Jékely Zoltán költészeteFiatalkori halálfélelem – ha a költőiség szempontjából lehet egyáltalán rangsorolni a témákat, akkor a legköltőibb, a leginkább szívbe markoló téma, mert mit mondhat egy húsz év körüli költő kacérabbat, s mégis megindítóbbat, mint hogy fél az elmúlástól? S fiatalon meghalni, abbahagyott művel – szinte eleve legendás aura, élettel írt költészet. De ne menjünk el eddig. Már maga az ifjúi nagy halálszorongás az élő költőből is kiformál valami tündéries, nosztalgikus költő szobrot, valamit, ami az olvasóban levő költő-fogalom legmegindítóbb tulajdonságait felölti, s valahogy figyelmeztetőn, mint Petőfi szobra, felfelé mutat, az égre, az időre. Kivált, ha a szorongás nem tűnő kacérkodás vagy szenvelgés, hanem a zsigerekig ható, tömény élmény, amely éppen azért tömény, mert a még el nem tompult lélek szippantotta fel magába, tele az első tapasztalás szívrándító riadásaival. S tán éppen ez a titka, hogy miért olyan „költői” a fiatalkori halálfélelem. Jékely Zoltán 1934-ben huszonegy éves, s nincs is tán ebből az évből olyan verse, amelyben ne fordulna elő a temető, a sír. A verscímek maguk is árulkodók (sorban idézem őket a Tilalmas kert című válogatott kötetből): Egy család nyughelyén, Napfürdő a temetőben, A házsongárdi temetőben, Lezuhant nap, Eltűnik egy világ. Az év terméséből a két macskaverset hagytam csak ki és tán a legszebbet, a címével másfelé utaló Szép nyári zenekar-t. Pedig hangulata szerint ez is szorosan idetartozik. Íme:
És így folytatja a még töményebb befejezésben:
Csupa nosztalgikus fogalom, tücsök, gyerekkor, nyárest, mézszagú petúniák, s hozzá a pusztulás, a sír. Ám ez a keverés nemcsak egy vers, hanem az egész költészet varázslatos jellemzője. Tallózzunk benne szinte tetszés szerint.
Vagy mindjárt a következő vers indítása:
Tündökletes, erős élet, amely a sírokon tenyészik. Gyönyörűség, soha nem volt édesség, soha nem volt szerelem és biztos elmúlás. Mintha az élet ellentétes pólusainak szüntelen szikrázásából születne ez a költészet, vagy maga lenne a szikrázás. Innen vakító csillogása, kápráztató lobbanásai. Itt azonban mindjárt egy közbevetést kell tenni. Azt ugyanis, hogy ezt az „élet mellett ott van a halál”-t számtalanszor elmondták már a költők. Ám a költészetben az ilyesféle gondolatnak nem mint gondolatnak van értéke (ha van egyáltalában), hanem mint az idegekben áramló, a költői látásba, a világérzékelésbe beleszívódott, rendező elvnek. A mulandósággondolat mint alap életérzés, mint versírásra késztető érzékenység él a költőben (legalábbis a Jékely-féle, impresszionisztikus költő alkatban), amelyet aztán a konkrét élmény, a nyugtalanító életanyag mozgásba hoz, versre ingerel. A vers (és hozzátehetjük: a költészet) sikere az élmény szuggesztivitásán múlik, a verselemek kiválasztásán, elkeverésén, a képzettársítások indázásán, a hasonlatok villanásain. Szóval azon, hogy itatja át az alap életérzés a vers legkisebb alkotóelemét is, hogy ölt benne testet. Vakító lobbanásokról beszéltünk – igen, mert Jékely Zoltán egy-egy versében mintha nagyítólencse gyújtópontjába sűrítené a világ kiválasztott sugarait. Valahol itt van bámulatos szuggesztivitása titka. Versíró készsége a mulandóságérzésbe van beleágyazva, versélményei ebből fakadnak, s a verseken belül is e felé törnek a képek, a hasonlatok, az egymást váltó ellentétek, szóval ezt szolgálja az egész költői világlátás. De illő már példákkal élni. Előbb a versindító élményre, vagyis arra, hogy mi az a megfigyelés, ami versírásra készteti:
