Mikor a cigány vállára vette a botját: „Megyek az Istent megölni!”Volt egy nagycsaládú cigány. Olyan szegény volt, hogy nem volt neki mit ennie, de gyermeke annyi volt, hogy a számukat se tudta. – Én csak furfanggal tudok megélni, mert szegény ember vagyok, másképpen nem tudom a gyermekeimet jó módban részesíteni! Megyek az erdőre, csinálok egy olyan botot – azt mondja –, amivel megölöm az Istent. Mondta neki a felesége: – Tán elment az eszed, jóember? Hát az Istent meg lehet ölni? – Ha ennyi gyermeket adott nekem, ennivalót meg nem, akkor én addig nem nyugszom, amíg meg nem ölöm! Kiment az erdőre, kihúzta a legvastagabb tölgyfát. Lefaragta a héját, gallyát, gyökerét, felvette a vállára, megy, mendegél. Ahogy megy, mendegél az úton a nagy fával, találkozik egy koldussal. – Hova mégy te szegény ember avval a borzasztó nagy bottal? – Hát én addig megyek, míg az Istent meg nem ölöm! – Miért ölnéd meg az Istent, te cigány? – Azért ölöm meg az Istent, mert annyi pulyát adott nekem meg a feleségemnek, hogy nem tudom még megolvasni se, nemhogy ruhát vagy kenyeret adjak nekik. Mondta neki a koldus: – Ne menj, jóember, sehová se! Nézd csak, ott van az a kis asztal, neked tettem oda! Vidd haza, és ne félj semmit, annyi ennivalójuk lesz a pulyáknak, hogy a felét sem bírják megenni! Amikor beviszed a házadba, csak annyit kell mondanod: „Terülj, édes kis asztalom, terülj, finomabbnál finomabb ennivalóval lásd el a családomat!” – Igaz-e vagy sem? Én most is éhes vagyok! Nem parancsolhatnám neki, hogy legyen rajta ennivaló? – Na, csak mondd neki, hogy éhes vagy! Odamegy a cigány az asztalhoz, rácsap: – Te asztal! Finomabbnál finomabb ennivaló meg innivaló legyen rajtad! Hát annyi az ennivaló, azt se tudja a cigány, melyikhez nyúljon. Jóllakott, vitte haza az asztalt. De nagyon sok volt a pulyája, a lakása meg kicsi, nem fért be az asztal. A szomszédja egy nagyon gazdag ember volt. Elvitte hozzá az asztalt.
– Komám, amíg megnagyobbítom a kunyhómat, itt hagynám ezt az asztalt nálad, de nagyon vigyázz rá, mert ez olyan asztal, hogyha ráütök és azt mondom: „Terülj, édes kis asztalom, terülj” – mindenféle finomabbnál finomabb ennivaló és innivaló lesz rajta, de sajnos nem fér be a kunyhómba. – Tedd le, komám, oda az ajtó mellé, a sarokba – azt mondja a gazdag ember –, itt hagyhatod, amíg megnagyobbítod a kunyhód. Alig várta a gazdag ember, hogy menjen ki onnét a szegény komája, mindjárt rácsap az asztalra, mondja neki: – Terülj, édes kis asztalom, finomabbnál finomabb ennivaló, innivaló legyen rajtad! Na, még a szája is tátva maradt a sok finom étel látványától. Hajjaj, a gazdag ember még egyszer rácsapott az asztalra, hogy: „Bújj be!” Elment, kerített egy éppen olyan kis asztalt, mint amilyen a szegény emberé volt. Az igazit meg bevitte egy belső szobába, elrejtette. A szegény ember megtoldotta a lakását. Elment az asztalért, hazavitte, na most aztán jól tartja a gyermekeit. De amikor rávág, hogy: „Terülj, édes kis asztalom, terülj, mindenféle finomabbnál finomabb enni-innivaló legyen rajtad!” – hát az asztal meg sem moccan. Mérgében kapta és összetörte, berakta a tűzbe. – Énvelem ne játsszon az Isten, megyek, mégiscsak megölöm! Megint a vállára vette a csülkős botját, és megindult. Megint ott találja a koldust: – Hová mégy megint, jóember, avval a nagy csülkős bottal? – Ej, hallod, annyi a gyermekem, mint a hajam szála, nem tudok nekik enni adni. – Kaptál tőlem egy kis asztalt, nem volt jó? – Nem, nem adott az semmit! Nekem ne hazudozzon az Isten küldötte! Tán ő küldött téged ide az útra? – Igen, ő küldött! – azt mondja. – Hanem mondok neked egyet! Itt van ez a szamár, vezesd haza! Ez