Georg Trakl

Az őrület mezsgyéjén tántorgó, tépett idegzetű, mesterséges mámorokba, kábulatokba menekülő Georg Trakl két esztendő alatt írta meg a modern osztrák irodalom egyik legsúlyosabb, legkülönösebb lírai életművét. Személyes és közös szenvedések már-már elviselhetetlen feszültségében. Érett műveiben az elméjét szüntelen lidérces jelenésekkel zaklató pokolból egy sérthetetlen derűvel sugárzó éden, a lélek átszellemült békéje, kék pillanata felé nyújtózott. Alkata, sorsa szerint kezdettől elborulásra hajló költészetére az első világháború nyomta rá a hitelesítő pecsétet, visszamenőleg is igazolva apokaliptikus rémlátásait.

Húsz-egynéhány éves korában írott első versei a századelő világszerte honos tárgytalan szomorúságát, szorongásait, oldódást, tisztaságot sóvárgó vágyakozását szólaltatják meg hibátlanul zengő dalokban. De még csak egy-egy váratlan hangzat, meghökkentő kép jelzi a gyors érlelődést. 1913-ban megjelent kötetének azonban már senkiéhez sem hasonlít a hangja. Kötött formában írott néhány szakaszos versei olyanok, mint a német romantikusok névtelen érzésekkel, mondhatatlan hangulatokkal sajgó kis dalai. Vagy mint a francia századvég, a szimbolisták „szövegtelen románcai”: a szavak, a képek rejtett áramokat gerjesztenek, minden csupa utalás, áthallás, sejtelem, borzongás. Pedig első olvasásra tájképei, városrészletei, még fullasztó légkörű, Aranyt is, García Lorcát is emlékezetünkbe idéző kis balladái is mintha valóságos tájrészleteket, történeteket festenének. De egyszer csak a határozott formák, körvonalak kísértetiesen elmosódnak, a valóság testtelenné, álomszerűvé, az álom, a képzelet világa foghatóan anyagszerűvé változik. Minden nyugtalanítóan derengeni kezd, kimozdul önmagából. A sötétarany tavaszok, a homályos őszök angyali derűvel tündöklő képeire rácsúsznak a szorongást, undort, iszonyatot, bűntudatot, hideglelős borzongást árasztók. Versei nem egyneműek, egymásba gomolygó, egymáson átsütő, átsötétlő, hirtelen felbukó, elmerülő, messzire hullámzó, tagolatlan érzéseket, érzéscsírákat, elemi képzeteket, félemlékeket, gondolat- és hangulatfoszlányokat ingatnak. Csupa olyasmit, amit az értelem eszközeivel nem tudunk vegyelemezni, fogalmakkal nem tudunk körülírni. És olyasmit mozdítanak bennünk, amit csak a sejtjeink, az idegeink tudnak. Mennyi elragadtatott ámulat és mennyi sötét indulat, homályos szenvedély van ezekben az álom és ébrenlét határán futó sorokban! Egyszerre érezzük bennük a meghitten ismerőst és a furcsán idegenszerűt. Az elvontnak is teste van, színe az anyagtalannak, a hangnak, hangja a látványnak. Bizonytalanul ködlik a vers formája is: pontosan leírható mérték szerint szólnak, a sorokat többnyire egyetlen mondat tölti ki, s a szép, telt strófákat tisztán, mélyen zengő rímek fogják össze. De a szerkezetnek ez a zártsága csak látszat: az az érzésünk, hogy a sorok a pont után is folytatódnak, tovább rezegnek bennünk. Akárcsak a versek tartalma, anyaga – a zene is túlfut körvonalain. Trakl költeményei olyanok, mintha valaki félálomban mormolná el őket, néha a mormolás felerősödik, a szavak lázas feszültséggel telítődnek, aztán megint ereszkedik a dallam, s elhalkulva folytatja bennünk hullámverését „a lélek sötét hárfazenéje”.

