Weöres Sándor és a Merülő SaturnusWeöres Sándor valamikor csodagyerek volt. Tizenöt évesen csaknem mindent tudott már, amit a magyar költészet eleven és holt nagyjaitól meg lehetett tanulni. Mint a kibontakozása előtti Rimbaud, hihetetlen nyelvi készségével elleste a tónust, a hangot, az árnyalás és a megjelenítés módozatait, mindazt, amivel a korabeli költészet legjava élt. Bennfentesen mozgott a mesterek titkai között. Versei már híres első kötete, a Hideg van idejében is félelmes bizonyítékai voltak annak, hogy a pattanó izmokkal létrehozott egyéni eredmények a költészet tovasikló folyamában a következő nemzedék kezén hogy válnak természetes közkinccsé. Stilpastiche készsége, mely a későbbiek során és ma is oly sok remeklésre vagy nyelvi mutatványra ösztönözte, tette talán, hogy küzdelmes fejlődés nélkül, ujjbegyében volt, nyelvén élt a korabeli magas szint. „Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt” – írta még mindig fiatalon, de már beérkezett költőként. Igaz persze, hogy az említetteken kívül a fiatal Weöresnek volt még egy másik, titkosabb mestere is. S valóban, a későbbi Weöres Sándornak, a higany nyugtalanságú kísérletezőnek, az eddig létrehozottak Rimbaud-szerű túlhaladójának, a költői lehetőségek ad abszurdumig végigpróbálójának Füst Milán adhatta az irányt szabó, végső eligazítást. Mert ha a játékos kedvet és az úttörő hajlamot költői egyéniségében eleve adottnak vesszük is, teremtésének két fő jegye: a személyes mondanivalók személytelenítése, valamint az egyszeri élményen alapuló verstől való tartózkodás mindenképpen Füst Milán kezdeményeire rímel. Persze, Weöres napjaink modern költészetének nálunk Füst Milántól kezdeményezett jegyeit, melyek a világlírában T. S. Eliotban vagy Saint-John Perse-ben oly pregnánsan jelentkeznek, csaknem végletesen továbbfejlesztette. Az ő személytelenítése az évek során az egyéniség tagadásába torkollott, az elődök által romantikusan túlnövelt költői én elvi kiiktatásába, abba a programba, mely a keleti filozófiák hatására a lírai személyiség és általában az egyéni lét feloldódását hirdeti valami ősibe és közösbe, valami öröktől fogva levő, és örök életű harmóniába. A költő – többször is megfogalmazott ars poeticája szerint – e harmónia közvetítője csupán, száj, melyen egy felettünk levő, magasabb világ hozzánk szólal. S ha egybevág, ha ellentétes mindez korunk filozófiai gondolatrendszereivel – költészetről lévén szó –, lehetetlen egyfelől kisebbíteni vagy tagadni a költői csúcsokat, melyeket ez a filozófiai rezonálóképesség létrehozott, másfelől el nem ismerni törekedésének, szellemi irányulásának üdvös hatását a magyar líra egészét illetően. Weöres ugyanis, néhány kiváló társával együtt, a lét végső kérdéseinek el nem nyugvó ostromlásával visszaadta líránkban a költészet nagyszabású műfaji feladatát, mely a mindennapi gyakorlatban, nem is kis költők kezén, elfelejtődni látszott. A világlíra élő nagyjai sorába éppen ez úton, ezzel a hajthatatlan törekvésével lépett be. Másfelől, mint a modern költészet pionír nagyjai, Weöres is rájött a nyelvnek puszta információs funkciókon túllépő, sajátos kombinatív lehetőségeire; jelzőrendszerünk mélyebb, önállósultabb hasznosítására. Pályája során nem egy csendben ható, szolid remekmű s nem egy nagy port felvert, a költő és a költészet ellen kijátszott nyelvi kísérlet származik ebből a felismeréséből. Az irodalmat környező sajátos hazai közeg – úgy is mondhatjuk – előbb botránkozott meg értelmi közlést nem hordozó Táncdal-án a „panyigai panyigai panyigai ü”-n, vagy az egyetlen szabályos magyar szót nem tartalmazó Hangcsoportok című versén (nem több ez lettrista kísérletnél), minthogy észrevette volna az ujjgyakorlatok mellet s az ujjgyakorlatokon is alapuló nagy művészi eredményeket. Való igaz persze, hogy mindez már a múlté – ha az értetlenség hajtása hosszú évekre ki is űzte a költőt a „szent berkekből”; vagy legyünk kevésbé fellengzősek: ki is iktatta verseit a megjelenő magyar versek