Blok, a fordító szemével

Nemrégiben, majd egy negyedszázaddal azután, hogy először próbáltam magyarul megszólaltatni Alekszandr Blokot, megint lefordítottam néhány versét, köztük a Ja visel v nocs kezdetű, 1902-es keltezésű, vagyis nem egészen huszonkét éves korában írott költeményét. A vers színtere egy bizonytalan holdfényben derengő, rejtélyes zajokkal, neszekkel, árnyakkal és káprázatokkal szorongató éjszakai táj. Részletei mögött ott érezzük a vidéken töltött gyerekkor pontosan rögzített s ösztönös biztonsággal megismételt tapasztalatait. De a valószerű részletek egy lidérces álom sodrában imbolyognak. A fények, zajok, árnyak egy másik, a valóságos mögött nyugtalanítóan gomolygó világból jönnek. S ez a csupa feszültség vers ellenállás nélkül emelkedik a köznapiastól, a foghatótól („Mentem megtudni éjidőtt, milyen zaj, milyen csobogás van”) a lázas képzelet zaklatott víziójáig. Hadd idézzem a végét:

 

Egyforma zúgás itt, amott, s szívem kínnal vergődve pangott, ó csak tudnám, mi s hol lobog, honnan hallom majd azt a hangot! S a patazaj most hallhatóbb, s egy fehér ló száguld veszetten… És tudtam már, ki hallgat ott, s ki kacag az üres nyeregben.

 

Az olvasó persze nem tudja. Hiszen a vers éppen azzal hat rá, hogy valami szavakba foglalhatatlant, fogalmakkal bekeríthetetlent közöl. Valami veszélyt, a látható világ mögül leselkedő fenyegetést, amelybe éppúgy belegondolhatjuk az ifjú Blok személyes sorsát, pillanatnyi hangulatát, mint a sokakat nyugtalanító, ember voltunkból vagy történelmi helyzetünkből származó, bizonytalan közös szorongást. De vajon Blok tudja-e, csakugyan tudja-e, hogy „ki hallgat ott, s ki kacag az üres nyeregben”? Mikor egy barátja megkérdezte tőle, nemigen tudott válaszolni. Némi tűnődés után, határozatlanul, félig-meddig kérdő hangsúllyal azt mondta: „Alighanem az Antikrisztus.” Bizonyára meg lehetne magyarázni, hogy Bloknak miért éppen az Antikrisztus jutott eszébe. El lehetne tűnődni rajta, mennyi ebben a megjegyzésben a századelő költőképéhez igazított szerepjátszás, s hogy mi minden szervül igazán Blokban a korszerű szerepekből. De én nem azért idéztem ezt a verset és a baráti visszaemlékezést. Hanem azért, mert a Blok-vers természetére, Blok költői alkatára nézve nagyon jellemzőnek érzem. Elemi költői tehetség volt benne, s olyankor járt jól, ha hibátlanul működő ösztöneire bízta magát. De hogy is ne jutna eszünkbe, ha ösztön és tudatosság viszonyáról beszélünk, hogy mit mondott a Tizenketten nevezetes befejezéséről: „Másképp szerettem volna befejezni. Mikor lezártam a művet, magam is elcsodálkoztam: miért Krisztus? De minél tovább néztem, annál világosabban láttam őt. És akkor ezt jegyeztem fel magamnak: Sajnos, Krisztus.” Hadd folytassam még nyersebben: azt hiszem, Blok verseit nem az esze, hanem a tehetsége rendezte. S azzal igazodott el olyan meghökkentő biztonsággal a világban. Hogy is lehetett volna másképp már szinte kamaszkorában is érett költő? Épp csak leérettségizett, s már hibátlan verseket írt. Nem is akármilyeneket. Szinte mindegy, miről ír, egy éjszakai lovaglásról, a holdsütésben remegő tájról, a közelgő viharnak az ember lázgörbéjét is leíró, már-már az elviselhetetlenségig fokozódó, hirtelen oldódó feszültségéről, a jeges égbolt és a határtalan jeges puszta közt didergő árvaságról, egy elmaradt találkáról vagy egy festményről, a versek hátterében mindig van valami bizonytalan, megfogalmazhatatlan, de azért, vagy épp azért nagyon szuggesztív tartalom. A századelő lírájában mindenfelé ismerős szorongás orosz hangszerelésben megszólaló és már a korai versekben is nagyon Blokra valló változata, a mámorra és a fájdalomra egyaránt túlérzékeny idegek „új borzongása”. S bizonyos, hogy azok a homályos, lázas apokaliptikus ködképek, amelyek, még határozatlan körvonalakkal, már a fiatal költő verseiben is fel-felbukkannak, egy reménységet és riadalmat egyszerre keltő történelmi kataklizma előérzetében fogantak. S ha nem is tudjuk még biztosan, hogy az a mitikus-mesés bajkiáltó madár, amely egy festményről kerül a tizennyolc éves költő versébe, mit jövendöl „törött szárnyát esetten leeresztve”, valahogy mégiscsak „igaz jósigét kiált”. Mert az „időtlen borzadály”, mint minden idők minden apokalipszisa, a történelmi jelenidő sugallta baljós ígéret. Mintha ez a kifinomult hallású, angyalarcú fiú mindenkinél hamarabb hallotta volna meg a még távoli föld alatti morajlást: a háborúét, a forradalomét.

