Két Villon-ballada

Már életében legendás alak lett belőle, mesehős, agyafúrt kópé, leleményes csínytevő, vidám világcsavargó. De a többé-kevésbé megbízhatónak látszó, egyébként gyér életrajzi adatok nem ilyennek mutatják. 1431-ben született, s ehhez hozzá szokták tenni, hogy abban az évben, amikor a tűnt idők asszonyai közt is megidézett Jeanne d’Arcot Rouenban megégették, s ez nem egyszerűen csak érdekes egybeesés. Két esztendővel ezután ért véget a kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éve tartó angol–francia háború. A hosszú öldöklés, az angol megszállás egy kivérzett, nyomorúságos, szétzüllött országot hagyott maga után. „Párizst éhínség, járványok, rablók, farkasok, pártharcok és idegen zsoldosok pusztították, az országutak tele voltak gyilkos és fosztogató bandákkal, s a francia király, VII. Károly nemegyszer egy pár lábbelinek vagy egy jobb ingnek is híjával volt, ugyanakkor Flandria festői, a Van Eyckek és a Van der Weydék gyengéd szenteket festettek békés tájaik előterébe, Jean Fouquet pártfogói Bibliáit derűs miniatűrökkel ékesítette, s »az utolsó troubadour«, az éltes Charles d’Orléans herceg, kastélyában, Blois-ban balladákkal, rondeau-kkal, költői versenyekkel szórakozott, s egy ilyen költői versenyen, ha igaz, a mi Villonunk is részt vehetett.” Gyergyai Albert idézi így elénk „a francia történelem talán legsötétebb korát”. Ezért van az, hogy Franciaországban tovább tartott a középkor, mint más, szerencsésebb országokban. Gondoljuk csak el: mikor Villon keserű indulattal, vad humorral, halálvárással teli Testamentum-át írja, Itáliában már Mantegna s néhány év múlva Botticelli festi tündöklő képeit, jó száz éve ismerik Petrarca Daloskönyv-ét, Boccaccio Dekameron-ját. Villon mélyről jött, s vissza-visszahúzta a mélység. „Én koldussorban nevelődtem, szegény ember szegény fiának” – mondja a származásáról. Apátlanul nőtt volna fel, ha egy jómódú, köztiszteletben álló pap és jogtudós, Guillaume de Villon magához nem fogadja a Szent Benedek-kollégiumba. Meg is köszöni neki Villon a Testamentum-ban: „Guillaume de Villon mesteremre, / ki apámnál is több nekem, / szelídebb, mintha anya lenne, / s én kis babája, védtelen, / mentett, ha jött veszedelem, / bár aggódott eleget értem, / most örülök, hogy e helyen / megköszönhetem neki térden.” Tőle kapta a nevét is, különben François des Loges vagy de Montcorbier volt a neve. Tanult emberekkel, klerikusokkal, polgárokkal, rangos hivatalnokokkal is megismerkedhetett nála, többek közt Cotard mesterrel, az iszákos egyházi védőügyvéddel, aki nyilván védte is, mert Villon gyöngéden kötekedő balladában emlékezik meg róla, meg a párizsi rendőrkapitánnyal, akinek szintén írt egy alighanem okkal hálálkodó balladát. Nevelőapja gondoskodott a taníttatásáról. Neki köszönhető, hogy az egyetemista fiú művelődhetett, pallérozhatta tehetségét. Furcsa, hogy abban a felfordult világban milyen szabad vagy éppen szabados szelleme volt a Sorbonne-nak. Párizsban akkoriban tizennyolcezer diák élt, a Latin negyed szinte külön állam volt. A diákok nemigen tartanak a hatóságtól, fergeteges csínyeket eszelnek ki, lelopkodják, összecserélik a cégéreket, nőznek, kocsmáznak (állítólag háromezer kocsma volt akkor Párizsban). Egy kalandos vállalkozásuk (egy öreg hölgy háza elől ellopták a mérföldkövet) valóságos háborúhoz vezetett. Beavatkozott a rendőrség is, az egyetem urai tiltakozásul beszüntették a tanítást, bezárták a fennhatóságuk alá tartozó templomokat. Villon meg is írta a történetet, s a Testamentum tanúsága szerint nevelőapjára hagyta a vígeposzát, az Ördögfing-ot – így hívták azt a bizonyos követ, a casus belli-t a diákok. Csakhogy Villon ennél kétesebb-veszélyesebb vállalkozásokba is belekeveredik. „Én Istenem! ha tanulok / Bolond ifjúságom korában, / S a jó úton elindulok, / Most volna házam, puha ágyam, / De míg más ült az iskolában, / Kerültem én, komisz gyerek… / Míg ezt leírom, bánatában / Szívem majd hogy meg nem reped” – írja majd a Testamentum-ban. 1455-ben véget érnek így-úgy mégiscsak békés diákévei. Egy Ysabeau nevű nővel meg egy pappal üldögél egy kőpadon, mikor egy Chermoie nevű pap váratlanul nekitámad. Talán féltékenységből? Előrántja tőrét, megsebzi Villon felső ajkát. Nemrégen még háború volt, a sikátorokban kétes alakok ődöngenek, bárki bárkit megtámadhat, tőr, úgy látszik, mindenkinél van. Villonnál is: visszaszúr, igaz, önvédelemből, de a verekedésnek halál a vége. Biztos, ami biztos, Villon vidékre menekül. Két helyen is kegyelmet kér, kétszeresen meg is kapja, François des Loges és de Montcorbier névre. 1456-ban visszatérhet Párizsba, megírja a Kis Testamentum néven ismert hagyakozását. Ugyanannak az esztendőnek a végén részt vesz egy betöréses rablásban: cimboráival kifosztják a teológiai fakultás pénztárát. Megint szöknie kell, öt évig vidéken csavarog. Ha hihetünk neki, emitt egy hírhedt apátnő kegyeit élvezi, amott két szép leány tartja el. De közben a bőrére ég a szegénység. Bizonyos, hogy kapcsolatba kerül a kagylósok bandájával, vagyis a szervezett bűnözéssel, a tőlük tanult tolvajnyelven (azóta többé-kevésbé megfejtették) írt is néhány – Mészöly Dezső jóvoltából magyarul is olvasható – balladát. Közben azért hercegek fogadják, akkor jár Blois-ban is. 1461 nyarán kegyszerlopás gyanújával Thibault d’Aussigny börtönébe kerül. Cudar élete van ott, kenyéren-vízen él, meg is átkozza érte a Testamentum-ban a püspököt. Szerencséjére akkoriban foglalja el trónját VII. Károly fia, XI. Lajos, s mikor átvonul Meung városán, megkegyelmez neki. De két év múlva megint börtönben van, s csak az újabb kegyelem menti meg a kötéltől.