közül. A hallgatás vagy meg nem jelenés nem lehet azonban egyetlen alkotóra sem hatástalan: Weöres költői profilját is élesebbre metszette, a többféleképpen is beírható sima felületeket véglegesen beredőzte. A személyes mondanivalók személytelenítése, mely mestereinél is kultúrhistóriai témák újraelevenítésére s ős álarcok felöltésére vezetett, a nyilvánosságtól elzárt években Weörest is fokozottan a mitológia felé irányította. Görög, keresztény, zsidó és más keleti mitológiai jelenetek sora éled benne perzselően elevenné, lírája csúcsteljesítményeként, a modern költészet teljes eszközi rafinériájával, tobzódó plaszticitással és beszédes elhallgatásokkal. Csakhogy míg az ősparabolák felidézésében, az új mítoszteremtésekben rendszerint keletkeztető okként rejtve munkál valamiféle pragmatikus erkölcsi igény, ebben az emberiség őskorába nyúló weöresi mitológiában ez szinte mellékesen vagy alig van jelen. Ő inkább csak a tragikus alaphelyzetek számbavevője, a létükben önmagát ismétlő múlt puszta ábrázolója, egy olyan parabolavilág feltámasztója, melyben isteni és emberi nem vált szét. Ez az ősi egység, égi és földi ozmózisos egymásba szivárgása, mely különben a legtöbb mitológia jól ismert sajátja, s ennek az egységnek örök érvényessége, paradox módon, a személyes mondanivalókat kerülő Weöres egyik legszemélyesebb mondanivalója. S éppen ennek az érvényességnek nagy erejű szuggerálásával éri el, hogy előadásában a régi mese a modern ember, ha tetszik, az atomkor végzetével fenyegetett ember tág jelentésű mítoszává emelkedjék. Az ősibe kapcsolódó modern mitológiateremtés azonban csak egyik jellegzetessége Weöres véglegessé metszett költői profiljának. Ha itt rejlenek is a nagy eredmények, hadd nevezzünk meg egy másik jegyet is, melyen kivételes költői népszerűsége alapszik. Valódi népszerűség? Igen. Ez a gyakran alig megfejthető, filozofikus látomásokkal telített költő, műve nem is elhanyagolható részével az óvodások és az iskolás gyerekek kedvence. Jószerint nincs magyar gyerek, aki első versélményeit ne tőle kapná. S méghozzá eleve nem gyerekeknek készült verseitől. A már említett kísérletező kedv, a nyelv, a rím, a ritmus hangulati értékét próbálgató játékosság, valamint a költő természetéből fakadó, suhancos vagy bájos tréfaűzés fintorai, pompás mutatványai vagy éppen kis remeklései gyűltek egybe sajátságos gyermekköltészetté. Előre nem feltételezett, általános olvasói sikerük felfed egy összefüggést: az az eufória, mely a költőt a szavak lehetőségeit próbálgatva elfogja, rokon azzal az eufóriával, melyet a gyerekekben a szóval való játék lehetősége feléleszt. De elég. Filozofikus mélység egyfelől s csaknem gyermeki játékosság másfelől, elegendően szélsőséges két véglet, mely között egy nagy költészet íve kifeszülhet. Weöres Sándor a kényszerű félrehúzódás ideje után, melyet, láttuk, nem töltött tétlenül, 1957-ben, A hallgatás tornya című összefoglaló kötetében jelentette meg eddigi életművét. Ezt követte a Tűzkút című kötete (1964) s a napjainkban megjelentetett Merülő Saturnus. Bár hasonlíthatatlanul nyugalmasabb évek versei gyűlnek itt egybe, a költői profilon alig alakítanak. A Merülő Saturnus lírai programja ugyanaz, mint a mítoszteremtő korábbi Weöresé, A föld meggyalázása, a Mahruh veszése, a Medeia, a Minotaurus modern láttatójáé. A költő két világ határán, „önmaga kútjába” merülve juthat el az isteneihez – hirdeti –, s dalolhat mint „isten s istennő”. „A föld megborzong és táplálkozik, beléd hal, aztán újjászületik / ily daltól. – Más dal: legföljebb ügyesség.” S ha a mitológiateremtés talán nem is, de a mitológiai témaválasztás tovább folytatódik. A személytelenítő költészet modorában Weöres itt is fel-feleleveníti, és rafinált nagy freskókban ábrázolja a régi kultúrhistória jeleneteit. József eladását például vagy Venus és Tannhäuser történetét. Ezek a vulkanikus évek utórezgései. Az új kötet alapanyaga azonban mégis más. Nem a mítoszteremtő, hanem a játékos, a beleérző, a