A fiatal Blok hangja nagyon beleillett a századelő orosz költészetébe. Életre-halálra-barátjától, Andrej Belijtől tudjuk, hogy első verseskönyve még meg sem jelent, amikor Moszkvában, régi orosz szokás szerint, már kézről kézre jártak a versei, szenvedélyes hódolói voltak, és máris „a kor legelső költőjének” számított. Huszonkét éves korában. Mi lehetett a heveny siker titka? Egyszerűen Blok átütő tehetsége? Az az édes, fülhöz-szívhez szóló, az orosz fülnek meghitten ismerős, mégis új hangzatokkal megszólaló zene, amely azóta se veszített varázsából? Vagy a szerencsés konstelláció, az, hogy a sahmatovói birtokon a tudomány, az irodalom, a művészet melegházában nevelkedett Blok, bizonyára irodalmi példákhoz igazodva, mégis inkább ösztönös helyzetérzékkel azt csinálta, ami akkor éppen divatos volt, csak szembeszökő eredetiséggel, nagyobb tehetséggel, mint a többiek, a befutottak? Senki se tudta nála jobban a szavak hangtestében és a szavak mögött bujkáló zenét, az élénk vagy párás színek játékát, a kemény vonalakat felhőző fátyollobogást. Vagyis, ahogy mondani szokták, a szimbolista verset, mert hisz ez a szimbolizmus kora. De azért egyszer érdemes volna elgondolkozni rajta, hogy mi is az a szimbolizmus. Mert emlékezzünk csak például Verlaine sokat idézett, a szimbolista nemzedék hitvallásává lett ars poeticájára! Az új költő (mert a vers születésekor még nem hívták az új költőt szimbolistának, csak tizenkét év múlva, 1886-ban, Jean Moréas kereszteli majd el a mozgalomnak alig is mondható mozgalmat szimbolizmusnak), szóval a szimbolista költő száműzze a romantika kellékeit, a szónokias ékesszólást, a csattanót, a tanulságot, mindent, ami hagyományosan irodalom. A vers legyen kaland, kürthöz fuvolát, álomhoz álmot társító, elmosódó, fátyolosan ragyogó fény-árny játék. Semmi szín, csupa árnyalat. „Szürke ének”, amelyben bizonytalanul dereng a bizonyosság. S a legfontosabb: „Zenét minékünk, csak zenét.” S hadd idézzem hozzá a szimbolizmus másik fejedelmét, Mallarmét: „A versnek nem szavakból kell állnia, hanem utalásokból, sugallatokból.” Minél inkább megközelíti eszményét, a szeplőtlen, anyagtalan szépséget, annál tűrhetetlenebbnek érez mindent, ami a világ durva matériájából beleszivárog a versbe. A szimbolizmusnak ez az ága Valéry végletesen zárt anyagtalan muzsikájába fut bele. Vajon mennyire rokon velük Ady legrejtelmesebb verseiben is olyannyira érzékies-testies jelképisége? Hát az oroszok? Ha elolvassuk Blok 1910-ben írott s nagyon is líraian, hogy ne mondjam, ködösen fogalmazott szimbolista kátéját, aligha leszünk okosabbak. A választott vagy átkozott költő alakját valami mesés, varázsos köd gomolyogja körül. Homályos értelmű képek, rejtelmesen izzó színek. „A sugárzó kard fényében a tekintet elé táruló világok mind hívogatóbbak lesznek, mélyükből már szívszorító zenei hangok hömpölyögnek, hívások, suttogások, majdnem szavak. Mindjárt színesedni is kezdenek.” És „az összetorlódott világok lila alkonyatában már minden megfelelésekkel terhes”, s a költőt elfogja az „a könnyű, szárnyaló elragadtatás”, amelyben megszülethet a mű, sikerül leszakítania „kék éjfelen a kék virágot”. Ez az egész fülledt pompájú, misztikus sugallatokat küldöző, a köznapokat is egy mesterségesen ajzott kedély pózaihoz igazító világ alighanem közelibb rokonságot tart a német romantikával, a jénaiakkal, a Schlegel fivérek, Novalis misztikus, lírai esztétikájával, mint bármelyik francia szimbolista programmal. (Zárójelben: a francia szimbolizmus minden megnyilatkozása éppen a romantikával, igaz, különösen a retorikus-pompás-ünnepélyes francia romantikával perlekedik.) Talán érdemes volna egyszer kideríteni (bár meglehet, rég elvégezte ezt már a filológia, csak én nem tudok róla), milyen hajszálcsöveken keresztül szívódott fel Blok világába a német romantika. De azért ezt a hatást se értékeljük túl. Mert Blok, hogy úgy mondjam, cseppet sem racionális, többnyire átláthatatlanul homályos líraelmélete egy cseppet sem zavarja zavartalanul tiszta költészetét. A versekben valahogy minden a helyére kerül. Prózai írásaiban, leveleiben elképesztően mesterkéltnek tetszik a hites és hűtlen felesége vagy más nők köré szőtt mitológia. De a költőnek, a verseknek nyomban elhisszük az emlék és jelenlét, képzelet és valóság, lázas érzékiség és önként vagy kényszerűen vállalt aszkézis villámló pólusai közt átsuhanó Szépséges Hölgyet, Mennyei Rózsát, Ismeretlen Asszonyt, Havas Leányt.

