Hagyomány és avantgarde

Vas István nemrégiben megjelent, új könyvében, A félbeszakadt nyomozás-ban azt folytatja, amit a Nehéz szerelem-ben pár évvel ezelőtt abbahagyott. Hiszen A félbeszakadt nyomozás csupán második és továbbiakra váró kötete annak az esszé és regény határán mozgó önéletírásnak, melynek, a személyes történeten túl, a magyar líra a tárgya. Nemhiába alcíme ennek az irodalomtörténeti méretű vállalkozásnak: „A líra regénye”, és nemhiába Nehéz szerelem az író szándéka szerint a megjelent két kötet összefoglaló címe, hiszen, ha ez a cím többfélére vonatkoztatható is, mégis a nehéz szerelem elsősorban, legfőképpen: maga a magyar költészet.

Ha Vas István regényszerű vallomásban pusztán csak elénk tárná emberi és költői kialakulásának történetét, irodalmunknak már ez is nagy nyeresége volna. Másfelől viszont, ha pusztán egy tanulmányban a szokott elmélyedésével és szellemességével vizsgálat alá venné mai líránk fejlődéskérdéseit, már az is, önmagában is, az egyik legtöbbet mondó, a problémák gyökeréig hatoló esszé volna a tárgyban. A Nehéz szerelem – emlegessük csak összefoglaló címén a két könyvet – azonban sem ez, sem az, hanem a két vállalkozás együttesen: fejlődéstörténet is, és a történtek máig kiható tanulságainak analízise is. Az olvasó persze itt foghat gyanút. Minden önéletírásba, a legnagyszerűbbekbe is, belekeveredik az önigazolás. Ennek a műfajnak talán fokozottabban, mint a többinek, melegágya a történelmi-erkölcsi szorítottság. Írójuk a szorítottságból akarja kivágni magát, Kemény János vagy Bethlen Miklós a valóságos fogságból, Kassák – hogy a nagy magyar példákat idézzük – az Egy ember életé-ben az első ellenforradalmi évtized nyomásából. Vas István szorítottsága belsőbb. Szemlélet és ízlés konfliktusából fakad, és a művészetek fejlődésproblémái körül sűrűsödik meg. Olyan elvi problémák körül, melyekkel korunk minden jelentékeny alkotója kénytelen szembenézni, de amelyekre nem annyira az elvek terén, hanem a művészi gyakorlat folyamatában rejlik a válasz. Méghozzá – lehet hogy úgy igaz – a változó válasz, mely a változó idő függvénye. S ennyire tágítva a kört, végül is elérkezünk ahhoz az örök költőszorítottsághoz, melyet Tóth Árpád így írt meg: „Versek… bolondság… szép jó éjszakát!”, vagy Babits így: „Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja” De a Nehéz szerelem-ben persze nem erről, tényszerűen korántsem erről van szó. Tényszerűen Vas István legnyugtalanítóbb kérdése: az avantgarde költészet és a modern magyar líra viszonya áll a fejlődésrajz középpontjában. Pontosabban: helyes volt-e az a hátraarc (ezt a kifejezést ő használja), mellyel a harmincas évek legelején a fiatal költők az avantgarde költészettől elfordultak? Helyes volt-e együttes visszatérésük a hagyományos formákhoz? A költők hol rejtettebb, hol nyíltabb vonzódása az Erdélyi József által kezdeményezett, és Illyéssel általánosabb szintre emelt népiességhez?

„Félek – írja A félbeszakadt nyomozás-ban, a kérdés boncolása közben –, hogy a nyomozásba óhatatlanul némi védekezés vegyül, mert hiszen jól tudom, hogy a költők utánunk jövő nemzedékei – legalábbis egy, ha nem is mennyiségileg, de minőségileg tekintélyes hányaduk – ezt az elfordulást a kor modern poétikájától hajlandók a rovásunkra írni… Kissé úgy tekintenek bennünket, mint akik egy tál lencséért odaadták az apai örökséget, azaz helyesebben úgy kellene mondanom: az apai örökségért az ígéret földjét.”

