Az aranygerlice

Egy nagy királyi fővárosban élt egy szegény favágó. De annyira szegény volt, hogy a világon semmije se volt. Megnősült, és született egy kislányuk. Nagyon szép kislány volt, a szépségénél csak a szegénysége volt nagyobb. Ráadásul árván is maradt, mert az apja meghalt. Az anyja is mindig gyengélkedett, nagyon nehezen nevelte a lányát, mert alig volt keresete. Abból csurrant-cseppent valami, hogy ősszel, amikor a rizst learatták, kiment a rizsföldre, és összeszedte az elszórt kalászokat. Eljárt takarítgatni is, meszelni, mosni, amire éppen szükség volt. Egy rissz-rossz, csepegő házban laktak, nagy ínségben. A tüzelőjüket erdőről, mezőről szedegették, egy kis bogáncskórót, egy kis fagallyat, ami éppen akadt. Mikor a kislány tizennégy éves lett, megint elmentek a rizsföldre kalászt gyűjteni. Senki tulajdonos nem bántotta őket, csak egy gazdag asszony mondta nekik: „Takarodjatok a földemről!” Így is összegyűlt kétkilónyi rizs. Az asszony otthon kiterítgette egy ponyvára száradni, mondta a kislányának:

– Én visszamegyek kalászt szedni, te meg, kislányom, üljél a ponyva sarkára, vigyázz, hogy a madarak meg ne egyék a rizst, mert keservesen szedtük össze a sárból.

A kislány megfogadta az anyja szavát. Odaült egy vesszővel a ponyva sarkára, elijesztgette a madarakat, mikor mentek volna a rizst megenni. De egyszer csak egy aranygerlice szállott a ponyvára, s hozzáfogott a magot enni. A lány elbámult a szépségén, és elfelejtette elkergetni. Amikor már jó sok magot megevett a gerlice, azt mondta neki a lány:

– Hallod-e, te gerlice! Ne edd meg a rizsünket! Keservesen szedtük össze sárból, vízből. Azért szárítgatjuk, hogy lisztünk legyen belőle, egyebünk sincsen, nagyon szegények vagyunk, s te ezt is megeszed előlünk?

Mondta neki az aranygerlice:

– Engedd, kislányom, hadd egyek még, hadd lakjam jól! Ne félj, megfizetek érte!

– Van pénzed? – kérdezte a kislány.

– Gyere ki a város végére, van ott egy gesztenyefa. Azon a gesztenyefán lakom egy aranyos várban, gyere fel hozzám, megkapod a rizs árát!

 

 

 

Alighogy elment a gerlice, hazajött a lány anyja. Összekaparták a rizst, bevitték a házba. A lány türelmetlenül várta, hogy kimehessen a város végére, megkeresni a gesztenyefát, amelyiken az aranygerlice tanyázik. De nem mondott az anyjának egy szót sem, hátha nem ad semmit a gerlice, s akkor őt megveri az anyja, mert nem vigyázott jól a rizsre. A lány kiment a város végére. Látta, van ott egy terebélyes gesztenyefa, a tetején egy aranyvár. Megállt alatta, nézett felfele a fára. Hát egyszer csak nyílt az ablak, kinézett rajta az aranygerlice. Leszólt:

– Itt vagy, lányom?

– Itt vagyok!

– Milyen létrát engedjek le neked? Ezüstöt, aranyat vagy rezet?

– Szegény lány vagyok, jó nekem a réz is, azt se bánom, ha falétrát engedsz le, akkor is felmegyek, csak fizess valamit, amiért megetted a rizsünket!

A gerlice egy vont aranyból készült létrát engedett le a lánynak. Felment a gerlice lakásába, és csak bámulta a pompát, a szemét is alig tudta nyitva tartani a nagy ragyogásban. A gerlice megparancsolta a szakácsnéjának:

– Tizenkét fogásos vacsorával lásd el a kislányt!

Megkérdezte a kislánytól:

– Milyen tányérból akarsz vacsorázni, kislányom? Ezüstből, aranyból vagy rézből?

– Jó nekem a réz is, szegény lány vagyok, nincs módom válogatni, megeszem a vacsorát cseréptányérból is!

Aranytányért, arany evőeszközt tett a szakácsné a kislány elébe, mert így parancsolta az aranygerlice. Tizenkét fogásos vacsorát kapott. A végén finom tokaji bort tett a szakácsné az asztalra. Töltött a lánynak egy decis pohárral, de a kislány még soha nem ivott bort, nem akarta elfogadni. Azt mondta:

– Berúgok tőle, hogy megyek akkor haza?

