Bunkó Vince meg a százembererejű bajnok

Amikor Bunkó Vince a király háza előtt járt, látta, hogy huszonhét stráfszekér áll a kapunál, és mindenféle királyi portékákat rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az első útjába eső embertől:

– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?

– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente neki a török szultán, hogy álljon ki valaki az ő százembererejű bajnokával, vagy pedig fizessen tíz véka aranyat, ezer darab sőre marhát, s ráadásul adja az országát!

Volt a királynak három vitéze, akik mindig a nagy erejükkel dicsekedtek, de amikor megtudták, hogy a százembererejű bajnokkal kellene megvívniuk, ijedtükben mind elhányták a vitézi öltözetüket, és kimentek az erdőre betyárnak.

– Na, ilyen szégyen mégsem érheti a királyt – mondta Bunkó Vince –, én bemegyek hozzá!

– Jó napot kívánok, felséges királyatyám, én vagyok Bunkó Vince, aki nem tűrheti ezt a szégyent az országon.

– Nem tűröd, nem tűröd, de ki áll ki a százembererejűvel?

– Itt vagyok én, Bunkó Vince, majd én kiállok!

– Hány éves vagy, gyerek?

– Tizennyolcat töltöttem, tizenkilencbe fordultam!

– Na és, tanultál te valami vitézséget?

– Nem tanultam semmit, de nyolcéves korom óta parittyázom!

A király csak kapkodta a fejét.

– Parittyával akarod legyőzni a százembererejű bajnokot?!

– Azzal. Még a vaddisznó is, ha homlokba hajítom vele, úgy bukik fel, ahogy a maga puskájától soha!

– Na, ezt már szeretném látni, te gyerek. Igaz-e a szavad, vagy sem? Mert ha igaz lenne, neked adnám a fele királyságomat.

A király kiment az erdőre Bunkó Vincével. Bunkó Vince vitte a parittyáját, és a zsebébe rakott három félkilós követ. Egy mocsaras rész mellett ráakadtak a vaddisznókra.

Bunkó Vincének volt egy sípja, belefújt, hogy figyeljen rá a vaddisznó. A disznó felkapta a fejét. Bunkó Vince úgy homlokon parittyázta, hogy azon nyomban összerogyott, pedig a legnagyobbik volt az egész nyáj közt.

Mondta a király:

– Te, Vince, ez véletlen is lehetett! De ha egy másikat is lelősz, akkor már hiszek neked.

Vince megint belefújt a sípjába, s amikor odanézett a legvénebb koca, a homloka közé tisztelt a parittyájával. A koca összerogyott, az eget fenyegette a négy lábával. A király nagyon megörült.

– Na, ez már nem lehet véletlen – mondta –, induljunk hazafelé! Ha egyéb vadállattal is így el tudsz bánni, lerakodunk a stráfszekerekről, hiszen akkor te a százembererejű bajnokkal is megbírsz!

Alighogy nekiindultak, megtámadta őket három farkas. A király kezében csőre töltött kétcsövű puska. Oda is durrantott mindjárt, de bizony nem talált egyik golyója sem.

Kapta magát Vince, a maradék egy követ betette a parittyába, a sípjába fújt, hogy a farkas legyen rá figyelmes, s szembeálljon vele. El is találta, össze is rogyott a farkas rendesen. De csak egy! A másik kettő élve maradt, a királynak nem volt több golyója, Vincének meg nem volt parittyába való köve. Elkapta a király puskáját, letörte a csövét, és összegömbölyítette parittyába való lövedéknek. Betette a parittyájába. Az egyik farkast úgy homlokon toszította, hogy a farkas összerogyott. De az utolsó farkas még élt, a parittyába meg már nincs mit betegyen Vince. Azt mondta neki a király:

– Kedves gyermekem, most megesz bennünket a farkas!

– Na, ne féljen semmit, megvan még a két öklöm, üt mind a kettő, ha egyik nem győz, majd győz a másik! Menjünk csak tovább!

A király hátramaradt, hadd menjen elöl Vince, őt egye meg a farkas. Vince közeledett a farkashoz, az meg vicsorgott veszettül.

