Az aranyifjítószóló madárA király azt kérdezte a három lányától: – Miért nem mentetek még férjhez? – Ha korábban megkérdezte volna édesapám, már régen férjhez mentünk volna. De mi addig férjhez nem megyünk, amíg nem csináltat édesapám egy olyan kápolnát, aminek az egyik vége az egyik világszélen legyen, a másik vége a másik világszélen. És amikor ez a kápolna elkészül, üttesse meg hét ország dobját, gyülekezzenek össze hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és hordjanak össze bele mindent, ami csak létezik a világon. S amikor már úgy látszik, nem hiányzik belőle semmi, akkor még egyszer üttesse meg a dobot, jöjjenek a kérők. Aki tud olyat mondani, ami nincs a kápolnában, ahhoz megyünk feleségül. Nem volt mit tenni, mert szégyellte a király, hogy még egyik lánya sem ment férjhez, pedig már a legfiatalabbik is huszonnyolc éves, megüttette hét ország dobját, gyülekezzenek össze, s ötforintos napszámért csináljanak neki egy olyan kápolnát, hogy az egyik vége legyen az egyik világszélen, a másik vége a másik világszélen. Elkészült a kápolna. Telehordatta mindennel, ami csak létezik a világon. Mikor azt gondolta, a világon már nem létezik olyan, ami benne ne volna, kihirdette hét országban, hogy azok kapják feleségül a lányait s ráadásul a fele királyságát, akik valami hiányt lelnek a kápolnában. Sorjáztak a hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, de senki a világon egy körömfeketényi hibát nem lelt a kápolnában. A király kertje végében lakott valamikor egy vén zenész cigányember. Három fiúgyermek maradt utána: két okos és egy bolond. Ők is meghallották, mit hirdetnek hét országban. A bolond fiú felállt a tűzhely sutjából, lerázta magáról a hamut és úgy, ahogy volt, anyaszült mezítelen elszaladt a kápolnához, bekukkantott az ajtaján. A királykisasszony a harmadik emeletről nézte. Hallja ám, mit mond a bolond fiú: – Hej, de nagy marhák, akik itt nem lelik a hibát. Hisz a világon minden van itt, csak az nincs, ami a legjobban kellene! A kisasszony leszól az emeletről: – Mi nincs benne, te cigánygyerek? – Mondd meg az apádnak, hogy az aranyifjítószóló madár nincsen benne! – Sose hallottunk róla, hogy olyan is létezik a világon. Magyarázd el, mi haszna van annak az aranyifjítószóló madárnak! – Aki annak a madárnak a vissantását meghallja, az mind tizennyolc éves lesz, ha öregebb volt, s aki meg ezer év óta meghalt, az mind feltámad, és tizennyolc évesen jön haza a temetőből. A kisasszony szaladt nagy örömmel az apjához: – Édesapám! Van itt egy ember, akihez férjhez megyek! Meglelte a kápolnában a hibát! – Ugyan, ki az, gyermekem? – Felséges királyatyám, kacagni fogsz, ha megmondom! A kertünk végében lakott egy vén zenész, annak maradt három fia. Az egyik közülük kicsikét bolondos. Benézett a kápolnába, és azt mondta: „A kápolnában minden van, csak az nincs, ami a legjobban kellene!” Kérdeztem tőle: „Mi nincsen benne?” „Az aranyifjítószóló madár nincs benne!” Kérdeztem: „Mi haszna annak a madárnak?” „Az a madár – azt mondta – feltámasztja a halottakat, és tizennyolc évessé fiatalítja, aki annál öregebb.” – Jaj, lányom, nem törődöm én vele, akárki fia-borja, a bolondságát se