Rimbaud két verse

A modern líra két szupernovája, máig roppant energiákat sugárzó ikercsillaga Franciaországban lobbant fel. Az egyik Baudelaire, aki az idősebb pályatárs, a romantika nagy korszakát betetőző Victor Hugo szerint „a művészet egét valami alig meghatározható, komor sugárral gazdagította, valami új borzongást teremtett”. A másik a szertelen, minden mozdulatában meghökkentő kölyök lángész, Arthur Rimbaud. Baudelaire sötéten izzó, a világ, a lélek bejáratlan tájait felfedező költészete csupa tudatosság, éber figyelem, kiszámított pontosság. A Rimbaud-é merő egy láz, vad szenvedély, gyújtózsinór-sistergés, váratlan robbanás. A romlás virágai 1857-ben jelent meg. Tizenkét évvel később egy észak-franciaországi kisvárosban, Charleville-ben egy koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatja el tanárait. De szabálytalan csodagyerek, hamarosan sok baj lesz vele. Egy évvel később, már franciául, megírja első remekeit. Az Ofélia és az Élmény egy felnőtt költőnek is dicsőségére válna. Rimbaud még csak tizenöt éves, s költőpályája töretlenül, meredeken emelkedik. Viszont meglehetősen bajos kamasz. 1870-ben a porosz–francia háború hírére, talán a kaland kedvéért, Párizsba szökik. Potyautas, tartozik a vasútnak a jegy árával. A börtönből riadt levelet ír tanárának, az szabadítja ki. De alighogy hazaér, máris megint megszökik. Brüsszelig jut. Csavargás közben újabb nagyszerű versek: Kóborlásaim, A Zöld Hordóban, A völgyben egy katona alszik. Nyugtalansága állandósul: 1871 februárjában megint két hét Párizs, akkor még csak éhezik, csavarog, de ősszel már befogadja az irodalom: Verlaine hívására megy a fővárosba. Zsebében a világirodalom egyik legcsodálatosabb verse, a távoli tengerek tajtékviharában, zöld-azúr ragyogásában sodródó részeg hajó elégiába hajló himnusza. Micsoda fény-, szín-, kép-, hangkavargás! Egy mindenre sóvár és mindennel eltelő, féktelenül szabad szellem képe. Rimbaud-é, aki sosem látott, nyers színekkel, éles kontrasztokkal, szétfutó foltokkal és kemény vonalakkal festi az ütődött álmokba merülő polgárvilágot, a kisvárost, a fogható világ és a szellem ismeretlen tartományait. Csavargó élete mindig túlhabzó élményekkel telített pillanatait. És mert ennyire tele van a világgal, csak magába kell néznie: „Annak, aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga teljes megismerése: megkeresni, kikémlelni, próbára tenni, megtanulni a saját lelkét.” Ahogy őt, úgy feszíti a verseit is az egymásra torlódó, egymást árnyékoló, egymást átvilágító sokféle élmény. Ezért van, hogy a versei ritkán átlátszóak, egyneműek, egyértelműek. A látvány, az élmény úgy rántja magára a legváratlanabb képeket, képzeteket, mint a vasreszeléket a mágnes. Hallja a látványt, látja a hangokat, csak neki megnyilatkozó megfeleléseket fedez fel. „Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem… Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem. Mágikus szofizmáimat azután szóhallucinációkkal fejeztem ki… Az őrületnek – annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak – egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert. Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére és Kimmeriának, az árnyak és örvények hazájának határára.” Ilyennek rajzolja magát Rimbaud utolsó nagy művében, az Egy évad a pokolban című önéletrajzában vagy inkább vallomásában. S csakugyan: a már-már ingerült indulattal megmarkolt, versbe kényszerített valóság felszíne alatt egy másik valóság érzik. Nemegyszer zárt, megközelíthetetlen, sötéten örvénylő pokol, máskor valami meghatott, tiszta áhítat.

