Kánon, paradigma

Hallgatom, fél füllel, az amerikai-magyar rendezőt. Internetre teszi A három nővér-t. Nem egészen azt, amit a boldogtalan doktor írt. Csinál belőle olyat, ami a ma emberének kell. Merthogy úgy, ahogy van, akárcsak az Úri muri meg Az ember tragédiája, a kutyának sem kell. De minek egyáltalán Csehov? Csak nyűg a teremtő képzeleten! Vagy a neve mégis kelendő? És csakugyan nem kell senkinek, ami nekünk még annyira kellett? Úgy tudom, a magyar líra hét-nyolc évszázadát közzétevő Unikornis-sorozat átlagpéldányszáma tízezer körül van. Ugyan át kell-e ezért írni A vén cigány-t vagy A huszonhatodik év-et? S egyáltalán: higgyek-e az internetkultúra (magam is haszonélvezője vagyok) mindenek felett való hatalmában? Csakugyan annyit változott a világ? Az olvasó? Tudom, tudom: a vers nem a legkeresettebb árucikk. De mint afféle rögeszmés, elaggott írónak (dehogy mondok költőt, mindig is idétlennek, illetlennek éreztem, nem is beszélve róla, hogy a fényes elméjű Roland Barthes esetleg megkaparintja egy versemet, s miközben sikeresen recipiálja, engem egyszerűen megöl), sehogy sem akaródzik beletörődni. Igaz, egy-egy frissen megjelent verseskönyv el sem igen jut az olvasóhoz, a szerző, honorárium helyett, megkapja a fél auflágot, szétosztogathatja a brancsban, legfeljebb a (nagyon esetleges) kritika vesz róla tudomást. Az elaggott lírikus azért kezébe veszi ezt vagy azt a még nyomdaszagú életműdarabot. Bevallja, nem egyszer kínlódva-küszködve olvassa, le-leteszi, csüggedten belátja: csak imitt-amott véli érteni. S ilyenkor elrévedezik: istenem, de szép volt, amikor a verstől még úgy megrészegedett, ha csinálta, ha olvasta. Eszébe jut, mondjuk, a négyéves Weöres Sándor eldünnyögött verse, a csoma csoma cepelin, csoma citrom, a hasonló korú Kálnokyé, az ivánci váron rivánci vár, a rivánci váron léptet a halál, vagy Nemes Nagy Ágnes büszke tehene, ahogy olyan testesen-tárgyiasan, mégis elvontan áll, csak áll a réten. De idézhetném hajdani kollégámat, Benyhe Jánost is, aki ötévesen, a ház végében azt zümmögte maga elé, hogy a tyúk mögöszi a dúnyogot, vagy azt, hogy éngöm hívnak pörhenyi cipőnek. Ezeket a szövegeket nem kell hermeneutizálni, bármennyire nyilvánvaló is nyelvi megelőzöttségük. Ugyanis a költészet őseredeti szerepét töltik be. A világot nem értjük, a világ nyomasztó, de ha ennek valahogy alakot adunk, megszabadulunk a szorongástól. Mint a barlangrajzokat ránk hagyományozó ősember: elébünk tesz valamilyen lényt, valamilyen tárgyat, és közben úgy érzi, megértette, lefülelte az egyébként persze érthetetlent. S azzal áltatom magam: ha nézem, ha olvasom ezt vagy amazt, többé-kevésbé azt kapom általa, amit megalkotója beletett. Talán ezért tudtam később is úgy megmámorosodni egy-egy vers erős vagy finomra párolt szeszeitől. Kamaszkoromban leginkább Weöres Sándortól meg József Attilától. Vagyis alig-alig volt saját olvasatom, bármennyire is hozzátettem a vershez a magamét. Ma illik kétségbe vonni a versnek ezt a primitív használati értékét. A költő (helyesebben a nyelv) létrehoz valamit, ami majd csak általam válik műalkotássá. Csak alkalmat kínál, hogy az olvasó képzetei meginduljanak. Mi tagadás, mély lélegzetet vettem, mielőtt ezt leírtam. Mert ugye én itt a versértés korszerű elméletein csúfolódom. Az úgynevezett szocializmus kései szakaszában kevesebb aggállyal mertem az egyetlen egyetemes tudományos irodalomszemlélettel packázni. Hát persze: akkor az irodalom magyar pápája-inkvizítora, a protokoll (akkor még így hívták a kánont) őre maga sem vette halálos komolyan a maga kijelölte értékrendet. Sőt tudta, hogy ez vagy amaz, mondjuk, Ottlik vagy Weöres Sándor, mégiscsak különb író, költő, mint sok az évi Kossuth-díjas. De most Isten óvja a kánon megsértőit! Csak azt nem mindig értem, ki s milyen felhatalmazás alapján, milyen egyetemes zsinat szószólójaként veszi be ezt, ebrudalja ki amazt a kánonból. S jaj annak a parlagi hájfejűnek, aki másképp meri gondolni! Azt is pisztolycsattanásra döntik el, valamilyen magas gyülekezetben, ki az a szerencsés, aki „paradigmát váltott”. Mondjuk, most éppen Szabó Lőrinc. Dehogy akarom azt mondani, hogy nem volt óriás! Az volt, paradigmaváltás nélkül is. De miért nem, mondjuk, Weöres Sándor, a század talán legzseniálisabb költője? És miért, hogy a világirodalomból unos-untalan csak egyetlen költőt citálnak, rágnak-cibálnak fáradhatatlanul? Celant persze, s nekem nem kell magyarázni, mekkora: sok mai prófétája tán még nem is élt, mikor én már egy kötetnyi versét lefordítottam. Nagyobb baj, hogy az előkelő tudomány erőszakos felkentjei mindent megtesznek, hogy az olvasónak kedvét szegjék, hogy elidegenítsék a verstől. Nosza nekik is egy talán elég jó tekintély, Nemes Nagy Ágnes! Olvassuk csak ezt a keveset idézett passzusát: „Esszében olyan világosnak kell lenni, mint az ablaküveg, szerintem, miközben a versben azt csinál az ember, amit akar. Rossz eszmének tartom a tudományoskodást is – azzal lesz még bajunk! –, tehát ahogy Lukács írt. Most másfajta tudományoskodás jön be, lila, nyugat-európai, heideggeriánus. Nagyon tisztelem Heideggert, de minek ezek a nagyképűsködések, tudóskodások? Ha tudnák, milyen nehéz odáig eljutni, hogy az ember világosan letegyen egy mondatot, és az az legyen!” Én különben örülök neki, hogy az irodalomtudományban, esztétikában lépést tartunk a nagyvilággal. Csak ne bízzunk annyira egy-egy új elmélet örök érvényében! Hány teória múlt el csak az én életemben is! De legalább a költők! Miért ez a nagy igazodás, miért akarnak – tisztelet a független szellemeknek – ancilla theoriae lenni? Nem akárki, Mario Vargas Llosa mondott nemrég valami ilyesmit: elege van a meddő szövegekből. Mire jó az irodalom, ha nem ábrázol semmit? Csakugyan: mire?