Az aranyifjítószóló madár

 

 

 

 

Bunkó Vince meg a százembererejű bajnok

Amikor Bunkó Vince a király háza előtt járt, látta, hogy huszonhét stráfszekér áll a kapunál, és mindenféle királyi portékákat rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az első útjába eső embertől:

– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?

– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente neki a török szultán, hogy álljon ki valaki az ő százembererejű bajnokával, vagy pedig fizessen tíz véka aranyat, ezer darab sőre marhát, s ráadásul adja az országát!

Volt a királynak három vitéze, akik mindig a nagy erejükkel dicsekedtek, de amikor megtudták, hogy a százembererejű bajnokkal kellene megvívniuk, ijedtükben mind elhányták a vitézi öltözetüket, és kimentek az erdőre betyárnak.

– Na, ilyen szégyen mégsem érheti a királyt – mondta Bunkó Vince –, én bemegyek hozzá!

– Jó napot kívánok, felséges királyatyám, én vagyok Bunkó Vince, aki nem tűrheti ezt a szégyent az országon.

– Nem tűröd, nem tűröd, de ki áll ki a százembererejűvel?

– Itt vagyok én, Bunkó Vince, majd én kiállok!

– Hány éves vagy, gyerek?

– Tizennyolcat töltöttem, tizenkilencbe fordultam!

– Na és, tanultál te valami vitézséget?

– Nem tanultam semmit, de nyolcéves korom óta parittyázom!

A király csak kapkodta a fejét.

– Parittyával akarod legyőzni a százembererejű bajnokot?!

– Azzal. Még a vaddisznó is, ha homlokba hajítom vele, úgy bukik fel, ahogy a maga puskájától soha!

– Na, ezt már szeretném látni, te gyerek. Igaz-e a szavad, vagy sem? Mert ha igaz lenne, neked adnám a fele királyságomat.

A király kiment az erdőre Bunkó Vincével. Bunkó Vince vitte a parittyáját, és a zsebébe rakott három félkilós követ. Egy mocsaras rész mellett ráakadtak a vaddisznókra.

Bunkó Vincének volt egy sípja, belefújt, hogy figyeljen rá a vaddisznó. A disznó felkapta a fejét. Bunkó Vince úgy homlokon parittyázta, hogy azon nyomban összerogyott, pedig a legnagyobbik volt az egész nyáj közt.

Mondta a király:

– Te, Vince, ez véletlen is lehetett! De ha egy másikat is lelősz, akkor már hiszek neked.

Vince megint belefújt a sípjába, s amikor odanézett a legvénebb koca, a homloka közé tisztelt a parittyájával. A koca összerogyott, az eget fenyegette a négy lábával. A király nagyon megörült.

– Na, ez már nem lehet véletlen – mondta –, induljunk hazafelé! Ha egyéb vadállattal is így el tudsz bánni, lerakodunk a stráfszekerekről, hiszen akkor te a százembererejű bajnokkal is megbírsz!

Alighogy nekiindultak, megtámadta őket három farkas. A király kezében csőre töltött kétcsövű puska. Oda is durrantott mindjárt, de bizony nem talált egyik golyója sem.

Kapta magát Vince, a maradék egy követ betette a parittyába, a sípjába fújt, hogy a farkas legyen rá figyelmes, s szembeálljon vele. El is találta, össze is rogyott a farkas rendesen. De csak egy! A másik kettő élve maradt, a királynak nem volt több golyója, Vincének meg nem volt parittyába való köve. Elkapta a király puskáját, letörte a csövét, és összegömbölyítette parittyába való lövedéknek. Betette a parittyájába. Az egyik farkast úgy homlokon toszította, hogy a farkas összerogyott. De az utolsó farkas még élt, a parittyába meg már nincs mit betegyen Vince. Azt mondta neki a király:

– Kedves gyermekem, most megesz bennünket a farkas!

– Na, ne féljen semmit, megvan még a két öklöm, üt mind a kettő, ha egyik nem győz, majd győz a másik! Menjünk csak tovább!

A király hátramaradt, hadd menjen elöl Vince, őt egye meg a farkas. Vince közeledett a farkashoz, az meg vicsorgott veszettül.

De vicsoroghatott, ahogy akart, Vince egy csapással átküldte a másvilágra. Erre aztán a király is odasietett, s a törött puskatussal ütött egyet a döglött farkason. A szekér már várta őket az erdő szélén, a király nagy büszkén fölült, Vincével együtt mentek haza a palotába. De mire hazaértek a királyi várba, már megjött a török bajnok, a százembererejű. Egy század katona kísérte. Erős, mérges hangja volt a bajnoknak, csak úgy hasította a levegőt, mikor elkiáltotta magát. A király felesége sápítozott:

– Hol voltál, kedves uram? Azóta már Lengyelországban járhatnánk, biztonságban lehetnénk.

Vince azt mondta:

– Szó sem lehet róla, hogy elmeneküljenek!

– De Vince fiam, megjött a százembererejű bajnok, már sátrat vert a határon. Nem hallottad a hangját? Nem látod, hogy a hangjától leszakadt a lemez a kastélyunk sarkáról?

Vince azt mondta:

– Nem hiszem, hogy olyan ember létezzen a földön, aki akkorát tud ordítani, hogy leszakadjon tőle a lemez a kastély sarkáról.

– Na, én mondom neked – mondta a királyné –, ha még egyet ordít és nem mentek elébe, idejön, és elpusztítja az egész királyi családot.

Félóra múlva másodszor is elkiáltotta magát a százembererejű török bajnok. Vince azt mondta a királynak:

– Van még idő, ne féljen semmit! Telefonáljon le a vasgyárba! Mert nem bízom benne, hogy ezt a százembererejű bajnokot kővel leparittyázzam. Vágasson nekem ötven darab félkilós, négysarkos acélt, majd azokkal homlokon tisztelem őkelmét.

A király nem tétovázott, kapta a telefont, kiadta a parancsot.

Mikor az ötven darab acél elkészült, Vince tíz darabot a zsebébe rakott, a többit a fegyverhordozójának adta.

– Ezt hozd utánam, és ne félj semmitől! De előbb eredj fel a királyi palotába, mondd meg a királynak, hogy jöjjön ő is, hadd lássa, hogyan pusztul el a százembererejű bajnok!

De a királynak nem akaródzott elmenni. Azt mondta:

– A telefont kivezettetem a határig, de én nem megyek. Ha jelentik, hogy Vince nem győz, menekülök Lengyelországba.

Vince kapta magát, elindult. Egyszerű parasztruhában volt, kondáskalap a fején, a kezében egy bot, mint a kondáslegényeknek. A parittya meg a tíz darab acél természetesen ott volt a nadrágja zsebébe és az ujjasába elrejtve. Látta a százembererejű török bajnok, hogy ott kóborog a határszélen egy rissz-rossz ruhás fiatal gyerek, mindenféle katonai felszerelés nélkül, de azért kitűzte a piros zászlót. Vincénél volt egy piros zsebkendő, a pálcájára kötötte és felemelte. Dühbe gurult a török bajnok:

– Te taknyos, talán gyerekkel fogok én megvívni? Ide mertél jönni egy darab fával? Hát mi vagyok én, birka, hogy bottal terelgess?! Most ezért úgy szerteszéjjel téplek, hogy a királyotok még a hamvadat se leli meg!

 

 

 

Vince csak kacagta a százembererejű bajnok beszédét. Belenyúlt a zsebébe, megfogta a parittyát, belehelyezett egy vágott acélt. Odakiáltott a százembererejű bajnoknak:

– Közelébb hozzám ne gyere! – hogy vesse a szemét Vince felé a százembererejű bajnok.

Amikor egyenest szembenézett véle, a homlokát úgy megtisztelte, hogy tíz métert kelebólált hátrafele, csak azután hajítódott hanyatt. Keze-lába szerteszét. A száz török katona mind útnak iramodott, úgy szaladtak, hogy még most is szaladnának, ha a tenger elébük nem kerekedik. A tenger vize visszatartotta őket. Aki még ott sem bírt megállni, az a vízbe fulladt.

Mikor ezt meghallotta a király, hatlovas szürke hintóba fogatott, és úgy ment Vince elé. Felvette maga mellé a kocsira, s anélkül, hogy Vince kérdezte volna tőle, hogy mi ajándékot ad, neki ígérte a király a lányát.

– Vince, én el akartam menekülni, de te legyőzted a százembererejű bajnokot, te leszel a vejem, feleségül adom hozzád egyetlen lányomat!

– Ha a királyuram is úgy akarja – mondta Vince –, én nem mondok ellene. Igaz, még a nősülésnek nincs itt az ideje, mert most töltöttem a tizennyolcat, tizenkilencedikben vagyok, katona sem voltam még, előbb le kellene szolgálni a katonaidőmet is.

Akárhogy is, Vince most már beletartozott a királyi családba, fölment a király lakásába. Megismerkedett a király lányával, a király lánya beleszeretett Vincébe. De akkor jött a cseh király fia, és megkérte a király lányát. Gyönyörű szép legény volt, és a király visszavonta a szavát Vincétől. Most már nem akarta, hogy Vince legyen a veje, hiába szerette őt a lánya. Inkább a királyfihoz akarta adni. Vincének a király kiadta az útját:

– Te parasztgyerek, távozz a lakásomból, nem neked neveltem a lányomat, királyfihoz való az, nem tehozzád!

Vince elszégyellte magát, de nem tehetett semmit, elment haza. Az apjának tizennégy hold földje volt. Akadt ott munka elég.

A király kérdezte a lányát:

– Na lányom, hozzámégy-e a cseh király fiához?

– Én, édesapám, egynek mondtam szerelmet, másnak nem fogok, míg a világ meglesz. Ha Vincéhez nem ad édesapám, én holtig özvegy maradok.

A király mérgesen nézett a lánya szeme közé, de hiába. Kérdőre vonta az anyja is, de neki is csak azt válaszolta:

– Soha senki másé nem leszek, csak Vincéé.

Amikor megtudta a cseh király fia, hogy a király lánya egy parasztgyereket jobban szeret, mint őt, hadat üzent a királynak. De olyan ripsz-ropsz, hogy ma jött a hadüzenet, s holnap már a hadsereg is háromszázhatvanhatezer katonával. Elöl jött a cseh király fia. A király most már nagyon bánta, hogy elzavarta Vincét a palotából. Nem tudta, hogy a lánya mindennap találkozott Vincével.

– Apám – mondta a lány –, kérd meg Vincét, hogy álljon a hadsereg élére! Ne félj semmit, nem veszítjük el az országot!

– Ugyan, lányom, hova gondolsz, hogy jönne a segítségemre, amikor kiadtam az útját a királyi palotából!

– Ne félj semmit! Én Vincével tegnap is beszéltem!

A király csak ümgetett.

– Hmm! Hát te még ezt is meg mered tenni a tudomásom nélkül?

– Minden második nap megkerestem Vincét, most is tudom, hogy mit csinál; javítgatja az udvaron a napraforgószár-kerítést!

– Hát olyan vőlegényed van neked, aki napraforgószárból kerítést csinál az udvarán?

– Jó az nekem, édesapám, többet ér az, mint a cseh király fia!

– Eredj hát és mondd neki, hogy az ellenség már a határhoz közeledik, vajon megvéd-e bennünket?

– Tudja már Vince, hogy mi történt, már fel is készült a háborúra.

Abban az időben a katonaságnak csak amolyan csömöszölő fegyvere volt; az egyik csömöszölte a pustokkal, a másik meg lőtt. De Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót is ki tudott lőni egymás után. A király elment hozzá a lányával és megkérte Vincét:

– Fiam, megmentesz-e bennünket?

– Most bosszút állhatnék magán – mondta Vince –, de nem teszem, mert szeretem a lányát!

Vince kiment a határra, az ellenséges katonák éppen gúlába rakták a csömöszölő puskáikat, ebédhez készülődtek, mindnek csajka volt a kezében. Vince közéjük eresztett öt patront. Akkor az ellenség mind megfutamodott, a csömöszölő puskát rakásban otthagyták, s még a konyhát is, teli forró gulyással. Vince odament, és szedett magának annyi húst, amennyit meg bírt enni, a többit kiborította, hogy csak a vadak vegyék hasznát.

Akkor aztán Vince a puskákat szekérre hányatta, az országba behozatta. Mondta a királynak:

– Na, király uram, azt akarja, hogy az erdőben betyár legyek, vagy hozzám adja a lányát feleségül?

A király megkérdezte a lányát, pedig tudta jól a választ:

– Szereted Vincét?

– Annyira, hogy ha nem ad hozzá édesapám és Vince az erdőben betyár lesz, én is betyárnak állok, és ellensége leszek az országának!

A király megijedt, s már hívatta is a papot, hogy eskesse össze a Vincét a lányával.

Vince megesküdött a király lányával, és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Egy országban hét esztendeig ásnak egy kutat, és nem tudnak vizet venni

Görögországban akkora szárazság kerekedett, hogy nemcsak a kutak száradtak ki, de a folyók és a tengeröblök is. Nekifogott száz ember, hogy kutat ásson a király kertjébe, de nemhogy vizet, még csak sáros földet sem találtak benne. A király kihirdette hét országban, hogy ha valaki vízhez juttatná, neki adja fele királyságát meg a lányát feleségül. Volt egy fiatalember, Mészáros Sándornak hívták. Dolgozni nem nagyon szeretett, de szívesen lett volna király. Hát egyszer azt álmodja, hogy nem is olyan ördögi politika vizet találni a király kertjében. Még ásni sem kell, mert a kert végében van egy régi kút, de vizet nem adott soha, mert az ördögök egy nagy malomkővel elzárták a forrását. Ha valaki azt a malomkövet onnan elmozdítja, azon nyomban a király küszöbéig ér az éltető víz.

– Na, akármit ad Isten, vagy meghalok, vagy beteljesül az álmom; nekivágok! Elmegyek Görögországba, bejelentem a királynak, hogy kútmester vagyok.

Úgy is lett. Elment Görögországba, a görög király kapujában rákezdte kiabálni:

– Másországi kútmester vagyok! Ahol hét esztendeig nem sikerült vizet találni, ott én huszonnégy óra alatt annyi vizet teremtek, hogy a király küszöbéig ér.

Beszaladtak, mondják a királynak.

– Menjetek csak hamar, hívjátok fel!

Bement. Azt mondja neki a király:

– Hova való vagy, ember?

– Én a felső világrészből vagyok, magyarországi fiú!

– Tudnál-e olyan kutat ásni, amiben víz is van?

– Ha a király uram úgy akarja, holnap reggel nyolc órára a küszöbét nyaldossa a víz.

– S akkor az a száz ember, aki hét éve csákányoz, ás, lapátol az udvaromon, az miért nem talált vizet?

– Mert buták, nem tudják azok, hogyan kell kutat csinálni! Holnap reggelre lesz víz, király uram, csak meg kell az árát fizetni!

– Mit adjak neked?

– Hallottam is, az újságban is olvastam, de meg is álmodtam, hogy ha én a királynak vizet veszek, fele királyságát nekem adja, s ráadásul a lányát feleségül!

– Ez igaz. Kidoboltattam, újságba tétettem, nem is vonom vissza, állom a szavam, ha lesz víz.

– Már írhatjuk is a szerződést! Holnap reggelre a küszöbéig ér a víz! Csak egy kétszáz méteres vaslétrára van szükségem meg egy szál gyertyára, hogy világítsak magamnak.

– Ez mind a kettő semmi, fiam!

A király letelefonált a vasgyárba, hogy készítsenek egy kétszáz méteres vaslétrát.

Na, ez készen lett. Megkapta a gyertyát is. Bementek a szobába, megírták a szerződést.

– Na, fiam, mikor fogsz munkához?

– Mihelyt lemegy a nap. Csak annyit kérek, hogy közben senki se tartózkodjon az udvaron meg a kertben. Se állat, se ember! Még ha valaki az udvarhoz tartozik is és még kint van a városban, a kaput kinyitni nem szabad neki!

– Úgy lesz, ahogy akarod! Gyere be és vacsorázzál!

– Hát bizony az rám fér, de még egy kis pálinkát is hozzon a király uram!

– Mennyi legyen?

– Hát, amíg a kutat megcsinálom, elég lesz egy fél liter!

– Pincér, hozzál ennek a kútmesternek egy fél liter erős pálinkát!

Odavitték neki. Megvacsorázott, és amikor a nap veresen ment lefele, kiment a kertbe. Mindenki bent volt a szobájában, még az ablakokat is befüggönyözték, hogy ne lásson ki senki. Felvette a vállára a létrát, lement a kert végébe. Ahogy megálmodta, ott volt egy ókút, leengedte a létrát, lement. A kút fenekén megtalálta a malomkövet, megkapta, oldalra fordította. Olyan erővel tört elő a víz, hogy egykettőre elérte a király küszöbét. Odament a király ajtajához és ott hallgatódzott, hogy mit beszél a király. Mondja a király:

– Ó, kedves feleségem, elfelejtettem egy kis bort behozni, hogy a szomjúságomat ütné el. Olyan szomjas vagyok, meg akarok halni szomjan.

Bekiált a kútmester:

– Felséges király! Ha már idáig borral ütötte el a szomjúságát, most már igyon vizet!

– Hallod feleségem ezt a boszorkányos embert? Száz ember hét év alatt egy csepp vizet sem talált, őneki meg egy éjszaka sem kellett.

– Nem vagyon én ördöngös boszorkányos ember, csak éppen megcsináltam a kutat. Jöjjön, király uram, igyon, amennyi kell!

 

 

 

A király kinézett, mindenfele fényesnek látta a határt, mert víz borított mindent, csaknem a szobájába jött befele a víz. A király azt sem várta meg, hogy poharat kerítsenek, hanem nekihasalt, mint a kutya a mosléknak, és szívta fel a vizet. Kiáltott:

– Kedves feleségem, keltsd fel a lányodat is, gyertek, a finom friss víz itt van a küszöb előtt. Hozzatok poharat, nehogy úgy járjatok, mint én, mert én úgy ittam belőle, mint a kutya!

A király lánya örömében egyingesen leugrott az ágyról, odaszaladt. Vitt magával egy aranypoharat, telimerítette vízzel. Tizenkét pohárral ivott meg, úgy ki volt szomjazva. Na, mikor jóllaktak vízzel, azt mondja a király:

– Hallod-e, te kútmester! Üljünk le az asztalhoz, beszélgessünk el egy kis bor mellett, hiszen már egy családba tartozunk.

– Leülni leülhetünk, de egy családba nem tartozunk, mert a királykisasszonyt nem veszem feleségül!

– Hogy mondhatsz ilyet, fiam, hiszen már neked ígértem!

– Igen, király uram, de hát van egy nagy baj!

– Mi a bajod, fiam?

– Az a bajom, hogy a lánya nem szép, és én szép feleséget akarok! Adjon nekem annyi pénzt, hogy addig utazhassak, ameddig akarok! Én nagy úr akarok lenni!

– Nagyobb, mint a király, fiam?

– Annyit mondhatok a király uramnak, hogy idővel még magával sem fogok cserélni!

A királykisasszony nagyon szégyellte magát, hogy a kútmester nem akarta feleségül venni.

– Te kútmester, én király lánya vagyok, nem teheted meg velem ezt a csúfságot, hogy nem veszel feleségül. Elmegyek, kipúdereztetem magam, hogy szép legyek, hogy szeressél meg!

– Ne menjél sehova, hogy gondolod, hogy én a kipúderezett arcodat meg fogom csókolni? Fizesse meg apád a kút árát!

– Mennyit kérsz, fiam, én kifizetem!

– Háromszáz aranypengő az ára!

– Elég keveset kértél, én négyet adok!

– Elég nekem három is! Akkor is olyan gazdag leszek, hogy feleségül veszem a herceg lányát.

– Hát mért a herceg lányát, tán gazdagabb, mint a királyé?

– Nem gazdagabb, de szebb! Törődöm is én a maga vagyonával, meg a rangjával. Én a szépséget nézem!

El is ment, felkereste a herceget, mert azt olvasta az újságban, hogy a hercegnek olyan szép lánya van, hogy a nap minden déli tizenkét órakor egy óra hosszat megáll odafönn és bámulja. Azt gondolta, ha már neki háromszáz aranypengője van, a herceg lánya rögtön a nyakába borul. Bement a herceghez:

– Jó napot kívánok, felséges herceg! Én egy másországi kútmester vagyok! Jó pénzre tettem szert, megmondom hamarjában, minek jöttem.

– Hát mondja csak, jóember, minek jött?

– Tudja, hogy a király hét esztendeig ásatott egy kutat, de nem találtak vizet. Nekem egy éjszaka sem kellett, megcsináltam a kutat, a királynak a küszöbéig ér a víz. A lányát akarta fizetségként nekem adni, meg a fele királyságát, de nekem nem kellett, mert nem szép a lánya. Hallottam hírét, hogy a hercegnek olyan szép a lánya, hogy a nap minden délben egy álló órát bámulja. Miért venném el a király csúnya lányát, ha elvehetem a hercegét, akit a nap is megbámul?

– Csakhogy én nem adom ám hozzád a lányomat!

– De amikor gazdagabb vagyok, mint maga, nekem háromszáz aranypengőm van!

Egyet kacagott a herceg:

– Emberek, zavarják ki ezt az elmebajos embert az udvaromról!

Hát bizony ki is zavarták. Máig is asszony után bolyong, ha meg nem halt azóta.

Az aranyifjítószóló madár

A király azt kérdezte a három lányától:

– Miért nem mentetek még férjhez?

– Ha korábban megkérdezte volna édesapám, már régen férjhez mentünk volna. De mi addig férjhez nem megyünk, amíg nem csináltat édesapám egy olyan kápolnát, aminek az egyik vége az egyik világszélen legyen, a másik vége a másik világszélen. És amikor ez a kápolna elkészül, üttesse meg hét ország dobját, gyülekezzenek össze hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és hordjanak össze bele mindent, ami csak létezik a világon. S amikor már úgy látszik, nem hiányzik belőle semmi, akkor még egyszer üttesse meg a dobot, jöjjenek a kérők. Aki tud olyat mondani, ami nincs a kápolnában, ahhoz megyünk feleségül.

Nem volt mit tenni, mert szégyellte a király, hogy még egyik lánya sem ment férjhez, pedig már a legfiatalabbik is huszonnyolc éves, megüttette hét ország dobját, gyülekezzenek össze, s ötforintos napszámért csináljanak neki egy olyan kápolnát, hogy az egyik vége legyen az egyik világszélen, a másik vége a másik világszélen. Elkészült a kápolna. Telehordatta mindennel, ami csak létezik a világon. Mikor azt gondolta, a világon már nem létezik olyan, ami benne ne volna, kihirdette hét országban, hogy azok kapják feleségül a lányait s ráadásul a fele királyságát, akik valami hiányt lelnek a kápolnában. Sorjáztak a hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, de senki a világon egy körömfeketényi hibát nem lelt a kápolnában.

A király kertje végében lakott valamikor egy vén zenész cigányember. Három fiúgyermek maradt utána: két okos és egy bolond. Ők is meghallották, mit hirdetnek hét országban. A bolond fiú felállt a tűzhely sutjából, lerázta magáról a hamut és úgy, ahogy volt, anyaszült mezítelen elszaladt a kápolnához, bekukkantott az ajtaján. A királykisasszony a harmadik emeletről nézte. Hallja ám, mit mond a bolond fiú:

– Hej, de nagy marhák, akik itt nem lelik a hibát. Hisz a világon minden van itt, csak az nincs, ami a legjobban kellene!

A kisasszony leszól az emeletről:

– Mi nincs benne, te cigánygyerek?

– Mondd meg az apádnak, hogy az aranyifjítószóló madár nincsen benne!

– Sose hallottunk róla, hogy olyan is létezik a világon. Magyarázd el, mi haszna van annak az aranyifjítószóló madárnak!

– Aki annak a madárnak a vissantását meghallja, az mind tizennyolc éves lesz, ha öregebb volt, s aki meg ezer év óta meghalt, az mind feltámad, és tizennyolc évesen jön haza a temetőből.

A kisasszony szaladt nagy örömmel az apjához:

– Édesapám! Van itt egy ember, akihez férjhez megyek! Meglelte a kápolnában a hibát!

– Ugyan, ki az, gyermekem?

– Felséges királyatyám, kacagni fogsz, ha megmondom! A kertünk végében lakott egy vén zenész, annak maradt három fia. Az egyik közülük kicsikét bolondos. Benézett a kápolnába, és azt mondta: „A kápolnában minden van, csak az nincs, ami a legjobban kellene!” Kérdeztem tőle: „Mi nincsen benne?” „Az aranyifjítószóló madár nincs benne!” Kérdeztem: „Mi haszna annak a madárnak?” „Az a madár – azt mondta – feltámasztja a halottakat, és tizennyolc évessé fiatalítja, aki annál öregebb.”

– Jaj, lányom, nem törődöm én vele, akárki fia-borja, a bolondságát se bánom, ha az én elhalt gyermekeim megelevenednek és ha én feleségestül újra tizennyolc éves lehetek, azt a lányom adom hozzá, amelyikőtöket csak akarja.

Na, a király mindjárt két rendőrt leküldött, hogy hívják fel a bolondos fiút. De a fiú nem ment, csak fölüzent.

– Mondjátok meg a királynak, nekem nincs pénzem ruhára! Ha beszélni akar velem, vagy jöjjön el hozzánk, vagy küldjön egy olyan öltözet ruhát, amiben a királyi lakásán megjelenhetek.

Visszament a két rendőr, jelentette a királynak:

– Felséges királyatyám, ahogy az anyjából kibújt, tiszta anyaszült meztelen ott ül a hamuban. Azt mondta, ha királyatyám beszélni akar vele, menjen el hozzá, vagy ha maga elé hívatja, küldjön neki egy olyan ruhát, amiben megjelenhet a királyi udvarban!

– Na, ezen ne múljon! Vegyetek le a fogasról a ruháim közül egyet, válasszatok ki neki egy pár cipőt! A ruhám biztos jó lesz rá, mert akkoraforma, mint én. Kérdés, hogy a cipőm felmegy-e a lábára. Ha nem megy fel, akkor a suszterral csináltatunk neki egy pár cipőt, és abban jön hozzám.

 

 

 

Vitték a király öltözetét, cipőjét, kalapját. A fiú felöltözött. Hát a bakancs egy kicsinyt nagy volt neki, de abban azért el tudott menni a királyhoz.

– Jó szerencsével, király uram!

– Hozott a szerencse, gyermekem! Tudod-e, miért hívattalak?

– Megtudom, ha megmondja a király!

– Azért hívattalak, fiam, mert hallottam a lányomtól, hogy a kápolnában senki ember gyermeke nem lelte meg a hibát, csak te. Ha te azt a madarat, ami hibádzik a kápolnából, beleszerzed, tiéd a fele királyságom, meg a három lányom közül az, amelyiket választod!

– Felséges király, én nem akarok király lenni, és nősülni sem akarok. Üttesse meg hét ország dobját, hogy szerezze meg magának valaki más a madarat!

Akkor a bolond fiú hazament, megmaradt neki a királyi öltöny ruha. Abban ült a sutban. A két testvére, a két okos fiú, kaptak az alkalmon, mondták:

– Menjünk a királyhoz, kérjünk pénzt meg két szép paripát, és keressük meg a madarat!

Mentek is.

– Felséges király, megyünk az aranyifjítószóló madárért!

A király örömmel fogadta őket:

– Mivel indultok, fiaim?

– Két aranyszőrű paripát nyergeltessen nekünk, tiszta új szerszámmal! Két átalvetőt rakasson meg arannyal, hogy legyen útiköltségünk!

A királyi ménesből kifogták a két legszebb paripát, díszes, új szerszámmal felnyergelték. A fiúknak két másországi vitézruhát csináltak, két átalvetőt megraktak arannyal. Lóra ültek, megindultak. Igen ám, de fogalmuk sem volt, hogy hol lehet megtalálni a madarat. Csak mentek egyik városból a másikba, ettek, ittak, mulattak, húzatták a muzsikással, táncoltatták a lányokat, amíg csak telt a pénzből. Amikor a pénznek vége lett, beértek egy nagy erdőbe. Akkora erdő volt, hogy nem lelték a végét. Az elemózsiájuk elfogyott, nem bírtak tovább utazni. Mondták:

– Mit együnk, meghalunk éhen.

Azt találták ki, hogy megeszik a lovakat. Előbb megették az egyiket, aztán a másikat, de az erdőnek csak nem akart vége szakadni.

Egyszer hallják ám, hogy az út mellett nagyon konganak a fák.

– Ott embereknek kell lenniük!

Odamentek, hát tizenkét teknővájó döntögette a fákat, és tekenőket csináltak belőlük. Köszöntek.

– Jó napot, adjon isten, bátyáim!

– Adjon az isten nektek is, fiaim! Mi járatban vagytok?

– Mi bizony eltévedtünk.

Az aranyifjítószóló madárról nem szóltak egy szót sem.

– Eltévedt emberek vagyunk, senkink sincs a világon! Egy kis pénzt szeretnénk keresni, ha magukhoz beállhatnánk.

– Hát, fiúk, gyenge a kereset! Nem kell nekünk munkás! Mi is éppen hogy csak fenn tudjuk magunkat tartani egy kis ruhával meg egy kis kenyérrel. Hogy fogadjunk embereket?

– Minden napra csak egy krajcárt adjanak, meg azt a ruhát, amit maguk már elhánynak.

– Na, jól van, fiúk! Hát kaptok egy krajcárt minden napra, meg kosztot, meg ami ruha nekünk már nem szükséges.

Oda volt a két fiú hét esztendeig, hét szempillantásig.

Odahaza azt mondja a bolondos fiú az anyjuknak:

– Édesanyám! A két bátyám álmomban hazatelefonált, hogy menjek segítségükre, mert nem bírják megszerezni az aranyifjítószóló madarat.

– Jaj, fiam! Ne menj a két testvéred után, a végén még te is odaveszel.

– Nem, édesanyám, ha egyszer azt álmodtam, segítenem kell rajtuk!

Elment a fiú, fel a királyhoz:

– Jó szerencsével, felséges királyom!

– Hozott a szerencse, gyermekem!

– Azt álmodtam, hogy a két bátyám a segítségemet kéri. Hát tessék egy kis útravalót adni!

– Hát gyermekem, nagyon jó szívvel, csak minél hamarább érkezzék a madár. Milyen útravalót kérsz?

– Felséges királyatyám, az istállója háta mögött van egy szamárcsontváz. Annak a feje kell nekem. Azután meg mérjen nekem négy dióhéj lisztet, és adjon négy krajcárt csizmadiaszurokra.

– Ugyan, fiam! Hát ilyen olcsó dolgokkal indulsz útnak?

– Nekem csak ennyire van szükségem!

Megkapta a szamárcsontváz fejét, kimértek neki négy dióhéj lisztet, adtak neki négy krajcárt csizmadiaszurokra. Megvette a csizmadiaszurkot, hazavitte az anyjának.

– Na, édesanyám! Ezt a négy dióhéj lisztet gyúrja össze a csizmadiaszurokkal, tegyen közé négy dióhéj hamut, hogy több legyen, és süssön belőle pogácsát, mert megyek a két bátyám elébe.

– Hej, fiam, fiam! Azok is megbánták százezerszer, hogy elmentek. Hát te is elmész utánuk?

De mit tehetett az asszony?! Felolvasztotta a szurkot, és megsütötte a pogácsát. A fiú zsebre vágta. A szamár fejét a hóna alá vette. Elindult. Amikor Tündérországba ért, földhöz vágta a szamárfejet, vált belőle egy szamárcsődör. Felpattant a hátára, felreppentek. A tündérkirály lánya integetett neki, hogy menjen oda, de hiába! Ment az üveghegy alá. Az üveghegy alatt térdig érő vízben nyakig érő sás zöldellt. Nem tudott tovább menni, elállta az utat az üveghegy. Azt mondja neki a szamara:

– Kedves gazdám! Mondok neked egyet. Pihend ki magad! A sás tetejét törd vissza a vízre! Feküdj le rá, ne félj, nem leszel vizes – azt mondja –, majd jön erre egy öreg bácsi, aki ellát téged kenyérrel.

Visszatörte a sás tetejét, ráfeküdt. Arra jött egy öreg koldus. De olyan öreg volt, hogy a szakállát a vízben húzta. Fehér, ősz szakálla volt az öreg koldusnak.

– Jó napot, adjon isten, fiam!

– Adjon az isten magának is, öreg bácsikám! Mi járatban ebben a rossz, vizenyős világban?

– Hát, fiam, nekem erre van az utam. Tudtam, hogy itt talállak. Rakjál egy kis tüzet, süssünk szalonnát!

– Ugyan, öregapám! A víz a tetején, zöld sásból nem lehet tüzet rakni.

– Csak tépjél egy jó rakás sást, lökd a víz a tetejére, majd én meggyújtom. Ég az, mint a parancsolat! Tudom, hogy éhes vagy. Add ide a süvegedet, sütök benne egy kis szalonnát.

– Hiszen kiég a süvegem teteje, hajadonfőtt járjak?

– Bízd csak rám! Még tojást is ütök a szalonnára!

Nem beszéltek többet. A fiú nekibikaszkodott, letépett egy csomó zöld sást. Rálökte a víz tetejére, és a süvegét odaadta az öreg koldusnak. Az öreg egy szál gyufával meggyújtotta a zöld sást, és szalonnát vágott a süvegbe. Mikor legjavában lobogott a tűz, föléje tartotta a süveget. Sült a szalonna. Mikor szép pirosra megsült, ráütött vagy hat tojást, elkészült a rántotta.

– Na, kedves fiam, itt a kenyér, egyél!

– Egyen maga is, édesapám!

Na, hozzáfogtak. A fiatalember evett. Azt mondja neki az öreg koldus:

– Fiam, igyekezz az evéssel, mert nemsokára megnyílik az üveghegy, és nekünk át kell rajta menni. Sietnünk kell, mert hamar becsukódik, s akkor onnan élve ki nem kerülünk többé. De te csak bízd rám magad!

A fiatalember gyorsan befejezte az evést, felnyergelte a szamarát, felült a hátára. Az öreg megfogta a zabola tövét, elvezette a szamarat az üveghegybe. Mentek, mint a szél, mentek, mint a gondolat, egy negyedóra alatt átmentek az üveghegyen, pedig az több, mint százezer kilométer. Na, mikor keresztülértek:

– Hallod-e, fiam! Eddig sem kérdeztem tőled semmit, most sem fogok. Tudom anélkül is, mi járatban vagy. Az aranyifjítószóló madarat akarod megszerezni. El kell menned a babérkirály birodalmába. Adok neked egy sípot. Beléfújsz, amikor a babérkirály határát átléped. Mindenki úgy elalszik tőle, hogy akár a szamarad is a hasára léphet, még akkor sem fog megmoccanni. De fogadd meg minden szavamat, mert ha nem, nagy bajod lesz belőle. Felmégy a babérkirály lakásába, a háromszázhatvanhatodik szobában egy aranybölcsőben ott lesz a királynak a lánya, olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de őrá nem. Fölötte ott csüng egy láncon az aranyifjítószóló madár kalitkája. Ha akarod, megcsókolhatod a királykisasszonyt, csak annyi istenes lelked legyen, hogy ne a kalitkával együtt hozd a madarat! Hanem vedd ki a kalitkából, vedd a hónod alá, és úgy ki tudod hozni.

 

 

 

A fiatalember, ahogy az öreg kéregető tanácsolta, a babérkirály birodalmának határán belefújt a sípba. A katonaság, fegyverrel a kézben, felbukott, és akár a hasukra lépett is a szamár, aludtak, mint a bunda. Elment a királyi palotába. Hát látja, ott van a háromszázhatvanhatodik szobában egy szép aranybölcső, benne egy olyan gyönyörű lány, hogy a nap minden déli tizenkét órakor két óra hosszát megállott, hogy a szépségét bámulhassa. Nem tudott a fiatalember ellenállni, megcsókolta a királykisasszonyt. Csak akkor ment a madárért, és kalitkástul együtt a hóna alá csapta. Azt mondta:

– Kalitkástul viszem, így értékesebb!

A madár elvissantotta magát. Na, felébredt mindenki. A fiatalembert megfogták, vasra verték, és máris huszonnégy ács faragta az akasztófát, ezt az embert felakasztják, mert megcsókolta a király lányát, s ráadásul az aranyifjítószóló madarat is el akarta rabolni. Bezárták egy vastag falú tömlöcbe. Még szerencse, hogy az öreg koldus tudta, hogy mi történt a fiatalemberrel. Nekirugaszkodott, és válott belőle egy pápa. Felment a királyhoz:

– Jó szerencsével, te másországi király!

– Hozta szerencse a másországi pápát is! Hol tetszik járni?

– Azért jöttem hozzád, ha volna valaki nagy tettű rabod, akit halálra ítéltetek, addig fel ne akasszátok, ameddig én meg nem gyóntatom.

– Éppen most van egy olyan ember, aki megcsókolta a lányomat, és az aranyifjítószóló madarat is el akarta rabolni, tehát akasztásra ítéltem.

– Nyisd ki a tömlöc ajtaját, hadd nézzem meg azt a fiatalembert, hadd beszéljek vele, hadd vallassam, mi okból jött ide!

– Én is megyek – mondta a király –, meghallgatom, mit mond.

– Nem, nem szabad! Mikor egy embert Isten igéje alá veszünk, azt más embernek hallani nem szabad, csak a pápának vagy a papnak!

Így a király kint maradt. Bement a pápa a tömlöcbe, megérintette a láncot, az rögtön lehullott a fiatalemberről. Azt mondta az öreg:

– Indulj, fiam, oda, ahonnét jöttél, az üveghegyhez!

A fiú visszament az üveghegyhez. Az öreg koldus meg keresztülbukkonbárézott a fején, vadgalamb lett belőle. Vadgalamb képében kireppent a hegybe. Mire a fiú odaért, akkorra már mint koldus várta őt. Mintha nem is tudott volna semmiről.

– Mondd el csak, fiam, hol voltál ilyen sokáig?

– Minden jó lett volna, csak az édesapám szavát megfogadtam volna. De hát a kalitkával együtt akartam elhozni a madarat, elvissantotta magát. Felébredtek, nemhogy az élők, még a halottak is, és engem tetőtől talpig vasba vertek.

– Ne folytasd, fiam, tudok mindent! Hogy a fáradságod ne vesszen kárba, még egyszer megkapod a sípot. Ülj fel a szamaradra, indulj el újra! Tudod, hogyan kell csinálni, el ne hibázd! Ha akarod, a királykisasszonyt is megcsókolhatod, csak a kalitkát hagyd a helyén, vedd ki belőle a madarat, úgy hozd a hónod alatt.

Jól ismerte a fiú az utat, hiszen nem először járt arra. Elment a királyi palotába, belefújt a sípba, elaludt mindenki. A királykisasszonyt megcsókolta, a madarat kivette a kalitkából, hóna alá fogta, és felült a szamarára, ment az üveghegy felé. Mire odaért, már ott várta a madarat a kalitka.

– Na ládd, fiam! Előbb ideért a kalitka, mint te! Tedd bele a madarat, és ülj fel a szamaradra! De gyorsan, mert most nyílik meg az üveghegy, átviszlek rajta!

Úgy is lett, az öreg koldus megfogta a zabola tövén a csődörszamarat, keresztülvezette az üveghegyen. Amikor átértek, azt mondta:

– Most indulj hazafele! De adok neked egy jó tanácsot. Ha a két bátyádat a szemed előtt akasztanák fel, és te két krajcárral meg tudnád váltani az életüket, meg ne tedd, mert a két bátyád lesz neked a megölő gyilkosod! Menj csak haza egymagad, elnyerted a madarat, király leszel!

– Kedves édesapám, nem jól van az úgy, hogy én most egyedül hazamegyek és király leszek. Jöjjön velem maga is, hiszen ha nem lett volna a segítségemre, soha míg világ a világ, el nem nyertem volna az aranyifjítószóló madarat. Ha én király leszek, maga egyen velem egy tálból, ugyanabból az ételből, amelyikből én, és legyen a királyi írnokom!

– Ó, fiam, koldusból királyi írnokot tenni! Nagy szégyen volna az rád. Menj csak haza, és fogadd meg a tanácsomat, a két bátyádat akkor se váltsd meg, ha két krajcárért megtehetnéd!

Fogadta a fiú szigorúan, hogy a tanácsot betartja. Sírva búcsúzott, és az öreg koldus lelkére kötötte, hogy majd látogassa meg őt király korában. Elköszöntek egymástól. A fiú beért egy királyi városba. Idefele is átszamaragolt rajta, akkor olyan fényes volt, hogy annál fényesebbet soha életében nem látott. Most meg tetőtől talpig fekete gyászba van behúzva.

Ott kísértek két fiatalembert. Nem máshova, az akasztófa alá. Hát ő, mint vitéz, felnyújtja a kardját, hogy álljanak meg. Megálltak.

– Mit akar a másországi vitéz? – kérdezték tőle.

– Hova kíséritek ezt a két fiatalembert?

– Hát az akasztófára!

– Miért tetszenek őket felakasztani?

– Bejöttek ebbe a királyi városba, bementek az első osztályú vendéglőbe. Hozzáfogtak enni, inni, mulatni. De amikor fizetni kellett, nem volt elég pénzük, két krajcárral adósak maradtak. Hát micsoda dolog az, hogy két idegen ember elfogyasztja az ennivalót, és két krajcárral adós marad?! Ezért felakasztjuk őket!

Kérdezte tőlük a fiú:

– És ha volna valaki, aki megadná a két krajcárt, akkor is felakasztanák őket?

– Mért akasztanánk? Ha a városnak nem lesz hiánya, mehetnek isten hírével.

– Én kifizetem értük!

Belemarkolt a zsebébe, oda lökött két marék aranyat. Mondták neki az urak:

– Csak két krajcárról van szó, nem két marék aranyról!

– Megajándékozom a várost, hadd legyen gazdagabb!

Rögtön megismerte, hogy az a két fiatalember az ő két bátyja. De a két bátyja nem tudta, hogy ő kicsoda, mert amikor elváltak, még csak hamupepejke volt, most meg hét ország vitéze, és az aranyifjítószóló madár is nála van. Amint egyedül maradtak, megkérdezte tőlük:

– Ismertek ti engemet, két fiatalember?

– Honnan ismernénk, másországi vitéz?

– Mit másországi vitéz! Én az öcsétek vagyok!

– Ne beszéljen már! A mi öcsénk egy bolondos fiú!

– Én vagyok az a bolondos fiú!

 

 

 

Jaj, örült a két fiatalember. Azt kérdezi tőlük:

– Éhesek vagytok, ugye, két bátyám?

– Hát bizony, éhesek vagyunk!

– Itt a pénz! Az egyik menjen a pékhez, vegyen két kenyeret, a másik meg vegyen egy jó oldal szalonnát, vagy öt-hat kilónyit!

Az egyik megvette a két búzakenyeret, debreceni fajta nagy kenyerek voltak, a másik meg megvett egy tízkilós darab szalonnát. A fiú vezette elöl a csődörszamarát, rajta volt az aranyifjítószóló madár. Ahogy jönnek, azt mondja a két báty egymásnak:

– Most mi lesz velünk? Ez a bolond nyerte meg az aranyifjítószóló madarat! Ha hazamegyünk, király lesz. Nekünk meg nem jut semmi. Nem jobb lenne, ha elpusztítanánk, és mi vinnénk haza a madarat? Egyikünk király lesz, a másik meg mindent megkap, amit csak kíván.

– De hogyan pusztítsuk el? – kérdezte a fiatalabbik.

– Rakunk egy nagy tüzet, leülünk szalonnát sütni. Mikor legjavában sül a szalonna, te elkapod a két karját, és hanyatt hajítod! Én meg a forró zsírt belecseppentem a két szemébe, megvakul. Nem öljük meg, mégiscsak a testvérünk, hanem itt hagyjuk az erdőben. Soha, míg a világ világ, haza nem tud jönni.

Úgy is lett. Mondták neki:

– Hallod, testvér? Éhesek vagyunk, rakjunk tüzet, süssünk szalonnát!

Meggyújtottak egy rakás gallyat, nyársat faragtak. Egy jó kilónyi darab szalonnát ráhúztak, rotyogott a zsírja kifelé. A vénebbik bátyja megkapta a fiúnak a karját, hanyatt hajította, a fiatalabbik meg belecseppentette a szemébe a zsírt. Amikor kialudt a szeme világossága, az egyik megfogta a két karját, a másik a két lábát, belökték egy tövises galagonyabokorba. A fiú ott jajbékolt, ők meg jóllaktak kenyérrel, szalonnával, útnak indultak és otthagyták.

A fiatalember mentől jobban szabadult volna a galagonyatövis közül, annál jobban belekeveredett, mert nem látott semmit. Az öreg koldus, aki az üveghegyen átvitte és visszahozta, már tudta, hogy az ő szeretett fiával szerencsétlenség történt. Hát elment hozzá és azt mondta neki:

– Jó napot, adjon isten, fiam!

– Adjon isten magának is! Nem tudom, kivel beszélek. Ha öregebb, mint én, holtig apámnak fogadom, ha fiatalabb, mint én, holtig testvérek leszünk! Ha Istent hisz, szabadítson ki a bozont közül, mert nem tudok kikeveredni!

– Jól van, fiam, kiveszlek én. Tudod-e, kivel beszélsz? Avval az öreg koldussal, aki az üveghegyen átvitt és visszahozott.

– A Jóisten hozta magát ide énhozzám! Most már én is koldus vagyok, oda a szemem világa, menjünk, és kéregessünk együtt!

– Így gondoltam én is!

Kivette az öreg koldus a fiatalembert a galagonyatövis közül, és leültette a tűz mellé.

– Ülj le, fiam – azt mondja –, éhes vagy, tudom.

– Hát bizony, ennék, ha volna mit!

Az öreg koldus kivett a tarisznyájából két karéj kenyeret, egy darab szalonnát, csinált nyársat, megsütötte neki.

– Na, egyél!

Mikor jóllakott, azt mondja a fiú:

– Hát, édesapám, már ennem adott, most egy kis víz kellene, mert megszomjaztam.

– Forrás semerre, de azért megpróbálunk vizet szerezni.

Az öreg koldus megkapta a görbe pálcáját, beledöfte a földbe, azon nyomban fölfakadt a víz.

– Kedves fiam, jóllaktál, vizet is ittál. Fogd a köpenyegemet és gyere, menjünk kéregetni!

Elindultak. Beértek egy faluba. Azt mondja az öreg koldus:

– Itt van a köpenyegem sarka, töröld meg vele a szemedet.

A fiatalember megtörölte a szemét. Egyszeriben visszatért a szeme világossága, olyan szépen ragyogott a szeme, ahogy senkié. Azt mondja neki az öreg koldus:

– Na, fiam, az Isten visszaadta a szemed világát és megáldott szépséggel, így már te velem kéregetni nem jöhetsz!

– Nahát, édesapám, én összetépem a képemet, vagy ragassza le a szememet csirizzel, de én magát el nem hagyom, én magával megyek kéregetni!

– Á, fiam, ilyet nem lehet tenni! Isten megbünteti azt, aki elcsúfítja magát. Inkább eredj haza! Ne törődj vele, hogy lesz, mint lesz! A te két bátyád elvitte az aranyifjítószóló madarat, de megszólaltatni nem tudják. Állj a király elé és kérdezd meg tőle:

– Felséges királyatyám! Ki nyerte meg az aranyifjítószóló madarat, aki elhozta, vagy aki meg tudja szólaltatni? Hiszen a felséges királyatyám éppen olyan öreg, mint amikor elmentem itthonról! Ha az aranyifjítószóló madár megszólalna, magának feleségestül tizennyolc évesnek kellene lennie! A két leendő veje, ha elhozta a madarat, mért nem tudja megszólaltatni?

– Azám! Ezt még nem is kérdeztem tőlük.

Azt mondja:

– Na, vénebbik vejem, szólaltasd meg az aranyifjítószóló madarat, hadd fiatalodjunk meg!

Szólott is a fiú a madárnak, de a madár csak szomorkodott, a földre buktatta a fejét. Mondja a király:

– Szólaltasd meg, te másik vejem!

De mikor az mondta neki: „Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram!” – a madár a szárnya alá hajtotta a fejét.

Akkor előlépett a legkisebb fiú.

– Na – azt mondja –, figyeljen ide a király! Szólalj meg, aranyifjítószóló madaram!

A madár olyat vissantott, hogy akik azelőtt ezer évvel meghaltak, azok mind feltámadtak, s a vállukon vitték a koporsót hazafele, és akik tizennyolc évnél idősebbek voltak, azok mind visszafiatalodtak tizennyolc évesnek. Mikor a király ezt meglátta, azt mondta neki:

– Na, kedves gyermekem! Két lányom már menyasszony, a harmadikat te fogod elvenni!

– Nem úgy van az, felséges királyatyám! Nem mind a hárman nyertük el az aranyifjítószóló madarat. Hármunk közül csak az egyik! Volna egy kívánságom, kérem, teljesítse!

– Mi lenne az, gyermekem?

– Aki a lovas katonái közül a legmagosabbra bírja felhajítani a kardját, az álljon ide, és mi hárman, a három egytestvér összetesszük a fejünket. Amelyikünk a legbűnösebb, abba esik a visszazuhanó kard, és az meg fog halni!

– Jól van, fiam, legyen a kívánságod szerint!

A király összehívta a lovas katonákat. Volt köztük egy oláhcigány gyerek, jó erős, izmos karja volt. Jelentkezett a királynál:

– Én leszek az, felséges királyatyám!

Mondta neki a fiú:

– Hallod, testvér! Mondok neked egyet! Hozok neked egy liter gabonaszeszt, és teszek bele egy kiló erős paprikát. Rázd össze és idd meg, hogy csípje a torkod, hogy légy mérges! Akkor a kardot rántsd ki a hüvelyéből, vágd fel, amennyire csak bírod!

Nahát, úgy is lett. A rézműves cigánygyerek kirántotta a kardot, és teljes erőből felvágta a fekete felhőbe. Huszonnégy óráig ment felfele a kard, huszonnégy óráig esett lefele. A legvénebbik fiúnak a fejére esett a kard, és a lábujjában még az aprócsontokat is összevágta. Ott helyben meghalt. Azt mondja a király:

– Na, fiaim, elég volt!

– Nem, felséges királyatyám – mondta a fiú –, te huszár, most két liter gabonaszeszt igyál két kiló paprikával elvegyítve, hogy mérgesebb legyél, és hajítsd fel a kardot! Most ketten állunk össze!

Összeállottak ketten. A huszár felhajította a kardot. Négy nap, négy éjszaka ment felfele, négy nap, négy éjszaka jött lefele. A középső fiúnak a fejére esett le, és a lábában az aprócsontokat is összevágta. Ő is meghalt. Azt mondja a király:

– Na, kedves gyermekem, elég!

– Nem, felséges királyatyám! Te huszár, most három kiló paprikát tegyél három liter gabonaszeszbe, hajítsd fel a kardot, ha én is bűnös vagyok, engem is hadd vágjon össze!

A huszár kapta magát, megivott három liter, három kiló erős paprikával összevegyített pálinkát, felvágta a fekete felhőbe a kardot, úgy felrepült, hogy még ma is várják, de még nem jött vissza a kard. Akkor azt mondta a király:

– Eredj be és váltsál jegyet a legfiatalabbik lányommal, és azonnal megütjük hét ország dobját! Összegyülekeznek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és megkezdjük a királyi lakodalmat!

Úgy is lett. Jegyet váltottak, és három nap, három éjszaka ettek, ittak, mulattak, hegedültek. Máig is élnek boldogul, ha még nem haltak meg.

Király Kis Miklós nem lel az országban olyan szép nőt, akit elvegyen. Az újságból olvasta, hogy Tündér Tercia világszépasszonya is létezik a földön

Volt egy királyfi, úgy hívták, hogy Király Kis Miklós. Azt mondta:

– Szép vagyok, és csak olyan szép nőt veszek el, aki hozzám illik. Az apám országában nem találom, de voltam a vendéglőben mulatni, és ott egy újság került a kezembe, abban olvastam, hogy létezik a világon Tündér Tercia, a világszépasszonya. Én addig megyek, ameddig Tündér Tercia világszépasszonyát meg nem találom és el nem veszem feleségül.

El is indult Király Kis Miklós, vándorolt hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túlment. Kérdezte mindenkitől, hogy:

– Nem hallottátok-e Tündér Tercia világszépasszonyának a hírét?

De mindenki azt mondta:

– Soha ezt a nevet nem hallottam!

– Ha az újságba bele van írva, akkor léteznie kell, én addig megyek, míg fel nem találom.

Ment csak tovább. Mikor elérte a világ végét, ahol a fecske térden állva issza a vizet a fekete gyopáron, mert nem tud hova felegyenesedni, talált ott egy kis öreg házat.

– Na, nem megyek tovább, hátha adnak szállást ebben a kis házikóban.

Egy öregasszonyt talált a házban.

– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!

– Adjon isten neked is, Király Kis Miklós! Még az anyádnak a méhében annyi voltál, mint egy köleskásának a huszonhatod része, mikor már tudtam, hogy meg fogsz keresni. De hasztalan jöttél, fiam! Mert azt is tudom, hogy Tündér Tercia világszépasszonyát keresed, mert el akarod venni feleségül.

– Honnan tudja ezt, mamám?

– Én a csillagok anyja vagyok, nekem mindeneket tudni kell, fiam. Bizony elnyüvöd a lábadat, míg megleled Tündér Tercia világszépasszonyát.

– Jaj, ne haragítson, kedves mamám! Mert én úgysem veszek mást feleségül!

– Jól van, fiam, eredj, aztán keresd őt!

– De mamám, ha maga tud felőle, jöjjön el velem, megfizetem a fáradságát, ketten hamarébb megleljük!

– Én a házamat nem hagyhatom! Majd hazajönnek a fiaim, valamelyik útbaigazít.

– Nem hálhatnék itt az éjszaka?

– Dehogynem, fiam! Van itt hely elég, hiszen sok fiam van nekem, hajnalra jönnek haza, tudod, mikor már virradni kezd, akkor te már fel is állhatsz az ágyról, addig meg feküdj le!

Le is feküdt Király Kis Miklós a csillagok ágyára. Hajnalra, mikor már szépen kezdett virradni, jöttek a csillagok egymás után hazafele.

Kérdezik az anyjukat:

– Édesanyám, miféle idegen ember fekszik az ágyunkon?

– Ne bántsátok, fiaim! Király Kis Miklósnak hívják, mindenkitől azt kérdezi, hogy nem hallották-e hírét Tündér Tercia világszépasszonyának. Őt keresi Király Kis Miklós. Nem tudjátok, hol lakik?

– Én nem voltam még Tündér Tercia világszépasszonya lakásán – minden egyes csillag azt felelte.

A vénasszony megszámlálja a fiait, hát egy hiányzik.

– Egy fiam még oda van, nagy csavargó őkelme, sose jön a többiekkel haza, mindig elkódorog. Ha megjön, és ő se tud útbaigazítani, akkor bizony senki se tud.

Jött a legfiatalabbik csillag.

Kérdezi tőle az anyja:

– Tündér Tercia világszépasszonyának hallottad-e hírét? Mert itt van Király Kis Miklós, őt akarná feleségül venni, de nem tud ráakadni a lakására.

– Jaj, édesanyám! Azért késtem egy kicsit, mert nála voltam vendégségben. Megmutatgatta nekem a lakását.

– Tán szerelmes lettél Tündér Tercia világszépasszonyába?

– Dehogy lettem! Csak bementem, mert szeretem nézegetni, hogy a nagyurak miképpen rendezik be a szobájukat.

– Aztán hogy van berendezve a szobája?

– Hát édesanyám, én még olyat nem láttam életemben, mint a Tündér Tercia világszépasszonya lakása.

– Magyarázd el ennek a szegény fiatal úriembernek, hogyan tudna hamar odajutni!

– Ha vasbocskort köt, az is elkopik a lábáról, mire a Tündér Tercia világszépasszonya lakását megtalálja. Hiszen ő éppen a világ másik végén lakik.

– Csak magyarázd el, hogy jutok oda!

– Elmagyarázni nem tudom, de mondok neked egyet! Éppen egy kis zsebpénzre van szükségem. Ha van pénzed, adjál száz pengőt! Akkor aztán felülsz a hátamra, és én Tündér Tercia világszépasszonyának a gangjára teszlek le!

– Adok én neked kettő százast, nem egyet!

– Nem kell, nem vagyok én uzsorás, nekem elég zsebpénznek egy százas. Na, várjál, megfrüstökölök, felülsz a hátamra, és elviszlek!

Nehezen várta Király Kis Miklós, hogy megreggelizzen a kis csillag. Mikor aztán a kis csillag megette az utolsó harapást, azt mondta:

– Édesanyám, töltsön egy pohár bort, hadd igyam meg!

– Tudod, hol tartjuk a bort, töltsél magadnak!

– Iszol, Miklós, egy pohárral?

– Hát ha adsz, jó szívvel megköszönöm neked, még az árát is megkérheted, megfizetem.

– Nem pénzért adom, ez jár a vendégnek. Igyál egy pohárral!

Töltött Király Kis Miklósnak a csillag egy pohár bort. Ő is ivott egy pohárral.

– Na, ülj hamar a hátamra, estig vissza kell érnem, mert este szolgálatba megyek.

Király Kis Miklós felült a csillag hátára, az meg felreppent a fekete felhőbe, és vitte Tündér Tercia világszépasszonyának a lakásáig. Azt mondja neki:

– Na, itt lakik Tündér Tercia! Fizess ki, én megyek haza!

– Köszönöm, itt a százas!

Király Kis Miklós leült Tündér Tercia világszépasszonyának a tornácára. Tündér Tercia világszépasszonya éppen moziba készült a tizenkét udvarhölgyével. Látja, hogy ott ül a sarokban egy fiatalember.

– Ki vagy, mi vagy?

– Én egy másországi királynak a fia vagyok, Király Kis Miklós.

– Jaj, Király Kis Miklós, az anyád méhében annyi voltál, mint egy szem köleskásának a huszonhatod része, amikor tudtam, hogy meg fogsz keresni, mert a világ legszebbik embere vagy. Én pedig hírneves lány vagyok, én vagyok Tündér Tercia világszépasszonya, gyere be hozzám! Nem is megyek ma este moziba, inkább veled beszélgetek.

– Bemennék, de van egy bökkenő!

– Micsoda?

– Éhes vagyok, mint a farkas.

– Csináltatok én neked, amit csak kívánsz! Itt van ez a tizenkét tündérlány, ők az én kísérőim, majd segítenek neked. Addig is, amíg elkészül az étel, eredj be a fürdőszobámba, fürödjél meg!

 

 

 

Ráparancsolt két tündérlányra:

– Melegítsetek bivalytejet a kádamban, fürösszétek meg benne ezt a fiatalembert, és locsoljátok le kölnivízzel! Az öcsém után maradt egy királyi öltözetem, azt a ruhát vigyétek be neki, hogy abba öltözzön föl!

Be is ment a tizenkét tündérlány közül kettő, tüzet gyújtottak a kályhába. A bivalytej bele volt készítve az üstbe.

Király Kis Miklós levetette a lábravalóját, az ingét, beleugrott a kádba. A tejet rábocsátották, jó langyos volt. Finom szappannal lemosták, megfésülték, megtörölgették. Kijött a kádból, kölnivízzel lelocsolták, hogy jó szagú legyen. Hoztak neki egy szép királyi öltözet ruhát, a régit meg, amit levetett, vitték a mosodába. Király Kis Miklós felöltözött, kopogtatott Tündér Tercia világszépasszonya ajtaján.

– Na, gyere, Miklós, befele, már ott az étel az asztalon, fogj hozzá és vacsoráljál!

Mikor megvacsorált Király Kis Miklós, akkor a legfinomabbik borából hozott be neki.

– Koccintsunk, Miklós, és mondd el, hogy ütött beléd, hogy engem felkeress?

– Bejártam az országunkat, minden egyes nővel beszélgettem, de nem tetszett meg egy se, s ha engem az Isten szépre teremtett, legyen a feleségem is olyan szép, mint én, mert ha nem, akkor inkább soha nem házasodom! De elmentem egy vendéglőbe, és ott egy újság került a kezembe. Azt olvasom benne, hogy létezik a földön Tündér Tercia világszépasszonya. Gondoltam, ha a neve ilyen szép, akkor milyen szép lehet ő maga! Útnak indultam, de bizony soha meg nem találtalak volna, ha a kis csillag nem segít. Azt mondta, hogy tegnap este meglátogatott, megnézte a lakásberendezésedet. Nagyon dicsérte a szobáidat.

– Igen, volt itt egy kis csillagfiú, megmutattam neki a szobáimat, és megkínáltam egy pohár borral. Hát ő hozott ide?

– Igen, ő!

– Jól van, Király Kis Miklós, semmi kifogásom ellened, hogy hozzád ne mennék. Hozzád megyek én!

– Mikor lesz az esküvő, hogyan lesz a lakodalom?

– Árva lány vagyok, nekem senki sem parancsol. Holnap elhívatom a legfőbbik papot a városból, és itt a házban megesküszünk.

Ment is a főpap tizenkettedmagával. Megfogták egymás kezét, és elmondták a hitet. Király Kis Miklós Tündér Tercia világszépasszonyának az ura lett.

– Gyere, Miklós, megmutatom a lakásomat.

Megnézték mind a háromszázhatvannégy szobát, de látja ám Miklós, hogy a folyosó végén van egy szoba, aminek Tündér Tercia világszépasszonya feléje se akar nézni.

– Hát ebben meg mi lehet, hogy ennyire félti? Talán ebben van a legdrágább kincse, vagy valami mást rejteget benne? Akárhogy is van, a végére járok.

Mi tagadás, nagyon bántotta Király Kis Miklóst a titkolódzás. Jó pár hét múlva azt mondja Tündér Tercia világszépasszonya Király Kis Miklósnak:

– Te Miklós, mióta együtt lakunk, még nem voltunk templomban! Kérlek, menjünk el, hadd lássák, hogy nekem is van férjem!

– Bocsáss meg, kedves feleségem, de nagyon rosszul érzem magamat. De te azért csak menj el a templomba, a tizenkét udvarhölgyed majd elkísér. Én meg lefekszem a díványra, pihenek.

Tündér Tercia megcsókolta Király Kis Miklóst, úgy indult el a templomba a tizenkét udvarhölgyével. Király Kis Miklós az ablakon nézett utánuk. Mikor jó távolra értek, Király Kis Miklós elővette a kulcscsomót, és ahhoz a szobához ment, amelyiket nem mutatta meg neki Tündér Tercia. Próbálgatta a kulcsokat, de bizony egy sem nyitotta.

– Na nézd – mondta hangosan –, még a kulcsot is eldugta.

Mire odabentről beszéd hallatszott.

– Haj, kedves új gazdám, Király Kis Miklós, légy szíves, nyisd ki az ajtót!

– Van odabent valaki?

– Van bizony, ha kinyitod az ajtót, megtudod, ki az.

– Nem tudom kinyitni, mert Tündér Tercia világszépasszonya nem adta kezemre a kulcsot.

– Nem kell oda kulcs, Király Kis Miklós, nyúljál fel, az ajtófélnél van egy vaklyuk. A vaklyukban van egy háromszögletes cigánycsinálta szeg. Azt a szeget vedd ki, tedd be a kulcslyukba, háromszor fordítsd körül, kinyílik az ajtó.

Király Kis Miklós kihúzta a szeget, háromszor körülfordította a zárban, kinyílott az ajtó. Látja, egy huszonnégy fejű sárkány huszonnégy láncra ki van kötve.

– Mit keresel te itt?

– Engem Tündér Tercia világszépasszonyának az apja kötözött ide. Hanem mondanék én neked egyet, Király Kis Miklós.

– Mit mondanál?

– Ha azt akarod, hogy Tündér Tercia világszépasszonya a világ végezetéig éljen, akkor adjál nekem húsz pohár vizet!

– Honnan kerítsek én neked vizet?

– Ott egy dézsa az ajtó sarkánál, rajta van egy pohár, csak merd tele és add ide!

Azt akarta, hogy a felesége hosszú életű legyen. Hát merített húsz pohár vizet. Mire megitta a sárkány, húsz lánc leugrott róla. Mondja neki:

– Hallod-e? Ha azt akarod, hogy ne csak hosszú életű legyen a feleséged, hanem egészséges is és meg ne öregedjen soha, adjál még két pohár vizet!

De még mennyire szeretné, hogy egészséges legyen a felesége, adott neki még két pohárral. Két lánc megint leugrott.

– Hallod, mit érsz vele, hogy a feleséged hosszú életű lesz, egészséges lesz, meg nem öregszik soha, ha te megvénülsz és beteges leszel? Mit érsz a szép asszonnyal, ha csak nézel rá? Hogy te se öregedjél meg, beteg se legyél soha, és meg ne haljál, míg a világ el nem vész, hát adjál még két pohár vizet!

– Én is egészséges és fiatal akarok lenni. Adok neki!

Merített két pohár vizet, odaadta a sárkánynak, az összes lánc lepattogott róla. Felállott a sárkány, nekinyújtózott, a derekát megcsavargatta. Azt mondja:

– Hmm, Király Kis Miklós! Ha te ide nem kerülsz, én sohase tudtam volna kiszabadulni. Tudod, most mit csinálok? Mikor Tündér Tercia világszépasszonya hazajön a templomból, az ölembe kapom, és elviszem Sárkányországba. Neked eszedbe ne jusson, hogy összeüssünk, hiszen egy sárkánnyal állsz szemben! Engem azért köttetett meg Tündér Tercia világszépasszonya, mert tudta, hogy el akarom vinni. De most már az én feleségem Tündér Tercia világszépasszonya, nem a tiéd!

Király Kis Miklós szívét óriás bánat szorította. Tündér Tercia világszépasszonyát a sárkány a gangon várta. Amikor a gangra ért, ölébe kapta, és elrepült vele Sárkányországba. Király Kis Miklós ott maradt a nagy bánatban a tizenkét tündérlánnyal.

Megy be az istállóba Király Kis Miklós, ott áll egy ló hasaljig ganéjban.

– Tündér Tercia nem mondta nekem, hogy nincsen szolgája, aki a lovát gondozná.

Megszólal a ló:

– Király Kis Miklós, kedves új gazdám! Jó, hogy bejöttél az istállóba. Fogj hozzá, hányd ki alólam a ganéjt, mert már lefeküdni sem tudok, állva alszom egy keveset. Mikor a ganéjt kihányod, eridj fel a magtárba, hozzál le a válladon egy métermázsa tiszta búzát, és mikor ezt megeszem, találsz a tejcsarnokban egy kád bivalytejet. Vedd az öledbe, erős ember vagy, hozd le, tedd a jászolba elém, hadd igyam meg! Látom, nagyon szomorú vagy, mert a sárkány Tündér Tercia világszépasszonyát elvitte Sárkányországba. Ha akarod, holnap déli tizenkét órakor már beszélhetsz Tündér Tercia világszépasszonyával, csak abba’ ne reménykedj, hogy vissza tudod szerezni, de beszélni beszélhetsz vele, látom, jól fog esni, ha kibeszélheted magadat.

Király Kis Miklós levetette a királyi köntösét, kezébe vett egy négyágú vasvillát, a ganéjt kihányta az udvarra egy rakásra. Mikor végzett, felment a magtárba, levitt az istállóba egy métermázsa mosott búzát, a ló elé töltötte a jászolba. Mikor megette, ment a tejcsarnokba, vitte a hordó bivalytejet, eléje tette.

– Na, Király Kis Miklós! Most már ettem is, ittam is. Ott van a szerszám azon az ágason. Nyergelj fel és ülj fel rám, menjünk! Elmegyünk Sárkányországba, az aranyforrásnál megtaláljuk Tündér Tercia világszépasszonyát, éppen vizet merít két aranykancsóba, viszi a sárkánynak délebédre. Beszélhetsz Tündér Tercia világszépasszonyával. De arra ne számíts, hogy visszahozod! Mert nekem négy lábom van, de a sárkánynak huszonnégy lábú táltos csikaja van, utánunk jön, elfog, visszaviszi Tündér Terciát.

 

 

 

Tizenegy órakor már az aranyforrás mellett ült Király Kis Miklós. A lovát elengedte, hogy a szép zöld pázsiton legeljen. Fél tizenkettőkor jött Tündér Tercia két aranykancsóval a vízért, meglátta Király Kis Miklóst.

– Szívem szép szerelme, látod, milyen nagy kárt tettél, hogy a sárkányt kiengedted a huszonnégy láncról?!

– Most már késő bánat, Tündér Tercia világszépasszonya. De most érted jöttem!

Megcsókolták egymást.

– Ülj fel a lóra, és menjünk hazafele!

– Jaj, megöl mind a kettőnket a sárkány!

– Ne törődj semmivel, ülj fel, tegyünk próbát!

Tündér Tercia világszépasszonya felugrott a lóra Király Kis Miklós mögé, megindultak hazafelé. A sárkánynak volt egy huszonnégy lábú táltos kiscsikója, hozzáfogott rúgni-vágni, ágaskodni, kapálni az istállóban. Szalad a sárkány.

– Mi baj?

– Nincs egyéb baj semmi, Tündér Tercia világszépasszonyát viszi Király Kis Miklós.

– Ihatom-e, ehetem-e? – kérdezte a sárkány.

– Ihatol is, ehetel is, bemehetsz a szobádba, megvághatsz egy métermázsa dohányt, elpipázhatod, felmehetsz a padlásra, lehozhatsz egy métermázsa diót, a métermázsa diót megtörögeted, egyenként megeszed, még akkor is félútban elfogjuk!

A sárkány bement a szobába, elővett egy métermázsa dohányt, az asztalra tette, megvágta, a pipájába töltötte, elszívogatta. Mikor végzett, felment a padlásra, lehozott egy métermázsa diót, azt eggyével megtörögette, megeszegette. Bement az istállóba, felnyergelte a huszonnégy lábú kiscsikóját, felreppent vele a fekete felhőbe. Alig hogy ment egy negyed percet, máris elfogta Király Kis Miklóst a lovával együtt. Mondja neki a sárkány:

– Király Kis Miklós, te a láncoktól megszabadítottál engem. Ezért meghagyom az életedet. Hanem többet ne próbálkozz, ha kedves az életed!

Elvette tőle Tündér Tercia világszépasszonyát, visszavitte Sárkányországba. Nem volt mit tenni. Király Kis Miklós gyenge volt hozzá, hogy a sárkánnyal összeüssön. Azt mondja a lovának:

– Kedves lovam! Nem tudnánk valamit kimódolni, hogy mégis elhozhassuk a sárkánytól Tündér Tercia világszépasszonyát?

– Mondok neked egyet!

– Mit mondasz, kedves lovam?

– Holnap déli tizenkét órakor Tündér Tercia világszépasszonya megint vízért jön a két aranykancsóval. Megvárjuk itt az aranyforrásnál, mikor oda jön, mondd neki: menjen haza, csókolgassa a sárkányt, mutasson neki nagy szerelmet. Kérdezze meg tőle, hol tett szert a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra. Hogyha te is tudsz egy olyan kiscsikót szerezni, mint a sárkánynak van, akkor el tudod hozni tőle Tündér Tercia világszépasszonyát. Mert velem, négylábúval, semmire se mégy, az a huszonnégy lábú csikó felreppen a fekete felhőbe, egy perc, és annyit megy, mint én egy nap alatt.

Úgy is lett. Visszamentek az aranyforráshoz. Fél tizenkettőkor megérkezett Tündér Tercia világszépasszonya. Azt mondja neki Király Kis Miklós:

– Tündér Tercia, várjál kicsit, amíg megcsókollak legalább egypárszor. Aztán kapd azt az aranykancsót, merítsd teli vízzel, és eridj jó sebesen hazafele. Mikor bemégy a szobába a sárkányhoz, mondd neki: „Jaj, te sárkány, szeretném megtudni, hogy hol tudtál szert tenni a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra?” Holnap déli tizenkét órakor megint itt várlak az aranyforrásnál és elmondod nekem, hogy mit mondott.

Úgy is lett. Tündér Terciát megcsókolgatta Király Kis Miklós, ő meg telimerítette a két aranykancsót vízzel, és megindult hazafele. Ahogy hazamegy, nekiugrik a sárkánynak:

– Hallod-e, kedves uram! Szeretném megtudni, hol szerezted te ezt a huszonnégy lábú táltos kiscsikót!

Felelte a sárkány:

– Tudom, hogy most beszéltél Király Kis Miklóssal. Ő mondta, hogy kérdezd meg tőlem! Hát én megmondom neked vígan. Eridj ki a kastély elébe, és nézzél keletnek! Ott van egy kék erdő. Abban a kék erdőben az egyik fának a kérge a másikét éri, még a madár sem tud belebújni, nemhogy Király Kis Miklós keresztül tudna menni rajta. Ha azon a kék erdőn keresztülmenne, még akkor is előtte van Sarlóország. Sarlóországon túl ott van Kaszaország, Kaszaországon túl ott van Beretvaország. Ezen a három országon csak úgy tudna keresztülmenni, ha repülni tudna, vagy ha sárkánytejet szopott volna. De ha átmenne is ezen az erdőn meg ezeken az országokon, ott találna egy vénasszonyt, egy vén boszorkányt. Annak a vén boszorkánynak három napból telik egy esztendő. Én ott szolgáltam nála egy esztendőt, azért kaptam ezt a lovat. Úgysem tudja megtenni, hogy ennek a lónak párját kerítse, hogy téged a te országodba hazavigyen, mert tudom, ebben sántikáltok. Megmondom vígan, ez úgysem sikerül nektek!

Na, nem baj, Tündér Tercia megjegyezte magának, mit mondott a sárkány. Másnap fél tizenkettőkor ment az aranyforráshoz vízért. Ott várta Király Kis Miklós:

– No, mit mondott?

– Ó, hagyjad! Nem tudsz te úgysem az övéhez hasonló lóra szert tenni! Keletnek nézzél, ott van az a kék erdő. A fáknak a kérge egymást éri, a legalacsonyabbik fa százötven-kétszáz méter magos. Azon nemhogy földön járó ember, de még madár sem tud átrepülni, olyan sűrűen vannak egymás mellett a fák, mint a kefében a szőr. Azon keresztül kellene menni. S ha azon a kék erdőn keresztül is menne valaki, akkor még következik Sarlóország, Sarlóország mellett Kaszaország, Kaszaország mellett Beretvaország. S ha még ezen mind keresztül is menne, akkor ott van egy vén boszorkány. Három napból telik nála egy esztendő. De annál a vénasszonynál csak az tudja az egy esztendőt kitölteni, aki sárkánytejet szopott. S ha nem tudja, akkor elpusztítja a vénasszony.

– Akárhogy is van, én szerencsét próbálok! Mit mondasz, kedves lovam, nekiüssünk az útnak?

Mondja a ló:

– Ha a bal fülemhez nyúlsz, ott van egy zsebkendő. Kihúzod, megrázod, lesz belőle egy hatméteres kard! Azt a hatméteres kardot magad előtt tartod a két fülem között, és az a kék erdőben a fákat kirántja. Egyik fát a másiknak a tetejére hajítja fel, így átütünk a kék erdőn. Majd mikor a kék erdőn keresztüljutunk, elviszel a világ kovácsához. A világ kovácsánál megvasaltatsz engemet. Megmondod neki, hogy a hetvenhetedik nagyapádnak a lovát vasalták ebben a kovácsműhelyben, engemet úgy vasaljon be. Ha mondja: „Hát én nem éltem akkor, mikor még a te hetvenhetedik nagyapádnak a lovát vasalták!” Mondjad: „Megvan a kovácskönyvben, nézd meg! Négyszáz métermázsa acélpatkót kell ráütni a lovamra, a hasa aljáig be kell patkózni! Az árával ne törődj, megfizetem! Van annyi pénzem, hogy meg bírok neked a négyszáz mázsa acélért fizetni. De úgy vasald be, hogy ha a lovam összepattogtatja a lábát, és a patkó leesik, egy fillért nem kapsz!”

Király Kis Miklós felült a lovára, nekiindult a kék erdőnek. Kivette a zsebkendőt, megrázta, kiesett belőle a kard. A lovának a két füle közé tartotta a kardot. A kard a fákat tőből kinyűtte és felhajigálta a másik fának a tetejére. Mikor keresztülértek a kék erdőn, ott találták a világ kovácsát. Odavitte hozzá a lovat. Mondta neki:

– Te világ kovácsa! Ezt a lovat úgy vasald be, mint az én hetvenhetedik nagyapámnak a lovát itt ezen a helyen bevasalták!

– Mit tudom én, hogy volt bevasalva a te hetvenhetedik nagyapádnak a lova!

– Ott van a kovácskönyv, nézd meg benne! Négyszáz mázsa acélból volt a négy patkó a lábára verve. Az én lovamra is annyiból verj!

Megnézte a könyvet, azt mondja:

– A hasa aljáig volt vasalva!

– Ezt is úgy kell!

A világ kovácsa nekifogott. Huszonnégy inas segített neki. Három hétig csinálták a négy patkót. Mikor a négy patkó megvolt, felverték a ló lábára. Összepattogtatta a ló a négy lábát, a két hátulsó patkót lerúgta.

– Csináld csak meg újra!

– Azért esett ez le, mert keményre edzettük a patkót, és könnyen tört benne a szeg. Most egy kicsit gyengébbre fogom edzeni, hogy a szeget ne bocsássa el!

Úgy is lett. A kovács huszonnegyedmagával még két hétig edzette a patkót, és felverték a ló lábára. A ló összepattogtatta a lábát, de a patkó meg se moccant.

– Mivel tartozok neked, világ kovácsa?

– Egy véka arannyal!

Király Kis Miklós a lova füléből kivett egy zacskót, megrázta. Az egy véka arany helyett kettőt rázott neki.

– Köszönöm, Király Kis Miklós, a szívességedet, egy véka arany helyett kettőt adtál.

– Fizetek én tisztességesen, akár a gavallér.

Felült a lovára.

– Na, menjünk, kedves lovam!

Megindultak.

– Lehet, hogy mind a ketten elpusztulunk – mondta a ló.

Nekiindultak Sarlóországnak. Mikor keresztülmentek rajta, már csaknem a fele patkót lehordták a sarlók a ló lábáról. Következett Kaszaország, Kaszaországon is keresztülmentek. Mikor Beretvaország szélére értek, már véreztek a ló lábai, mert majdnem az összes patkó lekopott róluk.

– Hallod, Király Kis Miklós! Tovább nem tudlak vinni, mert a lábaimat a borotvák szedik széjjelfelé. Hanem mondok neked egyet. Ülj fel a fejem tetejére, háromszor körülfordítom a fejemet, és keresztülváglak Beretvaországon. Ha ügyes leszel, a talpadra esel, nem lesz semmi bajod. Ha ügyetlen leszel, bajod eshet! Én pedig hadd pusztuljak itt, hadd vágjanak szét a borotvák.

Nagyon sajnálta a hűséges lovát Király Kis Miklós, de tudta, ha a lovát siratja, akkor maga is ottpusztul. Felült a ló fejére, az háromszor körülforgatta a fejét, és kivágta Király Kis Miklóst Beretvaország túlsó végére. Király Kis Miklós nem volt annyira ügyes, hogy talpra essen, az oldalára esett, össze is roppant három bordája. Odament hozzá a határőr, kérdezi tőle:

– Ki vagy, te idegen ember?

– Egy vénasszonynál keresek szolgálatot.

– Talán a nap anyjánál?

– Én biz annál.

– És mi történt veled?

– Nagyon beteg vagyok, mert a lovam nem tudott velem keresztüljönni Beretvaországon, kihajított a fejével, de ügyetlen voltam, és összetört az oldalcsontom.

– Semmi baj! Beviszlek a kórházba, megoperálunk, ember lesz belőled egykettőre!

Bevitte Király Kis Miklóst a kórházba, ott volt a határszélen a kórház. Az orvos három oldalcsontját kiszedte, és három arany oldalbordát tett a helyükbe. Megkente neki olyan vízzel, amitől Király Kis Miklós annyi fájdalmat sem érzett, mint egy fekete mákszem.

– Mivel tartozom?

– Semmivel. Eridj, amerre jólesik, szegény utas ember, segítsen az Isten!

Elindult Király Kis Miklós. Volt a zsebében egy nyíl. Szalad az úton keresztül egy róka. Előkapja a nyilát, hogy keresztüllövi. Megszólal a róka neki:

– Hallod-e, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél meg engemet! Adok neked egy sípot. Ha valami baj, bántódás ér, fújjál bele a sípba, a segítségedre leszek.

Elvette, betette a zsebébe, van neki egy sípja. Megy a tenger partján, látja, egy kis görbe keszeg ott fekszik a lapályon.

Rátartja a nyilát, hogy keresztüllövi. Mondja neki a kis görbe keszeg:

– Haj, haj, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél! Adok neked egy sípot. Ha valami bajod vagy bántódásod lesz, fújd meg, ott leszek a segítségedre.

Már két sípja van. Megy tovább, ott szalad egy farkas. Arra is rátartja a nyilát, hogy keresztüllövi. Mondja neki a farkas:

– Király Kis Miklós, nekem fiaim vannak, ne akard, hogy elpusztuljanak éhen, ne lőj meg engem! Gyere ide, nem bántlak, te se bánts engemet! Adok neked egy sípot, tedd a zsebedbe! Ha valami bajod vagy bántódásod lesz, fújj bele, ott leszek a segítségedre.

– Na, köszönöm!

Van három sípja. Elmegy a nap anyjához, a vénasszonyhoz.

– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!

– Hozott a szerencse téged is, Király Kis Miklós, te másországi királynak a fia. Mi járatban vagy?

– Hát, édesanyám, elkóborogtam, házasodni indultam, de nem sikerült a házasságom. Leszegényedtem, kifogytam a pénzből. Szolgálatot keresek. Nem akarna megfogadni szolgának?

– Éppen jó helyen jársz, Miklós! Tegnap telt ki a régi szolgám ideje. Beállhatsz a helyére. Mennyit kérsz a szolgálatért?

– Mifelénk nem így van a dolog.

– Hát hogy van, Miklós?

– Mikor a szolga kitölti az idejét, akkor megmondja: ennyiért szolgáltam!

– Nincs ellenemre. A tisztességes szolgának annyit fizetek, amennyit kér.

– Mondja el, mi lesz a munkám!

– Van három lovam. A három lovat reggel összepányvázod, ameddig a szemed lát, ez a hatalmas legelő mind az enyém, imitt-amott vannak benne tölgyfák is. Abba a legelőbe kiviszed a lovakat, bebéklyózod, elereszted! Ott kötésig ér az aranykaszálóban a fű, jóllakhat a ló, vizet is talál, ha megszomjazik, ihatik. Este megkötöd őket, hazahozod. Ennyi a kötelességed, egyebet nem kell dolgoznod semmit, egy esztendeig őrzöd a lovakat, és akkor megegyezünk és kifizetlek.

– Jól van, édesanyám!

– Gyere be, Miklós! Ülj le az asztalhoz! Itt a jó acélpogácsa, egyél!

– Köszönöm, édesanyám, nem vagyok éhes, hoztam magammal annyi elemózsiát, elég lesz egy hónapig is.

– Ha nem eszel, hát nem eszel! Itt van a kőpárna, tedd a fejed alá, és feküdj le oda a kődíványra ni, tudom, hogy elfáradtál, biztos jólesik a pihenés!

Miklós kapta magát, a kőpárnát a feje alá tette, lefeküdt a kődíványra, azért persze a köpönyegét maga alá kanyarította. Reggel azt mondja:

– Édesanyám, felébredtem. Szeretném megnézni a lovakat.

– Nézd meg, szép három ló! Megreggelizel, összefogod a három lovat, egyre felülsz, és kivezeted őket a legelőre, aztán egész nap fütyörészhetsz, danolászhatsz, csinálhatsz, amit akarsz, csak este hozd haza a három lovat! Ennyi a kötelességed!

Na, Miklós kimegy az ólba. Ott van három ló. Egyik nagyon vemhes, látszik, hogy hamarosan kiscsikaja lesz. Miklós nem is reggelizett, kell is neki kőpogácsa meg acélgaluska! Összepányvázta a három lovat, kivitte a legelőre. Ameddig a szeme ellátott, addig ért a rét, csak imitt-amott látszik közben egy-egy fa. Összebéklyózta a három lovat, és elengedte. A lovak szépen legeltek. Délután egy óra felé Miklósra olyan álom jött, hogy bizony – akarta, nem akarta – elaludt. Mikor felébredt, a nap veresen ment lefele. Nézi a legelőn a három lovat mindenfele, de sehol nem látja.

– Jaj, istenem, még csak az első nap, hova lett a három lovam, mit viszek haza?

Keresi mindenfele, de nincs is hol keresni, ezen a síkságon nem lehet elbújni. Eszébe jut, hogy van neki három sípja, megfúj egyet, hátha ezek az állatok tudnak valamit a lovak felől. A kis görbe keszeg sípja akadt a kezébe. Belefúj. Ahány hal volt Szávában, Drávában, Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, mind odamentek Király Kis Miklóshoz.

– Mit parancsolsz, édes gazdám?

– Halljátok-e, nagy bajban vagyok! Kihoztam ide három lovat legelni, de rám jött az álom, elaludtam. Tudtok-e a lovakról valamit?

– Tudunk, bizony! Látod azt a nagy fát? Ott kering a lombja körül egy nagy csapat szúnyog.

– Látom.

– Hát az a te három lovad! Add csak ide a kötőféket – mondta a görbe keszeg –, fölösleges volt ennyien jönnünk, hisz ezt magam is el tudom intézni.

Szárnyra kelt a kis görbe keszeg, felreppent a fa tetejébe, a kötőféket a szúnyogok közé vágta, lett belőlük három ló.

– Na, Miklós, add vissza a sípot, én már téged többet nem segíthetlek meg sohase.

Miklós visszaadta a halak sípját, hazavitte a három lovat, bekötötte az ólba. Ment a vénasszonyhoz.

– Édesanyám, hazajöttem a három lóval!

– Mért késtél olyan sokáig, kedves fiam?

– Jaj, édesanyám! Ezek a lovak akkor ettek még csak jóízűen, mikor esteledett. Gondoltam, ameddig esznek, egyenek, ráérek hazafele jönni, nem sietős a dolog!

– Jól van, Miklós!

– Bekötöttem őket, édesanyám, az ólba, mit adjak nekik?

– Te már azzal ne törődj, Miklós! Majd én ellátom őket! Ott van a finom acélgaluska, ülj le, vacsorázzál!

– Jól van, édesanyám, leülök.

– Én meg kimegyek, megabrakolom őket.

A vénasszony vitt egy vasdorongot, és a három lovat jól elverte vele.

– Hé, megszerettétek ezt a büdös Király Kis Miklóst?! Annyit mondok nektek, most még kaptok, amit kaptok, de ha holnap este is hazahoz, én addig váglak benneteket, amíg meg nem haltok!

Mondták a lovak:

– Édesanyám! Ha maga tud egyet, ő tud kettőt! Ha maga tud kettőt, ő tud tizenkettőt! Ami hal volt Szávában, Drávában, Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, az mind odajött. Egy görbe keszeg hozta fel a fa tetejébe a kötőféket, közénk vágta. Mi szúnyogok voltunk, de hiába, visszaváltoztunk, és Király Kis Miklós hazahozott bennünket.

– Nem igaz! Megszerettétek és összebeszéltetek, hogy elmentek vele!

A vénasszony bement.

– Na, megabrakoltam őket, fiam – azt mondja. – Feküdj le, pihend ki magadat!

– Jól van, édesanyám!

Gondolta Király Kis Miklós, kimegy, megnézi, mi történt a három lóval az ólban. Látja ám, hogy a legidősebb ló megellett, egy negyvennyolc lábú kiscsikaja született. Megy vissza.

– Édesanyám! Voltam az istállóban, megnéztem a lovakat, hogy nincs-e valami baj, nem rúgtak-e össze. Megellett a legidősebb lovunk!

– Mit ellett, Miklós?

– Egy negyvennyolc lábú kiscsikót!

– Ó, fiam, mit mondasz, negyvennyolc lába van? Vedd fel, lökd a ganéjra, hadd pusztuljon ott! Minek nekünk negyvennyolc lábú csikó?

Király Kis Miklós bement az ólba, felölelte, ölébe vette a negyvennyolc lábú kiscsikót, és kivitte a ganéjdombra. Mondja neki a kiscsikó:

– Hallod-e, kedves gazdám, Király Kis Miklós! Tegyél le ide a ganéjdomb tetejére! Kelet felé rakjál mellém egy csomó ganéjt, nehogy holnap reggel a nap hirtelen süssön rám, utána menj be a vénasszonyhoz! Hozzál ki tizenkét acélpogácsát! A tizenkét acélpogácsához van neki a pitvarban egy zsák sója! Abból tizenkét fél marék sót markoljál ki, és minden pogácsával adjál nekem egy-egy fél marék sót, én azt hadd egyem meg! Ne törődj egyébbel, én jó helyen leszek itt a trágyadombon! Tudom én, miben jársz, ne félj!

Király Kis Miklós majd kiugrott a bőréből.

– Hej, csak ezt a csikót elvihetném magammal!

Bement, kihozott tizenkét acélpogácsát, belemarkolt a zsákba, kiszedte a sót. A csikó lenyelte a tizenkét acélpogácsát a tizenkét fél marék sóval. Király Kis Miklós egy szemhunyást sem aludt reggelig. Azt mondja reggel a vénasszonynak:

– Édesanyám! Én mennék a lovakkal kifelé!

– Csak menjél, Miklós! Hanem elfelejtettem valamit: van nekem finom delavári borom meg rizlingborom. Amelyikből akarsz, tölts meg egy demizsont, és iszogasd meg odakint, úgy jobban telik a nap!

A rizlingbort választotta.

– Na, édesanyám, ez már finom bor!

Kitöltött egy pohárral és megitta. Felvette a karjára a demizsont, bement az istállóba, összepányvázta a három lovat, kimentek a határba. Elengedte, béklyóba tette. Érezte, hogy álmosodik. Ivott egy pohár bort. De bizony hiába itta, délután egykor egyenesen összerogyott. Elaludt. Na, jól van. A három lóból meg vált három varjú, felröppentek a fa tetejébe, ott károgtak. Jócskán lement a nap, amikor Király Kis Miklós felébredt. Szétnéz a legelőn, nem látja sehol a három lovát. Eszébe jut a síp:

– Még két sípom van, megfújom az egyiket.

Melyik került neki a kezébe, mint a farkasok sípja. Belefújt. Amennyi farkas volt a világon, mind oda sereglett.

– Mi a bajod, Király Kis Miklós, mért hívtál bennünket?

– Hát biz én azért, mert volt nekem három lovam, itt legeltek. De most elveszett mind a három, nem tudtok róluk valamit?

– Dehogynem tudunk! Látod azt a három varjút, ott kárognak fönn a fa gallyán?

– Látom!

– Nahát, az a te három lovad! Add csak ide – mondta egy fiatal farkas –, add csak ide nekem azt a kötőféket, ti meg gyertek ide alám!

Egymásra álltak a farkasok, a legfelső közécsapta a kötőféket a három varjúnak, vált belőlük három ló.

– Na, Miklós, itt van a három lovad. Add vissza a sípunkat!

Visszaadta a farkasok sípját, hazavitte a lovakat.

– Na, édesanyám, hazahoztam a három lovat, bekötöttem, mit adjak nekik enni?

– Miért voltál ilyen sokáig, Miklós?

– Hát, édesanyám, jó illatokat éreztem, és közben eljárt az idő.

– Itt a vacsora, gyere, és vacsorázz!

– Mit adjak a lovaknak, édesanyám?

– Ne adjál fiam, semmit, majd én ellátom őket!

Kiment a vénasszony.

– Második nap is hazahozott benneteket! Mert megszerettétek! Melyikőtök szeretett bele, csak azt mondjátok meg!

– Jaj, édesanyám! Dehogy szerettünk bele! Hanem ha maga tud egyet, ő tud kettőt! Tegnap este a hal hozott le bennünket. Ma meg a farkasok! Nem tehetünk róla.

– Most kaptok, amit kaptok! De ha holnap este megint haza tud benneteket hozni, akkor irgalom nélkül mind a hármótokat megöllek!

– Hát mit csináljunk, mondja meg!

– Mély álmot bocsátok Miklósra, amikor elalszik, gyertek haza! Itthon rátok lehelek, válik belőletek három kacsatojás. Beleteszlek benneteket egy tyúkültető kosárba, rátok ülök, akkor már nem tud hazahozni benneteket.

Úgy is lett, a három lány – mert a három ló az ő három lánya volt –, a három ló ott legelt délután egy-két óráig. A vénasszony álomport bocsátott Miklósra. Miklós elaludt. A három ló megrúgta a gyepet, hazamentek. A vénasszony rájuk lehentett, vált belőlük három vadkacsatojás. Betette a tyúkültető kosárba, rájuk ült. Király Kis Miklós felébredt a fa alatt.

– Hát, itt már nincs mit tétovázni, van még egy sípom, megfújom, hátha tud valamit.

Belefújt, amennyi róka csak volt a világon, mind odagyűlt.

– Nagyon nagy a baj, Király Kis Miklós – mondták.

– Miért?

– Azért, mert a három lovad hazament, és a vénasszony három kacsatojást varázsolt belőlük, beletette őket egy tyúkültető kosárba, és most rajtuk ül.

– Nem lehetne valahogy kihozni alóla?

– Megpróbáljuk! Menjünk haza, gyere, ülj a hátamra – mondta a legvénebbik róka –, hogy előbb otthon legyünk! Te állj a vénasszony ablaka alá, mi fölmegyünk a padlására annyian, hogy recseg-ropog odafönn minden. A padláson van az aranytyúkja, az aranykacsája, az aranypulykája, tépjük-szaggatjuk, ő meg kiabálja, hogy ne, róka, ne, róka, és döföli a padlást egy vasrúddal! De nem adunk arra semmit! Földühödik, felszalad a padlásra, hogy megöljön minket. Akkor te menj oda a kosárhoz, a kötőféket csapd a három tojáshoz, válik belőlük három ló, vidd be őket az ólba, nekünk pedig add vissza a sípunkat!

Király Kis Miklós odaállt az ablak alá, a rókák meg fel a padlásra, rengett a ház, recsegett-ropogott minden zege-zuga. A vénasszony ott ült a tojáson, és döfölte a vasrúddal a padlást.

– Ne, róka, ne, róka!

De a rókák nem adtak rá semmit.

– Jaj, minden jószágomat tönkretesznek, na, megálljatok, majd adok én nektek!

Vette a vasdorongot, ment a padlásra. Király Kis Miklós beugrott a házba. Kihúzta az ágy alól a kosarat, a kötőféket a tojásokhoz vágta. Vált belőlük három ló, bevezette őket az ólba. A vénasszony lejött.

– Na, mi van, fiam?

– Hazahoztam, édesanyám, a három lovat, ott vannak az ólban. Mit adjak nekik?

– Semmit, fiam! Eridj, vacsorázzál meg! Ha én tudok egyet, tudsz te kettőt, ha én tudok kettőt, akkor te tizenkettőt. Igaza volt az én három lányomnak, nem hittem nekik, de most már hiszek! Na de nem baj, Miklós, úgy jó, ha eszes ember vagy, csak tudjál az eszeddel élni!

Miklós megvacsorázott, de nem az acélpogácsából, hanem a hazaiból, amit a tarisznyájában hozott. Azt mondja neki a vénasszony:

– Hallod-e, fiam! Szeretném tudni, hogy mennyit kérsz tőlem, mert lejárt az esztendő. Vagy inkább szolgálsz még egy évig?

– Nem tudna nekem annyit fizetni, hogy tovább szolgáljak!

– Akkor mondd meg, hogy most mi jár neked? Adok neked száz szekér aranyat, száz szekér gyémántot, száz szekér ezüstöt! Ennyi elég lesz a háromnapi szolgálatodért?

– Gondolkozom reggelig. Majd reggel, mikor elmegyek, akkor kérem a béremet.

Másnap reggel, még ki sem világosodott, amikor Miklós felkelt.

– Alszik még, édesanyám?

– Aludtam, Miklós, de felkeltettél, most már nem alszom.

– Most már mondom, miért szolgáltam.

– Miért, fiam?

– A legidősebb lovunk megellette azt a kiscsikót. A kiscsikó kell nekem, egyéb semmi!

– Ugyan, te, Miklós, ne kacagtasd magadat! Az a kiscsikó az anyja tejét sem szopta meg, hát mit érnél vele? Az öledben cipeled?

– Ne törődjék vele, édesanyám, én beérem vele!

– Na jól van, Miklós, vedd fel, vigyed, legyen a tiéd, csak tudjál vele élni!

Király Kis Miklós nem várta meg, hogy megvirradjon, azt sem, hogy a vénasszony felöltözzön, odament hozzá.

– Áldja az ég magát, édesanyám!

– Áldjon az ég, Miklós!

Odament a ganéjdombra, a kiscsikót az ölébe vette és vitte. Mikor a kisajtóhoz ért, addigra a vénasszony magára kapott egy kabátot, utána szólt:

– Hozd vissza a kiscsikót, hadd simogassam meg a lábát, hadd nézzem, milyen ló válik belőle!

 

 

 

Súgja a csikó:

– Ne vigyél, mert kiveszi az erőt a lábamból!

– Ha idáig nem volt annyi ideje, hogy megsimogassa, ne simogassa meg ezután se.

Kiértek a vénasszony házából. Azt mondja a kiscsikó:

– Kedves gazdám, Király Kis Miklós! Eddig te hoztál engem, de most tegyél le. A jobb fülemnél van egy zsebkendő, vedd ki, törülgessél meg tetőtől talpig.

Király Kis Miklós odanyúlt, kivett egy zsebkendőt, letörülgette a kiscsikónak minden porcikáját, még a talpát is. Aranyszőrű táltos lett belőle.

– Na – azt mondja –, a zsebkendőt tedd vissza! Most nyúlj a bal fülembe. Ott van egy másik zsebkendő, azzal meg törülgesd meg magadat!

Megtörülgette magát Király Kis Miklós. Vált belőle hét ország vitéze, de olyan erős, hogy a föld meghajlott alatta.

– Na, kedves gazdám, hogy menjek veled, mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Hát úgy, kedves lovam, hogy neked se legyen semmi bajod, meg nekem se!

Felreppent vele a fekete felhőbe, repültek hazafele. Beretvaország felett lenézett Király Kis Miklós. Látja ám, hogy a régi lova ott vérzik a borotvák között. Király Kis Miklósnak igen hullott a könnye, sajnálta a lovát. Az új lova sörényére potyogott a könnye. Azt mondja neki a táltos:

– Mi bajod, Miklós, hogy a könnyedet hullatod rám?

– A régi lovamat siratom. Látod-e, ott fekszik Beretvaországban. Odáig tudott szegény bejönni velem.

– Akkor szálljunk le, és vigyük magunkkal!

– Jaj, kedves lovam, a világért se szálljál oda, hogy a te lábadat is…

– Ne törődj vele, Miklós! Majd mielőtt leszállanék, rálehelek, és egy acélhíd válik belőle!

A ló lejjebb ereszkedett, rálehentett Beretva-, Sarló- és Kaszaországra, acélhíd lett belőlük. Rálépett az acélhídra a lova. Azt mondja neki:

– Na, Király Kis Miklós, szedd csak össze a lovad darabjait, és tedd ide elém!

Összeszedte Miklós. A negyvennyolc lábú táltos kiscsikó rálehentett, vált belőle egy másik negyvennyolc lábú táltos csikó.

A két negyvennyolc lábú táltos csikóval megindult Sárkányországba. Elmentek az aranyforráshoz. Tündér Tercia világszépasszonya éppen akkor merítette a két aranykancsó vizet.

– Na, szívem szép szerelme, Tündér Tercia világszépasszonya! Neki csak huszonnégy lábú táltos csikaja van, de nekem negyvennyolc lábú, nem is egy, hanem kettő! Itt van az egyik, pattanj fel rá, én a másikra, menjünk hazafelé!

– Látom, Király Kis Miklós, vitézebb vagy, mint a sárkány!

Akkor felpattant Tündér Tercia világszépasszonya az egyik lóra, Király Kis Miklós a másikra. A sárkány huszonnégy lábú táltos csikaja tudta, hogy viszik Tündér Tercia világszépasszonyát, hozzáfogott rúgni, vágni, ágaskodni, kapálni. Szalad a sárkány.

– Mi baj, kedves lovam?

– Nincs egyéb baj, viszik Tündér Tercia világszépasszonyát!

– Ihatom-e, ehetem-e?

– Se nem ihatol, se nem ehetel, bármit csinálsz, Tündér Terciát vissza többé sosem hozod, mert nekem csak huszonnégy lábam van, az ő lovának negyvennyolc!

A sárkány nagy dühösen beszaladt a szobájába, fölkötött egy tizenkét mázsás acélsarkantyút, felpattant a lóra csak úgy szőrén, a ló egyik oldalán bevágta a sarkantyút, a másikon kijött. Nem érte volna el Király Kis Miklóst, de Király Kis Miklós két lova megállott. Mondta nekik Király Kis Miklós:

– Meneküljünk, elfog bennünket!

– Ne félj te, amíg engem látsz!

Visszaszólt a negyvennyolc lábú táltos kiscsikó a sárkány csikajának:

– Kedves egy testvérem! Miért tűröd, hogy a huszonnégy fejű sárkány úgy belevágja egyik oldaladba a sarkantyúját, hogy a másikon meg kijön, ne hagyd magad kínozni! Reppenj fel vele a fekete felhőbe, amikor a felhőbe megüti a fejét, ugorj ki a büdös sárkány alól, és a huszonnégy lábaddal úgy rúgd meg, hogy hamva se maradjon.

Úgy is tett a huszonnégy lábú kiscsikó. Felment a fekete felhőig, mikor a felhőbe beütötte a fejét a sárkány, a ló kiugrott alóla. Mikor félútjában esett lefele, akkor a huszonnégy lábú táltos kiscsikó a bevasalt acélpatkójával úgy megrúgta a sárkányt, hogy hamuja sem maradt.

– Na, szervusz, kedves testvérem, jó, hogy megtanítottál, hogy mit kell vele tennem! Igen sokat kínzott már a sarkantyús csizmájával.

– Na, Király Kis Miklós, most már van neked három lovad! Olyan baj nem történhet, amiből ki ne tudnának segíteni, ember nincsen ellened, aki neked véteni tudjon! Most már menjünk el haza!

Akkor elment Király Kis Miklós a Tündér Tercia világszépasszonya lakására. És mikor a világszépasszonya lakására értek, meghívta az egész város lakosságát, és kitűzték a lakodalmat. A lakodalom elmúltával Király Kis Miklósnak eszébe jutott az édesanyja. Fölkeresi, hiszen táltos lovai vannak, hamar odaér. Azt mondta:

– Tündér Tercia világszépasszonya! Szeretsz te engemet?

– Hát hogyne szeretnélek?

– Én az édesanyámat igen régen láttam, nem tudom, azóta él-e, hal-e? Menjünk el az én országomba! Nem tudnánk a lakásodat minden háza népével átvinni az én országomba?

– Dehogynem, Miklós! Nagyon könnyen! Nyúlj fel csak, te magasabb vagy valamennyivel, mint én, a gerendához! Ott van egy aranyszálvessző, vedd le és üsd meg a várnak a négy sarkát! Személyzettel, mindenféle berendezéssel válik belőle egy aranyalma! Tedd a zsebedbe! Felnyergeljük a lovainkat, te felülsz az egyikre, én a másikra, a szobalányom a harmadikra, és megyünk a te országodba!

Úgy is lett. Király Kis Miklós felnyúlt a gerendába, levette az aranyszálvesszőt, megütötte a várnak a négy szegletét, vált belőle egy aranyalma. A zsebébe tette, a három lovat felnyergelték. Felültek a táltos lovakra, elindultak erre a világrészre. Éppen Király Kis Miklós édesanyjának a temetésére érkeztek haza. Király Kis Miklós intett a halotti gyülekezetnek, hogy édesanyját tegyék le, hadd sirassa el, hadd borulhasson a koporsójára. A feleségével együtt elsiratták a halottat. Kérdezték, hogy a rokonok közül él-e még valaki. De olyan sok telt el, hogy Király Kis Miklós famíliájából senki sem maradt. Akkor elővette az aranyalmáját, földhöz vágta, vált belőle egy olyan lakás, mint ott volt, ahonnét idehozták. És Tündér Tercia világszépasszonyával, hogy azt ne mondják, hogy hitetlen laknak együtt, új esküvőt tartottak, egy új lakodalmat, és most is élnek, ha meg nem haltak.

Ennyi volt.

Mikor a cigány vállára vette a botját: „Megyek az Istent megölni!”

Volt egy nagycsaládú cigány. Olyan szegény volt, hogy nem volt neki mit ennie, de gyermeke annyi volt, hogy a számukat se tudta.

– Én csak furfanggal tudok megélni, mert szegény ember vagyok, másképpen nem tudom a gyermekeimet jó módban részesíteni! Megyek az erdőre, csinálok egy olyan botot – azt mondja –, amivel megölöm az Istent.

Mondta neki a felesége:

– Tán elment az eszed, jóember? Hát az Istent meg lehet ölni?

– Ha ennyi gyermeket adott nekem, ennivalót meg nem, akkor én addig nem nyugszom, amíg meg nem ölöm!

Kiment az erdőre, kihúzta a legvastagabb tölgyfát. Lefaragta a héját, gallyát, gyökerét, felvette a vállára, megy, mendegél. Ahogy megy, mendegél az úton a nagy fával, találkozik egy koldussal.

– Hova mégy te szegény ember avval a borzasztó nagy bottal?

– Hát én addig megyek, míg az Istent meg nem ölöm!

– Miért ölnéd meg az Istent, te cigány?

– Azért ölöm meg az Istent, mert annyi pulyát adott nekem meg a feleségemnek, hogy nem tudom még megolvasni se, nemhogy ruhát vagy kenyeret adjak nekik.

Mondta neki a koldus:

– Ne menj, jóember, sehová se! Nézd csak, ott van az a kis asztal, neked tettem oda! Vidd haza, és ne félj semmit, annyi ennivalójuk lesz a pulyáknak, hogy a felét sem bírják megenni! Amikor beviszed a házadba, csak annyit kell mondanod: „Terülj, édes kis asztalom, terülj, finomabbnál finomabb ennivalóval lásd el a családomat!”

– Igaz-e vagy sem? Én most is éhes vagyok! Nem parancsolhatnám neki, hogy legyen rajta ennivaló?

– Na, csak mondd neki, hogy éhes vagy!

Odamegy a cigány az asztalhoz, rácsap:

– Te asztal! Finomabbnál finomabb ennivaló meg innivaló legyen rajtad!

Hát annyi az ennivaló, azt se tudja a cigány, melyikhez nyúljon. Jóllakott, vitte haza az asztalt. De nagyon sok volt a pulyája, a lakása meg kicsi, nem fért be az asztal. A szomszédja egy nagyon gazdag ember volt. Elvitte hozzá az asztalt.

 

 

 

– Komám, amíg megnagyobbítom a kunyhómat, itt hagynám ezt az asztalt nálad, de nagyon vigyázz rá, mert ez olyan asztal, hogyha ráütök és azt mondom: „Terülj, édes kis asztalom, terülj” – mindenféle finomabbnál finomabb ennivaló és innivaló lesz rajta, de sajnos nem fér be a kunyhómba.

– Tedd le, komám, oda az ajtó mellé, a sarokba – azt mondja a gazdag ember –, itt hagyhatod, amíg megnagyobbítod a kunyhód.

Alig várta a gazdag ember, hogy menjen ki onnét a szegény komája, mindjárt rácsap az asztalra, mondja neki:

– Terülj, édes kis asztalom, finomabbnál finomabb ennivaló, innivaló legyen rajtad!

Na, még a szája is tátva maradt a sok finom étel látványától. Hajjaj, a gazdag ember még egyszer rácsapott az asztalra, hogy: „Bújj be!” Elment, kerített egy éppen olyan kis asztalt, mint amilyen a szegény emberé volt. Az igazit meg bevitte egy belső szobába, elrejtette. A szegény ember megtoldotta a lakását. Elment az asztalért, hazavitte, na most aztán jól tartja a gyermekeit. De amikor rávág, hogy: „Terülj, édes kis asztalom, terülj, mindenféle finomabbnál finomabb enni-innivaló legyen rajtad!” – hát az asztal meg sem moccan. Mérgében kapta és összetörte, berakta a tűzbe.

– Énvelem ne játsszon az Isten, megyek, mégiscsak megölöm!

Megint a vállára vette a csülkős botját, és megindult. Megint ott találja a koldust:

– Hová mégy megint, jóember, avval a nagy csülkős bottal?

– Ej, hallod, annyi a gyermekem, mint a hajam szála, nem tudok nekik enni adni.

– Kaptál tőlem egy kis asztalt, nem volt jó?

– Nem, nem adott az semmit! Nekem ne hazudozzon az Isten küldötte! Tán ő küldött téged ide az útra?

– Igen, ő küldött! – azt mondja. – Hanem mondok neked egyet! Itt van ez a szamár, vezesd haza! Ez a szamár aranyat potyogtat! – azt mondja. – Csak mondd neki: „Potyogtass pénzt, szamaram!” Ne félj, potyogtat ez annyit, akkor is elég lesz, ha eszitek a pénzt!

– Ha ez igaz volna!

– Na, mondjad csak neki!

Mondja neki a szegény ember. Hozzáfogott a szamár, potyogtatott egy vékányi aranyat.

– Na, ez jó lesz!

De nem szedett ám föl az aranyból egy darabot se!

– Maradjon csak itt, majd potyogtat nekem otthon, a fene se cipekedik!

Hát ahogy megy haza a szamárral, a gazdag ember kinn áll a kapuban.

– Jó napot, komám!

– Adjon isten!

– Szamarat vettél?

– Azt bizony, komám, de van egy nagy baj!

– Micsoda, komám?

– Nem tudom, hova bekötni. Nem köthetném be hozzád, amíg ólat csinálok neki? De arra kérlek, nagyon vigyázz rá.

– Micsoda szamár ez, komám?

– Ez, komám, pénzt potyogtató szamár!

– Hozd be, kösd oda a ló mellé – azt mondja –, enni is adhatsz neki, ott a széna!

Bekötötte. Elment haza, ólat csinálni a szamárnak. Míg ő az ólat csinálta, a gazdag ember azt mondja a szamárnak:

– Potyogtass pénzt, szamaram!

Potyogtatott neki. Elkötötte onnét, egy másik szamarat állított a helyére. A szegény ember elkészült az óllal, ment a szamárért. Hazavezeti, beköti az új ólba. Mondja neki:

– Potyogtass pénzt, szamaram!

De mondhatta volna a világ végéig, az bizony nem potyogtatott neki semmit. Legföljebb csak olyast, amit minden közönséges szamár tud.

– Na, az Isten csak kibabrál velem mindig – azt mondja –, hát én csak megölöm őt!

Veszi a bünkős botját, nekiindul. Megint találkozik a kéregetővel.

– Jó napot, adjon isten, te kéregető!

– Adjon isten neked is, te szegény ember! Ugyan, hova cipeled megint azt a nagy bünkős botot?

– Gondolkozzál, jóember, ha tudsz gondolkozni! Az Isten mindig ide küld elibém – azt mondja –, egyszer egy asztalt ad, egyszer egy szamarat, hogy élelem lesz, pénz lesz, aztán se pénz, se élelem! Hát megölöm az Istent!

– Azt mondom neked, ne öld meg az Istent! Ott van az a zsák, vidd haza, és vidd be a gazdag emberhez! És ha kérdi, mire használható, mondd neki, hogy asszonyfiatalító. Ne törődj egyébbel semmivel! Majd gazdag leszel te még!

Az ember felkapta a vállára a zsákot, a nagy fát elhajította.

Viszi hazafelé, a szomszédja kinn áll a kapuban.

– Jó napot, komám!

– Adjon isten neked is, komám!

– Mit hozol?

– Hozok egy zsákot!

– Minek neked az a zsák?

– Többet ér ez, mint a te összes vagyonod!

– Hogyhogy, komám?

– Mert ez – azt mondja – asszonyfiatalító! Hogyha tizennyolc évesnek akarom a feleségem, ez tizennyolc évessé teszi!

– Hogyan?

– Mondom neki: bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!

– Van hova tenned?

– Bizony nem nagyon. Jó volna, ha megférne tenálad, míg otthon helyet csinálnék neki.

– Gyere, hozd be, tedd a szegletbe!

Az ember elment haza, és nem csinált semmit, mert a koldus megmondta neki, hogy: „Hagyd a komádnál a botot, és ne törődj semmivel, majd a bot elvégzi a dolgát!”

A gazdag ember alig várta, hogy a szegény ember elmenjen tőle, mindjárt odaszólt a botnak:

– Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!

Bizony, ki is bújt a bot. Ahányan voltak, ki a lányát, ki a fiát, ki az embert, ki az asszonyt fiatalította, bőgtek, mint a fába szorult féreg, szedte-vette őket, ütötte-verte. Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért:

– Menjetek a szegény emberért, hívjátok ide, parancsolja vissza a zsákba a botját, ne ölje meg a feleségem meg a gyermekeimet, hagyja meg az életünket, visszaadom az asztalát, meg a botját, meg a szamarát is!

Akárhova bújtak, a bot mindenüvé utánuk ment és ütötte-vágta őket. Szaladt a szegény ember.

– Állj meg, bot – azt mondja –, be a zsákba!

A botok mind megállottak, visszabújtak a zsákba.

– Hol van a szamaram, hol van az asztalom?

– Ott van, komám, ez volt az asztalod, a szamarad meg az istállóban!

– Na de az még nem elég, hé, hogy a szamarat visszaadod! Ami aranyat idáig potyogtatott neked, azt is add ide, mert ha nem, kiparancsolom a zsákból a botokat!

– Jaj, adom, kedves szomszédom, adom én az aranyat is vele, csak vidd innen a botodat!

A szegény ember összeszedte az aranyakat, hazavitte.

– Na – azt mondja –, kedves feleségem, most már vásárolhatsz kedvedre! Vegyél, amit akarsz, vagy parancsold meg az asztalnak, hogy terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivalók és innivalók legyenek rajtad. Én addig elmegyek, veszek egy nagy portát, ahol bőven megférünk valamennyien, az asztalt is jó helyre rendezhetjük, és a szamarunknak is jó istállója lesz.

Ezzel elment. Az asszony mondta az asztalnak:

– Terülj, édes kis asztalom, finomnál finomabb ennivaló és innivaló legyen rajtad!

Az asztal terült is, még a számát sem tudták a sokféle ennivalónak, innivalónak, ami ott termett rajta. Ettek-ittak. Az ember a városban megvette a legnagyobbik kastélyt. Oda költöztette be az apró rajkóit a legszebbik lakásba. És a gyermekeit olyan ruhákban járatta, hogy a hercegeknek és grófoknak sem volt különb. Megtudta a király, hogy a szegény embernek milyen asztala és milyen szamara van. Küldött érte egy katonát, menjen a szegény ember, hívatja a király! Fel is ment a szegény ember a királyhoz. Mikor felment, a király azt mondja neki:

– Igaz, hogy neked olyan asztalod van, hogy ha ráparancsolsz, finomnál finomabb ennivalóval és innivalóval telik meg?

– Igaz!

– És van egy olyan szamarad is, ha azt mondod neki, „potyogtass pénzt, szamaram”, egy véka aranyat potyogtat?

– Ez is igaz!

– Mondok én neked egyet! Miért laknál te a feleségeddel, azzal a csúnya vénasszonnyal? Nem akarnál inkább a király veje lenni? Nekem három lányom van, válassz közülük egyet, és vedd el feleségül! De előbb hozd ide a szamarat meg az asztalt, utána a vejem leszel!

– Ha a király veje lehetek, akkor idehozom!

Kapta magát, hazament, és azt mondta a feleségének:

– Nem élek tovább ilyen csúnya vénasszonnyal, mint te, hanem megyek, elveszem a király lányát!

– Tégy, amit akarsz, de megbánod még, hogy a király lányát akarod feleségül venni.

– Ne törődj te azzal, viszem a szamarat meg az asztalt!

– Vigyed, amerre akarod, nekünk már van miből megélni!

Az ember a hátára vette az asztalt, és a szamárnak megfogta a kötőfékét, és vezette a királyhoz. A szamarat bekötötték a király istállójába, az asztalt bevitték a szobájába, akkor a szegény embert elkapta két komisszáros, mert abban az időben még nem csendőrök voltak, hanem komisszárosnak mondták azokat, akik az embereket szokták ütni-vágni, hát ezek elkapták, deresre húzták, mert deresnek mondták, amire lefektették. A deresre lefektették az embert, elővették a kancsukát.

– Király akarnál te, hé, lenni?

– Jaj, dehogy akarok, itthagyok én mindent a világon, csak eresszetek utamra, ne verjetek tovább!

Így aztán az embert egy ingben, gatyában kilökték az utcára. Elszaladt haza a feleségéhez. Látszott, hogy jó alaposan összeverték. A felesége megsajnálta. Azt mondta az ember:

– Feleségem, soha többé ki nem lépek a házból avégett, hogy mást szeressek, még ha a király lánya is! De az asztalt meg a szamarat elvették tőlem. Hogy tudnám visszaszerezni?

Mondta a felesége:

– Jóember, van már miből élni! Itt a rengeteg arany és van szép nagy házunk, vegyél földet, és gazdálkodjunk!

A szegény vett egy kis földet, hozzáfogott gazdálkodni. Egyszer kiment szántani a mezőre. Ahogy szánt, déli tizenkét órakor odamegy hozzá egy háromlábú róka. Azt mondja neki:

– Te szegény ember! Hoztál-e sok kenyeret meg szalonnát?

– Annyit hoztam, amennyi nekem elég!

– Énrám nem gondoltál?

– Nem tudtam én, róka koma, hogy te is a világon vagy és találkozol velem!

– Akkor nekem nem hoztál semmit?

– Hát, ha annyira éhes vagy, megfelezzük, amit magamnak hoztam!

– Na, jó anyatejet szoptál, hogy ezt mondtad ki a szádon!

Az ember kapta a kenyerét, elfelezte, és elfelezte a szalonnáját is.

– Na, róka koma, itt a kés és vágd össze!

– Én nem tudom megfogni – azt mondja – a lábammal a késedet, vágd össze, ha jószívű ember vagy, tedd ide elibém, majd úgy megeszem.

A szegény ember összevágta, a róka megette, és azt mondta:

– Adok neked egy tanácsot.

– Mi lesz az, róka komám?

– Öltözzél kereskedőnek. Eridj be a királyhoz! Vigyed azt a zsák botot, amit a kéregetőtől kaptál, amikor meg akartad ölni az Istent! Mondd a királynak: „Felséges királyatyám, tessék szíves lenni asszonyfiatalító botot venni!” A királynak vén már a felesége, szeretné, hogy megfiatalodjon. Azt is mondd, hogy „Akkor tessék fiatalítani, amikor én már elmegyek innét, akkor tessék mondani, bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!” Ne félj, visszaadja a szamaradat meg az asztalodat!

Úgy is lett. Kereskedőruhát csináltatott magának, felment a királyhoz.

– Jó szerencsével, felséges király!

– Hozott a szerencse téged is! Mit árulsz?

Nem ismerte meg, hogy ez az ő majdnem veje.

– Én, felséges király, azért jöttem, mert látom, hogy a királyné idős asszony. Én asszonyfiatalító botokat árulok.

– Igen? Mennyibe kerül belőle egy darab?

 

 

 

– Egy darab nem ér semmit, felséges király! Az egészet meg kell venni, így is csak egy arany az ára!

– Nagy darab arany?

– Hát, mint a fél öklöm!

– Na, nem baj! De ha nem lesz igaz, elfogatlak. Az országból nem tudsz kiszökni, mert le is fényképeztetlek. Hívjátok ide a fényképészt, vegye le, hogy ne tudjon elbujdosni!

Lefényképeztette a király, hogy mindenütt megismerjék, el ne tudjon bujdosni.

– Hogy kell használni a botodat, magyarázd meg!

– Azt mondja neki királyatyám: „Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!” Ne féljen semmit, öt percen belül tizennyolc éves lesz a felesége!

Elment az ember. Alig várták, hogy a kerítésen kívül érjen, a király türelmetlenül odaszólt a zsáknak:

– Bújj ki, botom, a zsákból, fiatalítsd az asszonyt!

A zsák végeslen-végig hasadt, a botok mind kiugráltak. De nemcsak az asszonyt fiatalították ám, hanem a királyt is. Bőgött a király, mint az oroszlán.

– Gyere vissza, te kereskedő, vidd el a botodat, mindent megadunk, amit kérsz, csak hagyd meg az életünket!

A szegény ember visszament:

– Nem úgy van az, király! Elvetted a szamaramat meg az asztalomat! Amíg vissza nem adod, üttetlek a bottal!

– Gyere hát, vigyed a szamarad, vigyed az asztalt, csak mondd a botnak, hogy álljon meg!

– Állj meg, bot, elég volt! Bújjatok vissza a zsákba!

Belebujkáltak a zsákba a botok. A király megijedt. Visszaadta a szamarat, az asztalt. A szegény ember hazavitte.

Azt mondja otthon a felesége:

– Hékám, nekünk nem volt hét országra szóló lakodalmunk! Hívjuk össze a lakodalmas népet, mulassunk egy nagyot annak örömére, hogy gazdagok lettünk!

– Jól van, hékám, ezt megtehetjük!

Akkor az ember kerített két vőfélyt, aki a községet bejárta. Összehívták a népet, papot is vittek a házhoz. És állott a nagy lakodalom, húzta a banda. Főzni-sütni nem kellett, mert az asztalról mentől többet levettek, annál több termett rajta. Nem kellett főzni semmit se. Azóta is emlegeti a nép, hogy olyan lakodalomba’ sosem voltak, mert ott, amire rágondoltak, ott azt lehetett enni-inni.

Az ember pedig él boldogul, feleségestül, ha még meg nem halt.

Az aranygerlice

Egy nagy királyi fővárosban élt egy szegény favágó. De annyira szegény volt, hogy a világon semmije se volt. Megnősült, és született egy kislányuk. Nagyon szép kislány volt, a szépségénél csak a szegénysége volt nagyobb. Ráadásul árván is maradt, mert az apja meghalt. Az anyja is mindig gyengélkedett, nagyon nehezen nevelte a lányát, mert alig volt keresete. Abból csurrant-cseppent valami, hogy ősszel, amikor a rizst learatták, kiment a rizsföldre, és összeszedte az elszórt kalászokat. Eljárt takarítgatni is, meszelni, mosni, amire éppen szükség volt. Egy rissz-rossz, csepegő házban laktak, nagy ínségben. A tüzelőjüket erdőről, mezőről szedegették, egy kis bogáncskórót, egy kis fagallyat, ami éppen akadt. Mikor a kislány tizennégy éves lett, megint elmentek a rizsföldre kalászt gyűjteni. Senki tulajdonos nem bántotta őket, csak egy gazdag asszony mondta nekik: „Takarodjatok a földemről!” Így is összegyűlt kétkilónyi rizs. Az asszony otthon kiterítgette egy ponyvára száradni, mondta a kislányának:

– Én visszamegyek kalászt szedni, te meg, kislányom, üljél a ponyva sarkára, vigyázz, hogy a madarak meg ne egyék a rizst, mert keservesen szedtük össze a sárból.

A kislány megfogadta az anyja szavát. Odaült egy vesszővel a ponyva sarkára, elijesztgette a madarakat, mikor mentek volna a rizst megenni. De egyszer csak egy aranygerlice szállott a ponyvára, s hozzáfogott a magot enni. A lány elbámult a szépségén, és elfelejtette elkergetni. Amikor már jó sok magot megevett a gerlice, azt mondta neki a lány:

– Hallod-e, te gerlice! Ne edd meg a rizsünket! Keservesen szedtük össze sárból, vízből. Azért szárítgatjuk, hogy lisztünk legyen belőle, egyebünk sincsen, nagyon szegények vagyunk, s te ezt is megeszed előlünk?

Mondta neki az aranygerlice:

– Engedd, kislányom, hadd egyek még, hadd lakjam jól! Ne félj, megfizetek érte!

– Van pénzed? – kérdezte a kislány.

– Gyere ki a város végére, van ott egy gesztenyefa. Azon a gesztenyefán lakom egy aranyos várban, gyere fel hozzám, megkapod a rizs árát!

 

 

 

Alighogy elment a gerlice, hazajött a lány anyja. Összekaparták a rizst, bevitték a házba. A lány türelmetlenül várta, hogy kimehessen a város végére, megkeresni a gesztenyefát, amelyiken az aranygerlice tanyázik. De nem mondott az anyjának egy szót sem, hátha nem ad semmit a gerlice, s akkor őt megveri az anyja, mert nem vigyázott jól a rizsre. A lány kiment a város végére. Látta, van ott egy terebélyes gesztenyefa, a tetején egy aranyvár. Megállt alatta, nézett felfele a fára. Hát egyszer csak nyílt az ablak, kinézett rajta az aranygerlice. Leszólt:

– Itt vagy, lányom?

– Itt vagyok!

– Milyen létrát engedjek le neked? Ezüstöt, aranyat vagy rezet?

– Szegény lány vagyok, jó nekem a réz is, azt se bánom, ha falétrát engedsz le, akkor is felmegyek, csak fizess valamit, amiért megetted a rizsünket!

A gerlice egy vont aranyból készült létrát engedett le a lánynak. Felment a gerlice lakásába, és csak bámulta a pompát, a szemét is alig tudta nyitva tartani a nagy ragyogásban. A gerlice megparancsolta a szakácsnéjának:

– Tizenkét fogásos vacsorával lásd el a kislányt!

Megkérdezte a kislánytól:

– Milyen tányérból akarsz vacsorázni, kislányom? Ezüstből, aranyból vagy rézből?

– Jó nekem a réz is, szegény lány vagyok, nincs módom válogatni, megeszem a vacsorát cseréptányérból is!

Aranytányért, arany evőeszközt tett a szakácsné a kislány elébe, mert így parancsolta az aranygerlice. Tizenkét fogásos vacsorát kapott. A végén finom tokaji bort tett a szakácsné az asztalra. Töltött a lánynak egy decis pohárral, de a kislány még soha nem ivott bort, nem akarta elfogadni. Azt mondta:

– Berúgok tőle, hogy megyek akkor haza?

– Nem kell mindet meginni, csak kóstold meg, hogy milyen finom borom van!

A kislány belekóstolt a borba, az aranygerlice meg átküldte a szakácsnéját a szomszéd szobába.

– Van ott három doboz a sifon tetején, vedd le és hozd ide!

Bement a szakácsné, a sifon tetejéről levett három dobozt, egy kicsit, egy nagyobbat, meg egy még nagyobbat, odatette őket a kislány elé.

– Kislányom, itt van ez a három doboz. Válassz közülük egyet, és vidd magaddal! De az úton fel ne nyisd a világért sem, otthon az édesanyáddal kettesben bontsátok fel, akkor majd meglátod, hogy mi van benne.

A kislány ránézett a három dobozra.

– Én szegény lány vagyok, jó lesz nekem ez a legkisebb is!

– Jól van, lányom, ha az kell, vidd azt!

Beletette a kislány a legkisebbik dobozt a kötőjébe, elindult lefelé a létrán, de a kötője el volt szakadva, félt, hogy kiesik belőle a doboz, a fél kezével szorította. Így nem tudott a létrán kapaszkodni. Odaszólt a gerlicének:

– Hallod-e, te gerlice! Nem tudok lemenni a létrán, mert fognom kell a dobozt. Nem lennél olyan jó hozzám, hogy a szakácsnéval leküldenéd utánam, hogy el ne essek? Ha eltörne valamim vagy megütném magamat, hogyan gyógyulnék meg, nincsen nekünk pénzünk orvosra.

A gerlice azt mondta a szakácsnénak:

– Eredj csak, fogd meg a kislány kezét, le ne essen a létráról! És vidd le neki a dobozt, add a kezébe, hadd menjen hazafele, mert esteledik már.

A szakácsné lesegítette a kislányt a létrán, a kezébe adta a dobozt.

A kislány nagy örömmel vitte haza a dobozt. Az anyja azt kérdezte:

– Hol voltál, kislányom?

– Édesanyám, bevallom a bűnömet! Amikor a rizsre vigyáztam, megőriztem minden madártól, de idejött egy aranygerlice a ponyvára, én még olyan szépet soha életemben nem láttam, elbámultam, és az aranygerlice jó sokat megevett a rizsből. Azt mondtam neki: „Ne edd meg a rizsünket, mert nekünk másunk sincs, mi lesz télire?” Azt mondta: „Hadd egyek belőle, kislányom, majd megfizetek érte!” Elmentem hozzá. Ezt a dobozt adta, azzal, hogy együtt bontsuk fel édesanyámmal. Azt mondta, ami benne van, az a rizs ára!

Az asszony az asztalra tette a kis dobozt, elővett egy bicskát, levágta róla a zsinegeket. Felnyitotta a doboz tetejét, belenézett, finom drágakövek voltak benne, az asszony nem tudta, mennyit érhetnek. Alig várta az asszony, hogy megvirradjon. Egy marék drágakövet elvitt az ékszerészhez.

– Mennyiért váltanád be nekem ezeket a köveket?

Az ékszerész gyanakodott:

– Nem lopta maga ezeket a finom köveket?

– Dehogy loptam, az aranygerlice adta a lányomnak. Nemcsak ennyit adott, hanem egy egész dobozzal!

– Ha nem lopott, beváltom! Tegye csak le ide az asztalomra, hadd számítsam ki, hogy mennyit érnek!

 

 

 

Az ékszerész nem akarta becsapni az asszonyt. Az összes pénzét leszámolta az asszony elé, még kétszáz forinttal adós is maradt. Kapott az asszony vagy egymillió aranyforintot.

– Na, nénikém, itt van a pénze, most már jobb lesz nekem is az üzletem, mert ezeket a finom drágaköveket fogom feldolgozni. De ne híresztelje senkinek, hogy ékkövei vannak, mert én, ha összegyűlik a pénzem, mind megveszem magától!

Az asszony a kötőjébe tette a sok aranypénzt, és elindult haza. Útközben bement az üzletbe, finom ruhát és finom cipőt vett a lányának, mindennel ellátta. Mondta neki:

– Na, kislányom, most már öltözz fel, mától kezdve nem kell nélkülöznünk, nem kell többé mosni járni. Még adósom is maradt az ékszerész kétszáz aranyforinttal. Azt mondta, a többi követ is be fogja váltani.

A kislány örömében nem tudta, sírjon-e, kacagjon-e. Hamar híre futamodott a városban, hogy az aranygerlice nagy értékű ékkövekkel ajándékozta meg az asszonyt. Az asszony akkor már lakás után járt, hogy a rossz házikójuk helyett, amelyben csak árendában laktak, s amikor nagy eső esett, teknőket meg tálakat kellett rakni a csepegések alá, vegyen egy másikat. Kereste, hol van egy szép lakás eladó. Talált egy négyemeletes házat, megvette. Még így is sok pénze maradt abból, amit az első beváltásnál kapott. Nem nélkülözött semmiben, úgy élt, mint valami méltóságos asszony. A lánya is kijárt a városba, a legények csak bámulták, mert drága ruhákban járt, meg anélkül is nagyon szép volt. Megtudta egy gazdag asszony – ugyanaz, aki elzavarta őket a rizsföldjéről –, hogy mennyi drágakövet kapott a szegény lány azért a kis rizsért az aranygerlicétől. Volt egy büszke lánya, azt mondta neki az anyja:

– Na, lányom, most nem kétkilónyit, hanem két vékára valót teszünk ki a ponyvára, ülj oda a sarkára, és semmiféle madárnak ne hagyjál belőle enni! De ha idejön az aranygerlice, ehet, amennyit akar, de mondd neki, hogy fizessen meg érte! Hátha mi is olyan gazdagok leszünk, mint az a szegény asszony!

Az asszony leterített egy óriási ponyvát az udvarra, kétvékányi rizst öntött rá. A lánya egy vesszővel a sarkára ült. De az elkényeztetett, hiú kislányka elunta a várakozást, az oldalára dőlt és elaludt. Míg aludt, mindenféle arra járó madár vidáman lakmározott a rizsből. Délutánra egy félmaréknyi maradt belőle. Megérkezett az aranygerlice és hozzáfogott enni. De alig vett fel három szemet, a büszke kislány fölébredt.

– Na, megetted a rizsünket, most már fizess meg érte!

– Jól van, lányom, megfizetek! Itt lakom a város végén, egy gesztenyefán van a lakásom. Gyere el oda, ott megfizetek neked!

A büszke lány cifrán felöltözött, és elment a gesztenyefa alá. De nem várta meg, hogy a gerlice kinézzen az ablakon, hanem felkiáltott:

– Itt vagyok, gerlice, jöttem a fizetségért!

– Jól van, lányom! Mondd, milyen létrát engedjek le neked? Ezüstöt, aranyat, gyémántot?

– Engedd csak a legszebbiket, mert én gazdag lány vagyok! – mondta.

De bizony egy penészfoltos rézlétrát engedett le neki az aranygerlice, maradjon csak szégyenben, nem érdemel ő olyan szép létrát, mint amilyenen a szegény lány ment fel. Odafönt nem teríttetett neki asztalt, hanem mérgesen azt mondta a szakácsnéjának:

– Van a sifon tetején három doboz, hozd ide, tedd le az asztalra!

Behozta a szakácsné a három dobozt, letette a lány elé.

– Na, lányom, amiért pár szemet ettem a rizsetekből, választhatsz a három doboz közül, vidd, amelyik tetszik!

A lány látta, hogy a legnagyobbik doboz akkora, mint a fél asztal.

– Gazdag lány vagyok, nekem a legnagyobb doboz jár!

– Jól van, lányom, vidd magaddal!

Azt mondja a lány:

– Nem tudom levinni a létrán, segítsenek!

– Te választottad a legnagyobbat, vidd csak, ahogy tudod!

A lány félig már lement a létrán, amikor a doboz kiesett a kezéből. Utánakapott, és leesett a létráról, kettétört a bal karja. Megfogta a dobozt a jobb karjával, magához szorította, elvitte haza, letette az asztalra és jajgatott.

– Mi van veled, micsoda nagy dobozt hoztál ide? – kérdezte az anyja.

– Jaj édesanyám, az aranygerlice megette az összes rizsünket, cserébe adta ezt a nagy dobozt. De szerencsétlenül jártam, mert a várból lejövet leestem a létráról, és eltörött a karom.

– Na, nem baj, ha eltörött, az a fontos, hogy hazahoztad ezt a nagy dobozt! Ebben biztos több gyémántkő van, mint a szegény lányéban volt! Bontsuk csak fel!

A lány jajgatott, de az anyjától jajgathatott, amennyit csak akart, mert ő csak a zsákmánnyal foglalkozott. Majd megette a kíváncsiság, hogy mi van a dobozban. Hozzáfogott, bicskával levágta a zsineget. Leemelte a doboz tetejét. Tele volt kígyóval, sorjáztak kifelé, egy a más után, mennél jobban menekültek kifelé a lakásból, annál több lett a kígyó. Az egész lakást elörökölték a kígyók, nemcsak az övéket, de még az első és a hátulsó szomszédnak is el kellett menekülnie, otthagyni csapot-papot, mert a kígyók annyian voltak, mint a fűszál a mezőn. Az asszony semmijét sem tudta kimenekíteni a lakásból. A lánya kórházban, a pénze meg ottmaradt a kígyókkal teli lakásban.

Így az asszony meg a lánya olyan szegények lettek, hogy most már ők jártak máshoz mosni és takarítani, hogy meg tudjanak élni. A szegény lány meg olyan gazdag lett, hogy az egész ország fiatalsága mind őt szerette volna feleségül venni. A végén egy hercegnek a fia vette feleségül. Megesküdtek, magukkal vitték a lány anyját is, és boldogan éltek, mert igen szerették egymást.

Egyszer a gazdag asszonyból lett szegény asszony elment hozzájuk, hogy fogadják meg takarítónőnek. A valódi szegény asszony azt mondta neki:

– Egyszer a rizsföldeteken egy félmaréknyi rizst szedtem össze a sárból, és te letétetted velem, azt mondtad, a te földed termette. Most én segítselek a bajban? Idáig pompában éltél, mindenben dőzsöltél, én meg szegénykedtem. Akin csak lehet, mindenkin segítek, de téged semmivel nem ajándékozlak meg, mert letétetted velem a sárból fölszedett rizst.

Még az asszony el sem ment, jött egy kéregető, akinek a háza leégett. Azt mondta:

– Méltóságos asszony, ha Istent hiszen, méltóztasson engem valamivel megsegíteni! Szegény ember vagyok, egyetlen kis házikóm volt, az is leégett!

– Jó helyre jött hozzám, bácsikám, csak ha szólít engem valaki, szólítson a tisztességes nevemen, vagy mondja, hogy a herceg anyósa! De ezt a nagy titulát nem szeretem, mert én egy szegény favágó embernek voltam a felesége. Meghalt korán, özvegyen maradtam, én a titulára nem vágyok! Mondja meg, mekkora volt a háza! Egy mesteremberrel számoltassa ki, hogy mennyibe kerülne! Mindenben segítek, hogy legyen magának lakása, mert magamról tudom, milyen egy csepegős, csorgós lakásban lakni, teknőket, tálakat, fazekakat kirakni, hogy ne csepegjen a víz a nyakunkba. Én tudom a szegénységet, nagyon jó szívvel segítek!

Az ember kiszámoltatta egy mesteremberrel, mennyibe kerülne a ház újjáépítése. Az asszony azonnal kiolvasta a pénzt a szegény embernek. Több szegény is ment hozzá segítséget kérni, segített mindenkinek.

A lánya jól élt az urával, csak a hercegi rangot nem szerette. A herceg hajlott a felesége szavára, eltörölte a hercegi rangot. Azt mondta:

– Engem ne szólítson senki sem hercegnek, mert a feleségem ki nem állja a rangokat, azt szeretném, hogy engem mindenki tegezzen!

Így hát a herceget attól kezdve tegezték, még az újságban is kinyomatta, hogy őt senki többé ne szólítsa hercegnek. S ha valakinek valami baja van, azon segít, ha tud. Mentek is hozzá naponta, de jutott mindenkinek az aranygerlice gyémántköveiből meg a herceg vagyonának a jövedelméből.

Egyszer azután kitört a világháború. A világháborúban a népfelkelők legyőzték a királyi pártot. Az urak, hercegek, grófok, bárók elmenekültek, de a herceg, aki vállalta a tegeződést mindenkivel, és a hercegi rangjáról is lemondott, ő ott maradt. Amikor a felkelők megalkották a törvényeket, kérdőre vonták:

– Akárhogy is, ez hercegi család!

De az egész város, sőt nemcsak a város, hanem a körzetben is mindenki a pártjára állott.

– Csak a neve herceg, de mindig segített a szegény embereknek, és mindig szerette a népet, és nem is hagyta magának azt mondani, hogy herceg.

A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották.

Az átkozott király, aki senkinek se hitt

Az átkozott királynak, aki senkinek sem hitt, született egy fiúgyermeke. Bement hozzá a szobájába egy szolgálólány:

– Felséges királyatyám, a feleségének fiúgyermeke született.

Fölkapta az asztalról a pallosát, a bejelentő után vágta. Azt mondta neki:

– Hogy’ születhetett volna a feleségemnek fiúgyermeke, amikor nem láttam, hogy kikerekedett volna a hasa!

A lány a gangról visszakiabált neki:

– Csak tessék bejönni és megnézni!

– Na, bemegyek veled! De ha nem igaz, már faragtatom is az akasztófát és felakasztatlak, velem nem járatod a bolondját!

– Micsoda ember maga, felséges királyatyám, hogy földön járó embernek a szavát el nem hiszi – felelte a lány –, nem is tudom, hogy magát meddig tartják itt királynak, és egyáltalán hogy választhattak maguk fölé ilyen embert!

– Ejnye, de gorombán beszélsz velem, te lány! Ki a te apád, hogy így mersz velem beszélni?

– Megmondhatom! Egy kútmester! Nagy úr az én apám, mert vizet kerít a föld alól. Szomjan halna a király, ha az én kútmester apám nem volna!

– Szeretnék meggyőződni az apád tudományáról! Hívd ide elibém, hadd lássam, mit tud, addig megnézem, igaz-e, hogy kisfiam született!

– Felséges királyatyám, makacs maga, mint az öszvér.

– Na, gyere, menjünk, lássuk, hogy igazat mondasz-e?!

Bement a király a felesége szobájába. Látja, hogy a királyné az ágyon fekszik. Mellette van a szülésznő, és már be is pólyálták a kisgyermeket. Azt mondja a bábának a király:

– Te bábaasszony! Bontsd ki a pólyát, meg akarom nézni, hogy tényleg fiú-e? Ha fiú, egy nagy arannyal tüntetlek ki, és minden hónapban magas fizetést kapsz tőlem.

A bábaasszony a kisgyermeket elvette a királyné mellől, feltette az asztal közepére, és kigöngyölte a pólyából. Azt mondja a király:

– Na, te bábaasszony, elnyerted a nagy aranyat, azonnal telefonálok az aranybányába, hogy öntsenek egy akkora aranyérmet, hogy a fél oldaladat húzza félre, mikor mégy az úton!

– Felséges királyatyám – mondta a bábaasszony –, jó lesz kisebb is, hogy ne akadályozzon a járásban. Sok asszonyon kell segítenem, egyiktől a másikhoz kell mennem. Ha félrehúzza a nagy arany az oldalamat, nem tudom elvégezni a munkámat.

– Asszony, amiért így válaszoltál, nemhogy aranyat meg havi fizetést nem kapsz, hanem akasztófán végzed!

– Tegyen, amit akar! Kezében a hatalom, látom!

– Te lány! Üzentél már apádért, hogy jöjjön elibém az a kútmester, aki a föld alól a vizet elő tudja teremteni?

– Még nem üzentem, felséges király, személyesen megyek érte.

– Azonnal eridj! Amikor ezt a bábát felakasztatom, akkorra az apádnak is a nyakára kerül a kötél, mert nem hiszem el, hogy a föld alól vizet tud teremteni.

– Pedig, királyatyám, hiszi, nem hiszi, az úgy van! Maga olyan hitetlen ember, hogy csak azt hiszi, amit a két szemével lát!

– Mindenféle pletykadolgot nem hihetek el! Hogy’ lehetnék én hét ország királya, ha minden szónak meghajlanék? Hányszor volt már vitám különböző emberekkel, és mindig nekem lett igazam!

– Igen – felelte a lány –, mert a kezében a hatalom! Magának könnyű, megvan a királyi fizetése és nagy úr! Akire megharagszik, felakasztatja! Ezt a szegény szülésznőt is, amiért azt mondta, hogy az arannyal ne húzassa félre az oldalát, fel akarja akasztatni? Hát azt hiszi maga, hogy nincs Isten az égben?

– Na, lányom, most már ne is menj apádért! A te nyakadba kerül a kötél, ha te itt az Istent emlegeted! A földön én vagyok az isten, nem ismerek senkit felettem!

– Én meg hiszem, hogy van Isten az égben, és magát nem ismerem el Istennek, hiába uralkodik az egész világ felett!

– Ha ezt állítod, bizonyítsd be! Mivel tudod bebizonyítani, hogy nálam nagyobb úr is van a világon?

– Hát ha királyatyámnak arra van szüksége, én megtehetem – azt mondja –, a tűzhelyből kiveszek egy marék hamut, a királynak megmutatom, hogy ez csak hamu, és akkor felsóhajtok Istenhez, és az Isten engem meg fog áldani, ahány szem hamu lesz a tenyeremben, annyi tetű válik belőle! És akkor a király szeme közé lököm, a sok tetű annyira összemarja, hogy olyan lesz az arca, mint a himlősöké!

– Na, te lány, ha ez igaz lesz, elhiszem, hogy van felettem nálam nagyobb úr is, de ha nem igaz, nemcsak hogy felakasztatlak, hanem még porrá is égettetlek!

– Ha nem úgy lesz, ahogy mondtam, tegyen velem, amit akar.

Akkor a lány a tűzhelyből kivett egy fél marék hamut. Letérdepelt a király előtt, és felfohászkodott az Úristenhez.

– Édes jó Atyám, azt óhajtom tőled, bizonyítsd be, hogy nem ez a király a legnagyobb úr a világon, nem ő uralkodik ég és föld felett. Hoztam a tűzhelyből egy fél marék hamut. Ahány szem hamu van a kezemben, annyi tetű legyen belőle, hadd lökjem a király arcába, hogy rágják össze! Legyen olyan, mintha himlős lett volna!

Mire ezt a lány térden állva elimádkozta a Jóisten előtt, már mozgott is a tetű a kezében. Odamutatta a királynak.

– Nézze meg a király, hogy igaz, amit mondok!

Szemközt vágta a királyt a marék tetűvel. Kapkodott a király erre is, arra is, mindenfele csípte neki.

– Hallod, lányom, mindent teljesítek, amit kívánsz, mert be tudtad bizonyítani, hogy felettem nagyobb úr is van, mint én vagyok! Csak kapard le rólam a tetveket, gyógyítsd ki a bőrömet!

A lány kapta magát, elővett egy tollseprűt, leseprette a port a király arcáról. Mert akkorra újra porrá váltak a tetűk. A király elismerte, hogy van Isten, és azt mondta a lánynak:

– Na, lányom, most már ne is hívd apádat, most már elhiszem, hogy van, aki énfelettem uralkodik, és apádnak is elhiszem, hogy vizet tud teremteni a szomjazó embereknek!

 

 

 

– Felséges királyatyám, az apámnak igen csekély fizetése van és sokan vagyunk testvérek, nehéz a megélhetésünk. Nem kérek egyebet a királytól, csak tegye meg nekünk, hogy a magunk földjében munkálkodhassunk, tudjuk a kenyerünket megkeresni két karunk után, hogy éhezni ne éhezzünk, ruházatunk rendes legyen, és legyen járó jószágunk, amivel a földet megműveljük, meg egy fejőstehenünk, egy kocadisznónk, hogy fialjon, és télire tudjunk magunknak disznót hizlalni!

– Jól van, lányom, teljesítem a kérésedet. Eredj haza és mondd apádnak, adok neki egy felnyergelt paripát. Üljön a hátára, és amennyi földet reggeltől estig körül tud lovagolni, azt mind neki adom! Drótkerítéssel húzatom nektek körül, s amíg éltek, semmiféle adót nem fizettek utána, és ahány testvéred van, annyi szobás lakást csináltatok nektek, hogy legyetek boldogok, mert bebizonyítottad, hogy nagyobb úr is van felettem, mint én vagyok!

El is ment a lány az apjáért, mondta neki:

– Édesapám, a király hívatja! Egy felnyergelt paripalovat ad magának, és amekkora darabot körüllovagol reggeltől estig, azt a király drótkerítéssel húzatja körül, és az a föld mind a mienk lesz, adót sem kell fizetnünk utána. Egy szemig a miénk lesz, amit terem. És ad hozzá igavonót, hogy tudjuk mivel megszántani, egy fejőstehenet, egy kocadisznót, hogy a szaporulatából minden esztendőben hízót ölhessünk!

– Ó, lányom, dehogy megyek én annak a kegyetlen embernek a színe elé, aki soha éltében senkinek egy szavát el nem hitte.

– Édesapám azt gondolja, hogy még most is olyan kegyetlen ember? Már nem az! Megtért, elismerte, hogy van Isten, mert Isten meghallgatott engem, és a hamut tetűvé változtatta. Szemközt vágtam vele. Le is sepertem az arcáról, most meg mennem kell kigyógyítani őt, mert rajtam kívül nincsen orvos, aki a tetű rágta sebet be tudja gyógyítani. Hiszen ezért adja nekünk ezt a nagy ajándékot. Ráadásul ahányan vagyunk testvérek, annyi szobás lakást csináltat nekünk, hogy mindenkinek legyen külön szobája.

– Lányom, elköszönök a gyermekeimtől, mert tudom, azért hívat a király, az a kegyetlen ember, hogy felakasztasson, te csak félrevezetsz engem!

– Ej, édesapám, miért gondolja, hogy ellensége vagyok, hogy rosszat akarok magának! Csak egész bátran menjen a királyhoz, jelentkezzen nála. A kastély elé hozatja magának a lovásszal a lovat. Üljön fel rá és menjen! De gondoljon rá, hogy reggeltől estig nem állja meg éhen-szomjan! Tegyen a zsebébe kenyeret, szalonnát, egy kis üvegbe töltsön pálinkát, hogy ehessen-ihasson a ló hátán.

– Igazad van, nem is állok meg egy percre sem a lóval, hogy mentől nagyobb területet tudjak körüllovagolni, ha ugyan igaz, amit mondasz!

– Úgy van az, édesapám, ahogy mondom! Én is igyekszem vissza a királyhoz, keresek valami gyógyító szert, ami begyógyítja az arcát, nehogy bosszút álljon rajtam, vagy valamiképpen visszavonja a szavát!

A lány el is ment, és bejelentette a királynak:

– Felséges királyatyám, igen csúnya az arca, mert a tetű összerágta!

– Bizony, lányom, nagyon viszket minden testrészem. Szeretnék újra olyan szép ember lenni, mint voltam! Ha kigyógyítasz, a fiamhoz adlak feleségül, te leszel a király menye! De ha nem, bizony haragudni fogok rád is meg a családodra is!

– Felséges királyatyám, hallottam az ígéreteit, jön is már apám, nyergeltetheti a lovat!

– Már két órája várja a lovász. Ha apád ilyen hanyag ember, hogy órákat késik, százezer hold földdel kevesebbet tud körüllovagolni estig, de én arról nem tehetek, az az ő hibája!

Erre a szóra az ember is megjelent, mert látta, hogy a lánya a gangon a királlyal beszélget.

A lovász felsegítette a lóra. Az ember lovagolt reggeltől sötét estig, már tizenegy óra is volt, mire hazakerült. A lova patkója helye mindenütt meglátszott. A király megparancsolta a mesterembereknek, hogy amerre a ló elment, állítsanak vasoszlopokat, húzzanak kerítést.

A lány meg útnak indult. Kérdezi tőle egy vénasszony:

– Hova mégy, te lány, ilyen búsan?

– A királyunknak a tetű felette az arcát! Valamiféle gyógyító szert keresek, amivel meggyógyíthatnám. Azt ígérte, ha kigyógyítom az arcát, a fia elvesz feleségül!

– Lányom, én szegény asszony vagyok, de tudok neked olyan hintőport adni, hogyha behinted vele a király arcát, két órán belül olyan szép lesz, hogy a nap is megáll a csodálatára! De nehogy azt gondold ám, hogy ingyen adom!

– Mondja meg, nénikém, hogy mit kér, csak hamar, mert a királynak nagy a fájdalma!

– Amikor a király menye leszel, jogod lesz mindenbe beleszólni. Én életemben ahányszor egy kötél gallyat vittem az erdőből, a kerülő mindig megfogott, és vagy elvert a nádvesszőjével, vagy pedig három-négy napra a tömlöcbe zárt azért a kötél száraz gallyért.

– Hiszen ha csak ilyen csekély a kérése, ennél többet adok magának, ha a király menye leszek.

– Mivel ajándékozol meg, halljam!

– Ameddig belát ebbe az erdőbe, ott üttessen le egy karót, odáig az erdő a magáé lesz, és annyi fát vitethet haza, amennyit csak akar. Felébe hazaviszik, felébe felvágják, úgyis a magáé marad a negyede!

– A hazahozásban nem lesz hiba, kedves lányom! Vannak nekem jó embereim a faluban, mert én igen sok embert kigyógyítottam, jósló kuruzsló asszony vagyok, mindenféle bajra tudok orvosságot. Látod, az a fű, az a borzaskás levelű ott előtted, ni, az is orvosság, csak nem tudjátok, hogy mire jó! Hogyha valaki rühes, s azt a füvet megfőzi és megfürdik a levében, a rüh két napon belül letisztul róla. Kétszer kell megfőzni, és kétszer kell megfürödni benne.

– Jaj, istenem, mért nincs nálam egy notesz, hogy felírhatnám, amiket mond!

– Hiszen, lányom, te királyné leszel, ne kapjál te az ilyenen! Te nem leszel rászorulva, hogy kuruzsló legyél, még elvennéd a kenyeremet, már bánom, hogy ennyit is elmondtam. Mert, lányom, a szegénynek is meg kell élnie valahogy! Te királyné leszel, éljél csak boldogul a királyságodból, én pedig megélek a kuruzslásomból!

– Na, jól van, édesanyám, adja a hintőport, s ha sikerül, magáé az erdő, ameddig a szemével belát!

– Ha ez nem sikerülne, akkor gyere csak vissza hozzám, itt lakom ebben a kis házban, az erdő szélén. Azért csináltattam ide a házamat, mert sose tudtam idáig annyit keresni, hogy fát vegyek. Innen könnyebb volt belopódznom az erdőbe egy kis fáért.

Akkor egy marék port belekötött egy zsebkendő sarkába, és odaadta a lánynak. A lány hazament a királyhoz.

– Felséges királyatyám, tessék csak megmosdani, hadd legyen egy kicsit vizes az arca!

A király kapta magát, maga elé tette a lavórt, jól megszappanozta kezét, és bemázolta az arcát szappanos vízzel. A lány elébe állott, és szemközt csapta a porral. Öt percen belül olyan gyönyörű ember lett a király, hogy a lakásában lámpát sem kellett gyújtani, úgy fénylett az arca. Abban az időben még nem találták fel a villany- és gázlámpákat, csak gyertyával vagy házi lámpával világítottak. De akármilyen sötét volt, éjjelenkint a király udvarán nem kellett gyertyavilágot gyújtani, úgy világított a király, hogy a fényénél a kocsisok meg tudták itatni a lovakat. Ilyen szép ember lett a király! Bement a feleségéhez, hogy megvigasztalja, odaállott az ágy mellé, a királyné ránézett. Azt mondja:

– Mi történt, szívem szép szerelme, hogy ilyen gyönyörű szép ember lettél?

– A Jóisten küldte ezt a lányt, a kútmester lányát, mivel bebizonyította, hogy van felettem nagyobb úr, hamut vett ki a tűzhelyből, szemközt vágott vele, és a tetűk engem összeettek. Utána találkozott valami kuruzslónővel, hozott tőle olyan port, hogy meggyógyultam tőle, kisimult az arcom, olyan szép ember lettem, hogy a fényességemtől éjszaka is világos van a szobában, és ha kiállok az udvarra, a kocsisok megitathatják a lovakat, nem kell nekik gyertyát gyújtani.

Az asszony azon töprenkedett, hogy az urát elszeretik tőle, mert gyönyörű szép ember, a lányoknak nagyon fog tetszeni.

– Küldd ide, kedves uram, azt a lányt, aki neked ezt a port szerezte!

Na, felhívatta, bement a lány a szobába:

– Hogy hívnak, lányom, mi a neved?

– Én a kútmester lánya vagyok, Julcsa!

– Maradt-e abból a porból, amivel a királyt szemközt csaptad?

– Maradt, van még a zsebkendőm szegélyében egy kevés. Talán a felséges királyné is akarna belőle?

– Hát bizony, lányom, ültessél csak fel, fogd meg a kezemet, és csapjál vele szemközt! Ha az uram szép ember, én is hadd lennék szép asszony, ha ő ajándékot adott neked érte, nekem is van annyi hatalmam, hogy megajándékozzalak!

– Felséges királyné, a legidősebb fiát, aki most huszonkét éves, és oda van a hadban harcolni, a király nekem ígérte vőlegényemnek, az ő menyasszonya akarok lenni, azért gyógyítottam ki a királyt.

– Hát akkor annál inkább! Ha a menyem leszel, mért nem akarod, hogy szép asszony legyen az anyósod, és magadra mért nem hintettél a porból? Meg itt van ez a kis csecsemőgyermek, hintsél őrá is, hogy mi legyünk a világon a legszebbek!

 

 

 

– Na, bontsa csak ki a kisgyermeket a pólyából, felséges királyné!

– Ne hívjak egy szolgálót, aki kibontja?

– Nem bizony, mert akkor őrá is hullik a porból, ő is megszépül, és megeshet, hogy a király beleszeret!

– Jaj, akkor a világért se hívjuk ide!

Kibontotta a kisfiút a királyné saját maga, a lány behintette őt is meg az anyját is. A kisfiú azonnal kinőtt a csecsemőkorból, leugrott az ágyról, és labdázni kezdett egy aranyalmával. Azt mondja az anyjának:

– Kedves édesanyám, hát nekem apám nincsen?

– Dehogy nincsen, kedves egy fiam, a király a te apád, ott van a másik szobában. Mit akarsz tőle?

– Biztos’ sohasem látott még hétnapos gyermeket labdázni, jöjjön be és játsszon velem!

– Ah, fiam, nem kívánhatod a királyi apádtól, hogy labdázzon!

– Pedig, anyám, ha még annyit sem tesz meg, hogy velem egy kicsit labdázzon, én megtagadom őt, nem vállalom apámnak! Eredj csak, te lány – azt mondja –, én tudom, hogy a sógornőm leszel, menyasszonya vagy a bátyámnak!

– Honnan van neked, fiam, ilyen nagy eszed?

– Mert a porban – azt mondja – nemcsak szépség volt, hanem erő, ész és tehetség is!

– Kedves fiam – azt mondja a királyné –, a Jóisten szerezte miközénk ennek a kútmesternek a lányát, aki széppé tett bennünket, és ésszel is megáldott.

Julcsa, a kútmester lánya átment a királyhoz.

– Felséges királyatyám, tessék jönni, a kisfiú azt kívánja, hogy labdázzon vele!

– Azt ígértem neked, hogy menyem leszel, hát ne boszorkányoskodjál, mert visszavonom a szavamat, micsoda boszorkányos dolog, hogy a hétnapos gyermek az apjával kíván labdázni?

– Ez az igazság, királyatyám, csak tessék bejönni!

– Julcsa, hogyha ez igaz, mától kezdve ne mondd nekem, hogy királyatyám, nem vagyok királyatyád, hanem apósod vagyok! Mától kezdve az én családi körömbe tartozol, ha igaz, amit beszélsz!

– Na, jöjjön velem – azt mondja –, kedves apósom!

Megy be a szobába a király, hát a fiú haptákba vágta magát és szalutált az apjának, egy veres sapka volt a fejében, mint a huszároknak. Nyújtotta a kezét.

– Szervusz, apukám – azt mondja –, azért hívattalak, hogy labdázzunk! Állj te az egyik falhoz, én a másikhoz, és ha én téged eltalállak, akkor nagyobb úr leszek, mint te vagy! Az annyit jelent, hogy a koronát az én fejembe teszed!

– Na, fiam, erre magam is kíváncsi vagyok!

Akkor a király megkapta a labdát, hozzá akarta kanyarítani a fiához, de a fiú ügyesen félreugrott, csak az ajtófélfát találta el a király. A fiú meg úgy mellbe vágta a labdával az apját, hogy hanyatt bukott.

– Jól van, fiam, szavamat adtam neked, hogy a koronát átadom, s bár gyermek vagy még, betartom, amit mondtam.

Kikapta a király a fejéből a koronát, a kisfiú fejébe tette.

– Most átveszem az országot, de azt kikötöm, hogy nem szólhatsz bele semmibe.

– Jól van, fiam, látom, ügyesebb vagy, mint én, mert eltaláltál a labdával! Átadtam a koronát, de remélem, azt elismered, hogy én vagyok az apád! Amikor valami összejövés lesz, früstök vagy vacsora, vagy ebéd, én nyúlok először a tálba, nem te!

– Hiszen, apám, ha te mondanád, hogy én nyúljak elébb, akkor se tenném, mert a kort becsülni kell! De te idáig nem hittél Istenben, csak azért vettem át tőled a koronát, hogy tudja meg a világ népe, hogy most olyan ember a király, aki ha kimond valamit a száján, azt vissza nem vonja. Én azt akarom, hogy az emberek jólétben éljenek, és engem tiszteljenek, becsüljenek. Külföldön is tiszteljék az országomat! Hogyha bajba jutok és katonára lesz szükségem, segítsenek, békében legyek mindenkivel, mert ha a királyok megharagszanak valakire, összefognak, és tíz-tizenkét ország nekimegy, hogy legyőzzék. Ha másképp nem bírnának vele, széjjeltépik az országát. Én ezt el akarom kerülni!

– Na, fiam! Én már a kenyeremnek jobbrészét megettem, hatvanhét éves ember vagyok. De amiről most te beszéltél, az nekem soha eszembe sem jutott. Gyermekem, nagy ésszel áldott meg a Jóisten! Most még annyit szeretnék mondani, hogy a bátyád oda van a háborúban harcolni énhelyettem. Ha hazajön, mit mondunk neki, hogy én tenéked adtam át a koronát, nem a bátyádnak, hisz őt illette volna! Hiszen ő az idősebb!

– A bátyám engem még nem is látott, mert amikor megszülettem, ő már a harcban szenvedett. Ha át akarja venni tőlem a koronát, jó szívvel átadom, mert belátom, hogy ő rá az érdemesebb! Nagyon szeretném, ha a bátyám hazajönne, és megtudná, hogy testvére született!

– Van nekem egy küldöncöm, aki lóháton viszi minden huszonnégy órában az ennivalót a frontra. Tőle üzenek, hogy hagyja ott a frontot nyugodton, hadd harcoljanak a katonák magukban, ő jöjjön el, mert testvére született, aki már király is, mert a koronát átadtam neki. Nézze meg az öccsét, hogy milyen ember!

Azt mondta a küldöncnek:

– Mondd a fiamnak, hogy jöjjön haza és nézze meg az öccsét, akinek olyan esze van, hogy az egész világot le tudja az eszével játszani. És az apjától labdázással elnyerte a koronát. Jöjjön, nézze meg az öccsét, de ne legyen megijedve, mert ha ő pályázna a koronára, hát ez a fiú átadja neki a királyságot.

A lovász felnyergelte a lovat és feltarisznyázott. Lement a frontra, beszélt a királyfival.

– Az apád hívat, mert született egy fiúgyermeke az anyádnak. Még csak hétnapos, de már elvette a koronát apádtól, mert olyan, mint más huszonegy éves korában, és az apádat labdázásban legyőzte, az apád hozzávágta volna a labdát, de csak az ajtófelet találta el. Úgy egyeztek meg, hogy amelyik legyőzi a másikat, azé lesz a korona. A fiú legyőzte az apját, átvette az országot, ő a király, az öcséd!

– Hát ha Isten az anyámat úgy megáldotta, hogy olyan fiúgyermeket tudott a világra szülni, aki már hétnapos korában leragadta az apám fejéről a koronát, csak éljen vele boldogul, elmegyek, meglátogatom az öcsémet, legyen, aminek lennie kell!

A királyfi hazament, a király sírva, térden ment elébe.

– Kedves egy fiam, nagyon jól tudom, hogy téged illetett volna a királyi korona. De született egy öcséd. Most nyolcadik napos, hétnapos korában magához hívatott, hogy labdázzunk, és amelyikünk a labdával levágja a másikat, annak a fejébe marad a korona. Ő vágott le engem, úgy mellbe vágott, hogy összeroskadtam előtte. Kénytelen voltam a fejemből kivenni a koronát és az ő fejébe tenni. De úgy adtam neki, hogy ha te óhajtasz a király lenni, akkor téged illet, hiszen te most is a harctéren szenvedsz. Ő átadja neked jó szívvel.

– Nem óhajtom a királyságot tőle, ha olyan eszes ember, hogy már hét-nyolc napos korában megfelel királynak. Csak legyen ő a király, egyszerre mindketten nem lehetünk királyok. Ha meghal, én leszek az utódja, ha meg viselni tudja a koronát az én életemen keresztül, csak viselje egészséggel, majd én az írnoka leszek az öcsémnek. Nem muszáj nekem ezen megütközni. Szeretném látni az öcsémet, hol van?

– Eredj be az anyád szobájába, ott van, anyáddal beszélget – azt mondja –, mert anyád még a gyermekágyát fekszi, de a fiú már jár a világban.

Bemegy a fiú, látja, hogy ott ül egy hét ország királya az asztal mellett, eszébe sem jutott, hogy az lenne az ő öccse. Azt mondja neki:

– Jó szerencsével, felséges királyatyám, engedelmet kérek, azért nem kopogtattam, mert az anyám szobájába jöttem.

– Ne mondd nekem, bátyám, hogy felséges királyatyám! Ha király vagyok is, de azért neked csak az öcséd vagyok – azt mondja –, azóta születtem, amióta te a harctéren vagy.

– Hát akkor letérdelek és hálát adok az Istennek, hogy nekem milyen kedves testvért teremtett, mialatt én a harctéren voltam. Apám megkérdezte, hagy haragszom-e az öcsémre, amiért a koronát elragadta. Dehogy haragszom, inkább örülök, hogy a Jóisten ilyen nagy áldást hozott a házunkra, ilyen szép testvért adott, aki hét-nyolc napos korában olyan, mint egy huszonegy-huszonkét éves fiatal király. Királyságra termettél, illik a fejedbe a korona, kedves egy öcsém! Mondd el nekem hamarjában, hogy rendelkezel az én életem sorával?

– Kedves egy bátyám! Van itt egy lány, a kútmester lánya, Julcsának híják. Az apám azt ígérte neki, hogy te elveszed feleségül.

– Bajos dolog, öcsém, mert én már jegyet váltottam a babérkirály lányával, hogy őt fogom elvenni. A kútmester lányát meg sose láttam, azt se tudom róla, megérdemli-e, hogy a király menye legyen.

– Kedves bátyám, behívom a lányt, nézd meg! Ha nem tetszik, nem muszáj elvenned, de megmondom előre, nála szebbet sehol a világon nem találsz.

Kiment a kis kereszteletlen király, mert még nem volt megkeresztelve, várták haza a keresztelőre a bátyját.

– Gyere csak be, Julcsa – azt mondja –, itthon van a vőlegényed, aki téged soha nem látott. Már dicsértelek neki, hogy milyen szép vagy.

Julcsa benyitott az ajtón. A király idősebbik fiának, akit Ferdináncnak hívtak, elállt a lélegzete, amikor a kútmester lányának, Julcsának a szeme közé nézett. Felállott, lekapta ujjáról az aranygyűrűt, a Julcsa ujjára húzta. Azt mondta:

– Te leszel az én hitvestársam, míg élek a világon! Kedves öcsém, meg vagyok elégedve a választásotokkal. Neked mi az óhajod?

– Nézd, én már jól benne vagyok az időben, lassan lejár a kilencedik napom, és még nem vagyok megkeresztelve. Hívjatok keresztapát, keresztanyát, papot, és kereszteljetek meg! Mert kereszteletlenül nem illik a fejembe a korona!

– Azon ne múljon, kedves öcsém! Itt a menyasszonyom, a kútmester lánya, Julcsa, ő lesz a keresztanyád, én pedig, mint bátyád, keresztapád leszek.

Hozták a papot, és megüttették a hét ország dobját, hogy gyülekezzenek össze hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, mert a királynál keresztelő van, és a világi banda menjen a keresztelőbe a keresztelőt elhúzni.

Összegyülekeztek királyok, hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények, és sütöttek-főztek, mint egy lakodalomban. Javában állt a keresztelő. És egyszer jött egy fekete levél a királynak, hogy megbukott a hadserege. A kis csecsemőgyermek, az új király, azt mondta:

– Két órán belül lent leszek a fronton. A katonáknak mondjátok meg, valamennyien jöjjenek haza, mert én egymagam fogom az ellenséget kiverni az országunkból!

A bátyja elkapta a karját. Azt mondta neki:

– Még meg se kereszteltünk, és máris ilyeneket üzensz te egy olyan királynak, akinek annyi a katonája, mint fűszál a réten? Azt hiszed, elbírsz velük egymagad? Csak fölbosszantod, még jobban gerjeszted a tüzet, kedves öcsém, ha ilyeneket üzengetsz neki.

– Ne félts te engem! Van annyi erőm, hogy legyőzzem a számtalan katonáját, még fegyvert sem kell használnom, bottal verem le őket!

Kihirdették, hogy az összes katonaság térjen haza az országba, majd az új király lemegy a frontra és elbánik az ellenséggel, még fegyvert sem visz, mert nem látja érdemesnek, hiszen ő, aki most lett megkoronázva és megkeresztelve, bottal is kizavarja az ellenséget az országából. Amikor az ellenséges király meghallotta, hogy mit üzent neki a most született új király, azt mondta:

– Most már meg nem állok, ameddig keresztül nem gázolok az egész országon!

A katonaság hazament. Az ellenség nyomult befele, egy erdő széléhez értek. Az új király csináltatott magának egy öntöttvas buzogányt, hetven méter hosszút, tizennégy mázsa volt a súlya. Odaállott az erő szélére, a hetvenméteres buzogányt felemelte, és megfenyegette az ellenséget.

– Álljatok meg, ha kedves az életetek, mert ha nem, ez a buzogány jár a végetekre!

A király annál jobban kiabált a katonáknak:

– Hurrá! Rajta! Öljétek meg, csak nem fogunk egyetlen embertől megszaladni!

De bizony, ahogy jöttek a katonák, úgy hullottak ezrivel. Forgatta a buzogányt, két óra sem kellett neki, a teljes hadsereget romba döntötte, a királyt foglyul ejtette és hazavitte. A pincében láncra kötötte, és áztatott kenyérhajjal összegyúrt kolompért adott neki enni, mint a disznót, úgy etette, vályúból, azért, mert nem fogadta meg a szavát. Ennek az ellenséges királynak volt egy igen tehetséges lánya. Elment a királyhoz.

– Felséges király! Nem kérek egyebet, legyen tiéd az országunk, csak az apámat engedd el! Ha bármi bajod vagy bántódásod lenne, segítségedre fogok sietni, mert tudd meg, hogy te vagy ugyan a világ legerősebbike, de a legtudományosabbja én vagyok!

– Hadd nézzek a szemed közé, hisz nekem még nincsen szeretőm, ha megszeretlek, feleségül veszlek, hadd legyen egy pár a világ legerősebb embere és a világ legtudományosabb nője!

A szeme közé nézett a király, és megtetszett neki a lány. Az apósáról rögtön levetette a láncot, felhívatta, és királyi asztalához ültette.

– Te leszel az apósom, mert megszerettem a lányodat, visszaadom az országodat, legyél a királya! A lemészárolt embereidet nem tudom feleleveníteni, igaz, ha tudnám se tenném. Eredj haza, a lányod pedig mától kezdve itt marad!

A király csak annyit válaszolt:

– Örülök, hogy a felséges király megbocsát nekem, és a lányomat feleségül veszi. De ezt csak rosszféle lányokkal szokták megtenni, hogy egyszer meglátják, és mindjárt ott fogják. Engedje velem haza a lányomat, és jöjjön el érte hintóval! Kérje meg a kezét, és úgy hozza el.

– Jól van! Elengedem a lányodat, de haza is kísérem, mert nem tudok sokáig meglenni nélküle, és nem akarok azon töprenkedni, hogy nem történt-e valami bajotok az úton.

Hazakísérte a lányt. Ahogy hazaértek, rögtön jegyet váltottak. Megüttették a hét ország dobját. Összegyülekeztek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. Megülték a királyi lakodalmat, a menyasszonyt hintóra ültette, hazahozta. Máig is élnek boldogul, ha még nem haltak meg.

Bedebunk

A király kapujában nőtt egy olyan körtefa, hogy az ég alatt tizenháromszor meggörbült. És a király szeme mindig azért sírt, mert a körtefa termését sohasem tudta megkóstolni, mert mire megérett volna, ellopták a fáról. Kihirdette a hét országában: aki a körtét meg tudja őrizni, hogy ő a gyümölcsből ehessen, elnyeri fele királyságát, meg a lánya kezét. Volt egy ember, akit úgy hívtak: Bedebunk. Bedebunk azt mondta:

– Hát mért ne legyek én király, hiszen én meg tudom őrizni azt a körtét, ráadásul fiatalabb vagyok, mint ő, ha meghal, akkor az egész ország rám marad, én leszek az egész ország ura.

Kapta magát, elment a királyhoz.

– Jó szerencsével, felséges királyatyám!

– Hozott a szerencse, ki vagy, miféle ember vagy, miért jöttél hozzám látogatóba?

– Magyar vitéz vagyok, a nevem Bedebunk, és hallottam is, meg az újság is írta, meg dobolták is az egész országban, hogy a királyatyám fele királyságát meg a lányát annak adja, aki megőrzi a körtét a körtefán.

– Hiszen, fiam, jelentkeztek már száz meg százezren, de egyiküknek sem sikerült, őriztettem katonasággal is, de hiába, nem lehet azt megőrizni akkor sem, ha annyi a katona, mint csillag az égen, megmondom neked, hiába őrizzük itt alul, mert a körtét felülről lopják el.

 

 

 

– Királyatyám, én megőrzöm, még hogyha felülről lopják is, csak tessék nekem megcsinálni, amit parancsolok.

– Mi lenne az, fiam?

– Csináltasson nekem baltát egy mázsa acélból. Amikor a balta készen lesz, csináltasson bele egy ötven centi hosszú nyelet, adjon az útra egy kenyeret és egy kiló szalonnát, meg tíz liter bort víz helyett! Fölmegyek a fára, van egy saját vadászpuskám, fogom, és lelövöm, aki a körtét el akarja lopni!

– Egy baltát meg egy nyelet semmiség megcsináltatni, készen lesz, akár félórán belül, sietni kell, mert a körte már kezd sárgulni, vagy ma éjjel, vagy holnap éjjel jönnek rá a rablók, és elviszik!

A király letelefonáltatott a gyárba, hogy csináljanak egy mázsa acélból baltát.

A balta elkészült, vitték a királynak. A király hívta a kerékgyártót, hogy csináljon bele egy ötvencentis nyelet.

– Na, itt van, kedves gyermekem, mit akarsz még?

– Akarok egy kenyeret, egy kiló szalonnát, egy tízliteres demizsont töltsenek meg borral, és indulok fel a fára.

– A balta minek kell, fiam?

– A balta azért kell, mert kegyetlenül magas a fa, tizenháromszor görbe az ég alatt, nem tudott hova felegyenesedni, és vannak olyan részei, hogy tizenöt-húsz métert kellene rajta csúszni. Amikor elfáradok, a balta ott lesz a kezemben, belevágom a fába, ráülök a fokára, kipihenem magam, úgy megyek tovább.

A fiatalember kapta magát, és megindult fel a fára. Mikor egy-egy görbéjéig elért, ott mindig megpihent. Megy tovább. Látja ám, hogy a fa tetején egy szarkalábon forgó kis lakás van.

– Ezért nem lehet megőrizni a fa gyümölcsét, mert ti szeditek le. Vajon ki lakhat benne?

Odamegy a fa tetejére, bekopogtat. Mondják:

– Ki az?

– Én vagyok, egy ember, nyissátok ki az ajtót, majd megláttok. És ti kik vagytok?

Hát ki volt benn? Egy vén sárkányasszony, lányostul.

– Mi járatban vagy?

– Legényember vagyok, jöttem lányt nézni. Meg akarok nősülni, ha megtetszik a lánya, elvenném!

– Nézd meg, itt van a lányom, ha tetszik, a tied!

– Tetszik a lánya, de itt nem rendezhetünk lakodalmat, hogyan vásároljak itt a fa tetejében? Menjünk le az alsó világrészre, oda, ahol én lakom, nagy kastélyom van ott, meg mindenféle ennivaló, innivaló, ha a lányát megszeretem, feleségül veszem!

– Mit gondolsz, fiam, ha én oda lemegyek, sokáig élek?

– Nézzen csak le, hogy’ húzza ott a banda!

Mert a fiú, ezt ki is hagytam belőle, mielőtt elindult, azt mondta, egy század kutya őrizze őt. A század kutya ott marakodott a fa alatt.

– Nézze csak meg – azt mondja –, mennyien várnak bennünket odalenn a lakodalomra!

Az asszony nézett lefele.

– Látom, hogy sokan mozognak, de én nem bírom felismerni, kicsodák-micsodák!

Ahogy a vénasszony nézett lefelé, a fiú megbillentette, bizony, egy happra leért a vénasszony. A század kutya látta, hogy ami olyan magasról esik lefelé, az valami rossz portéka, egyik erre cibálta, a másik arra cibálta. A lány nem látta, hogy a vénasszonyt lelökte a vőlegénye. Azt mondja neki:

– Hát édesanyám hol van?

– Gyere csak, nézzed – azt mondja –, hogy’ táncol anyád odalenn, hogy’ forgatja a lakodalmas nép! Már a lakodalmat járja anyád, mi meg még jegyet sem váltottunk!

A lány nagyon nézett az anyja után lefele. Őt is megfogta, lehajította. Széjjeldobta a házat is, lehajigálta utánuk. Mire lement, akkorra a kutyák elbántak a vénasszonnyal is meg a fiatal sárkánycseléddel is. És a körte is megérett. A király már akkor szedette a körtét. Azt mondja:

– Na, fiam, megnyerted fele királyságomat, hajadon leányomat, most már váltsatok jegyet, meglesz a lakodalom, esküdjetek meg!

Úgy is lett. Bedebunk jegyet váltott a király lányával, és meghívták az egész várost, állott a nagy lakodalom. A királynak volt egy másik lánya, aki már férjnél volt, a fekete herceg fiához ment feleségül. Volt egy gyönyörű fiúgyermekük, hát nem elkeveredett a lakodalmas nép közt a fekete herceg fia, a király unokája?! Keresték az egész városban, nem találták sehol. Gyászba borult minden, mert a kis unoka elveszett. Azt mondta a király:

– Aki vissza tudná szerezni az unokámat, annyi pénzt adnék neki, amennyit ki tudna mondani a száján.

De nem akadt ember, aki nyomára jusson a kis hercegfiúnak. Bedebunk azt mondta:

– Addig nem tudok semmit tenni, ameddig végére nem járunk a lakodalomnak. De ne törjék magukat! Ha ezen a világrészen van, én megkerítem a kis unokát, ne törődjenek semmivel!

Sírás volt a fele lakodalom, hát közécsaptak, három nap alatt letudták. Három nap múlva kezet fogott a feleségével:

– Na, áldjon a Jóisten, amíg a fekete herceg kisfiát kézbe nem kerítem, addig haza sem jövök, ne legyen az én lakodalmam miatt gyász, megkerítem királyatyámnak az unokáját!

Megindult menni-mendegélni, hát ahogy megy az úton, találkozik egy asszonnyal.

– Hova mégy, fiam?

– Hej, mamám, ha tudná, hogy hová, nem is kérdezné tőlem. Elveszett a fekete herceg fia, és én őt keresem, mert azt mondják, hogy ezen az úton jött, ebbe az erdőbe szaladt be szedret szedegetni!

– Nem úgy van az, fiam, ahogy te mondod! Hollóországba vitték a kisfiút, a hollókirály a lányunokájának nevelteti fel, ő lesz a vőlegénye!

– Messze van ide Hollóország, mamám?

– Mondok neked egyet, fiam! Öreg ember leszel, mire odaérsz, a hajad a fejed tetején megőszül, olyan leszel, mint az ősz galamb, ha így mégy, ahogy megindultál.

– Hát, édesanyám, hogy’ kellene mennem, hogy megtaláljam minél hamarább?

– Fiam, ha hozol nekem Hollóországból egy kis élesztő vizet, meg egy kis forrasztó vizet, huszonnégy óra alatt megjárhatod! Hogy visszahozod-e a fekete herceg fiát, azt nem tudom megmondani, mert erős emberek őrzik a kisfiút, nevelik őt a hollókirály lányának.

– Hogy’ tudom megtenni az utat huszonnégy órán belül?

– Előbb esküdj meg a kardod markolatára, hogy hozol nekem élesztő vizet meg forrasztó vizet. Van a hollókirály kertje végében egy csergő patak. Meghallod messziről, mert úgy csörömpöl, mintha egy szárazmalom kolompolna ott! Ha annak a vizéből telehozod ezt a kis üveget, akkor adok neked egy orsókarikát, arra az orsókarikára felülsz, az odavisz tégedet, még mielőtt a nap lenyugszik.

– Na hiszen, ez semmi, édesanyám, egy ilyen kis üveggel hozni! Hozok én magának egy ötliteres demizsonnal is!

– Nem kell annyi, fiam, a kis üveg is elég millió embernek. Egy cseppet cseppentek a szájába, s ha ezer évvel ezelőtt halt is meg, rögtön felébred.

– Jaj, de jó, hogy mondta, milyen víz csörgedez abban a patakban! Akkor felelevenítem apámat, anyámat, az egész famíliámat, hadd legyünk újra együtt valamennyien.

Nem is teketóriázott az asszony, kerített egy ötliteres demizsont a fiatalembernek, és az orsókarikát meghajította, a fiú utánaugrott és felült rá, mire a nap az ég alján veresedett, akkorra már Hollóországba ért. Bement a hollókirályhoz.

– Te hollókirály, azért jöttem köszönés nélkül hozzád, mert elloptad a fekete herceg fiát a lányodnak. Elvehette volna úgy is a lányodat, ha tisztességesen kéred, de te inkább nagy bánatot hoztál a szüleire, hiszen azt sem tudják, hol van. Azt hiszik, azért hoztad el, hogy elpusztítsd. Add elő a gyermeket azonnal, nincs vesztegetni való időm, most nősültem, most élném a legjobb mézesórákat, de miattad a kisfiú után kellett jönnöm. Mit mond a menyasszony, hogy megesküdtünk, és még szórakozni sem tud velem?

– Nézd, tudom, hogy erős ember vagy, de én a fiút nem azért hoztam el ide, hogy egy szavadra visszaadjam. Megszerettem őt még akkor, amikor az anyja méhében még meg sem kötött, már akkor mondtam, hogy ő lesz a vejem!

– Csak mutasd meg a gyermeket, lássam, egészséges-e vagy beteg?

– Ha látni akarod, annak semmi akadálya. Gyere velem a belső szobába, ott van!

A kisfiú – olyan hét-nyolc éves lehetett – gumilabdával labdázott a hollókirály lányával.

 

 

 

– Gyere csak ide, kisfiam – azt mondja –, elmegyünk haza!

De a kisfiú, mert minden kényét-kedvét megadták, a lány is szép volt és kedvében járt, nem vágyott haza.

– Nem megyek – azt mondja –, hisz itt azt eszem-iszom, amit akarok, játszani meg jobban tudok, mint otthon!

– De édesapád és édesanyád sirat téged!

– Ha siratnak, akkor csak elmegyek magával, de hogy’ menjünk el, soha nem érünk haza!

– Ne törődj semmivel, kisfiam!

De a hollókirály azt mondta:

– Most már láttad, hogy egészséges a kisfiú, már beszéltél vele, mehetsz kifele!

– Nézd, ne akard, hogy idegen létemre összeakasszuk a szakállunkat, engedd, hogy eljöjjön velem a kisfiú!

– Hallod, én inkább összeakasztom veled a szakállamat, nem azért hoztam el, hogy visszaadjam, eridj hazafele, amíg szépen vagy!

Bedebunk megmarkolta a hollókirály derekát, felemelte, azt mondja:

– Látod, úgy tehetnélek a földre, hogy még a porodat is elvinné a szél, de nem akarom, hogy azt mondják, gyilkolni jöttem ide! Ne akard, hogy megöljelek, engedd, hogy elvigyem a fiút.

– Látom már, milyen erős ember vagy, úgy megfogtál, hogy alig tudok szóhoz jutni! Vedd a fiút és vigyed! Ha megszerette a lányomat, visszajön, hogyha megnő, vagy ír nekem, és én érte megyek!

– Rendbe van. Hoztam magammal egy üveget meg egy demizsont. A kerted végében van egy csergő patak, annak a vizéből szeretném megtölteni őket.

– Csak tessék, tudom, mire kell! Hogy nagyapádat, nagyanyádat, mindenféle famíliádat felelevenítsd! De lásd, én jó ember vagyok s hogy még egyszer ne fáradj, megmondom neked, vigyél abból a sásból is, ami ott van a csergő pataknak a partján, mert azzal meg tudod fiatalítani azt, akit felelevenítettél.

A demizsont és az üveget telemerítette a csergő patak vizéből, és tépett egy jó csomó sást. A sást a derekára kötötte, hogy el ne hullassa, a demizsont az egyik karjára vette, a fiút a másik karjára ültette, az üveget a zsebébe dugta. Meghajította az orsókarikát, utánaszaladt, felugrott rá. Másnap reggelre már ott volt az erdő szélén, ahol az asszony a kezébe adta az üveget.

– Jó napot adjon isten, édesanyám! Meghoztam a vizet, köszönöm, hogy útbaigazított. A vízhez adok magának ebből a sásból is. Ha fel akar valakit eleveníteni, addig a vízből a szájába ne cseppentsen, ameddig evvel a sással be nem keni tetőtől talpig! Ha tizennyolc évnél fiatalabb volt, amikor meghalt, megmarad fiatalnak. De ha öregebb volt, még ha százéves volt is, akkor is tizennyolc éves lesz! Csak arra vigyázzon, nehogy sokat öntsön a szájába, mert akkor annyira eleven lesz, hogy az egész életét végigtáncolja, nem tud egyéb munkához fogni!

– Köszönöm, hogy hűséges emberem voltál! Bármi bajod, gondod lesz, én mindig szívesen adok neked tanácsot és útbaigazítást. Látod ezt a tölgyfát? Itt lefaragom a héját, így ráismersz és idetalálsz, ha valami bajod lesz.

– Köszönöm, anyám, és ha magának szüksége lenne rám valamikor, örömmel segítek.

Hazament, nagy volt a királyi család öröme, hogy Bedebunk visszaszerezte a fekete herceg fiát, a király kis unokáját.

– Na, kedves fiam! Most, mivel már másodszor segítettél rajtam, nem a fele királyságomat adom neked, hanem lemondok a királyi trónomról, csak annyit engedjél meg, hogy mint idősebb ember, én nyúljak előbb a tányérba, és te viselheted a királyi koronát, te leszel hét országomnak a királya!

– Hát, édesapám, én csak annyit kérek, hogy maga legyen a király, amíg él a világon. Ha valamit el kell intézni valahol, én maga helyett mindent elintézek. De mi dolog lenne az, hogy felséges királyatyám nekem átadná a koronát, és maga unatkozva nézze, hogy én viseljem az ország terhét, és ha jönnek tisztelni, engem tiszteljenek a háznál, mert én volnék a ház ura, a király! Akkor magát lenéznék, hogy ilyen meg olyan, átadta a vejének a koronát, biztosan elmezavarodott, ilyesmiket hírlelnének magáról, úgyhogy én ezt nem fogadhatom el.

– Azért adnám át neked a koronát, mert fiatal vagy, és mindent jobban tudsz. Itt ez a körte, negyvenöt éven keresztül hiába lestem, hogy mikor ehetnék belőle legalább egy cikket, mert tudtam nagyon jól, hogy százezerszer egészségesebb leszek tőle! Én, fiam, most meg tudom neked mondani azt is, hogy min állsz azon a helyen.

– Én is tudom, felséges királyatyám, hogy min állok, a földön állok!

– Nana, fiam, a földön állsz, de alattad egy akkora kígyó van a földben, amilyent te el sem tudsz képzelni!

– Az lehetetlen, királyatyám!

– Én mondom neked, fiam, alattad egy akkora kígyó van összegömbölyödve, mint egy ezerliteres csobolyó vagy még annál is nagyobb!

– Milyen mélyen lehet, felséges királyatyám?

– Ne is próbálkozz vele, hogy kiásod a földből! Mert akkor elpusztít téged!

– Márpedig én addig nem nyugszom, míg a kígyót meg nem nézem. Sehol nem látok lejáratot, akkor hogy’ ment oda?

– Valahol az erdőkben van a kijárata, azért tanyázik itt, mert a kastélyom alatt mindig száraz a föld.

– Na, én csak megnézem, felbontom a pádimentumot.

Bedebunk szempillantás alatt felszedte a parkettet, hozzáfogott egy ásóval a földet kidobálni. Hét méter mélyen volt a földben a kígyó. Össze volt gömbölyödve, hogy megzavarták, a nyakát felfele nyújtogatta.

– Haj, haj, Bedebunk, még az anyádnak a méhében annyi voltál, mint egy szem köleskásának a huszonheted része, amikor már tudtam, hogy meggyűlik a bajom veled! Miért ástál ki, nem akarok én semmi rosszat, csak azért járok ide, mert itt száraz a föld. Mit akarsz tőlem, mért bontottál ki a lakásomból?

– Ez a lakás itt az én apósomé, hogy’ engedhetnénk, hogy itt kígyó tanyázzon a lakásunk alatt? Szeretném tudni, hogy miért jöttél ide az erdőből, hisz a kígyónak az erdőben a helye! És a kígyó nem is tud beszélni, te meg tudsz!

– Tudd meg, én el vagyok átkozva! A fekete herceg bátyja vagyok – azt mondja –, és még tíz évig kellett volna ezen a helyen laknom. Azért jöttem ide, mert az öcsém ide nősült, ennek a királynak a lányát vette el, és most már a sógorod! Tudok én mindenről, ne félj semmit! A rokonságomé ez a lakás, azért jöttem ide. Légy szíves, minden szem földet rakj vissza rám, úgy, ahogy volt, hagyj nekem békét, azt a tíz évet hadd töltsem itt le, hogy olyan ember lehessek, mint ennek előtte voltam. Ne háborgassuk mi egymást!

– Mivel rokonom vagy, mondd el nekem, ki átkozott el, és hogy vagy elátkozva?

– Elmondhatom, de úgysem tudsz rajta segíteni! Egy vén vasorrú bába átkozott el, itt csavarog mindig az erdőben. Tudok róla, hogy ő segített neked, amikor az öcsém kisfiáért mentél Hollóországba. Az a vénasszony átkozott el engem. A vén ördöngös! Tud az mindent, azt is tudja, hogy most veled beszélek! Ővele te sem kezdhetsz ki! Még tíz évem van hátra, tíz év múlva újra ember lehetek. Igaz, előbb is visszaváltozhatnék, de olyan ember nem született, aki a feltételeket teljesíteni tudná.

– Mi lenne az?

– Nekem háromméteres fullánkom van, ha valaki azt háromszor megcsókolná, akkor kibújhatnék a kígyóbőrből. Akkor vad bikává válnék. Azt a vad bikát magához ölelné, és azt is háromszor megcsókolná. Mikor a bikabőrből kibújnék, akkor válnék vaddisznónak. Akkor azt a vaddisznót megint háromszor megcsókolná. Ha a három állat képében megkapnám a kilenc csókot, olyan emberré válnék, mint te, vagy akárki más.

– Csak ennyibe kerül? Férfi is megteheti?

– Bárki megteheti. De ne is fogjál bele, úgyis eliszonyodsz tőlem, eredj el magadnak, hadd töltsem le azt a tíz évet!

– Ne beszélj annyit, hadd látom azt a fullánkot!

A kígyó kibocsátotta a háromméteres fullánkját, a kastély lánggal ömlött tele. De bizony Bedebunk nem volt hamvába hótt ember! Megkapta a fullánk végét, rányomott három csókot. A kígyóbőrből kibújt egy vad bika, olyan, hogy amikor elbődült, a király házáról csak úgy repült lefele az eternittető. Mert azzal volt befedve a király lakása, eternittel. Bedebunk kapta magát, és átölelte a bika fejét, magához szorította, három csókot lenyomott neki. A bika megsemmisült, jött a vaddisznó. Nagyon röfögött, csikorgatta az agyarát. Bedebunk nekiugrott, megkapta, odacuppantotta a három csókot. Na, akkor vált belőle egy körülbelül negyvenöt-ötven éves ember.

– Mivel tartozom neked, Bedebunk? Annyi kincset adok neked, amennyit ki tudsz mondani a szádon!

– Nekem a világon semmiféle kincsed nem kell, csak annyit mondok, hogy én a királyi udvarban idős embert nem tűrök meg! Feküdj le ide, van nekem hollóországi sásom, bekenlek vele, hogy legyél tizennyolc éves!

Így is lett, Bedebunk meg azt mondta a királynak:

– Na, felséges király, most már a vejének a testvérét is előkerítettem. Most sorolja el, kije-mije halt meg magának, ha ezelőtt ezer évvel halt is meg, csak mutassa meg, hogy hova van eltemetve!

A király megmutatta, Bedebunk meg mindet bedörzsölte a sással, mindnek egy-egy csepp vizet a szájába cseppentett, akik azelőtt százötven évvel meghaltak, még azok is feltámadtak, ha idősebbek voltak tizennyolc évesnél, akkor azok mind tizennyolc évesek lettek; ha fiatalabb voltak, akkor megmaradtak fiatalnak. Nagy öröme telt a királynak a tanulmányos, tudományos vejében. Megőrizte a körtefát, visszahozta a fekete herceg fiát, a bátyját kiváltotta a kígyóbőrből, felelevenítette minden famíliáját, és mindet meg is fiatalította. Ennek az örömére, hogy a király is feleségestül tizennyolc éves lett, örömlakodalmat hirdettek. Összegyűltek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. Bedebunk ma is él boldogul a feleségével, ha ugyan meg nem haltak.

A szegény ember, aki gombával kereskedett

Élt egy ember a királyi városban, annyi gyermeke volt, hogy a számukat sem tudta. Hogy el tudja tartani őket, hozzáfogott gombával kereskedni. Azt mondta:

– Ebből meg lehet élni, mert az erdőben rengeteg gomba terem. Egész nyáron szedem, a feleségem meg árulja a városban. S hogy a télben is legyen mit árusítani, hát csinálok kint az erdőn egy aszalót.

Úgy is lett. Éveken át szedte, aszalta a gombát. Odakinn lakott egy kunyhóban, a felesége minden második nap vitt neki ki elemózsiát, hogy legyen mit ennie. Egy napon megint ennivalót vitt neki a felesége. Leültek egy fa alá, beszélgettek. Az ember fölnéz a fára. Látja, hogy kireppen egy madár a fészkéből. Azt mondja az ember a feleségének:

– Régóta szedem meg aszalgatom a gombát az erdőben, de ilyen szép madarat még sose láttam. Meg is nézem, van-e fia vagy tojása.

Felment a fára, belenyúlt a fészekbe, talált benne két kis tojást. Kivette a fészekből. Az ember nagyon szegény volt, iskolát nem végzett, nem tudott írni és olvasni. A tojásnak a héjára rá volt írva, hogy: „Aki ennek a madárnak a zúzáját megeszi, minden éjszaka egy véka arany lesz a feje alatt.” A másikra meg az volt írva: „Aki ennek a madárnak a máját megeszi, az hét ország királya lesz.” Az ember nem tudta elolvasni. Csinált szénából egy kis fészket, és beletette a tojásokat. Azt mondta a feleségének:

– Te! Ez a két tojás nagyon szép! Nem tudom, értékes-e vagy sem, de azért eredj el a királyhoz és add oda ezt a két tojást az inasának, hadd vigye be a királynak, segítene rajtunk, ha adna érte valami kis ajándékot.

Az asszony megállott a király kapujában. Mondja az őrnek:

– Hallod-e, te őr, én a királlyal szeretnék beszélni!

– Mit akarnál te a királlyal beszélni?

 

 

 

– Van nekem két kis tojásom, felvinném neki. Szegény asszony vagyok, a gombakereskedő felesége. Hátha adna valami kis ajándékot ezért a két tojásért.

– Add ide, felviszem, ilyen rongyos ruhában nem engedhetlek a király elébe!

A kapus a két kis tojást a fészekkel együtt felvitte a királynak. A király kivette a fészekből, körülnézegette a két tojást, elolvasta rajtuk az írást. Kérdezi a kapustól:

– Ki adta neked ezt a két kis tojást?

– Valami gombakereskedőnek a felesége.

– Eredj csak, hívd elibém azt az asszonyt, beszélni akarok vele!

Bement az asszony az őrrel a király elébe. Azt mondja neki a király:

– Hol szerezte az urad ezt a két kis tojást?

– Az erdőben találta a fészket, abból vette ki.

– Na, lányom, ha szegények vagytok, én azonnal szólok a hetesnek, hogy kerítsen ide tizenkét fogatot, és azt a tizenkét fogatot rakják meg nektek élelemmel, ruhával és mindenféle jóval, és oda vigyék, ahova te parancsolod! De a két kis tojást vidd vissza az uradnak, mondd neki, hogy tegye bele abba a fészekbe, amelyikből kivette, és ha holnap reggel nyolc órára meg nem fogja nekem azt a két madarat, kilenc órára már fel is akasztatom! De ha az urad megfogja a madarakat, akkor is azonnal jöjjön, ha éjszaka tizenkét óra van! Megmondom a kapusnak, hogy engedje be és engem keltsenek fel, saját kezembe adja a madarakat! Ahány gyermeked van, én mindnek külön-külön lakást csináltatok, és ellátlak benneteket földdel, jószággal, ruhával, az egész városban ti lesztek a legnagyobb urak, ha azt a két madarat megszerezi nekem az urad! De ha nem szerezi, akkor meghal!

– Felséges királyatyám, azt parancsolta, hogy tizenkét szekeret rakjanak meg élelemmel és ruhával. Nem fogadok el annyit, mert nem tudom hova tenni, rakassam az ég alá? Elhordanák tőlem. Elég lesz egy kis hús, kenyér, szalonna – azt mondja –, meg pálinka is, utoljára hadd lakjon jól még egyszer az uram.

A király rendelt egy fogatot, megrakatta első osztályú búzaliszttel, kenyérrel, szalonnával, kolbásszal, egy hordó pálinkát is felrakatott, és mondta, hogy oda vigyék, ahova az asszony parancsolja.

Legelsőbb a gyerekeihez hajtatott, minden egyes pulyájának jó darabot vágott a kenyérből, kolbászból, szalonnából, hogy egyenek. Azt mondta a kocsisnak:

– Most megyünk ki az erdőre, ahol az uram a gombát aszalgatja.

Kimentek.

– Na, pakoljátok le – azt mondja –, te pedig kocsis, eredj hazafele!

A férjének meg azt mondta:

– Itt a jó finom kolbász, kenyér, szalonna, fogjál hozzá és egyél!

Az asszony nem említette, hogy a király mit mondott. Az ember hozzáfogott, jó darab kolbászt, szalonnát, kenyeret lekanyarított, örült, hogy a két tojásért ilyen gazdagon megajándékozta őket a király.

– Na, hékám, úgy érzem magam – azt mondja –, mint életemben még soha. Sose volt ilyen jó dolgom! Milyen szerencse, hogy találtam ezt a két madarat!

Felel az asszony:

– Ettél, hékám?

– Ettem!

– Nahát, hékám, tudd, hogy ez volt az utolsó evésed!

Ránéz az ember.

– Mi van veled, asszony?

– Ott van a szekéren a két kis tojás, visszaküldte a király. Tedd vissza a fészekbe, és ha holnap reggel nyolc órára az asztalára nem teszed a két madarat, kilenc órára már fel is akasztat a király.

A szegény ember megijedt, sírva fakadt. Hogy tudná megfogni a madarakat? Kapta a két tojást, felvitte a fára, betette a fészekbe. Estére telt az idő, az asszony egy kicsit távolabb ült a fától, hogy meg ne zavarja a madarakat. Az ember meg levetkőzött anyaszült pucérra, a gatyájából kihúzta a madzagot és a nyakába kötötte. Felment a fára. Két ág közé ült. Meg se moccant, pedig a szúnyogok majd kiszívták vérét, de hozzá nem csapott, hogy meg ne zördüljön, s a két madár menjen bele a fészekbe, hogy meg tudja fogni őket. Éjféltájon haza is ment a két madár, ráültek a fészekre. Az emberen ruha nem volt, csak a kalapja a fejében. A kalapját az ember szép lassacskán levette, ráborította a fészekre. Benyúlt a kalap alá, mind a kettőnek sikerült elszorítani a szárnyát. Levette a nyakából a gatyamadzagot, és a két madár szárnyát összekötötte. Nagy örömmel hozta lefele, felöltözött.

– Dörzsöld meg, feleségem, a hátamat, meg a mellemet, mert összeettek a szúnyogok! És add ide a pálinkát, iszok belőle annak örömére, hogy Isten segítségével megfogtam a madarakat!

– Igyál csak, amennyi jólesik, most már úgyis gazdagok leszünk, mert a király mindent ad! A király azt mondta, hogy ha megfogod a madarakat, ne törődjünk avval, hogy éjszaka van, nyugodtan zavarjuk fel őt az ágyból, csak vigyük és tegyük az asztalára!

Az ember nagy örömmel összeszedte a betyárbútort. Elindultak. De az ember többet ivott a kelleténél, óbégatni kezdett a király kapujában. Mondja neki a poszt:

– Ki vagy te, mi vagy te, mit kurjongatsz itt, felébreszted a királyt!

– Mit parancsolgatsz te nekem, hisz én éppen a királlyal akarok beszélni! Nyisd a kaput, hadd menjek be!

Ahogy a részeg ember szokott beszélni.

– Előbb mondd meg, ki vagy!

– Én vagyok az a gombakereskedő, akitől a király a madarakat várja.

– Akkor gyere csak befele!

Bement az ember feleségestül.

– Na, mutasd meg, melyik szobában alszik a király!

A kapus odavitte a király ablaka alá. A gombakereskedő jó erősen megverte a király ablakát.

– Keljen fel, felséges király, elhoztam a két madarat, amire a királynak vágyása van!

A király egy ingben, gatyaszárasan leugrott a díványról, felgyújtotta a villanyt, kinyitotta az ajtót.

– Ülj le, fiam, oda az asztalhoz, együtt fogunk most – azt mondja – mulatni reggelig!

Leültek, a király elkiáltotta magát:

– Pincér, bort az asztalra!

A pincér szaladt.

– Mit parancsol a felséges király?

– Teli a kancsót a legjobb borból, és keltsd fel a szakácsnét, hogy villásfrüstököt csináljon, mert a gombaszedő emberrel akarok mulatni és vacsorálni! És eridj rögtön, rendeld ide nekem a zenészeket, hadd húzza a banda a madarak örömére!

Megérkezett a banda, húzta. Felkelt a királyné az egész családjával együtt és hozzáfogtak mulatni. A királyné is nagyon örült, úgy tervezte, hogy az egyik fiával megeteti a madár máját, hogy hét ország királya legyen, a másik fiával meg a zúzát, hogy minden reggelre egy véka arany legyen a feje alatt. Nagy volt az öröm a királyi családban. Mulattak reggelig. Reggel azt mondja a király a gombaszedő embernek:

– Tízezer hold földet adok neked! Ez a béred a két madárért. Mondd meg, hány gyermeked van, annyi szobás lakást csináltatok, és hozzá minden egyes gyermekednek külön-külön fejőstehenet és kocadisznót rendezek, és neked annyi bérest, hogy meg tudd művelni a földet és vetőmagot is, hogy legyen mivel elkezdened a gazdálkodást.

– Nagyon szépen köszönöm a felséges király hozzám való szívességét.

A gombaszedő embernek meglett a nagy öröme, nem kellett többé az erdőre járni gombát szedni, hanem rögtön beleállott a nagy vagyonba.

Reggelre telt az idő, a király hívatta a szakácsnéját.

– Hallod, te szakácsné! Két madarat adok a kezedre, de olyan feltétellel, hogy ha a zúzáját vagy a máját meg mered kóstolni, akkor rögtön felakasztatlak! Menj el az üzletbe, vegyél egy tiszta új fazekat és vegyél rá fedőt is, hogy a párája se vesszen kárba! Főzd meg a madarakat, és déli tizenkét órakor tedd az asztalomra!

A szakácsné megkopasztotta a két madarat. A zúzájukra, májukra nagyon vigyázott. Kiment az üzletbe, vett egy kis új fazekat és egy fedőt. Akkor vizet töltött a két kis madárra, odatette a tűzhelyre, és mikor legjavában rotyogott, a szakácsné kiment a konyhából. Volt neki két kis fiúgyermeke, azok bejárogattak hozzá a király konyhájára. A két gyereknek az volt a szokása, hogy bekukkant a födő alá. Bekukkantottak a kisfazékba is. Az egyik kikapta a májat, a másik kikapta a zúzáját. Visszajön az asszony, látja, a két kisfiú ott áll a tűzhely mellett.

– Fiaim, ugye ehhez a kisfazékhoz nem nyúltatok?

– De, édesanyám, én kivettem belőle egy kis májat!

– Én meg a zúzát!

– Jaj, gyermekeim! Nektek tűz, nekem pedig füst, a király engem felakasztat! Ti meg fussatok, meneküljetek, amerre a szemetek lát, tagadjátok le, hogy az én fiaim voltatok!

Na, a két kisfiú le sem szedte a nyakából az iskolástarisznyáját, nekivetette magát egy vadonatvad erdőnek. Eljött a déli tizenkét óra. Az asszony feltálalta a két kis madarat, de híjával, mert a zúza meg a máj hiányzott belőle. Megkavarta a király:

– Te asszony, mit parancsoltam én neked, hogy meg ne kóstold, fedd le az új fedővel, még a páráját se szívd magadba! Hol van a madár zúzája meg a mája?

– Felséges királyatyám, mit tűrjem-tagadjam, van két kis iskolás fiam, bejöttek a konyhára. Míg én kint voltam, az egyik kikapta a májat, a másik a zúzáját!

– Azonnal hozd elibém a két fiadat, hadd hasítsam fel őket, hadd vegyem ki belőlük a zúzát meg a májat, mert nekem éppen arra volt szükségem!

– Felséges királyatyám, akasszon fel, nem tudom, hova lett a két kisfiú, megijedtek, elszaladtak!

– Hóhért ide, húzzátok akasztófára ezt az asszonyt, megszegte a parancsomat!

A két kisfiú elment, az asszonyt felakasztották. A fiúk mentek, mendegéltek a vadonatvad erdőben. Amikor rájuk esteledett, egy tölgyfa tövében megpihentek, lefeküdtek. Reggel felkelnek, az egyiknek a feje alatt ott van egy véka arany, akkora darabok, mint a fél öklöm. De a gyerekek nem tudták, hogy értékes, csak annyit láttak, hogy sárgák.

– Biztos ezekre tettem este a fejemet – azt mondja –, ezekre a sárgákra!

Nem törődtek vele, otthagyták, mentek tovább. Ahogy kiértek az erdőből, egy nagy királyi városba jutottak, de az idő későre járt. A város végén kint ült a kapuban egy vénasszony.

Látta, hogy idegen gyermekek.

– Kik vagytok, mik vagytok, hova mentek, fiaim? – kérdezte.

– Hát, kedves édesanyám, nekünk se apánk, se anyánk nincsen, ha valaki befogadna bennünket, amíg megnövünk, majd visszasegítenénk neki!

– Jó helyen jártok, egyetlen lányom van, fiúgyermekem nincsen, az uram meghalt. Gyertek be hozzám, nálam jó módban részesültök, iskolába járatlak benneteket, és fogadott gyermekeim lesztek!

A két fiú bement. Örültek a vénasszony szavának. Este ágyat vetett nekik a vénasszony a földre, mert még nem volt idő ágyat rendezni. Leterített nekik egy nyaláb szalmát, arra feküdtek. Reggelre telt az idő, mondja a vénasszony a lányának:

– Lányom, szedd össze a szalmát és vidd ki, estére a két kisfiúnak ágyat rendezünk!

Felölelte a lány a szalmát, hogy viszi kifele, hát látja ám, hogy ott van alatta egy csomó sárga arany. Azt mondja:

– Édesanyám! Nézze, mi van itt a szalma alatt, micsodák lehetnek ezek?

Odamegy a vénasszony, megfog egy darabot belőle, látja, tiszta vont arany.

– Nincs semmi baj, vidd ki a szalmát, majd én evvel elbánok!

A vénasszony a kötőjébe rakta, és kihordta az aranyat a ház alsó végébe. A fiúkat elvitte az iskolába, beíratta őket, attól fogva jártak iskolába. Eltelt majdnem egy év. A két kisfiú mindig örömmel jött haza az iskolából. De egyszer nemzeti ünnep volt, és minden egyes gyermeknek vagy a kabátjára, vagy a kalapjára nemzeti szalagot tettek a szülei. A vénasszony megfeledkezett róla, a két kisfiúnak nem volt szalagja. Hazajöttek sírva.

– Mi bajotok, drága gyermekeim, miért sírtok?

– Mindenki azt mondta, ágrólszakadtak vagyunk, még egy kis nemzeti szalagra sem telik nekünk a nemzeti ünnepen, mindenki csúfolt bennünket, nem is megyünk többet az iskolába!

– Hát csak ez a baj? Üljetek le, fiaim, és egyetek, ne törődjetek semmivel! Megyünk a szabóhoz, csináltatok nektek olyan szép ruhát, hogy a hercegeknek, a grófoknak, a báróknak a fiai mind sírva mennek haza, azt fogják mondani, hogy a két ágrólszakadt gyermeknek sokkal szebb a ruhája, mint nekik.

A vénasszony bement a ház alsó végébe, annyi volt ott az arany, hogy egy szekér se bírta volna el, hiszen minden éjszaka egy véka arany volt az egyik fiúnak a feje alatt. Megrakta a kötőjét darabos arannyal, átment a királyi szabóhoz. Amikor ment befele, az inasok látták, hogy szegény asszony, ráuszították a kutyát. Azt mondja a mester:

– Ej, fiúk, nem szabad! Fogjátok meg a kutyát, jöjjön, nénikém! Bizonyára fontos dolga van, azért jön ide.

Megfogták a kutyát, bemegy a vénasszony.

– Ugye, maga a királyi szabó?

– Az vagyok, nénikém!

– Csináljon az én két kis iskolás fiamnak olyan két öltözet ruhát, tiszta vont aranygombokkal és aranysujtással, amilyen sem a király fiának, sem a hercegének, sem a grófénak nincsen! Ne törődjön vele, hogy mennyibe kerül, kifizetem az árát!

 

 

 

Az inasok kacagni kezdtek, miket beszél ez a vén banya?!

– Az bizony egy kicsit drága lenne!

– Dehogy lesz drága, ne féljen, mester úr, hoztam egy kis előleget! Tessék – azt mondja –, elég lesz ez előlegbe?

Kiterjesztette a kötőjét, a mester elámult:

– Ezt mind nem fogadhatom el, nem bírok én olyan ruhát készíteni, amennyit ez az arany megér. Két darab elég lesz.

– Ez csak előleg! De olyan ruhát csináljon az én két fogadott gyermekemnek, hogy az irigységtől fakadjanak sírva a grófok, bárók meg a király gyerekei!

– Jól van, mama, meglesz, egyet se féljen!

– És – azt mondja az asszony – szerezzen két pár csizmát is a két fiamnak. De aranysarkantyúja legyen mind a két párnak, aranyszegés legyen rajtuk, és a patkójuk is aranyból legyen, hogy az én két fiamat mindenki bámulja!

– Jól van, mamám – azt mondja a szabó –, kitelik ebből, amit hozott!

– Mondom, ez csak előleg, hozok én magának sokszor ennyit! Vagy nem is én hozom, eljön hozzám egy zsákkal, és amennyit bír, annyit rak magának!

A vénasszony elment, azt mondja a szabó az inasoknak:

– Na látjátok, kire uszítottátok a kutyát? Többet ért ez, mintha király jött volna hozzám. Most már akkor is örökkön-örökké gazdag leszek, ha többet nem ad is, mint amennyit hozott!

A királyi szabó hozzáfogott huszonnégy inasával és tizenkét segédjével. A ruhát egy nap, egy éjszaka megvarrták. A csizmadiával megcsináltatta a csizmát, felvasaltatta tiszta vont arannyal, aranypatkót tétetett rá, és aranysarkantyút veretett rájuk. Másnap reggel meghozta a szabó a két öltözet ruhát és a két pár csizmát.

A két kisfiú felpróbálta a ruhát, mintha csak rájuk öntötték volna, úgy illett rájuk a két kis ruha.

– Hozott zsákot, mester? – kérdezte a vénasszony.

– Hoztam!

– Menjen be abba a szobába, rakja meg a zsákját, vigyen, amennyit elbír!

Benyit a királyi szabó, látja, hogy kolompérból is sok volna, annyi ott az arany. Megrakta a szabó a zsákot, vitt, amennyit elbírt.

A két kisfiú másnap elment az iskolába. A többi gyerek körülállta őket. Sírva, bőgve mentek haza a grófok, a bárók, a hercegfiúk, hogy a két ágrólszakadtnak milyen öltözete van, ha nekik nem csináltat az apja meg az anyja hasonlót, nem mennek többet iskolába! Mentek a nagy urak megnézni, milyen öltözete lehet annak a két ágrólszakadtnak, hogy a gyermekeik mind sírva jöttek haza. De bizony, mikor meglátta a herceg, azt mondta:

– Az egész vagyonomat oda kellene adnom érte, ha a fiamat ilyen ruhába akarnám felöltöztetni! Ilyet én nem tudok csináltatni!

Így aztán a nagyobb urak becsapták a fiaikat, sárgarézzel húzatták be a ruhájukat, sárgaréz sarkantyút csináltattak nekik, mert hát a pulya mit tudta, hogy ez csak réz.

A két kisfiú kijárta a hat osztályt, abban az időben hat osztályt kellett járni. Aztán felsőbb iskolába mentek. A két fiú is meg a lány is, a vénasszonynak a lánya, felsőbb iskolát végeztek. Aztán egyszer meghalt ebben a városban a király, mert már nagyon öreg volt. Akkoriban a királyválasztás nem úgy történt, hogy kinevezünk egy embert, és az lesz a király, hanem volt egy szárnyon járó korona, azt felengedték, és akinek a fejére szállott, az lett a király. A két fiú, mikor meghallotta, hogy királyválasztás lesz a városban, azt mondta a fogadott anyjának:

– Édesanyám, mi még nem láttunk ilyent, szeretnénk elmenni a királyválasztásra!

– Ne menjetek oda! Nagy tolongás lesz, összetörnek, megtaposnak benneteket, maradjatok itthon, én minden kívánságotokat teljesítem, azt esztek-isztok, amit csak megkívántok, hozok nektek bandát, azt húzza, amire ráóhajtotok, csak maradjatok itthon.

De mindenképpen el akartak menni.

– Na, jól van, gyermekeim, nem bánom, elmehettek mind a hárman, de ne menjetek be a nép közé, maradjatok leghátul, mint a szegények, és onnét láttok, amit láttok!

– Úgy lesz, édesanyám! – fogadta a három gyermek, a lány meg a két fiú.

Megálltak hátul egy uraságnak a disznóóla mellett. Felengedték a koronát, elszállt mindenki fölött, egyenesen az idősebbik fiú fejére. Valaki rákiáltotta. „Éljen, ez lesz a király!”, a másik meg azt mondta: „ágrólszakadt gyermek nem lehet király, levenni a fejéről a koronát, bezárni a fiút a disznóólba!” Lekapták a fejéről a koronát, a fiút bezárták a disznóólba. Újra felröptették a koronát, rászállt a disznóól tetejére. Azt mondták:

– Ki kell engedni a fiút a disznóólból, ha Isten neki rendelte a királyi koronát, ő legyen a király! Szabadon kell engedni a fiút, és még egyszer felröptetni a koronát!

Kiengedték a fiút a disznóólból, a koronát újra felröptették, hát megint a fiú fejére szállott. Rákiáltott az egész város:

– Éljen a király!

A fiatalabb fiút meg a lányt nagyon bántotta a dolog. Sírva mentek haza.

– Kedves édesanyám, nagy baj történt!

– Mi történt, drága gyermekeim?

– Királynak tették a bátyánkat!

– Ne bánd, fiam, inkább örülj neki, hogy a bátyád a király, hiszen te gazdagabb vagy, mint ő, neki nem lesz tizedannyi vagyona sem, mint neked! Gyere csak velem, nézd meg – azt mondja –, három szoba már teli van tiszta darabos arannyal, két halom meg úgy van leföldelve, mint a kolompér, szalmát tettem rá, mert nem tudtam hova elrejteni. Neked annyi az aranyad, hogy sose szorulsz a bátyádra, inkább te tudsz majd rajta segíteni.

A fiú ez idáig nem tudta, hogy milyen gazdag, mert a vénasszony nem tudatta vele. Mikor megtudta, már tizennyolc éves volt.

A fiatalember az egyik kávéházból a másik kávéházba járt a fogadott testvérével. Mentek filmzenét hallgatni, hol ezt, hol azt, mindig szórakoztak, újságot olvasgattak. Egyszer azt olvasta a fiatalember az újságban, hogy van a városban egy hercegkisasszony, akivel csak az beszélhet, aki minden szóért egy darab aranyat lök a kötőjébe. A fiú elmosolyogta magát, de nem szólt semmit. Mondja neki a vénasszony:

– Ugyan, drága fiam. Min kacagtál most?

– Azt írja az újság, hogy van a városban egy hercegkisasszony, aki olyan szép, hogy vele csak egy darab aranyért lehet egy szót szólani!

– Na, fiam, akkor rakd meg minden zsebedet arannyal, és este eredj el, nézd meg azt a nőt, s ha megtetszik, vedd el feleségül!

A fiatalember csináltatott magának egy cifraszűrt, és a cifraszűrnek a két ujját bevarratta a szabóval. Nem a kezét tette bele, hanem telerakta aranydarabokkal, meg a nadrágja zsebeit meg a kisujjasáét is megrakta. Bement a hercegkisasszonyhoz:

– Jó szerencsével, felséges koronás hercegkisasszony!

Belelökött egy darab aranyat a kötőjébe. Szólta a másikat, vetette a másik aranyat. Amikor a legutolsó arany volt a fiú szűrujjában, elköszönt és azt is odalökte. Na, elment a fiatalember. Azt mondja a hercegkisasszony egy vén vasorrú bábának:

– Ez a fiatalember se jön többet az én portámra, mert ez az apja minden vagyonát aranyra váltotta és mind elhozta.

Felelte a vén vasorrú bába:

– Nem úgy van az, felséges hercegkisasszony! Jöhet ő akár minden este, mert ennek a fiatalembernek minden reggelre egy véka arany van a feje alatt!

– Hogy lehet az?

– Megette egy madárnak a zúzáját, attól van. Az igaz, hogy az anyját felakasztották érte.

Olyan boszorkányos volt a vén vasorrú bába, hogy ezt is tudta.

Azt mondja a hercegkisasszony:

– Hogy lehetne kivenni belőle azt a zúzát, hogy lenyelhetném, és az én fejem alatt lenne minden reggelre a véka arany?

– Megtanítom én a kisasszonyt! Este eljön és köszön magának, lök a kötőjébe egy darab aranyat, de maga adja vissza! Mondja neki: „Nem, szívem szép szerelme, én arany nélkül is szeretlek, ölelj meg, csókolj meg! Megszerettelek, szép ember vagy, hozzád megyek feleségül, ülj le és megvacsorálunk együtt!” És én, mikor maguk vacsorálnak, készítek két pohár bort, egyszínű lesz. Amelyiket maga elé teszem, abban nem lesz semmi. De a fiatalemberébe öklendeztető port teszek. Maga azt mondja: „Ha szeretsz, te is ugyanúgy egy hajtásra megiszod ezt a bort, mint én!” A fiatalember megissza. Öklendezik, egyszerre csak kibukja a zúzát, akkor kiáltunk a hetesnek meg a szolganépnek: „Fogják meg, lökjék kívül a kerítésen!”

Úgy is lett. A fiatalember megjött este.

– Jó estét kívánok a kisasszonynak!

Nyúl a zsebébe, lökni akar egy darab aranyat, de a kisasszony nem fogadja el, hanem feláll és átöleli a fiatalembert.

– Jaj, szívem szép szerelme, nem kell az aranyad, megszerettelek, gyere, vacsoráljunk meg együtt!

Hozták a vacsorát, ettek.

– Szakácsné, kérek két pohár bort!

Vitték a két pohár bort. A lány elébe tették az egyiket, a fiú elébe a másikat. A színe egyforma volt mind a kettőnek. Mikor összekoccantották a poharakat, azt mondja a kisasszony a fiúnak:

– Akkor hiszem el, hogy igazán szeretsz, ha velem együtt egy hajtásra megiszod a bort.

Gondolta:

– Ha egy lány meg bír inni egy hajtásra egy pohár bort, én is megiszom!

Megitta, de még az utolsó csepp le sem ment a torkán, olyan öklendezés jött rá, hogy azt hitte, a bele felcsavarodott. Szaladt volna kifele, de nem engedték!

– Csak öklendezzél nyugodtan, ha neked úgy esik jól!

Mikor kibukott belőle a zúza, elkiáltotta magát a kisasszony:

– Hetes és szolganépség, fogjátok meg, lökjétek a kerítésen kívülre!

Megkapták a fiúnak a két karját és a két lábát. A kerítésen kívülre hajították. A zúzát felvette a hercegkisasszony, egy tányérra tette, megmosogatta és elnyelte. Reggelre már az ő feje alatt volt a véka arany, a fiatalemberé alatt pedig nem volt semmi. Keservesen sírt a fiatalember. Kérdezi a vénasszony:

– Mi a baj, gyermekem?

– Elmentem ahhoz a galád hercegkisasszonyhoz. Ott marasztott vacsorára és adott egy pohár bort. Megittam, de olyan öklendezés jött rám, hogy kijött belőlem a madárnak a zúzája. Ő felvette, megmosogatta, bekapta, engem meg kihajítottak az utcára a kőfalon keresztül, és most már az ő feje alatt lesz minden reggelre egy véka arany.

– Nem baj, fiam! Neked már annyi aranyad van, hogy akkor sem bírod felemészteni, ha reggeltől estig feleségestül aranyat eszel!

– Nem úgy van az, édesanyám! Ezért az én anyámat felakasztották, nem hagyhatom, hogy egy gonosz nő lássa a hasznát! Rakjon nekem tarisznyát, megyek világot látni, szerencsét próbálni!

A vénasszony lányostul siratta, de hiába, a fiatalember megindult menni. Ahogy ment, mendegélt, beért egy nagy erdőbe. Akkor már elfogyott a hazulról hozott elemózsiája, olyan éhes volt, hogy a fák gyökerét rágta éhségében.

– Jaj, Istenem, micsoda éhségre jutottam!

Beljebb megy az erdőbe, lát egy almafát. Háromkilós almák voltak rajta.

– Na, az Isten hozott ide, most jóllakok almával!

Levett egy almát a fáról, elővette a bicskáját. Egy cikket kivágott belőle, beleharapott. Kerekedett tőle olyan két szarva, hogy a fák gallyát leverte vele.

– Na, más se hiányzott! Evvel a borzasztó két szaruval meg sem tudok moccanni! Elmennék haza a fogadott anyámhoz, de hogy menjek? Talán arra el tudok menni, amerre ritkábban állnak a fák. Az Isten pusztítana el, hogy ilyen maskarát csinált belőlem!

Megy a fiatalember tovább. Ahogy megy, mendegél, lát egy körtefát. Ezen meg jókora, háromkilós körték vannak.

– Nahát, akármit ad Isten, én csak eszem ebből a körtéből, ha az almától maskara lettem, ettől hátha elpusztulok!

Levett egy szép sárga, érett körtét, és beleharapott. A két szarv leesett a fejéről.

– Ó, atyám, teremtőm! – letérdepelt és imádkozott. – De jó helyre vezényeltél, megvan már a zúza, amiért anyámat felakasztották!

Visszament az almafához, tizenkét almát beletett a szűre egyik ujjába, a másikba meg tizenkét körtét.

Elment haza a fogadott anyjához. Örült ő is meg a lánya is, hogy a fiú visszatért.

– Legyen hála a Jóistennek, hogy hazakerültél. Merre jártál?

– Édesanyám, én nagyon jó helyen jártam, eltaláltam, merre kell mennem, úgyhogy most itt is hagyom magukat két napra.

– Jaj, gyermekem, ne menjél sehová sem!

– Csak két napra megyek! Először a szabóhoz megyek, hogy csináljon nekem egy másországi görögkereskedő-öltözetet!

Elkészült az öltözet, vett a boltban egy szép szalvétát. Jött a vasárnap. Akkor azt a tizenkét almát elvitte a templom elébe. Tudta, hogy a hercegkisasszony ebbe a templomba szokott járni. Leterítette a szalvétát, és a tizenkét almát kirakta rá. Ment a hercegkisasszony.

– Úgy látom, maga görög kereskedő?

– Igen, az vagyok!

– Mire használható ez a gyönyörű szép alma?

– Aki ebből eszik, szebb lesz, mint Szűz Mária az égben.

– Mi az ára ennek a tizenkét almának?

– Elég lesz egy is, a tizenkettő nagyon drága!

– De csak mondja meg az árát!

– Tizenkét darab arany!

– Kell mind a tizenkettő! Van nekem aranyam – azt mondja – elég!

– Na – gondolta –, hát épp neked hoztam!

– Hozza el az almát hozzám, és magyarázza meg, hogyan kell belőle enni!

– Jól van, felséges hercegkisasszony, megmagyarázom! Most leülnek, megebédelnek a tizenegy udvarhölgyével, maga lesz a tizenkettedik! Mikor jóllaktak, elvágnak egy almát bicskával tizenkét darabba. A tizenkét darab almát egyszerre vegyék a szájukba és egy intésre egyszerre nyeljék el, akkor használ. Mind a tizenketten sokkal szebbek lesznek, mint Szűz Mária!

 

 

 

Kifizette a tizenkét darab aranyat, a kereskedő elment haza. A hercegkisasszonyék megebédeltek, az almát felvágták tizenkét darabba, és egy intésre lenyelték. Mikor lenyelte a tizenkét nő a tizenkét darab almát, hát akkora szarva nőtt mindeniknek, hogy a királyi palota tetejét mind leverték, hullott a cserép meg zsindely, egy szem se maradt a palotán. Aki orvos akadt a járásban, a kerületben, azt mind vitték hozzájuk. Gyógyították, fűrészelték, de mennél jobban gyógyították, mennél jobban fűrészelték, annál nagyobbra nőtt a szarvuk.

– Na – azt mondja a fiatalember –, megálljatok, majd én kigyógyítlak benneteket, de visszakapjátok, amit velem tettetek!

Csináltatott magának egy másországi doktorruhát, tett a zsebébe egy körtét, és elkezdte a város utcáin kiabálni:

– Akárki akármilyen beteg, én huszonnégy óra alatt egészségessé teszem, még azt is meg tudom gyógyítani, akinek szarva nőtt!

Jaj, meghallották a kisasszonyék.

– Menjetek, hívjátok fel azt a doktort! Hátha ki tud gyógyítani.

Behívják.

– Maga másországi doktor?

– Igen, az vagyok, de csak akkor tudom magukat kigyógyítani, ha minden szavamat megfogadják.

– Csak mondja, mindent megfogadunk.

– Mindenki hagyja el a lakást, még a macska se maradjon bent, csak ez a tizenkét beteg. És minden kulcsot kérem a kezemre adni, hogyha valamit meg akarok keresni, azt megtaláljam!

Kutyát, macskát, mindenféle állatot kihajigáltak a hercegi udvarból, bezárták a kapukat, az emberek is kívül maradtak. A fiú bement a tizenkét beteghez. Azt mondja a legfiatalabbik lánynak:

– Most előveszek egy noteszt és felírom, mi bűnt cselekedtél, mindent valljál be, mert míg egy porszem bűn van benned, addig nem tudlak kigyógyítani.

Mondott a lány ezt is, azt is, ő meg összeírta. Utána vágott a körtéből egy kis darabot, a szájába tette.

– Edd meg!

Lenyelte, lebukott a szarva.

– Eridj ki a másik szobába, ide többet be ne gyere!

A többi tízet is egy happra kigyógyította, mert nem sok beszélnivalója volt velük. Na, a hercegkisasszonyra került a sor. Azt mondja neki:

– Felséges hercegkisasszony, tessék csak nekem bevallani a bűneit.

Mondott ezt is, azt is, így is, úgy is, mondott mindent, de a zúzáról csak nem akart szót ejteni.

– Így nem tudlak meggyógyítani, már megyek is!

– Jaj, tessék várni, hagy gondolkozzak egy kicsit! Hát mindenkit ki tudott gyógyítani, csak éppen engem nem?

– Ők bevallották a bűneiket, és meggyógyultak! Téged is csak akkor tudlak, ha a legkisebb bűn sem lesz benned!

Nagyon gondolkozik a hercegkisasszony.

– Jaj, igen – azt mondja –, jött hozzám egy fiatalember. Minden szóért egy darab aranyat lökött. Mikor az arany elfogyott, elment, és a vén vasorrú bábámnak azt mondtam: „Ez a fiatalember sem látogatja meg az én lakásomat többé soha!” Azt felelte a vén vasorrú bábám, hogy: „Jöhet az mindennap, mert minden éjszaka egy véka arany terem a feje alatt!” Én meg azt mondtam: „Hogy lehet az?” „Egy madárnak a zúzáját megette.” „Hogy lehetne azt kivenni belőle?” Elmagyarázta, hogyan. Megcsináltuk a szert, borba kevertük, megitta a fiatalember, és azóta nekem van minden éjszaka egy véka arany a fejem alatt. Hát még ez is bűnöm!

– Na látod! Ezért nem tudtalak volna kigyógyítani! Mondd el, miből csináltátok a fiatalembernek azt a szert!

– Nem tudom elmondani, miből, de még van belőle a kamrában egy cserépkorsóban, csak én nem tudok érte menni, mert nem férek ki az ajtón a szarvamtól!

– Az bizony addig nem esik le a fejedről – azt mondja –, amíg a zúza benned lesz! Akkor majd én behozom neked!

Előkerítette, beleöntötte egy pohárba.

– Na, idd csak meg ezt!

Megitta. Alighogy elvette a szájától a poharat, már öklendezett, jött a zúza kifele. A fiatalember felkapta a zúzát, tányérra tette, megmosogatta, elnyelte.

– Ez az enyém volt, vedd tudomásul! Maradjon csak rajtad a szarv, itthagylak!

El is ment a kapuig a fiatalember, de ott meggondolta magát.

– Ej, akármilyen gonosz volt, mégsem hagyom itt fölszarvazva. Kigyógyítom és itthagyom!

Visszament a fiatalember.

– Kigyógyítalak, pedig nem érdemled meg, mert én vagyok az az ember, akitől ezt a zúzát elvetted.

Adott a szájába egy kis darab körtét, leesett a szarv. Felugrott a kisasszony és átölelte.

– Hisz ezelőtt is szerettelek, míg élsz a világon, én jó feleséged leszek, soha még a lábad kapcájának sem vétek!

– Nekem nem ilyen feleség kell!

Hazament és azt mondta a fogadott anyjának:

– Visszaszereztem a zúzát, amiért az anyámat felakasztották. Úgy érzem, itt az ideje, hogy megnősüljek. Édesanyám, mit szól hozzá?

– Kedves egy fiam, hát mit tudnék mondani? Van-e már menyasszonyjelölted?

– Én a maga lányát néztem ki menyasszonyomnak!

– Ha szeretitek egymást, hát legyetek egymásé, esküdjetek meg!

Megüttették a hét ország dobját, összegyülekeztek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. A bátyja is elment a lakodalomba. Elhívták a házhoz a papot, megesküdtek, és mai napig boldogul élnek, hogyha még meg nem haltak.