Oszip Mandelstam

Legkedvesebb költője, úgy tudom, Puskin volt, de igazában közelebb áll Lermontov ideges feszültségben remegő, hasadt lelkű lírájához, s egyik elődje talán Baratinszkij sűrű anyagú, talányos-sejtelmes költészete. Ha pedig a tárgyi világ, a versindító alkalom és a vers viszonyát nézzük, leginkább Tyutcsev és Bunyin tűnik a rokonának. Akárcsak náluk, Mandelstamnál is gyakran valami köznapi látvány, tájrészlet, apró esemény tárgyias leírásából ível fel a költemény. A kezdő kép váratlanul kitágul, valami másnemű, nyugtalanító tartalommal telik meg, amely erőszakosan szétlöki a fogható világ díszleteit. Az imént még jelentés nélkül való részletek, kemény vonalakkal rögzített tárgyak kicsapnak zárt formájukból, egy teljesebb lét jeleivé módosulnak:

A húszéves költő számára a költészet igazi közege az a varázslatos pillanat, amikor megtörténik az átlényegülés, amikor „hirtelen felriad a váza, s kiloccsantja kristály-magát”. Jellemző például idézhetném azt az 1911-ben írott kis versét is, amely ugyancsak egy novellisztikus, prózai helyzetképpel indul: a – talán lázas beteg – költőt szekéren viszik valahova. Lassan lépő lovak, reszketeg lámpafény, ismeretlen emberek. De a leírást folytató „Alhatnám. Oly hideg van itt”-re ez a meghökkentő két sor következik: „Egy döccenés a fordulónál a csillagfény felé hajít.” Itt nyílik rá a vers a lét széljárta magaslataira. A „fenyők, fenyők fekete váza”, az „idegen kéz édes jege” már ennek a másik világnak az elemei.

A fiatal Mandelstam egyébként jellegzetesen század eleji felfogása szerint a legalacsonyabb rendű létező, maga a puszta vegetatív létezés is többet el tud mondani a világ lényegéről, mint a kulturált szellem elvont eszközei. Az az orosz irodalomban nevezetes költői irányzat, amelyhez Mandelstam (Gumiljovval, Ahmatovával) tartozott, az akmeizmus, az elementáris élményekhez való visszatérésben látta a líra időszerű feladatát. Úgy érezték, hogy a századforduló divatos szimbolizmusa testetlenné párolt, homályos-éterikus, vérszegény verseivel szemben valami mást, életszerűbbet, egészségesebbet kell teremteni. A „szimbolista neuraszténiától” meg kell szabadítani a költészetet, vissza kell térni „az állati lélekhez”, azaz a másodlagos kultúrélményektől az elemi ősélményekhez.

Bizony, ha valaki nem ismeri az akmeizmus programnyilatkozatait, aligha gondolhatja, hogy programverset olvas. Persze mindez csak költői ábránd, nosztalgia inkább, mint valóságos költői lehetőség. Mégis, tagadhatatlanul egy Európa-szerte jelenvaló szellemi-költői válságtudatot fejez ki. A túlfinomult, agyoncizellált (s persze inkább az utánzókban elviselhetetlen) lírával szemben természetes visszahatásként más-más formában sokfelé jelentkezik az egyszerűhöz, a romlatlanul-fertőzetlenül természeteshez, a tiszta s egyszersmind tartalmasabb élményekhez való visszatérés szándéka. Gondoljunk csak a francia lírára: a Mallarmé–Valéry-vonallal szemben Francis Jammes a közvetlenül érzékelhető-tapintható valósággal teremt meghitt, újszerűen természetes kapcsolatot, visszaszerezve a gyöngéd érzelmesség jogát, Apollinaire pedig leglégiesebb álomlátásait nyersen rikító valóságelemekkel elegyíti. Egyszóval valami anyagszerűbbet-szervesebbet kell költői anyaggá emelni. De a primitív élmények, a nyers ösztönök elemzése polgárjogot nyer az akkor korszerű lélektanban is.