Kérdés persze, hogy a védekezéstől való félelem nem alapul-e az aposztrofált nemzedék nézeteinek félreértésén? Kérdés továbbá, hogy „az ígéret földje”: a modern költészet annyira függvénye-e a modern poétikának, a szó szorosan formai értelmében, amennyire azt Vas István itt feltételezi? Vajon a korszerű lírához csupán az „apai örökség” elvesztésén át vezethet-e út?

Könnyű érveket és ellenérveket felsorolni itt mindkét lehetséges álláspont mellett. Egyfelől elmondható, hogy a mai magyar lírát a világlíra szempontjából tekintve, csakugyan mutatkozik benne nem egy olyan sajátosság, melyet az idegen szemlélő korszerűtlennek nevez. Az idegen rögtön észreveszi azt, hogy az avantgardizmus versátalakító hatása nálunk nem szívódott fel oly mértékben, mint ahogy általában másutt felszívódott. (A szovjet költészettel való párhuzamosítást most kapcsoljuk ki, mert ott a Majakovszkij és mások által kezdeményezett avantgardizmust művi beavatkozással elakasztották.) Az idegen azt mondja a mi líránkra, hogy egészében túl hagyományos, vagyis a költői formák egy múlt ízlés követelményei szerint uralkodnak benne; túl tarka, vagyis a zárt, klasszikus tisztasággal alkalmazott költői képnek, metaforának nálunk fölös szerepe van; túl tematikus, vagyis a versek nagyobb részt egy-egy konkrét tárgyat vagy eseményt versel meg, egy anekdotát vagy ötletet ad elő; végül (ami az előbbihez tartozik) nem elég kreatív, vagyis hogy a maga helyettesíthetetlen lehetőségeivel kevéssé fedi fel az ember és a végső dolgok viszonylatát, nem ad, kevéssé ad fogódzókat e viszonylat érzelmi átélésére, ehelyett át meg át van szőve olyan romantikusnak tetsző nemzeti-közösségi pátosszal, mely a világlíra nagy kórusán belül inkább csak a nemzeti kibontakozásukat élő népek költészetében szólal meg napjainkban.

Ezzel szemben a modern poétikától való tartózkodás indokolására felhozható érvek között első lehet az, amelyet Babits már 1916-ban kifejtett Ma, holnap és irodalom című cikkében: „Nincs versforma – írta értékelve és bírálva az avantgarde kísérleteket –, mely egyhangúbb volna, technikájában kevesebb lényegi változatosságot engedve meg, mint a korlátlanságot törvénybe iktató prózavers.” S talán nem elvi árulás bevallani, hogy a világlíra mai termésének gyűjteményeit olvasva, megkísért, hogy igazat adjunk Babits egy másik idevágó megállapításának: „Prózaversek nagyobb tömegben való olvasása rendesen az egyhangú himbálás kissé émelygő unalmát idézi fel, s ugyancsak nagy költői egyéniség, hatalmas súlyú mondanivaló legyen, mely e formának huzamosabban erőt s gazdagabb modulációkat tud kölcsönözni.” És folytatva az érvelést: ott, ahol a formabontás Rimbaud-val elindult új tartalmak, új világérzés kifejezéséért, a francia nyelvben, csakugyan fennállt a verselésnek, különösen a rímnek az az agyonhasználtsága, mely minden újnak ellenállt. De nálunk, hol a nyelv verselési lehetőségei összemérhetetlenül nagyobbak (ragozó nyelvünk rímlehetőségei például szinte kimeríthetetlenek), hol fel sem merülhet a lejátszottságnak az a képzete, mint egyes nyugati nyelvekben, indokolt-e vajon a formabontás poétikai radikalizmusa? Nem elegendő-e – a poétikai változatosság fenntartása mellett – csupán egy-egy elhasznált stílust félrevetni, ahogy Ady, féllábbal már az avantgarde, féllábbal még a szimbolizmus talaján állva, félrevetette a századelő epigonizmusát? Ahogy a fiatal Babits és Kosztolányi a többi Nyugat-költővel együtt (Adyval szemben nem lazítással, de) formai szigorítással lépett túl ugyanazon. Ahogy a fiatal Illyés, Szabó Lőrinc közvetlenséggel, a beszéd természetes prózaiságával lépett túl a húszas évek végére túlérett, szecessziós Nyugat-hangon.