De milyen is lehetett ez a hirtelen nőtt titán, aki négy kurta esztendő alatt kilökte magából egész életművét, s tizenkilenc éves korában rejtélyesen örökre elhallgatott? (Mikor belefogott, az Egy évad a pokolban-t élete legfontosabb, sorsdöntő vállalkozásának érezte. Tudtával és akaratával két versén kívül csak ez a munkája jelent meg. De mire kinyomtatták, már az sem érdekelte. Csak 1901-ben találta meg egy ügyvéd a brüsszeli nyomda raktárában porosodó példányait.) Verlaine-ékhez egy angyalarcú, borzas, nyugtalanítóan fakókék szemű vidéki legény állított be. Csupa gőg, merevség, mogorvaság, gátlás. Indulatos, kötekedő, gyorsan nekiugrik akárkinek. És akárminek: semmi se szent előtte. „Halál Istenre!” – írta fel nemrégen gyerekes kihívásul a charleville-i padokra. De nemcsak indulatai vannak. Nemsokára majd villámló okossággal rombolja szét a társadalom, a szellem, a költészet minden szentnek tisztelt ócskaságát. Őrjöngő düh kergette a párizsi csata felé. A kommünről van szó, természetesen, meg is írja majd haragos, keserű elsiratását. Aztán meg a jövendő fausti ihletű megidézését: „Mikor mehetünk már, partokon és hegyeken túl, köszönteni az új munka születését, az új tudásét, a zsarnokok és démonok futását, a babona végét, s imádni – elsőként – a földre szállt karácsonyt!” Evangéliumi forradalom! S ugyanez a Rimbaud züllötten, tetvesen csavarog (ki hinné, hogy a tetvészésről is lehet gyönyörű verset írni? – de olvassuk csak el a Tetvésző lányok-at!), s megjárja, egyedül vagy Verlaine-nel, a pokol legmélyebb bugyrait. S elviselhetetlenül magas feszültségű élményei birtokában azzal hivalkodhat, hogy hatalmába kerített minden elképzelhető tájat. Utolsó dalaiban, az Egy évad a pokolban betétverseiben már egy véglegesen bezárult világot sejtünk. S egyszersmind valami végső, áttetsző egyszerűséget. „A gyöngédség, az igazi lágyság, a már szinte megfoghatatlanul törékeny és hajlékony báj valóságos csodáit valósította meg” – mondja róluk Verlaine. De a költő eltűnt, teszi hozzá. S csakugyan: mintha ezeket a dalokat már nem is valaki, hanem valami más írná.

A költészetet érzi-e folytathatatlannak? A maga belső szörnyei elől menekül, vagy csak felnőtt formát ad gyerekkori szökéseinek? Vagy kihívóan cinikus mondatát váltotta valóra: „aranyam lesz, dologtalan és durva leszek”? Vagy az hajtotta a – Verlaine szavával – széltalpú fiú-t, hogy átélve a szeretet, szenvedés és őrület minden formáját, elérkezett az emberi szóval már elmondhatatlan ismeretlenhez? Maradék éveit valószínűtlen helyszíneken tölti. Anglia. Stuttgart. Gyalog Milánóba. Batávia (a holland gyarmati hadseregben). Hetekig bolyong a jávai őserdőkben. Bécs, Hollandia, Hamburg, Dánia, Svédország (egy vándorcirkusz tolmácsa). Ciprus, végül Aden, Harrar. Fegyverrel, elefántcsonttal s ki tudja, mi mindennel kereskedik. Ismeretlen vidékeket fedez fel, beszámolókat küld a Francia Földrajzi Társaságnak. 1891 februárjában jobb térdén rákos daganat támad. Marseille-ben amputálják a lábát. Húgától úgy tudjuk, hogy halálos ágyán megtért. November 10-én halt meg.

