Előszó

Több mint két évtized alatt írt tanulmányokból és cikkekből állt egybe ez a kötet. Cégére a legjavának is csak annyi: esszék, vagyis magyarul kísérletek. Írójuk már itt figyelmeztetni kíván arra, nem tartja magát az igazság kútfejének – s ami az irodalmat illeti, nem is hiszi, hogy volna vagy lehetséges lenne ilyen kútfő. A művészeti kritikában a művek megítélése terén, úgy képzeli, csak az igazság útja van, melyet maga is többre becsül, az ismert leibnizi aforizma alapján, magánál az úgynevezett igazságnál. Minden esztétikai mérlegelés alapja ugyanis a tetszés és nem tetszés ingatag érzése, melynek jelzéseit fordítja át fogalmi nyelvre, s veti össze már meglevő esztétikai tapasztalataival a kritikus. E tapasztalatuk rendszerré szerkesztése persze elkerülhetetlen – senki sem olyan botor, hogy az esztétikai rendszerezés hasznosságát kétségbe vonja –, de nem feledhetni, hogy minden rendszerezés, az is tehát, amelynek alapján maga is ítélkezik, a változó ízlés változó függvénye. Az esztétika csaknem logikai kártyavár, az ízlés rezdüléseire újra kell rakni – legalábbis a legfelső emeleteit.

Ha az olvasó jobban odafigyel, ezen a köteten belül is észlelheti az ízlés változásának ilyen vagy olyan jelét, pedig az itt közölt cikkek vagy tanulmányok már erős válogatás alapján kerültek egymás mellé abban a reményben, hogy nagyjából egységes kritikai mérlegelésről vallanak. De vajon így van-e? Ha pedig az olvasó veszi magának a fáradságot, és egybeveti a költészetről szóló írásokat a szerző 1948-ban megjelent tanulmánykötetével, A mai magyar lírá-val, látni fogja a világos különbségeket, melyek az ízlés lassú átalakulásából erednek, s kihatnak az értékelés egész rendszerére.

A kritikus ugyanis ez alatt a csaknem negyedszázad alatt végigélte-követte azt az ízlésformálódást, amelyet könyve egyik-másik tanulmányában a XX. századi versre vonatkozólag próbál is ábrázolni. Mégpedig – mint általában az olvasó – késve követte nyomon. Ízlése fiatalon a Nyugat-költők szépségeszményének vonzáskörében alakult ki, átélte húszéves koráig az Ady-, a Kosztolányi-, a Tóth Árpád-, a Babits- és legvégül a József Attila-lázat, és sok más költővel, mondhatni az egész modern költészettel való, szerelemhez hasonló, boldogítóan gyötrelmes együttélésére volt szükség ahhoz, hogy korán kiformálódott ízlése apránként módosuljon. Levethesse az időhöz kötöttséget, mely persze az új befogadásának a korlátja, s más nagy élmények nyomán ne csak azt tartsa szépnek, amit eddig szépnek tartott, s viszont amit eddig, azt is kicsit másképp.

Az esztétikai koordináta-rendszer kettős s egymással ellentétes jellegű elmozdulásáról van itt szó. Egyfelől megcsökkent tudatában a külsődlegesebb formai díszek értéke. A mai vers formai kvalitását szabálytalanabb, disszonánsabb, a mondanivalónak funkcionálisan mélyebben alávetett belső formában tapintja. Másfelől a tartalomnak ez az előtérbe helyeződése azzal a korántsem új felismeréssel párosult, hogy a modern verstartalom nem lehet azonos prózában is elmondható tartalmakkal. Valami más tartalom ez – a prózához képest nemcsak más előadásmód, hanem más logika törvényei alatt áll. Ha az emberiség lírai témái – durva megközelítéssel – általában azonosak is, a modern költő többnyire mégsem ugyanarról beszél a versben, mint elődei, s még csak nem is annak korunkban érvényes változatáról. Rimbaud és Baudelaire óta – némileg önkényesen itt szoktuk meghúzni a határvonalat – a költészet a megismerésnek új szférája felé irányul: képi és zenei fogódzóival a létezés más úton többnyire megközelíthetetlen és feltárhatatlan valóságait tapintja. Legalábbis ez a fejlődést meghatározó nagyok törekvése. Ez a törekvés az egész világirodalomra érvényesen átformálta a versbeli beszédet, a vers szövésének-fonásának a módját, a versmondatot, a versmondatok egymásra következésének a szabályait, a hézagok nagyságát, a gondolati és asszociatív kapcsolások rendszerét. Nem merészség azt állítani, hogy az emberi információközlés számára adva van az általában használt logika, és van a sokkal nagyobb ugrásokat elfogadtató, és sokkal nagyobb tömörítésekre képes modern verslogika – s hogy ez az utóbbi – ahogy ezt egyik matematikusunk tudományosan is igazolja – sokkal kisebb helyen sokkal több információt tud közölni, mint ugyanannak a tartalomnak táviratstílusban való, a lehetőségig pontos megfogalmazása.

