógiák – hiszen minden igazi alkotás felveti az olvasóban az analógiákat –, hanem az előzmények világos, tiszta rajza tágítja itt az olvasó s tegyük hozzá az irodalomtudomány szemhatárát. Rónay György múltat tisztázó erőfeszítése így ér el közvetlenül, méghozzá megvilágosító erővel a jelenig. Nem kétséges, hogy aki a modern magyar irodalom történetét meg akarja írni, annak valahol ott kell felvennie a szálakat, ahol ő abbahagyta, s olyasféle módszereket kell alkalmaznia, amelyekre ő ad példát. S ezzel nagyjából körvonalaztuk is könyve jelentőségét és érdemét.