Mint Eliot vagy Füst Milán

Az Arsenió-t 1927-ben írta Eugenio Montale. Első kötetében, a húszas években született verseit tartalmazó Szépiacsontok-ban jelent meg. Korai, még a szimbolizmus, az olasz századelő, az alkonyati költők vonzásában fogant verseihez képest szemlélete, verstechnikája szembeszökően megváltozott. Nemrég vetette le az egyenruhát. Háta mögött a háború, jövője még bizonytalan. A homályos világra sötét levegő nehezül, írta akkoriban, alighanem egy egész nemzedék közérzetét kifejezve. Ez az a pillanat, mikor megérzi maga mögött az űrt, s ez nemcsak olasz korhangulat, a hasadt lelkű európai ember közös szorongása is. A közelmúlt történelme gerjeszti, de más is, több is. Az, amit az isteni közönnyel szemben érez a magára maradt teremtmény. Egzisztenciális árvaság, kiszolgáltatottság. Első versei még többé-kevésbé egyneműek, egytengelyűek. Kitapintható bennük az élmény. A pályaszakasz vége felé született nagy versekben ez már nem olyan egyszerű. Azokban olyasmit csinál, mint európai kortársai: Apollinaire vagy Eliot, Trakl vagy Babits, Füst Milán. Az Arsenio nem hangszerszóló, inkább zenekari mű. Jellemző már a címe is: megtudhatjuk belőle, hogy amit olvasunk, nem köthető egyértelműen a költő személyéhez. Nem tudjuk, alakmása-e ez az Arsenio. Egy megszólított második személy vagy egyszerűen csak egy eljátszható szerep. Látványos, nagyszabású színtér: háztetők, üres terek a forgószél porviharában. Puszta világ, odavetve valami készülő apokalipszisnak. A második sorban mégis közelebb kerülünk a földhöz. Ember lakta civilizált táj az emberfeletti vihar sodra alatt. Kivilágított szállodák, konflisok. Legfeljebb abban van valami fenyegető, hogy a lovak a földet szimatolják: mintha közeli veszélyt éreznének. De a tengerpartra tartó magános sétáló képe zavartalanul nyugalmas. A derülő-boruló mennybolt alatt megbízhatóan szilárd a helyszín. A második versszakban aztán minden alakot vált. Mondhatnánk ugyan, hogy a költő itt is csak a vihar előjeleit rögzíti nagy, imbolygó képeiben. A tenger és az ég közt mozgó, változó alakzatait. Az örvény, a forgó páratölcsér, a ropogó kavics, a hínárszövevény valószerű elemei egy formálódó látomásnak. Mégis érezzük, hogy ez az a pillanat, mikor minden forma reszket, és hallani hatalmas sistergését az anyagnak. Ez a megnyíló új csillagpálya borzongató mása a betlehemi csillagénak. Mert hova vezeti Arseniót ez a talán ősi képzeteket idéző csillag? Az elemek roppant boszorkánykonyhájába. Alászállása két szinten játszódik. Egy valóságos kavicsos úton egy valóságos tengerpartra ereszkedik le, de közben egy metafizikai természetű történet is játszódik, mozdulatlan séta, a sejtelmes képsorban az egyszeri élet vagy általánosabban: a létezés lefelé ereszkedő íve is kirajzolódik. (Vissza-visszatérő képe ez Montale lírájának: Fut lefelé minden nagy zuhogókon, olvassuk az 1924-es keltezésű Áramok-ban.) Látvány és látvány mögötti, való és való feletti folytonosan egymásba játszik, átvilágítja vagy beárnyékolja egymást. A vers bizonytalanul lebeg a kétféle tartomány közt. A halálközeli élet ismerős mámora visszafelé is megváltoztatja