Kassák Lajos és a magyar versízlés

A magyar versízlés és verskultúra szempontjából Kassák Lajos értékeinek általános elismertetése, újításainak klasszikus mérvű felszívódása kulcskérdés. Radnóti Miklós, ha nem is szó szerinti megfogalmazásban, de ugyanígy vallott kitűnő Kassák-tanulmányában – egy negyedszázaddal ezelőtt. Őutána olyan különböző korú és ízlésű kritikusok és esszéisták, mint Gyergyai Albert, Rónay György, Somlyó György és e sorok írója többször és a legkülönbözőbb kiindulásból rajzolták meg Kassák költői arcképét, s próbálták felmérni és köztudatba vésni lírai oeuvre-je irodalomtörténeti jelentőségét. Ez a kritikusi feladat olyan adott, annyira sürgető, hogy az Irodalomtörténeti Társaság is szembenézett vele, ha vitája főleg arra a kérdésre szorítkozott is, hogy vajon szocialista volt-e, vagy pályája mely szakaszán, mettől meddig volt szocialista Kassák. (Lásd a Kritika című folyóirat részletes beszámolóját 1964-ből, II. évf. 1. sz.) Természetesen Kassák hatalmas lírai életműve minden irányból körüljárható, s az elemző kritikusnak kihívást kínál ebből a történeti vagy tematikai megközelítésből is. Ám a magyar versízlést és verskultúrát illetően a Kassák-kérdés nem így, nem ebből a szempontból merül fel, s nemcsak ilyen tematikai okokból válik, mint mondottuk, kulcskérdéssé.

Lírai fejlődésünknek sebtében felvett madártávlat képe segíthet kirajzolni azt, ami itt kirajzolandó. Vágjunk hát bele némileg iskolásan. A magyar vers két nagy átalakuláson esett át a XX. század folyamán, vagy helyesebben másfélen. Az első lírai forradalom, a Nyugat nagyjaié, ma már világos és feltárt történeti tény, nincs is sok hozzátenni való. A feudalizmussal szembefordult, modern, s főleg nagyvárosi életforma új élményvilága kapott hangot az uralkodó ízléstől gyökeresen eltérő Nyugat-versben, a lírikusok egyénisége, lelki fogékonysága, intellektualitása különböző szintje és foka szerint. Új életérzés, új versstílus köntösében. Ez eddig közismert. Más kérdés az új költészet kapcsolódása a korabeli nyugati költészethez, elhelyezkedése az európai költészet folyamában. Jobb híján két bűvszóval szoktak erre felelni: az egyik az impresszionizmus, a másik a szimbolizmus, vagy ahogyan hosszú ideig csak a konzervatív kritika fogalmazta: a baudelaire-i dekadencia. Azt a problémát, hogy az impresszionizmus mennyire illik vagy nem illik Adyra és Babitsra, kikben mozdíthatatlanul szuverén erkölcsiség irányította és táplálta a lírát, most hagyjuk (legfeljebb Kosztolányi, Tóth Árpád és Juhász Gyula impresszionista látásáról vagy versfogantatásáról beszélhetnénk); a másik válasz az érdekesebb: a Baudelaire-hoz való kötődés. Ebben a Babits-Baudelaire viszonylat az egyszerűbb, a könnyebben elintézhető. Kétségtelen, hogy a fiatal Babits ismeretvágyó egyéniséget, játékos intellektusát megkísértette Horatius, Vergilius, Dante, Swinburne, s megkísértette Baudelaire is. Megkísértette, Babits pedig átélte és továbblépett. Ám Ady más. Nála a kapcsolat valóban mélyebb. Először is kétségtelenül áthozta, bár sajátos, felfokozott formában, a jelképi kifejezésmódot, továbbá a költői én romantikus felnagyítását; hogy minden emberi rezdülésnek az ő élete lett a példatára, mintegy bibliája, melyben mindenre van megfelelő parabolatörténet; s végül benne is ott lobog az az életvágy, amely kijjebb tolja a jó és rossz megkövesedett határát, s önmagát vállalva, birtokba veszi a világot. Ez igaz, s a párhuzamosságokat talán még szaporítani lehetne; két lényeges dologban azonban nincs párhuzam, vagy ha van, csupán annyiban, amennyiben Baudelaire és Rimbaud minden modern költői törekvésnek az őse. Ady ugyanis – s ez a lényeg, erről szoktunk megfeledkezni – formabontó, avantgarde költő is. Avantgarde költő annyiban, hogy egyrészt szemléletének, költői mondanivalójának éppúgy sarktétele az adott világrend elutasítása, a szocializmussal rokonszenvező lázadás, mint az avantgarde legfőbb képviselőinek. André Breton nyilatkozatát: „Átalakítani a világot – mondotta Marx; Megváltoztatni az életet – mondotta Rimbaud; ez a két jelszó a mi szemünkben egy” – akár ő is írhatta volna. Másrészt avantgarde költő annyiban, hogy formai törekvéseiben, ha nem is kísérletezik szürrealizmussal, kubizmussal, szimultánizmussal, de gyökeresen szembefordul a korabeli kötött verssel, s amit megvalósít: többnyire önkényesen megrímelt szabadvers. Szabadvers, amely ugyan a jelképi kifejezés hasznosításával, de éppúgy vagy hasonlóan, megteremti a képzelet felszabadítását, az asszociatív ugrásokat, a látszólag rokontalan dolgok merész párhuzamosítását s csaknem mindazt a szóolvasztást, összevonást, tömörítést, amelyre csak a formabontás óta képes a modern vers. Legföljebb a gyakori strófás versszerkesztés és a nyelvhasználat az, ami az avantgarde-nál szorosabban kapcsolja a hagyományhoz – de ez a hagyomány, ami a nyelvet illeti – s ez is Ady újítása – nem közvetlenül reá szállott, hanem inkább a régi magyarságból újra életre hívott örökség.

