Négy arckép 1947-ből

Mi teszi a vers költőiségét? Elsősorban más művészetek pávatollai: a zenéé, a képzőművészeté: akusztikus és látási elemek. A puszta tartalom mint magára maradt, fogalmi verselem, költőietlen. De így máris szétbontottuk a vers komplex valóságát, a szabványos és primitív kritikai fogalmi nyelv szerint, tartalomra és formára. Holott ez a szétválasztás gyűjtőmedencéje a leegyszerűsítés hibaforrásainak. Mert tartalomról és formáról külön-külön szólva, elfogadottan nem határoljuk körül a két tényező összefüggéseit. Pedig a kritikusi szenvedély áramütéseitől félrecsúszva, síkosan könnyű megfeledkezni a mű komplexitásáról, és egyik vagy másik elem szétágazó pályáján haladva, akár a formát követve, eljutni az élettől független művészi elkülönülésbe, akár a tartalmi jegyeket hajszolva kihullani a művészet világából a műtől független valóságba. Holott a kétarcú művészi valóság peremén kellene valamiként az egyensúlyban újratermelni az egységet. Olyan kritikai fogalmakat kell keresni, amelyek egyszerre formaiak és tartalmiak. A műről az alkotó lélekre következtetve, a tartalommal még szét nem elemzett egységben tetten érni, hogy hogyan formálódnak a költőiség elemei: milyen a költői látás, milyen az akusztikus szándék. Sarkpontja – jól tudjuk – a kritikai hitelességnek, hogy lehet-e a vers költőiségét vizsgálva, egyidőben a látás tartalmáról, és nemcsak módjáról szólani, és lehet-e arról, ami megindítja élményanyagával a zenét, nemcsak a hangzatokról; vagyis a kritika végső sikere talán azon múlik, hogy tudunk-e egyszerre formai és tartalmi elemeket beleérteni a költőiség alapfogalmaiba.

Weöres Sándort lassanként vitathatatlanul „nagy költő”-ként tartja számon a nyilvánosság. Miért? Groteszk játékai, váratlan kísérletei emelik vajon egyszerre a hírnév magosára? Aligha lehetne azt bizonyítani, hogy Weöres Sándor költői alkatát átgyúrta volna valami titokzatos erő, melynek misztikus megidézésével annyit kísérletezik, s hogy mai költészete, kifejezésmódja, próbálkozásai a múlttal szemben változást jelentenek. Nem, Weöres Sándor az, aki volt a Hideg van- vagy a Meduza-kötetben, legföljebb végletesebb. Nőtt a merészsége, mint ahogyan megnövekedett a szuggesztivitása is. Sugárzó szuggesztivitásának pedig elsősorban költői látásmódja a legfőbb forrása. Itt kell keresni az okát annak, hogy miért éppen ő az élő irodalom „legköltőibb” költője.

Természetesen jellemző a költőkre, hogy mit látnak meg a világból, de „költőiségükre” még inkább jellemző, hogy a kép miként válik bennük szemléletté, hogyan kapcsolják össze a valóságokat. Hogyan gazdagítják vagy hogyan csupaszítják le a világot. Végeredményben lélektani rendező tulajdonságok határozzák meg az úgynevezett költői látás sajátosságait. A látás tartalmi elemei így dúsítódnak fel részben formai jellegű elemekkel már az alkotó lélekben, amely egyidőben veszi észre a világot, és társítja saját képzeteivel, keresi összefüggéseit.