a szamár aranyat potyogtat! – azt mondja. – Csak mondd neki: „Potyogtass pénzt, szamaram!” Ne félj, potyogtat ez annyit, akkor is elég lesz, ha eszitek a pénzt! – Ha ez igaz volna! – Na, mondjad csak neki! Mondja neki a szegény ember. Hozzáfogott a szamár, potyogtatott egy vékányi aranyat. – Na, ez jó lesz! De nem szedett ám föl az aranyból egy darabot se! – Maradjon csak itt, majd potyogtat nekem otthon, a fene se cipekedik! Hát ahogy megy haza a szamárral, a gazdag ember kinn áll a kapuban. – Jó napot, komám! – Adjon isten! – Szamarat vettél? – Azt bizony, komám, de van egy nagy baj! – Micsoda, komám? – Nem tudom, hova bekötni. Nem köthetném be hozzád, amíg ólat csinálok neki? De arra kérlek, nagyon vigyázz rá. – Micsoda szamár ez, komám? – Ez, komám, pénzt potyogtató szamár! – Hozd be, kösd oda a ló mellé – azt mondja –, enni is adhatsz neki, ott a széna! Bekötötte. Elment haza, ólat csinálni a szamárnak. Míg ő az ólat csinálta, a gazdag ember azt mondja a szamárnak: – Potyogtass pénzt, szamaram! Potyogtatott neki. Elkötötte onnét, egy másik szamarat állított a helyére. A szegény ember elkészült az óllal, ment a szamárért. Hazavezeti, beköti az új ólba. Mondja neki: – Potyogtass pénzt, szamaram! De mondhatta volna a világ végéig, az bizony nem potyogtatott neki semmit. Legföljebb csak olyast, amit minden közönséges szamár tud. – Na, az Isten csak kibabrál velem mindig – azt mondja –, hát én csak megölöm őt! Veszi a bünkős botját, nekiindul. Megint találkozik a kéregetővel. – Jó napot, adjon isten, te kéregető! – Adjon isten neked is, te szegény ember! Ugyan, hova cipeled megint azt a nagy bünkős botot? – Gondolkozzál, jóember, ha tudsz gondolkozni! Az Isten mindig ide küld elibém – azt mondja –, egyszer egy asztalt ad, egyszer egy szamarat, hogy élelem lesz, pénz lesz, aztán se pénz, se élelem! Hát megölöm az Istent! – Azt mondom neked, ne öld meg az Istent! Ott van az a zsák, vidd haza, és vidd be a gazdag emberhez! És ha kérdi, mire használható, mondd neki, hogy asszonyfiatalító. Ne törődj egyébbel semmivel! Majd gazdag leszel te még! Az ember felkapta a vállára a zsákot, a nagy fát elhajította. Viszi hazafelé, a szomszédja kinn áll a kapuban. – Jó napot, komám! – Adjon isten neked is, komám! – Mit hozol? – Hozok egy zsákot! – Minek neked az a zsák? – Többet ér ez, mint a te összes vagyonod! – Hogyhogy, komám? – Mert ez – azt mondja – asszonyfiatalító! Hogyha tizennyolc évesnek akarom a feleségem, ez tizennyolc évessé teszi! – Hogyan? – Mondom neki: bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt! – Van hova tenned? – Bizony nem nagyon. Jó volna, ha megférne tenálad, míg otthon helyet csinálnék neki. – Gyere, hozd be, tedd a szegletbe! Az ember elment haza, és nem csinált semmit, mert a koldus megmondta neki, hogy: „Hagyd a komádnál a botot, és ne törődj semmivel, majd a bot elvégzi a dolgát!” A gazdag ember alig várta, hogy a szegény ember elmenjen tőle, mindjárt odaszólt a botnak: – Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt! Bizony, ki is bújt a bot. Ahányan voltak, ki a lányát, ki a fiát, ki az embert, ki az asszonyt fiatalította, bőgtek, mint a fába szorult féreg, szedte-vette őket, ütötte-verte. Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért: – Menjetek a szegény emberért, hívjátok ide, parancsolja vissza a zsákba a botját, ne ölje meg a feleségem meg a gyermekeimet, hagyja meg az életünket, visszaadom az asztalát, meg a botját, meg a szamarát is! Akárhova bújtak, a bot mindenüvé utánuk ment és ütötte-vágta őket. Szaladt a szegény ember. – Állj meg, bot – azt mondja –, be a zsákba! A botok mind megállottak, visszabújtak a zsákba. – Hol van a szamaram, hol van az asztalom? – Ott van, komám, ez volt az asztalod, a szamarad meg az istállóban! – Na de az még nem elég, hé, hogy a szamarat visszaadod! Ami aranyat idáig potyogtatott neked, azt is add ide, mert ha nem, kiparancsolom a zsákból a botokat! – Jaj, adom, kedves szomszédom, adom én az aranyat is vele, csak vidd innen a botodat! A szegény ember összeszedte az aranyakat, hazavitte. – Na – azt mondja –, kedves feleségem, most már vásárolhatsz kedvedre! Vegyél, amit akarsz, vagy parancsold meg az asztalnak, hogy terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivalók és innivalók legyenek rajtad. Én addig elmegyek, veszek egy nagy portát, ahol bőven megférünk valamennyien, az asztalt is jó helyre rendezhetjük, és a szamarunknak is jó istállója lesz. Ezzel elment. Az asszony mondta az asztalnak: – Terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivaló és innivaló legyen rajtad! Az asztal terült is, még a számát sem tudták a sokféle ennivalónak, innivalónak, ami ott termett rajta. Ettek-ittak. Az ember a városban megvette a legnagyobbik kastélyt. Oda költöztette be az apró rajkóit a legszebbik lakásba. És a gyermekeit olyan ruhákban járatta, hogy a hercegeknek és grófoknak sem volt különb. Megtudta a király, hogy a szegény embernek milyen asztala és milyen szamara van. Küldött érte egy katonát, menjen a szegény ember, hívatja a király! Fel is ment a szegény ember a királyhoz. Mikor felment, a király azt mondja neki: – Igaz, hogy neked olyan asztalod van, hogy ha ráparancsolsz, finomnál finomabb ennivalóval és innivalóval telik meg? – Igaz! – És van egy olyan szamarad is, ha azt mondod neki, „potyogtass pénzt, szamaram”, egy véka aranyat potyogtat? – Ez is igaz! – Mondok én neked egyet! Miért laknál te a feleségeddel, azzal a csúnya vénasszonnyal? Nem akarnál inkább a király veje lenni? Nekem három lányom van, válassz közülük egyet, és vedd el feleségül! De előbb hozd ide a szamarat meg az asztalt, utána a vejem leszel! – Ha a király veje lehetek, akkor idehozom! Kapta magát, hazament, és azt mondta a feleségének: – Nem élek tovább ilyen csúnya vénasszonnyal, mint te, hanem megyek, elveszem a király lányát! – Tégy, amit akarsz, de megbánod még, hogy a király lányát akarod feleségül venni. – Ne törődj te azzal, viszem a szamarat meg az asztalt! – Vigyed, amerre akarod, nekünk már van miből megélni! Az ember a hátára vette az asztalt, és a szamárnak megfogta a kötőfékét, és vezette a királyhoz. A szamarat bekötötték a király istállójába, az asztalt bevitték a szobájába, akkor a szegény embert elkapta két komisszáros, mert abban az időben még nem csendőrök voltak, hanem komisszárosnak mondták azokat, akik az embereket szokták ütni-vágni, hát ezek elkapták, deresre húzták, mert deresnek mondták, amire lefektették. A deresre lefektették az embert, elővették a kancsukát. – Király akarnál te, hé, lenni? – Jaj, dehogy akarok, itthagyok én mindent a világon, csak eresszetek utamra, ne verjetek tovább! Így aztán az embert egy ingben, gatyában kilökték az utcára. Elszaladt haza a feleségéhez. Látszott, hogy jó alaposan összeverték. A felesége megsajnálta. Azt mondta az ember: – Feleségem, soha többé ki nem lépek a házból avégett, hogy mást szeressek, még ha a király lánya is! De az asztalt meg a szamarat elvették tőlem. Hogy tudnám visszaszerezni? Mondta a felesége: – Jóember, van már miből élni! Itt a rengeteg arany és van szép nagy házunk, vegyél földet, és gazdálkodjunk! A szegény vett egy kis földet, hozzáfogott gazdálkodni. Egyszer kiment szántani a mezőre. Ahogy szánt, déli tizenkét órakor odamegy hozzá egy háromlábú róka. Azt mondja neki: – Te szegény ember! Hoztál-e sok kenyeret meg szalonnát? – Annyit hoztam, amennyi nekem elég! – Énrám nem gondoltál? – Nem tudtam én, róka koma, hogy te is a világon vagy és találkozol velem! – Akkor nekem nem hoztál semmit? – Hát, ha annyira éhes vagy, megfelezzük, amit magamnak hoztam! – Na, jó anyatejet szoptál, hogy ezt mondtad ki a szádon! Az ember kapta a kenyerét, elfelezte, és elfelezte a szalonnáját is. – Na, róka koma, itt a kés és vágd össze! – Én nem tudom megfogni – azt mondja – a lábammal a késedet, vágd össze, ha jószívű ember vagy, tedd ide elibém, majd úgy megeszem. A szegény ember összevágta, a róka megette, és azt mondta: – Adok neked egy tanácsot. – Mi lesz az, róka komám? – Öltözzél kereskedőnek. Eridj be a királyhoz! Vigyed azt a zsák botot, amit a kéregetőtől kaptál, amikor meg akartad ölni az Istent! Mondd a királynak: „Felséges királyatyám, tessék szíves lenni asszonyfiatalító botot venni!” A királynak vén már a felesége, szeretné, hogy megfiatalodjon. Azt is mondd, hogy „Akkor tessék fiatalítani, amikor én már elmegyek innét, akkor tessék mondani, bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!” Ne félj, visszaadja a szamaradat meg az asztalodat! Úgy is lett. Kereskedőruhát csináltatott magának, felment a királyhoz. – Jó szerencsével, felséges király! – Hozott a szerencse téged is! Mit árulsz? Nem ismerte meg, hogy ez az ő majdnem veje. – Én, felséges király, azért jöttem, mert látom, hogy a királyné idős asszony. Én asszonyfiatalító botokat árulok. – Igen? Mennyibe kerül belőle egy darab?
– Egy darab nem ér semmit, felséges király! Az egészet meg kell venni, így is csak egy arany az ára! – Nagy darab arany? – Hát, mint a fél öklöm! – Na, nem baj! De ha nem lesz igaz, elfogatlak. Az országból nem tudsz kiszökni, mert le is fényképeztetlek. Hívjátok ide a fényképészt, vegye le, hogy ne tudjon elbujdosni! Lefényképeztette a király, hogy mindenütt megismerjék, el ne tudjon bujdosni. – Hogy kell használni a botodat, magyarázd meg! – Azt mondja neki királyatyám: „Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!” Ne féljen semmit, öt percen belül tizennyolc éves lesz a felesége! Elment az ember. Alig várták, hogy a kerítésen kívül érjen, a király türelmetlenül odaszólt a zsáknak: – Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt! A zsák végeslen-végig hasadt, a botok mind kiugráltak. De nemcsak az asszonyt fiatalították ám, hanem a királyt is. Bőgött a király, mint az oroszlán. – Gyere vissza, te kereskedő, vidd el a botodat, mindent megadunk, amit kérsz, csak hagyd meg az életünket! A szegény ember visszament: – Nem úgy van az, király! Elvetted a szamaramat meg az asztalomat! Amíg vissza nem adod, üttetlek a bottal! – Gyere hát, vigyed a szamarad, vigyed az asztalt, csak mondd a botnak, hogy álljon meg! – Állj meg, bot, elég volt! Bújjatok vissza a zsákba! Belebujkáltak a zsákba a botok. A király megijedt. Visszaadta a szamarat, az asztalt. A szegény ember hazavitte. Azt mondja otthon a felesége: – Hékám, nekünk nem volt hét országra szóló lakodalmunk! Hívjuk össze a lakodalmas népet, mulassunk egy nagyot annak örömére, hogy gazdagok lettünk! – Jól van, hékám, ezt megtehetjük! Akkor az ember kerített két vőfélyt, aki a községet bejárta. Összehívták a népet, papot is vittek a házhoz. És állott a nagy lakodalom, húzta a banda. Főzni-sütni nem kellett, mert az asztalról mentől többet levettek, annál több termett rajta. Nem kellett főzni semmit se. Azóta is emlegeti a nép, hogy olyan lakodalomba’ sosem voltak, mert ott, amire rágondoltak, ott azt lehetett enni-inni. Az ember pedig él boldogul, feleségestül, ha még meg nem halt. |