Ady avantgarde tendenciáival szemben Babits, Kosztolányi és persze Tóth Árpád is, a többi jelentős vagy kevésbé jelentős Nyugat-költővel együtt (csaknem az egy Füst Milán kivételével), mind ellenkezőleg: új formai szigorúsággal reagáltak a századelő pongyola epigon közköltészetére. A művükben kiforrott Nyugat-versstílus (melynek szemlélete, képalkotása, hangja oly sajátos, hogy a stílus, mint minden nagy történeti stílus, szinte kiszól a versből) a formai elemek fontosságát egészen a dekoratív díszítő módig: a szecesszióig fokozta. A szecesszió a Nyugat-versben persze nemcsak verstani dísz (alliterációk, rímbravúrok, komplikált formák halmozása), hanem olyan általános stílusjegy, amely éppúgy jelen van a képalkotásban, a szó- s kivált: a jelzőhasználatban, mint a verstémák kiválasztásában, a költő némileg narcisztikus ön- és világszemléletében. Egy rejtett és egymással rokon szépségeszmény dolgozik minden Nyugat-költőben, kivált a század első két évtizedében, amely egyaránt befolyásolja a témákat, a kidolgozás motívumait s a vers köntösét. Mindez még nagyjából Adyra is vonatkozik, ha társadalmi indulatában és formai törekvésében már részben más úton halad is. (Nemhiába lehetne külön tanulmányban elemezni a Nyugat-vers költőről költőre szálló, közös témavilágát, motívumkincsét, nyelvi és jelzőhasználati megfeleléseit.)