Weöres Sándorra éppen az asszociatív gazdagság a jellemző. Higany nyugtalanságú kísérletei részben innen erednek. A tudományban a gazdag kapcsolóképességet nevezik fantáziának. Vajon a fantáziadús látást kell az irodalomban költőinek neveznünk? Nyilvánvaló, hogy így van – ám nem minden képzetkapcsolás válik hasznára a kifejezés költői erejének. A modern irodalomban ugyanis a látás asszociatív körének tág a szabadsága, de kell hogy az asszociálást bizonyos ösztönös vagy logikai adottságok hitelesítsék. Koronként észrevehetően létezik egy-egy elfogadottan hiteles kapcsolási kör, a valóság felett lebeg egy elképzelés a valóságról, melynek ellenőrizhetően kollektív képzetek szabják meg a határait. Nos, Weöres Sándor szemlélete a még követhető képzetek végső szélein imbolyog. Ezért olyan nagyszerű lélekfeltáró ereje, ám ezért súrolja gyakran az avantgarde költői automatizmusának szélsőségeit is. Weöres Sándort az irodalomtörténeti avantgarde-dal szemben azonban nem egy előre elhatárolt, intellektuális versépítési szándék hajtja a lehetőségek kifejtésére, hanem természetes lelki mechanizmusa. Nem az a költő, aki „értelmetlen” versek mellett képes „értelmeseket” írni, nem művi nála a forradalom, hanem megkomponált, nagy témáit is azokkal a látási elemekkel dolgozza ki, mint apró, forradalminak ható, kompozíciótól, értelemtől szabadított szösszeneteit. Nagy témái éppen ezáltal emelkednek valóban nagy versekké. Ez a felszabadított és páratlanul színpompás látás, amely zseniális nyelvi tehetséggel párosul, dobja rá a gondolati vázra az igazi ünnepi köntöst.

Így ér el Weöres Sándor erőltetettség nélkül olyan költői magaslatokra, ahova kortársai közül szinte már senki sem képes követni őt. Így érkezik el a vízió legmagasabb fokára például a Téli reggel vagy a Tavaszi reggel, vagy a Tavaszi virradat című verseiben.

 

Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany-bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben

 

– írja, részben ismeretlen elemekből, páratlan költői erővel rajzolva meg az örök virradat ismerős arcát. Ugyanúgy, ahogy a vers gondolati ívében a természet távoli fenségét díszként csavarja az ember köré: humanizálja. Vagy idézzük a Téli reggel-t, ahol a vízió kezdettől fogva, egyre merészebb és merészebb képkapcsolásokkal, ha nem is örök, de nem is alkalmi, hanem korszerűen érvényesnek tetsző rendszert teremt:

 

Üres levegő, tárd bóbitád! a fagy vad kürtjei zengnek s a dermedt tájon üveg-fuvolák bókolnak a távol ütemnek, míg a szív, e télen-is-virág, kényesen veszti az éjszakát, lassan, szirmonként nyújtva magát új csókra a fény-elemnek.

 

Valóban a nagyköltészet hangja ez. Méltán éri Weörest a hírnév, de nem éri méltatlanul a gáncs sem. Mert verseiben – ha nem is szóltunk eddig róla – elnyomottan tengődik a tartalmi elem, s legnagyobb erénye, a mindenek felett való költőiség válik – paradox módon – hibájává. Látásmódjában nemegyszer elsorvad a konkrét tárgyi világ, vagyis hogy a végső lehetőségeket, a még éppen sejthetőt űzve, ritkán füleli le a mai foghatót. S ha lefüleli, birtokba veszi, ugródeszkája ez csak az újabb fellendülésnek. Nem véletlen, hogy az a keletiség, amellyel szoros rokonságot tart, mennyire víziók ezerféleképpen érthető világának mozaikköveiből épül, mennyire játékos ellentétpárok tágan értelmezhető seregszemléje. Mint ennek az ősi misztikumnak, Weöres Sándor látásának éppen abban van legfőbb veszedelme, hogy mélységeket vél láttatni az üresség helyén is. S hogy, mint a fiatal Kosztolányi a „szavak mágiáját”, túl komolyan veszi – Kosztolányinál százszorta komolyabban – a képekét. Közben hiányzik belőle saját műveivel szemben az önirónia, legigénytelenebb pillanataiban is hű modorához: rá nem kacsintana zsonglőrködései közben az olvasóra. S akár Picasso, vagy hogy költőt mondjunk: akár Henri Micheaux, játékos értelmetlenségeket tesz remekművei mellé, a nagy költőnek ugyanazzal az öntudatos gesztusával.

Valóban, irodalmunkban ő az egyik legigazibb avantgarde író. Költészetének levegője a kísérlet mesterséges ózonával dúsított. Ez a levegő felélénkít, és virgonccá tesz, majd táncoltatja a szívet, és fulladoztat. Kevés benne a mindennapok korma-füstje, az ellobbanástól óvó nitrogén.