De pro és kontra érvek helyett nézzük inkább a tényleges fejlődést. Nézzük, mivel indokolja, hogyan elemzi az avantgarde-tól való elfordulást Vas István. Megfigyeléseinek gazdagsága, megelevenítő készségének irigylésre méltó ereje lehetővé teszi, hogy egy regény elevenségével éljük át a fordulatot, analizáló tehetsége pedig azt, hogy szinte pontokba foglalhassuk a „hátraarc” szubjektív s objektív tényezőit. A szubjektív rész racionálisan egyszerű, mégis ez a regényszerű elem érzelmi töltésével mérhetetlenül sokat nyom a latban. A magyar líra fejlődésében, persze tudjuk, Kassák az avantgardizmus. De Vas István, Kassák fogadott lányával, Nagy Etellel való szerelme miatt, már 19-20 éves korában kivált a Munka-körből, s Kassákkal, aki első verseit közölte, rossz viszonyba került. A líra válaszútján persze ez csak akcidencia. Véletlen továbbá az is, hogy nemcsak a húszéves, de a mai Vas István megítélése szerint is: Kassák kemény, szíjas, akaratos egyénisége nem tűrt maga mellett jelentékeny költőt. A belőle sugárzó jelentékenység „elszikesítette a talajt a modernizmus minden más lehetősége és változata számára”. A Munka-körből nemcsak Vas István vált ki, de Zelk, s a Munka című folyóiratból Illyés is, Déry is. A kiválás és ami vele együtt jár, a poétikai eszmények megtagadása azonban nem volt (már akkor sem!) rossz lelkiismeret nélkül. S ez már az objektív vagy objektívnak látszó tényezők felé vezet. Fokozta a rossz lelkiismeretet az avantgarde költészet és a politikai haladás korabeli kapcsoltsága vagy legalábbis e kapcsoltság evidenciája a költők tudatában. Az a nyomott politikai közérzet, mely a harmincas évek legelején kénytelen volt számba venni, hogy a forradalom elhalasztódott, Vas István számára mindenesetre a hátraarc objektív tényei közt szerepel. „…nem titkolhattuk többé, hogy a közeli változásban egyikünk sem bizakodik – írja. – És ennek a tudomásulvételnek, beletörődésnek, szóval meghatározatlan és laza szóhasználattal, a lemondás tudatának része volt abban, hogy visszatértem a kötött versformákhoz és az értelem számára hozzáférhetőbb versbeszédhez. Jobban mondva annak, hogy a közeli forradalomról való lemondással összeférhetetlennek éreztem az avantgardizmust, vagyis a forradalmi – illetve ilyen reális tudomásulvétel után álforradalmi viselkedést a költészetben. Tudom, a mai nemzedék fülében ez valószínűtlenül és groteszkül hangzik, de az igazság mégis az, hogy a mi egymással érintkező tudatunkban, úgy is mondhatnám, a köztudatban, az expresszionista, kubista, avantgardista, modernista jóformán egyértelmű volt azzal, hogy bolsevista.”

A Nehéz szerelem a továbbiakban két szerfelett nyomós érvet hoz még fel, már egyértelműen a költészet területéről. Az egyik az avantgarde forma alkalmatlansága az érzelmek „korlátlanságának és mindenhatóságának” kifejezésére, melyre a harmincas évek elején indult költők nagy része, egy romantikus beütés alapján, csakugyan hajlamos volt. A másik – ugyancsak alapos érv! – a régi nagyok, Berzsenyi, Arany vonzása. Vas István szerint az avantgardista vers „egysíkúságával” szemben könnyű felfedezni az ő verseik többsíkúságát, a felszíni jelentés mögött ott van bennük a mélyebb jelentés, a direkt tartalom mögött az indirekt tartalom, a „titkos többlet”, mely mintegy a vers időtlenségének záloga. S csakugyan, a Nehéz szerelem-ben a magyar esszé remeklései közé tartozó Keveháza-elemzés kit ne győzne meg Arany hihetetlen vonzásáról, mélységeinek örvényes erejéről? Sőt, távoli sugárzásával Arany még azt is érthetővé teszi, hogy bizonyos mesterségesnek tetsző verstechnikával szemben miért hatott az útjukat kereső költőkre Erdélyi természetes egyszerűsége és Nehéz föld Illyésének hagyományossága elementáris erővel.