– Nem kell mindet meginni, csak kóstold meg, hogy milyen finom borom van!

A kislány belekóstolt a borba, az aranygerlice meg átküldte a szakácsnéját a szomszéd szobába.

– Van ott három doboz a sifon tetején, vedd le és hozd ide!

Bement a szakácsné, a sifon tetejéről levett három dobozt, egy kicsit, egy nagyobbat, meg egy még nagyobbat, odatette őket a kislány elé.

– Kislányom, itt van ez a három doboz. Válassz közülük egyet, és vidd magaddal! De az úton fel ne nyisd a világért sem, otthon az édesanyáddal kettesben bontsátok fel, akkor majd meglátod, hogy mi van benne.

A kislány ránézett a három dobozra.

– Én szegény lány vagyok, jó lesz nekem ez a legkisebb is!

– Jól van, lányom, ha az kell, vidd azt!

Beletette a kislány a legkisebbik dobozt a kötőjébe, elindult lefelé a létrán, de a kötője el volt szakadva, félt, hogy kiesik belőle a doboz, a fél kezével szorította. Így nem tudott a létrán kapaszkodni. Odaszólt a gerlicének:

– Hallod-e, te gerlice! Nem tudok lemenni a létrán, mert fognom kell a dobozt. Nem lennél olyan jó hozzám, hogy a szakácsnéval leküldenéd utánam, hogy el ne essek? Ha eltörne valamim vagy megütném magamat, hogyan gyógyulnék meg, nincsen nekünk pénzünk orvosra.

A gerlice azt mondta a szakácsnénak:

– Eredj csak, fogd meg a kislány kezét, le ne essen a létráról! És vidd le neki a dobozt, add a kezébe, hadd menjen hazafele, mert esteledik már.

A szakácsné lesegítette a kislányt a létrán, a kezébe adta a dobozt.

A kislány nagy örömmel vitte haza a dobozt. Az anyja azt kérdezte:

– Hol voltál, kislányom?

– Édesanyám, bevallom a bűnömet! Amikor a rizsre vigyáztam, megőriztem minden madártól, de idejött egy aranygerlice a ponyvára, én még olyan szépet soha életemben nem láttam, elbámultam, és az aranygerlice jó sokat megevett a rizsből. Azt mondtam neki: „Ne edd meg a rizsünket, mert nekünk másunk sincs, mi lesz télire?” Azt mondta: „Hadd egyek belőle, kislányom, majd megfizetek érte!” Elmentem hozzá. Ezt a dobozt adta, azzal, hogy együtt bontsuk fel édesanyámmal. Azt mondta, ami benne van, az a rizs ára!

Az asszony az asztalra tette a kis dobozt, elővett egy bicskát, levágta róla a zsinegeket. Felnyitotta a doboz tetejét, belenézett, finom drágakövek voltak benne, az asszony nem tudta, mennyit érhetnek. Alig várta az asszony, hogy megvirradjon. Egy marék drágakövet elvitt az ékszerészhez.

– Mennyiért váltanád be nekem ezeket a köveket?

Az ékszerész gyanakodott:

– Nem lopta maga ezeket a finom köveket?

– Dehogy loptam, az aranygerlice adta a lányomnak. Nemcsak ennyit adott, hanem egy egész dobozzal!

– Ha nem lopott, beváltom! Tegye csak le ide az asztalomra, hadd számítsam ki, hogy mennyit érnek!

 

 

 

Az ékszerész nem akarta becsapni az asszonyt. Az összes pénzét leszámolta az asszony elé, még kétszáz forinttal adós is maradt. Kapott az asszony vagy egymillió aranyforintot.

– Na, nénikém, itt van a pénze, most már jobb lesz nekem is az üzletem, mert ezeket a finom drágaköveket fogom feldolgozni. De ne híresztelje senkinek, hogy ékkövei vannak, mert én, ha összegyűlik a pénzem, mind megveszem magától!

Az asszony a kötőjébe tette a sok aranypénzt, és elindult haza. Útközben bement az üzletbe, finom ruhát és finom cipőt vett a lányának, mindennel ellátta. Mondta neki:

– Na, kislányom, most már öltözz fel, mától kezdve nem kell nélkülöznünk, nem kell többé mosni járni. Még adósom is maradt az ékszerész kétszáz aranyforinttal. Azt mondta, a többi követ is be fogja váltani.