A „látó” Weöres Sándorral szemben Szabó Lőrincre a költőiségnek inkább másik eleme, a zene jellemző. Nem vétetlen, hogy mint a Tücsökzené-ben beszámol róla, első versét a vonatkattogás, a „sín ritmusa” vetette fel benne: „fölrémlett valami, – hogy ha lelkét az ember ráteszi – a taktusra, hát az viszi tovább.” A hangzatosság változatlanul a legfőbb varázsa. A szónak persze nem Berzsenyire illő értelmében, hanem abban az eltéveszthetetlenül sajátos, hirtelen meginduló, és enjambement-eken ugró, csaknem-atonalitásban, melyet egy pontosan fogalmazó elme és egy érzékei ritmusát követő érzelmi világ áraszt magából. Pontosság, amely nem hátrál meg a prózaiságtól, és érzékiség, amely lényegül vállalja önmagát, ez ad Szabó Lőrinc hangvételének tartalmi feszültséget. S ez a tartalmi elem nagyon szerencsésen viszonyul a verskezeléshez, mert az átkötésekkel, keresetten fals rímekkel felidézett verszene labdaként veti előre az olvasó figyelmét gondolatról gondolatra, s lüktető áramlásával meggátolja a megállást, a fogalmi jegyek mélyebb analízisét. Így a vers anélkül, hogy prózává esnék szét, elviseli a prózaiságot, s el tud mondani olyan köznapi dolgokat, olyan közvetlen élményeket, amelyeket a Tóth Árpád-i vagy a baudelaire-i szonett sohasem képes. De szűkítve a kört, még inkább előtűnik, hogy ez a hangzatosság, ez a zene mennyire megfelelő annak az élményvilágnak, amelyről szólni kényszerül. Szabó Lőrinc szinte kizárólag az érzékiségen keresztül fogja fel a világot. Mint a századvég emberének, az ő költői figyelmének is a szépség köpenyébe rejtőzködött Erosz már-már egyetlen kerítője. De ez a szépségvágy pánerotikus élvezetvágy is, mely önnön kéje után indul. Szépség és kielégülés, női báj és nyüves enyészet, a hús gyönyöre és a hús rothadása ezért kerülnek Szabó Lőrinc költészetében szükségszerűen egymás mellé. A lélek szépségre, a test élvezetre vágyik (a kettő mennyire azonos), s az elme megretten az élvezet és az élvező múlásán. Érzékiségének és intellektualizmusának ebben rejlik a kapcsolata. De érzékisége és verselése is itt kapcsolódik egybe. Mert a vers Szabó Lőrinc kezében olyan gyors ütemű zenei áram, amely maga is erotikus tény, s vad rándulásai, haragos disszonanciái a kéj kihagyásait idézik.

 

…pedig a kéj elszáll és hideg tetszhalott marad csak az élő csodából s körötte vágyak s éh kínok úgy sírnak, mint tolongva döglött anyjuk kihűlt emlőinél a vinnyogó vak kutyakölykök.

 

A kéj kihagyása – ez idézi fel Szabó Lőrincben az intellektus működését, és megfordítva is az intellektus sebeinek egyetlen írja a test. Szellem és test mindig a kiábrándultságon át kapcsolódnak itt egymással, s ezért olyan századvégien reménytelen az általuk teremtett költői világ. Annál is inkább, mert ily szoros kapcsolatban az érzékiség fölébe tornyosodik az értelemnek, s az indulati, ösztönös elemek elszennyezik a tiszta szellem lehetőségeit. Szabó Lőrinc értelme nem magasba ragadó szólamvezetője, hanem csupán kesernyés tanulságokat levonó rezonőrje a lélek drámájának. Bizonyos mértékig eszközi jelentőségű, s nem saját céljaiért izzó, mint egy Babits, egy Eliot, tiszta, filozofikus lírájában.

