Mire való a vers?

Vasalhatsz bár ezer bilincsbe szorosan: szabad vagyok, szabad szárnyalni magasan. A német barokk nagy misztikusának, Angelus Silesiusnak ezzel a párrímével zárul a Száz vers, Szerb Antal szeszélyesen személyes, valahogy mégis, én legalábbis úgy érzem, az egész világköltészetet magába foglaló antológiája. A vers persze az istenhitről beszél, de érthetjük másféle hitvallásnak is. Így érthette a versgyűjtemény összeállítója is, ha ilyen hangsúlyosan, záródarabnak tette könyve végére. Gondoljuk csak meg: a Száz vers 1944-ben került ki a nyomdából, nem sokkal Szerb Antal erőszakos halála előtt. Szóval korszerű hitvallás, a kölcsönvers nagyon is a válogatóé. Neki aztán igazán szüksége volt erre a maradék, elvehetetlen szabadságra. Önmaga vigasza is volt a száz vers. Mégis csodálom Szerb Antal lelkierejét. Hogy a halálos fenyegetettségben is volt türelme, ráérő ideje, a maga s mások kedvére, versekkel bíbelődni! Talán azért, mert úgy érezte, és úgy érezzük mi is, nála egy nemzedékkel fiatalabbak, de hasonló helyzetek ismerői, hogy a vers, válságos emberi, történelmi pillanatokban, visszanyeri eredeti rendeltetését. „Ki tudja, mit tudsz megmenteni ezekben a szörnyű időkben… De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg”, olvassuk a könyv előszavában. Mondhatjuk, s ma bizonyosan sokan mondanák, akár szakmabeliek is, színpadiasnak, fellengzősnek ezt a mondatot. De mégiscsak úgy van, hogy volt idő, mikor a vers mindennapi táplálékul szolgált, nélkülözhetetlen szentige volt, az még legjátékosabb pillanataiban is. Így nézte, ilyen nagyra tartotta a világháború jelenései közt egy irodalomtudós, aki persze nagyszerű író is, a lírát. „Alig van a versek közt olyan, amelyhez ne fűzné valami egészen személyes megrendülés emléke; e verseknek jóformán mindegyike vigasztalója volt egyszer egy magányos vagy bánatos órán, vagy pedig titkos és kimondhatatlan sejtelmeket ébresztett benne a világ mélyebb és örök összefüggéseire vonatkozólag.” Ugyan melyik tudós elme tudna-merne ma ilyen fesztelenül, ártatlanul (majdnem azt írtam: romlatlanul) szólni a költészetről? Ugyan gondol-e bármelyikük a líra őseredeti rendeltetésére? A világégés után másképp, haszontalan görcsök nélkül olvastuk a verset. A Száz vers-hez nekem is, másoknak is hevesen személyes közünk volt. Idegeim még tele voltak a háborúval, akkor kaptam kölcsön valamelyik makói irodalmár barátomtól. Ő maga sem egyszerű könyvnek, inkább bibliának nézte. Volt abban az antológiában sok olyan vers, amelyet innen-onnan, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc műfordítás-gyűjteményeiből ismerhettem. Mellettük, mintegy eleve elrendelt helyükre kerülve, a nekem akkor még ismeretlenek. Némelyik elemi hatással volt rám, „új mezőt nyitott” szememnek. Apollinaire laza szövésű, fájdalmas-édes Kikericsek-je, Trakl ragyogó szomorúsággal fénylő Esti dal-a. Lehet, éppen általuk ütött meg először (a magyarok: Kassák, Weöres után) a modern költészet erősárama. Egy másfajta verscsinálási mód volt előttem. A fordítók dicsősége, igazolása, hogy később, az eredeti ismeretében sem változott semmit a kép. Kézről kézre járt a Száz vers, külön-külön és közösen borzongtunk a Sorsok, az Éjszakák, a Bánatok egy-egy remekét olvasva, formát adtak bizonytalan érzéseinknek, Poe vagy Walter von der Vogelweide szavaival vallottunk szerelmet. Mire való a vers, ha nem erre? De lehet-e ma így olvasni, egyáltalán, lehet-e még verset olvasni? Annyit papoltak már a líra haláláról, hogy én csak azért is hiszem: lehet. Csak kedvünket ne szegjék a versértés új iskolamesterei! Csak ne késztessék agyafúrt spekulációra az olvasót, ne vonják ki a vers mögül, csak ne „öljék meg” a költőt! Ki merhetne ma egy úgynevezett korszerű Száz vers-sel előállni? Volt már rá példa: egy finom ízlésű, de az éppen kötelező tudományos irodalomszemlélet szellemében válogató tudósunk, hogy kiszorítsa Szerb Antal hallatlanul népszerű „esztétizáló, dekadens” versgyűjteményét, csinált egy ellen-Száz vers-et. A kutyának se kellett, Szerb Antal maradt. Ha közvélemény-kutató volnék, kideríteném, hány példányban jelent meg, kelt vagy kel majd el új kiadása. Meglehet, a líra csakugyan apályos korát éli. Aligha csápolna egy népstadionnyi fiatal, ha valaki, villogó fényeffektusok, hanghatások közt, elkezdené felolvasni Simon Dach Tharaui Annus-át vagy az Óda a nyugati szélhez-t. De amíg a gyerekek, velük született ösztönből, magukban dünnyögnek-gajdolnak, míg annyi bajjal, fájdalommal, teherrel élünk-halunk, mégiscsak utánanyúlunk majd a Száz vers-nek.