Most meg a versbe kerülő világelemekre: nála a hegy „csontőrlő sírhalom”, az ég: „hideg templomi bolt”, a fű a holtak szívéből nőtt, a gyökerek, több versben is visszatérőleg, csontokat karolnak; a szekrényben széltelenül zizegnek sírokról tépett szirmok, levelek; a bútorok „csontjában megremeg örök lelke medvés rengetegeknek”; „Déd tükrében egykorú asszonyok kutatják viruló arcuk, hiába.” – De tán elég is. Múlttal és mulandósággal van bevonva minden elem, a sejtelmes ősélet nyomával, hogy úgy érzi magát az ember, mint virágpompás halottak napján a temetőben. Édesség és múlás balladai töménységben. Balladai – Jékelyről szólva egyszerre nagyon fontos lesz a szó. Más költőkben is feléled a múlt, más költőket is túlnyomóan az emlék ihlet. Kosztolányira is jellemző, meg is írta magáról, hogy a múlt titokzatos erővel vonzotta, s Babitshoz írt egyik levelében az eltűnt idő fanatikusának vallotta magát. S Jékelyvel talán még ennél is közvetlenebbül rokon vonás benne, hogy nem annyira költői témákat (szerelem, haza, társadalom stb.), hanem életérzéseket írt meg, mégis költészetében az emlék szelíd fénnyel tündököl, vagy „dús” színekben éled újra, érzékletes elevenen dacolva az idővel, és nem ebben a könnyes, tömjénes és balladás kísértetjárásban. Erdélyi sajátosság ez Jékelyben? Bizonyos, hogy a „kishaza” sugallatos földje és történelme is belejátszik. Amit Ady, a partiumbeli Ady, a varjakkal, a sustorogva idézett múlttal, a bibliás nyelvvel fel tudott kelteni, azt ő legjava verseiben balladai levegővé sűríti. S 1936 körül, fiatalkori lírájának leggazdagabb évében, szinte mindennapi leírásaiban is életre tudta hívni. Elég példának A marosszentimrei templom-ban című versremeklés vagy a csodálatos Kalotaszegi elégia.
Bizony, ez csodálatos hang, a százados erdélyi népballada hangja, abban szólal meg a mai (ma már talán tegnapi) kalotaszegi élet. De nemcsak régi balladahang, hanem közben a modern költő, a Nyugat utáni költő hangja is, aki a balladás versben is észrevétlen modernebb nyelvhasználattal él, s aki (bár a fenti idézetben nem mutatkozik meg) kikísérletezte már magának a népi ízek és a modern fogalmak, groteszkségek sajátos nyelvi ötvözetét. És éppen abban a versében, amit még említenünk kell, a Csillagtoronyban című, hogy így mondjam, lírai összegezésben, amely az ifjúkori költészet csúcsa, teljessé válik ez az ötvözet: s míg például sómalmi-ló útján döcög ott a Föld, zilált felhő-archipeláguszok úsznak körülötte. Az életérzéseknek ugyanis – ezért került ide a Csillagtoronyban – van az emberben alakulásuk, lassú érlelődésük, s előbb vagy utóbb, végül is ismeretelméleti kérdéssé válnak: vajon miért olyan a lét, amilyennek érezzük? A Csillagtoronyban Jékely Zoltán első nagy körültekintési kísérlete nemcsak a csillagokra, hanem a csillagokon túlra, a lét értelmére, a felsőbb rendre vagy rendezésre. S bár „szikra reményt nem lel ebben az örök éjben”, s minél többet látnak a lencsék, „aként gyarapszik benne a reménytelenség” – mégis eget tapogató, reményre vágyó felmagasulása, tulajdonképpen költő-magatartásának az ellenőrzése (elég-e siratni az életet?), kísérlet a lét értelmének a kibogozására. S erre természetesen szükség van, nem azért, mintha a költészetnek végül filozófiai gondolatokat kellene illusztrálnia, hanem mert az életérzések, ahogy az ember az időben él, maguktól alakulnak, mélyülnek, mind több és több tapasztalatra támaszkodnak, s egyre tágasabb és tágasabb életigazságokra terjesztik ki érvényüket. Azt mondhatnám, ha nem is logikai úton, hanem a maga lassú, biológiai eszközével az élet ellenőrzi magát. A fiatalkori halálszorongásból kikopik a fiatal lélek friss megrendülése, az ember hozzászokik, hiába, a mulandósághoz, vagy ha nem is tud vele békét kötni, ahogy Jékely Zoltán lényegében sohasem tud, magatartása mégis veszt szűzi eliszonyodásából. Le is záródik 1940 körül költészetének első nagy korszaka, maga mintha