Mert a költő Blok végül is nem esett bele az esztéta Blok csapdáiba. Már az állandó lázas lobogásban élő fiatal Blok is nagyon sokat tudott a világról. Java verseiben már akkor is minden igazi: a sokszor rejtekező érzés, a soha hamis útra nem futó indulat, a versek hirtelen felszikrázó heve, és igazak, igaziak az orosz táj képei. Kevesen tudták olyan hitelesen megidézni a „sötéten gunnyasztó süppedt falvakat”, a barázdát esetten taposó parasztot, a postakocsis „börtönbánattal tele” énekét, azt a meggyötört, rontás ülte földet, amely valóságos és jelképes egyben: egy múltjába ragadt ország riasztó jelképe. (S ha valahol, hát itt eszünkbe juthat az érzésem szerint egész költői látásmódjában, versépítésében, költői anyagában mégiscsak nagyon más Ady.) Az illanékony hangulatok, a szüntelenül alakot váltó, a szavak hálójából olyan könnyen kifutó érzések énekese egyre közelebb kerül a fogható világhoz. Verseibe beletolakszanak a köznapi élet képei, szavai. Ebben is pontosan működött költői ösztöne. 1907-ben Bunyint már azért dicséri, mert verseibe beleviszi a mindennapok prózai szavait: eszterhaj, petrence, dűlő, töltött káposzta, szélmalom, aszály. Ugyanabban az évben írta a Béklyótlan gondolatok című versciklusát. Bevallom, én ezeket a sokat emlegetett, sokat dicsért verseket nem érzem igazán jónak. Terjengősek, könnyű hatásra célzók, közhelyesek. De az életműben mégis nagyon fontosak. Mert mintha Blok itt kísérletezett volna először a zárt formák fellazításával, a prózai anyag versbe építésével. S micsoda remek leírások! A tengerparti üdülőhelyen olyan önelégülten berendezkedő, füstölő, zabáló, limonádét szürcsölő, röhögő polgárok, akik elfüggönyözött fedeles kocsikban hajtanak a vízre. Ezek azok a „beteltek és elégedettek”, akik olyan haragos forradalmi indulatokat lobbantanak majd Blokban. Vagy a „megcsuklott lábbal” fekvő halott „csirkesárga zsoké”, vagy a puhán gördülő, „lassú küllőit meg-megvillantó hintó”. Ezt a súlyos, a korábbi verseihez vagy a kor költészetéhez képest cseppet sem költői anyagot nem mindig tudta a verseibe szervesen beépíteni. De enélkül sohasem írhatta volna meg a század költői csúcsteljesítményei közé tartozó Tizenketten-t.