Akárhogy is, Villon nagyságához hozzátatozik züllött-hányatott élete. Talán törvényen, társadalmon kívül kellett élnie, hogy minden ellen lázadó indulatai megsűrűsödjenek, s úgy áthevítsék költészetét, hogy az akkor sem veszít erejéből, ha egy-egy részletét, célzásait ma már nem is értjük. De miért érezzük úgy, hogy Villonnal valami új kezdődik? Bármennyire kerülte is az iskolát, amire szüksége volt, azt alaposan megtanulta. Nem elsősorban irodalmi, történelmi, teológiai ismereteire gondolok. Inkább arra, hogy tudós verselő volt, tudta a mesterséget, a középkori francia költészet szokásait, sztereotípiáit, formáit, műfajait. Érzelmi, bölcseleti, gondolati közhelyeit is. De az ő kezében minden megváltozott. Verseinek, ha ismerjük is mintáikat, kocsmaszaga, börtönszaga, szegénységszaga, templomszaga, szerelemszaga, halálszaga, rothadásszaga van. Tisztán lát s vesz számba mindent, szenvedély és értelem rendezi anyagát. Kedves csúfolódása, goromba humora, nyers szókimondása éppoly hatásos, mint pontos, olykor rikítóan színezett képei, könnyen bomló, változó tempójú mondatai, szertelen kedélyhullámzásait összefogó arányérzéke. Szeretjük vadságát és gyöngédségét, átkozódásait és áhítatát, mert minden mozdulatának fedezete van. Csakugyan úgy van, ahogy mondják: ő a középkor első nagy személyes hangú költője.