Ami Kassák Lajost illeti, ő a Nyugat-vers szépségeszményének első harcos ellenfele. Ő az európai avantgarde-dal egyidőben fellépő első magyar avantgarde költő, akiben a múltat elutasító indulat eljut minden vonalon a hagyományokkal való leszámolásig; eljut az ismert eszmék, tartalmak és formák elvetéséig. Kassák nagy önéletrajzi regényéből, az Egy ember életé-ből aránylag nem nehéz kimutatni ennek az esztétikai szakításnak, ahogy ma divat mondani: társadalmi szükségszerűségét. Nem nehéz kimutatni, hogy az uralkodó szépségeszmény elvetése és a verstani formák tagadása mögött olyan indulat feszül, amely legszívesebben összetörné az adott világ rendjét, hogy a szocializmus tanain ihletődve új, emberséges rendet teremtsen belőle. (Lásd erre nézve Gyergyai Albert bevezető tanulmányát a válogatott versek előtt és a szerző A Kassák parabola c. tanulmányát.) Itt azonban elegendő lesz csupán két kiragadott idézettel utalni arra a lelki útra, melynek során az inasgyerekből és vasmunkásból költő lett. „Akik fiatal korukban könyveket, dogmákat és üdvösséget ígérő frázisokat ettek magukba – írja Kassák az Egy ember életé-ben –, azoknak sokkal könnyebb lehet a helyzetük. Nekem mindent most és a magam eszközeivel kell kibontanom a burkából. Néha szomorúság vesz erőt rajtam. Néha attól tartok, nem lesz elég időm ahhoz, hogy hazaérkezzem magamhoz, ahogy a szerencsés vándor egyszer szerencsésen hazaérkezik.” Igen, a dolgokat kibontani a burkukból és az embernek elérkeznie önmagához – ez lehetett az indulás első nehéz lépcsőfoka, a költővé válás individuális feltétele. De Kassák elébe az a tény, hogy költővé lett, máris új feltételeket szabott. „Én nem tudok úgy örülni az írásaimnak – írja költői indulása éveiről –, mint ahogyan a többi fiatal költők… Ők örülnek, ha két rím szépen összecseng, ha a sorok pontosan elskandálhatók – nekem ez nem öröm, nem tesz kíváncsivá, és nem elégít ki. Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van! Az embert és a sorsát. Az embert, aki egy a világgal. Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal.” Sokféle tényezőt, indítóokot mellőzve, gondoljunk csak bele ebbe a küzdelmes önmagakeresésbe, amely mihelyt önkifejezéssé érik, egyetemes világkifejezési vággyá alakul át – s máris sejteni lehet azt a sóvár lázat, azt a teremtő indulatot, amely a maga képtelenül súlyos programjáért széttöreti, szétvetteti Kassákkal az adott költői kereteket.

De álljunk meg egy pillanatra. A múltból hozott esztétikai konvenciók nálunk még mindig olyan erősek, hogy az esztétikusnak, aki hatni akar a közízlésre, unos-untalan közhelyeket kell ismételgetnie. A formabontás, az avantgarde hiába ötvenéves immár, s hiába bizonyult a század leghaladóbb művészeti irányzatának „Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten”, nálunk (talán éppen ezért?) állandó ellenállásba ütközik. Holott egyetlen futó pillantás a művészetek stílusváltásaira meggyőzhetne arról, hogy az emberiség szépségeszménye korszakonként változik, éspedig nem ok nélkül. (Formálódása idején persze nehéz, utólag könnyebb megmagyarázni, hogy miért.) De aki a változás szükségességét egyszer belátta, annak nem lesz idegen a gondolat: amilyen óriás esztétikai forradalom volt a Nyugat-vers szépségeszményének megformálása, kiteljesítése századunk első két vagy három évtizedében, csaknem olyan korszakos, előrelépő tett volt az ellene való lázadás – méghozzá vele már-már egyidőben. Kassák olyan élményvilág, indulatmenet kifejezésére tette alkalmassá a magyar verset, amelyet a nyugatos vers díszített, költőibb felfogásában ki sem lehetett volna hűen, természetesen fejezni. A kassáki világnak lírát és világmegváltó tézist, groteszket és fennköltet keverő, sebes váltásai, kakofóniás ellágyulásai és nyers kitörései el sem képzelhetők az emeltebb szépségeszmény egyenletes tónusában vagy a szecesszió nyűgében. A megtalált szabadvers s benne az expresszionista, szimultanista vagy kubista kísérlet korántsem kísérlet pusztán a kísérletért, hanem az önmagát kereső költő útja önmaga s rajta keresztül a modern ember, a forduló, modern világ igazi arca felé. S mivel igaza van Babits Mihálynak, hogy „művészet sosem vethet el minden formákat úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne támadjon” – Kassák formabontása nyomán is természetesen kialakult az új forma, amely a rím- és ritmuskényszertől, valamint a harmonikusabb szépségeszmény előírásaitól szabadulva, szerkezetlen szerkesztettségében, rafinált spontaneitásában, érzelem és intellektualitás, belső kép és külső látvány, emlék és jelen egymásmellettiségét és összeszövődését; tudatunk újrarendezett tartalmát tudta a vers teremtő víziójában feltárni.