A kislány örömében nem tudta, sírjon-e, kacagjon-e. Hamar híre futamodott a városban, hogy az aranygerlice nagy értékű ékkövekkel ajándékozta meg az asszonyt. Az asszony akkor már lakás után járt, hogy a rossz házikójuk helyett, amelyben csak árendában laktak, s amikor nagy eső esett, teknőket meg tálakat kellett rakni a csepegések alá, vegyen egy másikat. Kereste, hol van egy szép lakás eladó. Talált egy négyemeletes házat, megvette. Még így is sok pénze maradt abból, amit az első beváltásnál kapott. Nem nélkülözött semmiben, úgy élt, mint valami méltóságos asszony. A lánya is kijárt a városba, a legények csak bámulták, mert drága ruhákban járt, meg anélkül is nagyon szép volt. Megtudta egy gazdag asszony – ugyanaz, aki elzavarta őket a rizsföldjéről –, hogy mennyi drágakövet kapott a szegény lány azért a kis rizsért az aranygerlicétől. Volt egy büszke lánya, azt mondta neki az anyja:

– Na, lányom, most nem kétkilónyit, hanem két vékára valót teszünk ki a ponyvára, ülj oda a sarkára, és semmiféle madárnak ne hagyjál belőle enni! De ha idejön az aranygerlice, ehet, amennyit akar, de mondd neki, hogy fizessen meg érte! Hátha mi is olyan gazdagok leszünk, mint az a szegény asszony!

Az asszony leterített egy óriási ponyvát az udvarra, kétvékányi rizst öntött rá. A lánya egy vesszővel a sarkára ült. De az elkényeztetett, hiú kislányka elunta a várakozást, az oldalára dőlt és elaludt. Míg aludt, mindenféle arra járó madár vidáman lakmározott a rizsből. Délutánra egy félmaréknyi maradt belőle. Megérkezett az aranygerlice és hozzáfogott enni. De alig vett fel három szemet, a büszke kislány fölébredt.

– Na, megetted a rizsünket, most már fizess meg érte!

– Jól van, lányom, megfizetek! Itt lakom a város végén, egy gesztenyefán van a lakásom. Gyere el oda, ott megfizetek neked!

A büszke lány cifrán felöltözött, és elment a gesztenyefa alá. De nem várta meg, hogy a gerlice kinézzen az ablakon, hanem felkiáltott:

– Itt vagyok, gerlice, jöttem a fizetségért!

– Jól van, lányom! Mondd, milyen létrát engedjek le neked? Ezüstöt, aranyat, gyémántot?

– Engedd csak a legszebbiket, mert én gazdag lány vagyok! – mondta.

De bizony egy penészfoltos rézlétrát engedett le neki az aranygerlice, maradjon csak szégyenben, nem érdemel ő olyan szép létrát, mint amilyenen a szegény lány ment fel. Odafönt nem teríttetett neki asztalt, hanem mérgesen azt mondta a szakácsnéjának:

– Van a sifon tetején három doboz, hozd ide, tedd le az asztalra!

Behozta a szakácsné a három dobozt, letette a lány elé.

– Na, lányom, amiért pár szemet ettem a rizsetekből, választhatsz a három doboz közül, vidd, amelyik tetszik!

A lány látta, hogy a legnagyobbik doboz akkora, mint a fél asztal.

– Gazdag lány vagyok, nekem a legnagyobb doboz jár!

– Jól van, lányom, vidd magaddal!

Azt mondja a lány:

– Nem tudom levinni a létrán, segítsenek!

– Te választottad a legnagyobbat, vidd csak, ahogy tudod!

A lány félig már lement a létrán, amikor a doboz kiesett a kezéből. Utánakapott, és leesett a létráról, kettétört a bal karja. Megfogta a dobozt a jobb karjával, magához szorította, elvitte haza, letette az asztalra és jajgatott.

– Mi van veled, micsoda nagy dobozt hoztál ide? – kérdezte az anyja.

– Jaj édesanyám, az aranygerlice megette az összes rizsünket, cserébe adta ezt a nagy dobozt. De szerencsétlenül jártam, mert a várból lejövet leestem a létráról, és eltörött a karom.

– Na, nem baj, ha eltörött, az a fontos, hogy hazahoztad ezt a nagy dobozt! Ebben biztos több gyémántkő van, mint a szegény lányéban volt! Bontsuk csak fel!