Ez az érzéki szenvedély, amely érzelmesség-, sőt érzelemmentes, s az eszközi szerepet játszó intellektus, bármilyen külön éghajlatot teremtenek is ebben a költészetben, nem hoznak létre teljes humanitású világot. Az egyén szempontjából kerek egész ez a világ, napja van és állatai, csak éppen emberei nincsenek. Embertársai nincsenek, legföljebb női és hímjei. Az érzéki önzés humánus kapcsolatra nem képes. Mégsem lehetne szűknek nevezni az általa teremtett világrészt, mert éppen abban rejlik Szabó Lőrinc roppant költői ereje, hogy az érzéki világátélés lehetőségein belül, szinte pars pro toto meghökkentően sokszínű, izgalmas valóságot képes felmutatni. Az a meztelen őszinteség, amely végeredményben saját alkatának végletes vállalása, egyszerre vonz és taszít, s míg izgalmas szépségeit mutatja, ugyanakkor viszolyogtat is, mint – megint egy század eleji hasonlat – az akkor újonnan felfedezett freudi lélekkutatás tényei. Érzékiség, Freud, fin de siècle szépségimádat – csak egylépésnyire sarjadnak ettől a címszóvá hervadt, de magatartásban mindig eleven: romlás virágai. De micsoda virágok ezek:

 

esküszöm: élt a tengersok virág, s ahogy gázoltam, sárga, rőt, lila s fehér tündérek, a nyár ostroma, vettek körűl, fény-ajkak, tűz-szemek, szervek, pompázók, szemérmetlenek, amiket más leplezne, lobbanó lidércek, éhes karok, tátogó virágok, ahogy soha, s annyian, mint soha még, combomig, magasan nyujtózva, föl, föl, ágyékig, övig…

 

Minden előrerántó rím s enjambement szinte utánafuttat a virágok közt gázolónak, s a vers akusztikus crescendója s az élmény motorikus lendülete együtt érik el azt az idegekre fonódó, szuggesztív ábrázolást, amely Szabó Lőrinc költészetének legjavát jellemzi. Szuggesztív, idegekre fonódó, sőt bujtogató hang ez, melynek végső érzelmi sivárságát, emberenkívüliségét pompázatosan leplezi a motorikus szenvedély költőisége. S az érzéki szenvedély, melynek lényegébe vágó jegye a ritmus, így leli fel művében legteljesebben kifejező akusztikus formáját. Tárgy és kifejezés összhangja egy nagyszabású pálya magaslatán: talán ez az egyik legnagyobb – bár formálisan esztétikai – dicséret, ami egy költői művet érhet.

A költészetben persze éppoly ritkák a megközelítőleg tiszta típusok, akárcsak a lelki alkatok között. Illyés Gyula költészetét nem jelöli egyik vagy másik költői elem egyeduralma. Ám látása is, verszenéje is oly könnyen tárja fel magatartásának szuggesztív jegyeit, hogy ő az a szerencsés költő, akinek a köztudatban élő képe nagyjából megegyezik irodalmi portréival. Költészetének zenei szándékai ugyanis szorosan hozzáidomulnak emberi szándékaihoz. Nem véletlen, hogy a világforradalmár fiatal Illyés Párizsban szabadverssel kísérletezett, s hogy akkori nézeteinek a költői „izmusok” versmértéket, értelmi rendet felrúgó kifejezésformája felelt meg. És ki ne látná a párhuzamot abban, hogy a világforradalmárból reálisabb magyar tennivalókban otthonra talált Illyés dísztelen zenéjű versekben, s az értelemhez szóló realista látásban lelt költői önmagára. S a magyaros ritmus – melyben legtöbb nagy verse íródott – a harmincas évek elején csakúgy forradalminak hatott, csakúgy vadonatúj volt az irodalomban, mint a verszene ihletője: a paraszti sors. Mint a gyerek, aki csodát látott, iszonyú jelenést, s már csak arról tud beszélni, így zárta be magát a magyar parasztsors valóságai közé Illyés, s az a lélek, akiben annyi fogékonyság volt az egyetemes emberi gazdag színpompájának teljes átélésére, így fogta le költészetét, versei hangját is – látszólag – erre az egy húrra. A közösségével szemben felelős alkotó győzte itt le benne az egyedül művével szemben felelős művészt. Legyőzte? Lehet, hogy csupán új, s nem is szerencsétlen alkut kötött a művel. Végeredményben azonban nemcsak a művészet századvégi, Oscar Wilde-i etikáját vetette ki magából („kitűnő egyéniség vagy, valósítsd meg önmagad!”), hanem a magyar keretben idegenül ténfergő, ideális anarchistát is. Persze az ilyen bezárkózás nagyon gyakran, éppen a hivatást vállaló alkatoknál, gazdag termékenységgel jutalmazza a lemondót: nemcsak etikus emberségét növeli, hanem költői pályáját is magasra lendíti. Kárpótlásul új világfelmutatásra tár kaput.