A modern vers tehát éppúgy vagy hasonlóan eltér a régitől, mint napjaink képzőművészete a klasszikus korok alkotásaitól. Éspedig nemcsak formailag tér el (ez a modern művészetek körüli gyakori félreértés), hanem a közlés minőségét illetőleg. Az átalakulás a mi életünkben játszódott le, apránként kellett és kell az újhoz hozzászoknunk. Ám az új törekvések és az újító nagy egyéniségek lassúbb vagy gyorsabb befogadása, nem jelenti és nem jelentheti a régiek megtagadását. Sőt még azt a hiedelmet sem, mintha korunkban csak egyféleképpen, csak „modern” módon lehetne értékeket létrehozni. Hogy ezúttal kicsit régiesen fogalmazzunk mi is: nem egy útja van a Parnasszus hegyének. A kritikus legföljebb arra szorítkozhat, hogy a különböző úton járó költők céljait összemérje, és módszereiket a célok elérésére való alkalmasságuk szempontjából minősítse. Kiemelje a mélyebb tendenciák megvalósítására megfelelőbbnek látszó módszereket. Ily értelemben mondja azt, hogy az egy impresszióból formált, egyszeri ihleten alapuló, spontán vers általában kevésbé tartalmas, mint az élmény- és tapasztalatsorokat magába sűrítő. Hogy az egyetlen történést megelevenítő-elbeszélő vers gyakran túl konkrét ahhoz, hogy tágas jelentésű, általános érvényt kapjon, vagy legalábbis ezt az érvényességet hosszadalmas kerülő út árán kapja meg. Ily értelemben kockáztatja meg, hogy a költői személyiség (mely minden valamirevaló költészet sine qua nonja) rejtettebben, áttételesebben, objektiváltabban nyilatkozik meg a modern nagy költészetben, mint a romantikában stb. Ám sohasem feledheti, hogy a költői minőség csaknem misztikus valami; csoda mindig történhet, az igazi költő kezében a régi, száraz vándorbot is virágot hajthat.

A kötetbe foglalt tanulmányok – a kritikus azt reméli – nemcsak tükrözik a költészet nagy fordulatának az igenlését, hanem – különösen az újabb keletű cikkek – szolgálni szeretnék megértését, másokkal való elfogadtatását is. Ezért is indul a kötet egy Rimbaud-ról szóló elmefuttatással, s folytatódik a Nyugat klasszikus nagyjaitól némileg eltérő újítók és kísérletezők (Füst, Kassák, Weöres) elemzésével. Babits, Ady vagy József Attila roppant nagysága és újításainak értéke így inkább csak utalásokban tűnik elő, jóllehet Ady szimbolizmuson túlmutató formabontása, Babits minden kezdeményre ámulatosan fogékony és stílusváltásokon átívelő életpályája és József Attilának hagyományt és avantgarde-ot példaszerűen egységbe oldó szintézise – már az esztétikai nézőpont világossága szempontjából is – külön tanulmányt érdemelt volna. De a kritikus többnyire csak az összegezéskor veszi észre, hogy milyen gondolatsorokat vett munka közben tudott dolognak, s mellőzött részletesebben kibontani. Az olvasó a portrék, verselemzések során előrehaladva, máskülönben is látni fogja, hogy ha sok mindenről beszél is a könyv a XX. századi magyar lírát illetően, ő mégiscsak egyedi tanulmányokat olvas, s nem valami teljesség igényű összefoglalást. Kitűnő vagy jelentős költők sora például említés nélkül marad, mások meg régi köteteik alapján szerepelnek csupán, további útjuknak, életművük teljesedésének említése nélkül. A ma ötven körüli nemzedékből, melynek teljesítményei pedig szinte a legnyugtalanítóbban foglalkoztatják a kritikust, csupán két költő egy-egy kötetéről esik szó, holott társaik kibontakozását legalább olyan élményközelből követte a tanulmányok írója. De itt a már-már túlzott közelség vagy a kritikus személyes helyzete gátolta a tollat. A kötet prózai részére rátérve, még kevésbé kell magyarázni, hogy a közreadott írások egyedi tanulmányok, melyek nem egyforma értékű vagy jelentőségű művekről szólnak. Kidolgozottságuk, egymáshoz viszonyítható értékük – ha szabad a kritikusnak ebben a kérdésben megszólalnia – sem egyforma. A kötet válogatásánál, a keserves elhagyások pillanatában ugyanis azt is mérlegre kellett tenni, hogy vajon a téma kisebb súlya vagy a kidolgozás egykori kurtasága miatt nem ejt-e el olyan írásokat, melyek esetleg számára fontos gondolatokat rejtenek, vagy melyek így vagy úgy jellemzőek rá. Így vett fel Szabó Magdáról vagy Örkény Istvánról egy-egy cikket, noha egyik sem életművet elemző tanulmány, hanem csupán a felfedezés vagy újrafelfedezés pillanatában készült karakterkép. Így jellemzi két írás is Mándy Iván úttörő művészetét; az első még pályája legelején, itt-ott megjelent novellái alapján, a másik pedig nem is legmélyebbnek mondható könyve kapcsán, az összegyűjtött novellák előtt.