Aztán egyre sűrűbb, egyre szeszélyesebb szövésű versei már nem férnek el a kötött formák szabályos kereteiben. Szinte minden költeményébe bele akarja rajzolni a maga élete vagy az emberi lét teljes ívét. Akkor is, ha éppen csak a pillanatnyi lelkiállapotát rögzíti. Minthogy sohasem egyetlen élményt közvetítenek, hanem egymástól térben és időben távoli, de a tudatában, a tudatalattijában összetapadó, egymásra rétegeződő eseményeket, emlékképeket, képzeteket, versei szinte mindig jelen idejűek.

Igazán nem volna könnyű megmagyarázni, hogy mi tartja össze ezeket az anyagukban, nyelvükben, formájukban egyaránt töredezett szabadverseket. Talán a nehezen leírható forma is: a hosszú sorokban áradó, el-elakadó lélegzetű litániák klasszikus-antikos formaroncsok, formasejtelmek fölött hullámzanak. Hol halkabban, hol erősebben kihallik alóluk a távoli ismerős zene. Talán az a titokzatos kohézió, amely a költői alkotás legbensőbb titka: noha nem mindig tudjuk, mi honnan kerül a versbe, érezzük az elemeket valamilyen, olykor homályos jelentéssé rendező mágneses erőteret. Talán azok az állócsillagok, amelyek Trakl lírájában, mindig más-más konstellációban, újra és újra felfénylenek. Versei szinte rögeszmésen ismételnek néhány alapmotívumot, vezérszólamot. A vörös vagy kék barlangot. Az erdő peremén kibukkanó vörös, barna vagy kék állatot. Az ősz furulyáit, a rigók szelíd panaszát. Az ezüst felhőből hulló, a pillákat elnehezítő mákonyt. A bodzabokrot, a tavaszi erdőn kizöldülő vagy ezüstös lépéseket. A nehéz álomból eszmélő felvetődő pilláit. Az éjszaka csendjében felcsendülő szonátát. A hűvös, tiszta kék vizeket. És a sötétebbeket, a hideglelős iszonyt árasztókat: a vért hányó bűzös csatornát, a szemétben nyüzsgő visító patkányokat. A fekete szárnyon felcsapó rothadást. Az omladozó folyosókat. A fehér idegent. Az enyésző testet. A leprás falakat. A arcról lehulló pokolvart, sötét tébolyt. Az állandó elemek és az alkalmanként köréjük gyülekezők mindig módosuló alakzatokba állnak. Mintha derengő fényben egy ábrákkal tele függöny redőzne, meg-megmutatva változó és változatlan képeit. És a figyelmes olvasó úgy érzi, hogy a képek, a szótömbök közti hézagokban is van valami, gyakran éppen ott sejtjük a legfontosabbat, azt a személyes érzelmi, indulati plazmát, éteri derű és pokoli sötétség elegyét, amely Trakl költeményeiben szinte sohasem nyilatkozik meg közvetlenül. Tárgyakba, képekbe, történetekbe, tájakba fut bele, elszemélytelenítve a vallomást.

Lehet, ezért ítélik Trakl líráját még ma is, annyi azóta támadt szélsőséges, csakugyan alig-alig követhető lírai kísérlet ismeretében is, nehezen érthetőnek vagy éppen érthetetlennek. Képeit, motívumait sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni. Egy részüket nem is nehéz életrajza egy-egy fontos mozzanatához kötni. Némelyik nyilván viharos gyerekkora valamelyik különösképpen válságos, ajzott pillanatában rögződött bele. Elmosódott, álomszerű leírásaiban is ráismerünk élete egy-egy, neki valamiért nagyon jelentős színterére: a salzburgi Mirabell parkra, a Mönchsbergre, a Kálvária-hegyre, a Salzburg környéki mezőkre, falukra, tavakra, kastélyokra. Más metaforáira a mélylélektan kínál magyarázatot: az emberiség közös tudatának ősi, mítoszokból, mesékből, álmainkból ismert jelképei közé illenek. Terjedelmes tanulmányok taglalják színei jelentését: az ezüst, a kék, az arany az időtlen, öntudatlan létezés, a fehér a halál, az ópium, a kábulat, a piros a szenvedés, az érintetlen, mozdulatlan tisztaságot megzavaró születés, a testi szerelem szimbóluma. Mindebben sok igazság van, de jobb, ha nem akarunk mindent erőszakosan és egyértelműen lefordítani. Mert Trakl motívumai helyzetük szerint változtatják a jelentésüket, más-más közegbe kerülve más-más tartalommal telítődnek. Nemcsak a teljes versek, a versalkotó elemek is többrétegűek, alakváltásra hajlamosak. Érdekes lehet a genezisük, a többé-kevésbé leírható jelentésük, de versbeli szerepük mégis fontosabb.