bánom, ha az én elhalt gyermekeim megelevenednek és ha én feleségestül újra tizennyolc éves lehetek, azt a lányom adom hozzá, amelyikőtöket csak akarja. Na, a király mindjárt két rendőrt leküldött, hogy hívják fel a bolondos fiút. De a fiú nem ment, csak fölüzent. – Mondjátok meg a királynak, nekem nincs pénzem ruhára! Ha beszélni akar velem, vagy jöjjön el hozzánk, vagy küldjön egy olyan öltözet ruhát, amiben a királyi lakásán megjelenhetek. Visszament a két rendőr, jelentette a királynak: – Felséges királyatyám, ahogy az anyjából kibújt, tiszta anyaszült meztelen ott ül a hamuban. Azt mondta, ha királyatyám beszélni akar vele, menjen el hozzá, vagy ha maga elé hívatja, küldjön neki egy olyan ruhát, amiben megjelenhet a királyi udvarban! – Na, ezen ne múljon! Vegyetek le a fogasról a ruháim közül egyet, válasszatok ki neki egy pár cipőt! A ruhám biztos jó lesz rá, mert akkoraforma, mint én. Kérdés, hogy a cipőm felmegy-e a lábára. Ha nem megy fel, akkor a suszterral csináltatunk neki egy pár cipőt, és abban jön hozzám.
Vitték a király öltözetét, cipőjét, kalapját. A fiú felöltözött. Hát a bakancs egy kicsinyt nagy volt neki, de abban azért el tudott menni a királyhoz. – Jó szerencsével, király uram! – Hozott a szerencse, gyermekem! Tudod-e, miért hívattalak? – Megtudom, ha megmondja a király! – Azért hívattalak, fiam, mert hallottam a lányomtól, hogy a kápolnában senki ember gyermeke nem lelte meg a hibát, csak te. Ha te azt a madarat, ami hibádzik a kápolnából, beleszerzed, tiéd a fele királyságom, meg a három lányom közül az, amelyiket választod! – Felséges király, én nem akarok király lenni, és nősülni sem akarok. Üttesse meg hét ország dobját, hogy szerezze meg magának valaki más a madarat! Akkor a bolond fiú hazament, megmaradt neki a királyi öltöny ruha. Abban ült a sutban. A két testvére, a két okos fiú, kaptak az alkalmon, mondták: – Menjünk a királyhoz, kérjünk pénzt meg két szép paripát, és keressük meg a madarat! Mentek is. – Felséges király, megyünk az aranyifjítószóló madárért! A király örömmel fogadta őket: – Mivel indultok, fiaim? – Két aranyszőrű paripát nyergeltessen nekünk, tiszta új szerszámmal! Két átalvetőt rakasson meg arannyal, hogy legyen útiköltségünk! A királyi ménesből kifogták a két legszebb paripát, díszes, új szerszámmal felnyergelték. A fiúknak két másországi vitézruhát csináltak, két átalvetőt megraktak arannyal. Lóra ültek, megindultak. Igen ám, de fogalmuk sem volt, hogy hol lehet megtalálni a madarat. Csak mentek egyik városból a másikba, ettek, ittak, mulattak, húzatták a muzsikással, táncoltatták a lányokat, amíg csak telt a pénzből. Amikor a pénznek vége lett, beértek egy nagy erdőbe. Akkora erdő volt, hogy nem lelték a végét. Az elemózsiájuk elfogyott, nem bírtak tovább utazni. Mondták: – Mit együnk, meghalunk éhen. Azt találták ki, hogy megeszik a lovakat. Előbb megették az egyiket, aztán a másikat, de az erdőnek csak nem akart vége szakadni. Egyszer hallják ám, hogy az út mellett nagyon konganak a fák. – Ott embereknek kell lenniük! Odamentek, hát tizenkét teknővájó döntögette a fákat, és tekenőket csináltak belőlük. Köszöntek. – Jó napot, adjon