A csillagmajori

Fehér gyolcsingben volt. Azt mondja, ő is beállna közénk kukoricát szedni. Résziből szedtük a Kiss tekintetes földjén. Na, éppen most, amikor ilyen rossz a termés. Nekünk is alig jut. Nézd meg, mekkora csövek. Gyuvi mutatta neki. Tényleg. Akkorika, mint egy termetesebb hüvelykujj – „hüvék”, mondták Rácpácegresen –, ráadásul szem is csak ritkásan van rajta. A legény csak mosolygott.

– Tudjátok mit, nekem elég az is, amit elhagytok. Majd mögöttetek szedem.

– Hát ha nem vagy eszeden, csak rajta.

Fújdogáltam az ujjaim végét, mert megfájdultak. Csuma nélkül szedtük a kukoricát. Megfogja az ember az elszáradt bajusz alatt a burokleveleket és egy rántással levetkőzteti a csövet, utána tőben eltöri, a csuma rajtmarad a száron. Aki széket akar vele befonni vagy szatyornak, miegyébnek szánja, az csumástul szedi, aztán télen külön kukoricafosztást rendez – az jó mulatság szokott lenni –, s csak aztán kerül a góréba a kukorica. De Kiss tekintetesnek csuma nélkül kellett, fújkálhattam hát az ujjam végét.

– Nincs cucád? – kérdezte a gyolcsinges.

– Micám?

Benyúlt a zsebébe, és a kezembe nyomott egy madzagra kötött kihegyezett fadarabot. Nem nagyobbat, mint egy rendesebb ceruzacsonk. A madzagnál fogva a csuklójára akasztotta az ember, s a fadarab hegyes végével fölhasította a kukorica burokleveleit, így könnyebben le tudta húzni. Cuca ide, cuca oda, azért fájtak az ujjaim. Igaz, nem annyira.

A nyakunkba akasztott zsákba vagy lazsnakba szedtük a kukoricát. Amikor megtelt, kiballagtunk a föld mellé, mindenkinek volt egy saját kupaca, hozzáöntöttük, ami a zsákban volt, és visszaballagtunk a sorok közé. Hallották már, hogyan csisszegnek a kukorica száraz levelei?

A kupacok lassan nődögéltek. A gyolcsingesről meg is feledkeztünk, csak estefelé, a munka befejeztével jutott eszünkbe.

– Hát a gyolcsinges?

– Meglépett.

– Még hogy utánunk szedi! Nevetséges.

Az már igaz, ezen az oldalon, ahova mi hordtuk a leszedett kukoricát, nyoma sem volt a munkájának. De aztán valamelyikünk átment a kukoricaföld másik oldalára, és nagyot kiáltott meglepetésében.

Ott állt a gyolcsinges, egy hegynyi kukoricahalom mellett.

– Ezt mind te szedted?

Körülálltuk.

– Máskor ne hagyjátok el a javát – mondta mosolyogva.

– Ebben valami suskus van – mondta Molnár Jopi.

– Hej, Jopikám – mondta a gyolcsinges –, bárcsak úgy volna.

Hátat fordított, elindult az országút felé.

– Honnan tudja a nevedet?

Jopi megrántotta a vállát.

– Mintha Szabatonban találkoztam volna vele.

– Ez nem szabatoni. Ez annak a csillagmajori embernek a fia, aki kanászostorokat fon.

– Ez ugyan nem, azt én ismerem.

Közben kiért az országútra, határozott léptekkel ment Simontornya felé.

– Hé, ember, hova megy?

– Mi legyen a kukoricájával?

De nem fordult hátra.

Jósvai Jancsi megrázkódott.

– Mindjárt gondoltam.

– Mit?

– Nem láttátok? Halotti ing volt rajta.

Az ember eltűnt a sűrű növendékakácok mögött. Gyanakodva néztük a kukoricahalmot. Azt vártuk, eltűnik, mint aki szedte. Kivettem a zsebemből a cucát, hátha azon látszik valami rendkívüli. Hiába, látszatra közönséges madzag volt, és közönséges fa. De az inge, az nem igaz, hogy halotti volt. Nagyon is élő ing volt az.