De vicsoroghatott, ahogy akart, Vince egy csapással átküldte a másvilágra. Erre aztán a király is odasietett, s a törött puskatussal ütött egyet a döglött farkason. A szekér már várta őket az erdő szélén, a király nagy büszkén fölült, Vincével együtt mentek haza a palotába. De mire hazaértek a királyi várba, már megjött a török bajnok, a százembererejű. Egy század katona kísérte. Erős, mérges hangja volt a bajnoknak, csak úgy hasította a levegőt, mikor elkiáltotta magát. A király felesége sápítozott:

– Hol voltál, kedves uram? Azóta már Lengyelországban járhatnánk, biztonságban lehetnénk.

Vince azt mondta:

– Szó sem lehet róla, hogy elmeneküljenek!

– De Vince fiam, megjött a százembererejű bajnok, már sátrat vert a határon. Nem hallottad a hangját? Nem látod, hogy a hangjától leszakadt a lemez a kastélyunk sarkáról?

Vince azt mondta:

– Nem hiszem, hogy olyan ember létezzen a földön, aki akkorát tud ordítani, hogy leszakadjon tőle a lemez a kastély sarkáról.

– Na, én mondom neked – mondta a királyné –, ha még egyet ordít és nem mentek elébe, idejön, és elpusztítja az egész királyi családot.

Félóra múlva másodszor is elkiáltotta magát a százembererejű török bajnok. Vince azt mondta a királynak:

– Van még idő, ne féljen semmit! Telefonáljon le a vasgyárba! Mert nem bízom benne, hogy ezt a százembererejű bajnokot kővel leparittyázzam. Vágasson nekem ötven darab félkilós, négysarkos acélt, majd azokkal homlokon tisztelem őkelmét.

A király nem tétovázott, kapta a telefont, kiadta a parancsot.

Mikor az ötven darab acél elkészült, Vince tíz darabot a zsebébe rakott, a többit a fegyverhordozójának adta.

– Ezt hozd utánam, és ne félj semmitől! De előbb eredj fel a királyi palotába, mondd meg a királynak, hogy jöjjön ő is, hadd lássa, hogyan pusztul el a százembererejű bajnok!

De a királynak nem akaródzott elmenni. Azt mondta:

– A telefont kivezettetem a határig, de én nem megyek. Ha jelentik, hogy Vince nem győz, menekülök Lengyelországba.

Vince kapta magát, elindult. Egyszerű parasztruhában volt, kondáskalap a fején, a kezében egy bot, mint a kondáslegényeknek. A parittya meg a tíz darab acél természetesen ott volt a nadrágja zsebébe és az ujjasába elrejtve. Látta a százembererejű török bajnok, hogy ott kóborog a határszélen egy rissz-rossz ruhás fiatal gyerek, mindenféle katonai felszerelés nélkül, de azért kitűzte a piros zászlót. Vincénél volt egy piros zsebkendő, a pálcájára kötötte és felemelte. Dühbe gurult a török bajnok:

– Te taknyos, talán gyerekkel fogok én megvívni? Ide mertél jönni egy darab fával? Hát mi vagyok én, birka, hogy bottal terelgess?! Most ezért úgy szerteszéjjel téplek, hogy a királyotok még a hamvadat se leli meg!

 

 

 

Vince csak kacagta a százembererejű bajnok beszédét. Belenyúlt a zsebébe, megfogta a parittyát, belehelyezett egy vágott acélt. Odakiáltott a százembererejű bajnoknak:

– Közelébb hozzám ne gyere! – hogy vesse a szemét Vince felé a százembererejű bajnok.

Amikor egyenest szembenézett véle, a homlokát úgy megtisztelte, hogy tíz métert kelebólált hátrafele, csak azután hajítódott hanyatt. Keze-lába szerteszét. A száz török katona mind útnak iramodott, úgy szaladtak, hogy még most is szaladnának, ha a tenger elébük nem kerekedik. A tenger vize visszatartotta őket. Aki még ott sem bírt megállni, az a vízbe fulladt.

Mikor ezt meghallotta a király, hatlovas szürke hintóba fogatott, és úgy ment Vince elé. Felvette maga mellé a kocsira, s anélkül, hogy Vince kérdezte volna tőle, hogy mi ajándékot ad, neki ígérte a király a lányát.

– Vince, én el akartam menekülni, de te legyőzted a százembererejű bajnokot, te leszel a vejem, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat!