a képek természetét, előhívja metaforikus hajlandóságukat, de meg is hagyja súlyosan földi anyagukat. Arsenio a tengerpartra indul, de nemcsak oda érkezik meg. A sétába foglalt hosszú utat nemcsak a képek, hanem a sorvégeken átbukó nagy mondatok is kirajzolják. Montale most, a húszas évek második felében kezdi igazán hatásosan használni a hosszú periódusokat. Az az érzésünk, hogy szinte lélegzete fogytáig mondja őket, csak egy-egy hosszú szakasz után vesz levegőt, s kezdi ismét magasabb hangfekvésben a majd újra lefelé hanyatló mondatot. Ebben a strófában a hosszú mondat, amelyet csak itt-ott fékeznek a főszólamot gazdagító közbevetések, értelmezők, a szokványostól elütő, latinos szórendek, kettős természetű mozdulatlanságba fut bele. Egyszerre van benne a várva várt nap végső, gyönyörű lobbanása és az elmúlás, az áttűnés fájdalma, szédülete. Bukás és felemelkedés, a földi és a földöntúli vonzása, taszítása. A képsornak is, a mondatnak is zenei sugallata van. Az egyszerre testes és éterikus szólam olyan magasra emelkedik, hogy nem is lehet folytatni. Ki tudná ezt jobban, mint a képzett zenész Montale, aki nemrégen még operaénekesnek készült? Ellenpont következik hát. A határtalan terekre, beláthatatlan mélységekre nyíló vers most visszafordul az első strófa valószerű színterére. Lassúbb, epikus rész jön, ott vagyunk megint a tengerparton, ismerős fények, hangok közt. Az elemek háborgása elcsitult, a képek, színek, hangok fátyolosan-lágyan szólnak, világítanak. A mennydörgés ugyan ott zeng még a föld felett, de mintha csak ártalmatlan színházi hangeffektus volna. Az Ebcsillag (ilyen régiesen nevezi meg a Szíriuszt) fehéren lüktet a kék égbolton, és a villám mintha már csak a nagyszerű hasonlat (szerteágazik különös fa-formán) kedvéért csapna le. A világ visszanyeri köznapi formáját. Az imént még hol elboruló, hol lángra gyúló égbolt alatt lassan elsötétül a színpad, ég és tenger közös homálya összeolvad, minden nyájasan ismerős. A fenn bolyongó tűzgömbök (a magyarban egy kicsit fantasztikusabb a látvány, mint az olaszban, ott csak a parti lámpák, lampionok imbolyognak a szélben), a szétszórt bárkák messze lüktető-káprázó acetilénlámpái (ez meg az eredetiben kísértetiesebb) mintha mégis azt sugallnák, hogy a mindenség féktelen erői visszahúzódtak ugyan, mégis ott lappanganak kitörésre készen a szilárd tárgyak, a békés táj felszíne alatt. A mondatot befejezetlenül megakasztó gondolatjel is érezteti, hogy a nyugalom csak ideiglenes, hogy itt megint fordul a vers. A sor is megtörik, a forma, a szöveg egyenletes szívverése elakad, de a kisbetűs folytatás jelzi, hogy milyen hirtelenül következik rá az újabb átlényegülés. Minden megbolydul, a kemény körvonalak megbomlanak, az előbb még lassú képsor meglódul, felgyorsul a tizenegy sornyi mondat is: az olaszban is csak egy rövid mellékmondat bontja meg az egyenrangú mondatok hosszú füzérét. A mondatok is, akár a képek, egymásra torlódnak, minden csupa viharzó mozgás-kavargás (csepeg, füstöl, kavarog, súrol, hervad, remegő), megint tetőzik a feszültség, a világ valami teremtés előtti bizonytalanságba oldódik.

