Kálnoky László szeszélyes szüretjeKálnoky László egyike legkiválóbb műfordítóinknak. Az utóbbi évtized jelentősebb költői antológiáiban, a Burns-, Heine-, Hugo- vagy La Fontaine-kötetekben például, mindig a legmagasabb színvonalon, gyakran éppen megoldhatatlannak hitt versek tolmácsolásával szerepelt. Önálló műfordítói vállalkozásáról, a Faust második részéről pedig talán ugyanazt mondhatná neki Goethe a maga XVIII. századi udvariasságával, mint amit Gérard de Nervalnak, a Faust francia fordítójának írt: „Sohasem értettem magam olyan jól, mint önt olvasva.” Ha összegyűjtött műfordításainak nemrégiben megjelent kötetét, a Szeszélyes szüret-et a Nyugat klasszikus köteteihez hasonlítjuk, a Modern költők-höz, a Pávatollak-hoz vagy az Örök virágok-hoz, a rokonság és az eltérés tematikailag és módszerbelileg is roppant plasztikus. A Nyugat végezte a világirodalom első nagyszabású, s tegyük hozzá, modern feltérképezését; a görögöktől a szimbolizmusig megcsinálta az európai költészet hegy- és vízrajzát. (És ezen a feltérképezésen belül ki-ki jobbára olyan feladatokat oldott meg, amelyeknek mintegy saját költészete műhelyeként is hasznát látta.) A Szeszélyes szüret nagyobb részében nem ilyen műhelyként, hanem inkább feladatszerűen a Nyugat-térkép árnyalása, kisebb részében pedig előretörés a szimbolizmustól a modernekig. Túlnyomó többségében tehát a nagy vagy jelentős költők arcképe teljesedik ki benne egy-két vonással. Nem annyira a híres, kiemelkedő versekkel, bár az is akad a Szeszélyes szüret-ben, mint például Goethe Korinthusi menyasszony-a, Schiller Kezesség-e, Hugo Olympio siralma, Eminescu Császár és proletár-ja vagy Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, hanem a világirodalom jó átlagával lesz gazdagabb az olvasó. A kötet alapanyaga, hogy időrendben haladjunk, Janus Pannonius, La Fontaine, Goethe, Burns, Heine, Hugo, Verlaine és Rilke költészetéből adódik. Többnyire eddig még le nem fordított versek. De ezt a törzset érdekesen és színesen egészíti ki egy-két kitűnően választott Nerval, Chénier, Schiller vagy Laforgue. A mai fordítói gyakorlat a Nyugathoz képest formai és tartalmi szempontból is pontosabb, szigorúbb. De a változás tulajdonképpen ennél mélyebb. Egész költészetünk nagyot fordult közben, az hat ki műfordításunkra. Az izmusok utáni szabadabb versalakítás következtében a magyar vers epidermise rugalmasabb lett, kitágult, nagyobb logikai, érzelmi ugrásokat fogad magába, disszonanciákat nyel egybe, s ugyanakkor a megverseltséget, a dekorációt háttérbe szorítva, a jelképi kifejtés felől a jelzések felé egyszerűsödik. Az ízlésünk szerinti modern vers – mondjuk egy Tóth Árpád-vershez viszonyítva – dísztelenebb, s ugyanakkor több rétegű. Ez a látható, tapintható ízlésalakulás legelőször is a fölös díszt, a lét igék helyett alkalmazott hangulatfestő igéket (van helyett borong, busong stb.), a ráaggatott szecessziós jelzőket bontotta le a műfordításról, azt az eredetihez hozzácsapott költői ékítményt, amely akarva-akaratlanul is többnyire díszíti a Nyugat nagy fordításait. Ennek a puritanizmusnak Szabó Lőrinc az úttörője. Közhely fordításairól, hogy elsősorban a vers logikai vázát adják vissza, a sajátos zene és tónus háttérbe szorításával. Nagyobb pontosság ez, de engedmények árán. S ahol minden a tónus, mint például Verlaine Őszi sanzon-jában, ott a vers Szabó Lőrinc kezében össze is törik. Az újabb fordítók, köztük Kálnoky László is, az eredeti verszenéjéhez, rímtónusához általában hívebben alkalmazkodnak. Szinte bámulatos átéléssel tudnak belehelyezkedni a legkülönbözőbb költői stílusokba, a kecseskedő vagy rusztikus, az intellektuális vagy primitív egyként hitelesen szólal meg fordításgyakorlatukban. A Szeszélyes szüret-ben például már-már elképesztően lép egymás sarkába Hugo tobzódó pátosza és Heine szűkszavú iróniája, Verlaine rímről rímre szálló lepkelebegése és La Fontaine prózai okoskodása. Mintha a fordító a zenekar minden hangszerének mestere lenne! Pedig persze nem egészen így van. Minden magamegtagadó alkalmazkodás és alázat ellenére, a fordítóban a saját költői egyénisége valahol mégiscsak a felszínre kívánkozik, vagy helyesebben, mégiscsak rejtve dolgozik, a felszín alatt. Kálnoky Lászlót, a költőt, olyan ritka hegedűshöz lehetne hasonlítani, aki bezárkózva, magának játszik, a szenvedés, a gyötrelem mélységeit bevilágító, tiszta, fényes zengéssel – klasszikusokat vagy preklasszikusokat. Ünnepi és ünnepélyes, mindenesetre felemelő alkalom számára a vers. Költészete valahol átmenet a vele tematikailag is rokon Tóth Árpád és a modernségben úttörő Weöres Sándor között. Hangja, verskezelése inkább visszafelé kapcsolja. Kimért, tisztán komponált versszakokkal dolgozik, nem vágja el váratlanul a zenét, nem disszonáns, sőt a formai zártság kedvéért olykor kikerekíti a gondolatot. Inkább romantikusnak nevezhető mondanivalói ellenére klasszicista ízlés vezeti. Ez a klasszicista ízlés üt át fordításain is. Eszménye a tisztaság, világosság s a világirodalom klasszikusaiból leszűrt költőiség. Verselése olyan kimunkált, olyan hajlékony, hogy a legnehezebb feladatokat is könnyed eleganciával oldja meg. Burns Aranyhajú Anna című versében például, a legkisebb erőltetettség nélkül, négy versszakon keresztül tizenhatszor egymás után azonos rímmel dolgozik. Hugo-fordításaiban, mintha csak kötetlenül beszélne, olyan természetességgel építi fel az indázó, nemegyszer teljes versszakot betöltő versmondatokat.