Tehát: személyes jellegű véletlenek sora, az a tudat, hogy jobb „konzervatív” költőnek lenni, mint avantgarde epigonnak, az érzelmek korlátlanságának áhítása, a múlt nagyjai, a hagyomány eleven vonzása, az Erdélyi és Illyés által meghonosított természetes, petőfiesen áttetsző verskezelés példája s végül a lemondás tudata, mely a társadalmi forradalom elhalasztódásával nem látta többé forradalmi költészet létjogát, mindez együtt eredményezte, hogy a fiatal Vas István (jelentékeny társaival együtt) visszatért a hagyományos formákhoz, és mint írja, Illyés nyomában haladva, antiavantgarde költészetre törekedett.

De ha eddig eljutottunk az okok összegezésében, ideje megtenni egy distinkciót. Az avantgarde költészet nem puszta poétikai kérdés. Csak a külső burka, csak a látványos megjelenése ugratja elsődlegessé a forma szerepét. Holott jól tudjuk, szabadversben is lehet hagyományos tartalmú verset írni és viszont – bár ez az abszurdabb, mert a rímnek és ritmusnak van kikerülhetetlen hangulatteremtő ereje –, hagyományosabb formában avantgarde mondanivalót. De a végletektől most eltekintve: az avantgarde vers kétszintű. Első szintje a látványosabb, a rím- és ritmusképletektől szabadult kötetlenség, amely eljuthat, ha tetszik, a versolvasó zenei bosszantásáig is, kakofóniák, disszonanciák halmozásáig. A második, a fontosabb szintje a versépítkezésben valósul meg, a tartalmi elemek keverésében, a kapcsolások szorosságának, lazaságának, képtelenségének váltogatásában: ugrások, ellentétek, egymással látszatra össze nem függő dolgok halmozása útján, az érzékelt világ elemeinek nem valósághű, de egy belső valóság felidézését célzó, teremtő újrarendezésében. Vas István a fordulatról szólva többnyire csak a modern poétika felcseréléséről beszél, pedig tudja világosan, hogy az avantgarde szempontjából ez a második szint a döntő. Másképp milyen alapon jelenthetné ki, hogy 1930 után nem maradt érdemleges avantgarde költő Magyarországon, s hogy Kassák se maradt avantgardista? Ez helyes, de csak akkor, ha erre a második szintre, a versépítés kérdésére, és nem a modern poétikára helyezi a hangsúlyt. Mert Kassák aztán sohasem írt poétikailag, metrikailag hagyományos verset, viszont 1930 után kialakított egy olyan belső formát, olyan kompozíciót, mely a maga harmóniájával Kassák klasszicizálásának tekinthető. De egyébként is, úgy hiszem, szerencsésebb az avantgarde szót nálunk is, külföldön is, a tízes és húszas évek valóban előőrsi harcot folytató mozgalmaira fenntartani. Nincs pusztítóbb Molochja ugyanis az esztétikai fogalmaknak, mint jelentésük kitágítása, időbeli határaik elmosása. A 30-as évekre a nagy külföldi irodalmakban az avantgardizmus túlnyomó győzelmet aratott – s a győzelemben átlényegülve, a költészet világnyelve lett. Nálunk viszont, ahogy Vas István is megállapítja, az európai lírától eltért, hagyományosabb lett a fejlődés. Ez tény, melybe belejátszott az ő flagelláns igazságkereséssel feltárt hátraarca is, meg a népies-hagyományos fordulatnak az utóbbi húsz évben mesterségesen felduzzasztott minden következménye. A tények persze nem vitathatók; de nem ok nélkül gyűjtöttük egybe a fordulat szubjektív és objektív indokait. Maga Vas István tudja a legjobban – könyve írása közben tapasztalhatta is –, az ember a legnagyobb erőfeszítéssel se képes feltárni egy-egy döntése minden indokát; a legkörültekintőbb elemzés során is mindig marad egy, a konstrukciót gyengítő, kiesett logikai láncszem. Hadd ne mutassunk rá mi, mutasson rá egy vallomása József Attila Nincsen apám, se anyám című kötetéről: „Nem vettem észre, hogy az én megoldatlan problémámra, amit így utólag és durván leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnék meg, hogy a modernség és a hagyomány összeötvözése, hozzám sokkal közelebbi és adottságaimat tekintve használhatóbb megoldást kínált, mint a Nehéz föld.”