isten, bátyáim! – Adjon az isten nektek is, fiaim! Mi járatban vagytok? – Mi bizony eltévedtünk. Az aranyifjítószóló madárról nem szóltak egy szót sem. – Eltévedt emberek vagyunk, senkink sincs a világon! Egy kis pénzt szeretnénk keresni, ha magukhoz beállhatnánk. – Hát, fiúk, gyenge a kereset! Nem kell nekünk munkás! Mi is éppen hogy csak fenn tudjuk magunkat tartani egy kis ruhával meg egy kis kenyérrel. Hogy fogadjunk embereket? – Minden napra csak egy krajcárt adjanak, meg azt a ruhát, amit maguk már elhánynak. – Na, jól van, fiúk! Hát kaptok egy krajcárt minden napra, meg kosztot, meg ami ruha nekünk már nem szükséges. Oda volt a két fiú hét esztendeig, hét szempillantásig. Odahaza azt mondja a bolondos fiú az anyjuknak: – Édesanyám! A két bátyám álmomban hazatelefonált, hogy menjek segítségükre, mert nem bírják megszerezni az aranyifjítószóló madarat. – Jaj, fiam! Ne menj a két testvéred után, a végén még te is odaveszel. – Nem, édesanyám, ha egyszer azt álmodtam, segítenem kell rajtuk! Elment a fiú, fel a királyhoz: – Jó szerencsével, felséges királyom! – Hozott a szerencse, gyermekem! – Azt álmodtam, hogy a két bátyám a segítségemet kéri. Hát tessék egy kis útravalót adni! – Hát gyermekem, nagyon jó szívvel, csak minél hamarább érkezzék a madár. Milyen útravalót kérsz? – Felséges királyatyám, az istállója háta mögött van egy szamárcsontváz. Annak a feje kell nekem. Azután meg mérjen nekem négy dióhéj lisztet, és adjon négy krajcárt csizmadiaszurokra. – Ugyan, fiam! Hát ilyen olcsó dolgokkal indulsz útnak? – Nekem csak ennyire van szükségem! Megkapta a szamárcsontváz fejét, kimértek neki négy dióhéj lisztet, adtak neki négy krajcárt csizmadiaszurokra. Megvette a csizmadiaszurkot, hazavitte az anyjának. – Na, édesanyám! Ezt a négy dióhéj lisztet gyúrja össze a csizmadiaszurokkal, tegyen közé négy dióhéj hamut, hogy több legyen, és süssön belőle pogácsát, mert megyek a két bátyám elébe. – Hej, fiam, fiam! Azok is megbánták százezerszer, hogy elmentek. Hát te is elmész utánuk? De mit tehetett az asszony?! Felolvasztotta a szurkot, és megsütötte a pogácsát. A fiú zsebre vágta. A szamár fejét a hóna alá vette. Elindult. Amikor Tündérországba ért, földhöz vágta a szamárfejet, vált belőle egy szamárcsődör. Felpattant a hátára, felreppentek. A tündérkirály lánya integetett neki, hogy menjen oda, de hiába! Ment az üveghegy alá. Az üveghegy alatt térdig érő vízben nyakig érő sás zöldellt. Nem tudott tovább menni, elállta az utat az üveghegy. Azt mondja neki a szamara: – Kedves gazdám! Mondok neked egyet. Pihend ki magad! A sás tetejét törd vissza a vízre! Feküdj le rá, ne félj, nem leszel vizes – azt mondja –, majd jön erre egy öreg bácsi, aki ellát téged kenyérrel. Visszatörte a sás tetejét, ráfeküdt. Arra jött egy öreg koldus. De olyan öreg volt, hogy a szakállát a vízben húzta. Fehér, ősz szakálla volt az öreg koldusnak. – Jó napot, adjon isten, fiam! – Adjon az isten magának is, öreg bácsikám! Mi járatban ebben a rossz, vizenyős világban? – Hát, fiam, nekem erre van az utam. Tudtam, hogy itt talállak. Rakjál egy kis tüzet, süssünk szalonnát! – Ugyan, öregapám! A víz a tetején, zöld sásból nem lehet