Rimbaud még nincs tizenhét éves, mikor megismerkedik a nála tíz évvel idősebb Verlaine-nel. Egy charleville-i irodalombarát, egy bohém adóhivatalnok hozza össze őket: véletlenül ismeri Verlaine-t. Elküldi neki a kamasz költő néhány versét. Két hét múlva megérkezik a válasz: „Jöjjön, kedves nagy lélek, hívjuk, várjuk!” A vidéki fiút amúgy is régóta vonzza Párizs. Elviselhetetlennek érzi a kisváros keshedt, izzadt polgárvilágát, ég a közlésvágytól, de egyelőre nem sok sikerrel kísérletezik: nemigen akarják közölni, pedig micsoda verseket tudott már akkor írni! 1871 februárjában szökött meg harmadszor a szülői házból. Két hétig csavargott, éhezett-nyomorgott a fővárosban, s aztán, a frontvonalon át, mert éppen háború van, hazagyalogol Charleville-be. Most másképp indulhat neki. Mindenesetre ír egy verset, hogy megmutassa a párizsiaknak. Az elutazása előtti napon olvassa fel A részeg hajó-t iskolatársának, Ernest Delahaye-nek. „Megjósoltam neki, hogy a legfényesebb neveket is el fogja homályosítani, de ő szomorú volt, gondterhelt.” Így emlékezik majd vissza a jelenetre Delahaye. Rimbaud meg is magyarázza, miért szorong: „Mihez kezdek én ott?… Nem tudok viselkedni, nem tudok beszélni… Ó, ami a gondolkodást illeti, senkitől se félek.” „Benne van az egész tenger!”, mondja rajongva Verlaine, mikor elolvassa a verset. Mégis egy évtizednél is több kell hozzá, hogy A részeg hajó előbb egy folyóiratban, majd Verlaine Az elátkozott költők című antológiájában megjelenjen. „A mágikus költő a ragyogó erő birodalmába vezet”, mondja ugyancsak Verlaine. „A legszebb vers, amit a tengerről valaha is írtak”, lelkesedik érte Duhamel. Pedig a francia líra már akkor sem szűkölködött a káprázatos tengerleírásokban. Elég csak Hugót, Lautréamont-t emlékezetünkbe idézni. A Rimbaud-kutatók, A részeg hajó értelmezői nem győznek csodálkozni, hogy mikor a költő ezt a nagy verset írta, még nem látta a tengert. Nem kevesen próbálták kideríteni, miféle élményeken alapszik hát a vers. Az idézett iskolatárs gyerekkori emlékekben keresi „a lángelmére valló leírás” forrását. A Charleville környéki nagy őszi, tavaszi árvizekben. Sőt egy kikötött bárkára is emlékszik. A gyerek Rimbaud bátyjával addig himbálta-taposta, míg nagy hullámok nem verődtek mellette, akkor hasra feküdt „és mohón fürkészte a mélységet”. Csakugyan: a nagy víz vonzását minden gyerek ismeri, de ha az ember elolvassa A részeg hajó-t, nehezen akarja elhinni, hogy az óceán roppant tereit, tajtékos kavargását, zöld ragyogását, halottakat görgető rejtelmes mélységeit, pusztító-teremtő erejét, valószerű és fantasztikus részleteit, nyüzsgő lényeit, szörnyeit a gyerekkori árvíz hívta a versbe. Mások inkább irodalmi források után nyomoztak. Delahaye az Íliász, az Aeneis tengerábrázolásait emlegeti. Egy irodalomtörténész egy képes folyóirat cikkeiben fedezi fel A részeg hajó jó néhány motívumát, azonos vagy hasonló képeket (többek közt a kezdő strófa indiános jelenetét), szavakat, kifejezéseket. Szerinte még a címet is onnan vette Rimbaud: Szicíliában a tenger egy bizonyosfajta háborgását részeg tenger-nek hívják. Van, aki Verne Húszezer mérföld a tenger alatt-jának (egy évvel a vers megírása előtt jelent meg) hatását érzi A részeg hajó-ban. (Mulatságos elgondolni, hogy egy zseniális vers mögött egy kitűnő, de mégiscsak ifjúsági regény is ott lehet, de ez tulajdonképpen jellemző Rimbaud tolvajtermészetére: a legsilányabb kacatot is elorozta, hogy remekművet csináljon belőle. De mulatságos az is, hogy a már kétségtelenül nagy költő még kamaszoknak való regényeket olvas.) Van, aki Hugo regényére, A tenger munkásai-ra gyanakszik, abban csakugyan gyönyörű, romantikus-színpompás, érzékletes és fantasztikus képekben jelenik meg a tenger, a tengermély. Volt, aki Gautier egy versében találta meg Rimbaud tengeri szörnyeinek mintáját, és van, aki szerint Baudelaire egy verse, Az utazás is elindítója lehetett A részeg hajó-nak. Baudelaire-t (önmagán kívül) az egyetlen igazi látnok-költő-nek, valóságos