Csakhogy ezeket az „ősélményeket” végül is szavakkal kell elmondani. S máris közvetlen költői-alkotói gondként jelentkezik a szükségképpen mind elvontabbá-fogalmibbá tisztuló nyelv és az ábrázolt tartalmasan anyagszerű világ egyre feloldhatatlanabbnak tetsző egymás-ellen-szegülése. A modern líra (de nyugodtan mondhatnánk: a mindenkori líra) alapkérdése, hogy hogyan lehet visszahódítani a szavak eredeti felidéző-láttató erejét. Szavaink egyre inkább csak mondattani viszonyaikban élnek (s hogyan is lehetne másként bonyolultan gondolkodni?), s nem alkalmasak a polifonikus belső élmények, vagy Mandelstam világán belül maradva: a belső zene kifejezésére. Olyan szavakat kellene hát találni, amelyek még nem szilárdultak szavakká, még azonosak a megnevezetlen vagy megnevezhetetlen dolgokkal. A zene képes erre a közvetlen kifejezésre, nem kell szükségképpen körülhatárolt fogalmakhoz folyamodnia. Mandelstamnál ez a hiányérzet a lehető legszemélyesebb kérdés, hiszen verseiből is, vallomásaiból is tudjuk, hogy nagyon szerette a zenét, s kifinomult belső hallása volt: élményei sokszor zenei képzetek formájában jelentkeztek, s ezeket kellett verssé formálnia. (Verseit jellemző módon mindig fel-alá járva fejben írta, s igen sokat tartott zenei hatásukról. Mai versízlésünk szerint természetes, hogy a zenei hatás nem egyszerűen hangzás kérdése, ha csak az volna, nagyon is szegényesnek, hogy ne mondjam: igénytelennek éreznénk Mandelstam verseinek zeneiségét. A versmondat tagolása, a versszerkezet, a képek, a gondolatok elrendezése, aránya is sugallhat zenei képzeteket.) Mandelstam felfogása szerint – s ez a modern európai líra nem egy képviselőjére jellemző – a költészet igazi tartománya az a sejtelmes-félhomályos világ, amely nehezen adja meg magát a fogalmazásnak.

„A szív tengere”, az ember belső világa, félöntudatlan nyugalomban lüktet-lélegzik, s a külvilág éles napfénye, izzása, „halvány orgona-tajték” a benti tengeren. Ezt a körvonalatlanul hullámzó, a külvilág keltette, de az ember belső törvényei szerint módosuló, forrongó anyagot kellene a költészetnek közvetítenie, a teremtés előtti harmóniát-diszharmóniát, azt a teljes élményt, amely óhatatlanul megritkul formába szorításakor. A habból megszülető Aphrodité, bármilyen tökéletes, mindenképpen szegényesebb, mint amikor még csak lehetőségeiben létezett. A még befejezetlen, a többértelmű zene csak olyan szavakkal volna lefordítható, amelyek félúton vannak a zene és a szó közt, ha maguk a dolgok beszélhetnének, a némaság tudna szólani:

Ebben az 1909-ben írott, Silentium című versben Mandelstam a modern líra azóta is ki-kiütköző válságát, kételyeit fogalmazza meg. De az akadálynak mégis újra és újra neki kell rugaszkodni.

Korai verseiben is ott lappang már az az egyelőre még alaktalan szorongás, amely részben személyes-alkati, részben külső okokból, fel-feloldódva, meg-megsűrűsödve haláláig elkíséri majd. S máris milyen téveszthetetlenül egyénien formálódik meg! Az 1910-ben írott Finom vitorlát szeg a hangnak akár akmeista programversnek is tekinthető a szorongató vagy feloldozó világ vállalásában, a természettel való azonosulásban. De ez a legkevésbé fontos benne. Annál figyelemreméltóbb, hogy már érett példája a sokféle élményanyagot egymásba ékelő verstípusnak. Rögtön az első szakasz sejtelmes-különös képe megteremti a feszültséget, s több irányba is képzetsorokat indít:

A már-már gyötrelmesen éber figyelem kiszűri a csend finom hangjait. A vitorla-kép érezteti, hogy a hang indítja el a mozgást, löki előre a verset. A csend ezúttal nem a Silentium teremtés előtti tartalmas csendje, inkább valami baljós előérzetet sugalló üresség. De nem tudjuk, mihez kötődik ez a balsejtelem: személyes sorsa nyomasztja-e, a hideg, közönyös mindenséggel szembenéző magányos ember szorongása, vagy a közelgő kataklizma, az első világháború már sejthető föld alatti mozgása-dübörgése. A kitágult, meredt szem a féleszmélet kínzó kiszolgáltatottságát idézi. A kiürült szemben lidérces félálomképek ütnek tanyát: némán vonuló madarak. Ez a szem nem néz, hanem, tehetetlenül, lát valamit. A puszta égbolt roppant tereit, a testetlen-hangtalan kísérteties madárvonulást. A második szakasz a mindenségre vetíti a magános ember alakját:

