Az Újhold-kör költészete

Ki gondolta volna, mikor az Újhold első száma 1946-ban megjelent, hogy a gyorsan, céltudatosan szerveződő diktatúra két év múlva már halálra is ítéli? Azután meg ki merte volna megjövendölni, hogy eljön majd az az idő, mikor neve irodalomtörténeti fogalommá válik, egy vitathatatlanul jelentős költői irányzat címkéje lesz? Hogy erős hangsúlyt kap egy olyan iskola, egy olyan ízlésmód, amely fellépése pillanatában kihívta maga ellen a politikai indíttatású támadásokat, hosszú évekre a nyilvános irodalom alá, később a pálya szélére szorult. De hogy pontosan milyen vagy milyen volt valamikor az újholdas líra, bajosan tudnám megmondani. Mégis Csűrös Miklós válogatásában olvasva az Újhold költőit, az az érzésünk, hogy az egymáshoz hangban, szemléletben kevéssé hasonlító lírikusokban van valami közös. Talán a kezdet? Az Újhold nemzedéki folyóirat volt, alapítói, szerkesztői, vezéralakjai huszonévesek. Ők voltak a lap szellemének hordozói, egy új ízlés alkotói. De az, amit ma újholdas poétikának mondanak, csak kezdeményeiben mutatkozott meg. Közös volt bennük az élményanyag, a pályájukat, életművüket megszabó háborús tapasztalat. Szembenézni, számot vetni az elmúlt évtizeddel, ez a szándék mindannyiukban benne van. Közvetve vagy közvetlenül sebesültjei a történelemnek. Van mit kérdezniük, van mire válaszolniuk. Ezért van, hogy lírájuk erkölcsi hevületű, és, legalábbis egyelőre, szenvedélyesen személyes. Az, legtárgyiasabb pillanataiban is. Amiről beszélnek, vérre megy, halálosan fontos nekik. Nemes Nagy Ágnes tiszta, öldöklő igazsága a jelenben, a közelmúltban fészkel. Legalább annyira korhoz kötött, naponta gyakorolni való életszabály, mint amennyire filozófiai kategória. Pilinszky katolikuma egy még foghatóan valóságos, a világ fölött épphogy csak elvonult apokalipszis fészke. Bölcseletük, mondhatni, földhözragadt, jelen idejű, de mindig valami egyetemes érvény felé törekszik. A szellem, az ideák tiszta rendjéhez mérik mindazt, ami megesett, megeshetett velük. A nyomasztóan szennyes, véres kataklizma után világosságra szomjaznak. A pontos, eligazító beszédre. Úgy tetszik, még sejtelmesebb, homályosabb verseikben is valamilyen értelem fénye világít. Természetes, hogy egyik mesterük Babits Mihály: Lengyel Balázs beköszöntő esszéje őt teszi meg mértéknek, az ő erkölcsi, mesterségbeli szigorát. A másik a zavaros világban az értelem rendjét, a törvényt, a tiszta beszédet kereső József Attila. Ahogy őrült korok után lenni szokott, hisznek az észben, a végül is megszerezhető, még fogyatékos voltában is hasznosítható ismeretben, a descartes-i gondolkodásban. A mondhatóban, a szó hatékonyságában. És persze a formátlan világnak ellenszegülő tökéletesre, véglegesre munkált formában. És ha mostanában az irodalomtörténet-írás nem elsősorban ezt hangsúlyozza is az újholdasok életművében, kétségtelen, hogy lírájuknak ez a vonása a kurta békeévekre következő, más természetű szorongattatásban is megmaradt: megvesztegethetetlenül beszélni „erkölcs és rémület között”. Megrögzött szokásaik, talán ómódi műgondjuk, komolyságuk miatt bizonyosan elütnek a fellazított formákat, a kötetlen fogalmazást kedvelő, az eligazító jelentést hordozó szóban, a szóval kifejezhetőben kevéssé hívő nemzedékektől. De az újholdas líra tudós elemzői többnyire máshová teszik a hangsúlyt. Inkább arra a később kialakult módszerre (Nemes Nagy Ágnes mondja annak), amelyet Kenyeres Zoltán elvont tárgyiasságnak nevez. De mondhatjuk, másokkal, személytelennek, hermetikusnak, klasszikusan modernnek is. El lehet rajta gondolkodni, hogyan, mikor, miért tértek át a nemzedék legjobbjai, egykori hajlamaikat megőrizve, az áttételes formákra. Mert a világirodalom újabb törekvéseihez igazodtak? Mert felfedezték, használatba vették, magukhoz idomították Babits Mihály vagy Füst Milán tárgyiasságát? Vagy az egyre bonyolultabb világ sarkallta őket bonyolultabb, talányosabb előadásmódra? Vagy a politikai közeg, a veszélyeztetettség? Azt szokás mondani, hogy az újholdas költészet lezár egy hosszú korszakot, a nyugatos versízlését, de Csűrös antológiája egy ma is eleven hagyomány mellett érvel. A második részben olyanoktól válogatott, akik, lazábban vagy szorosabban, az újholdasokhoz kötődnek. Fényes névsor! Tanúsítja, hogy az ízlésvita még nem dőlt el. És nem is kell okvetlenül eldőlnie.