Miben alkalmazkodik Illyés verszenéje a változáshoz? Elkerüli a szépen szóló szavak dallamait, a verbális gyönyöröket, s helyette inkább a ritmusra téve a hangsúlyt, konkrét fogalomtartalmú szavak lassú, s már-már nehézkes vagy disszonáns zenéjét szólaltatja meg. Szűken él a dallam mágikus eszközeivel, nem kívánja misztikus érzelmi távlatokba fellendíteni a gondolatot, hanem puritán egyszerűséggel hangsúlyozására, és nem lebegtetésére tör. Kiemeli fontosságát azzal, hogy inkább hátráltatja, mint előrelendíti az olvasó figyelmének futását, s a ritmus erejével szinte külön-külön nyomja meg a szavakat.

 

Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyúk között a fűtők futkostak vörösen és meztelenül, mint az ördögök; a forró lég mintha valóban pokolból zúdúlt volna ki – Micsoda munka!… „Megszokták már”, szólt mellettem könnyedén valaki.

 

De idézhetnénk bárhonnan köteteiből: a tartózkodó és kevés eszközzel élő verszene mindenütt aláveti magát az értelemhez szóló tartalom fegyelmének, s nem zenei élvezetre, érzéki beleélésre, hanem gondolati átélésre kényszerít. Néha már-már megakaszt, és prózává olvad, nehogy túllendítse a szemet a bonyolultabb mondandókon. Ha van realistának nevezhető verszene, akkor ez az. Mert a realizmus nemcsak a valóságra való egyfajta, költőileg szerencsés rátapintást jelent, hanem olyan begyökerezést a világba, az emberek közé, amely az egyéni élmények általános problémákká való kiszélesítését írja elő. Vagyis olyan versnyelv teremtését, amely inkább szolgálja a közérthető felfogást, a közös probléma megvilágítását, mint a zenei gyönyörködtetést. Illyés versei nemhiába problémafelvető, problémakibontó versek, melyekben – éppen e nyelvi szükségszerűség miatt – szinte változatlanul bukkannak fel esszémondatai.

Ám ne higgye senki, hogy ez a realista szándék puritán költő prédikátort növeszt fel a művészet kebelén. Illyés világos értelmétől távol áll minden kétes értékű, intuíciós váteszkodás. És nem is egy Cromwell korába illő, kiszáradt forradalmár közli itt társadalomformáló tanait. Ha költészetén át is üt itt-ott a próza, s ha a lendület még oly nagy versében, mint a Nem volt elég-ben is végül megtörik, mégis versei lényegében tele vannak a nyelvi lelemények sorozataival, melyeknek fordulatai még a prózáját is, mint fel-felgyulladó lámpakörték, mondatról mondatra bevilágítják. A nyelvi szellemesség, amelynek egyik legfőbb erőssége az elmeszöktető népi humor, egyfajta férfias báj vonzó légkörével telíti költészetét. Nehézkesebb mondandóit is ez a medvemozgású, s mégis töményen szellemes paraszti báj, s ez az értelmi, s így franciás, ám mégis jellegzetesen népi szellemesség menti át költészetté. Az ösztönösen kitapintott nyelvi lehetőségek mindig ízes, és már-már frappírozó felhasználása: mi más lenne lényegében, mint jellegzetes formai dísz. Dísz, amely a realista szándékhoz inkább illik.

Természetesen Illyés költői látása, képalkotása is nem a „mélység” rejtelmes gazdagságát vagy a szépség gyönyöreit mutogató költészet eksztatikus vagy misztikus alkotásmódját követi, hanem az értelmi jegyek kibontására törő realizmusét. Mert amíg Weöres Sándorra éppen az jellemző, hogy képzetkapcsolásaiban a legtávolabbi dolgokat is anélkül kapcsolja össze, hogy az egymás mellé állítás indokait kifejtené, s ezzel, mintegy felszabadítva az olvasó képzeletét, bő értelmezési lehetőséget kínál, misztikus fogalmi ködbe vonja a hasonlat alanyát, addig Illyés a maga értelmező módszerével mindig az egymáshoz kapcsolt dolgok azonos tartalmaira figyelmeztet, s mint egy felmeredő ujj mutat rá a tertium comparationis-ra. Így költészetében a hasonlat nem távolian érzékelteti a hasonlóságot, hanem éppen az a lényege, hogy meglepő pontossággal feltárja a megegyező jegyeket. Nem az egymás mellé állítás a fontos, hanem éppen az egymás mellé állítás indokai. A pontos képzelet költészete ez. Meghökkentően széles ívelésű, mégis mindig biztos pillérekre alapozott.

 

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer burgonyabokor ül, feszeng, figyel, az útig el és föl a házakig százezer kotlós költi fiait. Micsoda rend és milyen buzgalom, milyen nyugalom a tojásokon és bizalom az ólban s a magas udvarban s benned égi szép kakas!

 

Vagy idézzük egy költői telitalálatnak beillő, merész képét:

 

A jégcsapokról versenyt esnek a csöpögő tavaszi percek: jár jó óraként a vidék.

 

Itt is a hasonlítás maga (az óraketyegés és a jégcsapok csöpögésének azonossága), ez a finom és pontos megfigyelés ugratják magasra a kép költőiségét. Akár ebben a két példában, vagy az oly könnyen szaporítható példák sorában mindenütt, a társítás lényegében elemző, intellektuális jellegű. Feltáró, és nem sejtető. S így látását csakúgy, mint zeneiségét az magyarázza meg, hogy egy problémalátó pontos elme ábrázolja és magyarázza igényesen, s mégis népe egyeteme számára a világot. S végeredményben ez a tudatosító szerep, amely áthatja költészete alapelemeit, egész eddigi életművében világosan vállalt, legfőbb művészi feladata.

Vas István költői alkata csakúgy nem tiszta típusú, mint Illyésé. De természetesen egészen másként formálódnak benne a költői elemek. Verszenéje lágyabb az Illyésénél, s finom hangzatosságával azt az utat folytatja, amelyen olyan szépségekre figyelmeztető ősök állnak, mint Tóth Árpád és Kosztolányi. S így, míg Illyés zenéjére inkább a ritmus jellemző, Vas Istvánét a dallam színezi.

 

Némán heverünk itt, kikötöttünk. Nincs híd, csak a tested, miközöttünk.   De a hátad vonala,   de a vállad mosolya,   szomjaimat oltja.

 

A ritmus a szóhangsúlyok tagolódásából vagy a hosszú és rövid magánhangzók váltakozásából csendül fel, ám a dallam – mint az a különben anapesztikus lejtésű idézetből is kitűnik – inkább a szavak választásán, a magán- és mássalhangzók egymásra hatásán múlik; bonyolult és nehezen kifejezhető valőr ez, amely a maga „mágikus” erejével egyszerre felemeli a sort. Nem véletlen, hogy a szómágia, melynek roppant hatalmában Kosztolányi még hol játékos fintorok között, hol életre-halálra hitt, lehiggadva, és csodaszer címkéjétől megfosztva újra polgárjogot nyert Vas István lírájában. Persze csak úgy, mint a kifejezés zenei eleganciája, a szép szavakkal való megközelítés szeretete s a nagyobb mondandókhoz illő, ünnepibb hangvétel. S ahogy a vers lejtését az elődöktől örökölt, kicsit merev tökéletességből lágyabbra oldja, a gondolat zenei igényéhez mérten hanyagabbul hol meggyorsítja, hol elterpeszti a jambust – ugyanúgy rímelésében is fellazítja az éles rímek nagyon is díszes zenéjét. S keresett disszonanciákon keresztül, rafináltan bonyolítja versének árnyalatokban gazdag dallamát.

Ez a kifinomult dallam Vas István képeiben a színezés árnyalatos tónusaival párosul. A szín elsődleges képzete tarkaságot, élénk ellentéteket idéz, ám Vas István színei nem ellentéteket, hanem inkább csak egy alapszín ezer árnyalatát csillogtatják. A lélek fénytöréseit, a tükröződések apró elszíneződéseit mind hűséges pontossággal másolja bele versébe, s talán sehol sem érezni olyan erősen, mint nagy lejtésű elégiáiban, hogy a szín és atmoszféra a lélekben éppúgy rokon fogalmak, akár a festészetben. A lélektani ábrák pontos színezése, a minden fényrezdülést ellenőrző figyelem, egyszóval mélységes lélektani érdeklődés vezeti Vas István szemét a lélek mélyén rejtőző, metafizikus kérdésekhez. Atmoszférikus érzékenységét azonban szigorú logika szorítja fegyelembe, s az érzelmi és logikai feszültség kettőssége hitelesíti filozofikus-metafizikus ihletét.