Mondanom sem kell, hogy Blok stílusváltása egy költői szemléletváltás tünete. Egy évvel később, 1908-ban a Három kérdés-ben arról ír, hogy az orosz líra szempontjából visszamenőleg is jelentősnek ítélt „tiszta művészet” helyét a társadalmilag hasznos művészetnek kell elfoglalnia. „Az utca betört a költő műhelyébe, s a magános bolyongások ideje lejárt.” És: „A forma és a tartalom gondjának terhét új gond tetézi: a kötelességé, az a kérdés, hogy mi az, ami a művészetben szükséges és mi az, ami nem.” És: „Fent a csúcson kezet szorítanak az esküdt ellenségek: a szépség és a hasznosság.” „A nép és az értelmiség közt húzódó keskeny senki földjén” keresi azokat az igéket, amelyek képesek „cselekvéssé válni”.

1918 januárjában, életműve betetőzéseként megírja a Tizenketten-t, a forradalomnak ezt a nyersen filmszerű, éles vágásokkal, merész montázsokkal megszabdalt, komor tragédiákat villantó, anekdotikus és himnikus, ünnepélyesen zengő és fülsértően csikorgó nagy balladáját. A keserű, magános, légies révületekbe merülő, a maga fajtájával ingerülten perlekedő, de egyszersmind megrendüléseit is tragikusan átélő, bizakodva előretekintő és csüggedten meg-meghőkölő szellem egy nagy történelmi pillanat áramkörébe kapcsolódik. Megérzi azt a „hatalmas teremtőerőt”, amely „igazságossá, tisztává, vidámmá és gyönyörűvé” változtatja majd „hazug, szennyes, tespedt, csúnya életünket”. De a történelem fukar kézzel méri az egyszerű, tiszta és zavartalan megoldásokat. Blok minden mozdulatával az igazságot akarja, de ez az igazság nemcsak nagyszerű, olykor szörnyű pillanatai is vannak. Az igazság egy erőszakos, véres dráma szereplője, amelyben a sérülékeny költő nemcsak a katarzis ígéretét, hanem a riasztó zűrzavart is érzi. Sokkal inkább az idegeivel, a zsigereivel éli az eseményeket. A Tizenketten-ben annak a jellegzetes orosz értelmiségnek a szemlélete bujkál, amely áhítja, de ösztönös riadalommal féli is a nagy társadalmi földcsuszamlást. A vers roppant költői erejének, feszültségének éppen az a minduntalan kifeslő kettősség a forrása. De ezért van az is, hogy annyit vitatták, annyiféleképpen magyarázták, rágalmazták és próbálták kisajátítani. Egy időben még Blok istenáldotta tehetségének fenntartás nélküli híve, Gorkij is a forradalomról írott gúnyiratnak tartotta, a maradiak meg szégyenletes botránynak, a legszentebb eszmék elárulásának. Voltak, akik a nevezetes befejező sorokat („Hógyöngyösen, hófehéren Jézus Krisztus megy az élen”) Krisztus meggyalázásának, s voltak, akik a forradalom reakciós-misztikus értelmezésének tekintették. Pedig mi sem természetesebb (az irodalomtörténeti előzmények s Blok írásainak, sorsának ismeretében), mint hogy Blok tudatában a megváltáshoz az áldozatvállalás, a mártírium képzete is hozzátapadt.