De hadd ne soroljuk most fel egyenként, hogy Kassáknak és általában az avantgarde törekvéseknek milyen lehetőségek megnyitását köszönheti a modern költészet. A magyar líra huszadik századi madártávlat képét továbbrajzolva, elégedjünk meg annyival, hogy Kassák Lajos hatása sokkal mélyebb volt, mint ahogy tudni vélik. Hiszen kicsit jobban utánagondolva: nemcsak az induló Illyést, Radnótit, Szabó Lőrincet ihlette meg hosszabb-rövidebb időre, és segítette magára találni, a Juhász Gyula-epigonizmusból kilépni József Attilát, hanem átmenetileg lenyűgözte a pályája delelőjén túljutott Kosztolányit, s megérintette Babitsot is. Volt néhány éve a magyar lírának, amikor úgy tetszett, hogy a Kassák indította ízlésfordító törekvés, amelyet lassanként a francia avantgarde átszivárgott eredményei is erősítettek, beérik olyan sikeres lírai forradalommá, mint amilyenné a Nyugat-költészet beérett. Ez azonban nem vagy nem teljesen következett be. A megérintett, megihletett költők ugyan gazdagodtak tőle, József Attila például a maga utolérhetetlen fokán klasszicizálta az eredményeket, utánuk azonban a hatás csökkent, más, hagyományosabb iskolák alakulnak, például Szabó Lőrinc és Illyés nyomán, s különösen líránk utolsó negyedszázadának átlagtermése nem szívta fel, nem leste el, amit felszívhatott és elleshetett volna. Mi több: kialakult, és az ötvenes években államilag is parafálódott az a versízlés, amely – az időt visszafelé görgetve – a magyar lírát egy már-már anakronisztikus állapotban kívánta rögzíteni.

Ez a ma is még többé-kevésbé uralkodó átlagvers természetesen nemcsak formailag anakronisztikus. Lehet ugyanis vitatkozni azon, hogy a szabályosan szakaszoló, pontosan rímelő verselés nem fölös gátja-e már a tartalomnak, vagy ami lényegesebb érv: nem módosítja-e azt egy eleve befolyásoló szépségeszmény kívánalmai, konvenciói szerint. Elvégre elképzelhetetlen, hogy a formának, melynek van evokatív, ne volna visszaható ereje is. Ám vitathatatlan anakronizmus inkább a vállalkozás általános szerénységében, a költői célok kisszerűségében jelentkezik. Átlagversünk ugyanis túlnyomóan anekdotikus vagy helyzetelemző vers. Sémájában egyrészt arról van szó, hogy mi történt a költővel, másrészt, hogy hol van, és mi jut eszébe. Inkább reflektív érzéselemző, mint kreatív vagy evokatív líra keletkezik így, amely szinte elfelejtkezni látszik arról, hogy a vers vers jellegét betöltse, vagyis, hogy prózában elmondhatatlan dolgok közlésére vállalkozzék; hogy a szavak logikai rácsán túl levő tartalmakról legyen híradás. A versbeli teremtés, a megnövelt jelentésű szavakkal, kapcsolatokat felfedő képekkel, metaforákkal való önálló (és egyéni!) lírai építkezés (minden igazi vers egy teremtett világ) szükségessége mosódik itt el.

Természetesen a legtávolabbról sem célozunk itt kiemelkedő költőink lírai gyakorlatára. Magától értetődően nem vonatkoznak a fenti megállapítások azokra a költőkre, akik a közízléssel szembefordulva, a modern költészet eredményeit hol klasszicizálva, hol új és új kísérlet kockájára vetve, tovább tágították líránk területét ezekben az időkben is; de éppúgy nem vonatkoznak azokra a kevésbé vagy rejtettebben kísérletező, más jellegű költőkre, akik jelentékeny, időt álló, nagy művet hoztak létre, s esetleg szuggesztivitásukkal, modoruk eltanulható részével akaratlanul nemzőivé váltak a mai típusköltészetnek. Nem, hiszen a költészet jelene nemcsak az időtlen művek csillagvilága, hanem a tenyészet is. Jelen esetben csupán a tenyészet rossz tendenciáiról van szó.