tüzet rakni. – Csak tépjél egy jó rakás sást, lökd a víz a tetejére, majd én meggyújtom. Ég az, mint a parancsolat! Tudom, hogy éhes vagy. Add ide a süvegedet, sütök benne egy kis szalonnát. – Hiszen kiég a süvegem teteje, hajadonfőtt járjak? – Bízd csak rám! Még tojást is ütök a szalonnára! Nem beszéltek többet. A fiú nekibikaszkodott, letépett egy csomó zöld sást. Rálökte a víz tetejére, és a süvegét odaadta az öreg koldusnak. Az öreg egy szál gyufával meggyújtotta a zöld sást, és szalonnát vágott a süvegbe. Mikor legjavában lobogott a tűz, föléje tartotta a süveget. Sült a szalonna. Mikor szép pirosra megsült, ráütött vagy hat tojást, elkészült a rántotta. – Na, kedves fiam, itt a kenyér, egyél! – Egyen maga is, édesapám! Na, hozzáfogtak. A fiatalember evett. Azt mondja neki az öreg koldus: – Fiam, igyekezz az evéssel, mert nemsokára megnyílik az üveghegy, és nekünk át kell rajta menni. Sietnünk kell, mert hamar becsukódik, s akkor onnan élve ki nem kerülünk többé. De te csak bízd rám magad! A fiatalember gyorsan befejezte az evést, felnyergelte a szamarát, felült a hátára. Az öreg megfogta a zabola tövét, elvezette a szamarat az üveghegybe. Mentek, mint a szél, mentek, mint a gondolat, egy negyedóra alatt átmentek az üveghegyen, pedig az több, mint százezer kilométer. Na, mikor keresztülértek: – Hallod-e, fiam! Eddig sem kérdeztem tőled semmit, most sem fogok. Tudom anélkül is, mi járatban vagy. Az aranyifjítószóló madarat akarod megszerezni. El kell menned a babérkirály birodalmába. Adok neked egy sípot. Beléfújsz, amikor a babérkirály határát átléped. Mindenki úgy elalszik tőle, hogy akár a szamarad is a hasára léphet, még akkor sem fog megmoccanni. De fogadd meg minden szavamat, mert ha nem, nagy bajod lesz belőle. Felmégy a babérkirály lakásába, a háromszázhatvanhatodik szobában egy aranybölcsőben ott lesz a királynak a lánya, olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de őrá nem. Fölötte ott csüng egy láncon az aranyifjítószóló madár kalitkája. Ha akarod, megcsókolhatod a királykisasszonyt, csak annyi istenes lelked legyen, hogy ne a kalitkával együtt hozd a madarat! Hanem vedd ki a kalitkából, vedd a hónod alá, és úgy ki tudod hozni.
A fiatalember, ahogy az öreg kéregető tanácsolta, a babérkirály birodalmának határán belefújt a sípba. A katonaság, fegyverrel a kézben, felbukott, és akár a hasukra lépett is a szamár, aludtak, mint a bunda. Elment a királyi palotába. Hát látja, ott van a háromszázhatvanhatodik szobában egy szép aranybölcső, benne egy olyan gyönyörű lány, hogy a nap minden déli tizenkét órakor két óra hosszát megállott, hogy a szépségét bámulhassa. Nem tudott a fiatalember ellenállni, megcsókolta a királykisasszonyt. Csak akkor ment a madárért, és kalitkástul együtt a hóna alá csapta. Azt mondta: – Kalitkástul viszem, így értékesebb! A madár elvissantotta magát. Na, felébredt mindenki. A fiatalembert megfogták, vasra verték, és máris huszonnégy ács faragta az akasztófát, ezt az embert felakasztják, mert megcsókolta a király lányát, s ráadásul az aranyifjítószóló madarat is el akarta rabolni. Bezárták egy vastag falú tömlöcbe. Még szerencse, hogy az öreg koldus