Ez a vallomás és a Nehéz szerelem megrendítő és önkínzó József Attila-portréja megint csak visszavisz a magyar vers külön fejlődéséhez, mely nem vette át a győztesen felbomló avantgarde-tól a költői világnyelvet. A nyomozásnak itt van, a József Attila-részben, a legszorongatóbb, legtragikusabb fejezete. Nem, nem arról az annyit emlegetett ledorongoló kritikáról van szó (persze említés történik arról is), hanem általában József Attila kritikai fogadtatásáról, az irodalmi közvélemény nagyjából egyöntetű állásfoglalásáról, mely olyan volt, hogy fel lehet tenni a kérdést: ki nem döfött bele József Attilába? S melynek ő „annyira új volt, hogy hozzá kellett szokni”. S miért? Ha szabad itt látszólag csak improvizálni a gyors választ, mely ugyan mély meggyőződésen alapul, de a bizonyítására külön tanulmány kellene: mert a mi lírazenekarunkban csak félretolt, gyenge szólam volt az avantgarde, s ő éppen azt klasszicizálta; természetesen nem a poétikáját, hanem az avantgarde vers második szintjét. Tessék képzetei egymásutánját, kapcsolásait, diszparát elemeinek sűrűségét, merészségét, nyerseségét, ugrásainak képtelen távolságait bármely kortárs költővel egybevetni, nyomban kitetszik, kikkel rokon, kikkel nem. (Vas István Erdélyit és Kosztolányit említi, mint akik hatottak rá – lehet: tónusokban.)

Mert a modernség kérdésében – s ide akartunk József Attila idézésével konkludálni – mégsem a formális poétika, hanem a versépítés, a verselemek és az elemek elrendezése a döntő. A korszerű vers így részben tartalmi elemeitől korszerű. (Ne értsünk ezen most mondanivalót, mert a leghaladóbb mondanivalót is meg lehet írni teljesen korszerűtlenül!) De viszont Vas Istvánnak tudnia kell, hogy az ő korszerű tartalmai, poétikai választása miatt, dehogyis váltak korszerűtlenné. A modern poétikáról esetleg lemondhatott, de – sajátos tartalmai, verse belső kompozíciója következtében – a modern költészetről nem. Igaz persze, hogy a forma erős effektusai visszahatnak, s a hagyományos ízlés tartalmilag is visszahúz. Ezért is hiszem – de ha tetszik, következtethetném a József Attila-kötetről tett vallomásból is –, hogy annak a hajdani „hátraarcnak” a résztvevői egyetértenek velem ma abban: jobb lett volna, ha líránk fejlődése nem annyira a hagyományosság irányába dől el. Jobb lett volna, ha már Kassákot, majd József Attilát és általában az avantgarde törekvések továbbfejlesztőit több megértés fogadja, s hatásuk jobban felszívódik.

De „a jobb lett volna” – a tények világában értelmetlen beszéd. Elég hát végezetül annyi, hogy Vas István, a maga nyugtalanságaitól szorítottan, bámulatos plaszticitással rajzolt ki egy lírai fordulót, s rengeteg helyeslésre, s néhol vitára indítva, magyarázta múltunk röntgenképét. A magyar líra egy nagy fejezetét írta meg (s reméljük, megírja a folytatást is), élet alkotta regényt, mely hitelessége és hűsége mellett izgalmasabb és megrendítőbb a kitalált történeteknél. A „jobb lett volna” könyvével kapcsolatban megkísértő, de csakugyan fölös beszéd; az azonban már nem az, ha vallomását értelmezzük, és levonjuk a tanulságokat a jövőt illetően.