helyenként zseniális pastiche-költő műve. A Merülő Saturnus nemcsak egy képzeletbeli magyar költőnőt szólaltat meg a XIX. század elejéről egy egész ciklusban, leleményesen érzékeltetve versein a korabeli ismert magyar költők hatásait (bravúrját, mint a Hódolat Arany Jánosnak című versben, csak magyar fül érzékelheti), hanem megszólaltat még ugyanezzel a készséggel két örmény szerzetest, két szláv költőt, s átkölti francia fordításból Narecki Gergely X. századi örmény egyházfő himnuszainak egész csokrát. Stíljáték, beleérzés uralkodik hát a Merülő Saturnus-ban? Ne féljünk rábólintani: igen. Csakhogy, ha fenntartások nélkül elismerjük a gyerekköltészetet illetően a játékosság teremtő hatalmát, miért aggályoskodunk a nyelvi készség értékteremtő mivoltát elismerni általában a költészetben? Hiszen a költészetnek mint műfajnak a paradoxiája: az indulatszavak tagolása, rímbe, ritmusba foglalása magára a költészetre, és nemcsak a gyerekköltészetre érvényes. Weöres Sándor nyelvi készsége pedig nem az az alacsonyabb fokú, hogy szépen tud magyarul, könnyedén rímel, olyan zenét teremt nyelvünkön, amilyet csak akar. Az ő formaművészete messze túllép ezen a köznapias formaművészeten. Nyelvi készsége a szavak mögöttes tartalmainak, a szókapcsolatok és párosítások, a megváltoztatott szintaxis rejtett értelmének tudásán alapul. Nem formatani, hanem jelentéstani tudás ez. Köznapi nyelven: varázslói vagy éppen költői. A kiindulás, a téma csaknem mindegy számára: három-négy szó után többnyire el tudja érni, hogy máris egy pontosan ki nem hüvelyezhető közlés borzolását érezzük, valami kimondhatatlan megszólalására készüljünk fel; hogy átlépjünk vele egy olyan világba, hol szótárilag leltározott magyar szavaink más jelentést hordoznak az értelmező példamondatoknál. Visszaélés ez a szótárral? A józan mindennapok érintkező-informáló jeleinek kiforgatása? Ha visszaélés, néhány ezer év költészetét kell csak lenyesegetni, elvetni, és kifüstölni tudatunkból a gyanús igricek, lantosok, rímfaragók hadát, kik a maguk korában, képességeikhez mérten, tetemes nyelvi bűnhalmazatot hagytak ránk. Weöres ennek a „bűnös-vajákos” nagyköltészetnek a továbbéltetője. Ne képzeljük azonban, hogy „visszaélése” csupán a megnevezhetetlen megnevezésére tör, az egyedi jelenség mélyebb láttatása nélkül. Sőt, éppen a kettő összhangja (foghatóság és elvonatkozás egysége) adja költészetének egyensúlyát. Azt mondja például a Stewardessek a repülőgépen című versében: „lebegő női legénység mosoly vetkőzésébe öltözöttek.” Ez a szótárilag képtelen információ nemcsak evidens, hanem egyben lényeget feltáró is. Tegyünk mellé egy másik, egy elvont „visszaélés”-sorozatot a Négy korál című verséből:
Ha nem is tudjuk, hogy a vers végül is oda kanyarodik: „Megszólal a kimondhatatlan – de csak a te szívedben”, azért az egyre elvontabb, egyre rejtettebb tartalmú közlések irányulása nemhogy homályosabbá válna, hanem egyre világosul. Köztudott dolog, hogy a példáinkban is felsejlő nyelvi készség, mely többek között visszaélései révén is, a líra ősforrásvidékét támasztja fel, Weöres tehetségének leglelke. Ha – mint mondottuk – beleérzések vagy mulattató stilpastiche játékok uralkodnak is új kötetén, nem tagadható, hogy lényegileg, rangot adóan ez az eredendő lírai teremtő készség uralkodik. Mert új hang, új költői téma egy van csupán a Merülő Saturnus-ban. Ez a címből is kisejlik: az öregedés, a haláltól se félő (hiszen Weöres szerint mélyebbre nyit ajtót) halálközelség érzése. A személytelenség elvi hirdetője a kötet néhány záró versében itt válik egyszerre személyesebbé. Ez a váltás vagy legalábbis a váltás előjele a mentség arra, hogy e mindig önmagában teljes és végletesen zárt teremtésről szólva, a kritikus befejezésül mégis a jövőt kutassa. Vajon az öregedés, ez a beláthatatlan lírai téma árnyalja majd át Weöres Sándor nagyszabású költészetét? Fogódzókat is kínáló emberi sorsot, személyes emberi legendát szőve bele fémesen csillogó, isteni szövetébe? |