Traklnak ezekben az irodalomtörténeti besorolásuk szerint expresszionista, a maga belső világát erős érzelmi-hangulati telítettségű nagy képekben, víziókban kivetítő szabadverseiben nemcsak a tartalmi – a nyelvi anyag is egyre hézagosabbá válik. A szók kimozdulnak szabályos nyelvtani helyükről, sokszor nemcsak a köznapi-logikai kötőanyag hiányzik közülük, hanem a nyelvtani kötés is. Melléknevek főnevesülnek, a névelők elmaradoznak, a mondatokat nem kapcsolják össze vonatkozó névmások és kötőszavak, hiányzik az állítmány, egy-egy főnév vagy szócsoport mondatnyi jelentést szív magába. Utolsó verseiben már az írásjelek is el-eltűnnek, a mondatok egymásba futnak, nem tudni pontosan, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik. A vers nemcsak tartalmában, megformálásában is gomolygó és bizonytalan.

Kevesen tudták az élet gyönyörű, biblikus áhítatú pillanatait olyan sugallatos képekben megidézni, mint Trakl. Azokat az alkalmakat, amikor az „ünnepi égbolt” alatt „tiszta kezében bort és kenyeret hoz” a földmíves, amikor „mennyei kékség ködlik a szétdúlt erdőn”, „ünnepien morajlik az ár”, amikor „a szeretők szeméből halk angyal lép elő”. De az egész életműben a himnikus szólamot elnyomja az elégikus, a tragikus. Mert, ahogy egyik versében mondja, „hazátlan a lélek a földön”, mert védtelen világunkba minduntalan betör a „csillagszeles űr”. Lírájában a bűn – bűnhődés – megváltás keresztény jelképrendszere mögött egy vérfertőző szerelem, egy görög sorstragédia sötétlik. Főszereplője a fájdalmas vágyakozással, megrendüléssel újra és újra megjelenített nővér: „Két farkas sötét rengetegben, összekevertük kő-ölelésben a vérünk, s ránk zuhantak fajtánk csillagai” – olvassuk Passió-jában. A romlás, a halál jegyeire amúgy is betegesen érzékeny költő végzetszerűnek érzi a „sötét nemzetség”, az „átkozott fajta” pusztulását. Mennyire jellemző, hogy arctalan hősei a sápadt, tünékeny jelenések közt mindig lefelé haladnak, alászállnak „a nyár zöld lépcsőin” vagy „a bíbor csillagokkal villogó folyón”.

Traklnak ez a személyes sorsában fogant vigasztalanul komor világképe a századelő történelmének színe előtt rajzolódott ki. A borús kedély, talán már a világháború előérzetében, egyre jobban feltöltődött az egyetemes pusztulással terhes kor feszültségével. Mikor a valóságban is át kellett élnie, amit a világból az iszonyút, a lidérces részleteket félelmesen kinagyító képzelete annyiféle változatban előlegezett, idegzete nem bírta el a megterhelést. Leveleiből, barátja és pártfogója tudósításaiból tudjuk, hogy a galíciai fronton a grodeki csata után micsoda mindent felforgató belső dráma játszódott le az egészségügyi szolgálatos költőben abban a pajtában, ahol a sebesülteket kellett ellátnia. A krakkói tábori kórházban az értelmetlen szenvedés dantei poklából, üldöztetési téveszméi és valóságos szorongattatásai elől megint a kábítószerhez menekült. 1914. november 3-án, huszonhét éves korában, kokainmérgezésben halt meg.

Utolsó verseiben sötét pátosszal szól a gyász, az orvosolhatatlan fájdalom, amelyet már csak „az ember arany képét” elnyelő „öröklét jeges árja” moshatott el benne.