meg is torpanna, hangot vált, feloldja verseinek tömény hangulatait, s ő, aki mindig a maga balladai kincsesházából csent tárogatóján játszott (legföljebb átplántált valamit a modern franciák lebegő sanzonköltészetéből), most Ady, az öreg Ady hangjával kísérletezik úgy, hogy például a Róma, 1940 című versében még jellegzetes jelzővisszavetéseit és nyomatékos szóismétléseit is felölti. Igaz, mindez csak átmenet. Jékely hamarosan visszatér régi hangjához, vagy igazánból el sem búcsúzott tőle, hiszen ugyanebben az évben írta a Lázár halálá-t, amely méltó párja híressé vált leíró verseinek, ha nem is éri utol a Nizsinszkihez sejtelmes mélységét vagy az abesszin harcosokról írt Apotheozis drámai erejét. De az irodalmi köztudat kegyetlen, számon tartotta ezt a megtorpanást, holott itt lényegében a versadó életérzés lassú és természetes átépüléséről volt szó, s a következő évek termésében is nem egy jelentékeny vers akadt. (Téli varjúhad fohászkodása, Archeológia s főként azok az egy-egy lélegzetre mért sanzonok, amelyeknek Jékely olyan magányos mestere, hogy költészetéről szólva tulajdonképpen külön kellene beszélni róluk, gondolok itt olyanokra, mint: a Jairus leánya, Az alkonyat, Homokóra, Önemésztő szándék stb.) Amellett azt tudomásul kell venni, hogy a költők ki vannak szolgáltatva az érzelmi élet korral járó változásának, a belső ihlet búvópatakszerű lebukásának és új feltörésének. (Ez Ady, Babits, Kosztolányi művén is világosan kimutatható.) Különösen az a költő, aki, mint elképzelésem szerint Jékely Zoltán is, írás közben teljesen az ihletre hagyatkozik, és rendszerint egy-ihletből ír, s így vállalkozásait védtelenül aláveti a pillanat kényének. Persze ezt, mármint a pillanat szerencséjét, az ihlet jóindulatát, teljesen kikapcsolni nem lehet; de az a költő, aki belső kontemplációit Majakovszkij által oly találóan elkeresztelt „költői félgyártmányokba” gyűjti, könnyebben gyűri le a rossz pillanatot, s tartalék anyagának a birtokában könnyebben old meg hosszabb ihletszakaszt kívánó, nagyobb vállalkozásokat. Márpedig a líra, negyvenen túl az apróbb lírai erek elapadván, valamiként megkívánja a nagy vállalkozásokat, az ifjan megpendített témák véglegesebb kidolgozását, az évtizedes tapasztalatokkal gazdagabb életérzések új rögzítését, esetleges filozófiai megoldásukat. Az olyasfajta költői összegezést, amelyet Kosztolányi végzett a Hajnali részegség-ben, az Ének a semmiről című versében, de mondhatnók az egész Számadás-kötetben. És éppen ez az, amiben a tizennégy éves hallgatás után megjelent Tilalmas kert-kötet utolsó részeiben megadja, helyesebben megízlelteti velünk az ifjúkori nagy lírához méltó folytatás gyümölcseit. Nemcsak a leíróféle vershang kap valami idő által rárakott többletet a Futballisták-ban, a Középkori fametszet-ben a régihez képest, hanem néhány nagy versben, melyeket ugyan nem emel ki eléggé a gyengékhez túlságosan elnéző válogatás, a hajdani könnyes, tündéries világsiratás hatalmas, apokaliptikus víziókba érik be. Víziókba, amelyekben egyszerre él komor fenségben a lét gyönyörűsége és a pusztulás, az összerontatás borzalma, s melyeket egy kopárabb, az olcsó díszeket félrehajító, s már-már az öreg Vörösmartyra emlékeztető felajzottság és pátosz feszít. Egy filozófiai eredményre nem jutó, de valahogy mégis az emberi bölcsesség mélységével átitatott, a keserű és az édes minden ízét maga mögött tudó világérzékelés áll a Madár-apokalipszis, a Múzeumlátogatás, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre és a legnagyobb, a legfenségesebb: Az utolsó szó keresése apokaliptikus látomása mögött. Hadd álljon itt ízelítőnek belőle egy töredék; ebből is kitetszik: milyen nagy pályát futott be Jékely Zoltán:
|