Azt mondják, ez a szép fegyverkovácsné, vagy ahogy Mészöly Dezső – a szóval is Villon korához igazodva – fordítja, a hajdanszép csiszárné nem Villon képzeletében született. Egy régebbi magyarázat szerint a címbeli heaulmière (sisakos) az örömleány szinonimája, s a sisak feltornyozott frizurájára utal. (Vas István fordításában ott a nyoma ennek az értelmezésnek.) Újabban úgy tudjuk, hogy az ifjúságát sirató, vénségét panaszló asszony csakugyan fegyverkovács volt, s egy sánta, de gazdag párizsi fiatalember szeretője lett. Mikor kedvesét börtönbe csukták, a magára maradt szerelmes nő kocsmát nyitott, és cégérül egy sisakot akasztott az ajtó fölé. Ha így volt, ha nem, Villonnak elhisszük, hogy ott ül A Sisakhoz címzett kocsmában, könnyűvérű örömleányok (hiszen a következő versben éppen hozzájuk szól a szép fegyverkovácsné), papok, diákok, csavargók, tolvajok, útonállók, kortyondi fráterek társaságában, és hallgatja (a francia vers ezzel a szóval kezdődik) a rút öregasszonyt. Ez a krónikás hangütés természetesen trükk: tudd meg belőle, olvasó, vershallgató, hogy amit most olvasol, hallasz, pontosan így történt.

S aztán már itt, az első strófában felhangzik a siralom főszólama, a testet-lelket megnyomorító vénség panasza. De persze a tapasztalt költő nem vágja ki rögtön a legerősebb lapjait. A fegyverkovácsné egyelőre csak általában kesereg. Nem annyira testi romlásáról, inkább csak lelki nyavalyáiról. Hogy micsoda udvarlókat, micsoda alkalmakat szalasztott el. Hogy nem élt az ifjúsága, szépsége adta hatalommal. Ahelyett hogy megcsinálta volna a szerencséjét, balekja lett a szerelemnek. Beleszeretett egy dörzsölt szépfiúba, egy igazi stricibe, aki csak a pénzét szerette. Ez eddig még csak szűkszavú önéletrajz. Igazán majd csak akkor szánjuk meg az öregasszonyt és valahogy magunkat is, mikor Villon test szerint is elénk állítja. Mikor a hajdanszép nő elnézi és nekünk is megmutogatja földi célját vesztett, megroskadt, kiszáradt testét. Most még csak egy pillanatra. Jön az annyiszor feltett kérdés: mivé lett, hova lett? És felidézi hamvas, kívánatos régi önmagát. Először úgy tetszik, nem vigaszul, éppen ellenkezőleg. Azért számlálja elő valaha gyönyörű testrészeit, hogy mostani nyomorúsága annál szembeszökőbb legyen. A sima homlok, a szőke fürt, a szép szem, az egyenes orr, a pici fül, a gödrös áll, a piros ajak – igazán nem nagyon ötletes, hiszen ezek a szerelmes vers rég agyonnyűtt kellékei.

A vers akkor lesz hatásos, mikor a leírás egyre titkosabb, egyre érzékiesebb sugárzású részletek felé halad. Az egyre inkább alakot öltő szerelemre termett szép test mögött egyelőre még ott sötétlik az a kép, amit a vers elején láttunk. A felidézett szépséget a könyörtelen pusztulás árnyékolja be. De ahogy az emlékezés egyre testiesebbé, elevenebbé rajzolja az egykori lányt (az olvasó szinte érzi, tapintja, ízleli a jó szagú, üde, magakellető nőiséget), a korábbi képek mégiscsak egyre inkább elhalványulnak, figyelmünk peremére csúsznak, s mire a vers a kicsi melltől, a hullámzó szerelmes csatára teremtett deréktól, a húsos csípő-től (ezt a franciából idézem), a két hatalmas izmú combtól eljut a hímes kert-ig, eddig az alig-metaforáig, Villonnak már sikerült a szemfényvesztő mutatvány: már csak ezt a szerelemmel ragyogó himnuszt olvassuk, halljuk, látjuk. Ez a szakaszvég a vers tündöklő delelője. Innen csak lefelé ereszkedhet. Némi túlzással: a vers maga diktálja a folytatást, nem is kell hozzá Villonnak lenni. De meg is fordíthatom – Villonnak kellett hozzá lenni, hogy ezt a kényszerítő vershelyzetet megcsinálja, hogy elhitesse velünk: a vers csakis egyféleképpen folytatódhat. Mert most minden ragyogó képnek, minden gyönyörű sornak a fonákjára kell fordulnia. Tudjuk, hogy a fonákjára kell fordulnia. De úgy megcsinálni a fonákot, amilyennek a következő két versszakban látjuk, ahhoz megint csak Villon kell. Villon a vers minden lámpáját külön-külön oltja ki. Minden érzéki izzású részletre rácsúsztatja a romlást, éppoly anyagszerűen, naturális részletezéssel, mint ahogy az imént a fiatal lánytestet idézte elénk.