Ez a dermedt, fagyos világ egyszerre sugallja a folttalan tisztaság és az embertelen magány hangulatát. A vigasztalan megváltásét, amelyben a szabadságot a teljes kapcsolattalanság jelenti:

A legbékésebb képek is hajlamosak rá, hogy hirtelen megbomoljanak, a fenyegetettség, a tanácstalan riadalom kifejezőivé váljanak, mint ebben az 1910-es, töredéknek tetsző kis versben:

Mintha a világból váratlanul kinagyított részletek megváltoztatnák a természetes arányokat. A halászsas, a fellegek gyors árnyéka, a zavarodott part, a csattogó óriás vitorla nem önmagát jelenti, de nem is válik jelképpé. Valami olyasmi történik, mint a valóság jól felismerhető elemeiből összeálló álomban: mindenre ráismerünk, de minden kísértetiesen alakot vált, a tárgyak önmagukban és együttesen valami másra vallanak: valami olyan érzés-hangulat szövedékre, amelynek a forrását valahol másutt kellene keresnünk.

Prózaian fukar leírással, naplószerűen tárgyias helyzetképpel indul ennek a szorongásos életérzésnek talán legtökéletesebb megfogalmazása, az 1921-es keltezésű Mosdom éjjel kinn az udvaron is. Az imént idézett versek óta azonban eltelt egy évtized, s nem is akármilyen. A tartalom súlyosabbá, keményebb körvonalúvá, a versképző elemek anyagszerűbbé lettek. A versszülő alkalom talán egy hajnal előtti útra készülődés, a színhely hihetőleg egy falusi udvar, fölötte a pirkadatba forduló éjszaka hidegen világító sötétje:

Azzal, hogy a költő a magános ember fölé odafesti a szemcsés csillagokkal szikrázó égboltot, a kezdő képen hirtelen fordít egyet, más összefüggésbe helyezi. A mindenség boltozódik fölébe, szigorúan, mint József Attila „jeges bogokkal” villogó ege. A parányi földi-emberi a határtalan égi-embertelennel néz farkasszemet. A szekerce-vas hideg fém-csillanása is hirtelen fenyegetővé válik az éjszakai udvaron. Emberi tárgy, a munkás hétköznapi élet szerszáma, de most gazdátlan eszköz (megint csak József Attila jut eszembe), átpártolt az ellenséges világhoz, a mindenség vette birtokába, rárakódott idegen ragyogásával. Jellegzetesen Mandelstam-kép ez. A kristályos-szemcsés anyagú só közvetlenül a csillagmorzsalékhoz kapcsolódik, az vonta váratlanul a versbe. De a kapcsolat nemcsak szemléleti, kereshetünk egy rejtettebb, mitikus-mágikus áramot is: ősi hiedelmek szerint az emberi sorsot a csillagképek szabályozzák. És sorsjelkép a só is: a verejték, a könny, a szomjúhozás képzetei társulnak hozzá, általánosabban a szenvedés, a testi-lelki kín. De eszünkbe idézi a só és kenyér jelképet is az elemi létre, a romlatlan közösségre, a tisztes szegénységre, a jó szándékra, szeretetre utal.

De a szorongató magány érzését nemcsak a kietlen éji táj, a csillagos mennybolt váltja ki. A költő úgy érzi, hogy bizalmatlanul bezárkózik körülötte az emberi világ is: magános az emberek közt, s magános a közönyös világegyetemben:

Alkat, személyes és társadalmi sors bonyolult összetevőinek eredője lehetett Mandelstam magánya, s hogy mennyire hozzáforrt, jól érzékelteti barátja, Csukovszkij vázlata. A kép 1922-ben ábrázolja a költőt, amikor Leningrádban, a Tudósok Házában Gorkij révén kapott szobában lakott:

„Az ágyon feküdt, arccal a Névára néző ablaknak, és cigarettázott; a szobában a cigarettán kívül nem volt semmi, ami az övé lett volna – egyetlen személyes tárgy sem. S akkor értettem meg leglényegesebb vonását, gyökértelenségét a mindennapi életben. Az az ember volt, aki semmiféle életformát nem alakít ki maga körül, és minden kötöttségen kívül él.”