Mégsem véletlen választások ezek; egy sem az a modern magyar prózairodalomból. Legföljebb a válogatás szűkössége, kitűnő írói művek szó nélkül hagyása írható a tollat bénító, keserves véletlenre: a kritikus évekig tartó, kényszerű hallgatására. S éppígy mély érdeklődés és vonzalom diktálja Kemény János nagyszerű Önéletírás-ának, az első magyar regény feltámasztásának újbóli kísérletét, vagy a tisztelgést Bajza József kritikai munkássága előtt. A John Cowper Powys- és a David Herbert Lawrence-portré pedig arról árulkodik, hogy bennük a modern regényforma kialakulásának útját, a regényírás kísérleti korszakának sajátos fázisát igyekszik mai szemmel latra vetni a kritikus. Annak az ízlésváltozásnak egy jelenségét a regény területén, melynek két egymástól elkülönült eredménye Aragon Nagyhét-je és Katajev költői mélységű regénye, a Szentkút.

Végezetül, az előszó szubjektív műfaját kihasználva, még valamit magáról a kritikáról. Remélni lehet, hogy a kritika önálló irodalmi műfaj, ha létfeltétele a többi, önálló műfajokban rejlik is. Líra, dráma és epika nélkül nincs kritikusi tevékenység. A kritikus tehát egyfelől függ az íróktól, műveikkel írásai feltételeit ők kínálják, sőt determinálják, másfelől ítéletei révén több-kevesebb hatalmat is gyakorol felettük. Olyan kettős helyzet ez, melynek gyakran a hatalmi tudat veszélyes túlnövekedésével bomlik meg az egyensúlya. Holott alig van tűnékenyebb valami, mint a kritikusi hatalom, alig van az írás környékén a kritikusénál múlékonyabb tevékenység. A magyar irodalomtörténet fenntartja néhány valóban nagy kritikus nevét, Bajzáét, Gyulaiét, Péterfyét, Schöpflinét, Szerb Antalét, Halász Gáborét. De Szerb Antalon kívül eleven művükkel melyikük befolyásolja még a szélesebb irodalmi tudatot? Péterfy úttörő esszéi, Schöpflin utolérhetetlenül pontos ítéletalkotása, karakterrajza, Halász Gábor tanulmányainak rendkívüli tájékozódása, gondolati mélysége másképpen él közöttünk, s eleven szavuk többnyire csak egy-egy idézetben szól a közönséghez. És hogyan él, mennyire él Babits, a tanulmányíró, aki egész iskolát teremtett, s kinek mindnyájan, ma élő esszéisták, adósai vagyunk? Vigyázzunk, példáinkban nem a kritikai munka múlékonysága a lényeg, hanem az eleven élethez, a közgondolkozáshoz, az irodalmi tudat jelenéhez való kapcsoltsága. Az, hogy a műfaj hatásvágya a többieknél időzítettebb akkor is, ha a múltat értékeli újjá, akkor is, amikor a kortárs irodalomban eligazít, amikor a keletkezőben levő esztétikai formákat tudatosítja. Pedig a hatás, a gondolati felszívódás, ez a világos cél, egyben a mű bizonyos kiüresedésével is járhat. Ha egy, a maga korában felfedezést jelentő tanulmány utóbb csupa közismert megállapítást tartalmaz, csupa bevált irodalmi közhelyet (lásd például a fiatal Gyulai Petőfi-tanulmányát) – mi ez akkor, múlékonyság vagy maradandóság? Íme, ennek a félműfajnak ellentmondásos dicsősége.

De bárhogy ítéljük is meg, ha a kritikus valamit is elér ebből a célból, akkor máris viszonozta lételemének, a vitathatatlan primer műfajoknak azt a felajzottságot, elrévülést és gyönyörködést, amelyet élete annyi óráján át az olvasólámpa mellett felkeltettek benne.

És ennyi talán elegendő is.