Csakhogy, mondhatja bárki, nem is olyan nagy újdonság ez. Hányan beszéltek, énekeltek az öregségről, az elöregedett testről Villon előtt is! „Káprázik, kettőt lát szemem, / fülemben kő zörög” – panaszolja valamikor Villon születése táján a kalandos életű német lovagi költő, Oswald von Wolkenstein. Vagy a francia Eustache Deschamps úgy egy fél évszázaddal Villon előtt: „Meggörnyedtem, púpos vagyok; / Nagyot hallok, erőm lohad; / Hajat is bőven hullatok; / És orrom csordul, mint a csap.” A vers fordítója, Mészöly Dezső egész antológiát kínál a magyar olvasónak Villon valószínű mintáiból. Az iménti költő Egy fehérszemélynek ifjúsága vesztén való siralmas éneké-ben szinte ugyanazt írja meg, mint amit Villon A szép fegyverkovácsné-ban („Már veszti színét szőke hajzatom: / Előbb, mint hittem, szürke lett fejem”). Jean de Meung művében, A rózsa regényé-ben (Villonnak kedves olvasmánya volt) egy vénasszony ugyanúgy idézi fel ifjúságát, ugyanúgy panaszkodik komisz szeretőjére, mint százötven évvel később a hajdanszép csiszárné. De még régebben is: a görögök, a latinok is úgy udvarolták, úgy noszogatták szerelemre a lányokat, hogy eléjük tartották a fenyegető testi romlás, a halál képeit. S ha mindezt tudjuk, nem is nagyon érdemes töprengeni rajta, hogy csakugyan élt-e a szép fegyverkovácsné. Fontosabb, hogy Villon versének olyan erős érzelmi áramai vannak, hogy még az előre gyártott elemeket is áthevítik. Mintha a hirtelen megvilágított, kinagyított testrészek éppen nekünk jelennének meg, a mi érzékenységünket vennék célba. Mintha a szép fegyverkovácsné nekünk, ellenünk öregedne meg egy versnyi idő alatt. Láthatóan, megfoghatóan. A görbe orr, a szőrös, konya fül, a meglazult kötőszövetek, a lötyögős bőr, akárhogy is, kísérteties látvány. Hát még mikor tekintetünk lejjebb vándorol, mikor a vers a takargatni való részeket teszi közszemlére! S akárhányszor hangzott is el a középkori intelmekben, versekben, hogy ez másokkal is megeshet, itt a vers végén személyes érdekű, eleven igazságnak érezzük. Mert felesleges is ismételnünk, hogy a közhely csak akkor közhely, ha rosszul van megformálva, versbe téve.

A szép fegyverkovácsné panasza hát nem azért nagy vers, mert valami hallatlanul újat mond. Még csak nem is azért, mert, ahogy mondani szokás, Villon minden elődjénél személyesebb hangú költő. Hanem leginkább azért, mert a fejével, a kezével, az idegeivel minden elődjénél, kortársánál jobban tudta a költőmesterséget. Mondatai úgy indáznak-kanyarognak, úgy záródnak le a kellő helyen, hogy önmagukban is kialakítják a verset éltető tempót. Egy-egy szokatlan képben annyi az energia, hogy a sápadtabbak is felfénylenek tőle. S végül Villonnak hihetetlen érzéke volt az arányhoz, a szerkezethez. A versnyitó másfél szakasznyi panaszra a háromstrófányi epikus rész, a keserves emlékezés a boldog-boldogtalan szerelemre (ez a vers magja, amire az érzelmi-indulati, gondolati rétegek rakódnak), aztán két-két versszak az ifjúságról, a szépségről és az öregségről-rútságról, s a két részből kibomló visszafogott, elégikus záróakkord. Az az érzésünk, hogy minden éppen annyi helyet foglal el, tölt ki, amennyire szüksége van. S az egész vers tere is éppen akkora, hogy elbírja az egymás ellen szegülő emóciók hullámverését.

