Keresztút

Napjaink könyvkiadása, műfordításkultúránk impozáns dokumentumaiként, sorba teszi elénk költő műfordítóink összefoglaló köteteit. Devecseri Gábor, Kálnoky László, Kardos László, Somlyó György, Vas István, Weöres Sándor szinte életművet, de legalábbis jókora életműrészletet egybegyűjtő könyve után most kezünkben Jékely Zoltán Keresztút-ja. A kötetek összefoglaló jellege szinte kötelezően írja elő az összehasonlítást: hogyan viszonylanak ezek a gyűjtemények a nagy Nyugat-költők úttörő és méltán népszerű gyűjteményeihez? Változott-e és mit változott műfordítástechnikánk mai műfordítóink kezén?

„Antológiámat nem elgondolt terv, hanem az életem állította össze” – írta Szabó Lőrinc vagy két évtizeddel ezelőtt, az Örök barátaink első kiadása előszavában. De ugyanakkor hozzátette azt is: „Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek… túlságosan egyedül… Segítséget, igazolást, bátorítást kapok” az idegen költőktől. „Cáfolatot sok modern és sok konzervatív elfogultságra.” Vagyis Szabó Lőrinc egyszerre adott hangot egyfelől a válogatás bizonyos esetlegességének, másfelől annak a Pávatollak-at és az Örök virágok-at is átható szándéknak, mely természetes önzéssel úgy vall világirodalmi „találkozásairól”, hogy általa saját ízlése hitelét, költői törekvéseinek tekintélyét öregbíti.

A mai kötetekben – ha jobban meggondoljuk – a műfordító magatartása mindkét irányban megváltozott. Az az esetlegesség, amelyről Szabó Lőrinc beszélt, végeredményben az ízlés irányította esetlegesség. Az Örök barátaink, de ugyanúgy Babits Pávatollak-ja vagy Tóth Örök virágok-jai is, nagykanállal mer a világirodalom tetszés szerinti legjavából. Hozzájuk mérten dúskálni a jó falatokban – hogy továbbvigyük a tán közönséges hasonlatot –, kényre-kedvre válogatni ma már nem lehet. Radnóti Miklós volt tán az utolsó, aki ezt megtehette. A világirodalom nagy feltérképezése után, most inkább az árnyalás ideje jött el. Az árnyalásé – ahogy mondjuk Rónay György kidolgozta a francia reneszánsz képét, vagy Vas István az angol barokk líráét – meg a kiegészítésé, az újabb, még fel nem tárt költőkkel. Így vagy úgy, mindenképpen kevésbé uralkodik a válogatáson az egyéni ízlés, sokkal inkább a körültekintő feltárás vagy éppen a rendszerező kiadói szempont. Hogy Szabó Lőrinc szavára utaljunk: inkább a feladatokat adó élet, mint a költő élete.

Mindez persze változtat a költő és a fordított vers viszonyán, csökkenti a „találkozás”, az ízlésegyezés esélyeit, s a maga mellett érvelés pátoszát háttérbe szorítva, a költőt objektívabb, alkalmazkodóbb, tartózkodóbb s egyben hűségesebb munkára kényszeríti. Persze nemcsak ezért, hanem egész verseszményünk átalakulása miatt műfordítói gyakorlatunk nagyot fordult a realizmus irányába. A forma pontos megtartása, a hangulathoz való hívebb ragaszkodás, a „megajándékozástól” vagy költői kikerekítéstől való tartózkodás mind egy-egy jegye a puritánabb mai műfordítói gyakorlatnak.

És mégis, mégis a mai köteteket forgatva, és a régiekkel összemérve, nem annyira az „árnyalás” az, ami lelkesíti az olvasót, nem annyira a feladatszerűen és – tegyük hozzá, mert lekicsinylő hangulata van a szónak – a mesterség legjobb tudásával megoldott tolmácsolások (Jékely Zoltán esetében például a Schiller-versek vagy a XVII. századi franciák), hanem inkább a világirodalmi „találkozások”. Azok a helyek, ahol a költő és a fordító belső rokonsága minden alázaton, rutinon, objektiváló technikán is átsugárzik.

Különösen így van ez Jékely Zoltán esetében, aki a mai fordítói gyakorlatban legjava fordítóink között valamiféle területenkívüliséget élvez. Területenkívüliséget főként a nyelvhasználatban, a szóválasztásban, az igeidők alkalmazásában. Idézzünk csak egy versszakot a Keresztút-ból, s hogy ez mit jelent, mindjárt kiviláglik:

Vajon nem a gyönyörű Kalotaszegi elégia vagy még inkább a Csillagtoronyban hangulata párázik itt fel az olvasóban? Pedig a verset Robert Sabatier francia költő írta. De az erdélyies ízű szóillesztés (e dúlt planétát), a félmúlt használata (lehanyatla), a fordítói szokásokat félrevetve, mintha egyenest Jékely Zoltán költészetéből lépne itt elénk. Számára ugyanis élő és köznapi egy olyasfajta nyelvhasználat, amely számunkra, olvasók és fordítók számára, múlttal és hangulatokkal telített. Jórészt ez okozza, hogy a Keresztút-ban, Kazinczyval szólva, nemegyszer sikongunk örömünkben, ha a lelki, hangulatbeli egyezések területére érünk, másutt viszont kicsit értetlenül állunk olyankor is, mikor pedig a fordító lelkesülten akar megismertetni egy-egy még alig felfedezett irodalmi földrésszel vagy szigetcsoporttal.