A rossz tendencia szemet szúr, sőt, talán néha el is vakít. Németh László a Híd 1965 januári számában, A líráról című cikkében azt állapítja meg (ez az alaptézise), hogy „a magyar líra csak a Baudelaire-hatásig követte a Nyugatot”. Úgy látja, hogy Erdélyi József óta kivesztek a magyar irodalomból a kísérletező költők. A kísérletek hiányáról beszélve, hivatkozik „a túlzást kerülő magyar természetre, amely művészeinket az utolsó ötven évben is visszatartotta a túl sokat kockáztató vállalkozásoktól”. „Ártott-e költészetünknek – kérdezi végül, elégedett, vagyis tagadó választ sugalmazva –, hogy konzervatívabb volt, mint Mallarmé vagy Rilke példája megkívánta – nagy baj-e, hogy Szőnyi és Bernáth nem absztrakt képeket festett?”

Ha nem a laikus olvasó, de egy tekintélyes esszéíró lát így, ilyen torzan, nemcsak Ady és Babits művét nem téve helyére, de a szembeszökően kísérletező Kassák, József Attila, Weöres Sándor (hogy másokat ne is említsünk) művét számba se véve, vajon nincs-e igaza a kritikusnak, amikor sajnálkozva állapítja meg: Kassák lírai forradalma, bármennyire korszaknyitó is, még mindig csak félig ért be? Nincs-e igaza, hogy egyfelől a lírai tenyészetet, másfelől a magyar természetre hivatkozó, konzervatív kritikai szemléletet látva, újra és újra hangsúlyozza: a magyar verskultúra korszerűsödése szempontjából elkerülhetetlen volna a kassáki kezdeményező erő hathatósabb megbecsülése s az eredmények új beáramoltatása líránk eleven keringésébe. Történeti szerepének számbavétele is elkerülhetetlen; s elkerülhetetlen – megküzdve a visszahúzó ízléssel is – az az egyértelmű tiszteletadás az úttörő, a lírafordító előtt, amely a fiatalokat, a maguk útját keresőket, az új úttörőket is buzdítaná.

A maguk útját keresőket – ismételjük csak meg. Mert Kassák viaskodó önmagakeresése, a formabontáson át vagy a már meglelt kassáki formában, senkit sem buzdíthat arra, hogy csupán őhozzá, az ő stílusához érkezzék el, hanem, hogy önmagába, a saját lírai világához. Nem epigonizmust propagálunk – ellenkezőleg: bátorságot, meg óvatosságból nem használt, köztulajdonba nem vett eszközök kézbevételét. A Nyugat-vers esztétikai eszménye korunkban félmúltból múlt lett, az avantgarde-ból pedig Nyugaton klasszicizmus, amely egyre uralmon van – s amely az idegenbe szakadt magyar költőket érdekes, elvontságával meglepő versstílusra ihleti. Idehaza, a közízlést illetően, túl korán állt meg a felszívódás; nyilván retrográd társadalmi okokból is; túl korán tettük meg – József Attila példája ellenére – a nemzeti sémákhoz ragaszkodó hátraarcot. Pedig az egész kérdésben nem is a forma a lényeg, legföljebb annyiban, amennyiben a modern emberi tartalom sikeres hálóba fogója. Formai téren ugyanis csakugyan van nemzeti, vagy pontosabban szólva: nyelvi sajátosság, s ezt semmibe venni a költészet félreismerése volna. E sorok nem is a kassáki forma, a rímtelen szabadvers egyeduralmáért szállnak síkra, az ízlésfordító Kassák történeti szerepét körvonalazva, hanem az új ízlésfordító igényért, az igény sikeres kibontakozásáért. Líránk továbbfejlődésének ez az egyik sarkalatos pontja.