tudta, hogy mi történt a fiatalemberrel. Nekirugaszkodott, és válott belőle egy pápa. Felment a királyhoz: – Jó szerencsével, te másországi király! – Hozta szerencse a másországi pápát is! Hol tetszik járni? – Azért jöttem hozzád, ha volna valaki nagy tettű rabod, akit halálra ítéltetek, addig fel ne akasszátok, ameddig én meg nem gyóntatom. – Éppen most van egy olyan ember, aki megcsókolta a lányomat, és az aranyifjítószóló madarat is el akarta rabolni, tehát akasztásra ítéltem. – Nyisd ki a tömlöc ajtaját, hadd nézzem meg azt a fiatalembert, hadd beszéljek vele, hadd vallassam, mi okból jött ide! – Én is megyek – mondta a király –, meghallgatom, mit mond. – Nem, nem szabad! Mikor egy embert Isten igéje alá veszünk, azt más embernek hallani nem szabad, csak a pápának vagy a papnak! Így a király kint maradt. Bement a pápa a tömlöcbe, megérintette a láncot, az rögtön lehullott a fiatalemberről. Azt mondta az öreg: – Indulj, fiam, oda, ahonnét jöttél, az üveghegyhez! A fiú visszament az üveghegyhez. Az öreg koldus meg keresztülbukkonbárézott a fején, vadgalamb lett belőle. Vadgalamb képében kireppent a hegybe. Mire a fiú odaért, akkorra már mint koldus várta őt. Mintha nem is tudott volna semmiről. – Mondd el csak, fiam, hol voltál ilyen sokáig? – Minden jó lett volna, csak az édesapám szavát megfogadtam volna. De hát a kalitkával együtt akartam elhozni a madarat, elvissantotta magát. Felébredtek, nemhogy az élők, még a halottak is, és engem tetőtől talpig vasba vertek. – Ne folytasd, fiam, tudok mindent! Hogy a fáradságod ne vesszen kárba, még egyszer megkapod a sípot. Ülj fel a szamaradra, indulj el újra! Tudod, hogyan kell csinálni, el ne hibázd! Ha akarod, a királykisasszonyt is megcsókolhatod, csak a kalitkát hagyd a helyén, vedd ki belőle a madarat, úgy hozd a hónod alatt. Jól ismerte a fiú az utat, hiszen nem először járt arra. Elment a királyi palotába, belefújt a sípba, elaludt mindenki. A királykisasszonyt megcsókolta, a madarat kivette a kalitkából, hóna alá fogta, és felült a szamarára, ment az üveghegy felé. Mire odaért, már ott várta a madarat a kalitka. – Na ládd, fiam! Előbb ideért a kalitka, mint te! Tedd bele a madarat, és ülj fel a szamaradra! De gyorsan, mert most nyílik meg az üveghegy, átviszlek rajta! Úgy is lett, az öreg koldus megfogta a zabola tövén a csődörszamarat, keresztülvezette az üveghegyen. Amikor átértek, azt mondta: – Most indulj hazafele! De adok neked egy jó tanácsot. Ha a két bátyádat a szemed előtt akasztanák fel, és te két krajcárral meg tudnád váltani az életüket, meg ne tedd, mert a két bátyád lesz neked a megölő gyilkosod! Menj csak haza egymagad, elnyerted a madarat, király leszel! – Kedves édesapám, nem jól van az úgy, hogy én most egyedül hazamegyek és király leszek. Jöjjön velem maga is, hiszen ha nem lett volna a segítségemre, soha míg világ a világ, el nem nyertem volna az aranyifjítószóló madarat. Ha én király leszek, maga egyen velem egy tálból, ugyanabból az ételből, amelyikből én, és legyen a királyi írnokom! – Ó, fiam, koldusból királyi írnokot tenni! Nagy szégyen volna az rád. Menj csak haza, és fogadd meg a tanácsomat, a két bátyádat akkor se váltsd meg, ha két krajcárért megtehetnéd! Fogadta a fiú szigorúan, hogy a tanácsot betartja. Sírva búcsúzott, és az öreg koldus lelkére kötötte, hogy majd látogassa meg őt király korában. Elköszöntek egymástól. A fiú beért egy királyi városba. Idefele is átszamaragolt rajta, akkor olyan fényes volt, hogy annál fényesebbet soha életében nem látott. Most meg tetőtől talpig fekete gyászba van behúzva. Ott kísértek két fiatalembert. Nem máshova, az akasztófa alá. Hát ő, mint vitéz, felnyújtja a kardját, hogy álljanak meg. Megálltak. – Mit akar a másországi vitéz? – kérdezték tőle. – Hova kíséritek ezt a két fiatalembert? – Hát az akasztófára! – Miért tetszenek őket felakasztani? – Bejöttek ebbe a királyi városba, bementek az első osztályú vendéglőbe. Hozzáfogtak enni, inni, mulatni. De amikor fizetni kellett, nem volt elég pénzük, két krajcárral adósak maradtak. Hát micsoda dolog az, hogy két idegen ember elfogyasztja az ennivalót, és két krajcárral adós marad?! Ezért felakasztjuk őket! Kérdezte tőlük a fiú: – És ha volna valaki, aki megadná a két krajcárt, akkor is felakasztanák őket? – Mért akasztanánk? Ha a városnak nem lesz hiánya, mehetnek isten hírével. – Én kifizetem értük! Belemarkolt a zsebébe, oda lökött két marék aranyat. Mondták neki az urak: – Csak két krajcárról van szó, nem két marék aranyról! – Megajándékozom a várost, hadd legyen gazdagabb! Rögtön megismerte, hogy az a két fiatalember az ő két bátyja. De a két bátyja nem tudta, hogy ő kicsoda, mert amikor elváltak, még csak hamupepejke volt, most meg hét ország vitéze, és az aranyifjítószóló madár is nála van. Amint egyedül maradtak, megkérdezte tőlük: – Ismertek ti engemet, két fiatalember? – Honnan ismernénk, másországi vitéz? – Mit másországi vitéz! Én az öcsétek vagyok! – Ne beszéljen már! A mi öcsénk egy bolondos fiú! – Én vagyok az a bolondos fiú!
Jaj, örült a két fiatalember. Azt kérdezi tőlük: – Éhesek vagytok, ugye, két bátyám? – Hát bizony, éhesek vagyunk! – Itt a pénz! Az egyik menjen a pékhez, vegyen két kenyeret, a másik meg vegyen egy jó oldal szalonnát, vagy öt-hat kilónyit! Az egyik megvette a két búzakenyeret, debreceni fajta nagy kenyerek voltak, a másik meg megvett egy tízkilós darab szalonnát. A fiú vezette elöl a csődörszamarát, rajta volt az aranyifjítószóló madár. Ahogy jönnek, azt mondja a két báty egymásnak: – Most mi lesz velünk? Ez a bolond nyerte meg az aranyifjítószóló madarat! Ha hazamegyünk, király lesz. Nekünk meg nem jut semmi. Nem jobb lenne, ha elpusztítanánk, és mi vinnénk haza a madarat? Egyikünk király lesz, a másik meg mindent megkap, amit csak kíván. – De hogyan pusztítsuk el? – kérdezte a fiatalabbik. – Rakunk egy nagy tüzet, leülünk szalonnát sütni. Mikor legjavában sül a szalonna, te elkapod a két karját, és hanyatt hajítod! Én meg a forró zsírt belecseppentem a két szemébe, megvakul. Nem öljük meg, mégiscsak a testvérünk, hanem itt hagyjuk az erdőben. Soha, míg a világ világ, haza nem tud jönni. Úgy is lett. Mondták neki: – Hallod, testvér? Éhesek vagyunk, rakjunk tüzet, süssünk szalonnát! Meggyújtottak egy rakás gallyat, nyársat faragtak. Egy jó kilónyi darab szalonnát ráhúztak, rotyogott