A lány jajgatott, de az anyjától jajgathatott, amennyit csak akart, mert ő csak a zsákmánnyal foglalkozott. Majd megette a kíváncsiság, hogy mi van a dobozban. Hozzáfogott, bicskával levágta a zsineget. Leemelte a doboz tetejét. Tele volt kígyóval, sorjáztak kifelé, egy a más után, mennél jobban menekültek kifelé a lakásból, annál több lett a kígyó. Az egész lakást elörökölték a kígyók, nemcsak az övéket, de még az első és a hátulsó szomszédnak is el kellett menekülnie, otthagyni csapot-papot, mert a kígyók annyian voltak, mint a fűszál a mezőn. Az asszony semmijét sem tudta kimenekíteni a lakásból. A lánya kórházban, a pénze meg ottmaradt a kígyókkal teli lakásban.

Így az asszony meg a lánya olyan szegények lettek, hogy most már ők jártak máshoz mosni és takarítani, hogy meg tudjanak élni. A szegény lány meg olyan gazdag lett, hogy az egész ország fiatalsága mind őt szerette volna feleségül venni. A végén egy hercegnek a fia vette feleségül. Megesküdtek, magukkal vitték a lány anyját is, és boldogan éltek, mert igen szerették egymást.

Egyszer a gazdag asszonyból lett szegény asszony elment hozzájuk, hogy fogadják meg takarítónőnek. A valódi szegény asszony azt mondta neki:

– Egyszer a rizsföldeteken egy félmaréknyi rizst szedtem össze a sárból, és te letétetted velem, azt mondtad, a te földed termette. Most én segítselek a bajban? Idáig pompában éltél, mindenben dőzsöltél, én meg szegénykedtem. Akin csak lehet, mindenkin segítek, de téged semmivel nem ajándékozlak meg, mert letétetted velem a sárból fölszedett rizst.

Még az asszony el sem ment, jött egy kéregető, akinek a háza leégett. Azt mondta:

– Méltóságos asszony, ha Istent hiszen, méltóztasson engem valamivel megsegíteni! Szegény ember vagyok, egyetlen kis házikóm volt, az is leégett!

– Jó helyre jött hozzám, bácsikám, csak ha szólít engem valaki, szólítson a tisztességes nevemen, vagy mondja, hogy a herceg anyósa! De ezt a nagy titulát nem szeretem, mert én egy szegény favágó embernek voltam a felesége. Meghalt korán, özvegyen maradtam, én a titulára nem vágyok! Mondja meg, mekkora volt a háza! Egy mesteremberrel számoltassa ki, hogy mennyibe kerülne! Mindenben segítek, hogy legyen magának lakása, mert magamról tudom, milyen egy csepegős, csorgós lakásban lakni, teknőket, tálakat, fazekakat kirakni, hogy ne csepegjen a víz a nyakunkba. Én tudom a szegénységet, nagyon jó szívvel segítek!

Az ember kiszámoltatta egy mesteremberrel, mennyibe kerülne a ház újjáépítése. Az asszony azonnal kiolvasta a pénzt a szegény embernek. Több szegény is ment hozzá segítséget kérni, segített mindenkinek.

A lánya jól élt az urával, csak a hercegi rangot nem szerette. A herceg hajlott a felesége szavára, eltörölte a hercegi rangot. Azt mondta:

– Engem ne szólítson senki sem hercegnek, mert a feleségem ki nem állja a rangokat, azt szeretném, hogy engem mindenki tegezzen!

Így hát a herceget attól kezdve tegezték, még az újságban is kinyomatta, hogy őt senki többé ne szólítsa hercegnek. S ha valakinek valami baja van, azon segít, ha tud. Mentek is hozzá naponta, de jutott mindenkinek az aranygerlice gyémántköveiből meg a herceg vagyonának a jövedelméből.

Egyszer azután kitört a világháború. A világháborúban a népfelkelők legyőzték a királyi pártot. Az urak, hercegek, grófok, bárók elmenekültek, de a herceg, aki vállalta a tegeződést mindenkivel, és a hercegi rangjáról is lemondott, ő ott maradt. Amikor a felkelők megalkották a törvényeket, kérdőre vonták:

– Akárhogy is, ez hercegi család!

De az egész város, sőt nemcsak a város, hanem a körzetben is mindenki a pártjára állott.

– Csak a neve herceg, de mindig segített a szegény embereknek, és mindig szerette a népet, és nem is hagyta magának azt mondani, hogy herceg.

A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották.