Szökevény szeplők

Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy – a hetvenhatodik – a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát, ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.

– Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! – kiabálták.

 

 

 

S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel – mondanom sem kell – Szeplő Szepi is ment a többivel.

Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.

Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:

– Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?

– Kisfiú? – csodálkozott Marci. – De hiszen én a Marci vagyok.

– Jesszus! – kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. – Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?

– Nincs szeplőm? – csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.

Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:

– Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.

– Nem a tükör rossz, kisfiam – csóválta a fejét a mamája –, hanem tudod, a szeplők…

Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. „Egy azért maradhatott volna – gondolta magában. – Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.” És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.

De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.

– Hát a Marci hol van? – kérdezték.

– Én vagyok – mondta rosszat sejtve Marci.

– Nono! – így a hentes.

– Na ne! – így a fűszeres.

– Naná! – így az újságos.

– Nana! – így a virágárus.

– No ne! – így a zöldséges.

– Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj – mondták és legyintettek.

És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.

– Mi bajod? – kérdezte a mamája.

– A szeplőim – sóhajtott Marci –, a szeplőimet akarom!

Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.

Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.

– Jó napot! – köszönt.

– Jó napot! – válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. – Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?

– A szeplőimet keresem – mondta Marci.

– Milyen volt?

– Barna, kerek. Mind a hetvenhat.

Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.

– Nyele volt a szeplőjének? – kérdezte.

– Nem – hebegte Marci.

– Akkor ez nem az – állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.

Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.

– Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?

– Sajnos, egyik se – szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.

A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.

– Szóval szökött szeplőket keresel?

– Igen.

– Részegesek?

– Nem.

– Raboltak?

– Nem.

– Mit vétettek a törvény ellen?

– Semmit – mondta Marci.

– Hát akkor? – tárta szét a karját az őrmester.

Elnyargalt hát Marci a tanácsra.

– Szeplőügyben? – ráncolta a homlokát a portás. – Talán az állattenyésztési osztály illetékes.

Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.

– Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!

– Nem szép ló, szeplő – morogta Marci.

A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.

– Talán a növénytermesztésnél – mondta.

A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.

– Szeplő? Egy pillanat. – Föllapozott egy nagy könyvet. – Várjunk csak… szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű – olvasta a könyvből, és felkiáltott: – Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?

– Nem laput, a saját szeplőimet – magyarázta Marci.

A felvirágozott fülű elkomorodott.

– Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.

A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.

– Azt is felolvasom neked – kiáltotta –, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!

Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.

– Ej – sóhajtott odakinn –, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?

Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.

– Hát te? – kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.

– Kóbor szeplőket figyelek – mondta Mikkamakka –, nagy ma a szeplőjárás.

– Csak nem? – csillant fel Marci szeme. – Hány szeplőt láttál?

– Hetvenhatot – mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. – Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.

– Merre mentek? – kérdezte izgatottan Marci.

– Erre – mutatta Mikkamakka.

Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.

Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.

– Olyan jó lenne, ha visszajönnétek – mondta nekik Marci.

A szeplők gyanakodva néztek rá.

– És nem szidsz többet bennünket?

– Soha – mondta mély meggyőződéssel Marci.

– Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?

Marci rázta a fejét.

A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.

– Mindnyájan megvagytok? – kérdezte aggodalmasan.

– Egy pillanat – mondta az, amelyik a fülcimpáján ült –, megszámolom. – Aztán ijedten fölkiáltott: – Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.

Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.

– Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! – mondta neki Marci.

De Szeplő Szepi rázta a fejét.

– Nem mehetek – mondta –, mert akkor ez egyedül maradna. – És maga mellé mutatott.

Ekkor vették észre – Marci és a szeplők –, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.

– Bemutatom Szeplő Sziszit – mondta Szepi. – A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.

– Bizony – mondta Szeplő Sziszi –, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?

– Igaz – mondta Szepi szomorúan. – S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és… és… mit is mondtál még?

– Lődörgünk.

– Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.

– Tudjátok mit? – mondta erre Marci. – Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.

– Igazán?! – kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.

– Gyönyörűséges! – mondta. – Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.

– És a fülcimpa, az neked semmi? – méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.

Hazaértek.

– Na végre, hogy mindnyájan megvagytok – mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. – Azért valami furcsa van rajtad.

– Talán Szeplő Sziszire gondolsz – mondta Marci. – Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.

Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.