Isten-nek mondta Rimbaud, bizonyos, hogy szívesen utánozta egy-egy mozdulatát. A két versben csakugyan vannak többé-kevésbé rokonítható részletek, közös bennük a csömör is meg az elvágyódás is, az egzotikum vonzása és az egész versnek az íve, a határtalanba futó sodra. De engem leginkább Rimbaud versének egy különös hasonlata győz meg, hogy versírás közben, talán öntudatlanul, emlékezhetett Az utazás-ra: siketen, mint gyermekagy, olvassuk A részeg hajó-ban. Baudelaire versének 6. részében pedig: „Óh, gyermeki agyak. Azt hiszem, a legnyilvánvalóbb hatás így, ilyen logikátlanul, irracionálisan működik. De hagyjuk is abba a forráskutatást. Nem mintha nem volna érdekes tudni, mi minden lehet egy vers előéletében. De ez inkább alkotáslélektani kérdés vagy keletkezéstörténet. Fontosabb volna azt megmagyarázni, miért sorolják A részeg hajó-t a világirodalom legnagyobb versei közé. Figyeljünk először is a vers iramára. Könnyen megeshet, hogy egy ilyen hosszú vers megtörik. Ha a képsort nem tartja össze valami erős áram, darabjaira hull. Rimbaud-nak három versszaknyi táv kell, hogy felgyorsuljon. Az első két strófa lassú, szinte az az érzésünk, hogy terjengős, regényes leírás. Az ár egyelőre még halk, hűvös (Tóth Árpád egykedvű-je közelebb van a francia impassible-hoz), a festett karókra vert vontatókat halálra nyilazó indiánok képében sincs semmi drámai, mintha játékos díszletül volnának ott, egy Cooper-regényből kivágva. De alighogy beleálltunk ebbe a tempóba, máris minden meglódul: minden csupa mozgás, a nagy, nyugtalan lobogású képek, a jelzős főnevek, az igék, a sűrű, felkiáltójelekkel is meghangosított mondatok, s a dinamikát még a magyar szövegben gyakoribb alliterációk, a t-k, a k-k is fokozzák. A tomboló elemek sodrában hánykódó hajó már maga a dráma. Aztán hirtelen minden megáll, háromszakasznyi nyugalom következik. De mert ennek a nyugalomnak, mondhatni, a mindenség a fészke, a vers feszültsége itt sem esik. A vad száguldás után a hajó tejszinű derengésben, változó megvilágításban, tündéri fényben fürdik. Gazdátlanul, teljes szabadságban. Eddig mintha egy folyamatos történet játszódott volna le előttünk. Jelen, bár múlt időbe téve. A mind láttam-tól kezdve a történet az emlékezet színterein, az emlékezés szeszélyes törvényei szerint folytatódik. Ez közelebbi múlt a verseleji vihar idejénél, mégis távolabbinak tetszik. A képek itt már nem történnek, inkább csak előhívódnak a hajó (mondhatom-e másképp?) tudatából. Félig már hallucinációk, hiszen Rimbaud hozzászokott a hallucinációkhoz, ahogy A szó alkímiájá-ban mondja. A víziósor állandó, bár ingadozó feszültségben remeg. A képek hol fellobbannak, hol kihunynak, hol viharos energia feszíti őket, hol egyensúlyba kerülnek. Mintha a képsor lázgörbéje egy rapszodikus kedély hullámzását követné. A vers zenitjén két nagyszerű kép: az egyik lidérces (Behemót buja s hars poklához az orkán / borzongató dühe ötven mérföldre vitt), a másik paradicsomi derűvel fénylik (Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!). De ez után az elragadtatott pillanat után egy már-már érzelmes-mélabús akkorddal elhalkul a vers. A határtalan szabadságtól mámoros hajó egyszerre éli át a honvágyat (Európába vágyik vissza, persze, vagy éppen Charleville-be) és a hazatérés képtelenségét.

A részeg hajó-ban a francia szimbolizmus lelke, ízlése, technikája érzik. „Némely szakaszában azt a már-már elviselhetetlen szépséget érezzük, amelynek érintésére elalél a szív”, írta róla Thierry Maulnier. De ha egy-egy képe természetét, szerkezetét nézzük, a szürrealisták jutnak eszünkben. Nemcsak azért, mert olyan könnyű kézzel kever valószerűt, fantasztikumot, mitológiát. Azért is, mert olyan váratlan elemeket társít egymáshoz, mint a fortyogó mocsár, az óriási varsa, a rohadt sás és a Leviatán, vagy mert olyan vakmerően keveri a képzeteket (hallottam sárga és kék foszfor énekét), vagy mert olyan hézagos az előadásmódja: nem a magyarázhatóságra, inkább az evidenciára épít.

