Hogy szól a vers?

Milyen kihívóan költőietlen címet adott verselemzés-gyűjteményének Ferencz Győző: A költészet mechanikája! Alighanem megbotránkoztatja majd azokat, akik a verset az ihlet félönkívületében született asztráltestnek képzelik. Hát úgy működik a vers, mint egy pontosan összeszerelt svájci óraszerkezet? Ferencz Győző verselemző-szemléletében tagadhatatlanul benne van ez a meggyőződés. A költői mesterségbe vetett hit. Minden mozdulatával azt sugallja, hogy a hibátlanul megszerkesztett vers éppen ezzel a természetével hat ránk, hat, még ha tudjuk is, hogy olvasás közben mi is hatunk a versre. Közöl velünk valamit, méghozzá azt a valamit, amit költője bízott rá. És ha jól értjük, nemcsak műveltebbek, hanem jobbak, nemesebbek is leszünk. De Ferencz Győző felfogása nemcsak a széplelkekkel vitázik. Szembeszegül a műalkotást divatos esztétikai, filozófiai tételekkel minősítő tudománnyal is. Szelíden, konokul, olykor kimondatlanul. A strukturalizmussal, a vers szavait lajstromozó statisztikai módszerrel, a manapság világszerte elterjedt, bár itt-ott már kikezdett hermeneutikai vagy dekonstrukciós szövegértelmezéssel. Mert ez a szemlélet nem foglalkozik a műalkotás nyelven kívüli összetevőivel, mert képviselői úgy képzelik, hogy az irodalmi szöveg „az értelmezés során lebontja és mintegy kiüresíti önmagát”, a nyelvi elemek végtelen játékának látják a verset, mert „a történelmi, társadalmi, pszichológiai párbeszédbe helyezett szöveg olvasatai folyamatosan változnak”. Magyarul: a szöveg csak az olvasóval kapcsolatra lépve, csak általa válik műalkotássá. Szerzőjének szándéka jószerével közömbös. Egy angol irodalomtudós állítja, hogy kollégái szinte egyöntetűen úgy látják, hogy egy vers értelmezésében költője mindenki másnál illetéktelenebb. Ferencz Győző elemző gyakorlata azt tanúsítja, hogy noha maga sem hisz a vers korokon át változatlan jelentésében, és tudja, hogy minden olvasó hozzáteszi a magáét, a változásban mégis mindig van valami maradandó. A hol megvilágosodó, hol elhomályosuló részletek nem fedhetik el egy-egy vers masszív, mondhatni, tapintható testét. Elemzéséből kiderül, hogy Eliot remekét, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneké-t, hála a sok évtizedes kutatásnak, ma élesebben, pontosabban látjuk, mint amikor még rejtett vagy nyilvánvaló utalásait, rájátszásait egy-egy verssorra, részletre, nem ismerték fel. A vers visszhangosabb, gazdagabb lett, de lényege nem sokat változott. Mire való mégis egy-egy óriási ismeretanyagot felvonultató verselemzés? Ferencz Győző újra és újra meggyőzi olvasóját, hogy minden fontos lehet. Noha semmilyen iskola szabályrendszerét nem követi, amit csinál, az egy jól látható elvi, módszertani, gyakorlati mintához igazodik. Maga kialakította mintához, amelyben sokféle hagyomány elfér. Bevezetőül, már csak azért is, mert könyve iskolai használatra készült, mindent elmond a versről, amit odaillőnek gondol. Hogy milyen filológiai kérdéseket vet fel a vers. Hogy miért jó tudnunk, hogy Csokonai vagy Wordsworth költeményének két évszámhoz köthetjük a keletkezését. Hogy hol, miért változtatott a szövegen Csokonai, hogy miért toldotta meg egy strófával s szerkesztette át angol pályatársa A táncoló tűzliliomok-at, hogy Browning versében hol a költő, hogy ki az én, a te. Hogy miképpen üt át egy-egy versen az élmény. Hogy mit jelentett korábban, az antik mitológiában vagy a XVII. században s mit Csokonainál az Ekhó. Hogy milyen műformát használ s mit módosít rajta a költő. Hogy mit változtat az angol szövegen Szabó Lőrinc. Hogy évek múlva írott versébe hogy szól bele A táncoló tűzliliomok. Szóval Ferencz Győző környezetrajzot ad. Hol a pozitivizmust, hol a szellemtörténetet, stílustörténetet, hol a szociológiát hívja segítségül. De akármiről beszél, végül mindig odavezet bennünket, olykor nyaktörő, zegzugos kapaszkodókon, rokonszenves rögeszméjéhez: az egész verset mozgató, megtartó és igazgató szerkezethez. Módszerét sokféle idézettel támogatja. Leginkább mégis Kosztolányi és Nemes Nagy Ágnes csapásán jár. Akkor van igazán elemében, mikor a szerkezet különféle trükkjeit, építőelemeit, irányait, a metrikai, grammatikai, motivikai összetevőket egy pillantással fogja be, és tüzetesen vizsgálja, hogy egészítik ki, erősítik, színezik egymást. Nekem az egész kötetben Szabó Lőrinc Különbéké-jének elemzése a legizgalmasabb. Talán mert érezhető személyes hevület hatja át. A tudós elemző a neki való nagyszerű anyagot, a költő Ferencz Győző a mesterét szereti benne.