A kétféle magány közé ékelt emberi mikrokozmoszból szikrázik ki a versben egyetlen lehető erkölcsi alapelvként a dísztelenül szép képben megfogalmazott életszabály:

Gondoljuk oda a nyugtalan nomádként ide-oda cikázó költő mögé a kor Oroszországát: az első világháború kataklizmáját, aztán a meglódult, sarkaiból kimozdult világot. Viharosan mozgalmas, változékony minden, milliók kerekednek fel, indulnak tudatosan választott célok felé, vagy egyszerűen csak nekivágnak a vakvilágnak, kenyeret vagy szállást keresni. Mandelstam nemrégen érkezett Pétervárra a Krímből. A félsziget nemrégen még a fehérek kezén volt. Ő a Szovjetországot választja, de nyilván nincs világos elképzelése sem a maga, sem a nép jövőjéről. Ebben a számvetésre késztő pillanatban mondja ki ezt az egész életre érvényesnek szánt, fojtott hevű vallomást. A friss vászon megint csak vissza-visszatérő Mandelstam-motívum. A szegények tiszta világát idézi, a feddhetetlen, folttalan tisztességet.

Bizalom és bizalmatlanság sugárzik ebből az életszabályból. Bizalom, hogy a nyomasztó magányban is van olyan emberi mérték, amelyhez életünket igazíthatjuk. De bizalmatlanság a társadalom, az erkölcsi parancsolatok hatékonysága iránt. Az orosz értelmiség hosszú keserű történelmi tapasztalatai összegeződnek ebben a kétellyel övezett életelvben.

A tízes évek vége felé Mandelstam lírája, ez a maga törvényei szerint is sűrűsödésre hajlamos költészet, feltöltődik a mozgalmas kor baljós vagy katartikus feszültségeivel. A dolgok sejtelmes üzenetére, a belső zenei hangzatokra érzékeny költő nyilván szívesebben élt volna aszú szellemi szeszek mámorában, mindig áhított figyelmes hallgatói, értő barátai körében. Nem volt harcos-politikus alkat, olykor úgy érezte, hogy a szellem időtlenségében él, nincs köze senkihez-semmihez:

De a félrehúzódás, a háborítatlan magány nemcsak enyhítő menedék, hanem nyomasztó börtön is. A szüntelenül önmagával bíbelődő lélek, a magát elemző, önmaga körül forgó értelem csüggesztő útvesztőbe jut:

Vágya gyakran ki-kitör a bűvös körből („Magába rejtező kigyó, borostyán, magát szoritó”) a szegények nyájmeleg közössége felé. „Hogy vágyom élni! Jó szóra, simogatásra! Egy gyufa lángja is átmelegítene” – kiált fel egyik versében. Magány és közösség egyidejű vonzásában-taszításában végül is szembe kellett néznie korával:

Csakhogy Mandelstam eredendően bizalmatlan, örökös kétkedésre hajló értelmével ritkán látta a világot megnyugtatóan egyértelműnek. Nagyon hamar megérezte, hogy a kor azokkal az eszmékkel vemhes, amelyeket az orosz polgári értelmiség legjobbjai mindig is magukénak vallottak. Elevenen él benne a dekabrista hagyomány. A dekabrista című versében, ebben a – gondolom, nagyon is időszerűnek szánt – vallomásban hirdeti, hogy „halhatatlanok e tettek”, de kiderül az is, hogy ösztönösen irtózik az erőszaktól, hogy a mindennapi munka, az állandóság, a megbízható rend otthonosabb közeg számára, mint a harc, „a vak égnek” hozott hasztalan áldozat. „Az édes polgári szabadság” igézetében él, de úgy érzi, hogy a tiszta eszme óhatatlanul beszennyeződik, megsérül a történelem nyers-véres tülekedésében. A szabadság – igazság – forradalom hármas csillaga ott fénylik az ő egén is, de 1917-ben úgy tűnik neki, hogy „minden összegabalyodott”. A történelemben nem valami eszményi cél felé haladó folyamatot látott, hanem felemelő és kétségbeejtő, nagyszerű és ijesztő elemek többnyire kísértetiesnek, kaotikusnak érzett kavargását. Jellemző, hogy az imént idézett vers drámai feszültsége csak valami mitologikus nosztalgiában oldódhat fel: „Oroszország, Léthe, Loreley” – mondja a vers utolsó sorában, vagyis a haza képéhez az elnyugtató feledés és a csalóka sziréndal képzete társul. A jövő képe időről időre változik tudatában, reményt ígér vagy katasztrófát, de mindenképpen apokaliptikus víziókban jelenik meg költészetében. A világháború és a forradalom éveiben egyszerre éli a világteremtés és a világvége döbbenetes pillanatait. Az előbbit, úgy tetszik, inkább értelmével, az utóbbit idegeivel. Igent mondott, amikor úgy érezte, hogy a kor az ő vegytiszta szabadság-igazság képéhez közelít, s megriadt, mihelyt esztétikai elképzeléseiben, erkölcsi-szellemi világrendjében érezte magát fenyegetve. Ő maga jellemzi így magát, „kétlaki lényét” a Pala-ódá-ban (Kálnoky László fordításában idézem), nyilván Nagy Péterre, az üdvös-erőszakos államépítésre utalva:

1918-ban kortársai, szellemi rokonai közt talán elsőnek érzi és szólaltatja meg a korforduló pátoszát. „Akkor sem én, sem az idősebb írónemzedék sok tagja, de még kortársaim sem értették meg az események jelentőségét – írja Ehrenburg az önéletrajzában. – De éppen akkor egy fiatal pétervári költő, akit szalonköltőnek, álklasszikusnak, életidegennek tartottak, a törékeny és bizalmatlan Oszip Mandelstam megírta ezeket a sorokat:

Bizonyos, hogy kevés olyan himnikus sodrú vers születhetett abban az időben, mint a Derengő szabadság:

De még ebben a nagylélegzetű, hittel-erővel felívelő költeményben is ott érezzük, ha halványan is, azt a jellegzetes messianisztikus forradalomélményt, amely a Mandelstammal szemléletében, szellemi formálódásában rokon Blok nagy forradalmi balladájában, a Tizenketten-ben is megjelenik: a megváltáshoz hozzátapad az áldozat, a mártirium képzete is:

A tündökletes jövőért hirtelen megbolyduló irodalmi-szellemi életet aligha lehetne érzékletesebben-emelkedettebben megfogalmazni:

De az óda azzal végződik, hogy „odaadtunk a földért tíz eget” – s ez a népmesei ízű fordulat nyilvánvalóan nem tetszetős csattanóul került a vers végére. A költemény különös ereje, hitele éppen abban van, hogy Mandelstam mintegy önmagával tusakodva mondja ki hitét, mert úgy érzi, számolnia kell örök érvényűnek hitt értékei pusztulásával. A maga szellemi világrendjének megrendülését később egyre fenyegetőbbnek érezte. Ez magyarázza, hogy kor-versei többnyire kétfelé kötődnek, egyszerre hívők és hitetlenek. Ez a kétféle anyag keveredik 1924. január 1. című nagy versében, a megbékélés és a hűség, a szorongás és a riadalom felesel egymással, majd az egyik, majd a másik motívumot erősítve fel, s a költő átéli önmaga lehető tragédiáját:

Sokat idézett költeménye, a Korom ezt a személyes élményvilágot nagyítja fel általános igényű korképpé:

A vers az antik népünnepek tündöklő derűjét idézi:

De „a kor arany-ütemére szisszennek a viperák”, s bár minden a hatalmasan szétcsapó tavaszt ígéri, a kornak „törött a gerince”, megszakadt a Mandelstam szemében olyan fontos organikus szellemi egység a régebbi korokkal, s hitével ijesztő sejtelmek feleselnek:

A húszas években írott versei egy vajúdó világ szemléletének döbbenetében fogantak, egyszerre mondják a születést és a pusztulást, s a kétféle anyag csak ritka pillanatokban kerül egyensúlyba. Verseinek drámai feszültsége csak az esztétikumban oldódik fel. Jellemző, hogy éppen ez idő tájt erősödik fel költészetében a görög nosztalgia motívuma. A hasadtnak, diszharmonikusnak érzékelt korban a hellén ábránd jelentette a harmóniát. Telt zengésű versei klasszikus motívumokból és hozzájuk idomított személyes élményekből szövődnek. Sejtelmesen szivárványló félálomvilágot teremt, egy olyan költői ábrándot, amelyet nem sérthet meg az éles szögletekkel sebző valóság. Különös ragyogásukat talán éppen az ábránd ábránd voltának tudata adja:

Harmincéves korára Mandelstam pályája csúcsára érkezett. Éreznie kellett a felgyorsult idő sürgetését, az összetorlódó események kihívását: kedves költőjével szólva „az emberélet útjának felén” járt. Ekkorról, 1923-ból való egész lírájának talán a legjelentősebb darabja, a Pala-óda. A világirodalom nagy számvető versei közül való, József Attila Eszmélet-ének, Apollinaire Égöv-ének, Eliot Prufrock-jának, Montale Arsenió-jának a rokona. Összefoglalása mindannak, amit magáról, a világról, a világban elfoglalt helyéről, az emberi tudat és a költészet természetéről, és – közvetve – koráról tudott. Önvallomás és ars poetica. Értelmezői közül többen is fordulópontnak tekintik költészetében: „A Korom a régebbi Mandelstam varázsának teljes tüzével szivárványlik. A Pala-óda száraz halpikkelyszerű, érdes-kemény szavakból összerakott matt mozaik, híjával van mindenféle »varázsnak«.” Találó jellemzés, legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy írója ezt a drámai, csupa sűrített mozgás képsort, ezt a sodró áramú ódát mozaiknak nevezi. Egy másik irodalomtörténész úgy véli, hogy ebben a versben „az apollói rendbe benyomul a homályos tudat alatti elem, valamiképpen a maga akarata szerint felbolygatja, másfelé tereli a versszakok sodrát, olykor kaotikus-vad, de megháromszorozott kifejezőerőt és izzást adva nekik”. S van, aki éppenséggel irodalomtörténeti korszakváltásnak tekinti a verset: akkor zárul le véglegesen „az egyik legnagyobb szabású huszadik századi orosz költői irányzat, az akmeizmus”, Mandelstam a Pala-ódá-val már új útra lépett. Én azonban úgy érzem, hogy Mandelstam lírája szinte kezdettől fogva e felé a talányosan többértelmű, de kifejezésformáiban nagyon fegyelmezett verstípus felé törekedett, nem beszélve róla, hogy az akmeizmus szabályzata megkövetelte világos kifejezés, a költői elemek harmonikus egyensúlyára törekvő versépítés igénye nagyon is viszonylagos. A nagy költőknek végül is minden költői iskola legfeljebb hasznos elrugaszkodási pont lehet.

De azért az idézett megállapításokban van igazság. A költemény képsorai olyan meghökkentően újszerűek, kötésük annyira hézagosnak tetszik, anyaga olyan váratlan szögekben töri meg a fényt, hogy Mandelstam korábbi verseihez képest csakugyan valami másnak, homályosnak, érdesnek, kaotikus-vadnak látszhat. Világa olyan teljes és olyannyira öntörvényű, hogy csak az elmélyült figyelem hatolhat a felszíne alá. Értelmezése, bonyolult szövetének felfejtése annál is nehezebb feladat, mivel tudtommal a Mandelstammal foglalkozó irodalom még alig jutott túl a tetszetős általánosságokon, s nem kísérelte még meg a versalkotó elemeknek, a helyzetük szerint módosuló, tartalmukat egyszerre megőrző s változtató féljelképeknek az elemzését, a Mandelstam-vers különféle rétegeinek átvilágítását. A Pala-óda ebből a szempontból is nagyon tanulságos anyagot kínálna. Azt hiszem, a vers kulcsát maga Mandelstam adja a kezünkbe nevezetes Dante-tanulmányában: Dantét jellemezve, azt hiszem, körülményesebben-tudóskodóbban a kelleténél, mégis jól érthetően, igazában önmagát jellemzi:

„Itt megengedek magamnak egy kis önéletrajzi vallomást. Amikor e beszélgetés koncepciója érlelődött, nagy segítségemre voltak azok a fekete-tengeri kavicsok, amelyeket a dagály szokott partra vetni. Nyílt eszmecserét folytattam a kalcedonokkal, a karneolokkal, a kristályos gipszekkel, a pátokkal, a kvarcokkal stb. Ekkor ráeszméltem, hogy a kő amolyan időjárási napló, afféle meteorológiai alvadék. A kő nem más, mint az atmoszferikus térből kikapcsolt és a funkcionális térbe helyezett időjárás. Ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell képzelnünk, hogy minden geológiai változást, még a nagy vetődéseket is, le lehet bontani az időjárás elemeire. Ebben az értelemben a meteorológia elsődlegesebb az ásványtannál, körülfogja, körülmossa, keretbe foglalja, értelmet ad neki…

A kő impresszionista időjárási napló, amelynek anyaga millió és millió viszontagság során gyülemlett fel; de ez a napló nemcsak a múlt, hanem a jövő is: periodikusság van benne. Olyan Aladdin-lámpa, mely bevilágít a jövendő korok geológiai homályába.”

Ebből a sokkal inkább költői, mint elméleti érvényű fejtegetésből kitetszik, hogy az a verskép, amelyet Mandelstam meg akart valósítani, olyan, mint a roppant természeti erők présében összesajtolt, világok keletkezésének és nagy katasztrófáknak a nyomait egy testben őrző kő: térben-időben egymástól távoli, személyes és közösségi tapasztalatokat sűrít magába, így szólalhat meg általa teljességében a sokformájú idő. A költő élményről élményre, képről képre ugrik, „át kell vágnia egy különböző iramban mozgó kínai vitorlásokkal telezsúfolt folyón – így alakul ki a költői beszéd értelme. Ezt, mint útvonalat, lehetetlen rekonstruálni a hajósok faggatása útján: ők nem tudják elmondani, hogyan és miért ugráltunk át egyik vitorlásról a másikra. A költői nyelv szövött szőnyeg, rengeteg láncfonala van…”

Gondolom, ezt a megint csak költőien-ködösen fogalmazott alkotáslélektani magyarázatot úgy értelmezhetjük, hogy a versalkotó elemek (az érzékelhető valóság részletei) a költő és a vers belső vonzástörvényei szerint rendeződnek új – s ha úgy tetszik: talányos – összefüggésbe. Talányosba, mert az élményben mindnyájan részesülhetünk, hiszen általános emberi természetük van, de megformálódásának valamennyi fázisát nem követhetjük nyomon, mert a vers nem ismétli, nem is ismételheti meg genezisének minden mozzanatát. Sőt talán még azt is megkockáztathatnánk, hogy minél kevésbé ragad bele fogantatása körülményeibe, annál többet tud róluk elmondani.

A vers annál hatékonyabb, minél tartalmasabb egészében is, elemeiben is. A tartalom Mandelstamnál nem gondolati, inkább – jobb szó híján – anyagszerű tartalmat, a felidézett képzetmennyiséget jelenti. „Minden szó olyan, mint egy nyaláb, a tartalom szanaszét meredezik belőle, nem pedig egyetlen hivatalos pontra irányul… A költészet épp abban különbözik a gépies beszédtől, hogy szó közben felébreszt és felráz bennünket. Ilyenkor a szó sokkal hosszabbnak bizonyul, mint gondoltuk, és gyakran eszünkbe jut, hogy beszélni annyi, mint állandóan úton lenni.” Minél többfelé képes a vers növekedésnek indítani „szanaszét meredező” tartalmait, annál teljesebben közvetítheti a költő közölnivalóit. Így hát a vers összetett élményeket, tömény „egyidejűségeket” sejtet:

A versben csillagok ütköznek össze, anyaguk egymásba olvad, a különnemű elemek átjárják, átszínezik egymást. A Pala-óda kovaköve vagy palája, amely egyszerre szól a homályos földmély és a levegő nyelvén, természetesen nem egyszerű jelkép. Nem helyettesíthető, mert nem az emberi tudat, nem a lélek, nem a költemény, nem egy emberi vagy történelmi pillanat, nem a Mandelstam értelmezésében görög-latin, zsidó, keresztény, pravoszláv mitológiát-képzeteket eggyé ötvöző európai szellem, hanem azt mondhatnánk, hogy egyszerre valamennyi, és nyugodtan folytathatnánk is a sort. Mert lényegük szerint ilyen rétegesek-összetettek a természeti és emberi jelenségek. De álljunk meg itt egy pillanatra az olyan rejtélyesnek, összefüggéstelennek tetsző „gyűrű s patkó, víz és kova” sornál. Ne akarjuk ezeket a képeket se egyértelműen megfejteni, ne próbáljuk lefordítani őket. Akkor járunk a legközelebb a lényegükhöz, ha csak képzetsorokat megindító áramforrásnak tekintjük őket. Mondjuk: gyűrű – kapcsolat – frigy – szövetség – hűség – erkölcsi tisztaság – patkó – munka – parasztélet – egyszerű közösség – gyerekkor – szerencse – népmesei képzetek. Egy-egy asszociációs soron nyilván eljuthatnánk valamilyen személyes vagy irodalmi-szellemi végponthoz is. De a Mandelstam-vers szellemében ezt az utat nem kell feltétlenül megtennünk. Elég, ha az utak hirtelen megnyílnak előttünk, ha egy pillanatra megsejtjük lehető jeleit, s ezzel egységbe forrasztjuk tudatunk, emberi világunk széthúzó elemeit:

A vers többé-kevésbé kitapintható felszíni élményanyaga alatt (azt hiszem, az életrajzi adatok ismeretében kiderülne, miféle tájak, helyek: nyilván egy valaha látott grafitbánya, a Mandelstam költészetében állandó ihletőként jelen levő déli hegyek, városok, fekete-tengeri vagy mediterrán emlékek elemeiből épül ez a nagy ívű látomás) zuhog szakaszról szakaszra a vers legmélyebb tartalma: a szakadatlan mozgás, az a teremtő s egyszersmind pusztító, nyomokat eltörlő és új nyomokat író föld feletti erő, amely egy-egy pillanatnyi létre formálja szeszélyes alakzatait: kőbe, palába, emberi alkotásokba és emberi sorsokba, tudatokba. Az egyén sorsa, tudata is „geológiai homályban” épül, forró tektonikus erők ütközőpontjában, állandó módosulásaiban is megőrizve a korábbi mintázatokat:

S aztán egyszerre csak kitárul a látkör, s a fekete-fehéren festett, éles fényben tündöklő mediterrán hangulatú hegyi város egymásra épült földtani rétegeken egymásra épülő rétegeivel az európai civilizáció képeként jelenik meg:

Ebből a szakadatlanul porló-pusztuló, épülő-gazdagodó világból szárnyal fel a mindezt magába szívó, földhözragadt súlyos és légiesen tiszta költészet:

A versben, akárcsak az egyetemes létezésben, nincsenek egynemű tömbök, zárt alakzatok: a tragikus átolvad a tisztító-felemelőbe, a mozgás ismét megbolydulni kész nyugalomba:

Mandelstam sorsa tragédiába torkollt: egy Sztálinról írott szerencsétlen szatírája jóvátehetetlenül megpecsételte sorsát. 1934-ben Voronyezsbe száműzték, s barátai hasztalan próbáltak rajta segíteni. Kilátástalan kallódásban, munkalehetőség híján hívei, írótársai támogatásából kellett élnie. Érthető, hogy utolsó versei töredékesebbek, üvegesen fénylő, tömör anyagú, kurta naplójegyzetek. De a tájak, a részletek, a zaklatott élet nyugalmas pillanatai azért fel-felragyognak bennük:

Még mindig megigézi a látvány szépsége, a kő-ágyukra dőlő súlyos estek, a lármás, nagy korhely fák, a sárga tarló-szálláson a fagyos füstök keréknyoma, a vörös agyag borostyánján megtapadó cserje, a kerek, tépett öböl, a felhőbe olvadó lassú fehér vitorla, a ránctalan táguló sík, a lélegző csoda, a hollóhajú, lenszőke, lebegő fényháló, a tisztes-keményített koldus-nap. De egyre jobban érzi a légszomjas puszta táj szorítását is, s magában már készül az elkerülhetetlen végső szerepre:

1937-ben egy pillanatra felcsillant a remény: visszatérhetett a szabad életbe, de csakhamar ismét letartóztatták, s egy szibériai táborban pusztult el: bomlott idegzete és beteg szíve nem bírta el a megpróbáltatást. Utolsó versei egyikében így jellemzi költészetét:

1974