Ha François Villon nem lett volna bűnöző, nagyon keveset tudnánk az életéről. Ez-az a verseiből is kiderül, szerelmeiről, cimboráiról, barátairól, csavargásairól, de azért az mégiscsak költészet, lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy nem egészen úgy. De szerencsére a francia igazságszolgáltatás egy jó fél évezreddel ezelőtt is megbízhatóan dolgozott, és nem is selejtezték ki a réges-régi periratokat. A szakszerűen fogalmazott aktákból kiderül, hogy a költő nem nagyon hasonlított ahhoz a színes-mulatságos, dörzsölt kópéhoz, amivé a halála után születő legendák stilizálták. Lopás, rablás, verekedés, gyilkosság (igaz, jogos önvédelemből elkövetett emberölés) volt a rovásán, többször börtönbe került, és ki tudja, mi lett volna a sorsa, ha pártfogói, talán hercegek is, utána nem nyúlnak. De kis híján végzetes utolsó bűnügyében véletlenül vétlen volt. Ez a Gyász-irat közvetlen előzménye.

Együtt vacsorázott egy új meg két régi ismerősével, magafajtákkal, a jegyzőkönyv a nevüket is megőrizte. Valahogy jellemző a százéves háború után még bizonytalanul gomolygó francia világra, az akkori Párizsra, hogy egyikükből később rendőr lett. A társaság úgy határozott, hogy tovább mulatni elmennek Villon szállására. Útjuk, szerencsétlenségükre, a püspöki jegyző háza előtt vezetett el, aki történetesen egy korábbi rablásuk királyi vizsgálója volt. Az egyik vagány durva sértéseket kiabált be az ablakon. Az írnokok, később maga a jegyző is, rárohantak a kötekedőkre. Verekedés, késelés. Villon ugyan még idejében elkotródott, nem is ő volt a szurkáló, de mert rovott múltú volt, ő vitte el a balhét. A késelőt elengedték, a költőt irgalmatlanul megkínozták, majd kötélre és megfojtásra ítélték. Fellebbezhetett, fellebbezett is a Parlamenthez. (Így hívták akkor a legfelső politikai törvényszéket.) Alighanem megint a közbenjáróknak lehetett köszönni, hogy a halálraítélt kegyelmet kapott, de rossz életére való tekintettel tíz évre száműzték Párizsból. Ott a börtönben, fején a halálos ítélettel, írta meg azt a nehezen fordítható, sztoikus-cinikus, akárhogy is: vérfagyasztó négysorost, amelyet többek közt József Attila is lefordított. Illyés Gyula fordításában: „Ferenc vagyok, főbajom ez lett. / Párizs szült (Ponthoise mellett); / Rőf kötél súgja majd fejemnek, / Hogy mi a súlya fenekemnek.” A francia vers – ez aztán az akasztófahumor! – még a szavakkal is eljátszik, a col (nyak) és a cul (segg) alaki hasonlóságával. Ugyanott, ugyanakkor írta a négysorosnál sokkal súlyosabb Epitáfium-át, azaz: Gyász-irat-át. (Jó háromszáz évvel később egy másik nagy francia költő, André Chénier is börtönben, halálra ítélve írta meg megrendítő nagy búcsúversét, de a politikai indítékú ítélet végzetesebb volt: őt könyörtelenül lenyakazták.) Villon Gyász-irat-a bő három évtizeddel szerzője eltűnése után nyomtatásban is megjelent. A Nagy Testamentum 160. nyolcsorosában megszólított Jean Calais adta ki az Örömök kertje című gyűjteményben. (A tisztes Calais, Villon szívének bizalmasa törvényszéki tisztviselő volt, neki kellett a költő hagyakozása szerint verses végrendeletét végrehajtani.) Villon Gyász-irat-a nem nagyon illik a könyv címéhez, mert ez a vers aztán igazán nem mulattató költői játék. Az utókor filológusai meggyőzően kimutatták, hogy Villon sok mindenben nem is eredeti költő. Hogy témáit, formáit, műfajait, fordulatait, sokszor talán még az érzelmeit is készen kapta elődeitől. Persze, teszik s tehetjük hozzá mi is, mindenkinél jobban, személyesebb hevülettel ismételte, amit másoktól örökölt. De ez az epitáfium nem mintára íródott. Legfeljebb a balladaforma nem egészen az övé. De a verset elindító helyzet aztán igazán az! Nehéz elgondolni, hogy Villonnak utolsó óráiban is a vers a legfontosabb. S hogy így tudta megcsinálni. A Gyász-irat minden ízében tökéletes. Ahogy szertelen élete általában, ez a zaklatott pillanat se lazítja a műgondot. Képzeljük el, ahogy ott ül a börtönben, és csak a versre, csak a hatásos megformálásra van figyelme.