Cesar Boliac román költő Karneval című versében pedig, egyenesen bűvészmutatványként, három hatsoros francia alexandrin strófán át futtatja töretlen könnyedséggel a túlburjánzó egyetlen mondatot. Vagyis hogy tizennyolc sort kellett egyszerre, egymástól függően megoldania – s ez valahogy úgy aránylik az egyszerű műfordításhoz, mint a sakkmesterek szimultán mérkőzése a csendes esti sakkpartikhoz. De helytelen lenne csak a látványost, a hangos bravúrmutatványt számba venni, mikor a magas színvonalú, egyenletes művesség az, ami a műfordítóra jellemző. S mikor az egy-egy versszak idézésével kellőleg be nem mutatható Swinburne-, Heine- és Verlaine-fordítások és persze Nerval remekbe sikerült El Desdichadó-ja jelzik azt a legjava szintet, amelyre Kálnoky László fordító művészete elért – a szintet, ahol leginkább érezni a fordító és az idegen költő stíluseszményeinek szerencsés találkozását. Mert persze, mint minden emberi gyakorlatnak, Kálnoky László klasszicizáló ízlésének is – mely inkább tisztogat, mint homályban hagy, s mindig kicsit költőileg megtold, kikerekít – vannak árnyoldalai.
– kezdi például Gérard de Nerval Április című versét. De az eredeti hanyagabb, szaggatottabb.
– írja Nerval. S a fordítás a szálldos ige betoldásával s a derűs és a sugár nem köznapi, hanem inkább költői kifejezésekkel az eredeti rögtönzöttségét, friss impresszionizmusát ejti el, azt, ami a maga korában újdonság volt benne. Vagy vegyünk egy még inkább meggyőző, és távolabbra mutató példát, Apollinaire híres Vadászkürt-jét.
Önmagában kifogástalan megoldás. Állja az összehasonlítást az eredetivel.
És mégis, ha jobban meggondoljuk, az eredetire éppen az jellemző, hogy modern terminus technikusokkal van tele. A fordításban viszont a le masque: lárva (régi, avult szó), a tragikus: bús, a mágikus: babonás, a patetikus: dagály – s ebben az egyébként alig kifogásolható átalakításban a vers mégis egy árnyalatnyit öregszik, demodernizálódik. Mindez inkább megállapítás, mint kifogás. Kálnoky László a maga ízléseszményén belül a maximumot érte el. A maximális hajlékonyságot, tisztaságot és költőiséget. A Szeszélyes szüret tanulságát úgy lehetne összefoglalni: fordításterülete nagyjából a Nyugat fordítóival azonos, de egyénisége a nagy fordítóknál alkalmazkodóbb, munkája Tóth Árpádénál díszítetlenebb, hívebb, Szabó Lőrincénél zeneibb, árnyaltabb. Nem műhelytanulmányként fordít, kísérletül a saját mulatságára, hanem rendszeresebb feladatként. Az odahajlás állandó alázata azonban mégsem fojtja el költői egyéniségét; amit megcsinál, azon rajta van költői védjegye: egyfajta tisztán szóló, emelkedett és rejtetten érzelmes zengés. Fordításait – ahogy verseit is – név nélkül is felismerni, mert alkalmazkodása ellenére az idegen szövegen éppúgy kirajzolódik kivételes tehetsége, akár a klasszikus fordítóké. Kivételes tehetsége… Költői? Műfordítói? A műfordítás csúcsain senki sem lehet jobb műfordító, mint amilyen költő. Kálnoky László verseskötete, a Lázas csillagon, költői rangjához, súlyához, a magyar költészetben megillető helyhez képest vékony. S így az olvasó, a Szeszélyes szüret-et forgatva, mint a mesebeli király, félszemmel sír, félszemmel nevet: mert látni való, Kálnoky László, a költő, önvérével táplálta a magyar nyelvű világirodalmat, mint egy modern költő-pelikán. |