Rimbaud-nak nyilván eszébe sem jutott, hogy lefordítható allegóriát írjon. Olvashatjuk a verset csak az első jelentésére figyelve. A tenger, a beláthatatlan, új s új alakot mutató távolok, az ismeretlen tájak lenyűgöző megjelenítésének. De kihallhatjuk belőle a gyötrelmesen gyönyörű szabadság mámorító hívását is. És tekinthetjük önvallomásnak, önarcképnek is. Nem Rimbaud-e ez a mindent, magát a mindenséget szomjazó, az Európától megcsömörlött, de a vad kalandokkal is eltelő, már csak szétrepedni, már csak elsüllyedni vágyó hajó? Valaki azt írja, hogy Rimbaud „a folyton gazdagodó és táguló jelkép segítségével próféta módjára hirdeti meg legendáját és patetikus végzetét: mindent látni, mindent átérezni, mindent fenékig üríteni, mindent megtapasztalni és mindent elmondani”.

Rimbaud gondoskodott róla, hogy az utókor irodalomtudósainak legyen min törni a fejüket. Kevés olyan verse van, amelyik félreérthetetlenül mondja a magáét. Akárcsak tüneményes rövid pályája, szinte minden sora talányos. Kívánja, kényszeríti a rendkívüli figyelmet, a töprengést, az értelmezést, a spekulációt. Hiszen nyilvánvaló, hogy leghomályosabb sorainak, szavainak, legmeghökkentőbb képeinek is fedezete, tartalma, jelentése van. A Magánhangzók-at is (a francia cím csak ennyi, Rónay György így is fordította) agyonmagyarázták, fantáziátlan kutatók csakúgy, mint könnyű képzeletű okoskodók. Az előkelő klasszikussorozat, a Pléiade Rimbaud-kiadása ma is idézi az egyik szövegértelmezőt, Lucien Sausyt. Leleményes elemzése 1933-ban jelent meg. Elképzelését arra alapozta, hogy a vers egyik kéziratában, a Verlaine birtokába került másolatban a rois blancs (fehér királyok) o-ja alatt a látható. Rais blancs-nak olvasva fehér küllők-et jelent. Tóth Árpád fordításában a jelzős szerkezet megfordul, királyi hermelin lesz belőle. Ez maga is értelmezés, a magyar költő Rimbaud rejtélyes képét egy nekünk elképzelhető, látható képpel helyettesíti. Rónay György későbbi, 1944-ben megjelent fordításában viszont a fehér küllők szerepelnek, akkoriban éppen a Verlaine-féle kéziraton alapuló kiadás látszott a leghitelesebbnek. A Magánhangzók-ba ez is, az is beleillik, ez is mutatja, milyen sokféle sugallata lehet Rimbaud képeinek. Sausy a fehér küllők-et, logikusan, összekapcsolja a lances des glaciers fiers (büszke jégmezők dárdái) hasonló képzeteket kínáló képével. Tóth Árpád jégtűs gleccsere igazán közel van az eredetihez. És itt kezdődik az, amit az elemzőnek vagy elhiszünk, vagy nem. Ő ugyanis abból indul ki, hogy a színképzetek a betűkhöz kapcsolódnak. Vagyis a látványhoz. Ehhez, ez is logikus, két-három betűt el kell forgatni. Hogy az É három vízszintes szára felfelé mutasson, hogy felidézhesse a küllők, a dárdák képét. Vízszintesre kell állítani az I-t is, mert a vérsugár vízszintesen tör ki a szájból, és vízszintes a haragosan vagy vezeklő mámorban kacagó szép száj is. (Tóth Árpád egy kicsit szabadon, de nagyon hatásosan közvetíti ezt az olyan jellemzően rimbaud-i, mert nyers, széthúzó elemekből összerakott, valahogy mégis egyneműen teljes képet.) Az Ü-vel, az O-val már könnyű dolga van. Az első (a franciában nincs rajta pont!) a tenger végtelenül fodrozódó hullámait rajzolja le, a zöld legelő meg lehet horpadt völgy is. A második éppúgy felidézheti a trombita száját, mint egy nő ibolyaszín szemét. (Akadt is mindjárt, aki tudni vélte, hogy Rimbaud egy kék szemű nővel szökött Párizsba.) Az Á sem önmagától fekete, hanem azért, mert a haldoklók körül ilyen szőrös derekú fekete legyek rajzanak (Barbusse Pokol-jában látjuk viszont őket, mondja a tudós versértelmező), az árnyak öble pedig nyilván a pokol bejárata, csak hegyével lefelé kell fordítani az Á-t. Ennek az igazán elmés magyarázatnak csak egy baja van: közben bebizonyosodott, hogy a hiteles szövegben nem küllők, hanem mégis királyok vannak. Vagyis az okfejtés kiindulópontja téves. De hadd tegyem hozzá ehhez a magam óvatos kételyeit is. Az, hogy a színeket a betűkép, a látvány sugallja, sehogy sem illik Rimbaud természetéhez. (S nem játszottunk-e mi is a Rimbaud-éhoz hasonló játékot: milyen színű a kedd vagy a csütörtök, ez vagy az a zene?) Hiszen ahogy sokat idézett, ars poeticaszerű levelében írja: „…látnokká kell tennünk magunkat. A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi önmagát, kimer magából minden mérget, és csak a sűrített lényegét tartja meg magának. Kimondhatatlan szenvedés, amelyben szüksége van minden elképzelhető hitre, emberfeletti erőre, amelyben nagy beteggé, nagy bűnössé, nagy átkozottá válik – s a legfőbb dolgok Tudójává! – Mert elérkezik az ismeretlenhez!” Az érzékek összezavarása a Magánhangzók esetében a hallás és a látás (a hallott hang és a látott szín) összecsúszását jelentheti. Különben is, elképzelhető-e, hogy az önmagát az őrület határáig ajzó költő olyan földhözragadtan ésszerű, hogy elvont vázakra építi káprázatos látomásait? Sokkal hihetőbb, hogy kiszámíthatatlan belső késztetéseknek enged, s az íráskép legfeljebb egy eleme lehet a késztetésnek.