a zsírja kifelé. A vénebbik bátyja megkapta a fiúnak a karját, hanyatt hajította, a fiatalabbik meg belecseppentette a szemébe a zsírt. Amikor kialudt a szeme világossága, az egyik megfogta a két karját, a másik a két lábát, belökték egy tövises galagonyabokorba. A fiú ott jajbékolt, ők meg jóllaktak kenyérrel, szalonnával, útnak indultak és otthagyták. A fiatalember mentől jobban szabadult volna a galagonyatövis közül, annál jobban belekeveredett, mert nem látott semmit. Az öreg koldus, aki az üveghegyen átvitte és visszahozta, már tudta, hogy az ő szeretett fiával szerencsétlenség történt. Hát elment hozzá és azt mondta neki: – Jó napot, adjon isten, fiam! – Adjon isten magának is! Nem tudom, kivel beszélek. Ha öregebb, mint én, holtig apámnak fogadom, ha fiatalabb, mint én, holtig testvérek leszünk! Ha Istent hisz, szabadítson ki a bozont közül, mert nem tudok kikeveredni! – Jól van, fiam, kiveszlek én. Tudod-e, kivel beszélsz? Avval az öreg koldussal, aki az üveghegyen átvitt és visszahozott. – A Jóisten hozta magát ide énhozzám! Most már én is koldus vagyok, oda a szemem világa, menjünk, és kéregessünk együtt! – Így gondoltam én is! Kivette az öreg koldus a fiatalembert a galagonyatövis közül, és leültette a tűz mellé. – Ülj le, fiam – azt mondja –, éhes vagy, tudom. – Hát bizony, ennék, ha volna mit! Az öreg koldus kivett a tarisznyájából két karéj kenyeret, egy darab szalonnát, csinált nyársat, megsütötte neki. – Na, egyél! Mikor jóllakott, azt mondja a fiú: – Hát, édesapám, már ennem adott, most egy kis víz kellene, mert megszomjaztam. – Forrás semerre, de azért megpróbálunk vizet szerezni. Az öreg koldus megkapta a görbe pálcáját, beledöfte a földbe, azon nyomban fölfakadt a víz. – Kedves fiam, jóllaktál, vizet is ittál. Fogd a köpenyegemet és gyere, menjünk kéregetni! Elindultak. Beértek egy faluba. Azt mondja az öreg koldus: – Itt van a köpenyegem sarka, töröld meg vele a szemedet. A fiatalember megtörölte a szemét. Egyszeriben visszatért a szeme világossága, olyan szépen ragyogott a szeme, ahogy senkié. Azt mondja neki az öreg koldus: – Na, fiam, az Isten visszaadta a szemed világát és megáldott szépséggel, így már te velem kéregetni nem jöhetsz! – Nahát, édesapám, én összetépem a képemet, vagy ragassza le a szememet csirizzel, de én magát el nem hagyom, én magával megyek kéregetni! – Á, fiam, ilyet nem lehet tenni! Isten megbünteti azt, aki elcsúfítja magát. Inkább eredj haza! Ne törődj vele, hogy lesz, mint lesz! A te két bátyád elvitte az aranyifjítószóló madarat, de megszólaltatni nem tudják. Állj a király elé és kérdezd meg tőle: – Felséges királyatyám! Ki nyerte meg az aranyifjítószóló madarat, aki elhozta, vagy aki meg tudja szólaltatni? Hiszen a felséges királyatyám éppen olyan öreg, mint amikor elmentem itthonról! Ha az aranyifjítószóló madár megszólalna, magának feleségestül tizennyolc évesnek kellene lennie! A két leendő veje, ha elhozta a madarat, mért nem tudja megszólaltatni? – Azám! Ezt még nem is kérdeztem tőlük. Azt mondja: – Na, vénebbik vejem, szólaltasd meg az aranyifjítószóló madarat, hadd fiatalodjunk meg! Szólott is a fiú a madárnak, de a madár csak szomorkodott, a földre buktatta a fejét. Mondja a király: – Szólaltasd meg, te másik vejem! De mikor az mondta neki: „Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram!” – a madár a szárnya alá hajtotta a fejét. Akkor előlépett a legkisebb fiú. – Na – azt mondja –, figyeljen ide a király! Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram! A madár olyat vissantott, hogy akik azelőtt ezer évvel meghaltak, azok mind feltámadtak, s a vállukon vitték a koporsót hazafele, és akik tizennyolc évnél idősebbek voltak, azok mind visszafiatalodtak tizennyolc évesnek. Mikor a király ezt meglátta, azt mondta neki: – Na, kedves gyermekem! Két lányom már menyasszony, a harmadikat te fogod elvenni! – Nem úgy van az, felséges királyatyám! Nem mind a hárman nyertük el az aranyifjítószóló madarat. Hármunk közül csak az egyik! Volna egy kívánságom, kérem, teljesítse! – Mi lenne az, gyermekem? – Aki a lovas katonái közül a legmagosabbra bírja felhajítani a kardját, az álljon ide, és mi hárman, a három egytestvér összetesszük a fejünket. Amelyikünk a legbűnösebb, abba esik a visszazuhanó kard, és az meg fog halni! – Jól van, fiam, legyen a kívánságod szerint! A király összehívta a lovas katonákat. Volt köztük egy oláhcigány gyerek, jó erős, izmos karja volt. Jelentkezett a királynál: – Én leszek az, felséges királyatyám! Mondta neki a fiú: – Hallod, testvér! Mondok neked egyet! Hozok neked egy liter gabonaszeszt, és teszek bele egy kiló erős paprikát. Rázd össze és idd meg, hogy csípje a torkod, hogy légy mérges! Akkor a kardot rántsd ki a hüvelyéből, vágd fel, amennyire csak bírod! Nahát, úgy is lett. A rézműves cigánygyerek kirántotta a kardot, és teljes erőből felvágta a fekete felhőbe. Huszonnégy óráig ment felfele a kard, huszonnégy óráig esett lefele. A legvénebbik fiúnak a fejére esett a kard, és a lábujjában még az aprócsontokat is összevágta. Ott helyben meghalt. Azt mondja a király: – Na, fiaim, elég volt! – Nem, felséges királyatyám – mondta a fiú –, te huszár, most két liter gabonaszeszt igyál két kiló paprikával elvegyítve, hogy mérgesebb legyél, és hajítsd fel a kardot! Most ketten állunk össze! Összeállottak ketten. A huszár felhajította a kardot. Négy nap, négy éjszaka ment felfele, négy nap, négy éjszaka jött lefele. A középső fiúnak a fejére esett le, és a lábában az aprócsontokat is összevágta. Ő is meghalt. Azt mondja a király: – Na, kedves gyermekem, elég! – Nem, felséges királyatyám! Te huszár, most három kiló paprikát tegyél három liter gabonaszeszbe, hajítsd fel a kardot, ha én is bűnös vagyok, engem is hadd vágjon össze! A huszár kapta magát, megivott három liter, három kiló erős paprikával összevegyített pálinkát, felvágta a fekete felhőbe a kardot, úgy felrepült, hogy még ma is várják, de még nem jött vissza a kard. Akkor azt mondta a király: – Eredj be és váltsál jegyet a legfiatalabbik lányommal, és azonnal megütjük hét ország dobját! Összegyülekeznek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és megkezdjük a királyi lakodalmat! Úgy is lett. Jegyet váltottak, és három nap, három éjszaka ettek, ittak, mulattak, hegedültek. Máig is élnek boldogul, ha még nem haltak meg. |