Az első négy sor józan, pallérozott meditáció. Intelem az embertestvérek-hez. Ha a címet nem olvassuk hozzá, nem is igen vesszük észre, hogy ez az intelem (másoknak szóló intelem, mert a könyörület hiánya bűne lehet a tisztes életűeknek is, s nem éppen olyan súlyos vétek-e, mint, mondjuk, a lopás?) már a másik oldalról, a másvilágról szól. Hanem az ötödik sorban erőszakosan megzökken a vers. Villon elképzeli, pontosabban ott látja, láttatja magát és társait az akasztófán. A francia verssor úgy is kezdődik: láttok bennünket. De ezzel sem éri be, ez még mindig nem elég borzongatóan valószerű. Részletezi a látványt. Nem a halált, még csak nem is az enyészetet, hanem az undorító, bűzös rothadást. A test romlása közhely Villon korában. De ugyan ki tudta néhány sorban ilyen vérfagyasztóan az olvasó elé állítani? A kortársaknak ismerős volt a kép: a montfauconi bitón, elrettentésül, szokásból, évekig is ott hagyták az akasztottakat. A mai olvasó meg tudja, hogy ez nem egyszerűen költői leírás. Villon sorsa hitelesíti. És hogy a kép még ijesztőbb legyen, a költő elébe teszi a legelemibb földi élvezet, az evés képét… Erre üt majd vissza a harmadik strófában a hollók, szarkák tépte tetem: a jó ételekre sóvár test maga is iszonyú étek lesz a pokoli lakomán. De ezt a nyers, rikítóan színezett képet a versszak végén elfedi az áhítat. Már a por és hamu is inkább a lélek ügye, sokszor hallott, vérünkké vált s ezért elvonttá tisztult biblikus igazság. S még inkább az az imára hívó, emelkedetten természetes, még háromszor felhangzó utolsó mondat. Már ebből az első strófából is kitetszik (és ki az egész versből is), milyen biztosan irányítja, tartja kézben Villon a verset. Féktelen-alaktalan élete tökéletesen megmunkált, fegyelmezett versekben örökül meg. A második-harmadik versszak aztán kibontja az elsőben felhangzó szólamot. A második a léleké, az áhítaté, a bűnbánó alázaté, a másokat jóra buzdításé. Hihetjük-e, hogy Villon csakugyan azt gondolta, érezte, amit írt? A verseinek mindenesetre elhisszük, hogy a züllött szegény Villon-ban megvolt a jóra való hajlandóság. A megtisztulás, a megigazulás áhítása.

Talán két lelke volt. Meglehet, hogy az anyja kérésére szerzett, Miasszonyunkhoz folyamodó gyönyörű fohászt két lopás közt egy rossz hírű csapszékben írta, mégis minden szavát Villon szavának érezzük. S nem érezzük-e megrendítően őszintének a Gyász-irat második szakaszába foglalt fohászkodást, az ember esendő voltáról való elmélkedést is? Erre a tiszta szólamra válaszol az első versszakbeli leírásnál is lidércesebb képsor. Már-már az az érzésünk, hogy Villon kedvét leli az önkínzó aprólékossággal kidolgozott részletekben. Az eső nem egyszerűen veri az akasztottakat. Áznak, mosódnak. Villon nem éri be egy igével, s így van ez Illyés fordításában is. A szarka, a varjú nemcsak a szemüket vájja ki, a szőrt is kitépdesi szakállukból, szemöldjükből. A franciában a csőrök úgy lyuggatják testüket, mint a varró ujjak. (Erre a furcsa hasonlatra épp azért figyelünk oda, mert olyan meghökkentő.) De Villon most is tudja, mikor kell abbahagyni: mikor már nem lehet fokozni az iszonyatot, mikor már csak az következhet, hogy „örüljön ki-ki, aki nincs közöttünk”. Megint oldódik a feszültség, a bűnös magába száll, Jézus herceg közbenjárását, Isten irgalmát, az emberek részvétét esengi. Mi pedig elhisszük, hogy a szegény Villon háborgó lelkében most minden szépen a helyére kerül. Elsősorban azért, természetesen, mert a versben is minden a helyén van. És nem lehetetlen, hogy Villon ebben is vigaszt talált.