Nézhetjük ezt persze másképpen is. Lehet egyszerű viharleírás is: a földi hangokkal, fényekkel, villamos kisülésekkel feszült térben most ered el az eső, vitorlák, ernyők csattognak a szélben, a zápor sustorogva fut a földön. (Az órjás borotva Kálnoky László remek leleménye. Mert fordíthatnánk ezt a részt így is: roppant moraj súrolja a talajt. De az olasz ige, a radere első jelentése csakugyan borotvál, a súrol csak a második. Kálnoky nyilván meg akarta őrizni mind a kettőt.) De ki olvasná egyszerű leíró versnek az Arsenió-t? A vihar egyébként állandó motívuma Montale lírájának, harmadik kötetének már a címében is benne van. Nem egyértelműen lefordítható metafora. Inkább a mindenség egy olyan drámai helyzete, amelyben az emberi élet drámai természete is megmutatkozik. Ez után a zsúfolt, mégis szeles-levegős képsor után megint váltás következik. Az utolsó strófa (megint egyetlen, tizenöt soros mondat) ismét epikussá, meditatívvá lassul. Az egyik színpadon, a valóságos tengerparton, befejeződik a történet. A másikon, a metafizikain, nem. A tenger, kivált a földközi-tengeri civilizációkban, sokféle képzet hordozója: születés, szerelem, termékenység, pusztulás, ősi mítoszok, emlékek fészke. (Az álomfejtő Freud is születés és megsemmisülés jelképét látta benne.) Montale nem metaforának használja, csak, jó érzékkel, odateszi a vers jótékonyan homályos elmúlás-képe mögé. A vízi tenyészetben, a nedves, nyirkos közegben (mennyiféle jelentése lehet ennek is!) a még kapaszkodó, már szakadni kész gyökereit magával vonszoló nádszál gyönyörű metaforája a kétfelé kötődő teremtménynek: gyökere még az iszapban, törzse még élettől remeg, de a víz színe felett fojtott jajszavaktól hangos űrbe dűl. Dante purgatóriuma, az egzisztencializmus semmije vagy éppen Pascal gondolkodó nádszála (az ember metaforája) jut eszünkbe róla? (Az olasz giunco pontos jelentése különben káka, de Kálnoky jól tette, hogy talán Pascalra, talán a nádszál magyar képzetkörére gondolva ezt a szót használta. Köztes helyzetben van hát nádszál-Arsenio, a földi lét és a túlvilág keskeny határmezsgyéjén. Furcsa, hogy a vers elején leütött akkord mintha ebben a komor zengésben is megszólalna. Nemcsak azért, mert a magyar nyelv szerkezetéhez, szemléletéhez igazodó fordítás főnevesíti az olasz oldódik, bomlik jelentésű igét, s ezzel felerősíti az eredeti egy árnyalatát, s ezzel a feloldódás órája visszahívja emlékezetünkbe a halálközeli pillanat ismerős mámorá-t, hanem azért is, mert a földi lét találomra, de nagyon hatásosan kiemelt részletei (a magyarban éppolyan finoman modulál ez a mondatdarab, mint az eredetiben), a mintegy féleszméletben érzékelt érintés, hallott szó még egyszer felszikráztatják mindazt, ami egy Füst Milán vagy Pilinszky verseiből ismerős részvétlen apokalipszisba fut bele.

Az Arsenio Montale első angolra fordított verse. Jelképesnek látszik, hogy éppen Eliot folyóiratában, a Criterion-ban jelent meg. Mert Montale is olyasféleképpen képzelte el a modern verset, mint Eliot. Zártnak, személytelennek. Az én versbeli helyzete nála ugyanolyan bizonytalan, mint angol pályatársánál. Az Arsenió-ról nekem mindig eszembe jut Eliot aránylag korai, finom érzelmességével, ironikus tónusaival még érezhetően a francia példaképhez, Jules Laforgue-hoz kötődő J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. Nemcsak azért, mert mind a kettő szerepvers, hanem azért is, mert ez is, amaz is az emberi sors egyetlen helyzetét viszi színre, valahogy mégis az egész élet íve rajzolódik ki bennük. Akárhogy is: érezhető személyes érintettséggel.