Még kétesebb vállalkozásnak tetszik, ha az értelmező egységes eszmerendszert, misztikus (nem mintha Rimbaud-ban nem volna misztikára való hajlam) világképet, egész életművére kiterjeszthető esztétikai szabályrendszert keres a Magánhangzók-ban. Az imént idézett Sausy még megelégszik annyival, hogy „ezekhez a képekhez nagy eszmék társulnak”. Az Á-hoz a halál, a kihunyt remények, az É-hez a csúcsok, a fény felé törő lendület, az Ü-höz a mozgékony, határtalan gondolat, az O-hoz a végtelenség, a nő misztériuma. Másvalaki azt állítja, hogy Rimbaud minden verse, egész életműve, élete a Magánhangzók-ban megfogalmazott ötszakaszos dialektika szerint épül. Egy tudós költő, Rimbaud-epigon, Rimbaud-ra hivatkozva úgy képzelte, hogy minden hangnak egy-egy szín, hangszer és eszme felel meg. A fantáziátlanabb szövegmagyarázók inkább a forrásokat kutatják. Állítólag Rimbaud színes magánhangzói mögött egy gyerekkori színes ábécéskönyv sejthető. Vagy: Rimbaud egyik barátja, a fizikus-költő Charles Cros éppen színes fényképezéssel kísérletezett, az ihlette a Magánhangzók-at. Az viszont nagyon is nyilvánvaló, hogy Baudelaire példája belejátszott az érzékek összezavarásá-ba. „Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak / valami titkos és mély egység tengerén, / mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény, / egymásba csendül a szín és a hang s az illat” – írta Baudelaire, Rimbaud szemében valóságos Isten, a Kapcsolatok-ban. A testi-lelki jó barát (már ha éppen nem marakodtak halálos indulattal) Verlaine-re is érdemes odafigyelni. Gide-nek azt mondta a Magánhangzók-ról: „Én ismertem Rimbaud-t, nagyon jól tudom, hogy fütyült rá, piros-e vagy zöld-e az Á. Egyszerűen csak olyannak látta. Villon jut róla az eszembe: »És ki tud a spanyol királyról, / akinek nevét sem tudom?«” Talán nem is azt kellene megfejteni, miért látta Rimbaud éppen feketének az Á-t, fehérnek az É-t, vörösnek az I-t. Figyeljünk inkább óriási energiát sugárzó, kiszámíthatalanul felötlő, váratlan kapcsolódásaikkal is magától értetődő, evidenciaként ható képeire. Nem az a kérdés, mennyire hasonlítanak ezek az undorító bűzök körül rajzó, szőrös legyek a Barbusse-éihez, hanem hogy milyen lidércesen valóságosak. S figyeljük, hogy tűnik át ez a rikító kép az árnyak öblé-be, az meg fehér ragyogásba, jégdárdákba, fehér királyokba, virágernyő-remegésbe. S hogy fedi el ezt megint a nyers, iszonyú, véres, hisztérikus, mámoros következő, azt meg a fenségesen lüktető zöld tenger, a biblikus sejtelmekkel tele csend, s egy gyönyörű decrescendo, egy szem ibolyakék sugara, egy, mondjuk, szerelmes szólam. S mindez egy szonett szűk terébe zárva.