Közelebbről szemügyre véve, a Keresztút-nak négy olyan területe van, amely jelentékenyebben tágítja világirodalmi ismereteink körét. Az első és szinte legörvendetesebb, mert régi adósságunk lerovását szolgálja, a román nép- és műköltészet bemutatása. Elképzelni sem tudnánk Jékely Zoltánnál alkalmasabb műfordítót erre a feladatra. Erdélyisége, melyben költészete gyökeredzik, s melyből gyönyörű népballadáink ikertársaként hajt ki a román népballada, szorongásos, drámai sorsérzete, a mélyebb nyelvrétegben való természetes otthonossága, s egyfajta verstípusának a népdalra emlékeztető, magától értetődő, tiszta vonalvezetése páratlanul predesztinálják a feladat megoldására. S csakugyan, amit a népköltészetben létrehoz, az nem is a népköltészet „tolmácsolása”, hanem szinte korabeli magyar megfelelőjének felfedezése, begyűjtése egy titokzatos, sosem élt nótafa alapján. Azt szoktuk mondani: a jó fordítás: jó magyar vers. Jékely Zoltán viszont eléri – s ez nem kicsinység –, hogy román népballadái szép magyar népballadák. Ami pedig a román műköltészetet illeti – Eminescutól Coşbucon át Gheorghe Bacoviáig –, Jékely bemutatásában különös erővel szólal meg az az érzés, hogy ha nem is hangban, de fejlődésében valahogy rokon problémákkal küszködő líra eredményeivel ismerkedünk, s tolmácsolása tolmácsolni tudja ennek a küzdelemnek oly ismerős művészi és emberi erőfeszítését.

A másik terület, melyben csakúgy zavartalan örömét leli az olvasó, a francia népköltészet. Itt az anyag egyszerre ad feladatot a fordító balladai képességének s sanzonos, könnyed, daloló kedvének. A súlyos és komor mellett a játékos, szellemesen érzelmes, városias hangnak. Szóval, valami olyan keveréknek, amely megint nagyon közel áll Jékely Zoltán költői egyéniségéhez.

A harmadik és a negyedik területről hadd szóljunk egyszerre. Az egyik szép, és szintén az újdonság erejével ható gyűjtemény az olasz lírából, Dante korától már-már napjainkig, a másik a modern vagy modernebb franciák tolmácsolása, középpontjában, a maiak mellett, Gérard de Nerval gazdag bemutatásával. Nagyobb részében mindkét anyag feltehetően Jékely Zoltán régebbi fordítása. Ez az a rész, hol örömünk és elragadtatásunk közben meg-megcsóváljuk azért a fejünket. Mert persze hogy elfogadjuk Jékely Zoltán említett „területenkívüliségét”, sőt, a nyelvi elszürküléstől való félelmünkben lelkendezve kapunk egy-egy régies vagy szokatlan szóválasztásán, ha az erőt és ízt ad a versnek. Így például korántsem akadunk fel Tasso zsoltárkezdésének nyelvi tónusán:

– de már Gérard de Nervalnál, ki Jékely Zoltánnak méltán kedvence, s kinek annak idején tán elsőnek kezdett tolmácsolásába, nehezen tudunk a félmúltakba és népies ízekbe belenyugodni. Ha a Fantázia című versben fiatalodik helyett fiatalul-t, ha a Fekete pont címűben jeleként helyett jelekint-et használ, vagy ha A sűrűben címűt így kezdi: „Tavasszal, hogy zeng a madárka! – Hallád a hangját, nemdenem?” – akkor ezzel a szóhasználattal Nervalnak éppen azt a tulajdonságát gyengíti, ami miatt fordításába belefogott, vagyis városias modernségét. Hiszen, mit magyarázzuk, a modern francia költészet túlnyomóan városias jelenség; Apollinaire kivált a nagyvárosi sanzonnal tart rokonságot, nem a hazai jellegű népdallal, s ami Burnsben vagy, hogy egy modern költőt mondjunk, García Lorcában kitűnő, az Nervalban, Apollinaire-ben vagy Supervielle-ben elképzelhetetlen.

De elég. Máris eltúloztuk a hangsúlyt. Hiszen jól tudja azt Jékely, hogy bármilyen természetesnek is tartja nyelvét, a tónusok kedvéért fegyelmeznie kell magát. Szépen sikerült Heine-gyűjteményében és a Lenau-fordításokban például (ott az elkapott, fintorban végződő dal, itt a nemes érzelmesség ihleti rokon képességeit) nyoma sincs speciális ízeinek. Ahol pedig kell, mint például a XV. századi ismeretlen cseh költő Husz János nevenapjára írt himnuszában, ott ritka gyönyörűséggel éleszti újra a régi magyar nyelv zsoltáros erejét:

De lássuk végül, hogyan is kapcsolódik a Keresztút a Nyugat-kötetekhez. Azt hiszem, a viszony világos. Jékely Zoltán számára a műfordítás pályatársainál valamivel szubjektívebb alkotásforma. Nem maga mellett érvel ugyan, mégis világirodalmi találkozásai nyűgözik le az olvasót. Azok a helyek, melyekben költészetének balladás hangja, erőteljes, ízes szóhasználata, másfelől groteszkkel kevert, érzelmes chansonnier képessége érvényesülhet. Érett tehetsége, melyben megvan ugyan a városias szín is, inkább vérbő, népi ihletésű irodalmi korok tolmácsolására termett. Csak semmi intellektualitás – vonják majd le a hamari következtetést. Cáfolatul tán annyit: Jékelytől való az utóbbi évtized legragyogóbb, kongeniális Thomas Mann-fordítása, a prózából helyenként versbe csapó regényé, A kiválasztott-é!