– Ha a királyuram is úgy akarja – mondta Vince –, én nem mondok ellene. Igaz, még a nősülésnek nincs itt az ideje, mert most töltöttem a tizennyolcat, tizenkilencedikben vagyok, katona sem voltam még, előbb le kellene szolgálni a katonaidőmet is.

Akárhogy is, Vince most már beletartozott a királyi családba, fölment a király lakásába. Megismerkedett a király lányával, a király lánya beleszeretett Vincébe. De akkor jött a cseh király fia, és megkérte a király lányát. Gyönyörű szép legény volt, és a király visszavonta a szavát Vincétől. Most már nem akarta, hogy Vince legyen a veje, hiába szerette őt a lánya. Inkább a királyfihoz akarta adni. Vincének a király kiadta az útját:

– Te parasztgyerek, távozz a lakásomból, nem neked neveltem a lányomat, királyfihoz való az, nem tehozzád!

Vince elszégyellte magát, de nem tehetett semmit, elment haza. Az apjának tizennégy hold földje volt. Akadt ott munka elég.

A király kérdezte a lányát:

– Na lányom, hozzámégy-e a cseh király fiához?

– Én, édesapám, egynek mondtam szerelmet, másnak nem fogok, míg a világ meglesz. Ha Vincéhez nem ad édesapám, én holtig özvegy maradok.

A király mérgesen nézett a lánya szeme közé, de hiába. Kérdőre vonta az anyja is, de neki is csak azt válaszolta:

– Soha senki másé nem leszek, csak Vincéé.

Amikor megtudta a cseh király fia, hogy a király lánya egy parasztgyereket jobban szeret, mint őt, hadat üzent a királynak. De olyan ripsz-ropsz, hogy ma jött a hadüzenet, s holnap már a hadsereg is háromszázhatvanhatezer katonával. Elöl jött a cseh király fia. A király most már nagyon bánta, hogy elzavarta Vincét a palotából. Nem tudta, hogy a lánya mindennap találkozott Vincével.

– Apám – mondta a lány –, kérd meg Vincét, hogy álljon a hadsereg élére! Ne félj semmit, nem veszítjük el az országot!

– Ugyan, lányom, hova gondolsz, hogy jönne a segítségemre, amikor kiadtam az útját a királyi palotából!

– Ne félj semmit! Én Vincével tegnap is beszéltem!

A király csak ümgetett.

– Hmm! Hát te még ezt is meg mered tenni a tudomásom nélkül?

– Minden második nap megkerestem Vincét, most is tudom, hogy mit csinál; javítgatja az udvaron a napraforgószár-kerítést!

– Hát olyan vőlegényed van neked, aki napraforgószárból kerítést csinál az udvarán?

– Jó az nekem, édesapám, többet ér az, mint a cseh király fia!

– Eredj hát és mondd neki, hogy az ellenség már a határhoz közeledik, vajon megvéd-e bennünket?

– Tudja már Vince, hogy mi történt, már fel is készült a háborúra.

Abban az időben a katonaságnak csak amolyan csömöszölő fegyvere volt; az egyik csömöszölte a pustokkal, a másik meg lőtt. De Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót is ki tudott lőni egymás után. A király elment hozzá a lányával és megkérte Vincét:

– Fiam, megmentesz-e bennünket?

– Most bosszút állhatnék magán – mondta Vince –, de nem teszem, mert szeretem a lányát!

Vince kiment a határra, az ellenséges katonák éppen gúlába rakták a csömöszölő puskáikat, ebédhez készülődtek, mindnek csajka volt a kezében. Vince közéjük eresztett öt patront. Akkor az ellenség mind megfutamodott, a csömöszölő puskát rakásban otthagyták, s még a konyhát is, teli forró gulyással. Vince odament, és szedett magának annyi húst, amennyit meg bírt enni, a többit kiborította, hogy csak a vadak vegyék hasznát.

Akkor aztán Vince a puskákat szekérre hányatta, az országba behozatta. Mondta a királynak:

– Na, király uram, azt akarja, hogy az erdőben betyár legyek, vagy hozzám adja a lányát feleségül?

A király megkérdezte a lányát, pedig tudta jól a választ:

– Szereted Vincét?

– Annyira, hogy ha nem ad hozzá édesapám és Vince az erdőben betyár lesz, én is betyárnak állok, és ellensége leszek az országának!

A király megijedt, s már hívatta is a papot, hogy eskesse össze a Vincét a lányával.

Vince megesküdött a király lányával, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.