 

Pogányokat választott térítésre a kegyetlen és legfőbb szeretet: vígan parázsló vad-zöld szemedet használta fel bonyolult tőrvetése.

 

Ez az árnyalatosság nemcsak a jelképpel telített mondandókat, hanem a logikai absztrakciót is színekkel tudja díszíteni. „Cinikus léted örök ábra a mulandóság tündöklő haván.”

A képalkotás, melyben az értelmi elvonatkoztatások színek pompáját hordozzák, s hol a rejtett összefüggéskeresés a léten túlival való kapcsolatainkat kutatja, s a dallamos verszene végeredményben romantikus alkatról vallanak. És valóban, Vas István nemcsak költői elemeiben, hanem témáiban is – korunkra transzponáltan – romantikus. Persze heinei ambivalenciával az: romantikus pátoszát váratlanul felváltja fanyar bölcsessége. Legköltőibb mondanivalóit mégis érzelmi telítettsége diktálja. Ez vezeti el logikai kultúráját a lét végső, nagy témáihoz is, melyeknek filozófiai problémái nem logikai megoldásuk felé közelednek, hanem a mindent végiggondolni igyekvő lélek érzelmi feszültségével gazdagodnak.

 

Mért épp az ösztövér ész tudná, mit jelenthet a lét s milyen erő kapcsolja sorsomat.

 

– írja, pontosan és nagyon rokonszenvesen jellemezve az önmagától meg nem ittasult okosság, a lét alapvető kérdéseivel bajlódó elme érzékeny számvetését. Ez az érzékenység, amely megérteni akarja, de végső fokon „csak” érzékelni tudja a ráción túlit, szinte magától értetődően a szerelemben leli meg, a legfoghatóbb irracionalitásban, a költészet legnagyobb szépségeit. Nem véletlen, hogy Vas István éppen szerelmi költészetében lendül a legmagasabbra:

 

Minden tagod valamit közvetít, a homlokod, a hátad, fürtjeid, betüi egy bonyolult ékírásnak. A testednek is szépséget az ad, amiről szól. És egész te-magad egy felvillanó boldog híradás vagy.

 

A látott világ ambivalens, értelmi és elrévülő szemlélete, a merész és szépen egybeillő szavakból felcsendülő versdallam, a bonyolult szépségű, féldisszonáns rímjáték: a költőiség elemein is kimutatható romantika, rugalmas határú költői világot teremtenek. A közösség problémája, a realistán szemlélt társadalmi valóság csakúgy megjelenik benne, mint a transzcendencia, a magyarság és az emberiség, a lét és a tudat, az etikus ember végső kérdései. Vas István költői alkata lehetőségeiben komplex alkat, amely fokról fokra, és aránylag kevés kísérlet árán érleli művészetét. Költészete nem lepi meg az olvasót váratlan fordulatokkal, mégis, egy-egy versciklusának kilátójáról visszatekintve, meghökkentő az az egyenletes emelkedésű út, amit már maga mögött hagyott. Az évek kortársai közül talán senkit sem gazdagítanak nálánál biztosabban.

Könnyű ráolvasni a kritikára, hogy hiába is törekszik a formai és tartalmi elemek egyensúlyára, törekvésében amúgy is elbukik. Deskriptív módszere, mellyel mindössze „beszámolhat” a formáról, fogalmi jellege eleve körülkerítik lehetőségei határait. A misztikus költő több, mint a miszticizmus, a realista költő több, mint a realizmus – vethetik szemére. Mert a realizmus a fogalmi absztrakció szerint: mint a mozivásznon egyedül fehér fénnyel bevilágított világ; a miszticizmus képzeletszabadító feketével, árnyékkal és homállyal teli táj; a valóság pedig, a költői valóság, a tehetség prizmáján át keletkezett teljes színkép. Itt azonban egy önigazoló, értékelő mondat megint elénk tolakszik: minél nagyobb a költő, annál teljesebb.